Prológus

A teremben kissé száraz volt a levegő, és a légcserélő egység ventillátorának zümmögésén kívül alig volt hallható valami. A tudós, szinte sóvárogva nézett arra a férfira, aki az asztalnál ült, és egy papírt olvasott. Kissé megköszörülte a torkát, majd megszólalt:

- Ha jól értem, maguknak sok mindenre lenne szükségük, nemde?

A tudós, akit Samuel Portnak hívtak, úgy viselkedett, mintha szájzárat kapott volna. Végül sikerült kierőlködnie egy helyeslő morgást. A másik folytatta.

- Tehát az elfogott protoss példányokból akar genetikai kódot nyerni, hogy azt egy emberbe oltsák. Aztán azt az embert még klónozni akarja. Tudja hány elvi, és gyakorlati szabályt szegett meg magában ez a kérelem? Ha akarnám, ez a papír elegendő indíték lenne arra, hogy magát egy Yamato löveg elé kössék!

Port elsápadt, az arcán egy verítékpatak kezdett lefele utat keresni magának. Az asztal mögött ülő alak kiélvezte a helyzetet, majd döntött.

- Nem bánom, megkapja a pénzt, és az anyagokat. Itt van a tőke címe. A többit bízza rám. Ám ennek szigorúan titokban kell maradnia. Megértette?

A másik alak fellélegzett, és magabiztosan bólintott. Elérte amit akart, és most már nincs akadálya, hogy végbevigye a művét. Bármi áron.

I. fejezet

A gyermek

Az este lassan leszállt a Coral V bolygóra. A havazás már kezdett gyérülni. A havas, jeges táj hamarosan sötétbe borult. Ez a bolygó az emberiség egyik kutatóbolygójaként létezett, és szolgált. A havas táj néma volt, és ebből a némaságból emelkedett ki egy kupola, amely mellett két roppant torony állt büszkén, dacolva jéggel, hóval, és egyéb tényezőkkel. A kupolát, amely a V1-es labort borította, több, kisebb négyzet alakú ház vette körül. Ezek adtak szállást az ott lévő katonáknak, és civileknek, valamint azoknak a tudósoknak, melyeknek nem tartottak fent külön részleget a laborban. A sötétszürke felhőkből kibontakozott egy árny, amely nem volt más, mint egy hordozó. Lassan ereszkedett a centrum közelében lévő leszállóhely felé. A landolás után kitárult a hordozó ajtaja, és elit katonák kíséretében kilépett rajta Mr. Gery Strong. Ez a Gery Strong nevű illető rengeteg pénzzel, és hatalommal rendelkező ember volt. Senkinek sem engedte meg, hogy a keresztnevét kiejtsék, mindig is ragaszkodott a Mr. Strong megszólításhoz. A férfi feldúltan hagyta ott a légi járművet, majd sietős léptekkel a labor főkapuja felé vette az irányt. Odabent ráförmedt a portásra, hogy azonnal kerítse elő a kutatási részleg vezetőjét, Dr. Port-ot. Az meg is jelent Mr. Strong előtt, aki a köszöntésre csak legyintett, és sürgette a doktort, hogy térjen a lényegre.

- Nos, mint mondtam, meglepett minket az eredmény. Másra számítottunk, de ez minden reményünket felülmúlta. Ez a tudomány diadala! - lelkendezett a doktor.

- Na meg az enyém! –vágott vissza Strong – Rengeteg pénzt öltem a maga eszement vállalkozásába, de úgy látom, mégis csak ért valamihez!

Dr. Port szúrósan nézett a férfire. Na persze, mit is várhatott volna az öntelt, arrogáns, és nagyképű férfitől. Mr. Strong sosem dicsért meg senkit, egy jó szó nem hagyta még el a száját. Mondjuk a doktor is megérte a pénzét. Dr. Samuel Port a legravaszabb, és legalattomosabb emberek egyike volt, aki eddig a világra jött. Ha a szükség úgy kívánta, akár a legtehetségtelenebb balekot is az egekig magasztalta.

- Lehet hogy magának sok a pénze, de nélkülem nem sokra menne, nem igaz?

- Talán. –hagyta rá a férfi.

Nemsokára beléptek egy tág helységbe, ahol egy üvegfal mögött egy csecsemő lebegett valamiféle vízben. Az arcát eltakarta a légző maszk.

- Ez a gyerek –kezdett bele a tudós –félig ember, félig Protoss. A két DNS spirált sikerült összeilleszteni, de úgy, hogy a két faj egyediségét megőrizze. Sokáig dolgoztunk rajta, de megérte. Magától értetődően képes telepátiára, és verbális kommunikációra. Eddig ritkán tapasztalt módon a különleges pszi hullámokra is képes ráhangolódni. Eddig ez két embernek sikerült. Ennek, és a renegát Kerrigannek. Ha a hadseregünk ilyen katonákból állna, a miénk lenne a legerősebb sereg a galaxisban.

- De gondolom, ennek titokban kell maradnia. Nem igaz?

- Igen. A jelenlegi helyzetben ez tűnik ésszerű megoldásnak. Egyelőre.

- Egyelőre…- ismételte Strong gúnyosan.

A professzor éppen a visszavágásra készült, amikor felbúgott egy sziréna a komplexum mélyén.

- Támadás! Azonnal el kell hagynunk a bolygót! - hebegte a doki, amikor meglátta a Protossok és zergek áradatát az egyik képernyőn. Az idegen népek észrevétlenül rátörtek a városra. A protossokat bizonyára a zergek csalták ide. A katonáknak nem volt idejük elfoglalni a lőállásokat, és az őrhelyeiket, így rendezetlenül, és kiszolgáltatottan próbáltak védekezni. Ám egy erős zergling, és Hydra roham elsöpörte őket.

- És mi lesz a csecsemővel? – kiáltotta kétségbeesetten Strong. Nem a csecsemőért aggódott, hanem amiatt, hogy fél évi bevétele ingyen ebéd lesz.

- Sorsára kell hagynunk.

Gery Strong a legfukarabb emberek közé tartozott, ám a pénz utáni vágyát legyűrte az életben maradás ösztöne. Az ott serénykedő tudósok már régen elhagyták a komplexumot, így a ők is a futás mellett döntött. A két férfi már a hordozón ült, amikor a tényleges csata elkezdődött.

- Mindent előröl kell kezdenünk! –sopánkodott Port.

- Ahogy mondja… - suttogta Strong. Ettől a kilátástól nem volt elragadtatva.

A csecsemő mit sem észlelt abból, hogy egy izmos kar megragadja, és kiemeli a tartályból. A protoss harcos, maga sem tudta miért, fontosnak tartotta, hogy a kisded ne haljon meg. Megragadta, és hű katonáival együtt a parancsnoki hajóra vitte. Gorgau, a tekintélyes hadvezér óvatosan tartotta kisembert a kezében. Már tudta, hogy mit tegyen. A gyermekkel a kezében bámulta, ahogy a Protossok elhagyják a bolygót, amely a zergek prédájává vált. Igazából elhamarkodottan döntött, nem hitte, hogy a portyázó horda ekkora erőt fog képviselni. Még mielőtt a felhők elborították az ablakot látta, ahogy a telep az önmegsemmisítő rendszer jóvoltából egy termonukleáris robbanás kíséretében elpusztul. A protoss pár nappal később a hadvezér személyesen elvitte egy Terran házaspárhoz, akiket jól ismert. Ők átvették a gyereket, és gyorsan betakarták.

- Ne feledd, hogy a jövőben visszajövök majd érte. – mondta a vezér. –Ha én nem, hát más. Ő más, mint a többi magatokfajta gyerek. Meg kell tanulnia használni képességeit.

Az apa bólintott, mire Gorgau elsietett, és alakját hamarosan elnyelte a sötétség. Aznaptól fogva a csecsemő neve George Blake lett. A Blake házaspár a sajátjaként nevelte a fiút. A gyerek lassan felnőtt, és igen eszes fiú lett belőle. Mostohaszüleit sajátjaként szerette. Ám mások nem igen kedvelték. Ők okozták azt, hogy végül korábban a kelleténél, kiderüljön az igazság.

II. fejezet

A baleset

George gyakran sétált egyedül. Szeretet sétálni. Nem volt zárkózott, de ha alkalom adódott rá, mindig egyedül kóborolt. Ilyenkor végig gondolta, hogy aznap mi történt vele. Leggyakrabban csak rossz dolgokra tudott emlékezni. Ugyanis sokszor volt a rossznyelvek témája. A legutóbb maga sem tudta hogyan, a gondolatával magához vonzotta a kakaós bögrét, ám az fél úton felborult, és összelocsolta a fiú ruháját. Sokszor fordult elő vele, hogy furcsa dolgokat művelt, és ezért lett a gonosz megjegyzések, és az otromba poénok áldozata. Kevés barátja volt, ám azok igaz barátai voltak. Elfogadták George minden különcségét, amiért a fiú igen hálás volt. Ide, s tova tizenöt év telt el azóta, hogy megkapta a George Blake nevet. Ám nem tudta, hogy később egy őszi napon… nos akkor felborul egész eddig megszokott élete. Késő novemberi időjárás uralkodott a vidéken. George épp befejezte tízóraiját, amikor egy árnyék tornyosult fölé. Az árnyék gazdája a fiú legdurvább ellensége volt. Torque, aki a nevét egy régi filmről kapta, nagydarab, izmos melák volt. Buta tahó, akire ha valaki ránézett két dolgot jegyzett meg magában: ez a fiú maximum pankrátorként élhet majd meg, feltéve, ha megtalálja a stadiont, a második pedig az, hogy ha minden ember ilyen lenne, valószínűleg az emberi faj visszamászna a fákra. Kedvenc szórakozása a kisebb emberek megalázása volt.

- Na mi van Georgika? Remélem mára is tartogatsz valamit. Szeretnék egy jó nagyot röhögni…- Torque bunkó haverjai röhögni kezdtek főkolomposuk viccén.

- Hurrá… - gondolta magában a fiú – ma is jó napom van…

Ekkor Torque George kezéhez kapott, aki elhatározta, ma nem hagyja magát. Ám George korántsem volt olyan erős, mint böszme ellenfele. Az első jobb horog be is talált. A fiú agyán eszeveszett düh lett úrrá. Jobb karjával minden dühét beleadva, belebokszolt ellenfele hasába. Az eredmény megrettentette George -ot. Torque arcvonásai eltorzultak, ahogy egy ismeretlen anyagú fegyver átdöfte a hasát, és a falhoz szegezte. A böszme kínlódott egy darabig, majd elzuhant. Maga alá temetve a megrettent fiút.

Dr. Port izgatottan rohant főnöke irodájába. Szedte a lábát, ahogy tudta.

- Megvan! - kiáltott fel a tudós. – pár perce érkezett a jelentés, hogy egy fiú életveszélyesen megsebesítette az osztálytársát.

- És? –értetlenkedett az örökké morcos Strong. –Mi ebben a hír?

- Az, hogy egy ismeretlen anyagú pengével, amely a karjából jött ki!

- Azonnal fogják el! Zárják be! Küldjenek érte egy osztagot! - parancsolta a főnök. Gery sosem remélte hogy a csecsemő túlélte a Zergek, és a Protossok csatáját. De hogyan? Hogyan volt képes rá? Ám a gondolatmenetet megszakította a doktor újabb mondata.

- Van egy kis gond. Egy családnál él. Ők nem tudhatják meg…

- Ne aggódjon. - mondta csendesen Strong, sátáni mosollyal az arcán – Ők az én gondom.

George egy nyirkos cellában ücsörgött a városi őrszobán. Semmit sem értett a megtörtént dolgokból. Szegény szülei. Most biztos meg lesznek hurcolva amiatt… amiatt, hogy történt egy baleset. Nem sokkal később azonban egy öltönyös ember érkezett az őrszobára.

- Jó estét! Az ifjú George Blake urat keresem.

A szolgálatos tiszt, miután lefuttatta az öltönyös kártyáját, aki egy különleges ügynök volt, kinyitotta az ajtót, és kitessékelte a fiút. Az öltönyös kikísérte az utcára, és betuszkolta egy kocsiba. A fiút hirtelen megütötte valami hátulról, miközben beszállt a kocsiba. Egy darabig szédelgett, majd öntudatlanságba zuhant. Eközben a kocsi ajtaja bezárult, és az autó teljes sebességgel elindult az űrkikötő felé.

Az álmos utca csendjét durva kopogtatás zavarta meg. John Blake az ajtóhoz ment és kinyitotta. Mindig kíváncsi felesége a sarkában. A küszöbön három, öltönyös ember állt.

- Nem, nem veszek porszívót… - kezdte az elutasító választ, amit a házalóknak szokott adni.

- Mi nem eladni akarunk. Önök George Blake szülei?

- Igen.

- Akkor jó. Telitalálat, – mondta a férfi és egy hangtompítós pisztolyt húzott ki az öltönye belső zsebéből. Egy pillanat alatt célzott, és átlőtte az előtte álló férfi mellét. A golyó kilyuggatta a szívét. Felesége, Amanda torkán nem jött ki egy hang se. A sikításhoz készült, amikor a második golyó átszelte a koponyáját. A nő elterült, és feje alatt gyorsan terebélyesedett a sötét vörös tócsa.

- Jó éjt! – nevetett a férfi, majd bepattant az autójába, és elhajtott az utcából, maga mögött hagyva a csendet.

George a fejében lövéseket hallott. Olyan valósághűen, hogy felriadt a kábulatból. Meg akarta érinteni a fejét, amely erősen sajgott. Ekkor vette észre, hogy keze össze van kötve. Pár pillanatig fontolgatta a sikoltás eshetőségét, ám elvetette. Hol lehet? Elrabolták? Fogságban van egy idegen civilizációnál? Esetleg élve eltemették? Az utóbbit elvetette, mivel megérezte maga alatt a mozgást. Belsője azt súgta neki, hogy egy űrhajón van. Érezte minden sejtjében. De honnan ilyen biztos benne? Gondolkozásából egy erőteljes rázkódás riasztotta fel. Kint halovány kiáltásokat hallott, sikolyokat. Újabb rázkódás. Vékony szirénahang jutott el a füléig. Akkor szólt ilyen, ha a hajó, vagy hordozó megsérült. Így is történhetett, mert érezte, hogy a hordozó zuhan. Füle eldugult, és erősen szédelgett, miközben azon imádkozott, hogy ne fájjon a becsapódás. Pár másodperc, aztán… BUMM! A fiú úgy érezte, hogy többtonnányi fém zúdul rá. Fejét alaposan beverte. Hirtelen újra kezdett elalélni. Emlékezetének utolsó foszlányai még érzékelték, hogy fény önti el, aztán egy magas alak takarja el a fehér fény útját.

- Talán ő Isten, és a mennyországba kerültem- gondolta a fiú, aztán belezuhant a sötétségbe.

III. fejezet

Zauran

George magához tért. Első pillanatban rájött, hogy nem halt meg. Bonyolult mintájú, aranyszínfalú helységben volt. Egy kanapészerűségen hevert, és valaki egy köpenyt terített rá.

- Hogy vagy? - kérdezte egy hang a fejében. A fiú oldalra kapta a fejét, és meglátta a hozzá szóló alakot. Nem hitt a szemének. Mellette egy Protoss ült.

- Hol vagyok?

- Biztonságban. Ott, ahol már régóta a helyed. –mondta telepatikusan a hang. – Az én nevem Gorgau. Mint rájöttél Protoss vagyok. Nos George, hogy érzed magad?

- Honnan tudod a nevem?

- Sok mindent tudok rólad. Bár nem tudom, hogy készen állsz e rá, hogy tudd az igazságot.

- Készen állok. Bármire.

- Hát persze. Nem kétséges. Ám ez akkor sem lesz gyalog-galopp. Nem lesz kellemes.

- Akkor miért mondod el? – értetlenkedett George. Ha ilyen szavakat használtak, hogy „nem lesz könnyű” vagy ilyesmi, akkor az, szigorúan felnőtt téma.

- Mert jobb hamarabb tudni az igazságot, mint ha már meg kell tudni.

- Jobb akkor, ha belevágunk, essünk túl rajta.

- Nos, próbáljuk meg. Te nem vagy teljesen ember, így, akiket a szüleidnek nevezel, nem azok. Én mentettelek meg egy éjszakán egy laborból a Coral V-n. Te egy különleges lény vagy. Félig ember, és félig Protoss. Én voltam, aki a Blake házaspárra bízott. Ők féltő gonddal neveltek, és kérésemre semmit sem mondtak el neked. Ám a saját sorsod elől nem menekülhetsz. Ez magyarázatot ad arra, hogyan tudtad a falhoz szegezni azt a szerencsétlent. Ennyi az, amit most megkockáztatok.

A fiú egy ideje némán ült. Úgy érezte a világ atomokra hasad körülötte. Az egész annyira abszurd volt... és mégis. Mégis mennyi mindenre magyarázatot adott. Arra hogy miért nem tudott úgy viselkedni, mint a többiek. Hogy miért történt vele annyi furcsa dolog. Egy pillanatig csak egy kérdés foglalkoztatta:

- Mi van a… nos a nevelőimmel?

- Meghaltak. Arra még emlékszel ugye, hogy bevittek az őrszobára. Mihelyst kitudódott, hogy élsz, érted küldtek egy ügynököt, aki leütött, és elrabolt. Eközben Három másik ment a házatokhoz. Én már csak a holttesteket találtam meg. Tiszta és csendes munkát végeztek. Nyomban a kikötőbe eredtem, mert tudtam, csak ott tudnak elszállítani egy másik bolygóra. Miután megtudtam, hogy nemrég egy bérelt hordozó szállt fel, pár megbízható társammal a nyomába eredtem. Csak néhány taktikai bombát lőttünk ki, nehogy a halálodat okozzuk. A gép végül lezuhant egy köves bolygón. Attól féltem meghaltál, mivel nem voltál eszméletednél. Ezek után idehoztunk. Ennek már három napja.

- Kik akartak elrabolni? Miért?

- Azok, akik megteremtettek. Azt hitték, hogy elpusztultál a Coral V-n, mikor gyáva módon hátrahagytak. Az onnan kisugárzott jeleket befogták a Zergek, akik nagy prédát remélve lerohanták a telepet. Ám amint megtudták hogy élsz, mivel hogy mindenhol ott a fülük, és a szemük, azonnal riasztották a Központot. Nos látom fáradt vagy. Pihenj. Hamarosan megkezdjük a kiképzést. És ennek jeleként új nevet kapsz. Zauran lesz a neved. George Blake meghalt. Soha nem is létezett. És nehogy azt hidd, hogy selejt vagy, egy genetikai hulladék! - mondta intően. Mivel hogy kiolvasta a fiú rejtett gondolatait. - Hatalmas képességeid vannak, és erre a Protoss társadalomnak szüksége van. Kellesz nekünk, és számítunk rád. Egy új szakasz kezdődött az életedben. – ezzel magára hagyta a fiút a kavargó gondolataival.

- Mi az, hogy eltűnt?! – bömbölte Strong a tudósnak.

- A hordozó lezuhant. Idegenek támadtak rájuk. Három Protoss harcigép. Ám ha rám hallgat, még nem gyászol. Mivel a fiú életben van.

- Mi?! – kérdezte a férfi kidülledő szemekkel.

- A fiú testében egy jelző van, ami addig jelez, ameddig él. Ráadásul az ellenséges gépek csak apróbb rakétákat használtak. Ha akarták volna, úgy kilyuggatták volna, hogy azt egy sajt megirigyelhetné...Ám a gép majdnem sértetlen maradt. Ráadásul egy rekesz ajtaját letépték. Egy olyan rekeszét, amiben egy felnőtt ember elfér.

- Arra gondol… - nem kellett befejeznie a mondatot. Mindketten tudták a mondat végét. A fiú élt, és a Protossokhoz került.

- És ezzel a jelzővel, vagy mivel… meg is tudjuk keresni?

- Igen –válaszolta a tudós. – de egyelőre még ne hozzuk el. Hagyjuk, hadd tanulja meg a Protoss trükköket, és technikákat. Aztán mi elfogjuk, és belőle lesz a klón katonák seregének mintapéldánya.

- És mi van, ha nem akarja?

- Akkor életbe lép a számára szánt személyes kis meglepetésem.

IV. fejezet

A kiképzés

Zauran nem sajnáltatta magát. Esélye adódott, hogy meghálálja eddigi életét. Bár talán jobb lett volna, ha felfalja egy Zerg, és akkor kevesebbet szenvedett volna. Ám ezt a gondolatot elhessegette. Ha ez megrögzül benne, akkor egyre mélyebbre csúszik a depresszió sikamlós lejtőjén. Ahogy mentora kérte, lement egy üres terembe. Ahol az idős protoss már várta.

- Legelőször meg kell tanulnod előhívni különleges fegyveredet. A pszi pengét. Ez a mentális energiád megtestesülése. Koncentrálj.

A fiú kiürítette agyát, és koncentrált. Jobb alkarját hirtelen kicsapta, ahonnan egy kékesfehér penge jött ki. Megpróbálta ugyanezt a ballal. Az is ikerült.

- Remek! Most jön a kettes lecke. Próbáld mindkettőt egyszerre!

Ez is sikerült. A mester agyában megfogant egy gondolat. Ez a fiú őstehetség. Más protossnak ehhez évekre van szüksége, neki pedig elég volt két perc. Mire lehet a Pszi vihar terén? És egyéb más téren? Mindez egy pillanat alatt suhant át az agyán.

- Rendben. Akkor jöhet a hármas lecke!

Az évek lassan teltek, és Zauran földi mércével tizenhét éves lett. Elérkezettnek látta az idő, hogy visszatérjen oda, ahonnan jött. Mestere becsületesen felkészítette. Utazás előtt Gorgau egy kristályt nyomott a férfi kezébe.

- Ennek segítségével meg tudod védeni magad. –mondta, majd hozzátette – Ezzel egy erős pszi vihart elő tudsz hívni. Ám ne nagyon vetesd észre magad. Ne feledd: A nyomodban vannak!

Zauran két nap múlva azon a bolygón volt, ahol gyerekkorát élte. Az utazás kellemes volt, ám ott már vártak rá. Üldözője nyilván megtudta hogy oda tart, így egy ötfős ügynökcsoportot küldött a kikötőbe érte. Azonnal a tárgyra tértek. Cseppet sem meglepő módon a többi utas elnézett mellettük, mivel tudták, ha beavatkoznak, könnyen megüthetik a bokájukat. Ketten elkapták, és a férfi hagyta, hogy egy sikátorba vonszolják. Ott azonban elsöpörte őket. Kettőt olyan erővel csapott a falhoz hogy csont reccsent. A másik három védekezni próbált, ám egy-két ütés a földre küldte az öltönyösöket. Zauran végig nézett rajtuk, majd odébbállt. Az egész napot a városban kódorogva töltötte. Elégedett arccal állt a zebráknál, turkálva más emberek agyában. Elment oda, ahol régebben lakott. Most elég elhanyagoltan nézett ki. Ezután a régi iskolája felé vette az útját. Éppen befordult egy sarkon, amikor egy gyűlölt hang rákiáltott. Természetesen hátulról:

- George! Te nyomorék kis g**i! Kitaposom a beledet!

A fiú megfordult, és szembetalálta magát Torque-al. A fiú hatodmagával körbevette Zaurant.

- Majdnem megöltél, de most… ütött az órád, te kis féreg! – Ezzel előkapott egy kézifegyvert, ám az kiesett a kezéből. Ugyanis érezte, hogy George fegyvere, az a szörnyű penge a régi hegen vibrál.

- Nem kétséges – sziszegte Zauran – De most jobb, ha lelépsz. A haverjaid már megtették.

Torque nem volt ennyire hős egyedül. Felüvöltött, majd elmenekült. Zauran még sokáig nézett utána, igen sötét tekintettel.

A professzor már félórája tömte az igazgató fejét a laborban. Ez a kölyök a legjobb ügynökeit tette gipszemberekké.

- Uram! Van megoldás! Ön is legyőzhetné!

- Nocsak, és hogyan? – érdeklődött gúnyosan Strong.

- Egy vegyület segítségével. Csak pár korty… és hatalmas erő birtokába kerül! Maga lehetne a hős! Az emberi civilizáció megmentője!

- És semmi buktató?

- Néha kockáztatni kell a hírnévért…

- Nem bánom… Adja azt a löttyöt.

A kutató elsietett, majd visszatért egy vörös folyadékkal teli fiolával. Az igazgató letépte a kupakot, és egy hajtásra megitta a folyadékot. Ebben a pillanatban lecsapódott egy rácsfal. És még egy. Strong afféle ketrecbe került.

- Mit jelentsen ez? – kérdezte felháborodottan.

- Milyen ostoba tudsz lenni! – mondta a tudós olyan hanggal, amit az igazgató még sohasem hallott tőle. Szeme sötéten, és elégedetten csillogott. - Örömmel jelenthetem, hogy most váltál a kísérletem alanyává. Te leszel a mintapéldány.

- Milyen mintapéldány? – hebegte Strong. Arca megnyúlt, sápadt lett, és verejtékezni kezdett.

- Az első emberileg létrehozott tökéletesített fél-zerg. Büszke lehetsz magadra! A mutációk kellemetlenek lesznek, és úgy fél óra múlva jelentkeznek először. Ne aggódjon! Holnapután ilyenkor már aligha lesz ember! Valóságos hős leszel! – azzal egy sátáni kacaj kíséretében megfordult, és elhagyta a labort. Az üres teremben sokáig visszhangzott a gúnyos hang. Strong utána üvöltött, csapkodta a rácsokat, összevissza rohangált, , ám egy heves fájdalomhullám a földre kényszeríttette. Elkezdődött…

Az ég kezdett beborulni már, amikor Zauran, csupán nosztalgiából belépett az egyik hangulatos kávézóba. Kicsit furán érezte magát, hogy először kell két év óta egy Terran kávézóba beülni. Ugyancsak rá kellett döbbennie, hogy az emberek még mindig a szóból értenek, mivel a pincérnő a tizedik perc után már majdnem faképnél hagyta a szótlan férfit, míg az telepatikus úton már hússzor rendelt egy kávét. Az ég egy nagyot csattant, és kitört a vihar, villámok hasogatták az eget, és az eső ostorszíjként verte a házak tetejét. Ez volt a második nap, hogy a bolygó tartózkodott, már tegnap menni készült, ám valami mégis visszatartotta: az hogy itt kellene otthon lennie, nem a protossok csillogó fellegváraiban. Végtére is ember. Csak kicsit különösebb. Szeretett volna kivenni itt egy házat, hogy békésen éldegéljen, ám tudta, hogy a szíve mélyén egy kicsit Protoss. Sosem bocsátaná meg magának, ha békében letelepedne, miközben testvéreit lemészárolják. Számítanak rá. Ám ha nem telepedik le, ha tovább harcol, örökké a béke után fog sóvárogni.

Kegyetlen választás – gondolta magában, majd felhörpintette a maradék italt a pohár fenekéről.

V. fejezet

A fenevad szárnyalása

Dr. Port egykedvűen nyomogatta a klaviatúra billentyűit, és egyik anyagról, a másik anyagra ugrált. Majd megdörgölte a szemét, és újra előhozta azt a táblázatot, amin már két napja dolgozott:

Dr. Samuel Port Kód: WRT-622Tárgy: Mr. Strong mutálódása

Fertőzés típusa: Zerg X5-szimbióta fertőzés (350 ml)

Az eltelt idő tapasztalt viselkedések, mutációk

1. óra	Agresszív viselkedés, heves görcsök, emberi szövetek roncsolódása
5. óra	A bőr lefoszlása, a csontok megszilárdulása
11. óra	Arccsontok átalakulása, izmok fejlődése
18. óra	A belső szövetek roncsolódása, erek falainak megvastagodása
23. óra	Pupilla elszíneződése, fogak kihegyesedése
28. óra	Az izmok 120%-kal való megerősödése, csontok 150%-kal való megerősödése. Savas nyál, és lehelet (sósavhoz hasonló)
36. óra	Kaszaszerű pengék növekedése a kézfejből, a magasság 170 cm-ről 250 cm-re ugrott, körmök elszíneződése
42. óra	Az agy térfogatának a 30 cm^3-rel való megnövekedése, reakciókészséget és regenerációt segítő gének megszaporodása, a DNS- spirál megváltozása, szarv kitüremkedése a fejen.
48. óra	Körmök megszilárdulása, a lábfej teljes átalakulása, ínszalagok megerősödése, gerincoszlop megvastagodása. Mutáció vége.

Személyes megjegyzés (ek):

Az alany 48 óra alatt felülmúlta az eddig elfogott Terran fertőzött alanyokat. A hatalmas pengével valószínűleg az acélt is elvágja. Izomzatával akár 20000N nagyságú munkát képes végezni. A mutáció során afféle Ember-Hydra–Ultarlisk keverék jött létre. Erős bőr, és kitinpáncél fedi az alany testének 89%-át. Agya képes ráhangolódni a Pszionikus hullámokra. Valószínüleg idővel egy szárny jelenik meg, és ez Mutalisk beütésre vall. Ami félelmetes ebben a lényben, hogy amíg Zergek által létrehozott lények afféle buta zombik, az általunk megteremtett lény megőrizte öntudatát, és emlékezetét.

Ez a lény akár még a renegát Kerrigannel is könnyedén végezhet. Tanácsolom a katonai kutatási részleg fejének az alany felhasználását a klónozásra. A kérelem dokumentumként megtalálható a kérelmek-nevű mappában, a szerver ötödik alkönyvtárában.

A kutató most elégedett lehetett volna magával, ám valami nyugtalanság motoszkált benne. Valami nem stimmelt az anyaggal. Kétszer is átolvasta, és érthetetlen aggodalma egyre mélyült. Harmadjára megtalálta a félelmének forrását:

„A hatalmas pengével valószínűleg az acélt is elvágja… az általunk megteremtett lény azonban megőrizte öntudatát, és emlékezetét.”

Az orvos rögtön a ketrecre kapcsolt. Az pedig üres volt. Az elején egy 2 méter átmérőjük lyuk terjengett. Port szíve megállt, teste megfagyott. A lény megszökött, és ha állításai igazak… akkor ő lesz az első célpont! Azonnal felpattant, és nem törődve semmivel menekülni kezdett. Csak az érdekelte, hogy kijusson az épületből, és fusson, amíg csak bírja. Kivágta az ajtót és belefutott valamibe, amiről visszapattant. Remegve kapta oda a fejét, és meglátta, hogy belefutott az egyik fogasba, ha mert volna, még szitkozódott volna egyet, ám hang nem jött ki a torkán. Befordult a sarkon, és megpillantott egy hatalmas árnyékot a falon. Ami felé közeledett. Hátrálni akart, ám elesett a saját lábában. Az árnyék már a forduló végére ért, és kiderült, hogy gazdája egy páncélba bújt tengerészgyalogos volt.

- Valami gond van, doktor úr? – kérdezte a katona

- Riadó! Egy fertőzött alany elszabadult a nulladik szinten! Azonnal ürítsék ki az épületet!

-Igenis! – felelte a gyalogos, és éppen kiadta volna a parancsot a CB rádióján, ám egy éles penge a szó szoros értelmében a torkára forrasztotta a szót. A férfi mögül felemelkedett a rettenetes lény. Hatalmas testére rávetődött a kinti lámpák fénye.

- Örvendek Mr. Port! Hogyan érzi magát? – kérdezte a lény, aki hajdanán a Mr. Strong nevet viselte. – ezt csak azért kérdezem, mert szeretnék udvarias lenni. A remek harcos mindig udvarias, és könyörületes – mondta, és megragadta a férfit, magához húzta, majd az ablaknak vágta, de olyan erővel, hogy a plexi átszakadt, és a kutató egy rövid légi pálya után, ami a 153. emeleten indult, nagyot placcsant a röppálya végén, fedetlen mélygarázsban.

- Látod doki? Könyörületes voltam. Kínhalált érdemeltél volna, te pondró! – morogta a lény, majd felrohant a tetőre. Ott homorított egyet, mire két szárny nőtt ki a hátából. Elrugaszkodott, és egy tízemeletes mélyrepülés után szárnyra kapott, és sebesen szállva tovatűnt az éjszakai égbolton. Érezte, hogy mit kell tennie.

Zauran boldogan tartott az űrkikötő felé, ahol most egy kicsi sor állt csak, így viszonylag hamar hozzájutott a jegyéhez. Úgy tervezte, hogy elrepül a Herban bolygóig egy utasszállítóval, majd ott felbérel egy pilótát, aki elviszi a Forbinas V-hez, ahol az otthona volt. A nap horizontja felkúszott az égre, és sugaraival bearanyozta a szállítóhajókat. Még harminc perce volt az indulásig, amikor meglátott egy sebesen szálló fekete pontot a horizonton. Egy turista a szeméhez kapta a távcsövét és felsikoltott, majd a saját nyelvén odaszólt a társainak, akik hanyatt-homlok menekülni kezdtek. Mielőtt Zauran bármit tehetett volna, már elvetette a futás gondolatát. Aki két évig a protossok közt nevelkedik, az már ilyenkor felismeri a vadászgépeiket. A gép elegánsnak nem nevezhetően landolt, majd telepatikus úton érkezett a sürgető üzenet, hogy szálljon be. Zauran beugrott a gépbe, ami már el is indult. Zauran boldog volt, ám sajnálta a pénzt, amit a jegyre kidobott. Így viszont közvetlenül haza megy.

- Ki küldött? – kérdezte a pilótától

- Gorgau. Ő küldött, mivel valami nagy zűr történt. Valami újabb rettenet. Azt mondják ő is félig tefajta, ám olyan mintha egy Hydra, egy Ultralisk, és egy Mutalisk keveréke lenne. Azt hiszem most jött el a te időd. Az első nagy párharc. Az enyém hatvan éve volt. Egyedül lőttem szét egy Devoruert! Egy rakéta a fejbe, és puff! Pedig az egy mintapéldány volt. Ám a tied nagyobb falat lesz. Most mindjárt elérjük az egyik anyahajót, amire felszállunk, majd ugrunk egy kicsit a térben. Öt óra múlva már otthon leszel!

Zauran örült, de nem tudta elképzelni, hogy miként szállhatna szembe ezzel az új fajzattal. Inkább megvonta a vállát, és nézte, ahogy a kis vadásszal eltűnnek a hordozó belsejében. Így nem vehette észre azt a lényt, amely az egyik dokk mögé bújva várt, és kapaszkodott. A lény bebújt az egyik ürítő nyíláson. A protoss anyahajók sosem használják az ürítő csövet térugrás közben, ám ez a cső alkalmas arra, hogy egy „potyautas” feltűnés nélkül átvészelje ezt a veszélyes műveletet. Így a hajó eltűnt, és pontosan úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, aki észrevétlenül viszi magán a kullancsot. Ám ilyen kullancsból egy bőven elég.

VI. fejezet

A mester halála

Zauran már a bolygó földjét tapodta, mire a nap leáldozott. Hirtelen rossz előérzete támadt. Megszaporázta lépteit. Az égen baljóslatú fekete felhők sorakoztak, amikből hamarosan ki is tört a vihar. Kövér cseppekben hullott az eső, mire Zauran már futni kezdett. Fél óra múlva kissé átázva ért a helységbe, ahol Gorgau már várta.

- Üdv mester! – köszöntötte a fiú, és jobb öklével rávágott a mellkasára, majd meghajolt.

- Örülök, hogy ideértél végre! Rossz híreim vannak. Aki megteremtett téged, súlyos hibát követett el: megteremtette az első fél-zerg fenevadat. Hatalmas az ereje. Okom van feltételezni, hogy téged fog először célba venni. Én… - mondta volna, ám az ablak betört, és egy fekete árnyalak bontakozott ki a villámok fényében. A lény felegyenesedett, és szembenézett a nála majd’ két méterrel, kisebb alakokkal. Arcán diadalittas vigyor terült szét.

- Szervusz George! Hogy ityeg? Vagy már nem ityeg? Látod? Miattad én is számkivetett lettem. Csak miattad. Ám nehogy azt hidd, hogy a teremtőnk megúszta. Szerintem azóta is vakarják. De nem ezért jöttem. Választást kínálok: vagy mellém állsz, és új társadalmat alapítunk, vagy elbuksz. De nem ajánlom, hogy az utóbbit válaszd.

- Ezért jöttél, te mocsok? – vágott vissza Zauran – És a nevem Zauran! Nem állok egy dilis mellé, aki volt olyan hülye, hogy bedőlt egy ilyen trükknek.

- Bánom is én hogy hívnak – legyintett a lény – a lényeg az, hogy most véged. Meg a trottyos haverodnak is. – ezzel előre vágott, ám Zauran kikerülte a pengét, hátraszaltózott, és eközben előhívta a pszionikus fegyverét. Gorgau is kivonta fegyverét, majd megpördült, és egy oldalvágással végigszántott a lény torkán. Az hátrakapta fejét, és hörögve hátrált, miközben a protoss tovább kaszabolta. A zerg immáron magához tért, és a torkán lévő seb behegedt a többivel együtt. Két vágással előretámadott, amit a protoss csak hátrálva bírt hárítani. Az egyik ököl azonban képen törölte, mire Gorgau átrepült a szoba túl felére. Zauran mestere helyébe ugrott, és olyan hévvel támadott, hogy az meglepte a lényt. Két metszőcsapással megsebezte a fajzat arcát. Ahogy kettejük pengéje összecsapott mindkettőjük fegyvere megvillant. Zauran gyorsan elhajolt, majd egy ravasz oldaldöféssel újabb sebzést okozott. Az felordított, és oldalt fordult, majd Zauranra sújtott egyik öklével. A fiú megszédült, és majdnem elájult. A lény felemelte, és pluszban még le is fejelte. Ezután a falhoz vágta, de olyan erővel, hogy az megrepedt. Zauran még akkor sem kapott ekkora verést, mint amikor Torque bandája összeverte a park mögötti téren, még kiskorában. A szörny felé közeledett, és látványképpen megsuhogtatta pengéjét. Zauran nem volt képes a védekezésre. Fejéből elszálltak a gondolatok. Ekkor kitisztult a kép, és észrevette, ahogy Gorgau eszeveszett pörgés, és ugrálás közben szabdalja üvöltő ellenfelét. Majd mindketten egy szerencsétlen lépés után kizuhantak az ablakon. Még miközben estek, aközben is tovább pofozkodtak. Nem estek sokat, csak tíz métert, és máris egy felhőkarcoló tetején találták magukat. Zauran küszködve hányingerével a törött ablakhoz vonszolta magát. Az éles szél az arcába vágta a szúrós apró szemű esőt. A zerg könnyebben vette az esést, ám a protoss arcára kiült a fáradság, és a kimerültség. Miközben próbált feltápászkodni, a szörny odarohant, és nekifutásból megcélozta a szerencsétlen protoss fejét. Ezúttal elszámította, mivel Gorgau résen volt, és kitartotta a mentális fegyverét. Ennek az lett a vége hogy néhány lábujját lecsapta. Zauran azt hitte, hogy menten elájul, de küzdött még magával. Látta, hogy a két alak egy felhőtenger közepén küzd egymással. Gorgau pengéjével végigszántott a szörny mellkasán, majd egy ügyes vágással majdnem levágta a lény kézfejét. A másik üvöltve hátrált. Ekkor a protoss megidézett egy fénylövedéket (sűrített, és célozható, lövedékként használatos pszi - vihar), és rálőtt a lényre. A lövedék belé csapódott, és egy ökölnyi húst kiszakított a szörny oldalából. Ám az megint támadott, és pengéjével, egy keresztvágással végigvágott a protoss hasán. A szegény öreg összeroskadt, mire a Zerg olyan erővel rúgta fejbe, hogy egy jó öt métert repült. Gorgau hasra fordult, és alatta gyorsan terebélyesedett egy sötét folt. Ám a protossnak még futotta, egy végső válaszcsapásra. Ellenfele rohanva közeledett felé, ám ő megvetette a lábát, megidézte élete utolsó pszi viharját, ami üvöltve csapott le az épületre. Ez a villámtömeg egyszerre vágott a Protossba, a szörnybe, és az épületbe. A vékony felhőkarcolón kék láng futott végig, megremegett majd összedőlt. A szörny alázuhant a kőtörmelékkel együtt, és az betemette. Zauran utoljára akkor látta mesterét, amikor az a mélybe zuhant, és eltűnt a felhők alatt, ami alól gyászosan dübörgött fel az építmény összeomlásának hangja. Több tonna kő, és acél zuhant a lényre.

- Gorgau! – üvöltötte Zauran, majd ahogy bírt, mivel alig tudott járni, letámolygott a lépcsőn, ki a szabadba. Addigra egy csoportnyi bámészkodó gyűlt össze. Mire Zauran odaért, pár harcos a romokat kutatta. Hirtelen egy szikla elsodorta az egyik harcost. A törmelék alól felemelkedett a lény, és a másik két harcost is elintézte. Ő is szédelgett, ahogy rárontott Zauranra. A protossnak erőt adott a gyűlölet, amiért megfosztotta őt mentorától. Egy keresztcsapással leszelte néhány ujját. A lény válasza azonnal érkezett egy balhorog képében. Zauranból ömlött a vér, akár ellenfeléből. Hirtelen támadt egy ötlete. Menekülést színlelt, mire a lény utánaeredt. Zauran hirtelen megállt, és hátrafordult, pengéit előreszegezve. A szörny belefutott a hegyes fegyverekbe. Zauran Egy ügyes csellel elmetszette a szörny térde inát. Az térdre zuhant, és Zauran kihasználva a helyzetet meglendítette pengéjét és levágta a lény fejét. Az még utoljára eszelősen felröhögött, majd feje véres párafelhővé robbant szét. A nyak belül pulzált, az erek kidagadtak, végül a test felrobbant, ahogy a gázok túlnyomásba kerültek., tíz méteres körzetben mindent beborított a belső szerveivel. Zauran is elesett a robbanástól, de újra felállt, kissé imbolyogva. Egy pillanatra csak a repkedő, és leeső kövek, és a finom homok hangja volt hallható, minden más elnémult. Zauran küszködött a rárontó sötétséggel, és szédüléssel, majd látván, hogy ellenfele halott, megadta magát fájdalmainak, és eldőlt, mint a krumpliszsák. Eszmélete utolsó foszlányaival látta, ahogy zelóták rohannak felé, aztán elhomályosodott a világ.

Pár nap múlva tért magához, ám csak hónapok múltán hagyta el a korházat. Átvette az újoncok, és a különleges tehetségek kiképzését, és emlékművet állított mesterének. Mindezt azért csinálta, hogy tudja, mestere nem halt meg hiába. Egy napon aztán egy fiatal protoss kölyköt hoztak elé, aki állítólag nagy tehetség volt. Egy kiképzőtáborban figyeltek fel rá. A kis protoss félénken állt Zauran előtt.

- Hogy hívnak?

- Thorondornak, mester.

Zauran bátorítóan rámosolyodott, és kiadta az első utasítást, a pengék előhívását. Azonnal sikerült neki. Először a jobb, majd a bal. Aztán egyszerre is. Zauran agyában bevillant egy kép, amikor pontosan ez játszódott le, ugyanitt, úgy két és fél évvel ezelőtt. Amikor még ő is csak tanonc volt. Egy napfényes délutánon. Mindez egy pillanatig tartott. Megint elmosolyodott, majd megszólalt:

- Rendben. Akkor jöhet a hármas lecke!

VÉGE

Vissza