KHALA TRILÓGIA

I. Rész
Csapatgyűjtés

Thorondor nem nagyon vett tudomást mostanában a dolgok jelentőségéről. Régi barátai becsapták, elárulták. Új barátai befogadták, és megbecsülték. Thorondor szó szerint szakított a múlttal. Már közel három hónap telt el azóta, hogy Artanis lezuhant, és ők megmentették. Azóta azon dolgoztak, miként tuják megerősíteni a sereget annyira, hogy megtámadhassák a zergeket. A tanácskozások véget érhetetlen sorokban folytak, és mindig előkerült a Khala- kristály felhasználásának kérdése. Az a hely, ahol a kristály lelőhelye volt található, tőlük háromszázezer fényévnyire volt. A tanács úgy vélte, ezzel az erővel újraéleszthetnék a rég eltűnt erőket, és hatalmas csapásokat mérhetnének a zergekre. De ha valóban elpusztítják az ellenséget, mi a garancia arra, hogy nem indít a bírák tanácsa támadást a száműzöttek ellen, azzal az ürüggyel, hogy a száműzöttek végzetes támadásra készülnek mind a bírák, mind az egész protoss nép ellen? Zeratul felállt és így szólt:

- Én most a Terran birodalom egyik kolóniájára utazom, ott már kapcsolatba léptem egyszer a helyi katonasággal. Amint lehet onnan a Lamendon bolygóra indulok. Csak az tartson velem, aki feltétlenül menni akar. - Ezzel Zeratul lezárta az ülést. Thorondor azonnal jelentkezett a csapatba, így másnap reggel kb. 25-en, hagyták el a bolygót. A hordozó először orbitális pályára állt, ott bevárta a kísérő vadászokat, majd a szélnél is sebesebben elszáguldott a Teron bolygó felé.

Thorondor cseppet sem volt hozzászokva a Terran városokhoz. Valahogy nyomasztotta őt a zsúfoltság, a kosz, a takonyszerű időjárás. A bolygó éghajlata esős volt, az eső pedig úgy esett, mint ha naponta 200 millimétert akarna esni. A sikátorokban kisebb vízesések is kialakultak, hordóról hordóra zubogott a víz, Zeratulon kívül még senki sem járt itt. A csapat sárosan, térdig a vízben gázolva betért egy viskószerű tákolmányba. A fedél azt hirdette, hogy ez az "épület", az eszpresszó nevet viseli, de a kategória a "füstös kocsma" szintet is csak jóindulattal érhette el. A társaság bement oda, nem kis feltűnést keltve. Az egyik illuminált személy azt hitte, hogy a felesége küldte őket, és kiugrott az ablakon, le estétől egy hatalmas csobbanás keletkezett, beterítve sárral az amúgy is mocskos bódé falát. Egy majdnem kopaszra nyírt hajú férfi fölpillantott, ránézett Zeratulra.

- Nahát, barátom, nem hittem volna, hogy idáig süllyedsz. Vándorcirkusszal járod a galaxist?

- Jim, öreg cimbora. Hát te hogy a viharba kerülsz ide? Hát te nem a Sara rendszerbe szolgálsz?

- Áthelyeztek. Most ebben az isten háta mögötti lebujban teljesítek őrszolgálatot. Mocskos az egész kolónia, büdös itt a levegő. Ráadásul ettől az időtől szinte hetente keletkeznek kisebb nagyobb bandaháborúk.

- Ezt nem értem. Miért?

- Miért, miért! A pénzért, hogy minél előbb elhagyhassák ezt a mocsoktanyát. Itt nem lakik más csak gazember, bűnöző, meg influenza.

- Nem lenne kedved velem tartani? Hm? Hagyd itt ezt a pöcegödröt, avass fel valakit helyettesnek, és hozz magaddal annyi embert, amennyit tudsz!

-Tudok hozni 30 tengerészgyalogost, meg 20 keselyűst. Ennyi. És ez csak az itteni rendőrök 30 százaléka. De nem merek több embert elvinni. Még felborulna ez az egész mocsokfalva, aztán mehetek a dutyiba.

- Ez bőven elég lesz. Viszont holnapután már indulnunk kell. Szedd össze, akiket hozni akarsz, és gyere a fennsíkra. Lesz elég hordozó, ami elvisz minket. De ne kelts feltűnést.

Másnap már készen álltak az indulásra. Jim kijelölt egy keményebb kezű marsallt, majd összeszedte csapatát. A kis csapat az éj leple alatt vágott neki az útnak. Félórai menetelés után odaértek a protoss csapathoz. Jim vetett egy utolsó pillantást a kolóniára. Az egész telepet sűrű köd borította, a pára vastag foszlányokban gomolygott a főutcákon. Zeratul szállt be utolsónak a vezérhordozóra. Hatalmas villanással felemelkedtek a hajók, alattuk a víz felkavarodott. Miután a hajók eltűntek szem elől, a föld megrázkódott, idegen kreatúrák hada ugrott ki a talajból. Páncélos hátú hydraliskek prüszköltek, orrukban még kavargott a büdös, olajos víz. Zerglingek hada, mint egy felsőbb parancsra, sorokba rendeződtek, és megrohamozták a legelső épületet. A presszósnak már nem kellett aggódnia a másnapi bevétel miatt. Sikolyát elnyelte a gomolygó köd, az a köd, amely ezen az éjszakán még számtalan hörgést, rimánkodást, és kétségbeesett kiáltást fog elnyelni. Az a köd, ami másnap elrejt majd egy elpusztult, lemészárolt várost. A zergek egy fikarcnyit sem törődtek vele, hogy ez James Raynor marsallnak hány álmatlan éjszakát fog okozni. És hogy élete végéig milyen lelki furdalásban lesz része.

A történtekről mit sem sejtő Jim, Zeratullal, Thorondorral, és a tengerészgyalogosok vezetőjével komoly megbeszélést tartott. El kellett dönteniük, hogyan tovább: vagy megpróbálják egyedül, a hétszáz fős osztaggal leverni a központi tudatot, vagy segítséget kér mind Raynor, mind Zeratul segítséget kérni saját népétől. Mielőtt az utolsó tengerészgyalogos elpusztult a kolónián, Raynort szörnyű érzés kerítette hatalmába. Sikolyokat hallott a fejében, hirtelen aggódni kezdett a kolónia miatt. Legrosszabb rémálmában sem merült volna fel, hogy nem oktalanul aggódik. Pár perc múlva kitisztult a feje. Zeratul érezte a férfi fejében forgó gondolatokat, de sejtéseinek nem adott hangot.

- Nos akár így döntünk, akár úgy, először a Khala küldetést kell végrehajtanunk. Lamendon bolygója itt van a szomszédban. Meg kell szereznünk a kristályt. Ha ez nem sikerül, akkor a mi egünk elsötétül. Ám Jim egyik ismerőse segíteni fog nekünk.

- Ki, ha szabad kérdeznem?

- Arcturus Mengsk. Sajnálom Jim. De most össze kell fognunk, ha győzni akarunk. Ebben a kérdésben nem tágítok.

- Mindegy. De én nem vagyok hajlandó, az ő parancsnoksága alatt dolgozni. Ebben pedig én nem tágítok. A kabinra csend telepedett. Végül Zeratul szólalt meg:

- Ha ezt akarod, hát legyen.

A hajók megérkeztek a Lamendon orbitális pályájára. Alattuk egy víz borította bolygó helyezkedett el. Csak egyetlen sziget volt rajta. Ezt is köd lengte be. Mindenki, talán Zeratult kivéve, elbizonytalanodott. Az óceán alattuk háborgott, hurrikán tombolt, a hullámok úgy ostorozták a partot, mint az inkvizítor az eretneket. Mert eretnek volt az a föld. Olyan dolgokat fogadott be az a föld, amit a természet soha meg nem bocsát. Olyan átok fedi azt a partot, amit csak az armageddon oldhat fel rajta. A csapat megkezdte a leszállást a szigetre.

Ami maga a pokol.

Maga a megkövesedett halál.

II. Rész
A sziget

Miután Zeratul, és csapata kiszállt a csapatszállítóból hűvösnek érezték a szelet. A levegőnek erős tengerszaga volt. Az ég szürke, lomha felhőket kergetett maga előtt. Az előttük elterülő erdő halkan sóhajtott, miközben a fák recsegve, nyögve hajladoztak a szélben. Ám látták, hogy az erdő egy szürke, tej sűrű köddel körülvett, magas hegyet vesz körül. A hegyből csupán az alja látszott, az is kemény, és sötétszürke volt. Ami azonban még túltett a furcsaságokon: látszólag halott volt a sziget. Madárszárny nem mozdult, állat nem futott. Olyan érzés lett úrrá rajtuk, mint a kisgyermekeken egy sötét, komor várban, ahol a termek kongtak, az ürességtől. Úgy érezték, ez az üresség menten felemészti őket, de előbb a józan eszüket. Ahogy egyre feljebb haladt a tekintetük, a köd oszolni látszott, és megpillantottak, egy sötét, komor sziklát, amihez egy ösvény vezetett fel, de hogy azon túl mi lehetett, arra senki sem akart gondolni. Zeratul megrázta magát és elindult, utána Raynor és Thorondor. Aztán a többi vitéz. Mind magasabbra haladtak, annál jobban érezték, hogy akaraterejük hanyatlik, de mivel Zeratul ott volt, akiről az hírlik, hogy a zergekkel megrakott alagúton átment, látható állapotban, nos ez igen bátorító tényező volt bennük. Most már megértette mindenki: túl késő visszafordulni. A hegy most mutatta meg valóban magát. Kemény volt és ellenséges, és teli volt mély szakadékokkal. Aztán, midőn áthaladtak egy fenyőerdőn, szembetalálták magukat a híres kapuval, amely a kazamatákba vezetett. Valamiféle köd áradt belőle, de immár vezérük után mentek, és nem torpantak meg. Mikor beléptek rögtön megcsapta őket egy különös szag. Afféle nyálkaszerű anyag szaga, amelyből a hernyók szoktak burkot szőni maguk körül. Mindenki arra gondolt, hogy valami óriási rovar fészkébe kerültek. De Zeratul megrázta a fejét, és így szólt:

- Nem, ez nem rovarfészek. Ez régen tudósok boszorkánykonyhája volt, ahol kísérleteztek az életelixírrel, és a kúszó megteremtésével. Igen. A kúszóéval. Kevesen tudják, hogy a terran tudósok dolgoztak a zergek szaporításával, és életre keltésével. De a kísérlet súlyosan megbukott. Nem hinném, hogy szeretnétek tudni, hogy mi történt velük. Arról jobb nem is tudni. Ami velük történt, annál a halál is ezerszer jobb. - Mond el, jobb tudni mire számíthatunk. - szólt valaki hátulról.

- Hát jó. Ezt nézzétek. -evvel magasra emelte a neonlámpát, a többiek pedig elborzadtak. Zeratul előtt, egy zombihoz hasonló, zöldes bőrű, hegyes fogú homanoid teteme feküdt.- Ez lett a vége. A zergek csapdába ejtették őket, és kísérletezésbe fogtak. Megrohasztották a húsukat, és torz agyat helyeztek beléjük. Igen hasznosak voltak. Csak kissé harapósak. Nyáluk mérgező, ha láttok egyet, azonnal távolról lőjétek agyon. Ha megharap, azonnal amputálni kell a sebesült végtagot, különben az idegméreg hatni kezd, és te is olyanná válsz, mint ez itt. Ilyenkor fogjátok a stukkert, és húzzátok, meg a ravaszt. A halál még mindig jobb, mint ez. De már fogy az időnk! Indulás!

A csapat átvágott egy üres, tág térségen. Az első rossz jelre nem kellett sokáig várni. Egy zeglingbe futottak. És mindannyian tudták, hogy ahol egy zergling van, ott van több is. Most az út erősen elkezdett lejteni, és a folyosó egy boltívben ért véget, ahonnan vörös fény áradt kifele. Amit bent láttak, az több volt mint egyszerű terem. A csapat megérkezett az 1.-es laborba, a centrum egyik melléklaborjába. Odabent egy hatalmas medence tele volt emberi csontokkal. Zeratul valami okból odament az egyetlen működő számítógéphez, és kutakodni kezdett benne. Pár perc múlva meg is találta, amit keresett.

- Íme a kutatások eredménye! Néhány tudós rögtön belehalt… igen, hallgassátok csak:

"Tom valami vírus áldozata lett, a bőre elzöldült, és agresszív viselkedési stílust vett fel. Másnap Nick is kezdett megbetegedni. Mi ezt rothasztó kórnak hívjuk, megpróbáljuk kikúrálni őket"- itt most szünet, aztán újabb bekezdés: "Már csak ketten vagyunk egészségesek a csoportból, eltorlaszoltuk magunkat az 1. számú laborban. Már Harry is kezd zöldülni, menekülőre fogom a dolgot…" -most jön az utolsó bejegyzés: "Én is megfertőződtem… Harry megharapott, és a zergek is megjelentek… mintha belülről jönne valami égető dolog… Már egy órája hányok egyfolytában, és vérre szomjazom, magamat harapom… csoszogást hallok a folyosóról… ez itt a vég… nagyon fáj…- hát ennyi. Így végződött a nagy kísérlet. Indulnunk kell. Thorondor úgy gondolta túl vannak a nehezén. Tévedett. Mikor a centrumba léptek, félelmetes látvány tárult a szemük elé. Egy tíz emelet magas, hatszög alapú teremben találták magukat. A terem közepén, egy fénysugár közepén egy kék kristály lebegett. Zeratul odament és kiragadta a követ.

Ekkor megremegett a föld, és kicsapódott a másik oldalon a főkapu, és kirontott rajta egy sereg. Zerglingek elöl, Hydraliskek mögöttük, utánuk pedig a zombiszerű lények. A sziget lassan dőlni kezdett. A csapat kirontott a kapun, és elkezdtek lerohanni a hegyi ösvényen. Thorondor rohant elől. Jutalma két zombi lett, akit lekaszabolhatott. A parton beljebb jöttek a hullámok, ergo a sziget nem csak dőlt, hanem már süllyedett is. Zeratul, a sereghajtó épphogy felugrott a rámpára, amikor a hordozó emelkedni kezdett. Thorondor és társai nem lettek szemtanúi a sziget pusztulásának. Nem látták, ahogy a víz elnyeli a komor sziklákat, és a köd eloszlott. Zeratulnak sejtése sem volt, miért tartották ott a kristályt, de az értékes követ azonnal bebugyolálta, és elrejtette. Thorondor fellélegzett. Végre meg van a kő, és elindulhatnak haza.

III. Rész
Hosszú az út hazafelé

Thorondor miután fellépett a parancsnoki hídra, úgy érezte, hatalmas kő esett le a válláról. Úgy érezte, már semmi sem jöhet közbe. Hazafele tarthat, ahol jót ehet, és alhat. És végre nyugodtan sétálhat egyet a szabadban. Mindenki talált magának elfoglaltságot: Zeratul régi papírtekercseket tanulmányozott, Jim legkedvesebb elfoglaltságát végezte: fegyverét tisztogatta, a harcosok pedig hologram anyagokat vizsgáltak, ami roppant szórakoztató volt számukra: régi Terran vígjátékokat néztek már 5 órája huzamosan, és szinte félpercenként felhangzott a gurgulázó nevetés. Thorondor hirtelen megpillantott egy gyorsan mozgó pöttyöt. A pötty a hajót vette célba. Ekkor egy szobában megreccsent Zeratul magánvonala, a kalandor a hídra sietett, megnézte a mozgó pöttyöt, bekapcsolta a riadót, és beleszólt a mikrofonba:

- Mindenki a fedélzetre! Harmadfokú vészjelzés, vendégeink vannak!

- Kik? Terranok?

- Kalózok.

Thorondor hallott már a galaxisban ólálkodó rablókról, de remélte, nem a Bukanír fiaival veti őket össze a sors. Ők a legkegyetlenebb kalózok, és a leggyorsabbak. Pedig ők voltak. Az egyik legfejlettebb hiperhajtóművel felszerelt dupla ágyús behemót közelített feléjük. Hirtelen a kapcsolati monitoron megjelent egy fej. Az arc torz volt, enyhén borostás, és fél szemén kötés volt. Jim láthatóan felismerte.

- Te mocsok! Te utolsó ganajtúró söpredék! Tee! Flint Jhonson!

- Noccsak, noccsak! Jim!

- Neked Raynor parancsnok!

- Ne lepődjenek meg, egyszer felforgattam a kupiját, ahol dolgozott, kicsit haragszik. De maguk mit keresnek itt? Osztálykirándulás? Piknik?

- Egyik sem. De ha tovább szellemeskedik, sajnos temetés lesz a vége. Semmi köze ahhoz, hogy mi járatban vagyunk erre.

- Nagy a hangod! De most megtanulod, ki is az a Flint Jhonson!

Ebben a pillanatban a kalózhajó rácsatlakozott a hajóra. Pár perc múlva tucatnyi füstös képű, sebhelyes tohonya alak rontott be a hídra. Élükön Flinttel.

- Látod ezt a kezemben, protoss? Elektroid tőr! Egy csapás, és meghalsz, na gyere! Odakapott, és a földre taszította Zeratult, a kalóz felszegte a fejét, és röhögött. A másik pillanatban megváltozott az arckifejezése. Ugyanis eltűnt a feje. Előtte Zeratul állt.

- Így jár az, ki korán nevet, és sokat. Ti pedig, húzzatok innen, vagy letépem a füleiteket, és a seggetekbe nyomom! Van, aki még hősködni akar?

A féleszű csürhe azonban nem hátrált. Kár. Tíz perccel később egy tucatnyi özveggyel lett több a világon. A testeket a hajójukba rakták, majd a hajót belehajították egy aszteroidamezőbe. Ezzel nem tudták, de elpusztították a galaxis legnagyobb kalózhajóját, amelyet egykor egy katonai elitosztag használt, ám egy óvatlan pillanatban fellázadt a legénység egy része, árulással leverték a másik felét, és elfoglalták a hajót, amit utána kalózkodásra használtak. Az akkori kapitány megjósolta, hogy gyászos véget fognak érni. Lám, igaza lett. Aztán még két kisebb cirkáló akart a hajó életére törni, de az egyik felrobbant a neutron bombának hála, a másik pedig súlyos veszteségeket szenvedve térgörbületbe ugrott és elmenekült. Két nap múlva nagyot dobbant a szívük, meglátták a szülőbolygót! Leszállás után a jelzőműszerhez siettek, behelyezték a kristályt, és elindították a szerkezetet. Hirtelen kék fénycsóva tört az égre. Tudták, fénycsóva most az egész űrt átszeli, ez volt az ősi jelzés, melyre nem került sor, már 10000 éve, ez a jelzés volt a hivatalos jelzés a zergek elleni "szent" harcra. Pár óra múlva hirtelen öt főváros lépett kapcsolatba a kitaszítottak bázisával, és mind hálálkodott, tudakozott a jelzés, és a gyülekezés felől. A hivatalos seregszemlére tíz nap múlva került sor, a Rhun bolygón. Az űrt betöltötte a protoss hajók áradata. Ekkora sereg még sosem gyűlt össze, és arra sem került sor, hogy a kitaszítottak és a rend megegyezett volna valamiben. Pedig mind a kettő megtörtént. Az a néhány Terran hajó, amely arra tévedt, az hanyatt homlok menekült. Ekkora sereggel, még a teljes Domínium sem bírt volna el. Thorondor egy zelóta osztagot fog vezényelni, Jim Fenixxel együtt egy dragoon sereget fog vezetni, Zeratul pedig egy egész ezredet kormányoz, melyben vegyesen légi és szárazföldi egységek lesznek jelen. A tábornokok felszálltak a parancsnoki hajóra, ám Thorondor még egyszer felnézett az égre. Tábornok volt, és hős, lesújtotta barátja halálhíre, ám örült annak, hogy a remény újjá éledt. Hadihajók sivítása töltötte be a levegőt, osztagok daloltak harci indulókat, vértjük csillogott a fényben.

A háború végre elkezdődött.

Vissza