A Hold titokzatos
ereje A Kozmosz élőlényei vagyunk. Kozmikus folyamatok formálták meg kozmikus bölcsőnket, a Földet. Kozmikus hatásra fejlődött ki az élet a Földön. Az élet a Nap leánya. Az embereket tetteik szerint ítéljük meg. Ha a Napot is tettei alapján ítéljük meg, akkor a Nap lelkében hullámzó mezők nyílnak, madarak röpülnek, állatok vándorolnak kozmikus szomjtól hajtva, milliárdnyi vízesés ragyogása, tiszta, áttetsző hajnalok, színfonatok, pattanásig feszülő rugalmas párducok merednek ránk. A Nap a kozmikus élet örvénylő, felragyogó, tündöklő középpontja, és ebben az életben az emberi lélek is ott rejlik, az emberi lélek végtelen felé törekvő, nyughatatlan égi lángja. Kozmikus hatásokra fejlődött ki az emberi tudat, a Hold, a Nap, a csillagok hatásai formálták, alakították, gyújtották ki földi csillagként. A csillagok tudatunk testvérei, tudatunk őr-pontjai, távoli őrtornyai, állomásai, titokzatos erőkkel telített életközpontjai. Természetes tehát, hogy tudatunk még az évezredes zuhanás után is érzékeli eredőit, éltető gyökereit, és vissza akar találni kozmikus otthonába, testvéreit visszafogadva. Napnál világosabb, hogy kozmikus központok vagyunk, kozmikus erők lüktetnek bennünk, bármilyen sötét éjszaka is köszöntött ránk. Nem a Kozmosz mellett felépített kis ellen-kalyiba, ellen-bódé mesterkélt, művi lakosai vagyunk, idegenbe szakadt, éjjel-nappal robotoló gépies lények, sötét erőknek szolgaságra vetve, örökös számkivetettségre ítélve, reménytelenül áhítozva a kozmikus tisztító folyamok belső égetésére, égő, eget hasító lüktetésére, hanem az Univerzum mindent átfogó folyamának legféltettebb kincsén, ékszerén, tündöklő bolygóján élünk, Kozmoszt figyelő növények között, Holdat éneklő farkasok, Napot és természetet imádó, lángoló lelkű emberiség utódai, folytatói, alkotó tagjai. Vizsgáljuk hát meg, miféle kozmikus hatásokat ismer a mai, kezdeteitől messze szakadt, azokra furcsa módon nemigen emlékező emberiség! Kezdjük a Holddal, a hozzánk legközelebbi égitesttel. A Hold hatásai az élővilágra A mai tudományosnak tartott, materialista világkép szerint a Holdnak egyszerűen nicsenek, nem is lehetnek semmiféle jelentős biológiai hatásai. Ez nem azért van, mert a Hold nem létezik materiálisan, vagy ne lennének materiális hatásai a földi élővilágra. Ez amiatt van így, mert a materializmus ma elterjedt gondolatrendszere anti-kozmikus természetű, ellenséges a Kozmosz és az Ember, a Kozmosz és a Természet, a Természet és az Ember kapcsolatával szemben (lásd G. A.: Világlogikák, Harmadik Szem, 1995 november, december, A gondolkodás világrendszerei, 1993 december, 1994 január, február). Ennek vallásos okai vannak, pontosabban, a materializmus egyetértően átvette a vallás anti-kozmikus álláspontját. Ez azonban nem kell hogy bennünket visszatartson a Kozmosz kutatásától! Vegyük futólag sorra a Hold jelentősebb, kimutatott biológiai hatásait! 1.) Harold Saxton Burr, az amerikai Yale egyetem neuroanatómia professzora a negyvenes-ötvenes években több mint egy évtizedes mérési sorozattal mérte a fák hosszútávú alappotenciálját. A fa törzse mentén az épp gyarapodó évgyűrűbe helyezte el az ezüst-ezüstklorid elektródokat egymástól egy méterre, és a köztük fellépő feszültségkülönbségeket mérte. A feszültségkülönbség (a potenciál) figyelemre méltó módon napi, havi és évszaki változásokat mutatott, sőt, az éves változások a napfolttevékenységgel párhuzamos feszültségértékekre utaltak. A napi változás a Föld elektromos tevékenységével függ össze, a havi a Holdéval, a napfolttevékenységgel kapcsolatos a Napéval. A fák tehát elektromos viszonyaikban közvetlenül kapcsolódnak a Földhöz, a Holdhoz és a Naphoz! A fák tehát legfinomabb, elektromos szintjükön kozmikus Nap-Hold-Föld lények! Burr ezután külön elkezdte mérni a Föld elektromos alappotenciáljának időbeli változását, a nedves földbe helyezett elektródok segítségével. 1956 szeptember 14.-én délután 4-kor heves vihar tört ki, erős szelek, szakadó eső kíséretében. A föld és a fa állapotának fotoelektromos feljegyzései figyelemreméltó jelenséget mutattak. A fán a fölső elektróda volt a pozitív, 40-50 millivolt körüli értékkel órákkal a vihar előtt, a földbéli elektródák közül a délebbre eső mutatott 60 millivolt pozitív feszültségkülönbséget. 4-5 órával a vihar kitörése előtt az alappotenciál 10 millivolt értékű ingadozásba kezdett az átlagérték körül! Aztán hirtelen lecsökkent 20-30 millivolt negatív potenciálra. A vihar elmúltával visszaállt a 60 millivoltos pozitív érték. Ezután lassan lecsökkent az aznap reggeli alacsonyabb érték felé. Nagyon hasonló változás lépett fel a fa elektromos potenciáljában. A potenciál valamivel hamarabb fordult meg, mint a földé, és kissé lassabban változott (1. ábra). A kísérlet a tudományos szabályoknak megfelelően megmutatta, hogy egy élő szervezet, a fa egy elektromos rendszer, az elektromos tér minden jellemzőjét tanúsítja (H. S. Burr: Effect of a Severe Storm on Electric Properties of a Tree and the Earth. Science 124, 1204-1205, 1956). Ez a felfedezés felbecsülhetetlen horderejű, azt mutatja, hogy a fa egyes sejtjei, molekulái, atomjai, elektronjai egy egységes elektromos szabályozó térrel állnak kapcsolatban, egy olyan elektromos mezővel, amely nemcsak hogy az egész szervezetet áthatja és irányítja a belső folyamatokat, hanem közvetlen kapcsolatban is áll az égitestekkel. Az élet tehát biológiai alapjában kozmikus természetű! Ugyanezt az élőlények szempontjából megfogalmazva: életünk legvalóságosabb irányító tényezője, hajtóereje, biológiai létünk legfőbb szabályozója természet szerint a Kozmosz, a Világegyetem, az égitestek! Olyan, mintha a Kozmosz, a Hold, a Nap, a Föld egyszersmind bennünk is keringene, mint legéletfontosságúbb szerveink, mint legélettelibb keringési rendszerünk! Belső világunk belső csatornái közvetlenül összekötnek kozmikus végtagjainkkal, a Nappal, a Holddal, a csillagokkal. Ráadásul ez az összeköttetés olyan érzékeny, hogy egy külső folyamat előképe órákkal megelőzi a folyamat külvilági lezajlását, költői hasonlattal, mintha a külvilági vihar a fák lelkében, méhében érlelné meg, hogyan törjön ki - és mintha a fákból, a föld elektromos nyugtalanságából, az állatokból, az emberekből törne ki (előjelei alapján) a szél és a szakadó zápor! Úgy tűnhet mindez a mai, kizökkent világ-beli halandók számára, mint egy mese, aminek valóságtartalma édeskevés. Pedig meg kell mondanom: a mérési beszámoló a tudományos világ legmagasabb mércéjű folyóiratában, az amerikai Science-ben jelent meg (amely még a Nature-nél is magasabb tudományos idézettségi faktorú), és ez a lehető legmagasabb garanciát jelenti a mérések hitelességére és megalapozottságára vonatkozóan. És itt egy érdekes egybeesés tűnik fel a legújabb tudományos földrengés-előrejelzéssel kapcsolatban. Panayiotis Varotsos görög fizikus a földrengéseket a föld elektromágneses potenciáljának mérései alapján jelzi előre. Ha valami szokatlan, kiugró változást tapasztal az adott körzet több pontján, akkor itt egy földrengés lehet kipattanóban. Az utóbbi 9 évben 14 erős földrengésből 10-et jelzett előre sikeresen az elektromágneses mérések alapján. Az 1995 május 4, 13, június 15-ei földrengések előtt 29 tudományos intézetbe küldött faxot, bejelentve a földrengések bekövetkezését. Az előrejelzéseket nem vették figyelembe. A június 15-ei földrengés 26 embert ölt meg. Nemrég nemzetközi tudományos találkozót szerveztek Varotsos eredményeinek megvitatására. Egyesek szerint Varotsos túl tág idő-és körzet-tartományokat ad meg, másrészt az elektromos jelkibocsájtásra kidolgozott fizikai elméletét is sokan túlságosan spekulatívnak találták. Mások rámutattak, hogy Varotsoshoz hasonló megelőző jelenségeket észleltek már mások is, így többek között Fraser-Smith 1989-ben, a san franciscói földrengés előtt, akárcsak tavaly decemberben egy ötödfokú földrengés előtt. Minderről egy másik hitelt érdemlő tudományos hetilap számolt be (R. Monastersky: Electric Signals May Herald Earthquakes. Science News, 148, 260-261, 1995 October 21). Burr további kísérleteiben a feszültségmérő voltmétert egy patkány petefészkéhez kapcsolta. A tüsző megrepedésekor hirtelen ugrásszerű változás jelentkezett (Colin Wilson: The miracle of Life, in Thinking the Unthinkable, Ideas that Overturn Conventional Thought, Orbis Publishing, London, 1984, p. 85). Dr. Leonard J. Ravitz, amerikai pszichiáter pedig felfedezte, hogy az emberi agy bioáramainak erőssége összefügg a holdfázisokkal! Az egész élővilág és a tudat maga is a Kozmosz közvetlen biológiai irányítása alatt áll! Úgy tűnhet, minden fizikai alapot nélkülöz azonban az elképzelés, hogy a Hold elektromágneses hatást fejthessen ki a Földre, hiszen legjobb tudomásunk szerint a Holdnak nincsen saját mágneses tere, illetve ha van, annak erőssége a földinél több mint harmincmilliószor gyengébb. Igen ám, de a Hold mégiscsak rendelkezik valamiféle elektromágneses belső természettel. 1970 április 20-án erős napkitörés érte el a Holdat. A napkitöréssel együtt járó erős mágneses hatásra a Hold a mérések szerint mintegy 30 perces késéssel, de válaszolt, úgy, hogy belső mágneses teret fejlesztett ki. Kimutatták, hogy ehhez jelentős elektromos áram kellett folyjon a Hold belsejében, és ez a hatás módot ad a Hold belsejének elektromos vezetőképességének meghatározására, amiből pedig a hőmérsékletre következtethetünk az elektromos vezetőképesség hőmérsékletfüggésének ismerete alapján. A mérésekből kiderült, hogy a Hold felszíne alatt a hőmérséklet meredeken nő 200 kilométeres mélységig, ahol eléri az ezer fokot (Peter Cadogan: The Moon - our Sister Planet. Cambridge University Press, 1981, p. 310). Tehát habár a Hold nem mutat jelentős saját mágneses teret, de ez azt jelenti, hogy csak alszik, és külső hatásokra megelevenedik, feléled, és aktív belső elektromágneses jelenségeket produkál! Másrészt a Hold egyes körzetei jelentős mágneses terű holdkőzeteket tartalmaznak, amelyek az elmúlt idők mágneses viszonyainak emlékezetét őrzik. A Napból kiinduló mágneses erővonalak, amelyek a bolygóközi teret átjárják a Plútón is túli körzetekig (ez az un. hélioszféra), ezekhez a mágneses körzetekhez kapcsolódni tudnak. A hélioszféra a Napból kiindulva közvetlenül találkozik a Föld mágneses tartományával, a magnetoszférával, ennek orrát összenyomja, másrészt a földárnyékbeli magnetoszférát csóvaszerűen megnyújtja (ez a mágneses csóva). A Holdhoz kapcsolódó mágneses erővonalak tehát akkor kapcsolódnak össze a földi magnetoszféra erővonalaival, amikor a Hold a földárnyékban található, tehát amikor éjszaka a Hold az égbolton ragyog. Kutatásaim alapján rájöttem, hogy az erővonalak rezgésének periódusa kapcsolatban állhat az emberi tudatállapotok frekvenciáival. A lunáris mágneses erővonalak periódusa és frekvenciája könnyen kiszámítható. A Hold távolsága a Földtől 384 000 km, a mágneses erővonalak rezgési sebességének maximuma a fénysebesség, 300 000 km/sec, tehát a holdhatás frekvenciája kb. 1 rezgés másodpercenként, 1 Hertz. Ez a rezgésszám érdekes módon egybeesik a legmélyebb alvásállapot idején mérhető agyhullámok rezgésszámával, a delta-hullámokéval, amelynek frekvenciája 1-2 Hertz! A Hold tehát akkor tud ránk közvetlenül hatni, amikor éjszaka van, és akkor hatása olyan frekvencián jelentkezik, amely a legmélyebb alvás agyhullámainak frekvenciájával esik egybe! Alvás közben tehát a Holddal társaloghatunk! Jó lenne mindezt kísérletekkel ellenőrizni, kutatni, de támogatás híján Burr és Ravitz is abba kellett hagyják méréseiket, itt Magyarországon pedig még nehezebb tudományos kutatáshoz támogatást találni. (Ez a tanulmány Tálas Annamária: A Hold háza c. televíziós ismeretterjesztő sorozatával kapcsolatban készült) (Folyt. köv.) Grandpierre Attila Karakterszám: 11 500, ez kb. 6.5 oldal |