Megjelenik: Harmadik Szem, 1999 szeptember végén

 

A napfogyatkozás élménye

Érdemes elgondolni, hogy a napfogyatkozás szinte a rendkívüliség megtestesítője. Naprendszerünkben a Földtől a Neptunuszig a bolygókat összesen 64 hold kíséri, de ezek közül csak egyetlenegy képes teljes napfogyatkozást okozni. Ehhez ugyanis egy különleges egybeesés szükséges, az, hogy az adott hold saját bolygójáról látszó átmérője éppen akkora legyen, mint a Napé. A teljes napfogyatkozás azért következhet be, mert Holdunk 400-szor kisebb a Napnál, de épp négyszázszor közelebb is van hozzánk. Ez az egybeesés azonban, bármilyen rendkívüli is, csak egy eleme a Nap és a Hold kialakulásához vezető eseménysorozatban felbukkanó egybeeséseknek. A Naprendszernek a Tejút ősködéből képződése ugyanis egybe kellett essen egy szupernóva robbanással, hogy ez beindíthassa a köd összenyomódását. Újabb szupernóva kell az összehúzódó hatalmas ősköd szétdarabolásához, jónéhány újabb szupernóva kell a Naprendszer nehéz elemekben dús anyagának biztosításához. Összesen legalább hét - rendkívül ritka - szupernóva bábáskodására van szükség a Naprendszer megszületéséhez!

De a legrendkívülibbnek ebben a napfogyatkozáshoz vezető eseménysorozatban épp a Hold keletkezése tűnik: ehhez a legújabb elméletek szerint egy olyan ős-Holdra van szükség, hogy az 4 milliárd évvel ezelőtt az éppen formálódó Föld szélébe ütközzön, érintőlegesen (ami rendkívül valószínűtlen), de ráadásul úgy, hogy egy része továbbröpüljön, visszakanyarodjon, és másodszori érintőleges ütközésével lelassítsa a Föld forgását. És még ez a "hajánál fogva előrángatott" ütközés-sorozat sem képes megmagyarázni a Hold anyagának eredetét. Láthatjuk, hogy a Hold keletkezéséhez rendkívüli (látszólagos) véletlenek ritka sorozata sem elég: a Hold, úgy tűnik, rendkívüli titkok őrzője.

De hogyan gondolhatunk a Napra? Gondoljuk el, hogyan írhatnánk le egy olyan valakinek, aki semmit sem tud a Napról. El kéne mondanunk, hogy a Nap mindennél jelenvalóbb az égen, hogy óriás távolból képes gyújtó meleget, világosságot árasztani, és még sok mindent, csak egyet nem: hogyan néz ki ez az égitest? A Nap arcát titok fedi, mindennél lángolóbb, égetőbb, vakítóbb titok. Olyan a Nap, mint a legtitokzatosabb rejtély: ott van az orrunk előtt, és mégse tudjuk, hogyan is néz ki, tündöklő fényözönbe rejti el titkát. Ez a titok egész életünket, minden napunkat végigkíséri, annyira, hogy már szinte természetesnek vesszük, hogy nem nézhetünk a Napba, nem láthatjuk meg, milyen is igazi arca, tehát láthatatlan, mégis vakító. A titkoknak, látszó véletleneknek ez a különleges láncolata ezzel még nem ér véget, újabb, váratlan fordulatot vesz a titok-halmozódás. Népmeséink a legrendkívülibb szépség káprázatos, tündöklő sugárzását úgy írják le: a Napra lehet nézni, de rá nem - hiszen a Nap olyan vakító.

Ez az égető, vonzó, tündöklő titok azonban egyszer egy életút alatt hirtelen felfedi igazi természetét, úgy, hogy azt mindenki megláthatja. Egyszer az életben lehull a lepel, és feltárul óriás, rendkívüli hangsúllyal a Nap igazi mivolta: a Nap lélegzete, párája, koronája, előtűnnek gyorsan változó alakzatai, életjelei, a naptevékenység jelenségei. Széles ívben kiárad a Nap egyenlítőjénél, derekánál két szárny-szerű képződmény (különösen naptevékenységi minimumban), a pólusoknál két mágneses erővonal-bokréta, fenn bóbita-szerű, lenn szétálló faroktoll-szerű. Kozmikus létünk égbe rejtett titkai megmutatkoznak. Ez a páratlan, kozmikusan is rendkívüli jelenség azt üzeni: a legnagyobb rejtély is megoldható, és feltárulhat szemeink előtt. Feltárulhat előttünk, hogy a vakítóan láthatatlan Nap valójában égi élőlényként fényes koronával rendelkezik, kiterjesztett szárnyai, hármashalom-fejéke, ragyogó körpántként körbefoglaló, sokcsúcsú koronája egy élet-testvért rejt és tár fel előttünk. Mintha egy üzenetet közvetítetne a napfogyatkozás: emberek, azért gyúlt ki fényes Napként elmétek, hogy meglássátok a Természet legmélyebb titkait. A Világegyetem azt akarja: emberek, figyeljetek, lássátok meg a dolgok valódi természetét, derüljön fény az igazságokra. Ahogy mindenki saját szemeivel győződhet meg a Nap eleven, lüktető fény-koszorújáról, fény-koronájáról, úgy mindenki saját elméjével kell meglásson minden rejtőző titkot. A napfogyatkozás diadal: az elme, a gondolat kigyújtásának diadala. A napfogyatkozás a titka az olyan jelképeknek, mint a korona, a glória, a szárnyas napkorong, a kétfejű sas, a griffes-indás ábrázolások, a koronás sas, a hármashalom, a turul (lásd Tóth László-Vekerdi József: Napfogyatkozások nyomai népművészetünkben, Főnix, 8. Szám, 1999; Tóth László: Napfogyatkozás és népművészet, Természet Világa, 1999/9).

A napfogyatkozás diadala, néphagyományokban megőrzött jelképei rávilágítanak életünk mély kozmikus, közösségi gyökereire. De tudományos jelentőségük is lényeges. Először is, miféle folyamat idézi elő a Nap szárnyainak kiszélesedését éppen a naptevékenységi minimumban? Ha nincsenek napfoltok a felszínén, és a naptevékenység minimális, miféle folyamat lövi ki a napanyagot a messzi távolba, és miért épp az egyenlítő környékéről? És mi történik ezzel a titokzatos folyamattal a naptevékenységi maximum idején - hogyan és miért kerül háttérbe? Felmerülhet, hogy ebben a Nap létének egy eddig ismeretlen oldala jelentkezik. A napegyenlítő körül keringenek a bolygók, és feltételezéseim szerint a Nap általános mágneses teréért felelős köráram a Nap magjának határán szintén a Nap egyenlítője körül található. Lehetséges, hogy ez a köráram felerősödik naptevékenységi minimumban, és lecsökken naptevékenységi maximumban? Éppen erre utalnak a Nap általános mágneses terének mérései. Simon és Legrand 1991-ben kimutatták, hogy a Nap általános, globális mágneses tere és a napfoltokban összpontosuló tere körülbelül 5-6 éves késéssel követik egymást. Mivel pedig a naptevékenység ciklusa éppen 11 év, ezért ez a jelenség azt fejezi ki, hogy amikor a napfoltok tere erős, a köráramé gyenge, és fordítva! Akkor viszont a mágneses köráram lehet az oka a napszárnyak megjelenésének napminimumban. Ezt a jelenséget még nem tudtam matematikailag kiszámolni, éppen a napfogyatkozás idézte elő, hogy végiggondoljam a lehetséges okokat. Így pedig azt mondhatom, hogy a napfogyatkozás gondoskodott arról, hogy végiggondoltassa velem az egyébként lappangó gondolatsort, és így bevilágítsa elmém számára a Nap mélyének egyik fényes titkát. De nem is csak egy titokról van itt szó!

Kevéssé ismert ugyanis, hogy a nagy napkitörések idején néha ugrásszerű, néhány ezred-másodperces változás lép fel a Föld forgási sebességében is. A Föld forgása amúgy is folyamatosan változik, egy év alatt egy másodpercet rövidül a nap hossza. Mégis, ahhoz, hogy egy nap egy-két további ezredmásodperccel csökkenjen, ahogy az 1960-ban és az 1972 augusztus 4-ei flér után történt, a Föld egész tömegének forgását kéne hirtelen lelassítani, és ennek a flér légköri hatása csak elenyésző töredékét képes biztosítani. A jelenség kapcsolatban állhat a földmagban frissen indukált elektromos áramok szerepével. Itt egy sajátos Nap-erő létére bukkanunk, olyan jelentős erőre, amely képes a Föld forgását észrevehető mértékben megváltoztatni. Ennek a Nap-erőnek vizsgálatával bizonyára a Naprendszer szerveződését is alaposabban megérthetjük.

Maurice Allais, a párizsi bányászati főiskola professzora 1959-ben rendkívül érdekes kísérletsorozatáról adott hírt. Négy éven át végzett méréseket óriás ingák lengésének változásaival kapcsolatban. Régóta ismert, hogy az inga lengési síkja a Föld forgása miatt lassan elfordul. Így ezzel a méréssel következtetni lehet a Föld forgásának tényére és mértékére egyaránt. Allais 220 000 mérése alapján azonban már a Nap és a Hold mozgásának hatását is képes volt kimutatni az inga mozgásában. Még érdekesebb eredmény jelentkezett azonban az 1954 június 30.-ai párizsi teljes napfogyatkozás idején. Abban a pillanatban, amikor a fogyatkozás megkezdődött, az inga lengési síkja hirtelen elfordult öt fokkal. Az elfordulási szög ezután még tovább nőtt, majdnem a fogyatkozás félidejéig, majd csökkenni kezdett, és a fogyatkozás végén visszaállt a szokásos értékre. Allais összevetette a kitérés mértékét az elméleti számításokkal, és eredménye szerint a mért érték százmilliószor haladta meg a gravitáció klasszikus elmélete alapján várható értéket. Allais rendkívül alaposan és körültekintően végezte több mint százezer mérését az évek során át. Később a közgazdaságtudomány iránt kezdett érdeklődni, és ezen a területen végzett tevékenységéért megkapta a Nobel-díjat. Allais eredménye annyira megalapozottnak és meghökkentőnek tűnt, hogy később Erwin Saxl, a harvardi egyetem fizikusa és Mildred Allen 1970-ben a március 7-ei bostoni 96,5%-os napfogyatkozás alkalmával ellenőrizték a kísérletet, és a legteljesebb megegyezést találták Allais eredményeivel. Következtetésüket a legrangosabb fizikai szaklap, a Physical Review D közölte: "kísérleti eredményeink Allais méréseivel összhangban megkérdőjelezik, hogy érvényesek-e a gravitáció klasszikus egyenletei minden módosítás nélkül". Az is lehetséges, hogy itt nem a gravitáció erőssége változik meg, hanem csupán a Föld magjában lép fel egy folyamat, ami ugrásszerűen anyagáramlást idéz elő. A hirtelen anyagáramlás a Föld tehetetlenségi nyomatékának gyors átrendeződésével jár, ami a Föld forgását hirtelen lelassítja, és így a Föld forgására érzékeny inga képes ezt kimutatni. Ehhez a folyamathoz mindenesetre az kell, hogy a Nap és a Föld magja rendkívül érzékeny kapcsolatban, csatolásban álljon egymással. De erre egész sor jelenség utal (erről lásd például a Napút 1999/6-os számában megjelent cikkemet: A mindenség együtthatói). Ha ez a hirtelen forró anyag visszaáramlik, a Föld forgási sebessége is helyreállhat gyorsan. És ha az áramlás nem múlik el nyom nélkül, hanem köráramokat hoz létre a Föld magjában, akkor az inga mozgásában rezgéseket, oszcillációkat idézhet elő. Éppen ilyen rezgéseket mutattak ki Saxl és Allen két héttel a napfogyatkozás után (azaz amikor ismét egyvonalban állt a Nap, a Hold és a Föld!). Nemrégen egy újabb hírt kaptam arról, hogy a NASA az augusztus 11-ei napfogyatkozás alkalmából tervezi az Allais-féle kísérlet ellenőrzését! Az interneten 4 oldalas cikkben ismertették a kísérlet előzményeit. Lehet, hogy a napfogyatkozás fényt derít a Nap és a Föld magja közt fennálló, rendkívüli érzékenységű kapcsolatra?

Mindezek a tudományos titkok, amikre a napfogyatkozás rendkívüli jelensége, úgy tűnik, fényt derít, nem felejtethetik velünk saját személyes élményünket sem. Lajkó Félix, a rendkívüli tehetségű hegedűs azóta érez magában elhivatottságot a zenei pálya felé, amióta gyermekkorában először látta meg a szivárványt. Remélem, a napfogyatkozás szintén elindított jónéhány tehetséget elhivatottsága felé. A napfogyatkozás engem is felkavart, hihetetlensége szinte kiugrasztott a Világegyetem egésze elé. Érzések fakadtak bennem, kavarogtak, olyan erősen, és tartósan, hogy magam is meglepódve figyeltem, és elgondolkoztam. Igen, biztos, hogy különleges bioáramokat indított el a napfogyatkozás bennünk, de mégis furcsa, hogy mint egy édes érzés, egy testvériség motoszkáló érzése, milyen önállósággal törekszik ez az érzés arra, hogy fennmaradjon. Mint egy kis önálló élőlény, magához vonzza figyelmünket, elménket a Nap és a Hold összefogódzásának élménye. Megfigyeltem: ez az érzés lassan változik, fejlődik, kíváncsiságot ébreszt, a kíváncsiság gondolatokat, vágyakat, vágyat arra, hogy a Nappal és a Holddal összefogódzzunk mi is. És a figyelem, az odafigyelés megajándékozza ezt az élményt élettel, és az élmény növekszik, gazdagodik, életünk változik, fejlődik, virágzik. Egyszer meg is kell köszönnünk ezt a Természetnek!

 

Grandpierre Attila