6. A megtévesztett szem

6.1. Optikai csalódások Az optikai csalódások a látási folyamat téves észlelései, amelyek általában azért jönnek létre, mert a látvány az érzeteket kiértékelõ neuronrendszer számára egymásnak ellenkezõ módon értelmezhetõ jeleket tartalmaz. Ilyenkor általában az “erõsebb” jel hatása dominál, még akkor is, ha tudatunk jelzi ezt az ellentmondást.
Fiatal lány vagy öregasszony?

Valamennyi illúziót természetesen lehetetlen megmagyarázni, már csak azért is, mert az illúzió fogalma maga sem tisztázott, a vizuális utóhatásoktól a rémképekig mindent jelenthet. Mégis érdemes általánosabb szinten foglalkozni a téves észleletek fiziológiai alapjaival. Egy érzetet a továbbiakban akkor nevezünk illúziónak, ha van olyan objektív mércénk, amelyhez viszonyíthatjuk, s amihez képest hamisnak bizonyul. Az alábbiakban ismertetett néhány optikai csalódás mûködését ma is vizsgálják a látással és észleléssel foglalkozó tudósok, pedig ezek többségét a múlt század második felében ismerték fel és írták le. Ezek az illúziók az õket elõször leírók nevét viselik.

Ilyen például az ún. Zöllner-illúzió. A hosszú, átlós vonalak valójában párhuzamosak, de a keresztvonalkák miatt váltakozó irányúnak látszanak. És bár egyiküket sem látjuk párhuzamosnak a szomszédjával, ha figyelmesen és tudatosan nézzük, mégis látszik, hogy bármely ponton azonos távolságra vannak egymástól. Az illúzió oka az, hogy az elrendezés nagyon sok olyan elemet tartalmaz, amely a perspektíva érzékeltetésére szolgál, ezért a szemünk mindenképpen perspektivikusnak “akarja” érezni. A ferde vonalaknak azonban a “helyes” térbeli ábrán közeledni, a függõleges és vízszintes vonalaknak sûrûsödni kellene. Mivel ez nem így van, agyunk úgy érzi, ilyen képet csak széttartó egyenesek adhatnak.		A Zöllner-illúzió
A legegyszerûbb, de valószínûleg szintén a kezdetleges perspektivikus hatáson alapszik a következõ ábrán látható optikai csalódás is, ahol a valójában azonos hosszúságú vonalakat különbözõként érzékeljük. A merõleges szakaszok esetén az lehet a jelenség oka, hogy az ábra függõleges vonala olyan érzetet kelt, mint a szabad térségek távolodni látszó vízszintesei. Megerõsíti ezt a feltevést az is, hogy a vizsgálatok során az ábra erõsebb hatást tett azokra, akik nyílt térségek lakói, és hozzá vannak szokva a távlatokhoz.
A folyosó-illúzió és az úgynevezett út-illúzió (Ponzo-illúzió) esetén például a perspektivikus hatás és a méretkonstancia kelt ellentétes érzetet, és az elõbbi dominál. A folyosó hatását keltõ vonalazáson álló alakokat illetve az út illúzió esetén az összetartó egyeneseken keresztbe fekvõ vonalakat különbözõ távolságban lévõknek látjuk. Ha a “távolabb” lévõ alak vagy vonal ugyanolyan nagy, mint a “közelebbi”, akkor sokkal nagyobbnak kell lennie – a nagyítást az agyunk végzi el.

Az elõbbivel éppen ellentétesen mûködik az Ames-szoba néven ismert illúzió.
A képen lévõ elrendezés olyan, hogy a két, valójában különbözõ távolságban lévõ személy körül mesterségesen eltünteti a perspektívavonalakat. Emiatt a közelebbi óriásnak, a távolabbi törpének, a tér pedig kis mélységûnek látszik. Az Ames-szobában egyetlen párhuzamos vonalpár sincs, a szoba minden fala trapéz. A hatást tovább fokozhatják azzal is, hogy a padlót megfelelõ méretûre és alakúra vágott csempékkel fedik le.

Az Ames-szoba illúzió és a szoba szerkezete

Látórendszerünk azon “igyekezete”, hogy minden ábrát térbelinek lásson, néha paradoxonhoz vezet. A rajz lehetetlensége csak akkor válik feltûnõvé, amikor elemezni kezdjük, milyen tárgyat is ábrázol:

Plasztikusságot keltenek az árnyékok is. Az ábra értelmezésekor általában azt feltételezzük, hogy a fény felülrõl érkezik, de az ettõl eltérõ, sõt ellentmondásos árnyékolást sem érezzük idegennek.

A valódi szoborról és homorú negatívjáról az árnyékok játéka egyértelmûvé teszi, hogy csak az egyik lehet domború. Mégis, a két arcot csak pozitívnak tudjuk érzékelni.

6.1.1. A vízesés-effektus

Az optikai csalódások gyakori kísérõjelensége egyfajta zavarodottság, amely abból ered, hogy az egyes, egymástól független jeleket felfogó érzékelõ rendszerek között diszharmónia lép fel. Ez adódhat például abból, hogy a kisebb receptormezõvel rendelkezõ sejtek jelei, mivel kevésbé torzulnak, dominálnak a nagyobbakkal szemben.
Ilyen hatás alakul ki akkor is, ha elõzõleg sokáig néztünk valamilyen egy irányban mozgó alakzatot. Ezt az utóhatást vízesés-jelenségnek hívjuk, mert különösen szépen jelentkezik akkor, ha hosszasan bámulunk vízesésbe, aztán a környezõ mozdulatlan sziklára tekintünk. Minden tárgy, amire ránézünk a mozgó dolog szemlélése után, az ellenkezõ irányba látszik sodródni. Természetesen az így “mozgó” tárgy nem változtatja a helyét a környezetéhez képest, tehát ellentmondás lép fel a folyamatos nézéstõl elfáradt mozgás- és a meg nem zavart helyzetérzékelõ rendszerbõl érkezõ jelek között. Aránylag egyszerû megmagyarázni ezt az észlelési utóhatást is: a látókéreg sok neuronja csak egyfajta irányú mozgásérzékelésre képes, és ha kifárad egy ilyen sejtcsoport, akkor az ellenkezõ irányú mozgást regisztráló sejtek aktívabb mûködése spontán mozgásérzetet kelt. Normális körülmények között a mozgás érzékelése valószínûleg az összes ilyen idegsejt kimenõ jelének összehasonlításával történik.

6.1.2. A kávéház fala

Bristol egyik kávéházának falán különös csempesor található. A csempék természetesen egyforma méretûek, mégis mintha elhajlanának, a vízszintes élek felváltva a fal bal, illetve jobb széle felé összetartani látszanak.

A látással foglalkozó bristoli kutatók a hetvenes évek elején figyeltek fel erre a jelenségre. Az elsõ tanulmányokban a kávéházi csempesort a Hugo Münsterberg által már a múlt században leírt mintázattal hasonlították össze.

A Münsterberg-féle ábrán is elhajlani látszanak a csempék alsó és felsõ élei, de a látszólagos összetartás kisebb mérvû, mint a kávéházi fal esetén.

A kutatók megfigyelték, hogy a kávéházi fal mintája által keltett optikai csalódást erõteljesebb, ha a csempék árnyalata erõsen eltér, a köztük lévõ vakolatcsík pedig keskeny, és tónusa a kétféle csempe színe közé esik. Ha a vakolatcsík pontosan olyan világos, mint a fehér csempék, az illúzió sokkal gyengébb, vagy létre sem jön. Amikor viszont a vakolatcsík olyan sötét, mint a fekete csempék, az elrendezõdés a kevésbé hatásos Münsterberg-féle optikai csalódást váltja ki. Ha pedig a vakolatcsík a fekete csempéknél is sötétebb, a vonalak nem látszanak összetartóaknak.

A látás idegrendszeri alapjainak megismeréséhez gyakran nem a látás "normális", hanem a téves mûködésének vizsgálata nyújthat segítséget. A kávéház fala által keltett illúzió részletes vizsgálata során is számos új ismerethez jutottak a tudósok.

6.1.3. A háromdimenziós képek

Csak néhány éve terjedt el egy újfajta divat, amelynek hatása alatt gyerekek, ifjak és idõsebbek merednek a semmibe révedt tekintettel bizonyos zavarosnak tûnõ színes ponthalmazokra. Talán ezek a képek bizonyítják leginkább, mennyire egyéni élmény a látás: egy-két perces kísérletezés után a sikeres próbálkozó diadalittasan keres valamilyen partnert, akivel élményét megoszthatja, de általában ez nem sikerül igazán, kimerül az "Én már látom!" szintû felkiáltásokban. Ezeken a képeken ugyanis nem lehet megmutatni, hogy mit is és hol kell nézni, a pontok sokaságából az agyunk alkotja meg a megfelelõ képet.

Ez a trükk a két szemmel történõ térlátásunkon alapszik, azon, hogy a bal és jobb szem kissé eltérõ képet lát, de ebbõl az agyunk egy képet készít.

A módszer megértéséhez végezzük el a következõ kísérletet: Rajzoljunk egy fehér papírlapra, egymástól kb. 5-6 cm-re tollal vagy filctollal egy-egy pontot! Ezután emeljük a lapot egészen közel a szemünkhöz úgy, hogy az egyik pont az egyik, a másik a másik szemünk elõtt legyen! (Aki járatos az ilyen 3D ábrák nézésében, az folytassa a szokásos eljárást!) A lapot kicsit távolítva, ellazult szemmel figyeljük a látványt! Ha valóban ellazult a szemünk, a lapon nem két, hanem egy, három vagy négy pontot is láthatunk. Ha közel tartjuk a papírt, kis koncentrálással el tudjuk érni, hogy középen egyetlen pontot lássunk, ilyenkor ez a pont úgy keletkezik, hogy a két szemünkbõl érkezõ képet rakja össze az agyunk. A kissé távolabb tartott papíron már valószínûleg érzékelünk egy jobb és bal oldali képet is, ezek már külön-külön a két szem "termékei", ha viszont túl messze van a papír, a két pont mindkét szem látóterébe bekerül, ezért ellazult szemmel négy pontot látunk.

A 3D képeken a két szemmel készített képet kell elõhívnunk úgy, hogy az alakzatot valóban ilyen pontokból, foltokból, és nem a szokásos módon körvonalakból vagy sziluettbõl alkotjuk meg.
Ezeket a képeket számítógéppel készítik a következõ módon: A látványt jobb és bal oldali nézõpontból vizsgáljuk.

Képzeljük el, hogy egy tárgyat úgy nézünk egy üveglapon vagy papíron keresztül, hogy ahol a tárgy egy pontjából kiinduló és a bal illetve jobb oldali szembe érkezõ fénysugár áthatol ezen a lapon, oda egy pontot rajzolunk. Így a tárgy minden egyes pontjának a lapon két pont felel meg, egy a jobb, a másik a bal szem számára. Ha megoldjuk, hogy ezeket a pontokat a két szem külön érzékelje, ezekbõl az agyunk egy képet rak össze.

A kép készítésekor elõször az alakzatot véges sok pontra kell bontani, majd soronként végighaladva rajta, az elõbb ismertetett leképezéssel minden pontról el kell készíteni a képpontokat. A számítógéppel az is megoldható, hogy egy tartományon belül más nézõpontból is elvégezzék ezt a leképezést, így az észlelt kép a fejünk mozgatásakor ugyanúgy változik, mint amikor a valódi tárgyat is egy kissé más szögbõl nézzük, tehát a térbeliség illúziója tökéletes.

A "letapogatáskor" az egyes sorokat általában más színnel jelenítik meg, az élek mentén pedig szintén más színt kapnak a megfelelõ pontok. Így tehát olyan ponthalmazokat kapunk, amelyet a "látósugarak" rajzoltak volna ki a lapra. Ha most egyesíteni akarjuk a képet, ellazult szemmel annyit kell csak elérnünk, hogy a megfelelõ pontok külön-külön a két szembe jussanak.

	Illúzió a természetben
	Illúzió a mûvészetben
	Vizualitás és kultúra
	llúzió és meggyõzés
	Vissza a lap tetejére
	Vissza az elõzõ oldalra

© MOZAIK OKTATÁSI STÚDIÓ
SZEGED 2001.06.27. 10:44:22 szerda