Agy és Univerzum Az agy mint kozmikus varázsgömb Az agy és az Univerzum sokféle hasonlóságot
mutat. Nincs olyan tulajdonsága az Univerzumnak, amiről nem szerezhetünk tudomást.
Az agykutatás egyik legnagyobb rejtélye, hogyan képes az agy egységes szervezettségre szert tenni, más szóval, hogyan válik az agy egésszé. Tudjuk, hogy az agyközpontok térbelileg elkülönültek egymástól, mégis képesek összehangolódni, és egységes, értelmes egészként működni. Az agyműködés így tehát a sokféleségből képes egyféleséget előállítani, vagyis épp ugyanarra képes, mint az Univerzum, amely valamilyen módon szintén egységes egészet szervez a szinte végtelen gazdag változatosság sokféleségéből. Ha létezik az Univerzum mint egész, akkor kell létezzen egy szervező tevékenység, amely képes áthatni az Univerzum egészét, kapcsolatot teremteni legtávolabbi részei között is, mégpedig úgy, hogy az egy egyként működhessen, egyszerre, összehangoltan. Az Univerzum neve maga a sokféleség egységét, egységességét jelenti: Uni-verse, egy-féle. Kölcsönható érzékelés Ha ez az egy-féleség létezik, akkor az Univerzum egyféle kell legyen. De mit jelent ez az egy-féleség? Melyik egyfajtaság az, amely az Univerzumot jellemzi? Ha az Univerzum tényleg egy-féle, akkor ez az egy-féleség egy-természetű kell legyen azzal a rendszerrel, amelyet - az Univerzumhoz hasonlóan - szintén belülről ismerünk, és amelyet a legközvetlenebbül ismerünk, amely számunkra a legnyilvánvalóbban adott és ismert, azaz az Univerzum és az Ember egy-természetűek. Az Univerzumot tehát valódi lényege szerint hívhatjuk Kozmikus Embernek is. Az Univerzum tehát nem egy élettelen rendszer, hanem élő, és emberi természetű. De akkor ez az egy-féleség nemcsak az Univerzum valódi természetét, emberi lényegét fedi fel, hanem fordítva, az emberi lényeg kozmikus mivoltát is állítja egyben. Akkor az emberi agy egy kozmikus információközpont. Az, hogy ez a kozmikus információközpont kozmikus természetű, magával vonja, hogy az emberi információfeldolgozás nemcsak az emberléptékű problémákkal kapcsolatos információkat dolgozza fel, hanem elsősorban a Kozmosz egészére irányul! De akkor valahogyan be kell szereznie az agynak a Kozmosz összes lényeges információját, hogy föl tudja dolgozni. Honnan és hogyan képes az agy periszkópokat növeszteni a világ minden pontján? És hogyan képes ezeket az információkat a tér és idő korlátain átjuttatni? Ha az Univerzum képes tetszőleges pontjai közt kapcsolatot teremteni, akkor erre az agynak is képesnek kell lennie. Az Ember tehát a Kozmikus Ember, az Univerzum agya, elméje! Akkor viszont a Kozmosz érzékeny kell legyen az emberi elme, az emberiség elméje tartalmára, és az emberiség tudati erőtere kozmikus vezérlésre kell alkalmas legyen, hiszen az agy fő funkciója a szervezet egészének szabályozása, vezérlése, irányítása. De hogyan lehet képes az emberi elme a Kozmosz működésének vezérlésére? Ez azt jelenti, hogy a Kozmosz mint egész működése, élettevékenysége tudati vezérlés alatt áll! Gondolatainknak tehát kozmikus jelentősége lehet! Ez a belső érzékelés tehát nemcsak egyirányúan befogadó, mint a látás, hanem egyszerre a fordított irányban is hat, bentről kifelé, tehát ez az elsődleges érzékelés még kölcsönhatást jelent. Képzeljünk el egy olyan érzékelést, amely átalakítja azt, amit éppen érzékel, amely valóságosan vezérli mindannak a mibenlétét, tevékenységét, akár puszta ottlétét is képes meghatározni, amit éppen érzékel. Egy ilyen érzékelés aktív, teremtő érzékelés, amelyben a Természetet mozgató erők szövetségre lépnek az emberben benn megmozduló természeti erővel, egy látás, amely egyben teremti is a képet. A magyar nyelvben megőrződtek ennek az ősi, elsődleges kölcsönhatásnak emlékei. Hadrovics László: A magyar nyelv mondattana c. könyvében megemlíti, hogy a tárgyas ragozás a szándékos, célra irányuló cselekvést fejezi ki. Így például: megfogtam a poharat, mert meg akartam fogni. Mégis, fennmaradtak egyes nyelvi fordulatok, amelyek még az ősember, a nyelvteremtő ember szemével, érzékeivel, lelkével láttatják előttünk az akkori világot. Így például azt mondjuk: farkast láttam, éneket hallok, így mondjuk, mert ebben a nyelvi szerkezetben megőrződött az ősi tapasztalat, hogy azért látok farkast, mert farkast akartam látni, és azért hangzik fel az ének, mert éneket akartam hallani. Persze, többféle eltérés létezik ettől a nyelvi szabályosságtól, Hadrovics ezeket húsz oldalon keresztül sorolja fel, de a fenti két kifejezésre - ahogy azt kiváló nyelvtudósunk elemzése megmutatja - érvényes marad a magyar nyelv logikájából fakadó fenti tétel. Az észlelés és a Közös Tudatmező John Archibald Wheeler nyomán Timothy Ferris: The Mind's Sky (Az Elme ege) című könyvében felvet egy lehetőséget, amelyet a kvantummechanika méréselmélete állított előtérbe, s amely szerint a valóság teremtésében, a világ természetének formálásában az emberi tudat központi szerepet játszhat. A kvantummechanikában nincs jelenség észlelés nélkül. De mit is jelent az észlelés maga? Először is a hullámfüggvény összeugrasztását, amivel a mérendő rendszert egy úgynevezett mérési sajátállapotba, a mérés nélküli határozatlan állapotból határozott kvantumállapotba hozza a mérés. Ennek során energia gyűlik össze, mint például amikor egy távoli csillag fényének öszegyűjtésével mérjük meg a csillagot. De ez még nem elég. A méréshez még a hullámfüggvény összeugrasztásán kívül az ez által létrejött mikroszkopikus változást fel kell erősíteni ahhoz, hogy a mérés eredménye valahogy feljegyezhető lehessen, például a csillagfényt fényérzékeny fényképlemezre kell vezetni, ahol az ezüstszemcséknek a mikroszkopikus változást makroszkopikus elszíneződéssé kell alakítaniuk. Ha ezt a feltevést elhagynánk, minden fényt, amely valaha is a Hold élettelen lávalemezeire esett, észleltnek kéne minősítenünk, ami a mérés fogalmát jelentés nélkülivé általánosítaná, hiszen minden folyamat mérésnek minősülne. De a felerősítés folyamata zavarbaejtően nyitvahagyott: ez pedig azt jelenti, hogy egy észlelés észlelésnek nevezéséhez szükséges az észlelt adat, a mérési eredmény továbbadása, közlése, más személyek számára elérhetővé tétele. Tegyük fel ugyanis, hogy egy automatikusan, számítógéppel vezérelt teleszkóp egyszercsak feljegyzi egy távoli galaxis szupernóva-robbanását. A hullámfüggvény összeugrott, de nem erősödott föl eléggé, mert nem került kapcsolatba értelmes lénnyel. Tegyük fel, hogy másnao reggel a csillagász meglátogatja a csillagdát, és észreveszi a fényes foltot a számítógép képernyőjén. Ezzel megtörtént és befejeződöttnek látszik az észlelés folyamata, minden jel szerint. De lehet, hogy mégsem - és itt a dolgok furcsává változnak. Tegyük fel, hogy a csillagász a telefonhoz megy hogy elújságolja egy munkatársának a felfedezést - de még mielőtt megtehetné, egy lavina eltemeti az egész csillagvizsgálót, megölve a csillagászt és megsemmisítve a mérés összes jelét. Történt-e akkor észlelés? Valójában nem áll több ismeret rendelkezésre a szupernóváról, mint mielőtt a csillagász megérkezett a csillagvizsgálóba, tehát az egyetlen korrekt válasz csak az lehet: nem! Nincs tehát észlelés az ismeret átadása nélkül - és ha nincs észlelés, nincs jelenség. De akkor ugyanezt az érvet az emberiség egészére is alkalmazhatjuk. Ha a Nap felrobbanna és a világ minden tudását megsemmisítené, az azt jelentené, hogy ezzel megsemmisülnek az eddigi észlelők, s ezzel a világ összes eddigi észlelése meg nem történtté válna. A kvantummechanika ezen gondolatkísérlete mindenesetre éles ellentétben áll azzal a tapasztalattal, hogy az emberiség szívósan gyötrődve, vissza-visszatérően, rendületlenül gyötrődik vagy épül a Világegyetem mint egész eszméjén, az élet kozmikus természetén. Ha mindez egy későbbi baleset függvénye lehetne, akkor mindez nem lehetne így, hiszen az emberiség sorsa ez esetben minden nyom nélkül veszne ki a Világegyetemből, nem állhatna az Ember belső, lényegi, személyes kapcsolatban a Világegyetemmel. Így a filozófia létéből az élet örök fennmaradására kell következtetnünk. De hogyan képes az élet minden körülmény között, az entrópia folytonos növekedése dacára fenntartani magát? Ehhez az életnek képesnek kell lennie a környezet aktív formálására, és élet lehetőségeinek folyamatos újrateremtésére, és ez ismét felveti a kozmikus folyamatok tudati vezérlésének logikai szükségességét. Érdekes, hogy éppen a kvantummechanikai mérés természete az, amely kölcsönhatást jelent, és a tudat szerepe is éppen emiatt a kölcsönösség miatt kerül be a kvantummechanikába. A Valóság valóságossága így éppen az élet örökérvényűségét, a Kozmosz tudati vezérlését, az értelem kozmikus mivoltát, magasabb értelmet hordozását jelenti. Az Univerzumot tehát az emberiség közös tudatmezeje, mint a lehetséges leguniverzálisabb jelentésmező tartja fenn, építi és irányítja. Az Univerzum tehát épp annyira él valóságosan bennünk, mint kívülünk, és legvalódibb érzéseink erőterei hullámoztatják, lélegeztetik, virágoztatják fel az Öröklétbe kigyújtva. Grandpierre Attila |