A cselekvő fényvilág

Az anyag eredete

Honnan ered a Világegyetem? Miféle forrásból folyik a Világegyetem folyama? Honnan ered a Világegyetem anyaga? A huszadik századi fizika, a kvantumelmélet felfedezte, hogy az anyag egy olyan forrásból ered, amely minden létező alapja, és ez az éter, a vákuum. Az új kozmológiai modellek, a felfúvódó Világegyetem modelljei szerint az anyag a vákuum átalakulásából keletkezik. De miféle természetű ez a szinte megfoghatatlan "vákuum"?

A vákuum természete

A vákuum a mérhető elemi részecskéktől mentes, de fizikailag létező, és az anyag, az elemi részecskék viselkedését befolyásolni képes őselemi létező. A vákuumot sajátos, képzetesen létező részecskék alkotják, szakszóval virtuális részecskék. Ezek a virtuális, magyarul: képzetes részecskék a kvantummechanika megközelítésében olyan részecskék, amelyek közvetlenül nem figyelhetők meg, elsősorban azért, mert olyan rövid élettartamúak, hogy mire megmérhetnénk őket, már el is bomlanak. A virtuális részecskék olyan könnyed természetűek, hogy rögtön megszületésük után az első kölcsönhatásban, amiben részt vesznek, el is nyelődnek, eltűnnek. A virtuális részecskék lényege tehát a kölcsönhatás maga. A virtuális részecskék léte elméletileg jól megalapozott, és kísérletekben közvetve ki is mutatták létezésüket. Minél nagyobb tömegű egy képzetes részecske, annál rövidebb ideig létezhet a kvantummechanika határozatlansági törvénye szerint. A virtuális fényrészecskék, a képzetes fotonok sok tulajdonsága eltér a "valós", mérhető fotonokétól. A valós fotonok (nyugalmi) tömege ugyanis nulla, míg a képzetes fotonoké szinte tetszőlegesen nagy is lehet.

A fény természete

A fény nemcsak a látható fényből áll, egy elektromágneses hullámból, hanem egyben egy nem-látható fény, a képzetes fény is alkotja! Amíg a látható fény az elektromágneses tér olyan rezgésállapota, amely a fény terjedési irányára merőleges síkban rezeg, addig a képzetes fény a fény terjedési irányában történő rezgést jelent. A nem-látható, képzetes (virtuális) fény a látható fénytől függetlenül is létezik. Az ilyen képzetes fény kölcsönhatást teremt két részecske között. A képzetes foton kicserélődése két részecske között erőhatással jár. A virtuális fotonok tengere tehát egy erőtér létét jelenti. Ez az erőtér az anyag előtti erőtér, a kölcsönhatások erőtere. A kölcsönhatások önmagukban, anyagi részecskék létrejötte nélkül is működni tudnak - mivel a képzetes részecskéknek valós élettartamuk van, olyan valós élettartamuk, amely alatt valósan léteznek, de ezalatt nem hatnak kölcsön anyagi részecskékkel. A mai fizika minden kölcsönhatást virtuális részecskék kicserélődésével ír le. Az elektromágneses erőhatást a virtuális fotonok cseréjével, a gravitációs erőhatást közvetítő virtuális részecskét gravitonnak, a gyenge kölcsönhatást közvetítő virtuális részecskét vektorbozonnak, a magerőt, vagyis az erős kölcsönhatást közvetítő virtuális részecskét gluonnak nevezik. A gluonok olyan virtuális részecskék, amelyek a fotonoktól eltérően képesek önmagukkal is kölcsönhatni. A gluonok tömeggel rendelkeznek. Minél nagyobb egy virtuális részecske tömege, annál rövidebb az általa közvetített erőhatás hatósugara. Igen ám, de akkor a nulla tömegű virtuális fotonok képesek végtelen távolságba is közvetíteni erőhatást! Pontosan ez az, amit az elektromágnesességet leíró törvények meg is követelnek. Az elektromos töltések erőtere ugyanis a részecskétől mért távolság négyzetével fordított arányban csökken - és ez azt jelenti, hogy minél távolabb kerülünk a töltéstől, annál gyengébb lesz erőtere, de soha nem lesz pontosan nulla, csak mindig egyre gyengébb. Ráadásul, mivel a nulla tömeghez végtelen élettartam tartozik, ezért olyan láthatatlan fénynek kell elképzelnünk, amely örökké létezik, de valós részecskével örök élete alatt nem lép kölcsönhatásba. Másrészt viszont kölcsönhatásba léphet az egyéb virtuális részecskékkel, érzékelheti ezek erőtereit, hatásait.

Az ős-vákuum természete

Az őstenger, az alap-vákuum az alap-erőhatások hordozóinak, szaknyelven a skalár-bozonoknak tengere. Az ős-vákuum tehát egy elő-valóságot jelent, egy önmagában létező, önmaga számára valóságos valóságot, amely képes magából létrehozni egy olyan felépítményt, amelyben az egyes kölcsönhatás-folyamatok egyes változatai képesek állandósulni. A felvilág tehát egyfajta fénykép-kimerevítésnek felel meg, de egy olyan kimerevítésnek, amelynek csak építőelemei rögzülnek, de az elemek között továbbra is ott kavarog az ősvihar.

Az ős-vákuum abban különbözik az anyagi vákuumtól, hogy benne még nem található anyag, vagyis kvarkok, protonok, neutronok, elektronok. Az ős-vákuum még csak az elemi rezgések összessége, tengere. Mivel nincsenek benne helyi erőtér-források (vagyis anyagi részecskék), ezért benne a terjedési sebesség nem korlátozott. Grandpierre K. Endre tisztán logikai alapon vetette fel, hogy a fénysebesség nem lehet egyetemes határsebesség. Határsebesség ugyanis csak akkor létezhet, ha létezik egy hatás, ami korlátozza a sebességet. Képzeljünk el egy repülőt, amely gravitációmentes térben röpül, és csak a légellenállás fékezi! Nyilván minél ritkább a levegő, annál nagyobb sebességet érhet el a repülő. Ahogy a levegő egyre ritkul, úgy lesz a repülő sebessége egyre nagyobb. És ha a levegő közegellenállása nullára csökken, a repülő sebességét semmilyen fizikai hatás nem korlátozza, tehát sebessége végtelen lesz! Az alap-vákuum éppen olyan tulajdonságú, hogy benne még nem jöttek létre anyagi részecskék, tehát benne a hatások terjedési sebessége még nem korlátozott. Amíg a vákuum ős-vákuum, tehát csak skalár-rezgések találhatók benne, csak nulla "nyugalmi tömegű" virtuális fotonok - ezek a skalár-fotonok, addig nincs olyan tényező, amely lefékezhetné a hatások terjedési sebességét. A fénynek azért van határsebessége, mert van vektor-összetevője, a terjedési síkjára merőleges síkban elektromágneses rezgéseket hordoz magával, és ezek az elektromágneses "rezgő szárnyak" haladásuk folyamán kölcsönhatnak az alap-vákuummal, és létrehoznak benne az elektromágneses erőhatásukkal egy elektromágneses polarizációt, azaz elektromágneses közegellenállást. Ez az elektromágneses közegellenállás az, ami határsebességet ad a vektoriális fénynek. Ebből a meggondolásból ki is számíthatjuk a vektoriális fény terjedési határsebességének értékét! Ez a vákuum elektromágneses polarizálhatósági tulajdonságaival fordítva arányos. Minél nagyobb a vákuum elektromágneses polarizálhatósága, annál kisebb ez a határsebesség, tehát c = 1/(a vákuum elektromágneses közegellenállása). A vákuum elektromágneses közegellenállása az elektromos (e₀) és a mágneses (m₀) közegellenállásból tevődik össze. És mivel ezek hatása összeszorzódik, ezért szorzatukból négyzetgyököt kell vonni. A gimnáziumi Négyjegyű függvénytáblázatok, matematikai, fizikai, kémiai összefüggések c. segédkönyvben (140. oldal) szerepel e₀ és m₀ értéke, e₀= 8,85 10^-12 AsV^-1m^-1, m₀= 1,25 10^-6VsA^-1m^-1, így kapjuk meg a fénysebesség értékét: c= 1/ (e₀m₀)^1/2 = 300 000 km/sec. A vákuum képzetes részecskéinek kölcsönhatási törvényei eltérnek a "valós" részecskék kölcsönhatási törvényeitől. Legfőbb jellemzőjük, hogy minden hatás megőrződik, és egy hatás sem akadályozza egy más hatás kifejlődését. Az alap-vákuum viselkedése ezért legjobban a szuperfolyékony anyagok viselkedésére hasonlít.

Az anyagi vákuum annyiban különbözik az alap-vákuumtól, hogy benne léteznek külön erőtér-források, anyagi részecskék. Az anyagi vákuum leírásában ezeket figyelembe kell venni. Az anyagi részecskék hatása módosítja a vákuum tulajdonságait, és létrehoz egy módosított vákuum-mezőt. Az érdekes az, hogy az alap-vákuum továbbra is megmarad. Csak azok az anyagi hatások módosítják, amelyek gyorsulással járnak, ahogy a szuperfolyékony hélium szuperfolyékonysága is csak az örvényektől, gyorsuló áramlások megjelenésétől változik meg. A virtuális skalár-fotonok rezgési síkja nem a térbeli terjedési irányra merőleges, mint a fény vektor-hullámai, hanem az idő terjedési irányára, azaz terjedésük, rezgésük idő-mentesen képzelhető el (lásd Feynman: Quantum Electrodynamics, p. 120) - vagyis terjedésükhöz nem használnak fel időt, másszóval: terjedési sebességük végtelen .

Az Ős-élet és az agy kölcsönhatása

A vákuum fizikája úgy írható le, mint egy tenger hullámzása, szakszerűbben: mint egy kontinuum, egy folytonos közeg rezgésállapota. A vákuum minden pontja valamiféle - gyakran véletlenszerűnek tartott - rezgést végez. A vákuum pontjai szaknyelven leírva stochasztikus harmonikus oszcillátoroknak felelnek meg. A rezgések erősségét, amplitudóját egy számmal jellemezhetjük. Ez a szám - idegen szóval: skalár - jellemzi egy pont rezgésállapotát. A vákuum tengerének rezgését a számok eloszlása jellemzi, minden ponthoz tartozik egy szám, amely persze minden pillanatban változik. A vákuum-tengert leíró szám-tengert szám-térnek, idegen szóval skalár-térnek hívják. Ez a skalár-tér szerepel az Ősrobbanást létrehozó legfőbb tényezőként is a mai kozmológiai elméletekben. A skalár-térben a virtuális fotonok terjedését skalár-hullámok írják le. Ezek a skalár-hullámok összeköttetést jelentenek az elő-valóság, az Ősvalóság és a felvilág, az anyagi valóság között.

Gondolkodásunk képes átlátni a felszínen, és megragadni a lényeget. Gondolkodásunk képes a Világegyetem titkait feszegetni, a világ egészének lényegével kapcsolatot teremteni. Természetes gondolat, hogy ebben a gondolkodásnak a skalár-hullámok segítséget nyújthatnak, módot adva arra, hogy agyunk anyagisága kapcsolatot teremtsen az elő-valóság információkban végtelenül gazdag tengerével.

A skalár-hullámok mellett létezik egy rendkívül figyelemreméltó, majdnem-skalár rezgés, amelynek részecske-tulajdonságai is vannak. Ez a majdnem-skalár rezgés azért nem teljesen skalár-rezgés, mert rendkívül gyengén, de kölcsönhat a fotonokkal, kvarkokkal, gluonokkal. De ez a kölcsönhatás olyan gyenge, hogy olyan ritkán nyelődik el, hogy élettartama az Univerzum élettartamánál sok nagyságrenddel hosszabb! Ezeket a majdnem-skalárfotonokat nevezik axionoknak, részecske-tulajdonságaik miatt axion-sugárzásnak, hullám-tulajdonságaik miatt koherens skalár-hullámoknak. Ezek az axionok a skalár-hullámok összpontosított, lézernyalábszerűen összehangolt (összetartó, koherens) csomagjaiként képzelhetők el. Amíg a skalárhullámok kölcsönhatásai tisztán virtuálisak, addig az axionok már képesek a skalárfotonok kölcsönhatásain túlmenő kölcsönhatásokba lépni a valós részecskékkel, még ha rendkívül ritkán is. Mai tudásunk szerint a Világegyetem teljes tömegének 90-99 százalékát ilyen axion-sugárzás alkotja! Az axionok tehát furcsa, átmeneti "lények" az ősvákuum skalár-hullámai és az anyagi részecskék között. Legfigyelemreméltóbb tulajdonságuk, hogy ilyen "határ-jelenség" létükre rendkívül érzékenyen hatnak kölcsön az élő anyaggal. Figyelemre méltó, hogy különösen a DNS az, amely képes az axionok hatását 10¹⁰-10²⁰-szorosára fölerősíteni! Ez bizonyára nem véletlen, és ennek alapvető oka kell legyen, ha az axionok az ős-vákuum és az agy között teremtenek kapcsolatot. De miben különbözik az axionok hatása a skalárhullámokétól? A skalárhullámok képesek információt áthozni az ős-vákuumból, az ős-Világegyetemből. Mire van még ezenkívül szükség? Arra, hogy a puszta információn túl képes legyen ez az információ valóságos hatást is kifejteni! Az axionok pedig éppen ebben különböznek a skalárhullámoktól, hogy képesek az anyaggal olyan közelebbi, aktív kölcsönhatásba is lépni, amire a skalárhullámok nem képesek. Az axionok tehát az informáláson túl cselekvő szerepet is játszanak az ős-Világegyetem és az anyagi világ közvetítésében. Ha meggondoljuk, hogy a puszta információ nem képes létrehozni az anyagból olyan kozmikus szerveződést, amely képes a kozmikus szervezőerőből kifejleszteni az életet, majd a tudatot, akkor beláthatjuk, hogy az axionok az ős-Világegyetem küldöttei a kozmikus ős-erő valóra váltásában. Az axionok tehát az ős-Élet szervezőerejének hordozói, az élet kifejlesztői, a tudat létrehozói. Az axionok a biológiai szervezőerő hordozói, gondolkodásunknak nemcsak informátorai, hanem egyben agyunk működésének aktív résztvevői, cselekvő részesei is egyben! És abból a tényből, hogy az axionok lényeges biológiai hatást fejtenek ki (Zioutas, 1997), fordítva, az következik, hogy az ős-vákuum az Ős-Élet hordozója!

Irodalom:

Richard P. Feynman: QED. The strange theory of light and matter. Penguin Books, 1985.

Konstantin Zioutas: Bioluminescence as a signature for dark matter reactions. In

(folyt. köv.) Grandpierre Attila