Az etetőkosarakról
Az etetőkosár a fenekező végszerelék egyik lehetséges – és fontos
– eleme. Etetőanyagot, élőcsalit juttathatunk vele horgunk közvetlen közelébe.
Ezt az egyszerűnek tűnő feladatot sokféleképp meg lehet oldani, ennek
megfelelően a ma kapható – vagy épp házilagos kivitelezésben készülő –
etetőkosarak is igen sokfélék. Az, hogy éppen melyiket fűzzük a zsinórra, vagy
akasztjuk a kapocsra, több körülménytől függ. A dobástávolság, az áramlási
viszonyok, a bejuttatni kívánt anyag tulajdonságai, de egyéb tényezők is
befolyásolhatják döntésünket. Nem ördöngösség persze ez sem, senki nem kapott
még ezért a tudományért egyetemi katedrát. Néhány egyszerű dologra odafigyelve
biztos nem nyúlunk nagyon mellé.
Az etetőkosár etetőanyaggal vagy élőanyaggal
együtt mérhető össztömege fontos tényező. Ez a tömeg
nem lehet nagyobb annál, mint amit botunkkal annak károsodása nélkül el tudunk
dobni. Bár ez nyilván botonként eltérő, mégis, ha valamilyen szabályt akarunk
felállítani, akkor a dobástávolság szempontjából optimális tömeg tapasztalataim
szerint valahol a bot megadott dobósúlyának 2/3-a, 3/4-e környékén van. Ennek
persze csak akkor van jelentősége, ha valóban messzire kell dobnunk.
Feederbotok
esetében figyelemmel kell lennünk arra, hogy milyen érzékenységű spiccet
tettünk rá. Bár a bot dobáskor mutatott karakterisztikájában a spicctagnak
általában nincs meghatározó szerepe, mégsem szerencsés a legérzékenyebb spiccel
dobni a lehetséges legnagyobb tömegű végszereléket. Nem biztos, hogy kárt
teszünk vele (botja válogatja), de az ördög nem alszik. Célszerű a nagyobb
tömeghez, távoli dobásokhoz erősebb spiccet választani. Az sem jó, ha a
megtöltött kosár túl könnyű. Nyilván ezzel nem veszélyeztetjük majd botunk
épségét, viszont dobásaink hossza drasztikusan csökkenhet egy, a bot
dobósúlyához mérten kis tömegű szerelékkel. De megismétlem: sokszor nem
szükséges messzire dobnunk.
A kosár üres tömege is fontos szempont, hiszen az etetőanyag
kioldódása után is helyben kell tartania a végszereléket. Még állóvízen is
kialakulhatnak olyan alsó áramlások, melyek – viszonylag – nagyobb tömegű
kosarat kívánnak meg. Állóvízre azért általában 30-40 grammos kosárnál nagyobb
nem kell (hacsak nem horgászunk extrém nagy távolságra), míg folyóvízen néha a
A kosár formája is meghatározó lehet. Álló- vagy csak enyhén
áramló vízen remekül beválnak a hengeres vagy csepp formájú önetetők,
folyóvízen azonban inkább olyan típust célszerű választani, mely laposabb,
kialakítása révén az áramlásnak kisebb felületet „mutat”. Erős áramlásban az
állóvízen bevált formák könnyebben elmozdulnak a helyükről. Az üres kosár
stabilitását lehet növelni néhány más módon is, de erről majd később.
Említést érdemel még a kosár „nyitottsága”. Ezt a fogalmat csak
nehezen tudom szavakkal körülírni, de teszek rá egy kísérletet. Az etetőanyag
vízbe érve „oldódni” kezd, kötőanyagai fellazulnak, így fejti ki az általunk
kívánt csalogató hatást. Ez a folyamat annál gyorsabban megy végbe, minél nagyobb
felületen érintkezik a vízzel. Csupán a példa kedvéért: ha adott mennyiségű
etetőanyagot egy műanyag csőbe helyezve teszek a vízbe, abban lényegesen
lassabban bomlik majd, mintha ugyanazt a mennyiséget egy gombóc formájában
dobom be, hiszen az első esetben csak a cső két végén érintkezik a kaja a
vízzel, míg a gombóc esetében annak majdnem teljes felületén. Talán így már
érthető, mire is gondolok: a kosár formájának megválasztásával bizonyos
mértékben befolyásolható ugyanazon etetőanyag kioldódásának sebessége.
Ha a fenti példában említett műanyag csövet egy fémhálóból készült
csővel helyettesítem (ilyen kosarakat sokan használunk), az eredmény nyilván
gyorsabb „oldódás” lesz, bár a gombóc szétmállásának sebességét így sem fogja
elérni. Ez tehát még mindig zártabb forma. És még valami. A boltokban kapható
etetőanyagok általában kisebb-nagyobb mennyiségben tartalmaznak felszálló
részeket. Ezek a vízbe került etetőanyag bomlását is segítik, szinte
szétrobbantják azt, apró „krátereket” hagyva maguk után az anyagban. Könnyen
belátható, hogy például egy előbb említett csőszerű kialakítású kosárnál ezek hatása kevésbé érvényesülhet, mint egy jóval nyitottabb method kosárnál. (Az angolok methodnak
neveznek minden olyan kosarat, amelyre az etetőanyagot rágyúrják és nem bele.)
Az önetetők sokféleségében valamilyen csoportosítás segítségével
vághatunk rendet. Rendszerbe szedhetjük az etetőkosarakat anyaguk, funkciójuk
(pl. etetőanyaghoz vagy csontihoz használjuk),
formájuk, vagy valamilyen speciális tulajdonságuk (pl. gumis vagy nem) szerint.
Én mégis inkább a zsinórra való rögzítés módja szerint osztottam őket
csoportokba. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle…
Csúszó kosárnak nevezem azokat a típusokat, melyeket oly módon
tehetünk fel a szerelékre, hogy a zsinórt a hossztengelyükön
végigfutó lyukon keresztülfűzzük. Egypontos rögzítésűek azok a típusok,
melyeket egy zsinórvezető szem vagy forgókapocs segítségével tehetünk a
zsinórra, vagy a zsinóron csúszó, esetleg arra rögzített gubancgátló,
karabineres forgó kapcsába. A fix kosarak „családja” a harmadik, ezeken két
csatlakozási pont van, melyből az egyikbe a főzsinórt, a másikba pedig a
horogelőkét köthetjük. Ez utóbbi esetben a kosár természetesen csak
rögzítetten, míg az előző két típus esetén csúszóra is szerelhető.
Csúszó kosarak
Ezeket tehát mindig közvetlenül a zsinórra, esetleg a főzsinór és
a horogelőke közé iktatott erőgumira fűzzük fel, a hossztengelyükön
végigfutó furaton keresztül. Szerelhetjük őket csúszóra, fixre (közvetlenül a
kosár fölé kötött ütközővel), vagy hosszabb-rövidebb távolságon megütköztetve.
Egyes típusaikat gubancgátló csővel is összeépítik.
Ha a horogelőkét és a főzsinórt forgókapoccsal kötjük
össze, célszerű az etetőkosár alá gumigyöngyöt fűzni, védendő a csomót a
nekiütköző kosártól.
E csoportba tartozik az az önetető,
mely nekem minden etetőkosarak ősét jelenti. Történeti szempontból ez nyilván
nem igaz, de számomra ezzel kezdődött minden. Tengelye ólom, rajta pedig a sűrű
spirálban feltekert drót. Gyerekkoromban hosszú órákat töltöttünk Gábor barátomék erzsébeti konyhájában, s ezeket
az ólomtengelyeket öntöttük szorgalmasan. Ma már nem használom, de ereklyeként
őrzök néhány darabot belőlük. Amikor a ládában rájuk téved a tekintetem, mindig
mosolygok.
A spirálkosarakat gyártják ólomból készült, vagy ólmozott
tengellyel és ólmozás nélkül is. Jellemzően állóvízen használják őket, az
ólmozatlan változatok csak közeli horgászatra alkalmasak. Komoly hátrányuk,
hogy kisebb-nagyobb mértékben csavarják a zsinórt a szerelék kitekerése során.
Igen széles mérettartományban készülnek, bár a kereskedelemben kapható
legnagyobb darabok saját tömege a 70-80 grammot nemigen haladja meg, de
nagyobbra rendszerint nincs is szükség. Közepesen nyitottnak mondanám őket, ezt
a spirálozás sűrűsége befolyásolhatja.
A spirálos kosarak utódai voltak a horgászboltokban és az én
szerelékeimen is azok, melyeknél a drótok a hossztengellyel párhuzamosan helyezkednek
el. Ezek már kiküszöbölték a spirál zsinórcsavaró hatását és ma is az egyik
legegyszerűbb és leghasznosabb típusok. Az ólmozás a tengelyről a kosár két
végébe került, a drótokat az ólmozás tartja össze. Tömegük általában – mérettől
és az ólmozás mértékétől függően – 15 és
Leggyakrabban ezeket építik össze hosszabb-rövidebb merev gubancgátló csővel. Az így kiképzett kosarak remekül
használhatók távoli dobásokhoz, feltéve, hogy a horogelőke nem hosszabb, mint a
kosár és a gubancgátló együtt. Ekkor ugyanis az előke
hajlamos a gubancgátló fölött a főzsinórra
csavarodni. E kellemetlen jelenség kis munkával megszűntethető, csupán
ólomhuzalra és minimális kézügyességre van szükség. Mivel én is meg tudom csinálni, ezért ez utóbbi hozzávaló tulajdonképp nem is
szükséges… Az ólomhuzalt a kosár hosszában elhelyezkedő drótjaira tekerjük, az
alábbi képen bemutatott módon. Ezzel egy aszimmetrikusan ólmozott kosarat
kapunk, mely mindig az ólmozott oldalával fog a fenéken
feküdni. Ha horgot a plusz ólmozással szemben finoman
beledolgozzuk a rágyúrt anyag felületébe, akkor az előke dobáskor soha nem fog
gubancolódni és a horog mindig a kosár közvetlen közelében marad. Akár a gubancgátló is elhagyható.
A fenti két csúszó típuson túl az utóbbi időkben egyre több új
forma jelenik meg a boltokban. A bojlisok is kezdik
újra felfedezni az etetőkosár jelentőségét, kifejezetten ilyen célra is
készítenek rendkívül nyitott kivitelű etetőkosarakat. Meglepetéssel láttam,
hogy csontikosár (lyukakkal ellátott zárt műanyag
tartály) is kapható csúszó kivitelben. A feederezők
számára is fejlesztettek többféle érdekes kialakítású csúszó kosarat. Ezek
közül csupán kettőt mutatnék meg, ezeket ugyanis használtam már. Az egyik egy
gyárilag aszimmetrikusan súlyozott kosár, mely barkácsolás nélkül tudja azt,
amit az előzőekben bemutattam. A másik kosár – mely Sanya
barátom ötletességét dicséri – érdekessége a rövid, szokatlanul hajlított gubancgátló, mely egyedi kialakításánál fogva küszöböli ki
dobáskor az előke gubancolódását. Mindkét kosár kifejezetten nyitott, az
etetőanyag gyorsan „távozik” róluk.
Egypontos rögzítésű kosarak
Ezek a kosarak egy ponton keresztül fűzhetők fel közvetlenül a zsinórra,
illetve a zsinóron csúszó, esetleg arra rögzített gubancgátló,
forgó vagy egyéb adapter kapcsába. Egyes szerelési módoknál a kosarat egy
hurokkal rögzítik a főzsinórra vagy előkére.
Igen gyakran használatos típus a „rakéta”. Egyszerű, olcsó és rendkívül
hasznos. Igen nyitott kosár, az etetőanyag hamar kioldódik belőle. A bojlisoktól ellesett „helikopter” szerelési móddal közepes
vagy nagyobb tömegű darabjai komoly távolságokra dobhatók. Végkosárként is
szerelhető, de a zsinóron csúszva, vagy gubancgátlóra
téve is használható. 15 és
A dróthálóból készült kosarak nagy népszerűségnek örvendenek a feederbotos horgászok körében, magam is gyakran használom
őket. Hengeres vagy téglatest formában készülnek. Közepesen nyitott kosarak.
Ólmozásuk általában aszimmetrikus, de a hengeres formát készítik olyan
kivitelben is, ahol az ólmozás a hengeres forma tengelyében helyezkedik el. A
boltokban jellemzően 10 és
Ötletes megoldás, amikor áramló vízben a kosár stabilitását két drótnyúlvánnyal
növelik. Ezekbe „kapaszkodva” az önetető szilárdabban áll az ólmozás által
képzett talpán, azonos áramlási viszonyok között kisebb tömegű kosarat
használhatunk.
A csonti vízbe juttatására használatos kosarakat is leginkább az
egypontos rögzítésűek között találunk. Két megoldás terjedt el e célra. Az egyik
egy lyukakkal ellátott műanyag tartály, melynek fedelét kinyitva megtölthetjük
nyüvekkel. A dobás során néhány ki fog belőle potyogni, de sebaj, a java a
horog környékére kerül. A fenékre érve a csontik szép
lassan kimásznak a kosárból. Minél több és minél nagyobb lyuk van a tartályon,
annál gyorsabban. Nyilván ennek van egy határa, hiszen a lárvák egyébként
kipotyognának belőle a dobás előtt, vagy annak során.
A másik megoldás a szivacsos kosár. Nem tudom, hogy kitalálója
hogyan jött rá erre, de biztos sokáig nézte a nyüzsgő csonikat,
mire kipattant a fejéből az isteni szikra. A kosarat a csontisdobozba
kell tenni, a nyüzsi tetejére, esetleg „elásni” a
lárvák közé (legalább egy-másfél deci csonti ajánlott hozzá) és várni legalább
10-15 percet. Ez idő alatt a csontik bemásznak a
szivacsos kosárba és a cucc már kész is a dobásra. Célszerű legalább két ilyen
kosarat vinni, amíg az egyik a vízben van, a másikat lehet mászatni. A vízbe
érve a csontik túlnyomó része kimászik a kosárból,
bár néhány renitens mindig lesz, amelyik benne marad. Örökre. Hideg vízben nem
ajánlom, mert a nyüvek rendkívül lassan távoznak majd belőle. Túl lassan.
Persze a csonti bejuttatására alkalmasak a korábbiakban említett,
etetőanyaghoz való kosarak is. Legegyszerűbben az etetőanyagba keverve, bár ez
nyilván csak egy bizonyos mennyiségig lehetséges. Ragasztott csontit minden
további nélkül tehetünk a hengeres vagy tégla formájú drótkosárba. Egy másik
megoldás szerint a dróthálóból képzett kosár aljában egy vékony „dugót”
képezünk ki az etetőanyagból, majd csontival töltjük fel. Nem színültig, csak
addig, hogy a tetejét is lezárhassuk egy újabb vékony etetőanyag-dugóval. (Megcsinálni egyszerűbb, mint leírni…) Sőt: van olyan ismerősöm,
aki a pickerre használ kis tömegű (10-15 grammos)
hengeres drótkosarat, és abba minden második dobásnál földes szúnyogot tölt.
Szerinte hatékony, ha gondoljátok, ki lehet próbálni…
Fix kosarak
Az önetetők fenti két csoportjával bármilyen feladat megoldható.
Mégis léteznek fixen szerelhető kosarak is. Jogos a kérdés: miért? Egyszerű
reakció lehet az, hogy „csak”, illetve az, hogy „miért ne?”. Van azonban egy
harmadik is, a lehetséges válasz, mely így hangzik: gumizás. Az erőgumi
mibenléte sok kezdő számára ismerős lehet. A főzsinór és a horogelőke közé kötött
erőgumi megóvja a kisebb szakítószilárdságú, vékony előkezsinórt a nagyobb
erőhatásoktól (bevágás, a hal megugrása), főképp akkor, ha az
lényegesen vékonyabb, mint a főzsinór. A ma kapható fix kosarak legtöbbje az
erőgumi alkalmazása helyett kínál egy lehetséges alternatívát, hiszen ezeknél a
gumi a kosárba kerül beépítésre.
Nyilván ezekhez a kosarakhoz (ha valóban
szeretnék betölteni céljukat), nem használhatnak erőgumit, hiszen azok ilyen
rövid hosszban nem nyúlnak megfelelő mértékben. Az itt alkalmazott gumik sokkal
nagyobb nyúlásúak. A drágább darabokhoz általában adnak tartalék gumit, mellyel
a kosárba befűzött gumi szükség (azaz szakadás) esetén pótolható. Ha nem
kaptunk hozzá ilyet, ne essünk kétségbe: a rakós botokhoz használt színes gumik
1,2-2,0 mm-es átmérőben remekül használhatók erre a
célra. Mivel az ilyen gumi elég drága, ezért nem javaslom e célból külön
vásárolni. Egy 50 centis darab nekünk sok kosárhoz elegendő, ha nincs,
valamelyik ismerősünktől csak be tudunk szerezni ennyit.
Így egy szuszra talán elég is lesz ennyi az etetőkosarakról.
Természetesen számtalan olyan típus, egyedi forma létezhet/létezik, mely a fentiekben
nem került megemlítésre, de a leírtak a szükséges tájékozódást talán
megkönnyítik. Mentségemre szolgáljon, hogy az írás elkészítése során csupán
saját cuccomban turkáltam a bemutatandó darabok után. Ha valaki csupán egy helyre jár rendszeresen horgászni, felesleges ennyit
összegyűjteni. Egy-két típus egy-két mérete bőven elegendő lesz, csak ki kell
tudni választani…