Új Tudomány Új csillagászat

A Naprendszer szervezőereje - 2. rész

Áprilisi cikkemben már jeleztem, hogy a Naprendszer kialakulásához több szupernóvára és még több különleges kataklizmára van szüksége a magát mindenféle szervezőtényezőtől elhatárolni igyekvő, a vakvéletlen és az élettelenség elsődlegességének feltevésén alapuló materialista elméletnek. Ezt az írásomat most ki kell egészítsem. A helyzet ugyanis az, hogy a Naprendszer kialakulásához legalább nyolc (!) rendkívüli, ritka katasztrófának kell együttműködnie a véletlen-materialista elmélettel ahhoz, hogy a Föld létrejöhessen, és még így sem kapunk a megfigyelésekkel jól egyezőnek mondható Földet! Ez olyan megdöbbentő tény, ami megvilágítja a vakvéletlen-lábakon sántikáló materialista elmélet lényeges hiányosságait, és egyben felveti a Naprendszert egységes rendszerré szervező tényező kutatásának szükségességét. Ezek után felvetek egy elképzelést a szervezőerő mibenlétéről, majd vázolom az elképzelés tudományos ellenőrzésének főbb útjait és az igazolásra utaló jeleket.

A Naprendszer létrejötte

A ma leginkább elfogadott Naprendszer-keletkezési elmélet (Cameron, 1975) szerint a Tejútrendszer gázkarjaiból valaminek el kellett indítania azt az összesűrűsödést, ami végül a Naprendszer keletkezéséhez vezetett. Erre Cameron egy szupernóva-robbanást javasol. Hadd kérdezzem meg, hogy ez a szupernóva mint csillag hogyan keletkezett, mi indította a csillagképződéséhez szükséges összehúzódást - talán egy másik szupernóva? De melyik volt az első szupernóva? És annak összehúzódását mi váltotta ki? Talán a Tejútrendszer magjának robbanása, és az ezzel járó lökéshullám, ahogy kifelé a spirálkarok felé haladva összenyomta az anyagot? De akkor mi váltotta ki a Tejútrendszer magjának robbanását? Vagy a Tejúton kívüli tényező (talán a szomszédos galaxisok árapály-ereje?), vagy a Tejút magjának önálló, öntevékeny életének egy robbanásos jelensége. De - ez utóbbi esetben - meg kell engedjük, hogy a Tejútrendszerben öntevékeny folyamatok, más szóval önszerveződés léphet fel - és ez egy mindmáig figyelmen kívül hagyott, de számunkra lényeges ismeret. De kanyarodjunk vissza az okfejtés vonaláról Cameron (1975) ismertetőjéhez. Ahogy ez a feltételezett és ismeretlen folyamatban létrejött első szupernóva felrobbant, az általa létrehozott lökéshullám összenyomta a környező gázt, és így elindította egy 100-1000 naptömegnyi ködfelhő képződését. Most kell bekapcsolnia a vakvéletlen-materialista elméletnek a második szupernóvát, ami e nagytömegű köd összehúzódását indítja be. Az Allende szén-meteorban talált rádióaktív elemek vizsgálatából kitűnt, hogy a Naprendszer keletkezése előtt néhány millió évvel egy harmadik szupernóvának is fel kellett robbannia a Naprendszer szomszédságában (lásd az 1999 áprilisi szám cikkét; Cameron, Truran, 1977). Reeves rájött, hogy a Nap forgástengelyét ki kellett billenteni a Naprendszerre merőleges állapotból ahhoz, hogy a mai 7 fokos hajlásszög létrejöhessen - ehhez kell a negyedik kataklizma. Az Uránusz és a Neptunusz kevesebb hidrogént és héliumot tartalmaz, mint a Szaturnusz és a Jupiter - egy ötödik kataklizma söpörhette ki körzetükből az illékony könnyű elemeket. Wasserburg, Busso és Gallino (1996) megmutatták, hogy egyes izotópok (mint a I¹²⁹ és a Pd¹⁰⁷) nem eredhetnek ugyanabból a szupernóva-robbanásból, mint mások (Hf¹⁸², Mn⁵³, Fe⁶⁰), vagyis egy hatodik kataklizma - a negyedik szupernóva - úszik be a képbe. Egyenlőre ennyi szupernóva és kisegítő kataklizma elégnek látszik, bár úgy tűnik, ahogy az idő halad, egyre több izotópról derül ki, hogy egy újabb szupernóva kell magyarázatához...De menjünk tovább, mert még csak a Naprendszer kialakulásáig látunk el, úgy-ahogy, de van a Naprendszerben valami, amit még közelebbről ismerünk, és ez a Föld-Hold rendszer. Honnan ered a Hold?

A Hold keletkezése

Az első tudományos elmélet a Hold keletkezéséről Charles Darwin nevéhez fűződik (1878). Elképzelése szerint a Hold anyaga a korai, gyorsan forgó, olvadt állapotú Földből szakadt ki a gyors forgás centrifugális ereje révén. Csakhogy ehhez tényleg gyorsan forgó Föld szükséges. Ebben az esetben - ahogy Cameron megmutatta - a Föld és a Hold is a tényleges értéknél négyszer gyorsabban kéne forogjon. Másik lehetőség, hogy a Hold a Földhöz hasonlóan a Naprendszer ősködéből alakult ki. Ekkor viszont anyagában ugyanolyan százalékban kéne fémeket tartalmaznia, mint a Föld teszi. Csakhogy a Hold rengéseinek vizsgálatából vissza lehet következtetni a Hold mélységi összetételére, ahogy a földrengésekből következtettek a Föld vasmagjának létére. Ezek a hold-szeizmikus vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a Hold tömegéhez képest is lényegesen kevesebb vasat tartalmaz, mint a Föld. Cameron számításai kimutatták, hogy ha a Hold valahonnan messziről került volna a Föld közelébe, ahol a vas ritkább (a Földön is állítólag azért gyakori a vas, mert amihez viszonyítani lehet, a könnyű elemekhez, azok a Nap közelsége miatt elpárologtak), a Föld nem tudta volna befogni. A befogás annyira valószínűtlen, hogy gyakorlatilag nullának tekinthető. Sokkal valószínűbb, hogy a Hold összeütközött volna a Földdel, vagy ha pályája csak kicsit is messzebb haladt volna a Föld felszínétől, akkor már a Föld gravitációs erejétől meglódulva messze kirepült volna a Naprendszerből. És emellett a Holdnak mégis kellett volna legyen vasmagja, ahogy a Marsnak, a Földnek és a Vénusznak is van, és ilyen nincs neki.

Az 1970-es évek elejére világossá vált, hogy a Hold eredetének fenti három népszerű elmélete mind hibás. Cameron és munkatársai, Canep és Ward ezért felvetették, hogy a Hold egy Mars-méretű bolygó Földbe becsapódásakor keletkező törmelékből jött létre. Csakhogy ez az elmélet nem keltett komolyabb feltűnést, mivel más geológusok azt tanították, hogy a katasztrófák nem adhatnak alkalmas módszert a geológiai tények értelmezésére. De 1984-re a közfelfogás átalakult, mert a számítások szerint a Holdhoz hasonló tömegű testek ütközéseire is szükség van a bolygók létrejöttéhez, bolygótömegűvé növekedéséhez. Ugyanakkor nem akadt más elmélet, ami képes lett volna a Hold vashiányát és forgási sebességét is magyarázni. Az ütközési elméletben ugyanis a Mars-tömegű bolygó Földbe csapódásakor megolvad, és annak vasmagja a Föld vasmagjába olvadt (persze ekkor a Földnek vas-többlete kellene legyen). Így a törmelék vasban szegényebb lehet. Így a Hold kőzeteinek vízhiánya is magyarázatot kaphat - hiszen az ütközéskor a víz elpárologhatott. A törmelék sorsát Canup, Ida és Stewart vizsgálta részletes számolások segítségével. Ezekből kiderült, hogy a törmelék nagy részét a Föld be kellett fogja, és így legalább a Marsénál háromszor nagyobb tömegű égitest kellett a Földbe csapódjon. Ekkor viszont a Föld és a Hold több mint kétszer gyorsabban kéne forogjon a tényleges értéknél. Hogy ezt elkerüljék, erre egyetlen mód nyílt: még egy Mars-tömegű égitest becsapódása a Földbe, egymillió évvel az első után. De ezt Cameronék túlságosan önkényes feltevésnek találták. Mégis, egy ütköző égitesttel csak úgy tudtak megfelelő tömegű, összetételű és forgási sebességű Föld-Hold rendszert kapni számításaikkal, ha feltették, hogy az ütköző égitest egy része túléli az ütközést, elröpül a Földtől, de úgy, hogy aztán visszaröpül, és másodszori érintőleges ütközésével lelassítja a Föld forgását. De a számítások arra is rámutattak, hogy az ütközéseknek még a Föld képződésének olyan korai szakaszában kellett történnie, amikor a Föld tömege a mainak kevesebb, mint a fele, különben ismét csak túl gyors lenne a Föld és a Hold forgása. Csakhogy ekkor az ütközés után a Föld növekedésével párhuzamosan a Holdnak is növelnie kellene tömegét a földközeli anyagból, és akkor fel kellene dúsulnia a Földhöz hasonlóan vasban, de nincs feldúsulva. Ráadásul Michael Drake rámutatott, hogy a Föld anyaga nem mutatja semmi jelét annak, hogy valamikor meg lett volna olvadva (Jayawardhana, 1998).

A Hold keletkezéséhez tehát két újabb rendkívül valószínűtlen kataklizma lenne szükséges a szokásos materialista felfogásban. Szerintem ez a végső valószínűtlenség határát már a túlsó oldalról, a valótlanság oldaláról súrolja, hiszen így már együttesen több mint 8 szupernóva-kataklizmára lenne szükség a Föld létrejöttéhez! Sokkal valószínűbb, hogy a Naprendszer létrejöttében egy másféle természetű, nem-véletlen természetű szervező erő tevékenysége érhető tetten.

Összegezve a Naprendszer keletkezésének mai állapotát, arra a felismerésre jutottam, hogy a Naprendszer keletkezése a mai tudományos világképben olyan katasztrófák szélsőségesen valószínűtlen sorozatát igényli, amelyeket egyéb alapvető tények cáfolnak. Azt hiszem, itt lenne az ideje a Naprendszerről alkotott tudományos kép teljes és alapvető felülvizsgálatának. Meglátásom szerint nem lehet a Naprendszert megérteni pusztán mint tehetetlen égitestek katasztrofikus ütközéseinek sorozatának eredményét. A Naprendszer rezonanciái és a Nap tevékenysége olyan összehangoltság létére utalnak, amelyek kutatásával, feltérképezésével egy egységes, rendkívüli érzékenységű összefüggés-rendszer tárható fel, amely egy kozmikus szervezőerő tevékenységére utal a Naprendszer kialakulásban, és mai viselkedésében egyaránt. Mindezek az észrevételek azt jelzik, hogy sokkal közvetlenebb, átfogóbb és érzékenyebb kapcsolat áll fenn a Tejútrendszer és a Naprendszer között, sőt, magán a Naprendszeren belül is, mint ahogy azt ma a tudomány látja. Sőt, mi több: ez az átfogó és gazdag kölcsönhatás nem lehet a "vakvéletlen" következménye. A véletlen ugyanis, tisztelt anyagelvűek, nem lehet magyarázó elv. A magyarázathoz, ahogy tudjuk, meg kell jelölni a jelenség okát. A véletlen pedig, akárhogy is nézzük, az a tényező, aminek nem ismerjük az okát. Tisztességesebb lenne azt mondani: ennek a jelenségnek ismeretlen az oka, mint azt állítani: ezt a jelenséget a véletlen okozta. Másrészt, a kozmikus kölcsönhatás, magyarul, a világkölcsönhatás nem lehet csakis kataklizmák eredménye - sokkal inkább egy rendkívüli érzékenységű, bizonyos gyenge hatásokat felerősítő, erős változásokkal válaszoló, finom szervező tevékenység következménye. A Naprendszer kutatóinak jó része tudja, tudhatja, mennyire áthatja a Naprendszer folyamatait a rezonancia jelensége. V. A. Kotov krími csillagász, a Nap 160 perces rezgéseinek egyik felfedezője például kimutatta, hogy a Naprendszer bolygóinak tengely körüli fogásában, pálya menti forgásában lépten-nyomon a 160 perces periódus rezonanciáira bukkanunk. A Naprendszer kézikönyvei többnyire külön fejezetben foglalkoznak a rezonancia egész Naprendszerre kiterjedő jelenségével. De mi ez a rezonancia? Olyan jelenség, amely parányi hatásokat óriás mértékűvé erősít fel. A tankönyvek ezt a következő példával szokták szemléltetni. Amikor a katonák a hídon olyan ritmusban lépkednek, amely együttrezgést, rezonanciát idéz elő, amely megrezgeti a híd saját rezgésszámán a hidat, akkor a híd egyre nagyobb kilengéseket végez és előfordulhat, hogy végül leszakad (hopp: ismét a katasztrófához érkeztünk...). De ha megfontoljuk, hogy ezek a rezonanciák a Naprendszer életének jelentős részét katasztrófamentesen hatják át, akkor itt egymásra rendkívüli érzékenységű folyamatok összehangolt egymásra következését, egymásba ágyazottságát figyelhetjük meg. Más szavakkal: a Naprendszernek olyan, mindeddig felfedezetlen szervező képességgel kell rendelkeznie, amely a Naprendszernek valójában a legfigyelemreméltóbb sajátossága. Hogy ezt a következtetést megerősítsem, olyan folyamatokra fogom felhívni a katasztrófa-beállítódottságon kívüli eseményekre is érzékeny elméket, amelyek a Naprendszeren belüli, ma is megfigyelhető szervező tevékenységet jeleznek, és amelynek tevékenysége csak az élővilágban ismert biológiai szervezőelvhez hasonlítható. Ez a világszervező tevékenység a jelek szerint nemcsak ott fenn, a Földön kívül tevékeny, hanem bensőséges kapcsolatban áll a földi élőlények mindennapi biológiai folyamataival, közöttük olyan folyamatokkal, amelyek egészségi állapotainkkal, hangulatainkkal, és gondolataink forrásával kapcsolatosak. De miféle természetű ez a szervezőerő? Lehet erre a kérdésre tudományosan ellenőrizhető választ adni?

 

(folyt. köv.) Grandpierre Attila