A pók




    Már idejét sem tudta, mikor akadt valami igazán finom falat a hálójába. A pók tudta, hogy ez türelemjáték, ráadásul a padláson élt mindenféle kacat között, olvasni nem tudott, így a felhordott régi könyvek sem enyhítettek magányán. Mert magányos volt szegény ördög, a többiek már rég elüldözték az ezüstfenyő paradicsomi világából, ide, ahol csak a por és az unalom volt az osztályrésze, szegény állat, pedig hogy szerette a kertet...
    Aztán megtanult egyedül boldogulni, egy idő után nem zavarta, hogy a cserepek között rövid időre előbukkanó nap csak épphogy tiszteletét teszi az ő homályos birodalmában, elfelejtett mindenkit, aki azelőtt oly kedves volt neki. Csak egyvalami volt, ami maradéktalanul boldoggá tette: a hálója. Csodaszép hálója volt, minden kis részletén érezni lehetett alkotója szenvedélyét, a vágyát, az éhségét, nem is halálos csapda volt ez, így nem nevezhetjük, mondjuk inkább egy gyönyörű, csillogó remekműnek, egy lélegzetelállító végzetnek, melynek áldozata még utoljára rácsodálkozik erre a mesteri műalkotásra. Aztán teljesen mindegy. Szóval ez a pók egy napon találkozott egy léggyel, kedvére való volt, de a légy minden egyes röpte alkalmával gondosan elkerülte a hálót. A pók őrjöngött, nem értette, miért nem tetszik a légynek a hálója, ami pedig tényleg maga volt a csoda. Egy nap megkérdezte hát: "Miért nem nem nézed meg közelebbről a hálómat? Látod, milyen szép... Mit rontottam el? Neked miért nem tetszik?" A légy gúnyosan mosolygott, majd azt kérdezte: "Ezt hogy érted? Gyönyörű a hálód, de ha közelebb repülök, végem. Én racionális lény vagyok, nem tehetem meg, hogy belerepülök. Akkor vége, amiért élek. Akkor vége a repülésnek. Akkor megfogsz, elemésztesz, és akkor nem tudlak többet gondolkodásra késztetni. Pedig te sokat gondolkodsz, látom a ráncokat az arcodon, te komolyan veszed a hálódat." A pók először nem értette a dolgot, aztán beleképzelte magát a légy helyébe, és megvilágosult, és megsajnálta a legyet. És végre megértette, hogy ő csak egy ragadozó, akit megvet a világ, mert elpusztítja a gyengébbet, és gyönyörű vérpaddal ámítja el áldozatait, ami neki csodálatos és lételem, másnak pedig csak a szenvedés és rettenet. Hogyan is képzelhette eddig, hogy az a háló maga a tökély? Ekkor megundorodott magától, és próbálta igazolni természetét. Odafordult a légyhez: "Legyünk barátok, én soha nem bántanálak Téged, megsajnáltalak, tőlem soha többé nem kell félned!" A légy szomorú mosollyal válaszolt: "Legyünk hát, én is megsajnáltalak." A pók erre izgatott lett, úgy érezte, hogy ő, a vadász, a kíméletlen ragadozó, a jéghideg végrehajtó, most először életében csapdába került. "Nekem egy barátra van szükségem, nem kell a sajnálat, nyolc lábon állok, ne dühíts fel, a barátságomat ajánlom, nem erre van szükségem." A légy pedig-életében először-nem az ösztöneire hallgatott,  gyönyörű ívet leírva belerepült a hálóba. Csak pár percig voltak barátok. De az többet ért akármilyen lakománál. A pók jóllakottan dőlt hátra. Elégedett volt és szomorú. Hogy ő csak egy pók. Semmi más. Aztán egykedvűen nézte a poros könyveket. Elfelejtett mindent. De legalábbis úgy érezte, hogy igen.