"Legenda csak egy van" - ezzel a szlogennel reklámozza magát a Megasztár legújabb évada. A valóságshow dramaturgiáját már ismerjük: az első pár részben tehetségtelenségkutatást láthatunk, minél borzalmasabb, hisztérikusabb, esetleg agresszívebb egy versenyző, annál jobb, de ezzel nincs is gond, senkit nem lehet megakadályozni abban, hogy önként hülyét csináljon magából. Ha nincs tévéműsor, megteszi másként, otthon, az iskolában, a munkahelyén, a kocsmában. Kiválasztani ezek közül a legviccesebbeket kegyetlenség ugyan, de minden induló pontosan tisztában van azzal, hogy akár ki is röhöghetik.
Aztán kezdődik a tehetségek felkarolása (minden adásban legalább négyszer elhangzik, hogy nem lehet nagy bajban az ország, ha ekkora tehetségek vannak benne), majd jön a döntő, ahol minden héten könnyek közt búcsúzik egy nagy reménység, akinek a zsűri azért további sikereket jósol, ami néha be is következik, amennyiben a magyar piacon legfeljebb pár ezer példányban eladott CD nevezhető sikernek. Nyilván nem, de nem ez a legnagyobb csúsztatás vagy a legnagyobb baj. És nem is az, hogy a tehetségkutatás csak másodlagos, a lényeg a megfelelő dramaturgiájú műsor, amely nézőket és emelt díjas sms-t küldő közönséget vonz. Elvégre a kereskedelmi televíziózás dolga ilyesmik előállítása, nem más. Ráadásul az eladott reklámon és a szavazásból befolyó pénzen túl kétséges, hogy lesz-e még egyáltalán hasznuk a versenyzőkből, tehát nem meglepő és nem is ítélhető el, hogy a producereket más nem is foglalkoztatja.
Ehhez azonban egyáltalán nem kellene azt hazudni, hogy itt bárkit bármi újdonság érdekelne, ehhez pont elég lenne az emésztőrendszer különféle perisztaltikus mozgásainak nagyfelbontású, digitális bemutatása, ahogy azt a több szérián át futó mindenféle hasonló sorozatok fényesen bizonyították. A Megasztár viszont azt állítja: újdonság, tehetség és érték az, ami a középpontban van.
Ez két okból nem igaz. Az egyik természetszerű: a Megasztár-ban a közönség közvetlen szavazatai alapján dől el a versenyzők sorsa, tömegesen mozgósítani pedig csak valami ismerttel, valami ismertre hasonlítóval, valami jól bevált stílust használóval lehet. Az újdonságot valakinek fel kell fedeznie, energiát és pénzt fektetni a belőle készült szórakoztatóipari termék előállításába és marketingjébe, és csak azután lehet a kasszához fáradni a profitért. Ez nagyobb hasznot ígérő, de kockázatosabb vállalkozás, mint a karaokeshow. A zeneipar üzleti modelljének változásával egyre kevesebben vágnak bele, és inkább abban bíznak, hogy a költséges fázist majd pótolja a YouTube, és elég lesz abba befektetni, aminek már elég rajongója összegyűlt az önszervező közösségekben. Ki tudja. Az viszont borítékolható, hogy a Kraftwerk kezdőként nem nyert volna meg egy ilyen vetélkedőt. De Bob Dylan vagy Elvis Presley sem. Ez a műsortípus minden nemzeti mutációjára igaz. Épp ezért a magyar Megasztár egy felfedezettje sem lóg ki a kereskedelmi rádiók nem túlságosan színvonalas mezőnyéből.
Nálunk azonban van egy nemzetspecifikus baj is, és ez a mindenkori zsűri. A kifogás nem személyes, hanem rendszerszintű. A magyar Megasztár-ban ugyanis nincs egy olyan sikeres, produkciókat összerakni és eladni képes producer a bírálók között, mint az angolszász változatokban Simon Cowell. A magyar zsűri részben hasonló műsorokban feltűnt előadóművészekből, időnként úgynevezett kritikusokból, valamint a tévében valamilyen szerepben már sokat látott személyekből áll. A kockázatvállalásra képes menedzseri kvalitás ritka.
A zsűrizni felkért művészek pedig leginkább saját szakmai túlélésük zálogaként használják a műsoridőt, arra, hogy bizonyítsák: még mindig ők jelentik a csúcsot Magyarországon, és még mindig ők az élvonal, legyen szó a nagy generáció egykor szinte hatóságilag hivatalos pop-elitté nyilvánított tagjairól vagy a kilencvenes években még létező kiadói monopóliumszerűségek által megfuttatott ifjú tehetségekről. Ezt az álcát még talán az idősebbek nyugdíjazásáig fenn lehet tartani, de sokkal tovább nem, és be kell látni, a "nagy generáció" már csak olcsó sör eladására lesz jó. A reklámozók kedvencei, a tehetős fiatalok már évtizedek óta más kultúrát fogyasztanak, és ez szépen lassan átcsorog a mainstreambe, akárhogy próbálja is a csatornákat zárva tartani a nagy öregek tömege.
A 90-es évek alternatív, újító, már-már radikális együttesei mára kínosan hétköznapivá váltak, jelentős részesedést szerezve a korábban kizárólag a posztszocialista popsztárok uralta piacból. Ez a folyamat tovább fog folytatódni, még ha kicsit lassabban is, mint egy fejlett popkultúra-feldolgozó és régi vagy jelenbeli baráti, politikai eredetű kapcsolatok révén kevésbé befolyásolt sajtójú országban szokásos. Ne legyenek kétségeink, ha a mai huszonévesek generációja bekerül a valódi komoly fogyasztók közé, akkor a Megasztár legalább a második, országspecifikus bajból kigyógyul.