A lélek és az elektromágnesesség - 3. Rész

 Sorozatunk előző részében felvetettem, hogy a belső világ szervező tényezője, az elektromágneses tér maga is egy rendszert alkot, amely köráramokból áll. Ez az elektromágneses szervezet tehát egymáshoz csatolt köráramok rendszere. Ezek az elemi bio-köráramok egyrészt egymásra érzékenyek, egyikük megváltozása a többit is befolyásolja. Minden egyes köráram egyben egy elektromágneses rezgőkörként is viselkedik. A rezgőkörök sajátos tulajdonsága, hogy egy-egy frekvenciára hangoltak, azaz egy bizonyos sajátfrekvenciára, amelynek értéke a rezgőkört alkotó köráram méretétől, alakjától, irányítottságától függ. Belső energiájukat elsősorban ezen a frekvencián adják le, és ezen a frekvencián vesznek fel energiát és információt környezetüktől. A rádió működése a rezgőkörök csatoltságán alapul. A nyitott rezgőkör, az antenna az elektromágneses rádióhullámokat minden irányba szétküldi. A rádióhullámok információtartalmát a hullám alakja, energiatartalmát a hullám nagysága hordozza. A rádióhullám által keltett térerősség a vétel helyén az antennától távolodva a távolsággal egyenes arányban gyengül (lásd pl. Holics László: Fizika. 1. kötet, 801. oldal). Ezért jelentős teljesítményű antenna kell egy nagy terület besugárzásához. Az antenna által kibocsátott hullámok bizonyos antennatípusok esetén jól irányíthatók (lásd az 1. ábrán).

Így tehát arra az eredményre jutottunk, hogy szervezetünk rádióadóvevő állomásként működik. Vizsgáljuk meg először, jelent-e ez a hipotézis alkalmas vezérfonalat a szervezet és környezete kölcsönhatásaira!

Galvani béka-kísérlete

 Luigi Galvani, a bolognai egyetem anatómia professzora, húsz éven át tanulmányozta az elektromosság és az élő szervezetek kapcsolatát. Galvaniról ismeretes, hogy családfáját törzsi sámánokig vezette vissza. Első kísérletében - laboratóriumi jegyzőkönyvének tanúsága szerint 1786 szeptember 20-án -észrevette, hogy néhány béka lába, amelyeket sorba felfüggesztett egy korlátra, összehúzódott, amikor a szél fuvallata őket a vasállványhoz érintette. Körülbelül ugyanabban az időben felesége, Lucia észrevette laboratóriumában, hogy a béka izmai összehúzódtak amikor az egyik asszisztens hozzáért a főideghez, de csak akkor, ha egy fémszikével ugyanabban a pillanatban egy szikra pattant ki a szoba túlsó sarkában működő elektromos gépből (ez Galvani második kísérlete). Idetartozik az a jelenség, hogy a békaláb viharban, villámláskor is összehúzódott. Ma már tudjuk hogy egy táguló-összehúzódó elektromos teret hozott létre a szikra (és a villám), az elektromos tér a szikében pillanatnyi áramot hozott létre, ami izgalomba hozta az izmot, de Galvani azt hitte, hogy a fémrács és a szike vonzotta oda az idegekben rejlő elektromosságot. 1791-ben Galvani bejelentette eredményeit a bolognai tudományos akadémián, híres De viribus electricitatis (Az élő elektromosságról) című munkájában. Munkája nagy vihart kavart, sokan az élő szervezetek idegfolyadékának problémáját megoldottnak látták, bizonyítottnak tekintve, hogy elektromos áram folyik az idegekben, s ez vezérli a szervezet működését.

Két éven belül azonban Alessandro Volta, a pádovai egyetem fizikusa bebizonyította, hogy Galvani egy újfajta elektromosságot fedezett fel, egy állandó áramot. Addig csak a statikus, álló elektromosságot ismerték, amely a súrlódás hatására feltöltődő, szikrák kibocsátására képes testek elektromosságát jelentette. Ez az elektromos áram Volta vizsgálatai szerint a rézkampó és a vasrács között fellépő áram az elektromosan jól vezető sós oldatba merülő békaláb közvetítésével. Volta rámutatott, hogy két érintkező fém közt elektromos áram lép fel, ez a kétfém (bimetál) egyenáram, s ha ezt a két fémet vezető köti össze, a kétfém áram ugyanúgy fellép. Galvani elméletét az élő szervezetek eredendő elektromosságáról (az állati elektromosságról) ez az eredmény cáfolni látszott. Galvani nem volt küzdő hajlamú kutató, s csak egy névtelen publikációval válaszolt, amelyben több kísérletet írt le (Galvani harmadik kísérlete). Ezekben a kísérletekben Galvani nem alkalmazott fémeket, s mégis összerándulásra bírta a békalábakat. Az egyik változatban a békaláb közepétől kimetszette a gerincideget, s ezt a kimetszett gerincidegű comb végéhez érintette, s ezzel zárta a gerincideg-békacomb áramkört. A békaláb összerándult, azt jelezve, hogy valóban biológiai eredetű elektromos áram folyik a béka szervezetében, ez az áram a láb metszésének sérülésétől (a felvágás okozta sebtől) jött létre (2. ábra).

 Galvani három kísérletét kielemezve ma úgy értelmezzük, hogy a vihar és a szikra elektromos tere képes elektromos áramot elindítani a békaláb idegében. Elektromos áram a békalábban egy teljesen más módon is előidézhető, két különböző, érintkező fém, például réz és vas felületén fellépő kétfém áram bevezetésével a békalábba. Harmadrészt, külső elektromos tértől mentesen is kimutatható elektromos áram a békaláb idegében, és ez a természetes biológiai áram képes mozgásra bírni a békalábat.

Volta még megpróbálta ezt a természetes áramot is visszavezetni különböző anyagok érintkezésekor fellépő érintkezési áramra visszavezetni. Alexander von Humboldt azonban 1797-ben egy sor briliáns kísérletet publikált, cáfolva Volta ezen újabb javaslatát, s bebizonyítva, hogy mind a kétfém áram, mind a biológiai áram, amely a szövetek sérülésekor lép fel, valóban létezik. Galvani névtelen publikációja azonban Humboldt eredményeivel együtt feledésbe merült, elsősorban a Galvani által felfedezett kétfém-hatáson alapuló volta-elem (volta-oszlop) széleskörű elterjedésével, amely a bioelektromosság kémiai vonatkozásait állította figyelem központjába. A volta-oszlopban egymásra rétegezett réz-, vas- és cinkkorongok állnak sóoldatba mártott szövetrétegek között, s a kétfém-áram hosszú ideig képes áramot adni. A volta-elem sikerét jelzi, hogy az elektromos feszültség alapegysége, a “ volt” Volta nevét és emlékét őrzi.

 Eddig a történelem, s most nézzük meg, hogyan magyarázható Galvani második kísérlete. Feltűnő ugyanis, hogy egy a szoba másik sarkában kipattanó szikra hogyan képes mozgásra bírni a békalábat! Bár tudtommal erre mindmáig nem próbáltak számszerű magyarázatot adni, ez a rendkívül hatékony biológia elektromos távolbahatás - adjuk neki a bioelektromos távolbahatás nevet- egészen új, kozmikus birodalmakba fog vezetni bennünket. A békaláb összerándulása és a Nap, a Hold magjának elektromos villámai ugyanazon összefüggés részeit alkotják! Valóban, ha egy piciny szikra kipattanása képes a békalábat mozgatni, akkor a Nap vagy a Hold magjának elektromos villanása is képes lehet az emberi szervezetben jelentős élettani vagy idegrendszeri változást okozni!

Hogy így van-e, arról bárki könnyedén meggyőződhet, s ehhez nem szükséges felső matematika, elég a hétköznapi életben szükséges matematikai alapismeretek minimális szintje! Az elektromágneses távolbahatást köráramok rezonáns kölcsönhatásával magyarázzuk. A kölcsönható elemi köráramok elektromágneses tere a dipóluséhoz hasonló. A kölcsönhatás erősségét az a szám jellemzi, amely megadja a két köráram közös erővonalainak hányadát. Nyilvánvaló ugyanis, hogy csak azok az erővonalak közvetíthetik az egyik köráram változását a másikhoz, amelyek összekötik a két köráramot. A köráramok közös erővonalainak számát a köráramok mérete, a köráram körének sugara (r) és a két köráram távolsága (d) szabja meg. Ez az erővonalszám nyilván az összerővonalszám kis része lehet csak egy olyan kísérletben, ahol a két, körárammal közelíthető, bioelektromos kölcsönhatásban álló rendszer egyike egy kipattanó szikra, másika egy békaláb. Erre a rendszerre r=2.5 cm a békaláb vagy a szikra elektromos köráramának mérete, d=5 m a szoba sarkai közti távolság. Az összes erővonalak arányát a közös erővonalak (a 3. ábrán a besatírozott terület) számához jól jellemzi a két mennyiség aránya, d/r = 200. Világos, hogy ha a köráramok méretét (r₁, r₂) kétszeresére növeljük, s ha ugyanakkor a szoba sarkainak távolsága (d) is kétszeresére nő, a közös erővonalak hányada változatlan marad (lásd a 3. ábrát). Ez tehát azt jelenti, hogy hasonló geometriai viszonyokkal rendelkező köráramok hasonló biológiai hatást képesek kifejteni. A Nap mágneses tere szintén körárammal jellemezhető. A Nap sugara r=700 000 km. Mivel a Nap Földtől mérhető távolsága d=150 millió kilométer, ezért d/r = 200, ugyanaz az érték, amely a második Galvani kísérletben előidézte a békaláb összerándulását! Persze a kölcsönhatás erőssége függ a kölcsönható köráramok áramerősségétől is. És világos, hogy nem minden köráram hat minden más köráramra. Valóságos hatás csak rezonancia megvalósulása esetén várható. De ha fennáll a köráramok rezonáns csatolása, akkor a rezonáns csatolás energiaátadási mértékét egyértelműen ez a k=d/r tényező jellemzi. Ugyanez a k=200-as csatolási tényező adódik persze a Holdra is, hiszen amennyivel közelebbi a Hold, épp annyival kisebb. Ha folyik köráram a Hold magjában (márpedig előző tanulmányunk szerint például a napkitörések képesek áramokat beindítani a Hold belsejében), akkor ezek csatolása a Föld távolságában épp olyan erős, mint a Napé.

Vizsgálataink eredményeként tehát arra a következtetésre jutottunk, hogy az élő szervezetek képesek egymással bioelektromos távkapcsolatot létesíteni. Ez a bioelektromos távkapcsolat képes izmokat mozgatni, tehát feltételezhetjük, hogy gondolatok kiváltására még inkább alkalmas. Bármilyen messzehatónak is tűnjék, - bár épp a gondolkodás hatókörének kitágítása a gondolkodás elemi alapkövetelménye - a bioelektromos távolbahatás képes gondolatok, érzések, sőt mozgási impulzusok átvitelére is! Valóban, a már korábban ismertetett Reutler-hatás (lásd G. A.: A telepatikus színház, Harmadik Szem, 1995 október) éppen ilyen jelenség létét jelenti. Vekerdy Tamás nagyhatású művében (A színészi hatás eszközei - Zeami mester tanításai szerint, Magvető Kiadó, Budapest, 1974, 102 oldal) ismerteti ezt a figyelemreméltó jelenséget Vasziljev (Az emberi pszichikum titokzatos jelenségei, Kossuth Kiadó, Budapest, 1964) nyomán. A Reutler-hatás abban áll, hogy az egyik élőlény izmainak összehúzódásai a távolból is fokozzák a másik lény izmainak összehúzódását! Reutler például kipreparálta ázsiai sáskák bélrendszerét, s ez a bélrendszer önmagában még legalább tíz órán át végzett jellegzetes, féregszerűen hullámzó - úgynevezett perisztaltikus - bélmozgásokat a kipreparálás után (mint ahogyan a kitépett pókláb kaszál). Ha mármost a közelében egy élőlény izmai összehúzódtak - a bélrendszer is hevesebben mozgott.

Következtetésünk: egymásra érzékeny, egymással rezonáns csatolásban álló rendszerek képesek egymással a távolból is kapcsolatba lépni a bioelektromos távolbahatás révén. Ráadásul, ez a csatolás képes felerősödni ha a kölcsönhatásban álló rendszerek száma nő. Ezzel magyarázható a társas hatás néven ismert - bár a tudományos pszichológia által elhanyagolt - pszichológiai alapjelenség. Közösségben, egymással közösséget átérző csoportban az egymásrahangoltság megnő, az érzések, gondolatok könnyebben átadódnak, egymás jelenlétének, érzésvilágának felvillanyozó tapasztalata növeli a rezonanciát.

 A Nap és a Hold bioelektromos távhatása nem alaptalan feltételezés. Leonard J. Ravitz amerikai pszichiáter a biológiában egyedülálló felfedezést tett. 50 000 mérést végzett 500 kísérleti alanyon a Yale, a Duke, a Pennsylvania egyetemen és néhány környező kórházban. Vizsgálatai megmutatták, hogy az emberi szervezet működését meghatározó elektromos alappotenciálok változása, és a velük összefüggő fiziológiai mennyiségek, valamint a betegségek tüneteinek súlyosbodása-enyhülése nem elsősorban a környezettől, a hőmérséklettől, időjárásváltozástól, napsütéstől, vagy a levegő nedvességtartalmától, vagy bármilyen más egyéni, egyedi változótól, mint például a testhőmérséklet, vérnyomás, pulzus függ, hanem főként kozmikus periódusokat mutat, napi, kéthetes-hónapos, évszaki és félévi változásokat mutat, úgy, hogy mindegyiknek megvan a maga jellegzetes intenzitása, polaritása, változékonysága. A bioelektromos távolbahatás révén tehát élettevékenységeink elsősorban a Naprendszer égitestjeinek ritmusához kötöttek!

 Irodalom:

Aisberg: Ilyen egyszerű a rádió! Táncsics Könyvkiadó, Budapest, 1963

R. O. Becker, G. Selden: The Body Electric. Quill, New York, 1985

Holics László: Fizika, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1986

Marco Bischof: The History of Bioelectromagnetism. Chapter 1, in

Bioelectrodynamics and Biocommunication, eds. Mae-Wan Ho, Fritz-Albert Popp, Ulrich Warnke, World Scientific, Singapore, 1994

folyt. köv. Grandpierre Attila

6.5 oldal