A levegő kissé felmelegedett, ahogy a nap felkúszott az égre, ám ez a hőmérsékletváltozás nem volt képes felmelegíteni a fagyos levegőt. A Syria 5 bolygó lakosai, akiket a Konföderáció telepeseknek hívott, megkezdték a napi munkájukat. A reggeli nap fénye nem volt elég erős ahhoz, hogy áthatoljon az ólomszürke felhőkön. A lakosok hozzászoktak a csúf időjáráshoz, bár a bolygó gazdag ásványokkal kecsegtetett, és ez hatalmas gazdagságot ígért az ott lakóknak. A talaj sajnos nem volt alkalmas arra, hogy farmosítsák, ám ezt a problémát kereskedelem útján kiküszöbölték. Maga a kolónia egyébként védettnek számított, és a településre kis létszámú katonaság vigyázott. Ezek a katonák a telepesek soraiból kiválasztott keménykötésű férfiak voltak. A vezetőség kiadta a parancsot, miszerint megkezdődhet az ásványok kitermelése, és a veszpán gáz begyűjtése. A helység parancsnoka Rick Rosensky volt, de mindenki Rick –nek hívta. Értette a dolgát, és olyan vezető volt, akire lehetett számítani, és akire a településnek szüksége volt.

- Egy 16259 BGF jelzésű teherhajó leszállást kér. –jelentette a technikus.

- Rendben. Leszállási engedély megadva. Rakodókat a H3-as szektorhoz. Azért jó lenne tudni, mi a rakomány. –felelte Rick.

- Máris… Igen. A felújításhoz megrendelt anyagok, és pár harci jármű a telep katonaságának részére.

- Furcsa. Ezt már fél éve megrendeltük. Sebaj, jobb később, mint soha.

A teherhajó megkezdte a leereszkedést, ám furcsán féloldalasan mozgott.

- Vészhelyzet! A teherhajó letért az útirányról! Vörös fokozatú riadó!

A gép acélburka felizzott a súrlódástól, majd egy fényes csíkot húzva, afféle hullócsillagként átszelte az eget, majd a kolónián kívül becsapódott a földbe.

- Roncstakarítókat, és mentőket a C9 –es szektorba!

Aznap este már vissza is tért a mentőcsapat. Mindegyikük arról számolt be, hogy a hajó nem szenvedett súlyos károkat, ám a roncsot a zord időjárási körülmények miatt nem tudták megközelíteni. És ez az állapot hetekig eltarthat.

A telepnek volt egy kalandvágyó, és kicsikét mohó családja. Jeffék elsőként értek a hajóhoz délelőtt. A gyerekeket később lefektették aludni, majd felfedező szolgálatra jelentkeztek. Meg is kapták az útvonalat, ám amikor a kolónia látómezőn kívül került letértek a roncsokhoz. Itt találtak egy apró ösvényt. A terepjárót kint hagyták a roncs előtt, ők pedig az egyik lyukon bemásztak, és elnyelte őket a sötét.

- Jeffék még mindig nem tértek vissza. - ez a hír keringett a telepen leginkább. Ráadásul az idő is komiszabbá vált. A hideg eső elkezdett esni, és az utak félóra múlva sártengerré változtak. A gyerekek elkezdtek aggódni. Így telt el az első tizenkét, majd huszonnégy óra. Aztán terjedni kezdett az a hír, miszerint a roncshoz mentek. A helyiek ismerték a természetüket, és ezt simán kinézték a Jeff szülőkből. Rick beleegyezett hogy kiküldjenek egy fürkész csapatot a hajóhoz. Azok, miután visszatértek, beszámoltak róla, hogy megtalálták a terepjárót, ám nem tudtak a járműhöz jutni a magas vízállás miatt. A két szülőnek se hírét, se hamvát nem lelték.

- Ha még élnek, akkor csapdába eshettek a hajó belsejében. De nem tudjuk megmenteni őket. Egyelőre nem. Legközelebb talán egy hét múlva. Ám ha a hó is leesik, akkor aztán tényleg megpecsételődik a sorsuk.

A másnap a legmerészebb agyszüleményeket is felülmúlta. Sosem látott vihar tombolt. Félő volt, hogy a heves jégeső ököl méretű jégdarabjai kárt tesznek az emberekben. Pár katona meg is sérült. Ezek nem voltak elég gyorsak, és kaptak egy kis ízelítőt a jégdarabokból. Az egyik el is kábult, és ha társai nem vonszolják be, akkor soha el nem éri az épületet. Ez az áldatlan állapot három napig tartott. Eközben a Jeff szülőket halottnak nyilvánították, és a gyerekeket a család egyik barátjának családjához helyezték.

- Már nem élhetnek, hisz a teherhajó személyi része összetört, a hajó maga pedig félig a vízbe merült. Ha nem éhen, vagy szomjan haltak, akkor vagy megfulladtak, vagy egyéb baleset vetett véget az életüknek. –ezekkel a szavakkal fejeződött be az utolsó felderítő osztag beszámolója. A gyűlésteremre mély csend ereszkedett. Csak az eső verte az ablakot, és közben a jég dobogott a bádogtetőn.

A katasztrófaszerű időjárás két hétig tartott. A remény, hogy a roncsot megközelítsék, füstbe ment. Ám egy nap kitisztult az ég. És hívás érkezett az űrből.

- Rick! Egy katonai sikló kér leszállást!

- Engedély megadva. Az A-15 pálya szabad.

A sikló földet ért, és kieresztette a katonákat. Nem sok, ám ezek közt volt medikus, lángszórós, tengerészgyalogos, egy Góliát lépegető, két keselyű, és egy ostromtank. Mindet egybevéve lehettek harmincan.

- Uram! A nevem John Carter tizedes. Tudomásunk szerint három hete lezuhant egy A-3 osztályú teherhajó.

- Így van. Azóta két ember odament a roncshoz titokban, ám már nem tértek vissza.

- Nos, minket azért rendelt ide a Konföderáció, hogy átkutassuk a roncsot, és…

Rick! Ezt néz! A Roncs körül a radar rengeteg idegen jelet érzékel, és a bázis felé tartanak!

- Kapukat lezárni! Őrség a falakra! Kérem tizedes, nem lehetne a gyerekeket, és a nőket felküldeni orbitális pályára?

- Sajnos, ez lehetetlen. A gép leszállásnál kissé tönkrement. Nem lenne biztonságos.

- Akkor kérem, segédkezzenek a védelemben.

- Természetesen! –mondta a tizedes, majd parancsokat kiabálva elhelyezte a katonáit.

Hamarosan feltűntek a rohamozók. Ördögi lények, melyek mintha a pokol mélyéről másztak volna elő. Volt ott kutyaszerű-gyíkfarkú, és kobraszerű szörny. Akadt egy-két mamutféle állat, és néhány skorpiószerű fenevad. Az égen megjelent egy szárnyas randaság, amely szívbemarkoló hangon sivított. Szinte az első támadás elsöpörte a védőket hamar szétmarták a falakat, és rátörtek az emberekre. Ekkor léptek működésbe a pókaknák. A kis mechanikus bombák tucatnyi szörnyet téptek szét. Ennek köszönhetően vissza tudtak vonulni a jobba védett főépületbe. Csaknem tíz katona vesztette életét, emellett a tank, és az egyik keselyű. A nőket és a gyerekeket elzárták, ám ez sem kecsegtetett sok jóval. Senki sem hitte, hogy visszatartják a lényeket. Hamarosan betörtek az épületbe. A kobraszerű lény könnyen szétszedte a katonákat, ám még ő sem bírt ellenállni a tűznek. Rövid csata után visszaverték a támadást, ám tudták, a következő csata rövid lesz, és véres. Rick könyörgésére a tizedes felküldte a katonákat orbitális pályára. Ám ott egy osztag apró repülő lény Kamikáze akció után alkatrészeire robbantotta a siklót.

Odalent a tizedes végül terített Ricknek:

- Nos, ha már meg kell halnunk, hát haljunk meg úgy, hogy tudjuk, hogy mi történt. A Konföderáció azért rendelt ide minket, hogy a hajót megsemmisítsük. Mivel ezen egy új faj, a Zerg számos tagja tartózkodott. Titok hogyan kerültek rá, de ott voltak.

- Nos, akkor már tudom, mi történhetett azzal a két emberrel, aki eltűnt.

- Ha meghaltak akkor jól jártak. Járhattak volna rosszabbul is.

- Nekem van egy ötletem. Túlélni nem tudjuk. Bekapcsolom az önmegsemmisítő rendszert. Ez a robbanás húsz mérföldes körzetben mindent elpusztít.

Így történt, hogy amikor a Zerg horda gyűrűbe állt, és nekiindult, egy fénycsóva szelte át a levegőt. A horda megtorpant. Majd nekiindult. A maradék embert lemészárolták, ám amikor az utolsót (aki Rick volt) megölték a visszaszámlálás véget ért.

A robbanás, vakító fényhatással járt. Mintha a nap kelt volna fel, a perszelő hőhullám mindent, és mindenkit felemésztett. Mikor a robbanás véget ért felkelt a nap. Gyönyörűségesen ragyogott a tiszta kék égen. Hisz a győzelmet ünnepelte. A győzelmet, amelyet a telepesek arattak a Zerg horda felett. Később a Terran Konföderáció újfent gyarmatosította, ám idegen faj képviselője lábával nem tapodta a Syria 5 földjét soha többé.

Vissza