Steve
lélekben felkészült a halálra. Egyik fedezékből a másikba rohant, mindeközben
fegyverét lövésre készen tartva. Körülötte a háború zaja minden más hangot
elnyelt. Steve Gordon a Szabad csapatok tagjaként észak felé, a
siklóleszállóhely felé rohant. A zergek ellepték a planétát. Fölötte egy torz
kreatúra lebegett. Egy Zerg királynő. Gordon minden halálnemet elképzelt már,
és tudta mi vár rá, ha a lény utoléri. A férfi elhaladt egy rakás felrobbant
bunker mellett, amely valaha a Szövetséges hadtestek déli határa volt. Már
felgyúlt benne a remény, hogy megússza, amikor felpúposodott előtte a föld, és
egy Hydralisk mászott ki belőle. A lény kaszaszerű pengéjének tövével lekevert
egy hatalmasat az elképedt férfinak. Az a hatalmas ütéstől hátrafordult… és
látta, ahogy a királynő testét egy apró lény hagyja el. A lény a férfitestébe
csapódott. Steve ettől rettegett. Pár másodperc múlva iszonyatos fájdalom
hasított minden sejtjébe. Steve üvöltött kínjában, és a puha, és büdös sárban
hempergett. Szeme vörösbe fordult, de a vörösön keresztül is látta a királynő
szemének mohó csillogását. A férfi hasa a páncél alatt megfeszült. A test két
új lénynek adott otthont, az egyik már majdnem kibújt…
Steve verítéktől lucskosan
riadt fel a barakkban. A keskeny ablakon hangosan dobolt az eső. A katona nem
először álmodta már ezt, vagy ehhez hasonlót. Rettenetes varázslataik miatt
halálosan rettegett a két zerg fenevadtól, a Defilertől, és a Királynőtől.
Szerencsére megint csak álom volt. Steve a Toron IV bolygón szolgált, amíg azt
le nem rohanták a zergek. Ezután áthelyezték egy háború dúlta bolygóra. Itt az
ásványokért folyt a küzdelem a Telepesek (alias Szabadcsapatok), és a Terran
Domínium erői között. Ez a két fél minden hónapban egyszer-kétszer megütközött,
de a Telepesek mindig visszaverték őket. Igaz, nagyobb kaliberű támadásra nem
volt elég katonájuk az idegenek szembeni harc miatt. A szabadcsapatok az Ilion
hegységnek köszönhették főbb védelmüket, mivel itt sosem törtek még át.
Ráadásul mindenféle védelmi állásokat faragtak kemény munkával a fekete
obszidiánba. Gordon volt a csapat egyik legmerészebb tagja. De még ő sem
kelhetett versenyre a parancsnokkal, aki a Roger McCoy nevet viselte. Ez az
ember ismerte a gerillaharc minden fortélyát. Neki volt köszönhető, hogy a
Domínium erői sosem tettek nagyobb kárt a településben. Ám a bolygóra egyre
rosszabb idők jártak. Az Ilion hegység képezte a nyugati, és a déli határt,
keleten állomásoztak a szabadcsapatok, ám az északi határ igencsak ember, és
nyersanyag hiányban szenvedett. Ráadásul észak felé egyre szaporodtak a baljós
események, így az idő folyamán a fekete felföld nevet adták neki. Maga a
bolygó, és bővelkedett nyersanyagokban, ám ezek felét elvitte az állandó
viszálykodás, a másik fele pedig a károk rendbe hozására, és a védelemre is
kevés volt. Kereskedelemről szó sem lehetett. Steve felkelt, és kitámolygott a
szobából. A férfi utálta a téli időszakot (ami öt hónapot tett ki), mivel
ilyenkor az ember majd’ megfagy a folyosókon, és a lépcsőházakban. Leballagott
a kantinba, ahol már éppen reggelijét fogyasztotta egyik társa.
- Üdv!
- Hello! Megint rémálmod
volt?
- Ja…
- Nem csodálom. Olyan
hideg van, hogy az emberbe a Sz*r is belefagy. Megint a kiálynős mi?
- Honnan veszed?
- Onnan, hogy arra keltem
fel, hogy hörögsz, és a hasadat markolászod.
- Majdnem mindig ezt
álmodom. Már kezdem nagyon unni.
- Ha már aludni nem tudsz,
kijössz velem őrjáratozni?
- Hadd, találjam ki…
Fekete Felföld mi? Ráhibáztam?
- Rá a k***a életbe.
- Nos… rendben. Amúgy is
jövök eggyel a múltkoriért.
Húsz perccel később a két
barát kilépett a szakadó esőbe. Felettük az ég tinta-kék volt.
- Raymond tizedes, és
Gordon tizedes őrjáratra jelentkezik! - kiáltotta a kapunál Steve barátja,
John.
- Rendben. Vettem. A
mostani őrjárat iránya: Észak. Csak a dombokig merészkedjetek, mert ha
továbbmentek, nem hinném, hogy viszontlátlak titeket. –felelte a technikus,
majd sok szerencsét kívánva kinyitotta a kaput.
- Szerinted, mi lehet
odafent? - kérdezte Steve, miután maguk mögött hagyták a tábort.
- Nem tudom. Lehet hogy
valami elfeledett faj, de szerintem… szerintem, lehet hogy zergek.
- Talán, de azt a
lokátorainknak érzékelnie kellene.
- Akkor az előbbi. Mit
tudom én! Az is lehet, hogy az egész a Domínium cselfogása.
- Itt is vagyunk. A Szélső
Dombok. Semmi érdekes. Csak ami volt. Jelentesz?
- Igen. - itt pár percig
Steve a rádiójával matatott, majd beleszólt – Központ! Itt Gordon tizedes. Minden
tiszta. Idegen lényeknek, és egyéb gyanús jeleknek nyoma nincs. Vége.
- Na. Ezzel ellesznek egy
darabig.
- Kár volt jelenteni. Baj
van. Nézd csak!
Előttük a félhomályban
néhány torz test bontakozott ki. Lassan csoszogtak, kissé imbolyogva, és
különféle csápokkal rendelkeztek, emellett halálhörgésszerű hangokat adtak ki
magukból.Rögtön felismerték, mifélék.
- Te Steve! Tegyük azt,
amit az egyszeri tollfosztó! TÉPJÜNK INNEN!
Nem kellett kétszer
mondani. A két katona eszeveszett rohanásba kezdett. Meg sem álltak az első
állomáshelyig.
- Siege tankokat! Siege
tankokat! Lőjétek ki a zombikat! Rövid ordibálás után mindenki elfoglalta a
helyét, eközben John jelentést küldött a központnak, miszerint mérgezett
terranok támadták meg őket. A két katona tudta, hogy ha felveszik a harcot,
akkor nemcsak hogy meghalnak, hanem még előre nem jelzett támadás is éri a
bázist. Erre pedig jelenleg semmi szükség nem volt. Rövid sortűz, és pókakna
roham után a támadók megsemmisültek. Ám ez a győzelem nem vidította fel az embereket.
Tudták, hogy a Zergek megjelentek északon. És azt is tudták, hogy hamarosan
támadnak, és lesújtanak. Méghozzá keményen.
Félretéve a sérelmeket, a
Domínium, és a szabadcsapatok összefogtak. Mindketten tudták, hogy a Zergekkel
egyenként most nem bírnak el. Talán a Domínium, ha segítség érkezik. De anélkül
még az sem. Az a pár emberke, akikből a szörnyek lettek, még a múlt havi
ostromban tűntek el. Ám most a hatalmas támadás küszöbén, nem volt idő a
gyászra.
Az irodában mintha megállt
volna az idő. A por lustán keringet a kissé fülledt levegőben. A két férfi, aki
a helységben tartózkodott, éppen hallgatott. Az egyik, aki az asztal mögött
ült, éppen egy terjedelmes füstfelhőt küldött ki a száján. Úgy tűnt, hogy ebben
a rettegéssel fertőzött közhangulatban is talál valami mulatságosat. A másik az
asztallal szemben foglalt helyet. Ő kissé feszültebb volt. Nem értette, hogy
társa min mulat olyan jól. Végül megtörte a csendet.
- Na teríts. Mi a fenének
örülsz annyira? Számomra nem olyan mulatságos, hogy néhány katonám zombivá
változott.
- Nem ez a lényeg. Bár
látom, hogy nem értesz semmit sem. Akkor újra elmagyarázom. Mi ugye le
akartunk, és le is akarunk számolni ezzel a lázadó csürhével. Azzal hogy a
titokzatos lények felbukkantak, végre esélyünk van lóvá tenni őket. Az összes
katonájukat szépen ledaráltatjuk, persze a mieink közül is kell néhány, hogy ne
fogjanak gyanút. De persze rávesszük őket, hogy az élre törjenek.
- De ezzel csak azt érjük
el, hogy a főbb erőik megsemmisülnek, és az idegenek továbbra is itt lesznek!
- Épp ezért lesz
véletlenül pont az a körzet atombombázás alá vetve. Iderendeltem a legjobb
lidércet a Domínium soraiból. Mengsnek kell ez a bolygó, és ezért kénytelen
volt a legjobbat ideadni.
- Ám ez kétélű fegyver. Ha
sikerrel jársz, hős leszel, ám ha nem… nos akkor jó messze és gyorsan kell
elfutnod a kormány elől, ha nem akarod, hogy a kezükbe kerülj. Ahogy Mengsket
ismerem, azt is megbánnád, hogy a világra jöttél. Nagy a kockázat.
- Nagy. De éppen ettől
szép.
A szél vadul tépte a sebtében
felépített védfalakat. A tankok mind Siege módban álltak. A szokásosnál több
katona védte a várost. Figyelmük egy percig sem lankadt. Úgy hajnali két óra
felé járt az idő, amikor egy hang felkiáltott:
- Zergek!
Mit egy vezényszóra az
automata lövegek tüzelni kezdtek. Ugyanis a Zergek több kisebb csoportban
igyekeztek az egyesülési pont felé. És amikor az utolsó lény is befutott
kirobbantak a földből. Javarészt Hydrák alkották a nyomuló bal és jobb
szárnyat, középen Ultraliszkek vágtattak. Mint az áradat zúdultak a védőkre. De
a bunkerek, és a tankok állták a sarat, és a homályból kibontakozott egy Góliát
osztályú lépegető osztag. Ezek felvették a pozíciójukat a tankok körül és
elkezdték levadászni a földi és légi támadókat egyaránt. A bunkerek közül sokak
ferobbantak, és azok, akik még a robbanás előtt ki tudtak menekülni, azok most
gyalogosan vették fel a harcot, amolyan mobilizálható tartalékerőként. Már
hajnalodott, mire a támadás heve csökkeni kezdett, és végül, mikor a nap
vörösre festette a horizontot, az ellenség visszavonult. Már idejében, mivel a
védelem súlyos károkat szenvedett, és a lépegetők a tankokkal egyetemben
igencsak javításra szorultak.
A Domínium oldalán lévő
landoló állomásra eközben megérkezett a várva várt elit egység. Összesen huszonöt
szállítóhajó érkezett. Amint leszálltak, az oldaluk felnyílt, és kiözönlött a
benne lévő katonák sokasága. Volt jó pár tengerészgyalogos és lángszórós, akadt
néhány tank és Góliát lépegető is. Összesen 160 egység. Az utolsó hajóból pedig
előkerült a beígért specialista, Norman Ghost, a telepata kísértetharcos.
- Üdvözlöm Uram! A
Domíniumtól azt a megbízást kaptam, hogy intézzek el egy kis dolgot itt, ezen a
bolygón. Természetesen remélem, hogy tartotta magát a megállapodásokhoz. Mengsk
nem örülne, ha csalódnia kellene magában…
- Természetesen minden
készen áll- felelte kissé ijedten a Domínium helyi parancsnoka- a silók
feltöltve, egységek a kijelölt pozícióban, és…
- Köszönöm, ennyi elég is
lesz. Egyelőre az anyagi dolgokról ne essék szó. – szakította félbe a
specialista – Most csak az időpontra vagyok kíváncsi.
- Az akcióra napnyugtakor,
tehát úgy 12 óra múlva kerül sor.
- Értettem. Amint látja –a
katona itt a katonák felé intett- Mengsk császár a siker érdekében egy kis
ajándékot küldött. Használja őket belátása
szerint. –ezután tisztelget, és elindult a kijelölt szálláshelye irányába.
A
specialista bement a szobájába, és amikor megállapította, hogy senki sem figyeli
előkapott egy laptopot. Ehhez csatlakoztatott egy kommunikációs egységet, és
mikor ezzel készen volt beütött egy kódot. Erre megjelent egy arc a képernyőn.
Az arc tulajdonosa maga a császár volt.
- Tehát megérkezett?
–kérdezte a monitoron villogó arc.
- Igen. Minden a
legnagyobb rendbe. Miért hívatott?
- Sok gondot jelenthet egy
katona az egységében. Cyrus Gold az illető.
- Ismerem az illetőt,
remek katona. Mi baj lehetne vele?
- Sajnos a fülébe jutott,
hogy a bátyját elfogattam, és félre állítattam, az illető ugyanis egy
Konföderáció által használt specialista volt. Érthető, hogy elég bajt okozhatott volna.
- Tehát –kérdezte
higgadtan a telepata – attól fél, hogy megtámadhatja magát?
- Fogalmazzunk úgy, hogy
tartsa távol a nukleáris silóktól. Nem szeretném, ha találomra atombombák
hullanának az égből. Világos?
-
Természetesen.
- Akkor sok szerencsét!
Tartsa magát a tervhez. –mondta Mengsk, és bontotta a kapcsolatot.
Cyrus hamar kerestetett
magának egy őrposztot a legkeletibb nyúlványon, a legközelebb a silókhoz.
Türelmesen várt, mivel a sikerhez szükség volt a specialistára. A csatateret
megülte a köd, ami jól jött Cyrusnak. Észrevétlenül kiosont a bunkerek közt és
lopakodva elindult észak felé. Tudta melyik utat választja a telepata, csak
elévág egy kicsit, és bosszút állhat mindenért.
Steve és barátja egy tank
mögött álltak pozícióba. Az ő feladatuk a légi támadók megsemmisítése, amelyek
a tankokra támadnak. Steve odafordult társához:
- Hát, ha mi nem vagyunk,
nem tudnak a támadásról, vagy ha tudnak is, már későn.
- Ez igaz. Remélem, ezt is
megússzuk.
- Igen. Szembe kell néznem
majd a legrettegettebb ellenfelemmel, de ha te itt vagy velem könnyebb lesz.
- Lehet. - felelte kurtán
Raymond, de arcán átfutott egy mosoly.
A nap lenyugodott, amikor
Norman nekivágott a síkságnak. Még nem tette magát láthatatlanná, mivel
spórolni akart az energiával. Éppen azt fontolgatta, hogy mi várhat rá a
bolynál, amikor egy szikla mögül kiugró árnyék leterítette. A torz kutyához
hasonlatos zergling rávicsorgott, de mielőtt beleharaphatott volna, egy golyó
átszakította a koponyáját. Valószínüleg őrszem lehetett, mivel egyedül volt. A
telepata épp meg akarta köszönni megmentőjének, amit tett, amikor az a fegyver
tus részével durván hátba verte. A szellemharcos egy ideig nem jutott
levegőhöz, ez idő alatt támadója leverte a rászerelt energiaforrást, ami
lehetővé tette a láthatatlanná válását. A támadó még a fegyverét is elvette,
majd hasba rúgta a szellemet, és durván a lábával a hátára fordította.
- Szervusz Norman! Milyen
kellemes találkozás… - szólt hozzá a szervópáncélt viselő férfi, Cyrus. –Nem
rabolom tovább az idődet csak a silóidat.
- Mit-akarsz-tőlem? -
zilálta Norman
- Ugyan, ki tudod te azt
találni, lévén telepata vagy. Na lódulj! Nincs fegyvered, nincs harci drogod… tényleg
azt már az idefele úton elloptam tőled, csoda hogy nem vetted észre… és még
hátrányban is vagy. Gyerünk. Remélem, nem kell ösztökélni téged, mert az nem
lesz ínyedre, az biztos. - erre felnevetett a tengerészgyalogos, és ellenfele
kartácsával terelte foglyát a silók felé.
A támadás hevesebben
indult, és korábban, mint az azt megelőző. Úgy látszik, hogy az Ellenség tanult
az előző összecsapásból, mivel sokkal erősebb sereggel támadott. De nem számolt
az időközben jött profikkal, akik percek alatt megtizedelték a sereget. Steve
már épp felnevetett volna, amikor meglátta, hogy egy királynő közeledik felé.
Steve nem bírt mozdulni, összes izmát megbénította a rettegés. Már felé tartott
az embrió, amikor bevetődött elé barátja. Helyette kapta be a találatot. Társa
néhány percig vergődött, majd kínok közt életet adott a két élősködőnek, ám
ezeket Steve elpusztította. Steve agyába düh költözött, amelynek központja a
királynő volt. Kiugrott a tank mögül, és üldözni kezdte. Az elébe álló hydrát
közvetlen közelről fejbe lőtte, a felé tartó zerglinget letaposta, majd célba
vette az ocsmány repülő kreatúrát. Háromszor lőtt, negyedszerre a lény
lezuhant, és a földön fetrengett tovább. A lény rápislogott keskeny szemével,
tekintetében félelem ült. Steve egyenként kilőtte a két szemét, aztán a fejébe
lőtt, majd egy lángszóróval, amit egy halott tűzvető testéről rángatott le, és
leperzselte a királynő testéről mindent, ami a csonton volt. Majd a lény
koponyáját letépte, és magával vitte, ügyet sem vetve a döbbenten bámuló
arcokra. Eközben megenyhült a csatazaj. Az idegen lények egymáson taposva
hátráltak. A második támadást is visszaverték.
A páros gyorsan elérte a
bázist, és a silókat. Cyrusnak egyszer kétszer bele kellett rúgnia a
telepatába, hogy mozgásra bírja. Amikor a silókhoz értek a telepata megszólalt:
- Miért fontosak neked a
kódok? Miért kellenek?
- A Domínium, és az a
nyamvadt császár igényt tart a bolygóra. Ahogy én a testvéremre valaha. Ő
elpusztította az enyémet, most én viszonzom ezt a kedvességet.
- Ettől a nyersanyag
megmarad…
- De senki nem tudja majd
kibányászni, a tömény sugárzás miatt. – szakította félbe Cyrus.
- Megőrültél – motyogta a
szellem, miközben berángatta a fő irányító központba.
- Lehet, de most dalolni
fogsz. Mégpedig a „Kódok” nevű éneket.
- Soha. Nem tudsz rávenni.
- Ez hamis volt. –ezzel
rátaposott a katona térdére, ami a roppanást, és a fájdalomkiáltást ítélve
eltört – Kezdjük újra. Mik a Kódok?
- Soha…
- Igaz is. Minek
szorítkoznék az elmédre. Túlélhetted volna. De te nem akartad. Van
drasztikusabb módszer is a robbantásra. Mondjuk, rázuhan egy sérült hajó… vagy
felrobbantom.
- Attól nem robbannak fel
a nukleáris töltetek…- ez persze hazugság volt. Elég lett volna egy kisebb
robbanás, és a bolygó Domíniumi oldala megsemmisül.
- Ne nézz nyeretlen
kétévesnek! Talán így jobb. A szabadcsapatok nem ártottak nekem… De te is még
velem tarthatsz. Miért gyilkolsz egy bolond parancsait követve? Mi hasznod van
belőle?
Most először a szellem
eltanácstalanodott. Talán nem is hülyeség…
Ám most rájött, hogy nincs
más választása. Ha netán csatlakozik ehhez az emberhez, a Domínium rátalál, és
végez vele. Ő bérgyilkos, kezéhez ártatlan emberek vére tapad. Olyan embereké,
akiknek egyetlen bűne az volt, hogy ellenszegültek a Császárnak. A szellem
rájött, hogy nincs joga ítélkezni emberéletek felett ezek után. Ha elárulja a
kódot mindenki meghal, ha nem akkor csak a fele az előbbi mennyiségnek.
Határozott: meg kell akadályoznia a robbantást.
Előszedte rejtett kését,
amit eddig nem mert használni, és várt.
- Tudod –mondta Cyrus – mi
ketten sokra vihettük volna. De most már késő. - A férfi előrehajolt és
felnyitotta az ellenzőjét, feltehetőleg azért, hogy ellenfele a szemébe nézzen.
Ekkor a telepata egy gyors előrevágással elmetszette az előtte álló nyakát. Az
levegőért kapott, és fegyverével a szellemre lőtt. Egyszer. Kétszer. Háromszor.
Majd a szervópáncélos alak a padlóra roskadt. A telepata, - mielőtt szemére köd
ereszkedett volna – látta, ahogy Cyrus halálában elmosolyodott. Majd az ő
szemére is álom kúszott. Örök álom.
Mialatt a telepata és
ellenfele kiadták a lelküket, a horda ismét támadott. Steve megtépázva állt az
első sorban. Fegyverével folyamatosan tűz alatt tartotta az ellenséget. Ám sok
lény megijedt tőle, mivel a páncélján ott virított a zerg királynő levágott,
csontig leperzselt koponyája. Feje felett egy lidérc típusú vadászgépekből álló
csoport osztotta az „áldást” légieknek, és földieknek egyaránt. Akadt köztük
Valkűr típusú légiekre támadó repülő, és néhány tudományos bárka. A föld
lucskos volt a vértől, ám a szörnyek nem torpantak meg, ész nélkül ostromolták
a védőket, ők pedig mindig visszaverték őket.
A Tartományfőnöknek arcára kiült a veríték. Mikor meghallotta hogy
a Domínium által küldött telepata meghalt, tudta hogy Mengsk, a Császár nem
lesz elragadtatva. Amikor meghallotta a császár a kommunikációs csatornán, azt
mondta, hogy van más megoldás is, és bontotta a kapcsolatot. A főnök nem volt
egy buta ember, de nem sejtette, hogy mi lehet a másik megoldás.
Mengsk végigsimította
fényes bajszát. Hát így állunk-gondolta.
Dühös volt, hogy egy egyszerű katona túljárt az ő és kedvenc specialistája
eszén. A férfi döntött:
- Stebbins Admirális!
Azonnal készítse fel az Antik flottát –ezek olyan hajók voltak, amelyek
réges-régi hadvezérek nevét viselte –rakja meg nukleáris töltetekkel, és
induljanak a leadott célpont felé. További utasítás az érkezéskor.
- Igenis Császár!
- Most megkapják-mormolta
a férfi, miután bontotta a kapcsolatot – meglátják mire megy az, aki nekem akar
vermet ásni!
Az űr sötétje megremegett
amikor elhúzott a Csatahajókból álló csoport a bolygó mellett. A vezérhajó,
amely a Nagy Sándor nevet viselte
hirtelen bolygókörüli pályára állt. A parancs Mengsk császártól származott.
„Nem kell célpont. Szórják meg az egész bolygót. De úgy hogy az élet csírája se
maradjon.” –szólt az utasítás
A silók kinyíltak és
mintegy ötszáz nukleáris töltetet engedtek a bolygóra. Elvégezték a munkát.
Steve látta, ahogy tíz
fénycsík száll alá az égből. Kitört a pánik mindkét félen. A férfi csak állt a
helyén. Nem sietett sehová. Tudta, hogy közel a vég, nincs menekvés. „Legalább
megköszönöm Raymondnak amit tett.” - gondolta mosolyogva. Lehunyta a szemét, és
végigfuttatta emlékeit, amik az életben történtek vele: a gyermekkori
csínytevések, a nehéz dolgozatok, a ballagás, az első balul kiütött randi, a
jelentkezés a katonaságba, a közös ebédek, a reggeli gyakorlatok… majd mindet
elmosta egy fényes villanás. Szelet érzett, széttárta karját mintha repülni
akarna, megsüketült a fülsértő bömböléstől, erőtlen kezéből kiesett a fegyver,
a világ bömbölt… és végül minden lecsendesedett számára.
És jogos a kérdés: Mengsk
miért pusztította el a bolygót, amire szüksége volt? Ő már csak ilyen. Majd
talál jobbat, gazdagabbat, és sokkal nagyobbat. És amúgy egyébként, ami nem
lehet az övé, az másé sem lehet!