Steve lélekben felkészült a halálra. Egyik fedezékből a másikba rohant, mindeközben fegyverét lövésre készen tartva. Körülötte a háború zaja minden más hangot elnyelt. Steve Gordon a Szabad csapatok tagjaként észak felé, a siklóleszállóhely felé rohant. A zergek ellepték a planétát. Fölötte egy torz kreatúra lebegett. Egy Zerg királynő. Gordon minden halálnemet elképzelt már, és tudta mi vár rá, ha a lény utoléri. A férfi elhaladt egy rakás felrobbant bunker mellett, amely valaha a Szövetséges hadtestek déli határa volt. Már felgyúlt benne a remény, hogy megússza, amikor felpúposodott előtte a föld, és egy Hydralisk mászott ki belőle. A lény kaszaszerű pengéjének tövével lekevert egy hatalmasat az elképedt férfinak. Az a hatalmas ütéstől hátrafordult… és látta, ahogy a királynő testét egy apró lény hagyja el. A lény a férfitestébe csapódott. Steve ettől rettegett. Pár másodperc múlva iszonyatos fájdalom hasított minden sejtjébe. Steve üvöltött kínjában, és a puha, és büdös sárban hempergett. Szeme vörösbe fordult, de a vörösön keresztül is látta a királynő szemének mohó csillogását. A férfi hasa a páncél alatt megfeszült. A test két új lénynek adott otthont, az egyik már majdnem kibújt…

Steve verítéktől lucskosan riadt fel a barakkban. A keskeny ablakon hangosan dobolt az eső. A katona nem először álmodta már ezt, vagy ehhez hasonlót. Rettenetes varázslataik miatt halálosan rettegett a két zerg fenevadtól, a Defilertől, és a Királynőtől. Szerencsére megint csak álom volt. Steve a Toron IV bolygón szolgált, amíg azt le nem rohanták a zergek. Ezután áthelyezték egy háború dúlta bolygóra. Itt az ásványokért folyt a küzdelem a Telepesek (alias Szabadcsapatok), és a Terran Domínium erői között. Ez a két fél minden hónapban egyszer-kétszer megütközött, de a Telepesek mindig visszaverték őket. Igaz, nagyobb kaliberű támadásra nem volt elég katonájuk az idegenek szembeni harc miatt. A szabadcsapatok az Ilion hegységnek köszönhették főbb védelmüket, mivel itt sosem törtek még át. Ráadásul mindenféle védelmi állásokat faragtak kemény munkával a fekete obszidiánba. Gordon volt a csapat egyik legmerészebb tagja. De még ő sem kelhetett versenyre a parancsnokkal, aki a Roger McCoy nevet viselte. Ez az ember ismerte a gerillaharc minden fortélyát. Neki volt köszönhető, hogy a Domínium erői sosem tettek nagyobb kárt a településben. Ám a bolygóra egyre rosszabb idők jártak. Az Ilion hegység képezte a nyugati, és a déli határt, keleten állomásoztak a szabadcsapatok, ám az északi határ igencsak ember, és nyersanyag hiányban szenvedett. Ráadásul észak felé egyre szaporodtak a baljós események, így az idő folyamán a fekete felföld nevet adták neki. Maga a bolygó, és bővelkedett nyersanyagokban, ám ezek felét elvitte az állandó viszálykodás, a másik fele pedig a károk rendbe hozására, és a védelemre is kevés volt. Kereskedelemről szó sem lehetett. Steve felkelt, és kitámolygott a szobából. A férfi utálta a téli időszakot (ami öt hónapot tett ki), mivel ilyenkor az ember majd’ megfagy a folyosókon, és a lépcsőházakban. Leballagott a kantinba, ahol már éppen reggelijét fogyasztotta egyik társa.

- Üdv!

- Hello! Megint rémálmod volt?

- Ja…

- Nem csodálom. Olyan hideg van, hogy az emberbe a Sz*r is belefagy. Megint a kiálynős mi?

- Honnan veszed?

- Onnan, hogy arra keltem fel, hogy hörögsz, és a hasadat markolászod.

- Majdnem mindig ezt álmodom. Már kezdem nagyon unni.

- Ha már aludni nem tudsz, kijössz velem őrjáratozni?

- Hadd, találjam ki… Fekete Felföld mi? Ráhibáztam?

- Rá a k***a életbe.

- Nos… rendben. Amúgy is jövök eggyel a múltkoriért.

Húsz perccel később a két barát kilépett a szakadó esőbe. Felettük az ég tinta-kék volt.

- Raymond tizedes, és Gordon tizedes őrjáratra jelentkezik! - kiáltotta a kapunál Steve barátja, John.

- Rendben. Vettem. A mostani őrjárat iránya: Észak. Csak a dombokig merészkedjetek, mert ha továbbmentek, nem hinném, hogy viszontlátlak titeket. –felelte a technikus, majd sok szerencsét kívánva kinyitotta a kaput.

- Szerinted, mi lehet odafent? - kérdezte Steve, miután maguk mögött hagyták a tábort.

- Nem tudom. Lehet hogy valami elfeledett faj, de szerintem… szerintem, lehet hogy zergek.

- Talán, de azt a lokátorainknak érzékelnie kellene.

- Akkor az előbbi. Mit tudom én! Az is lehet, hogy az egész a Domínium cselfogása.

- Itt is vagyunk. A Szélső Dombok. Semmi érdekes. Csak ami volt. Jelentesz?

- Igen. - itt pár percig Steve a rádiójával matatott, majd beleszólt – Központ! Itt Gordon tizedes. Minden tiszta. Idegen lényeknek, és egyéb gyanús jeleknek nyoma nincs. Vége.

- Na. Ezzel ellesznek egy darabig.

- Kár volt jelenteni. Baj van. Nézd csak!

Előttük a félhomályban néhány torz test bontakozott ki. Lassan csoszogtak, kissé imbolyogva, és különféle csápokkal rendelkeztek, emellett halálhörgésszerű hangokat adtak ki magukból.Rögtön felismerték, mifélék.

- Te Steve! Tegyük azt, amit az egyszeri tollfosztó! TÉPJÜNK INNEN!

Nem kellett kétszer mondani. A két katona eszeveszett rohanásba kezdett. Meg sem álltak az első állomáshelyig.

- Siege tankokat! Siege tankokat! Lőjétek ki a zombikat! Rövid ordibálás után mindenki elfoglalta a helyét, eközben John jelentést küldött a központnak, miszerint mérgezett terranok támadták meg őket. A két katona tudta, hogy ha felveszik a harcot, akkor nemcsak hogy meghalnak, hanem még előre nem jelzett támadás is éri a bázist. Erre pedig jelenleg semmi szükség nem volt. Rövid sortűz, és pókakna roham után a támadók megsemmisültek. Ám ez a győzelem nem vidította fel az embereket. Tudták, hogy a Zergek megjelentek északon. És azt is tudták, hogy hamarosan támadnak, és lesújtanak. Méghozzá keményen. 

 

Félretéve a sérelmeket, a Domínium, és a szabadcsapatok összefogtak. Mindketten tudták, hogy a Zergekkel egyenként most nem bírnak el. Talán a Domínium, ha segítség érkezik. De anélkül még az sem. Az a pár emberke, akikből a szörnyek lettek, még a múlt havi ostromban tűntek el. Ám most a hatalmas támadás küszöbén, nem volt idő a gyászra.

 

Az irodában mintha megállt volna az idő. A por lustán keringet a kissé fülledt levegőben. A két férfi, aki a helységben tartózkodott, éppen hallgatott. Az egyik, aki az asztal mögött ült, éppen egy terjedelmes füstfelhőt küldött ki a száján. Úgy tűnt, hogy ebben a rettegéssel fertőzött közhangulatban is talál valami mulatságosat. A másik az asztallal szemben foglalt helyet. Ő kissé feszültebb volt. Nem értette, hogy társa min mulat olyan jól. Végül megtörte a csendet.

- Na teríts. Mi a fenének örülsz annyira? Számomra nem olyan mulatságos, hogy néhány katonám zombivá változott.

- Nem ez a lényeg. Bár látom, hogy nem értesz semmit sem. Akkor újra elmagyarázom. Mi ugye le akartunk, és le is akarunk számolni ezzel a lázadó csürhével. Azzal hogy a titokzatos lények felbukkantak, végre esélyünk van lóvá tenni őket. Az összes katonájukat szépen ledaráltatjuk, persze a mieink közül is kell néhány, hogy ne fogjanak gyanút. De persze rávesszük őket, hogy az élre törjenek.

- De ezzel csak azt érjük el, hogy a főbb erőik megsemmisülnek, és az idegenek továbbra is itt lesznek!

- Épp ezért lesz véletlenül pont az a körzet atombombázás alá vetve. Iderendeltem a legjobb lidércet a Domínium soraiból. Mengsnek kell ez a bolygó, és ezért kénytelen volt a legjobbat ideadni.

- Ám ez kétélű fegyver. Ha sikerrel jársz, hős leszel, ám ha nem… nos akkor jó messze és gyorsan kell elfutnod a kormány elől, ha nem akarod, hogy a kezükbe kerülj. Ahogy Mengsket ismerem, azt is megbánnád, hogy a világra jöttél. Nagy a kockázat.

- Nagy. De éppen ettől szép.

 

A szél vadul tépte a sebtében felépített védfalakat. A tankok mind Siege módban álltak. A szokásosnál több katona védte a várost. Figyelmük egy percig sem lankadt. Úgy hajnali két óra felé járt az idő, amikor egy hang felkiáltott:

- Zergek!

Mit egy vezényszóra az automata lövegek tüzelni kezdtek. Ugyanis a Zergek több kisebb csoportban igyekeztek az egyesülési pont felé. És amikor az utolsó lény is befutott kirobbantak a földből. Javarészt Hydrák alkották a nyomuló bal és jobb szárnyat, középen Ultraliszkek vágtattak. Mint az áradat zúdultak a védőkre. De a bunkerek, és a tankok állták a sarat, és a homályból kibontakozott egy Góliát osztályú lépegető osztag. Ezek felvették a pozíciójukat a tankok körül és elkezdték levadászni a földi és légi támadókat egyaránt. A bunkerek közül sokak ferobbantak, és azok, akik még a robbanás előtt ki tudtak menekülni, azok most gyalogosan vették fel a harcot, amolyan mobilizálható tartalékerőként. Már hajnalodott, mire a támadás heve csökkeni kezdett, és végül, mikor a nap vörösre festette a horizontot, az ellenség visszavonult. Már idejében, mivel a védelem súlyos károkat szenvedett, és a lépegetők a tankokkal egyetemben igencsak javításra szorultak.

 

A Domínium oldalán lévő landoló állomásra eközben megérkezett a várva várt elit egység. Összesen huszonöt szállítóhajó érkezett. Amint leszálltak, az oldaluk felnyílt, és kiözönlött a benne lévő katonák sokasága. Volt jó pár tengerészgyalogos és lángszórós, akadt néhány tank és Góliát lépegető is. Összesen 160 egység. Az utolsó hajóból pedig előkerült a beígért specialista, Norman Ghost, a telepata kísértetharcos.

- Üdvözlöm Uram! A Domíniumtól azt a megbízást kaptam, hogy intézzek el egy kis dolgot itt, ezen a bolygón. Természetesen remélem, hogy tartotta magát a megállapodásokhoz. Mengsk nem örülne, ha csalódnia kellene magában…

- Természetesen minden készen áll- felelte kissé ijedten a Domínium helyi parancsnoka- a silók feltöltve, egységek a kijelölt pozícióban, és…

- Köszönöm, ennyi elég is lesz. Egyelőre az anyagi dolgokról ne essék szó. – szakította félbe a specialista – Most csak az időpontra vagyok kíváncsi.

- Az akcióra napnyugtakor, tehát úgy 12 óra múlva kerül sor.

- Értettem. Amint látja –a katona itt a katonák felé intett- Mengsk császár a siker érdekében egy kis ajándékot küldött. Használja őket belátása szerint. –ezután tisztelget, és elindult a kijelölt szálláshelye irányába.

 

A specialista bement a szobájába, és amikor megállapította, hogy senki sem figyeli előkapott egy laptopot. Ehhez csatlakoztatott egy kommunikációs egységet, és mikor ezzel készen volt beütött egy kódot. Erre megjelent egy arc a képernyőn. Az arc tulajdonosa maga a császár volt.

- Tehát megérkezett? –kérdezte a monitoron villogó arc.

- Igen. Minden a legnagyobb rendbe. Miért hívatott?

- Sok gondot jelenthet egy katona az egységében. Cyrus Gold az illető.

- Ismerem az illetőt, remek katona. Mi baj lehetne vele?

- Sajnos a fülébe jutott, hogy a bátyját elfogattam, és félre állítattam, az illető ugyanis egy Konföderáció által használt specialista volt. Érthető, hogy elég bajt okozhatott volna.

- Tehát –kérdezte higgadtan a telepata – attól fél, hogy megtámadhatja magát?

- Fogalmazzunk úgy, hogy tartsa távol a nukleáris silóktól. Nem szeretném, ha találomra atombombák hullanának az égből. Világos?

- Természetesen.

- Akkor sok szerencsét! Tartsa magát a tervhez. –mondta Mengsk, és bontotta a kapcsolatot.

 

Cyrus hamar kerestetett magának egy őrposztot a legkeletibb nyúlványon, a legközelebb a silókhoz. Türelmesen várt, mivel a sikerhez szükség volt a specialistára. A csatateret megülte a köd, ami jól jött Cyrusnak. Észrevétlenül kiosont a bunkerek közt és lopakodva elindult észak felé. Tudta melyik utat választja a telepata, csak elévág egy kicsit, és bosszút állhat mindenért.

 

Steve és barátja egy tank mögött álltak pozícióba. Az ő feladatuk a légi támadók megsemmisítése, amelyek a tankokra támadnak. Steve odafordult társához:

- Hát, ha mi nem vagyunk, nem tudnak a támadásról, vagy ha tudnak is, már későn.

- Ez igaz. Remélem, ezt is megússzuk.

- Igen. Szembe kell néznem majd a legrettegettebb ellenfelemmel, de ha te itt vagy velem könnyebb lesz.

- Lehet. - felelte kurtán Raymond, de arcán átfutott egy mosoly.

 

A nap lenyugodott, amikor Norman nekivágott a síkságnak. Még nem tette magát láthatatlanná, mivel spórolni akart az energiával. Éppen azt fontolgatta, hogy mi várhat rá a bolynál, amikor egy szikla mögül kiugró árnyék leterítette. A torz kutyához hasonlatos zergling rávicsorgott, de mielőtt beleharaphatott volna, egy golyó átszakította a koponyáját. Valószínüleg őrszem lehetett, mivel egyedül volt. A telepata épp meg akarta köszönni megmentőjének, amit tett, amikor az a fegyver tus részével durván hátba verte. A szellemharcos egy ideig nem jutott levegőhöz, ez idő alatt támadója leverte a rászerelt energiaforrást, ami lehetővé tette a láthatatlanná válását. A támadó még a fegyverét is elvette, majd hasba rúgta a szellemet, és durván a lábával a hátára fordította.

- Szervusz Norman! Milyen kellemes találkozás… - szólt hozzá a szervópáncélt viselő férfi, Cyrus. –Nem rabolom tovább az idődet csak a silóidat.

- Mit-akarsz-tőlem? - zilálta Norman

- Ugyan, ki tudod te azt találni, lévén telepata vagy. Na lódulj! Nincs fegyvered, nincs harci drogod… tényleg azt már az idefele úton elloptam tőled, csoda hogy nem vetted észre… és még hátrányban is vagy. Gyerünk. Remélem, nem kell ösztökélni téged, mert az nem lesz ínyedre, az biztos. - erre felnevetett a tengerészgyalogos, és ellenfele kartácsával terelte foglyát a silók felé.

 

A támadás hevesebben indult, és korábban, mint az azt megelőző. Úgy látszik, hogy az Ellenség tanult az előző összecsapásból, mivel sokkal erősebb sereggel támadott. De nem számolt az időközben jött profikkal, akik percek alatt megtizedelték a sereget. Steve már épp felnevetett volna, amikor meglátta, hogy egy királynő közeledik felé. Steve nem bírt mozdulni, összes izmát megbénította a rettegés. Már felé tartott az embrió, amikor bevetődött elé barátja. Helyette kapta be a találatot. Társa néhány percig vergődött, majd kínok közt életet adott a két élősködőnek, ám ezeket Steve elpusztította. Steve agyába düh költözött, amelynek központja a királynő volt. Kiugrott a tank mögül, és üldözni kezdte. Az elébe álló hydrát közvetlen közelről fejbe lőtte, a felé tartó zerglinget letaposta, majd célba vette az ocsmány repülő kreatúrát. Háromszor lőtt, negyedszerre a lény lezuhant, és a földön fetrengett tovább. A lény rápislogott keskeny szemével, tekintetében félelem ült. Steve egyenként kilőtte a két szemét, aztán a fejébe lőtt, majd egy lángszóróval, amit egy halott tűzvető testéről rángatott le, és leperzselte a királynő testéről mindent, ami a csonton volt. Majd a lény koponyáját letépte, és magával vitte, ügyet sem vetve a döbbenten bámuló arcokra. Eközben megenyhült a csatazaj. Az idegen lények egymáson taposva hátráltak. A második támadást is visszaverték.

 

A páros gyorsan elérte a bázist, és a silókat. Cyrusnak egyszer kétszer bele kellett rúgnia a telepatába, hogy mozgásra bírja. Amikor a silókhoz értek a telepata megszólalt:

- Miért fontosak neked a kódok? Miért kellenek?

- A Domínium, és az a nyamvadt császár igényt tart a bolygóra. Ahogy én a testvéremre valaha. Ő elpusztította az enyémet, most én viszonzom ezt a kedvességet.

- Ettől a nyersanyag megmarad…

- De senki nem tudja majd kibányászni, a tömény sugárzás miatt. – szakította félbe Cyrus.

- Megőrültél – motyogta a szellem, miközben berángatta a fő irányító központba.

- Lehet, de most dalolni fogsz. Mégpedig a „Kódok” nevű éneket.

- Soha. Nem tudsz rávenni.

- Ez hamis volt. –ezzel rátaposott a katona térdére, ami a roppanást, és a fájdalomkiáltást ítélve eltört – Kezdjük újra. Mik a Kódok?

- Soha…

- Igaz is. Minek szorítkoznék az elmédre. Túlélhetted volna. De te nem akartad. Van drasztikusabb módszer is a robbantásra. Mondjuk, rázuhan egy sérült hajó… vagy felrobbantom.

- Attól nem robbannak fel a nukleáris töltetek…- ez persze hazugság volt. Elég lett volna egy kisebb robbanás, és a bolygó Domíniumi oldala megsemmisül.

- Ne nézz nyeretlen kétévesnek! Talán így jobb. A szabadcsapatok nem ártottak nekem… De te is még velem tarthatsz. Miért gyilkolsz egy bolond parancsait követve? Mi hasznod van belőle?

Most először a szellem eltanácstalanodott. Talán nem is hülyeség…

Ám most rájött, hogy nincs más választása. Ha netán csatlakozik ehhez az emberhez, a Domínium rátalál, és végez vele. Ő bérgyilkos, kezéhez ártatlan emberek vére tapad. Olyan embereké, akiknek egyetlen bűne az volt, hogy ellenszegültek a Császárnak. A szellem rájött, hogy nincs joga ítélkezni emberéletek felett ezek után. Ha elárulja a kódot mindenki meghal, ha nem akkor csak a fele az előbbi mennyiségnek. Határozott: meg kell akadályoznia a robbantást.

Előszedte rejtett kését, amit eddig nem mert használni, és várt.

- Tudod –mondta Cyrus – mi ketten sokra vihettük volna. De most már késő. - A férfi előrehajolt és felnyitotta az ellenzőjét, feltehetőleg azért, hogy ellenfele a szemébe nézzen. Ekkor a telepata egy gyors előrevágással elmetszette az előtte álló nyakát. Az levegőért kapott, és fegyverével a szellemre lőtt. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Majd a szervópáncélos alak a padlóra roskadt. A telepata, - mielőtt szemére köd ereszkedett volna – látta, ahogy Cyrus halálában elmosolyodott. Majd az ő szemére is álom kúszott. Örök álom.

 

Mialatt a telepata és ellenfele kiadták a lelküket, a horda ismét támadott. Steve megtépázva állt az első sorban. Fegyverével folyamatosan tűz alatt tartotta az ellenséget. Ám sok lény megijedt tőle, mivel a páncélján ott virított a zerg királynő levágott, csontig leperzselt koponyája. Feje felett egy lidérc típusú vadászgépekből álló csoport osztotta az „áldást” légieknek, és földieknek egyaránt. Akadt köztük Valkűr típusú légiekre támadó repülő, és néhány tudományos bárka. A föld lucskos volt a vértől, ám a szörnyek nem torpantak meg, ész nélkül ostromolták a védőket, ők pedig mindig visszaverték őket.

 

 A Tartományfőnöknek arcára kiült a veríték. Mikor meghallotta hogy a Domínium által küldött telepata meghalt, tudta hogy Mengsk, a Császár nem lesz elragadtatva. Amikor meghallotta a császár a kommunikációs csatornán, azt mondta, hogy van más megoldás is, és bontotta a kapcsolatot. A főnök nem volt egy buta ember, de nem sejtette, hogy mi lehet a másik megoldás.

 

Mengsk végigsimította fényes bajszát. Hát így állunk-gondolta. Dühös volt, hogy egy egyszerű katona túljárt az ő és kedvenc specialistája eszén. A férfi döntött:

- Stebbins Admirális! Azonnal készítse fel az Antik flottát –ezek olyan hajók voltak, amelyek réges-régi hadvezérek nevét viselte –rakja meg nukleáris töltetekkel, és induljanak a leadott célpont felé. További utasítás az érkezéskor.

- Igenis Császár!

- Most megkapják-mormolta a férfi, miután bontotta a kapcsolatot – meglátják mire megy az, aki nekem akar vermet ásni!

 

Az űr sötétje megremegett amikor elhúzott a Csatahajókból álló csoport a bolygó mellett. A vezérhajó, amely a Nagy Sándor nevet viselte hirtelen bolygókörüli pályára állt. A parancs Mengsk császártól származott. „Nem kell célpont. Szórják meg az egész bolygót. De úgy hogy az élet csírája se maradjon.” –szólt az utasítás

A silók kinyíltak és mintegy ötszáz nukleáris töltetet engedtek a bolygóra. Elvégezték a munkát.

 

Steve látta, ahogy tíz fénycsík száll alá az égből. Kitört a pánik mindkét félen. A férfi csak állt a helyén. Nem sietett sehová. Tudta, hogy közel a vég, nincs menekvés. „Legalább megköszönöm Raymondnak amit tett.” - gondolta mosolyogva. Lehunyta a szemét, és végigfuttatta emlékeit, amik az életben történtek vele: a gyermekkori csínytevések, a nehéz dolgozatok, a ballagás, az első balul kiütött randi, a jelentkezés a katonaságba, a közös ebédek, a reggeli gyakorlatok… majd mindet elmosta egy fényes villanás. Szelet érzett, széttárta karját mintha repülni akarna, megsüketült a fülsértő bömböléstől, erőtlen kezéből kiesett a fegyver, a világ bömbölt… és végül minden lecsendesedett számára.

 

És jogos a kérdés: Mengsk miért pusztította el a bolygót, amire szüksége volt? Ő már csak ilyen. Majd talál jobbat, gazdagabbat, és sokkal nagyobbat. És amúgy egyébként, ami nem lehet az övé, az másé sem lehet!

 

 

Vissza