A lélek és az elektromágnesesség

 “ Az eleven elektromágnesesség” című cikkemben (Harmadik Szem, 1996 március) ígéretet tettem a lélek, az érzés szabadságának fizikai alapon történő magyarázatára. Úgy tűnhet, a lélek attól lélek, hogy szabad, hogy nem követ előírt törvényeket, mint az élettelen tárgyak, rendszerek, és a fizika attól fizika, hogy élettelen tárgyakat, rendszereket ír le, tehát a lélek és a fizika nem összeegyeztethető. De vajon nem hamis-e ez a látszat? Vajon az élettelen tárgyak ugyanolyan élettelenek, mint a mi fogalmaink róluk, vagy fordítva, az általunk tökéletesen, absztraktul élettelen tárgyak valójában képlékeny húsokat növesztenek az élet égi régiói felé? Ha így van, ezt a fizikának is tudnia kell, s ha egyesek a fizikát a lélek, az érzés szabadságával összeegyeztethetetlennek találják, akkor a fizikáról alkotott képüket, s nem magát a fizikát kell megváltoztatniuk. Valóban, a fizika természetének elemzése (lásd Kozmikus óramű I-II-III, Harmadik Szem, 1993 március, április, május) arra a felismerésre vezetett, hogy a fizikai törvényei maguk semmiféle rendszert nem írnak le, csak ha megadjuk az egyenletek kezdeti-és határfeltételeit. S ez a kezdeti-és határfeltételek megadása maga is abszolút elvont, matematikai művelet, amely egyszer s mindenkorra megadja az ezekkel a feltételekkel valóban jellemezhető rendszerek viselkedését. De a valódi rendszerek nem matematikai párlatok, matematikai alakzatokkal csak közelítőleg írhatók le. A Természet átfogóbb, mindent magába ölelő törvényeket követ, amelyeket a matematikai alakban megadható fizikai törvények csak közelítően írhatnak le. A valódi rendszerek így nem zárhatók le olyan katonás rendbe, ahogy a matematikai kezelhetőség megkövetelné. A matematikailag az adott szempontból jól közelíthető rendszer hosszabb időskálán, vagy más szempontból másfajta természetűnek mutatkozik. Ha a matematikailag abszolút leírható, tiszta, egzakt rendszereket kopasz rendszereknek nevezzük, akkor azt kell mondjuk, a valódi rendszerek nem mind kopaszok, hanem mindegyik többé-kevésbé szőrös, borzas, húsos, mócsingos, vagy szárnyas, előbb-utóbb kibújik a matematikai közelítés kalickája alól, és huss! - elröpül, a maga útját járva.

A lélek az összes nem-zárt, nem lecsupaszított rendszer közül a legbársonyosabb, legdúsabb szövétnekű. Szabadsága egyfajta belső fényt jelent, képességet, hogy belső fényének szépségétől hajtva messze áramoljon, és belső szépségének belső, zenei törvényeit kövesse. Mintha a világfolyamat húsán, bőrén cserepekként, halpikkelyekként hordozott záróidomok mellett feltűnnének szépségtől lángra kapó, gyönyörűségtől táncra perdülő öntevékeny rendszerek is. Egy élő, eleven világhús-tömeg képlékeny, égi folyamoktól lucskos, világító, búgó áradata a lélek, s minél inkább érez, annál inkább föltöltődik a világ messzeható életvágyával, a Természet tavaszra hajló, tündéri bűverejével, csodálatos, pehelykönnyű, éteri könnyedségével. A lélek, ha fölpezsdül, megelevenedik, szállni kezd, szédítő táncra kel, röpte váratlanul gazdagon kibomló, ajándékozó természetű. De közelebb visz-e mindez a lélek “ valódi, fizikai” természetének megismeréséhez? Fogadni mernék, hogy a legtöbb fizikus tudásának erős várán állva azt mondaná: tapodtat sem. Éppen ezért érdekes, ha azt mondom, hogy: nagyon is közel visz. De hogyan?

Ha a lélek lelki jellemzőiből akarunk fizikai megismerésre jutni, akkor olyan fizikai tulajdonságokkal rendelkező tényezőt kell keresnünk, amely a lélekhez hasonlóan könnyed, szabad, öntörvényű, messzeható, röpülésre hajlamos. De létezik-e ilyen fizikai tényező? Tanulmányom címében megelőlegezett válaszom szerint igen, és ez az elektromágneses tér. Az elektromágneses hatás nagyon finom, láthatatlan, testetlen, ugyanakkor nagyonis valóságos. Feynman hasonlata nyomán, ha két ember karnyújtásnyi távolságra állna egymástól, és mindegyiküknek egy százalékkal több elektronja lenne, mint protonja, a taszítóerő olyan nagy lenne, amely elég lenne egymilliárd felhőkarcoló 100 kilométer magasba emeléséhez! A hétköznapi életben persze ritkán lép fel észrevehető fizikai taszítás vagy vonzás az emberek között. Ennek az az oka, hogy elektronjaink és protonjaink száma szinte pontosan egyenlő. De még elektromosan semleges testek között is felléphet elektromágneses kölcsönhatás. Ha a testekben elektromos áram folyik, ezek az áramok mágneses teret hoznak létre maguk körül, s ezek a mágneses terek a test határain kívül is mérhetők. Bár az áramok mágnes terei a távolsággal gyöngülnek, de legyengülésük aszimptotikus, azaz csak végtelen távolságban válik nullává.

Az élő szervezetekben, az égitestekben, sőt az élettelen rendszerekben is, ahogy sorozatunk tanulmányaiban megmutattuk (A Kozmosz biológiai hatásai, Harmadik Szem, 1996 január, február, március, április, május), elektromos áramok folynak, s ezek szabályozzák az adott szervezet belső indíttatású változásait. Ha tehát a lélek, a szellem elektromágneses hordozót is igénybe tud venni, vagy maga elektromágneses természetű, akkor lelkünk, szellemünk tevékenysége, rezdülései testünk határain túl is léteznek, kiterjednek az Univerzum egészére. Így tehát lelkünk rezdülései szervezetünk elektromágneses tevékenysége következtében szétterjednek, mint a hullámok a tóban úszó hal körül. Mindannyian a világszellem tavában fürdünk. Gondolataink, és különösen képekben is megfogalmazódó érzéseink tehát képesek áthatni egymást. Lelkünk valóságosan össze tud kapcsolódni, áthatni egymást, mint minden részletében eleven, figyelemre, érzékelésre képes kép, eleven táj, amelynek minden részlete maga is fényforrás, belső tüzű Nap.

De hogyan képes erről az öntevékenységről, önmaga általi indíttatásról számot adni az elektromos tér? Az iskolában azt tanultuk, hogy az elektromágneses tér, a fizika által vizsgált más létezési formák között, a töltések által meghatározott, és a hatás-ellenhatás törvényének teljes mértékben alárendelt. Így tehát az elektromágneses tér forrásai, a töltések nem képesek maguk elindítani egy új folyamatot, hanem csak pusztán elszenvedik a rájuk gyakorolt hatásokat. Az iskola tanításai szerint, ha így nézzük, az egész Világegyetemben minden csak szenved, csak elszenvedi az eddigi folyamatok következményeit. Az iskola tanításai szerint - és erre a szemléletre igyekeznek mindannyiunkat kiképezni - nincs mód semmiféle újra, semmiféle szabadságra, az egész Világegyetem “ kockaalakú” (matematikai kezdeti- és határfeltételekkel egyszer s mindenkorra tökéletesen megadható) létezőkből áll, és ezen létezők mindegyikének az a kikerülhetetlen végzete, hogy tűrjön és belenyugodjon a megváltoztathatatlanba. Ez az emelkedettnek éppen nem nevezhető, mindazonáltal kötelezően és egyedül üdvözítően előírt szemlélet azonban egyszerűen tárgyi tévedésen alapszik, a fizika törvényeinek nem kellő mélységű megértésén.

Az akaratszabadság fizikájának elmélete ma már tekintélyes, önálló tudományágnak mondható. Az idei “ Toward a Science of Consciousness” (A tudat tudománya felé) címmel az arizonai egyetemen megrendezett nemzetközi konferencián egész önálló estet szenteltek a témának. A téma egyik jelentős kutatója, Patrick Cornille tavaly megjelent tanulmányában (The Lorentz force and Newton’s third principle, Canadian Journal of Physics, Vol. 73, 619-625, 1995) megemlíti, hogy az elektromágnesességben nem egy, hanem két eltérő erőtörvény létezik. A jól ismert erőtörvény a Lorentz-erőt adja meg, amely a vákuumbeli szabad töltések közti kölcsönhatásokat írja le. Emellett létezik az eredetileg bevezetett Ampere-féle erőtörvény, amely elektromosan semleges (zérus össztöltésű) áramjárta fémvezetők hosszegységre jutó elemei között fellépő erőt adja meg. Amíg az Ampere-törvény követi a hatás-ellenhatás newtoni törvényét, addig a Lorentz-erőre ez nem teljesül. Azt gondolhatnánk, hogy vagy az egyik, vagy a másik törvény helyes. De jelentős elméleti, mi több, kísérleti bizonyítékok mutatják, hogy az Ampere törvény írja le helyesen a vezetőkben mozgó töltések között fellépő elektromos erőt. Másrészt a Lorentz erő nagyon jól alkalmazható vákuumban mozgó töltések közötti elektromos kölcsönhatások leírására. A két erőtörvény nem vezet azonos erőre, ha zárt rendszerekre alkalmazzuk őket. Az eltérés oka tehát a vákuum által közvetített elektromágneses hatás. Newton harmadik törvénye, a hatás-ellenhatás törvénye csak zárt rendszerekre alkalmazható. Megmutatták, hogy a rendszerek nyílt vagy zárt voltának eldöntésére éppen a hatás-ellenhatás törvénye alkalmas. A hatás-ellenhatás törvényének nyílt rendszerekben fellépő sérülése kísérletileg is ellenőrizhető következményekkel jár. Így például egy elektromos töltéssel rendelkező rendszer képes tömegközéppontját külső segítség nélkül felgyorsítani, ha a vákuumhoz képest abszolút mozgásban áll. Ez az öngyorsítási képesség spontán jelenségek fellépéséhez vezet. Cornille cikkében megadja a spontán erőhatás törvényét, amely az elektronok számának négyzetével arányos. Ez a spontán erő képes lehet a nehézségi erő részleges kompenzálására. Ez a spontán erő teszi lehetővé, hogy hengerszimmetrikus mágneses oszlopok képesek spontán forgásba jönni.

A fizika által vizsgált objektumok belső szerkezete elektromos töltések állandó mozgásban tartásával, rezgésével kapcsolatos. Az élettelen, de különösen az élő rendszerek belső szerkezetét köráramok rendszerével jellemezhetjük. Minden egyes rendszernek léteznek fő-köráramai, miközben ez a fő-köráram egész köráram-rendszerrel áll csatolásban, kölcsönhatásban. A köráramok azonban rezgőkörként is leírhatók. A rezgőkörök pedig sajátos viselkedést tanúsítanak: létezik egy, egyedi mivoltukra jellemző frekvencia, rezgésszám, amelyre különösen érzékenyek. Ez a sajátfrekvencia. Egy magára hagyott rezgőkör előbb-utóbb ezen a sajátfrekvencián kezd sugározni. Ami számunkra különösen érdekes, ezen az adott frekvencián az adott egyedi rezgőkör különösen érzékeny minden olyan más rezgőkörre, amely erre a rezgésszámra hangolt. Ráadásul ezen a frekvencián az energiaátadás a rezgőkörök között szinte energiaveszteség nélkül mehet végbe. Ez a jelenség a rezonancia jelensége. Rezonanciához legalább két, megegyező rezgésszámú rendszer szükséges. Vagyis minden tárgy és minden élő rendszer belső változásaival párhuzamosan a világ összes többi, azonos frekvencián rezgő rezgőkörével kapcsolatba lép, és ahogy a belső köráramok rezgésszámai változnak, úgy ráhangoltsága is változik a Világegyetem többi rezgőkörére.

A spontán erő lehetővé teszi a rezgőkörök spontán önhangolását. Robert G. Becker és Gary Selden híres könyvükben (The Body Electric. Electromagnetism and the Foundation of Life. Quill, William Morrow, New York, 1985) megmutatták, hogy minden élő szervezet biológiai tevékenységét analóg elektromágneses hatások irányítják. Analóg egy hatás, ha folyamatos skálán változik, szemben a digitális technikával, amely ugrásszerűen elkülönült állapotok megkülönböztetésén alapszik. Neumann János, a digitális számítógépek feltalálója “ Számítógép és az agy” c. könyvében megmutatta, hogy az emberi agy működése részben digitális leveket követ, de nem teljesen. A mai tudomány fő áramlata azonban a digitális agymodell kizárólagosságát vallja. Az analóg elektromágneses szabályozás elve rendkívüli horderejű, mert az analóg gondolkodás létére hívja föl a figyelmet. És amíg az agy a digitális információfeldolgozás központja, addig az analóg gondolkodás minden élő rendszerben egyaránt jelen van, sőt, az analóg gondolkodás az elektromos rezgőkörök csatolásával, a rezgőkörök egymásrahangoltságán, a rezonanciajelenségen át minden létező rendszer egyetemes tudati kölcsönhatásának elvét foglalja magába.
(folyt. köv.)

Grandpierre Attila

10 242 + 165 sor*8= 11 562 karakter = 6.4 oldal (1800 karakter = 1 oldal)