A csillagok életerő-termelése

 Bauer Ervin, a legmesszebbható elméleti biológia megalapozója, a biológia egyetemes alaptörvényét így fogalmazza meg : "Az élő és csakis az élő rendszerek soha nincsenek egyensúlyban, és szabadenergia tartalmuk terhére állandóan munkát végeznek annak az egyensúlynak a beállta ellenében, amelynek az adott külső feltételek mellett a fizikai és kémiai törvények értelmében létre kellene jönnie" (Bauer Ervin: Elméleti biológia. Akadémiai Kiadó,Budapest, 1967, 51. old.). Egyelőre azt vizsgáljuk meg, fizikai egyensúlyban vannak-e a csillagok. A tökéletes fizikai egyensúly a környezettel való mindenoldalú kiegyensúlyozottságot, hőmérsékleti, nyomás stb. egyensúlyt jelentene. A csillagok energiatermelő képessége, és ennek az energiatermelő képességnek évmilliókig, évmilliárdokig való megőrzése már önmagában is egy hosszútávú "életképességet", munkavégző képességet jelent, hiszen az energia munkavégzésre fordítható. Végső soron az energia előbb-utóbb más alakot ölt, a napfény elnyelődik, a napkitörések részecskéi sarki fényt okoznak a Földön, így a munkavégzés mindig bekövetkezik. A kérdésre, hogy értelmes-e a munkavégzés, visszatérünk.

 Kanyarodjunk most vissza a biológia egyetemes alaptörvényéhez.

A teljes fizikai egyensúly, ahogy a Világegyetemre vonatkoztatva hőhalált jelent, minden hőmérsékletkülönbség teljes eltűnését a világon, ugyanúgy az élő rendszerek is csak haláluk esetén kerülnek tartós fizikai (élettelen) egyensúlyba környezetükkel. Kérdés, hogy az egész élete során energiát termelő Nap maga milyen belső felépítésű: szerkezetét tekintve fizikai egyensúlyban termeli ezt az energiát, vagy fordítva, állandó távolságot tart a halált jelentő fizikai egyensúlytól? A csillagászok erre ma azt válaszolnák, hogy a Nap felszíne alatti réteg, a hőáramlásos konvektív zóna alatti sugárzási egyensúlyban levő mag mai fizikai, csillagászati ismereteink szerint hidrosztatikai egyensúlyban van. Kozmobiológiai szempontból tehát olyan halott, mint egy medicinlabda. A válasz azonban egy-két év múlva, könnyen előfordulhat, már más lesz, s ha igen, ennek jelentősége alapvető. Számításaim során ugyanis bebizonyítottam, hogy a napmag energiatermelő folyamatai instabillá válnak, ha nagyléptékű, makroszkopikus áramlás lép fel a mag mágneses terében.

A Nap egészének mágneses tere közelítőleg egy középpontjában elhelyezkedő mágneses dipólussal írható le, tehát nem elképzelhetetlen, hogy az energiatermelő magot is átjárják a mágneses erővonalak. Ha a mágneses erővonalakon elektromos töltésű részecskékből álló áramlás halad keresztül, elektromos tér termelődik, ami viszont helyi fűtéshez vezet. A felfűtődő körzet a nagyobb hőmérsékleten több hőt ad át környezetének, hiszen forróbb lévén több hőt sugároz ki, és hővezetéssel is több hő vezetődik el. Emellett még lényeges folyamat a hőtágulás, amivel a forró buborék lehűl. Hogy mi történik valójában a buborékkal, azt végül ezen versengő folyamok időskálája dönti el. A számítások szerint a leggyorsabb folyamat a felmelegedésé, hiszen az energiatermelés a hőmérséklettel hatványozottan nő, sőt, a hatványozott növekedés is meghatványozódik,ahogy a melegedő körzetben felgyorsulnak a magreakciók. Így a termonukleáris elfutás robbanásszerűen egyre nagyobb térfogatra terjed ki, amíg el nem ér egy kb. 200 méter sugarú körzetet. Ekkor a buborékra ható felhajtóerő hatása erősebbé válik a felemelkedés során a súrlódással, hővezetéssel és hőtágulással leadott veszteségeknél, és a buborék egyre gyorsulva emelkedni kezd felfelé, a Nap felszíne felé.

 Számításaim eredményét megerősítik Zeldovics, Blinnyikov és Sakura vizsgálatai ( A csillagszerkezet és csillagfejlődés fizikai alapjai, 1988, 6.3 fejezet, 122. old.). Eszerint a csillagok a hőmérsékletben fellépő ingadozásokra instabilitással, az ingadozás felerősítésével reagálhatnak. A csillagok csak azért nem robbannak fel már életpályájuk elején ezektől az egyre fokozódó hőmérsékletingadozásoktól, mert ahogy a hőmérséklet növekedése a csillag térfogatának jelentős részére kiterjed, a csillag mint egész kezd hőtágulásba, márpedig a csillag egészére jelentős gravitációs fékezés hat, amely képes ezt a hőtágulást hatékony energiaelnyelő folyamattá tenni. A csillag így mint egész, megőrizheti stabilitását, miközben kis helyi körzetei egyre-másra robbanásokat hoznak létre.

 Számításaim szerint rendkívül valószínűtlen, hogy a csillag saját maga képes legyen olyan hőmérsékleti ingadozásokat kifejleszteni, amelyek képesek az instabilitásokat begyújtani, beindítani. Ehhez már külön mechanizmus kell, amit megadhat egy társ-objektum, egy társ-csillag vagy egy bolygórendszer. Az ilyen égitestekben viszont szükségképpen létrejönnek életük egész időszakára kiterjedően a magbeli robbanások. A csillagok körülbelül 80%-a rendelkezik csillag-kísérővel, s a maradék 20% egy hányadának is lehetnek bolygókísérői, Napunkhoz hasonlóan. Így azt kell mondanunk, hogy a csillagok energiatermelő zónái általában a tartós és folyamatos termonukleáris instabilitás állapotában vannak! Tehát a csillagok túlnyomó része soha nincs egyensúlyban! Ez azt jelenti, hogy bennük állandóan olyan energia is termelődik, amely nem a csillag mechanikai stabilitására fordítódik, hanem egyéb úton-módon használódik fel, nyelődik el. Ez az energia így szabadenergiának tekinthető a csillagszerkezet szempontjából, vagyis egyfajta kozmikus életerőnek. Kövessük tovább a nyomvonalat a Bauer-kritérium felé! Fenyegeti-e a csillagokat olyan környezeti hatás, amely őket gyorsan egyensúlyba hozhatja környezetükkel, azaz amely halálos fenyegetés lehetne számukra? A csillagok nem afféle lények, mint a földi bioszférát alkotó egyedek. Nincsenek közvetlen életfunkcióikban folyamatosan környezetükre ráutalva, ahogy mi rá vagyunk utalva a légzésre, a táplálkozásra. A csillagok nem fulladnak meg, ha a szeszélyesen változó környezeti hatások kedvezőtlenre fordulnak, a csillagok nem lesznek rövidebb életűek, ha kevesebb kozmikus por hull a felszínükre. A csillagok nem afféle törékeny miazmák, esendő, gyarló lények, mint mi, akik bármely pillanatban balesetet szenvedhetünk, összetörhetjük magukat, megfulladhatunk, leeshetünk és összezúzhatjuk magunkat, megbetegedhetünk vagy váratlanul, különös tünetek nélkül egyszercsak elhalálozhatunk. A csillagok nem halandók a szó ilyen gyakorlati értelmében, hiszen egész élettartamuk lényegében kizárólag belső tényezők által meghatározott, még élettevékenységük, kozmikus társ-égitesteik által fenntartott életük is egész életre szóló, holtomiglan-holtodiglan kapcsolatra épül. A csillagok tehát lényegében öntörvényű rendszerek, amelyek nem állnak fizikailag életbevágó kapcsolatban közvetlen fizikai környezetükkel, a földi élőlényektől eltérően. Így élő mivoltukat sem határozza meg az, hogy környezetükkel idő előtti egyensúlyra lépnek-e vagy sem. Tehát kimondhatjuk, hogy az elméleti biológia egyetemes alaptörvénye a csillagokra lényegében teljesül, vagyis a csillagok élő rendszereknek tekinthetők! Ráadásul tudjuk, hogy ez a belső fölös energia az, amely a titokzatos eredetű 160 perces naprezgéseket létrehozza, ami az égitestek parapszichológiai kommunikációs csatornájának tűnik (lásd G. A.: Élő égitestek. II. Harmadik Szem, előző szám). Ez viszont azt jelenti, hogy a Nap belső szabadenergiáját a kozmikus információ cseréjére és feldolgozására fordítja, vagyis egy lényegi életjelenségre, sőt tudatjelenségre, és ezzel eljutottunk a kozmobiológia logikai megalapozásától a kozmopszochológiai alapjelenségek egyikéhez.

 A csillagok szívverésének kozmikus alaptörvénye

 Megfigyelték, hogy az élővilágban többé-kevésbé érvényesül egy általános törvény, amely az élet kozmikus egyenértékűségének kifejeződése. Ez abban jelentkezik, hogy természetes élettartama alatt minden élőlény szívveréseinek össz-száma állandó, ugyanannyi az emberélet alatti szívverések száma, mint a kérészélet alatti kérész-szív ütéseinek száma. Így például az ember mondjuk 100 éves természetes élettartama alatt, ha percenkénti átlag 72 szívverést veszünk, 4 milliárdnak adódik ez az állandó. A madarak kisebbek az embernél, életük rövidebb, de szívverésük arányosan szaporább, úgy, hogy életük alatt összesen szintén 4 milliárdszor üt. A naptevékenység periódusa 11.2 év, ezalatt elméletem szerint a napmag periódikusan kitágul és összehúzódik, termonukleáris robbanó kilövéseinek száma a napciklussal változik. A naptevékenység teljes ciklusa 22,4 év, mert ezalatt az egyik 11 éves periódusban pozitív, a másikban negatív a mágneses tér előjele a pólusnál, tehát a ciklus 22 évenként ismétlődik. Ha tehát választanunk kell a Nap szívverési idejére egy értéket, vegyük ezt a 22,4 évet! A Nap várható élettartama kb. 10 milliárd év, azaz szívveréseinek össz-száma 4.5 milliárd, közeli a földi élőlények élet-egyenértékűségi törvényében szereplő állandóhoz! Eszerint a kritérium szerint a Nap élete is kozmikusan egyenértékű a földi életet élő állatok, növények, emberek bármelyikének életével!

 Út a fizikából a biológiához

 Két számmal előbb, a sorozat indító cikkében (Élő égitestek. Harmadik Szem, 1995. június) logikai elemzéssel megmutattam, hogy ahhoz, hogy a Természet utat találjon az élettelenből az élet felé, szükséges, hogy az adott rendszer határfeltételei a rendszernek és adott környezetének jellemző időskáláján változzanak. "Ahhoz, hogy spontán változás állhasson be, az szükséges, hogy ezek a feltételek (F) a rendszer változási skálájával összehasonlítható skálán, azaz lényegesen változzanak." Hogyan lehet ezt átültetni a matematika nyelvére? Az ember környezetének leggyorsabb, életbevágó folyamatai pl. az életbenmaradáshoz szükséges villámgyors döntéshez kb. egy ezred másodpercet, egy milliszekundumot igényelnek. Másfelől az emberi agy idegszálainak ingerületei szintén egy milliszekundumos időskálán töltődnek föl vagy sülnek ki. Ez tehát az egyik időskála, t₀. A másik időskálát az anyagcsere időskálája adja. Tegyük föl, hogy átlagban az emberek nagyságrendileg 100 kg súlyúak, és naponta összesen nagyságrendileg 5 kg táplálékot (folyadékkal, levegővel együtt) vesznek magukhoz. Az ebből adódó időskála t₁ = m/ (dm/dt) = 100 kg / (5 kg/nap) = 5000 másodperc. A szervezet szabadenergia tartalmát jellemzi e két időskála aránya, t₁ / t₀ = 5 x 10⁶ . Most nézzünk megfelelő időskálák után a Nap esetében! Tegyük fel, hogy a Nap felszínének flérkitörései, amelyek időbeli fejlődése amúgyis kísértetiesen emlékeztet az agyi ingerületekére, felelnek meg az agyi ingerületeknek! Akkor t₀ =5 x 10² másodperc. Ha a Napnál is hasonló értéket vesz föl a t₁/t₀ arány, akkor ebből adódik, hogy t₁ = 5 x 10⁹ másodperc = 4 év. És valóban létezik egy nagyságrendileg hasonlónak látszó periódus a Napon, és ez ismét a naptevékenységi periódusé. Ha a Nap nem folytat lényegi anyagcserét környezetével, akkor nyilván az energiatermelő körzet friss tüzelőanyaggal ellátása felel meg a Napon az anyagcserének. A mag anyagforgalma a maghéjjal viszont épp a naptevékenység során bonyolódik le 5,5 év alatt a magközpont és a maghéj között, azaz az egyezés nemcsak számszerű, hanem értelemszerű is!

 A fajlagos energiatermelés a Napon és az emberben

 A Nap energiatermelő magjában a proton-proton ciklus, amelyben a hidrogénatomok fúziója során hélium keletkezik, termeli az összenergia átlagosan körülbelül háromnegyedét a lüktető-kidobó napmagmodell szerint. A proton-proton ciklus fajlagos, tehát egy gramm maganyagra jutó energiája másodpercenként nagyságrendileg 10 erg, azaz az energiatermelés mértéke e _Nap = 10 erg/g/sec. Hasonlítsuk ezt össze Cox és Giuli (1968) nyomán az emberi anyagcserére vonatkozó értékkel! Ugyanezt az e _ember = 10 erg/g/sec értéket kapjuk! Ezt a máig véletlennek tűnő egyezést most a kozmobiológia új megvilágításba helyezi. De ha ugyanolyan a fajlagos energiatermelés mértéke a Napban, mint az emberi szervezetben, akkor miért nem fénylünk mi is úgy, ahogy a Nap? A válasz persze az emberi szervezet 28 nagyságrenddel kisebb tömegével függ össze. Most azért még nézzük meg a Földön a két sugárzás, az emberi és a szoláris hatását. A 28 nagyságrend a tömegek arányára vonatkozik, tehát a Föld teljes lakosságának, a mintegy tízmilliárd ember figyelembevétele ebből a 28 nagyságrendből tizet lefarag. Másrészt a Napból kiinduló sugárzásnak csak egy töredéke éri el a Földet, a 150 millió kilométer távolságban keringő Földre csak a földpálya sugarú gömb teljes felszíne és a Föld megvílágított felszíne arányában ér el a napsugárzás, a kettő aránya pedig a nagyságrendileg 6000 km sugarú Földre (150 x 10⁶/ 6 x 10³)² = 2.25/3.6 x 10⁹ , azaz ismét lejön 9 nagyságrend, marad mindössze 9, ami csak akkor tűnik el, ha nem a Nap teljes kisugárzott energiáját, amely amúgy is állandó, hanem csak a naptevéknységgel változó napszél energiáját hasonlítjuk össze az emberiségével. A Nap élettevékenységének földi hatása és az emberiségé tehát összemérhetőnek tűnik, mindkettő 10¹¹ Watt körüli lévén. A Nap, a Föld és az Emberiség tehát egyenértékű életek és életadó tényezők, mindhárman a kozmikus Élet kifejeződései, feltáratlan titkok hordozói, kozmikus testvériségünk hirdetői. A csillagvilág a fenséges, öröklétre irányuló, öntörvényű élet megtestesülése. Nem véletlenül érzik a szerelmesek, hogy szerelmük a csillagokhoz teszi őket hasonlóvá, hiszen ahogy a csillagok társuktól kapják életüket, úgy a szerelmesek társuktól kapják életük teljességét, a szerelem tudatfelemelő, a végtelennel eljegyző, mámorító ajándékát. A közös tudatmezőben tudatunk fényét is egymástól kapjuk, s a szerelmeseknél a belső érzékelés olyan fokra emelkedik, amely a tudatot felszabadítja, és természeti, lüktető kinyílásra, ragyogásra, életadásra készteti.

 Irodalom:

Bauer Ervin (1967) Elméleti Biológia, Akadémiai Kiadó, Budapest, 51. old.

Cox, A. N. and Giuli, J. (1968) Priciples of Stellar Stuctures. Vols. I.-II.

Grandpierre Attila (1992-3-4-5) Harmadik Szem, 13, 14, 15, 24, 47, 48 szám

Zeldovics, Ja. B., Blinnyikov, Sz. I., Sakura, Ny. I. (1988) A csillagszerkezet és csillagfejlődés fizikai alapjai, 6.3 fejezet: A csillagok termikus stabilitása, Gondolat, Budapest.

Grandpierre Attila