A kozmobiológia tudományos megalapozásának lehetőségeit bemutató sorozatunk ezzel a tanulmánnyal - talán átmeneti - nyugvópontra jutott. Ebben az utolsó részben a kozmobiológia legkevésbé tisztázott, de legmesszebb vezető kérdéseit vizsgáljuk meg. Azokat a kérdéseket, amelyek felvetik a bolygók egymásrahatásának, a bolygók és a Nap az ismert fizikai rendszerektől eltérő kölcsönhatásának, a „bolygóerő" és „csillagerő" fizikai vizsgálatának szükségességét, mivel - állításom szerint - jelentős bizonyítékok merültek föl az asztrofizikában ezek létének tanúsítására.

Bradley és munkatársai 1962-ben kimutatták, hogy a Hold jelentős hatást gyakorol az esőzésre. Bigg (1962) megmutatta, hogy a talajszintnél mért jégmag-koncentráció jelentős mértékben függ a Hold helyzetétől, Bowen (1963) a meteorok gyakoriságának, Adderley a légköri ózon mennyiségének holdfüggését mutatták ki. Ugyanakkor ezen tényezők egyikénél sem nyilvánvaló, miért függnek olyan jelentős mértékben a Holdtól. Így ésszerűnek látszott megvizsgálni, hogy a Földet elérő ionok számában nem mutatkozik-e hasonló jelenség. Ehhez Bigg (1963) a Jones (1955) által összeállított mágneses viharok katalógusát használta, amely 81 éves időtartamra (1874-1954) tartalmazza 697 kis vihar, 112 nagy vihar, és 11 kiemelkedő nagy vihar adatait. A kiemelkedő 11 vihar közül 5 az első holdnegyedben, 4 röviddel a harmadik negyed után, kettő rögtön telihold után jelentkezett. A 697 kis vihar holdfázisok szerinti eloszlásának legfigyelemreméltóbb sajátsága, hogy mély minimumot mutat újholdkor. Másrészt a legerősebb periodicitás a 27.275 napos periódusú, amely viszont a Nap átlagos tengely körüli forgásával egyezik meg. Hogyan magyarázható ez a jelentős Hold-hatás? A probléma az, hogy bár található néhány tényező, amely összefüggést jelent a Hold és a jégmagok képződése, vagy az ionok száma között, ezek egyike sem képes a mért effektus mértékét magyarázni. Néhány lehetséges holdhatást jelenthet a Napból érkező ionfelhők Hold általi eltérítése, vagy a Hold gravitációs hatása, a felső légkör, az ionoszféra alakjának deformálása, a plazmahullámok perturbálása. Mivel a mágneses viharok számának lecsökkenése az újholdat megelőző és követő másfél napra terjed ki, 30 fokos elmozdulásra, ezért a Hold árnyékoló hatása távolról sem elég a mért csökkenés magyarázatára. A probléma a következő: hogyan magyarázzuk a mért nagy hatást, amikor legfeljebb egy nagyon kis hatás tűnik ésszerűnek?

A probléma összefüggéseinek vizsgálata elvezetett a bolygók figyelembevételéhez. Sucksdorff (1944, 1956) ugyanis kimutatta, hogy alsó együttálláskor, azaz amikor a Vénusz vagy a Merkur földközelben egyvonalban áll a Nappal, ugyancsak lecsökken a földi magnetoszféra mágneses tevékenysége! Lényeges, hogy az együttállás előtt és után a magnetoszféra mágneses tevékenysége kiugróan magas, maximumot mutat. Furcsa viszont, hogy a Hold hatása nem egyszerűen hozzáadódik a Vénuszéhoz, hanem függ az égitestek helyzetétől: ha a Hold a Vénusszal ellentétes irányban áll, a mágneses viharok tetőznek, míg ha egyirányban, de ugyanazon térfélen áll a Hold és a Vénusz, a mágneses viharok alacsony gyakoriságúak.

Houtgast (1955) és Houtgast és Van Sluiters (1965) vizsgálatai azt mutatták, hogy a Vénusz-Föld együttállások idején 7-9 napon át lecsökkennek a földi mágneses viharok. Ennek oka ismeretlen. Houtgast megpróbálta ezt a Vénusz magnetoszférájának árnyékoló hatásával magyarázni, de ehhez 3000 Gauss erősségű tér kellene, míg a Vénusz mágneses tere jóval gyengébb a földi 0.6 Gaussnál is. Különös, írják, hogy a földi mágneses tevékenység lecsökkenései a Vénusszal együttállást követően 27 naponként újra megjelennek kisebb amplitúdóval. Azért különös, mert a 27 napos periódus a Nap átlagos forgási periódusa, és a földi mágneses viharok így nemcsak a Vénusz helyzetével, de a Nap forgásának fázisával is kapcsolatosak. De a váratlan, magyarázatlan, különös bolygójelenségeknek ezzel nincs vége. Megdöbbentő, írják Houtgast és Van Sluiters, hogy a földi mágneses tevékenység akkor is lecsökken (10 napon át), ha a Jupiter a Nap Földdel ellentétes oldalán átellenbe kerül a Földdel (34 Jupiter-Föld oppozícióra vonatkozó adatok alapján). Hasonló jelenségre figyelt fel G. de Vaucouleurs: a Mars légköre rendszerint átlátszatlan ibolya és ultraibolya tartományban. Néhány esetben azonban, különösen ha a Föld és a Mars legközelebb állnak egymáshoz, egyvonalban a Nappal (alsó együttállás), néhány napra hirtelen átlátszóvá válik a marsi légkör ezekben a színképtartományokban. Ezt a jelenséget nevezték el „hirtelen kitisztulás" (blue clearings) - nek. Kviz (1961) több mint 80 ilyen hirtelen kitisztulás adatait gyűjtötte össze. Ezek a kitisztulások maximumot mutatnak az alsó együttállás idején, de két kísérő oldalmaximum is jelen van tíz-húsz nappal az együttállás előtt és után. Bigg (1963) felfigyelt arra, hogy a mágneses zavarok együttállástól való függése hasonló fényhullámok gömbön szóródása után kapott képhez. Azonban fényhullámok szóródása a Vénuszon nem vezethet eddig ismert módon a földi mágneses viharok beindítására. A bolygóközi térség magnetohidrodinamikai hullámai pedig már teljesen más tulajdonságúak. Azonkívül, egyik sem magyarázza az oppozíciók hatását a mágneses viharokra. Bigg (1963) szerint az egyetlen kínálkozó kiút az lehet, hogy a bolygók és a Hold elektromosan töltöttek, részben a Nap kiáramló részecskéi által. Ekkor az elektromosan akár enyhén töltött, akár csak felszíni töltéssel rendelkező, de összességében elektromosan semleges Napból kiáramló ionfelhők eltérülnének a bolygók közelében. Bigg azt írja, a bolygóközi tér magas vezetőképessége miatt ez a magyarázat is valószínűtlen. Ezen sorozat olvasói azonban tudják, hogy a Föld is mutat jelentős felszíni elektromos feltöltöttséget (A Föld titokzatos ereje, Harmadik Szem, 1996 március). Akárhogy is, ez a magyarázat sem alkalmas az oppozíciók idején mutatott mágneses minimumra. Miért csökkenne le a földi mágneses tevékenység annak függvényében, hogy éppen hol tartózkodik a Nap túloldalán, átellenben a Jupiter?

Akinek mindezek a megdöbbentő, furcsa és különös bolygójelenségek, amelyeket tudtommal még sehol nem gyűjtöttek így egybe, még nem csigázták fel érdeklődését eléggé, annak álljon itt egy újabb megmagyarázatlan jelenség. Ismeretes, hogy az ionoszféra elektronsűrűségének változása bizonyos késéssel követi a Nap állását. Ez a változás a Nap árapályhatásával magyarázható. Furcsa azonban, hogy ebben a megmagyarázott változásban csak az ionoszféra két alsó rétege vesz részt, az úgynevezett F2 réteg viszont nem. Emiatt az erre a rétegre jellemző kritikus frekvenciát mindig csak tapasztalati úton lehetett meghatározni. Az ionoszféra F2 rétegében az elektronsűrűség napi értékei is változnak a hónap folyamán, és a havi átlaghoz képest nagy, 15-20%-os eltérést mutatnak. Jó ideig ezt az eltérést megjósolhatatlan, véletlenszerű „zaj"-nak tekintették. De 1950-ben Bartels megmutatta, hogy ez a „zaj" jelentős mértékben a Hold hatásának tulajdonítható. Az ionoszféra F2 rétegében az elektronsűrűség változása miatt a kritikus frekvencia 6 MHz-ről 8 MHz-re nő telihold és újhold környékén, amikor tehát a Hold, a Nap és a Föld egyvonalban, együttállásban található. Harnischmacher és Rawer (1981) rájöttek, hogy a zajnak a Holdtól függő részén kívüli része pedig a Jupiter és a Vénusz helyzetével áll összefüggésben. Ha a Jupiter és a Vénusz a Földdel átellenben, a Nap túloldalán található, a kritikus frekvencia lecsökken, 6-7,5 MHz-re, ugyanakkor a Hold hatása viszonylag a legerősebben érvényesül. Amikor a Jupiter együttállásban van a Földdel, és a Vénusz oppozícióban, a holdhatás viszonylag gyengébb. Jupiter oppozícióban, ha a Vénusz földközeli együttállásba kerül, a kritikus F2 frekvencia felnő 9 MHz-re, nem zavarva meg a Hold hatását.

Végeredményben Harnischmacher és Rawson arra a következtetésre jutottak, hogy a Hold helyzete jelentős mértékben kihat az ionoszféra F2 rétegének elektronsűrűségére. A Hold hatása mellett azonban a bolygók hatása is jelentősen módosítja az ionoszféra elektronsűrűségét. Mivel a bolygók gravitációs erejének árapályhatása Föld légkörére a Holdénál jóval kisebb, ezért itt nem egyszerűen gravitációs hatásról van szó. Az elektronok sűrűsége a beáramló napszéltől sem változhat meg ilyen jelentős mértékben. Marad tehát a következtetés, hogy az ionoszféra kémiai reakciói változnak meg a Hold és a bolygók állásától függően, és ez vezet az elektronsűrűség jelentős, 15-20%-nyi módosulásához. Másik lehetőség, hogy a szelek és az ionoszféra elektromos tere változik meg a Hold és a bolygók állásának függvényében. De hogyan tud a Jupiter éppen akkor akcióba lépni, amikor átellenben van a Nappal? Miért épp ilyenkor indítana be szeleket vagy létesítene elektromos tereket a Földi légkörben? És hasonló a helyzet a Mars hirtelen kitisztulásával is. Tegyük mindehhez hozzá, hogy a Föld-Uránusz-Neptunusz együttállás idején, 1991 július 6 körül a földi magnetoszféra mágneses tevékenysége akkor mutat maximumot, Buril Payne (1995) vizsgálatai szerint, ha a Hold állása az Uránusz-Neptunusz iránnyal 120 fokos szöget zár be. Payne kimutatta, hogy a napfoltok száma jelentősen megnő az Uránusz-Neptunusz együttállások idején.

A szerző által javasolt napmodell (Harmadik Szem, 1992 szeptember, október, 1993 július) ezekre a jelenségekre csak részben tud választ adni. Eszerint a bolygók gravitációs hatása árapályhullámot indít el a Nap magjában. Ezek az ottani mágneses térrel kölcsönhatva elektromos fűtést idéznek elő, ami helyi termonukleáris robbanásra vezet. A robbanás a felszínre dob napfoltokat és maganyagot, amelyek tovább dobódnak a bolygóközi térbe, amelyek viszont a földi magnetoszférába jutva mágneses viharokat válthatnak ki. Ez a jelenség magyarázhatja az a megdöbbentő jelenséget is, hogy a mágneses tevékenységben a Nap tengely körüli forgáshoz tartozó 27 napos periódus jelentkezik. Amit ez a lüktető-kilövő napmagmodell nem tud, az az, hogy miért éppen mágneses minimum és nem maximum van bolygóegyüttállások idején - bár az együttállásokat kísérő oldalmaximumok talán éppen erre utalnak. Ebben az esetben az a tényező, amely a gravitációs hatások felerősítéséért felelős, a napmag energiatermelő reakcióinak rendkívüli hőmérsékletérzékenysége. De miért csökken le a földi mágneses tevékenység, ha a Naprendszer valamelyik bolygója egyvonalba kerül a Nappal - és minek tudható be ez a lecsökkenés, ha az együttállások éppenhogy növelik a naptevékenységet? A kísérő, megelőző - és követő maximumok léte talán arra utal, hogy a bolygók valahogy előre mutatják a közelgő együttállást, és utólag is mutatják a bekövetkezett együttállást. De hogyan, milyen módon képesek a bolygók ilyen érzékeny energia- és információcserében állni a napmagban zajló folyamatokkal? Hogyan képesek erre, ha a gravitáció alkalmasságát erre az információhordozásra nehéz elképzelni, az elektromágneses csatolás pedig másképp működik egy jelentős mágneses térrel rendelkező és nem rendelkező bolygón? Hogyan képes ez a hatás a bolygóátmérőknél jóval nagyobb körzetre kiterjedni, ráadásul egyes geometriai helyzetekre (0 és 180 fokos együttállás, 90, 270 fokos szögben állás, 120 fokos szögben állás) különös érzékenységet tanúsítani? Messze vezető kérdések, amelyekre talán évtizedek vagy évszázadok múltán kaphatunk választ, ha ezekre a kérdésekre majd a tudományos társadalom jelentős része is felfigyel.

 Alapirodalom:

 Buril Payne: Sunspot Number Changes During Planetary Alignemnts. Cycles,

Vol. 45, No. 5, 146, 1995

Harnischmacher, K. Rawer: Lunar and Planetary influences upon the peak electron density of the ionosphere. Journal of Atmospheric and Terrestrial Physics, Vol. 43, No. 7, 643, 1981

E. K. Bigg: The Influence of the Moon on Geomagnetic Distrubances. Journal of Geophysical Research, Vol. 68, No. 5, 1409, 1963

E. K. Bigg: Lunar and Planetary Influences on geomagnetic Disturbances, Journal of Geophysical Research, Vol. 68, No. 13, 4099, 1963

Huitgast, A. Van Sluiters: The Geomagnetic Activity Around Conjunction and Opposition of Planets, in Magnetism and teh Cosmos, NATO Advanced Study Institute on Planetary and Stellar Magnetism, ed. W. R. Hindmarsh et al., 1965 (Oliver and Boyd, Edinburgh and London)

A. Grandpierre: A Pulsating-Ejecting Solar Core Model and the Solar Neutrino  Problem. Astronomy and Astrophysics, Vol. 308, 199, 1996