DEAN R. KOONTZ





IDEGENEK





A mű eredeti címe: Strangers
Copyright © 1986 by Nkui, Inc.
Hungarian translation © Animus Kiadó 1997
A fordítás a Berkley Books 1986. decemberi kiadása alapján készült
Fordította: Vangel Tibor
Szerkesztette: Sülé Gábor
ISBN 963 9307 00 9
Kiadta az Animus Kiadó 2000-ben
Felelős kiadó: az Animus Kiadó ügyvezetője
Szedés és tipográfia: Scriptor Bt.
Borítóterv: Beleznai Kornél
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 485.49.01




Bob Tannernek, aki nem is tudja, kritikus helyzetekben milyen sokat segített a lelkesedésével.




ELSŐ RÉSZ


A bajok kezdete



Egy hű barát az erős védelem Egy hű barát gyógyír a sebekre
Apokrif

Szörnyű sötétség ereszkedett ránk, de nem adhattuk meg magunkat neki. A bátorság lámpásait emeltük a fejünk fölé, s így találtunk utat a reggelbe.
a Francia Ellenállás egyik névtelen tagja, 1943




Első fejezet


November 7. - december 2.

1
Laguna Beach, Kalifornia

Dominick Corvaisis könnyű gyapjútakarók és ropogós, fehér lepedők között tért nyugovóra, egyedül, kényelmesen elterpeszkedve az ágyában, de egészen máshol ébredt - a folyosóról nyíló tágas tárolószekrény egyik hátsó, sötét zugában, magzati pózba kuporodva, kezeit görcsösen ökölbe szorítva. Minden izma rémes, bár már elfelejtett álom feszültségétől.
Nem emlékezett rá, hogy az éjszaka folyamán elhagyta volna ágyának biztonságát, de egyáltalán nem érte meglepetésként, hogy rövid utazást tett a sötétség óráiban. Az utóbbi időben ez már kétszer megtörtént vele.
A holdkórosság, ez a potenciális veszélyeket rejtő állapot, melyet sokszor alvajárásként is emlegettek, szinte az egész történelmet átölelve megigézte az embereket. Attól a pillanattól kezdve, hogy Dom is zavarodott áldozattá vált, ő is érezte ezt a bűverőt. Mikor utánanézett a dolognak, egészen az időszámítás előtti első évezredig talált utalásokat az alvajárásra a különböző iratokban. Az ősi Perzsiában azt vallották, hogy az alvajáró ember teste a lelkét keresi, mely az éjszaka folyamán elvált tőle és messzire sodródott. A sötét középkor Európájában jobban szerették magyarázatként a démoni megszállottságot és a lycantropiát.
Dom Corvaisis nem izgatta magát az állapota miatt, bár egy kissé azért összezavarodott. Író ember lévén inkább kíváncsivá tették ezek az éjszakai kóborlások, mert minden új élményt mint lehetséges új témát kezelt.
S bár lehetséges volt, hogy valamikor tőkét kovácsol majd saját holdkórosságának alkotó felhasználásából, azonban egyelőre mindez igen fájdalmas volt. Hangosan felnyögött, ahogy a nyakából kiinduló zsibbadás szétáradt a fejbőrén, le egészen a válláig. A lábai begörcsöltek, így csak nagy erőfeszítések árán tudott feltápászkodni.
Mint a többi alkalomkor, most is érezte a zavart. Jól tudta, hogy a holdkórosság olyasmi, amire rendszerint a felnőttek fogékonyak, mégis, még mindig valami gyereknyavalyaként gondolt rá, mint amilyen mondjuk az ágybavizelés.
Úgy, ahogy volt, félmeztelenül, kék pizsama alsójában, mezítláb átcsoszogott a nappalin, le a rövid folyosóra, be a hálószobájába, majd az abból nyíló fürdőszobába. A tükörből egy züllött arcú alak nézett vissza rá, aki a változatos bűnök mocsarában eltöltött kicsapongó hét után most újra a felszínre bukkant.
Igazság szerint figyelemreméltóan kevés szenvedélye volt. Nem dohányzott, nem zabálta agyon magát, nem élt kábítószerekkel. Ha ivott, akkor csak mértékkel. Szerette a nőket, de nem kedvelte az alkalmi együttléteket. Hitt az egy társ melletti elkötelezettségben. Valójában már legalább négy hónapja nem feküdt le senkivel.
Csak azért nézett ki ilyen megviselten, mert ismételten rá kellett jönnie, hogy újabb nem tervezett kirándulást tett, mely egy ideiglenes fekhelyen ért véget. Minden egyes alkalommal meggyötörten ébredt. Az ilyen éjszakákon, bár aludt, sohasem pihente ki magát.
Leült a kád szélére, és alaposan szemügyre vette a talpait. De a lábai nem voltak megvágva, Összekarmolva, és nem is voltak különösebben piszkosak sem, tehát alvajárása alatt nem hagyta el a házat. Már kétszer ébredt a különböző tárolóhelyiségekben, egyszer a múlt héten, s egyszer tizenkét nappal azt megelőzően, de a lábai akkor sem piszkolódtak Össze. Mint máskor, most is úgy érezte, mintha mérföldeket utazott volna az öntudatlansága alatt, de ha tényleg ez volt a helyzet, akkor számtalan kört kellett tennie a saját házában.
Egy hosszú, forró tusolás kimosta izmaiból a fáradtság nagy részét. Szikár férfi volt, harmincöt éves, egészséges, remek fizikai kondícióban. Mire végzett a reggelivel, már majdnem ismét embernek érezte magát.
Miután egy csésze kávéval elidőzött a verandán, ahonnan remek kilátás nyílt Laguna Beach-re és a környező, az óceán felé lejtő dombokra, bement a dolgozószobába, száz százalékosan meg volt győződve arról, hogy a munkája okozta az alvajárást. Jobban mondva, nem is maga a munka, mint inkább első regényének, a Szürkület Babilonban-nak elképesztő sikere. A könyvet februárban fejezte be.
Az első ügynök, akihez bekopogott, rögtön a kliensévé fogadta. A Szürkület... árverésre került, és Dom legnagyobb meglepetésére létrejött egy egyezség a Random House-zal, amely, ahhoz képest, hogy elsőkönyves íróról volt szó, figyelemreméltóan magas előleget fizetett. Egy hónap sem telt bele és eladták a megfilmesítés jogait is, amibőlki tudta fizetni a házát terhelő jelzálog hátralékát. A Literary Guild is kiemelt helyen kezelte a könyvet. Dom hét hónapot töltött el kemény munkával, napi tíz-tizenkét órát dolgozva a könyvön, hogy megírja a sztorit, nem beszélve arról a tíz évről, amikor felkészült, hogy megírhassa, de még mindig úgy érezte, a siker túl hirtelen, egyik napról a másikra jött.
Dom sokszor eltűnődött azon, hogy tényleg megérdemelte-e ezt az egészet. Néha attól tartott, ezután csak valami hatalmas bukás következhet. Az ilyen sikerrel és dicsőséggel általában együtt járt az ilyesfajta feszültség.
Sokszor vívódott azon, hogy amikor következő februárban a könyv valóban megjelenik, vajon jól fogadja-e majd a közönség, és igazolni fogja a kiadó befektetéseit, vagy megalázó bukás lesz-e a vége? S vajon tud-e majd írni egy újabb sikerkönyvet? Vagy a Szürkület Babilonban csak a véletlen műve volt?
A nap minden órájában ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak az agyában, idegesítő kitartással, s valószínűleg ugyanezek az átkozott kérdések süvöltöttek végig az elméjén alvás közben is. Ezért mászkált álmában: megpróbált elszabadulni ezektől a könyörtelen aggodalmaktól, keresni egy titkos helyet, ahol nyugalmat talál, ahol elbújhat a félelmei elől.
Leült az asztalhoz, bekapcsolta IBM komputerét, és lehívta új, még cím nélküli könyvének tizennyolcadik fejezetét. Előző nap a fejezet hatodik oldalának közepén hagyta abba a munkát, de mikor a dokumentum megjelent a monitoron, s ő a kívánt helyre akart ugrani, látta, hogy ott, ahol este félbehagyta a könyvet, az egész oldal tele van írva. Ismeretlen szöveg zöld sorai világítottak a képernyőn.
Pár másodpercig ostobán pislogott a takarosan sorakozó betűkre, aztán hitetlenkedve megrázta a fejét. Tarkója hirtelen hűvössé és nyirkossá vált. De nem a teleírt oldal miatt lett egyszeriben libabőrös, hanem amiatt, amit ezek a sorok sugalltak. Ezenkívül a fejezetnek még nem volt hetedik oldala, mivel ott még nem tartott, de mégis ott volt. S ott volt a nyolcadik is. Ahogy továbbpörgette a szöveget, kezei jéghideggé váltak. A készülő könyvhöz hozzáragasztott adalék csupán egy szó volt, de az több százszor ismétlődött: Félek. Félek. Félek. Félek.
Egészen pontosan 268-szor ismétlődött ez az egyszavas mondat. A komputer nem csinálhatta magától, mert az pusztán egy engedelmes gép volt. Azon sem volt értelme spekulálni, hogy az éjszaka folyamán valaki betört a házba csak azért, hogy az ő elektronikusan tárolt kéziratával babráljon. Betörésnek nyoma sem volt, s neki nem jutott eszébe senki, akiről feltételezte volna, hogy ilyen tréfát űzne vele. Világosnak látszott, hogy az alvajárás alatt idejött a szövegszerkesztőhöz, és 268-szor megszállott módjára legépelte ezt az egyszavas mondatot, bár abszolút nem emlékezett rá, hogy így cselekedett volna.
Félek.
Fél, de mitől? Az alvajárástól? Zavarbaejtő élmény volt, legalábbis így délelőtt visszagondolva rá, de azért nem volt akkora megpróbáltatás, hogy ehhez fogható félelmet okozhatott volna.
Igaz, megrémült irodalmi felemelkedésének gyorsaságától, és az ugyanilyen gyors bukás lehetőségétől, amely után mindenki elfelejti az embert. Mégsem tudott szabadulni attól a makacs gondolattól, hogy ennek az egésznek semmi köze nincs a karrierjéhez, hogy a feje felett függő fenyegetés egészen más természetű, valami különös, valami olyasmi, amit a tudatos énje még nem lát, de a tudattalanja már érzékelt, s ilyen formában próbálja figyelmeztetni őt.
Nem. Ennek semmi értelme. Ez csak egy regényíró túlságosan élénk fantáziájának eredménye. Dolgozni kell. Ez most a legjobb orvosság.
Emellett, az e tárgykörben végzett kutatásokból tudta, hogy a legtöbb felnőtt korú alvajárót csak igen rövid időszakokra lepte meg ez a fura állapot. Kevesen éltek át hat-hét esetnél többet, s mindezt fél év, vagy ennél is kevesebb alatt. Jó esélye volt arra, hogy álmát nem tarkítják többé éjszakai kóborlások, és soha többé nem fog összekuporodva, elgémberedett tagokkal valamelyik tárolószekrény végében felébredni.
Kitörölte a nemkívánt sorokat és munkához látott.
Mikor legközelebb az órájára nézett, meglepetten látta, hogy elmúlt egy óra, s ő átdolgozta az ebédidőt.
Még dél-kaliforniai mércével mérve is meleg volt az idő november elejéhez képest, így a verandán ebédelt meg. A pálmafák olykor megzizzentek az enyhe szélben, s a levegő megtelt az őszi virágok illatával. A város kecsesen nyújtózott el a dombokon. Odalent, a Csendesóceán szikrázott a napfényben.
Felhörpintve az utolsó korty kólát, Dom hátravetette a fejét, felnézett a ragyogó, kék égre, és felnevetett:
- Látod? Mégsem lóg Damoklész kardja a fejed fölött.
Mindez november 7-én történt.

2
Boston, Massachusetts

Dr. Ginger Marie Weiss sose gondolta volna, hogy a Bernstein-féle fűszerüzletben éri baj, pedig itt történt az eset. A fekete kesztyűkkel kezdődött.
Ginger rendszerint meg tudott birkózni az összes felmerülő problémával. Élvezte az élet kínálta kihívásokat, s csak megerősödött a gondokon. Halálra unta volna magát, ha az útja mindig könnyű és felhőtlen lett volna. Az azonban még soha nem esett meg vele, hogy olyan problémával találkozott, amelyet végül nem tudott megoldani.
Ahogy kihívásokat, az élet leckéket is kínált, s egyiket-másikat szívesebben látta az ember. Némelyik lecke könnyű volt, némelyik nehezebb. Némelyik pedig megsemmisítő erejű. Ginger intelligens volt, csinos, ambiciózus, keményen dolgozott, és kiválóan főzött, s fura módon senki sem vette őt komolyan az első találkozáskor. Karcsú volt, mint egy pöttöm lányka, egy bájos kis manó, aki olyan képzeletbelinek látszott, amilyen elragadó volt. A legtöbb ember hetekig, vagy hónapokig alábecsülte őt, s csak fokozatosan jöttek rá, hogy nagyszerű versenytárs, és kolléga
- vagy ellenfél.
A Ginger elleni rablótámadásról legendák keringtek a New York-i Columbia Presbiteriánus Kórházban, ahol négy évig dolgozott bennlakó segédorvosként, még a Bernstein-féle fűszerüzletben történt események előtt. Mint a többi bentlakó, gyakran dolgozott tizenhat órás, vagy még hosszabb műszakokban, s egy-egy ilyen nap után szinte csak arra volt energiája, hogy hazavonszolja magát. Egy forró, párás, júliusi szombat éjszakán, egy különösen fárasztó ügyelet végeztével röviddel tíz óra után indult haza - mikor megszólította egy hatalmas, Neander-völgyi kinézetű figura; keze mint a lapát, semmi nyak, lapos homlok. Egy dobozból előugró krampusz hirtelenségével rivallt rá a lányra:
- Ha sikítasz, kiverem az Összes fogadat. - Azzal megragadta Ginger karját és keményen hátracsavarta. - Értesz engem, kurva?
A közelben nem jártak gyalogosok, s a legközelebbi autók is vagy két háztömbbel odébb várakoztak egy pirosra váltott közlekedési lámpánál.
A férfi egy sötét sikátorba taszigálta Gingert, egy szeméttel teleszórt átjáróba, ahol csak valami bizonytalan eredetű, bágyadt fény pislákolt. Ginger nekiesett egy kukának, felsértette a térdét és avállát. Megbotlott, de nem esett el. Polip-karú árnyak ölelték körül.
Nyafogásával és elhaló tiltakozásával alaposan felbátorította a támadóját. Ginger óvatos volt, mert először azt hitte, fegyver is van a férfinél.
Járj kedvében a fegyveresnek, gondolta. Ne tiltakozz. Ha tiltakozol, agyonlő.
- Mozgás! - szólt rá összeszorított fogakkal a férfi, s újra taszított egyet rajta.
Ahogy a férfi az átjáró háromnegyedénél belökte egy falmélyedésbe, nem messze a sikátor végénél pislákoló villanyégőtől, obszcén szavakat kezdett használni, azt részletezve, mit fog vele csinálni, miután elvette a pénzét, s a gyér megvilágítás ellenére Ginger láthatta, hogy a férfinél nincs fegyver. Hirtelen nem is látszott olyan reménytelennek a helyzet. A támadó obszcén szókincse hajmeresztő volt, de szexuális fenyegetései oly monoton gyakorisággal ismétlődtek, hogy az már-már viccesnek tetszett. Ginger hamar rájött, hogy a férfi csupán egy nagytermetű és ostoba vesztes, aki a méreteit veti latba, hogy megkapja, amit akar. Az ilyen férfiak ritkán hordanak fegyvert. Valóban tekintélyes izmai a sebezhetetlenség hamis érzését kölcsönözték a férfinak, akinek valószínűleg még a közelharc terén sem voltak igazán tapasztalatai.
Amíg kiürítette a tárcát, amit a lány készségesen átadott neki, Ginger összeszedte minden bátorságát, és keményen ágyékon rúgta a férfit, aki kétrét görnyedt a váratlan fájdalomtól. Ginger villámgyorsan hátracsavarta támadója egyik kezét, dühösen hátrahajlítva a mutatóujját, amíg a fájdalom olyan gyötrelmessé nem vált a férfi számára, mint az összezúzott heréiben lüktető kín.
A mutatóujj radikális és villámgyors hátrahaj lítása hamar harcképtelenné tehet bárkit, mérettől és izomerőtől függetlenül. Az akció által Ginger túlfeszítette az ujjideget a kézfejen, míg egyidejűleg elszorította a roppant érzékeny középső és orsócsonti ideget. Az intenzív fájdalom így kisugárzott a vállig, s a nyakig is.
A férfi szabad kezével megragadta Ginger haját és vadul meghúzta. Fájdalmas ellentámadás volt, kiáltás tört elő a lányból. Látását elhomályosították a könnycseppek, de összeszorította a fogát, és hősiesen viselve a fájdalmat, még tovább feszítette a férfi ujját, akiből hamarosan elpárolgott az ellenállásra vonatkozó minden gondolat. Önkéntelen könnyek szöktek a szemébe, s visítva, reménytelenül átkozódva térdre zuhant:
- Eressz el! Eressz már el, te szuka!
Ginger kipislogta a könnyet a szeméből, s mindkét kezével megragadta a férfi mutatóujját. Lassan oldalazva kivezette támadóját az átjáróból, mintha fojtóláncon vezetne valami veszélyes kutyát.
A férfi térden csúszva volt kénytelen megtenni az utat, s közben gyilkos szemekkel, iszapos tekintettel nézett fel a lányra. Kegyetlen, ostoba arcát most kevésbé lehetett kivenni, ahogy távolodtak a bágyadt fényforrástól, de Ginger annyit azért látott, hogy úgy eltorzult a fájdalomtól, dühtől és a megalázottságtól, hogy szinte nem is emberi arc volt már. Hátborzongató hangján szórta a fájdalom-szülte átkokat.
Mire nagy nehezen megtettek így tizenöt métert, a férfit teljesen elöntötte a kezéből szétáradó kín, és a fájdalom émelyítő hulláma, mely szétrúgott heréiből rohant szét a testében. Fuldokolva öklendezni kezdett és végighányta magát.
Ginger még mindig nem merte elengedni. A férfi, kapva az alkalmon, nem csupán eszméletlenre verné, hanem meg is ölné. Undorodva és eltelve félelemmel, Ginger gyorsabb haladásra ösztökélte támadóját.
A mocskos és megfegyelmezett útonállóval a járdához érve nem látott egyetlen járókelőt sem, aki kihívhatta volna a rendőrséget, így az úttest közepére kényszerítette a megalázott férfit, ahol a forgalom nemsokára leállt a furcsa látvány láttán.
Mikor a zsaruk megérkeztek, Ginger megkönnyebbülésénél csak az útonálló megkönnyebbülése volt nagyobb.
Az emberek részben azért becsülték alá Gingert, mert csupán százötvenöt centi magas volt, és ez nem valami megfélemlítő termet. Hajának különös, ezüstös árnyalata volt az, ami magára vonta a férfiak tekintetét, akár először látták, akár századszor. Még a legfénylőbb napsütésben is, a haja a holdfényre emlékeztette az embert. Az éterien fakó, szinte sugárzó haj, a finom vonások, a kék szemek, melyek határtalan gyengédséget sugároztak, az Audrey Hepburn-szerű nyak, a karcsú vállak, vékony csuklók, hosszú ujjak, keskeny derék - mind a törékenység látszatát keltették, s ez mindenkit félrevezetett. Továbbá, természeténél fogva csendes és óvatos volt, ami két olyan tulajdonság, melyeket akár szintén félénkségnek is lehet értékelni. Hangja oly lágy volt és zenei, hogy nehéz volt felismerni a benne rejlő magabiztosságot és tekintélyt.
Ginger svéd édesanyjától örökölte ezüstszőke hajkoronáját, égszínkék szemét, szépségét és ambícióit.
- Te vagy az én arany kislányom - mondta Anna, mikor Ginger az általánost két évvel korábban végezte el, mint kortársai.
Ginger aranyszegélyű oklevelet kapott kivételes kiválósága elismeréséül. A bizonyítványosztó ünnepségen két társával együtt fel is lépett. Két zeneművet adott elő
zongorán - Mozartot és egy ragtime-darabot - amely után a közönség állva tapsolta meg őt.
- Szemem fénye - ölelgette a lányát Anna egész úton hazafelé.
Jacob vezetett, alig bírva visszatartani a büszkeség könnycseppjeit. Jacob érzelmes férfi volt, aki könnyen meghatódott. De valahogy mindig elszégyellte magát a szemét bepár ásító érzelmek miatt és könnyeit, meg vörös szemét folyton valami megmagyarázhatatlan allergiára fogta:
- Ma egész biztos valami szokatlan pollen került a levegőbe - jegyezte meg kétszer is az úton. - Valami irritáló virágpor.
- Minden Összejön benned, bubeleh - mondta Anna. - Az én legjobb tulajdonságaim, az apád legjobb tulajdonságaival, s meglátod, minden rendben fog működni. Gimnázium, aztán főiskola, jogi-, vagy orvosi egyetem, bármi, amit akarsz. Bármi.
A szülei voltak az egyedüliek, akik sosem becsülték alá Gingert.
Hazaérve ráfordultak a kocsifelhajtóra. Jacob megállt a garázs előtt és így szólt:
- Mit művelünk mi itt? Az egyetlen gyermekünk két évvel hamarabb elvégezte az általánost, a gyermekünk, aki - mivel szinte abszolút mindent elérhet az életben - valószínűleg a sziámi királyhoz fog feleségül menni és egy zsiráf hátán fog a holdba lovagolni, a gyermekünk pályafutása első talárját viseli, és mi nem ünnepelünk? Nem kéne beautózni Manhattanbe és pezsgőt inni a Plazában? Vagy megvacsorázni a Waldorfban? Nem. Valami jobbat kéne csinálni. Ami a legjobb a zsiráfon lovagló űrhajósnak. Elmegyünk Walgreenék szörpbárjába.
- Hurrá! - kiáltotta Ginger.
Walgreenéknél a csapos egész biztosan nem látott még életében náluk furább családot: a zsidó apa, nem sokkal magasabb, mint egy zsoké, németesen hangzó névvel; a svéd anya, szőke és szívet melengetően nőies, s vagy tíz
18
centivel magasabb, mint a férje; és a gyermek, egy hasonmás, egy tündér, kicsi, bár az anyja nem volt az, szép, bár az apja nem volt az, olyan szépség, ami azonban teljesen különbözött az anyja szépségétől, annál rejtettebb, finomabb szépség, amit átszőtt valami nem is evilági minőség. Ginger már egészen kicsi korától tudta, hogy az idegenek Őt és a szüleit látva azt gondolták, hogy örökbefogadott gyermek.
Apjától karcsú termetét, lágy hangját, intelligenciáját és gyengédségét örökölte.
Ginger mindkettőjüket imádta, olyan teljességgel és intenzitással, hogy gyerekként egyszerűen nem volt elegendő szókincse ahhoz, hogy kifejezze érzelmeit. S még felnőttként se igen találta a szavakat, ha el akarta mondani, mit jelentettek neki a szülei, akiket addigra elvesztett már.
Amikor nem sokkal Ginger tizenkettedik születésnapja után Anna életét vesztette egy közlekedési balesetben, Jacob rokonai egyöntetűen úgy vélekedtek, hogy se Ginger, se az apja nem tud boldogulni a svéd szépség nélkül, akire a Weiss-klán eleinte betolakodó nem-zsidó s/ipseként nézett, de akit aztán végtelen tisztelettel és szeretettel vettek körül. Mindenki tudta, milyen közel álltak egymáshoz, de ami még fontosabb, mindenki tudta, hogy a család sikereinek Anna volt a motorja. Anna volt az, aki kiválasztotta magának a legkevésbé ambiciózus Weiss-fivért - Jacobot, a szerény, álmodozó Jacobot, aki mindig valami detektívregényt, vagy scifit bújt - és ő csinált belőle valakit. Mikor Anna hozzáment, Jacob alkalmazott volt egy ékszerüzletben, de Anna halálakor a férfi már két saját üzlettel rendelkezett.
A temetés után a család összegyűlt Rachel néni hatalmas házában, Brooklyn Heightson. Ginger, amilyen gyorsan csak tehette, a kamra sötét magányában keresett vigaszt. Leült egy sámlira, és a rengeteg nehéz fűszer illat-erdejében Istenhez fohászkodott, hogy adja vissza a mamáját. Közben akaratlanul is hallotta, hogy mit mond Francine néni Rachel néninek a konyhában. Fran a Jacobra és kislányára váró ijesztő jövő miatt siránkozott, amellyel Anna nélkül kell szembenézniük:
- Jacob nem tudja majd egyedül vezetni az üzletet, te is tudod. A szegény luftmensch. Anna volt az ő józan esze, a legjobb tanácsadója. Nélküle Jacob öt éven belül elveszett ember lesz.
ők is alábecsülték Gingert.
A sportszerűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy Ginger csupán a tizenkettedik életévét taposta, s bár már tizedik osztályba járt, azért még gyerek volt a legtöbb ember szemében. Senki nem láthatta előre, hogy milyen gyorsan Anna helyébe lép. Örökölte anyja főzés iránti szenvedélyét, így a temetést követő hetekben elmerült a szakácskönyvekben és elképesztő szorgalommal és kitartással - amelyek a rá legjellemzőbb tulajdonságok voltak - megszerezte azt a tudást, ami még nem volt a sajátja a konyhaművészet terén. Mikor Anna halála után a rokonok először jöttek el vacsorára, szinte egyszerre kiáltottak fel az ételek láttán. Házi burgonya tekercs és sajtos kolacky. Zöldségleves, benne kövér sajt és marha-kreplach. Előételnek sráf-hal. Párolt paprikás borjú, tzimme szilvával és krumplival, krémes makarónitészta forró zsírban sütve, paradicsomszósszal tálalva. Desszertnek sült barackpuding és almakompót. Francine és Rachel azt hitték, hogy Jacob valami csodás, új házvezetőnőt rejteget a konyhában. Alig hittek a szemüknek, amikor Jacob a lányára mutatott. Ginger egy pillanatig sem gondolta, hogy valami kivételes tettet hajtott végre. Szakácsra volt szükség, hát ő lett a szakács.
Most neki kellett ellátnia az apját, s ő nagy lelkesedéssel és energiával vetette bele magát a napi tennivalókba. Gyorsan és ügyesen kitakarította a házat, méghozzá olyan alapossággal, hogy Francine néni, amikor lopva por és piszok után vizslatott, semmi kivetnivalót nem talált a tisztaságon. Bár Ginger csak tizenkét éves volt, megtanulta, hogyan ossza be a pénzt, és még tizenhárom éves kora előtt már ő intézte és ellenőrizte a háztartással kapcsolatos számlákat.
Tizennégy évesen, osztálytársainál három évvel fiatalabban, Ginger elvégezte a gimnáziumot. Mikor ismertté vált, hogy több egyetem is a diákjává fogadná, de ő a Barnardot választotta, mindenki azon tűnődött, hogy a kényes serdülőkor küszöbén nem vágta-e túl nagy fába a fejszéjét.
A Barnard tényleg sokkal nehezebb volt, mint a középiskola. Már nem tanult gyorsabban, mint az osztálytársai, de a legjobbak között volt, s ez annál is nagyobb tettnek számított, mert Jacob ekkor kezdett a hasnyálmirigy-problémáival küszködni, s Ginger majd minden estéjét a kórházban töltötte.
Jacob még megérte a diplomaosztást, de egyre gyengébb lett. Szívósan kitartott, amíg Ginger fél évet ledolgozott segédorvosként, de a harmadik, makacsul visszatérő hasnyálmirigy-gyulladás után kifejlődött a rák, és Jacob meghalt. Ez akkor történt, mielőtt Ginger meggondolta magát és a tudományos kutatói karrier helyett inkább elment a Boston Memorial Kórházba gyakorló sebésznek, egy szakosító tanfolyamra.
Mivel több időt töltött Jacobbal, mint az édesanyjával, felé irányuló érzései érthető módon mélyebbek voltak és az elvesztése még fájdalmasabb volt, mint Annáé. Ginger mégis át tudta vészelni ezt a kritikus időszakot, ahogy minden kihívásnak meg tudott felelni. Az orvosi gyakorlatot kiváló minősítéssel fejezte be és remek ajánlásokat kapott.
Még meg is toldotta a gyakorló éveket és beiratkozott a kaliforniai Stanford Egyetem egy különleges, két éves szakosító kurzusára, mely a szív-ér kórtannal foglalkozott. Ezután, egy egyhónapos vakációt követően (ami messze a leghosszabb volt, amelyet valaha is megengedett magának), visszaköltözött a keleti partra, Bostonba, ahol dr. George Hannaby személyében remek pártfogóra is talált. (Hannaby a sebészetet vezette a Memorialban, s széles körben ismert és elismert szaktekintély volt.) Ginger minden zökkenő nélkül itt is lehúzta a kétéves gyakorlóidő első háromnegyed részét.
Aztán, egy novemberi kedd reggelen ellátogatott a Bernstein-féle fűszerüzletbe, hogy bevásároljon, s szörnyű dolgok vették kezdetüket. Az eset a fekete kesztyűkkel. Minden azokkal kezdődött.
Kedd hivatalosan a szabadnapja volt, s hacsak valamelyik betege nem volt életveszélyes állapotban, Gingernek nem kellett bemennie a kórházba. A Memorialban eltöltött első két hónap folyamán, szokásos lelkesedésével és fáradhatatlanságával a legtöbb szabadnapján bement dolgozni, mert egyszerűen nem volt semmi más, amivel az idejét szívesebben eltöltötte volna. De George Hannaby véget vetett ennek a szokásnak, amint tudomást szerzett róla. George azzal érvelt, hogy az orvosi hivatás nagy feszültséggel járó munka és minden orvosnak, még Ginger Weiss-nek is szüksége van pihenésre.
- Ha túl keményen és könyörtelenül bánik Önmagával - mondta George, - attól nemcsak maga szenved, hanem a betegek is.
így hát keddenként mindig tovább aludt egy órával, aztán lezuhanyozott, majd, miközben elolvasta a reggeli lapot a Mount Vernon Streetre néző ablaknál álló konyhaasztalnál, megivott két bögre kávét. Tízre felöltözött és általában elsétált a pár háztömbnyire, a Charles Streeten lévő fűszerüzletbe; pastramit vásárolt, marhahúskonzervet, házi sütésű zsemlét, vagy édes-fekete zabkenyeret, krumplisalátát, túrós hajdinapalacsintát, néha egy kis füstölt tokhalat, olykor házisajttal készült varenikit, amit otthon fel lehetett melegíteni. Aztán hazasétált a csomagjával és szégyenkezés nélkül egész nap evett, miközben Christie, Dick Francis, John D. Mac-Donald, Elmore Leonard, vagy időnként Henlein könyveit olvasta. Noha feleannyira se szerette a lazítást, mint a munkát, lassan azért élvezni kezdte a szabadnapjait és a keddek már nem gyűlölt napok voltak, mint az elején, mikor vonakodva bár, de elkezdte betartani a hatnapos munkahetet.
Az a balszerencsés, novemberi kedd jól kezdődött. Hideg volt, ami inkább frissnek és éltetőnek tetszett, mint fagyosnak és barátságtalannak, s fél tizenegykor Ginger már a Bernstein-féle fűszerüzletben sétált (mint rendesen), a friss pékáruval megtöltött polcokat mustrálgatva, vagy a hűtött árut rejtő hideg üvegajtókon bekukucskálva, mohó élvezettel válogatva a sok finomság között. A helyiséget megtöltötték a csodás illatok - a forró fánk, fahéj, fokhagyma, szegfűszeg, pörkölt mogyoró, savanyúkáposzta, sólé, kávé illata - és a vidám zajok - az ezüst evőeszközök csilingelése, nevetés és gyors szóváltások, melyekben az angolt megfűszerezte a jiddis, a bostoni akcentus, s az éppen futó rock and roll szleng. Amikor Ginger kiválasztott mindent, amit akart, fizetett és belebújt kék, kötött kesztyűjébe, fogta a csomagját és elhaladt a pár kisasztal mellett, ahol vagy tucatnyian fogyasztották kései reggelijüket. Az ajtó felé indult.
Az áruval telepakolt zacskót a bal kezében tartotta, szabad kezével pedig megpróbálta a tárcáját visszatuszkolni az oldalán lógó táskájába. Az ajtóhoz ért, melyen épp akkor egy szürke tweedkabátot és usankát viselő férfi lépett be. Egymásnak ütköztek. Ahogy a hideg levegő besüvített odakintről, Ginger hátrált egy lépést. A férfi a lány földre pottyanó csomagja után kapott, másik kezével pedig megfogta Ginger karját, hogy megóvja az eleséstől.
- Elnézést - motyogta a férfi. - Figyelmetlen voltam.
- Az én hibám - nevetett zavartan Ginger.
- Elbambultam - mondta a férfi.
- Én sem néztem a lábam elé - dadogta Ginger.
- Jól van?
- Jól. Komolyan.
A férfi Ginger felé nyújtotta a csomagját.
Ginger megköszönte, fogta a zacskót - és meglátta a fekete kesztyűket. Nyilván drága, kitűnő minőségű bőrből készült kesztyűk voltak, ám semmi, de semmi különös, vagy fenyegető nem volt rajtuk. Ginger mégis így érezte. Nem a férfi miatt. Mert az egy hétköznapi, sápadt, kerekarcú férfi volt, aki vastag szarukeretes szemüvege mögül kedves szemekkel tekintett a világra. Megmagyarázhatatlan és esztelen módon Ginger kizárólag a kesztyűk miatt rémült meg oly hirtelen, hogy még a lélegzete is elakadt, és szíve kalapálni kezdett.
A legbizarabb az volt, ahogy a fűszerüzletben minden személy és tárgy elhalványult, mintha nem is valódiak lennének, hanem egy álom részei, amelyek szertefoszlanak, ahogy az alvó felébred. A kisasztaloknál reggeliző emberek, a konzervekkel és előrecsomagolt élelmiszerekkel megpakolt polcok, a vitrinek, a falióra a Manichewitz emblémával, az ecetes lét tartalmazó hordó, az asztalok és székek - úgy tűnt, mind elmosódnak a hószerű ködben, mely mintha a túlvilágról szállt volna fel. Egyedül a baljós kesztyűk nem halványultak el, sőt, ahogy Ginger nézte őket, egyre részletesebbé, egyre élénkebbé váltak, egyre valódibbá és egyre fenyegetőbbé.
- Kisasszony? - szólalt meg a kerekképű férfi. Hangja mintha a roppant távolból szólt volna, egy hosszú alagút túlsó végéből.
Bár a formák és színek tovább fakultak Ginger körül, a hangok nem tompultak el, inkább egyre hangosabbá váltak, míg Ginger füle megtelt az érthetetlen duruzsolás robajával, és az evőeszközök fülsértő csilingelésével. Az egymáshoz verődő edények zaja és a pénztárgép hangja egyre mennydörgőbbé és elviselhetetlenebbé vált.
Ginger nem tudta levenni szemét a kesztyűkről.
- Valami baj van? - kérdezte a férfi, s egyik bőrbe bújtatott kezével a lány felé nyúlt.
Fekete, szoros, fényes... alig látható erezet a bőr felületén, gondos, apró varrások az ujjak mentén... szövettoldás a csuklónál...
Szédülve, zavarodottan, az azonosíthatatlan félelem tonnányi súlyával a mellén Ginger hirtelen azt érezte, hogy futnia kell, különben meghal. Nem tudta, miért. Csak azt tudta, menekülnie kell, vagy ott pusztul el az ajtóban.
Sebes szívverése még őrültebb tempóra váltott. A torkán akadt levegő hirtelen erőtlen kiáltással szakadt ki belőle. Előregörnyedt, mintha a szánalmas hangot keresné, amelyet az imént hallatott. Elképedt azon, ahogy a kesztyűk látványára reagált, de képtelen volt tárgyilagosan szemlélni a dolgot. Összezavarta saját viselkedése. A zacskót a melléhez szorította és elfurakodott a férfi mellett. Csak halványan volt tudatában annak, hogy majdnem fellökte. Fel kellett tépnie az ajtót, bár nem emlékezett rá, hogy így tett volna, s már kinn is volt az utcán, a csípős, novemberi szélben. A Charles Street forgataga - autódudák, dohogó motorok, gumik csikorgása - a jobbján kísérték, ahogy elrohant a fűszerüzlet kirakata előtt.
Ezután már egyáltalán nem figyelt semmire. A világ teljesen kifakult körülötte, s ő alámerült a gomolygó szürkeségbe. Úgy érezte, mintha egy ködös, álombéli tájon repülne keresztül, a félelemtől eltompult agyal. Egész biztos voltak mások is a járdán, akikkel összeütközött, vagy félretaszította őket, de Ginger nem vett tudomást róluk, csak azt tudta, hogy menekülnie kell. Sebesen rohant, bár senki nem üldözte. Ajkát összeszorította a vegytiszta félelem, bár nem tudta azonosítani a veszélyt, ami elől menekült.
Rohanni. Őrült módjára rohanni.
Süketen és vakon.
Elveszetten.
Percekkel később, mikor kitisztult a köd, a Mount Vernon Streeten találta magát, a hegyre felvezető út felénél, egy vöröstéglás ház elülső lépcsőinek szépen megmunkált fémkorlátjának támaszkodva. Olyan kétségbeesett erővel szorította a korlátbábot, hogy belefájdultak a csuklói. Homlokát a hideg fémhez tapasztotta, mint egy börtöne rácsai mögött gubbasztó fogoly. Izzadt és zihálva vette a levegőt. Kiszáradt szájában savanyú ízt érzett. Torka égett, mellkasa sajgott. Rémült volt, zavart, s képtelen volt visszaemlékezni arra, miként került ide. Mintha valami ismeretlen partra sodorták volna az amnézia hullámai.
Valami halálra rémisztette őt.
De hogy micsoda, arra nem emlékezett.
Fokozatosan felszívódott a félelem, légzése visszanyerte a normális ritmust, s szívverése is lelassult.
Felemelte a fejét, s ahogy lassan kitisztult könnyáztatta tekintete, zavartan körbepillantott. Felfelé fordította az arcát, s egy csontvázszerű hárs ágai között megláthatta a baljós, szürke, novemberi eget. Kicsit arrébb régi, kovácsoltvas lámpák pislákoltak, melyek összetévesztették a téli délelőttöt a szürkület rohamával. A hegytetőn ott állt Massachusetts Állam Szövetségi Parlamentje, s a hegy lábánál, ahol a Mount Vemon átszelte a Charles Streetet, felerősödött a forgalom zaja.
A Bernstcin-féle fűszerüzlet. Igen, persze. Kedd van, és ő vásárolni volt Bernsteinnél... mikor valami történt.
De micsoda?
És hol van a csomagja?
Elengedte a korlátot és kötött kesztyűivel felitatta a könnyet a szeméből.
Kesztyűk. Nem az övék, nem ezek a kesztyűk. Az usankás, rövidlátó férfi. Az rémítette meg ennyire.
De miért ragadta magával a hisztéria, miért öntötte el a félelem? Mi olyan ijesztő egy pár fekete kesztyűn?
Az utca túloldaláról egy idősebb pár figyelte őt, s Ginger eltűnődött, vajon mivel vívta ki kitüntető figyelmüket. Bár erőlködve próbált visszaemlékezni, nem tudta felidézni a hegyre vezető utat. Az utolsó három perc - vagy talán több - teljesen kiesett. Pánikban kellett felrohannia a Mount Vemon Streeten. Nyilván, az őt figyelők arckifejezéséből ítélve, furcsa látványt nyújthatott.
Szégyenkezve elfordult és tétován elindult lefelé a Mount Vernon Streeten, amerről jött. A hegy lábánál, éppen a sarkon, megtalálta a csomagját a járdán. Hosszú másodpercekig állt ott, a gyűrött, sárga zacskót bámulva, de nem tudta felidézni azt a pillanatot, mikor eldobta, vagy elejtette.
Mi történik itt?
Néhány dolog kigurult az elejtett csomagból. Ginger összeszedegette azokat és visszatette a papírzacskóba.
Remegő térdekkel elindult hazafelé. Határozottan nyugtalan lett ettől a furcsa önuralom-vesztéstől. Néhány lépés után megtorpant, majd rövid tétovázást követően a Bernstein-féle fűszerüzlet felé vette az útját. Lehelete fagyos füstcsóvákat hagyott a levegőben.
Pár perc múlva megállt a kirakat előtt. Alig kellett várakoznia, s az usankás, szemüveges férfi, hóna alatt szatyorral kilépett a boltból.
- Ó... - pislogott meglepetten, ahogy észrevette Gingert, - bocsásson meg, ugye elnézést kértem magától? Ahogy kiviharzott innen, azt gondoltam, csak a szándék volt meg bennem és...
Ginger a férfi papírzacskót szorongató, bőrbe bújtatott kezét figyelte. A kesztyűk most nem rémítették meg. El sem tudta képzelni, hogy a látványuk miért hajszolta pánikba az imént.
- Minden rendben. Azért vártam itt, hogy én kérjek bocsánatot. Megijedtem... és... szokatlan volt ez a délelőtt - nyögte Ginger és már sarkon is fordult. - Minden jót - szólt még vissza a válla fölött.
Bár a lakása nem volt messze, a séta hazafelé hosszú utazásnak tűnt a szürke aszfalttengeren át.
Mi történik itt?
Ginger hűvösebbnek érezte az időt, mint amennyire ezt a novemberi délelőtt megmagyarázta volna.
A Beacon Hillen lakott, egy háromszintes ház első emeletén. A ház egykor egy XIX. századi bankár otthona volt. Ginger azért választotta ezt a helyet, mert tetszett neki a sok gondosan megóvott, korabeli részlet: a bonyolult mennyezetmintázatok, a domborművek az ajtók felett, az öbölre néző franciaablakok, a mahagónifából készült ajtók, a gazdagon faragott, fényesre csiszolt márványborítású kandallók. Minden helyiség a folyamatosság és a stabilitás érzetét keltette az emberben.
Ginger az állandóságot mindennél többre értékelte. Talán így reagált arra, hogy csupán tizenkét éves volt, mikor az édesanyját elvesztette.
A lakásban meleg volt, de ő még mindig borzongott. Kipakolta az élelmiszert, aztán a fürdőszobába ment, hogy alaposabban megnézze magát a tükörben. Nagyon sápadt volt. Nem tetszett neki saját űzött tekintete sem.
- Mondd meg nekem, mi történt, shnook! - mondta a tükörképének. - Igazi mesüge módjára viselkedtél. Tisztára, mint egy farfufket. De miért? Te vagy a nagyreményű orvos, úgyhogy áruld csak el szépen nekem. Miért?
Ahogy a saját hangját hallgatta, mely visszaverődött a fürdőszoba magas mennyezetéről, Ginger tudta, hogy komoly bajban van. Jacob, az apja, zsidó volt, a génjei, s szellemi öröksége alapján, s ezt büszkén emlegette is, de nem volt vallásos. Ritkán ment el a zsinagógába, s ugyanazokkal a világi érzésekkel szemlélte az ünnepeket, ahogy a hitehagyott keresztények ünneplik a húsvétot és a karácsonyt. És Ginger egy lépéssel még messzebb került a hitétől, mint az apja, ő agnosztikusnak tartotta magát. Továbbá, míg apja zsidósága szerves része volt Jacob életének, nyilvánvaló mindenben, amit mondott és csinált, Gingerre ez nem állt. Ha megkérdezték volna tőle, hogyan jellemezné magát, azt felelte volna: "Nő vagyok, orvos, munkamániás, utálom a politikát", és felsorolt volna még sok minden mást, mire a végén eszébe jutott volna, hogy "zsidó". Egyedül akkor keveredtek jiddis szavak a mondókájába, amikor bajban volt, mintha tudatalatti szinten talizmánszerű varázserőt tulaj donított volna ezeknek a szavaknak. Varázserőt a szerencsétlenség és katasztrófa ellen.
- Végigrohansz az utcákon, elhajigálod az élelmet, elfelejted, hol vagy, félsz, mikor semmi okod rá, úgy viselkedsz, mint egy farmishteh - mondta lenézően a tükörnek. - Az emberek meg azt gondolják rólad, hogy egy shikker vagy, és az emberek nem szeretik az alkoholista orvosokat.
A régi szavak varázslatként működtek, legalábbis ahhoz elegendőek voltak, hogy egy kis színt csaljanak az arcára és enyhítsék űzöttségét. Ginger már nem remegett, de azért olykor még végigfutott rajta egy kis borzongás.
Megmosta az arcát, megfésülte ezüstszőke haját, pizsamát, meg egy köpenyt vett magára, mely szokásos Öltözéke volt ezeken az Önmagával engedékeny keddi szabadnapokon. Besétált a tartalék hálószobába, melyet egyfajta otthoni irodaként használt, levette a polcról a már rongyosra lapozott Taber-féle orvosi szótárt és kinyitotta az F betűnél.
Fugue.
Tudta, mit jelent a szó, csak azzal nem volt tisztában, miért jött ide a szótárért, mikor az semmi újat nem mondhatott neki. A szótár talán egy újabb talizmán volt. Ha a rideg, kinyomtatott szóra pillant, az talán csökkenti a rá gyakorolt hatást. Persze. Vudu a túl intelligenseknek. Azzal együtt elolvasta a bekezdést:
Fugue (lat. fuga) eszméletzavar, súlyos tudathasadásos állapot. Az otthon, vagy a környezet ösztönös elhagyása. Az eszméletzavar állapotából való kilábalást követően rendszerint az állapot időtartamára vonatkozó memóriakiesés figyelhető meg.
Ginger becsukta a szótárt és visszatette a polcra.
Voltak más művek is a könyvei között, amelyek további részletes információkkal szolgálhattak volna az eszméletzavarról, az okokról és az ügy súlyosságáról, de Ginger úgy döntött, nem firtatja tovább a dolgot. Egyszerűen nem hitte el, hogy ez a múló roham valami komoly orvosi probléma tünete volt.
Nagyon keményen dolgozott, hogy orvos lehessen, s ily módon tisztelje meg drága apját és drága emlékű anyját, akik hihetetlenül hiányoztak neki. Sok áldozatot hozott azért, hogy idáig eljutott. Alig volt hétvége, mikor ne dolgozott volna, s nem volt része vakációkban és más élvezetekben. Hat hónapot kell még lehúznia a gyakorlat végéig, s akkor belekezdhet az önálló praktizálásba. Semmi sem állhat az útjába.
Semmi és senki nem rabolhatja el tőle az álmait.
Senki és semmi.
Mindez november 12-én történt.

3
Elko megye, Nevada

Ernie Block félt a sötéttől. Rosszul érezte magát a szobák sötétjében is, de a szabad ég alatti sötétség, az észak-nevadai éj puszta sötétje mindennél rosszabb volt a számára. Napközben előnyben részesítette azokat a helyiségeket, ahol volt néhány lámpa és sok ablak, de éjjelenként jobban szerette az ablaktalan szobákat, mert néha úgy tűnt neki, hogy az éjszaka nekinyomakszik az üvegnek, mint valami élőlény, amely rá akarja vetni magát, hogy mohón felzabálja. Az sem hozott megkönnyebbülést, ha összehúzta a függönyöket, mert akkor is tudta, hogy az éj les rá odakint, és csak a megfelelő alkalomra vár.
Ernie mélységesen szégyellte magát. Fogalma sem volt, miért kezdett el újabban rettegni a sötéttől. Egyszerűen csak megtörtént a dolog.
Természetesen emberek milliói osztoztak vele ebben a fóbiában, de majdnem mindegyikük gyermek volt, Ernie viszont már az ötvenkettedik életévét taposta.
Péntek délután, a Hálaadás utáni napon, egyedül dolgozott a motel irodájában, mert Faye elrepült Wisconsinba, hogy meglátogassa Lucyt, Franket és az unokákat. Keddig nem is fog visszajönni. A december közeledtével eredetileg be akartak zárni egy hétre, hogy mindketten együtt tölthessék a karácsonyt a gyerekekkel Milwaukee-ban; de Faye ezúttal egyedül utazott el.
Ernie-nek rettenetesen hiányzott már. Hiányzott neki, hiszen Faye harmincegy éve volt a felesége és a legjobb barátja. Hiányzott neki, mert jobban szerette most, mint az esküvőjük napján. És mert... Faye nélkül az éjszakák hosszabbnak, mélyebbnek és ezerszer sötétebbnek tűntek.
Péntek délután fél háromra kitakarította az összes szobát, kicserélte az ágyneműket és a Tranquillity Motel készen állt az utazók következő hullámának rohamára. Tizenkét mérföldön belül ez volt az egyetlen vendégfogadó. Az autópályától északra állt egy dombon - apró állomás a hatalmas, zsályacserjével teleszórt pusztaságban. Elko harminc mérföldre, keletre feküdt, Battle Mountain negyven mérföldnyire, nyugatra. Carlin városa és a Beowawe nevű kicsiny falu közelebb voltak, bár a Tranquillity Moteltől Ernie egyik települést sem láthatta. Valószínűleg nem volt a világon még egy motel, amely békésebb és nyugalmasabb környékre épült volna.
Ernie az irodában ült, egy doboz fapáccal a kezében és néhány karcolást javítgatott a tölgyfa pulton, amelyen a vendégek szokták aláírni a vendégkönyvet. Igazából a pult nem volt olyan rossz állapotban. Ernie csak el akarta foglalni magát, amíg késő délután a vendégek el nem kezdenek szállingózni a 80-as államközi útról. Ha nem foglalta le valamivel a gondolatait, akkor egyből az járt a fejében, hogy milyen korán leszáll a sötétség ilyenkor novemberben, és mikor ez valóban bekövetkezett, már olyan ideges lett, mint a macska, amelynek konzervdobozt kötöztek a farkára.
Attól a pillanattól kezdve, hogy reggel fél hétkor kinyitott, az irodában az összes lámpa égett. A tölgyfa asztalon, a pult mögött, egy hajlítható nyakú, fénycsöves lámpa állt, halvány fényháromszöget vetve a zöld filcborításra. Az irattartók mellett egy rézből készült állólámpa szórta a fényt. A pult túloldalán egy forgóállvány állt, rajta képeslapok, továbbá egy falipolc, rajta körülbelül negyven darab puhafedelű könyv, meg egy másik állvány, tele ingyenes utazási prospektusokkal. Az ajtónál egy nyerőautomata árválkodott, mellette bézsszínű dívány, két asztalka, rajtuk vörösessárga burával felszerelt lámpák. A mennyezetről futtatott üvegből készült csillár lógott, s persze az iroda egész bejárati frontját egy hatalmas ablak uralta. A motel dél-délnyugatra nézett, tehát ebben a napszakban a lemenő nap mézszínű sugarai éppen keresztülhatoltak az óriási ablaktáblán, borostyánszín árnyalatot kölcsönözve a fehér falaknak.
Amikor még Faye is itt volt, Ernie nem kapcsolt fel minden lámpát, mert biztos volt abban, hogy felesége valami megjegyzést tenne az energiapazarlásra, s eloltott volna néhányat. Ez kényelmetlenül érintette Ernie-t, de elviselte az élettelen izzók látványát, hogy megőrizhesse a titkát. Amennyire tudta, Faye-nek fogalma sem volt a fóbiájáról, amely az elmúlt négy hónapban hatalmasodott el rajta lassanként, és Ernie nem is akarta, hogy tudomást szerezzen róla, mert szégyellte magát e hirtelen támadt furcsaság miatt, és mert nem akarta megijeszteni Faye-t. Nem ismerte az okát ennek az irracionális félelemnek, de azt tudta, hogy le fogja győzni előbb-utóbb, tehát nem volt értelme megaláznia magát és felesleges aggodalmat keltenie Faye-ben emiatt az átmeneti állapot miatt.
Nem volt hajlandó elfogadni, hogy komoly dologról van szó. Élete Ötvenkét éve alatt csak nagyon ritkán volt beteg. Először és utoljára akkor feküdt kórházban, miután kapott egy golyót a hátsójába, egy másikat meg a hátába, még odaát Vietnamban. A családjában sohasem fordult elő mentális probléma és Ernest Eugene Block halál-biztosan-minden-kétséget-kizáróan meg volt győződve arról, hogy nem ő lesz az első a nemzetségében, aki egy pszichiáter díványán nyöszörög.
Ez az egész szeptemberben kezdődött, fura, szorongó érzésekkel, ahogy közeledett az éj, és ez az érzés egészen hajnalig vele maradt. Először nem zavarta meg minden éjjel, de egyre rosszabb lett, és október közepére a sötétedés folyton magával hozott valami megmagyarázhatatlan szorongást. November elejére a szorongás félelemmé változott, az utóbbi két hétben pedig odáig fajult, hogy naphosszat kellemetlen, zavarodott félelemmel számolta az órákat sötétedésig. Az elmúlt tíz napban ki sem lépett a házból miután leszállt az éj. Faye eddig nem vett észre semmit, bár nyilvánvaló volt, hogy mindez nem maradhatott sokáig titokban.
Ernie Block hatalmas termetű férfi volt, s nevetségesen hangzott, hogy bármitől is megijedhet. Száznyolcvan centi magas volt, szilárd, szögletes felépítésű. Vezetékneve tökéletes, egyszavas leírása volt testalkatának. Drótszerű haját kefefrizurára vágva viselte, mely szabadon hagyta koponyájának nagy szeletét. Arcvonásai tiszták voltak és megnyerőek, bár szögletesek, mintha gránitból faragták volna. Vastag nyaka, masszív vállai, hordószerű mellkasa nehézsúlyú külsőt kölcsönöztek neki. A középiskola futballcsapatában a többiek csak úgy hívták, a "Bika". A tengerészeinél lehúzott huszonnyolc éves pályafutása során - ahonnan hat éve ment nyugdíjba - a legtöbb ember uramnak szólította, még a vele egy rangban lévők is. Elképednének, ha megtudnák, hogy Ernie Block tenyere újabban izzadni kezd, ahogy közeledik az alkonyat.
És most, azzal a szándékkal, hogy távol tartsa gondolatait a naplementétől, a pult körüli javítgatnivalóval piszmogott, és végül, háromnegyed négyre végzett is vele. A nappali fény minősége megváltozott. Már nem volt az a mézszínű ragyogás. A nap lassan elindult hanyatló útján nyugat felé.
Négy órakor megérkeztek az első vendégek, egy körülbelül Ernie-vel egykorú pár, Mr. és Mrs. Gilney, akik hazafelé tartottak Salt Lake Citybe, miután Renoban töltöttek egy hetet a fiúgyermeküknél. Ernie csevegett velük egy kicsit és igen csalódott volt, mikor fogták a kulcsukat és a szobájukba mentek.
A napfény sötét narancsszínűvé változott, amely már egyáltalán nem tartalmazott sárgát. A szétfoszló felhők már nem fehér vitorláshajók voltak, hanem skarlátszín gályák, s kelet felé siklottak a Nagy Vízgyűjtő felett, amelyben csaknem egész Nevada állam feküdt.
Tíz perccel később egy halálsápadt férfi nyitott be - aki valami különleges feladat miatt járt a környéken a földhivatal megbízásából - s kivett egy szobát két napra.
Ernie, újra egyedül, megpróbált nem az órájára nézni.
Igyekezett az ablakot is elkerülni a tekintetével, mert az üvegen túl lassan elvérzett a nap.
Nem fogok pánikba esni, mondogatta magában. Átéltem egy háborút, láttam a legrosszabbat, amit ember láthat, és Istenemre, nem fogok betojni, csak mert közeledik az éjszaka.
Fél ötre a napfény narancsszínűről vérvörösre változott.
Ernie szívverése szaporább lett, s úgy érezte, mintha a bordái óriási satuvá változtak volna.
Az asztalhoz sétált, leült egy székre, lehunyta a szemét és elvégzett pár légzőgyakorlatot, hogy megnyugtassa magát.
Bekapcsolta a rádiót. A zene néha segített. Kenny Rogers énekelt a magányról.
A nap elérte a horizontot és lassan eltűnt a látóhatár mentén. A karmazsin-színű délután elektromos kékké változott, majd világító lilává, amely a szingapúri naplementékre emlékeztette Ernie-t, ahol fiatal regrutaként két évig szolgált, mint követségi őr.
És megérkezett a szürkület.
Aztán a legrosszabb, az éjszaka.
Ahogy előkúszott a sötétség, odakint automatikusan bekapcsolt a neonreklám, de Ernie ettől egyáltalán nem érezte jobban magát. A hajnalt egy örökkévalóság választotta el tőle. Most az éjszaka volt az úr.
A fény elhalásával a külső hőmérséklet fagypont alá süllyedt. Ilyenkor egyre gyakrabban be kellett kapcsolni az olajkályhát. De hiába volt hűvös, Ernie Block izzadt.
Hat órakor Sandy Sarver szaladt át a Tranquillity Grille-ből mely apró szendvics-bár volt a motel mellett, nem túl gazdag ételválasztékkal. Csak ebédet és vacsorát kínált a szállóvendégeknek, meg az éhes teherautósofőröknek, akik az autópályáról tértek be, hogy bekapjanak pár falatot. Sandy harminckét éves volt. Ernie és Faye megbízásából ő és férje, Ned vezették az éttermet; Sandy felszolgált, Ned pedig főzött. Egy lakókocsiban laktak odafent Beowawe mellett és viharvert Ford furgonjukkal minden nap oda-vissza autókáztak.
Ernie összerezzent, mikor Sandy belépett az ajtón, mert az az irracionális érzése támadt, hogy a sötétség párduc módjára beszökken az ajtónyíláson.
- Meghoztam a vacsorát - mondta vidáman Sandy és összerázkódott a hűvös fuvallattól, amit magával hozott odakintről. Egy fedél nélküli kartondobozt helyezett a pultra. Sajtburger, sült krumpli, káposztasaláta és egy doboz Coors. - Gondoltam, jól jön majd a sör, hogy kimossa a szervezetedből ezt a sok koleszterint.
- Kösz, Sandy.
Sandy Sarveren nem volt sok néznivaló. Egyszerű, szürke teremtés volt, bár több jó ponttal rendelkezett, mint amennyiről tudomása volt. Lábai túl vékonyak voltak, de formásak. Sovány volt, de ha magára szedett volna vagy öt-tíz kilót, az használt volna neki. Nem dicsekedhetett hatalmas mellekkel, bár megnyerő rugalmassággal kompenzálta a domborulatok hiányát és azért volt benne valami elragadó női báj, különösen apró csontjaiban, karcsú karjaiban és hattyúnyakában. Olykor fel lehetett fedezni benne a ritkán látható, de annál lefegyverzőbb kecsességet, amit általában ügyesen palástolt azzal a szokásával, hogy csoszogott, és mikor leült, valósággal beleroskadt a székbe. Barna haja fénytelen volt és laza, valószínűleg, mert sampon helyett szappannal mosta. Soha nem sminkelte magát, még rúzst sem használt. Körmeit tövig rágta és elhanyagolta. Azonban Sandy melegszívű, nagylelkű teremtés volt, Ernie és Faye épp ezért kívánta is neki, hogy bárcsak előnyösebben nézne ki, s kapna többet az élettől.
Ernie néha aggódott érte, ugyanúgy, ahogy régebben Lucyért, a saját lányáért aggódott, mielőtt Lucy feleségül ment Frankhez, és olyan nyilvánvalóan és tökéletesen boldog lett. Ernie érezte, hogy valamikor régen valami rossz történhetett Sandy Sarverrel. Súlyos csapás érhette, ami nem törte ugyan meg, de megtanította, hogy tartózkodó és visszafogott legyen, hogy mindig lehajtott fejjel járjon, s csak soványka elvárásai legyenek, hogy megóvja magát a csalódástól, fájdalomtól és az emberek kegyetlenségétől.
Ernie beleszagolt a dobozból felszálló illatokba és kinyitotta magának a sört:
- Ned csinálja a világ legjobb sajtburgerét.
- Áldás egy férfi a háznál, aki főzni is tud - mosolyodott el szégyenlősen Sandy. Hangja halk volt, szelíd.
- Különösen az én esetemben, mert én egyáltalán nem vagyok jó benne.
- Na ne, fogadok, hogy te is remek szakács vagy - tréfálkozott Ernie.
- Nem, én aztán nem, egy kicsit sem. Soha nem is voltam, és nem is leszek.
Ernie a nő csupasz, libabőrös karjaira nézett, melyek kikandikáltak rövidujjú egyenruhájából:
- Nem lenne szabad pulóver nélkül szaladgálnod az ilyen hideg estéken. Kihívod a sorsot magad ellen.
- Nem hiszem - felelt Sandy. - Már régóta hozzá vagyok szokva a hideghez.
Ezt fura dolog volt hallani, és a hangsúly, ahogy ezt mondta, még furcsább volt. De mielőtt Ernie elgondolhatta volna, hogyan húzzon ki többet a nőből, hogyan kerülhet közelebb a titokhoz, Sandy az ajtó felé indult.
- Akkor viszlát, Ernie.
- Sok a munka, mi?
- Akad. Lassan elkezdenek szállingózni a kamionosok vacsorára. - Sandy egy pillanatra megállt a nyitott ajtóban. - Te aztán szép díszkivilágítást csinálsz itt.
Hideg levegő áramlott be az ajtónyíláson.
- Akár le is bámulhatnál itt - tette hozzá Sandy. - Csak... csak szeretem a világosságot. Az emberek
belépnek egy hotel recepciójára, ami csak gyéren van megvilágítva... és máris rosszul érzik magukat. Az első benyomások pedig nagyon fontosak.
- Nahát, erre nem is gondoltam volna. De ezért vagy te a főnök. Mikor én voltam az ügyeletes, sose gondoltam ilyen apróságokra. Nem figyelek a részletekre. Na, rohannom kell.
Ernie visszatartott lélegzettel várt, míg nyitva állt az ajtó, s megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor becsukódott Sandy mögött. Ernie nézte, amint a nő elsiet az ablak előtt, majd eltűnik a szeme elől. Nem emlékezett rá, hogy Sandy valaha is elismert volna egyet is saját jó tulajdonságai közül, ellenben soha nem habozott, ha a hibáit, vagy a gyengeségeit kellett bevallania - igaziakat és képzelteket egyaránt. Sandy néha nagyon szomorú társaság volt. De ezen az éjjelen Ernie még a szomorú társaságot is szívesen látta. Sajnálta, hogy Sandy elment.
Ernie a pultnál állva fogyasztotta el a vacsorát. Szándékosan csak az ételre koncentrált, egyszer se emelte fel a tekintetét róla, amíg el nem pusztította az egészet, arra használva az evés folyamatát, hogy elterelje a gondolatait irracionális félelemről, amelybe belebizsergett a fejbőre és hónaljában elindultak a verítékpatakok.
Hét előtt tíz perccel a motel húsz szobájából nyolcat elfoglaltak. Mivel egy négynapos, hosszú hétvége második napján jártak, a szokásosnál többen vállalkoztak utazásra. Ernie még legalább nyolc szobát kiadhatott volna, ha nyitva marad kilencig.
Nem bírta megcsinálni. Tengerész volt, igaz, hogy nyugdíjas, de akkor is tengerészgyalogos, aki számára a "kötelesség" és "barátság" szent szavak voltak, és szolgálat közben sosem vallott szégyent, még Vietnamban sem, a süvítő golyók, robbanó bombák és körülötte pusztuló emberek között sem, de most képtelen volt arra az egyszerű feladatra, hogy kilencig a recepció pultja mögött maradjon. Az iroda hatalmas ablakait nem takarták függönyök, nem volt roló az üvegajtón, tehát sehová sem lehetett menekülni a sötétség látványa elől. Ahányszor kinyílt az ajtó, rosszul lett a rettegéstől, mert semmi nem állt közte és az éjszaka között.
Nagy, erős kezeire pillantott. Remegtek. Gyomra felkavarodott. Ideges volt, s képtelen volt egy helyben állni. Fel-alá sétálgatott ahelyiségben. Ezzel-azzal piszmogott. Végül, negyed nyolckor, mikor már végképp elhatalmasodott rajta az értelmetlen aggodalom, megnyomta a pult alatti gombot, mire kint kigyulladt a MINDEN SZOBA FOGLALT neonjelzés, s bezárta a bejárati ajtót. Lekapcsolta a lámpákat, méghozzá egyesével, nagy ívben elkerülve azokat a helyeket, ahová odanyúltak már az árnyak, s gyorsan a helyiség hátsó részébe hátrált. Onnan vezetett fel a lépcső a tulajdonosok emeleti lakásába. Normális tempóban szándékozott felkapaszkodni a lépcsőkön, azt mondogatva magában, hogy ostoba dolog félni, hogy semmi nem fog utánamenni a lenti iroda sötét sarkaiból, semmi - milyen nevetséges gondolat - semmi, abszolút semmi. De az ilyen bátorítások nyomán sem érezte jobban magát, mert nem a sötétben bujkáló valamitől félt, hanem magától a sötétségtől, a fénynek a puszta hiányától. Megmarkolta a korlátot és gyorsabb haladásra bírta magát. Bosszankodva és egyben csalódottan konstatálta, hogy ilyen hamar pánikba esett. Már kettesével vette a fokokat. Az emeleten, kalapáló szívvel rontott be a nappaliba. Vaktában megkereste a kapcsolót, lekapcsolta az alsó helyiségben égő utolsó lámpákat, bevágta az ajtót, hogy beleremegtek a falak, majd - miután ráfordította a kulcsot - széles hátával nekitámaszkodott.
Egyre csak zihált. A remegés sem akart elmúlni. Érezte saját savanyú verítékét.
Néhány lámpa egész nap égett a lakásban, de Ernie-nek végig kellett rohannia a szobákon, hogy az összeset felkapcsolja. A függönyök szorosan össze voltak húzva, még előző estéről, így a kinti éjszakából Ernie semmit sem láthatott.
Mikor lassan visszanyerte az önuralmát, áttelefonált a Tranquillity Grille-be és elmondta Sandy-nek, hogy nem érzi jól magát és bezárta a boltot. Megkérte őket, hogy inkább holnap reggel csinálják meg az elszámolást és ma már ne zavarják a napi bevétellel, ha már lehúzták a rolót az étteremben.
Rosszul volt saját verítékének szúrós szagától - illetve nem is annyira a szagtól, mint inkább az önuralom hiányától, amit a szag jelképezett - ezért Ernie lezuhanyozott. Miután szárazra törölte magát, tiszta fehérneműt vett fel, vastag fürdőköpenybe bújt és lábára papucsot húzott.
Nem is olyan régen, e zavarbaejtő és meghatározhatatlan félelme ellenére azért tudott aludni a sötét szobában, bár nem minden aggodalom és pár üveg sör jótékony hatása nélkül. Aztán, két nappal ezelőtt, mikor Faye már elutazott Wisconsinban, Ernie csak az éjjelilámpa állandó fénye mellett tudott elszunnyadni. Tudta, hogy most is szüksége lesz a kislámpa jótékony, megnyugtató fényére.
És mi lesz, ha Faye kedden visszajön? Képes lesz majd akkor a sötétben aludni éjszakánként?
Mi lesz, ha Faye majd lekapcsolja a villanyt... és ő sikoltozni kezd, mint egy halálra rémült gyerek?
Dühösen Összeszorította a fogát erre a fenyegető megaláztatásra gondolva és a legközelebbi ablakhoz lépett. Egyik széles tenyerét az összehúzott függönyre helyezte. Tétovázott. Úgy érezte, szíve helyén egy hangtompítóval ellátott gépfegyver zakatol.
Ernie olyan volt Faye szemében, mint egy szikla, amire támaszkodni lehet. Amilyennek egy igazi férfinak lennie kell. Nem szabad Faye-t cserbenhagynia. Úrrá kell lennie ezen a bizarr, nyomorúságos állapoton, mielőtt Faye visszajön Wisconsinból.
Szája kiszáradt és visszatért a remegés is, mikor arra gondolt, mi lehet az elfüggönyözött ablakon túl, de tudta, csak úgy győzheti le ezt az egészet, ha szembeszáll vele. Ezt a leckét megtanította neki az élet: az ember legyen bátor, nézzen szembe az ellenséggel, szálljon harcba. A cselekvés filozófiája mindig bevált. Ezúttal is működni fog. Az ablak a motel mögé nézett, ahol a kopár mezők és dombok húzódtak, a lakatlan felföld. A tér megvilágításáról csupán a csillagok gondoskodtak. Csak félre kell húznia a függönyt, szemtől-szembe kell kerülnie a komor látképpel, s el kell viselnie. Az összeütközés olyan lesz, mint a tisztítótűz; kisöpri a mérget a szervezetéből.
Ernie elhúzta a függönyt. Kipislogott az éjbe és azt mondta magában, ez a tökéletes sötétség nem is olyan rossz - mély és makulátlan, komor és hideg, de nem ellenséges, és semmiképpen nem jelent személyes fenyegetést.
Azonban ahogy figyelt, a sötétség mozdulatlan és mozdíthatatlan szeletei mintha... nos, megváltoztak volna, összeforrtak, s alig látható, mégis szilárd alakzatokat alkottak, lüktető, sűrű formákat a még mélyebb sötétségben, leselkedő fantomképeket, árnyakat, melyek bármelyik pillanatban nekivethették magukat a törékeny ablaknak.
Ernie összeszorította az állkapcsát, s homlokát a jéghideg üvegnek támasztotta.
A kietlen nevadai táj, a hatalmas kiterjedésű üresség, most mintha még tovább tágult volna. Ernie nem látta az éjszakába bújt hegyeket, de érezte, hogy mágikus módon visszahúzódtak, a síkság közte és a hegyek között hatalmasra nő, száz, meg ezer mérföld szélesre terjed, és sebesen nő a végtelen felé, míg hirtelen ő ott állt az üresség közepén, mely oly mérhetetlen volt, hogy nem volt rá szó. Minden oldalról üresség és sötétség vette körül, melyet emberi mértékkel nem is lehetett megítélni, hiszen az túl volt az ő gyarló képzeletének határain, szörnyű üresség jobbról és balról, elölről és hátulról, fent és lent, s Ernie hirtelen alig kapott levegőt.
Ez összehasonlíthatatlanul rosszabb volt, mint amit idáig átélt. A félelem mélyebbre hatolt és ereje megrázóbb volt. És totális kontrollt gyakorolt őfelette.
Egyszeriben tudatában lett a hatalmas sötétség súlyának, mely mintha kérlelhetetlenül csúszott volna felé, egyre közelebb, hogy aztán rároskadjanak az éjszaka nehéz falai és összenyomják és...
Ernie felkiáltott és ellökte magát az ablaktól.
Térdre esett, ahogy a drapéria visszahullott a helyére. Az ablak újra fedve volt. Az éj sötétjét újra kiszorította a szobából. Fény vette körül, áldott fény. Összerázkódott.
Az ágyhoz vonszolta magát. Sokáig feküdt ott, saját szívverését hallgatva, mely olyan volt, mint léptek zaja a belsejében. Ahelyett, hogy megoldotta volna a problémát, a bátor szembeszállás csak még rosszabbá tett mindent.
- Mi történik itt? - kérdezte fennhangon, a mennyezetet bámulva. - Édes Istenem, mi jön még ezután?
Mindez november 22-én történt.

4
Laguna Beach, Kalifornia

Szombaton, miután előző este ismét zavarbaejtő epizód történt, Dom Corvaisis, kétségbeesett reakcióként alaposan és módszeresen kifárasztotta magát. Az éjszaka beköszöntével agyongyötörtnek akarta tudni magát, és úgy szándékozott aludni mint egy ősidők óta a föld gyomrában pihenő kő. Reggel hétkor, mikor a reggeli hideg köd még ott lebegett a kanyonok felett és a fák között, vagy fél órát tornázott a teraszon. Aztán felvette az edzőcipőjét és futott hét fáradságos mérföldet a környék lejtőin. Az ezt követő öt órát kemény kertészkedéssel töltötte. Ezután, mivel elég meleg volt az idő, magára kapta a fürdőnadrágját, bevágott pár törülközőt a Firebird-be és leautózott a tengerpartra. Napozott egy kicsit és sokat úszott. A Picasso's-ban elköltött vacsora után sétált még egy órát az üzletekkel teli utcákon, ahol csak nagy ritkán tűnt fel egy-két szezon utáni turista. Aztán hazahajtott.
A szobájában levetkőzve Dom úgy érezte, mintha Lilliput országában lenne, ahol ezernyi kis ember húzná le őt kötelékekkel. Ritkán ivott, de most lehajtott egy pohárka Remy Martint. Alig kapcsolta le a lámpát, már el is aludt.
A holdkórossággal kapcsolatos incidensek egyre gyakoribbá váltak és az alvajárás életének központi kérdése lett. Már a munkájában is zavarta. Az új könyv, mellyel eddig olyan jól haladt, elakadt. Az elmúlt két hétben kilenc alkalommal ébredt a kamrában, a legutolsó négy éjszaka mindegyikén. A megpróbáltatások mosolyognivalók voltak és fejtörést okoztak. Dom félt elaludni, mert alvás közben nem tudta ellenőrizni önmagát.
Előző nap, pénteken, végül elment az orvosához. Dr. Paul Cobletz Newport Beach-en lakott. Dom bizonytalanul elmondott neki mindent, de képtelen volt szavakba foglalni aggodalmának igazi mélységét. Dom mindig nagyon magának való ember volt, miután a gyerekkorát tucatnyi nevelőotthonban és nevelőszülők társaságában töltötte, akik közömbösek, vagy éppen ellenségesek voltak vele, s akik mind megdöbbentően rövid ideig voltak jelen az életében. Világéletében vonakodott megosztani másokkal legfontosabb és legszemélyesebb gondolatait. Ez csak regényei képzeletben szereplőinek száján át sikerült neki.
Cobletz nem kezdett el oktalanul aggódni. Egy alapos kivizsgálás után Domot kivételesen egészségesnek nyilvánította. Az alvajárást a stressznek tulajdonította, amelyet regénye küszöbön álló megjelenése váltott ki.
- Ön szerint nem kellene valami célzottabb vizsgálatot végezni? - kérdezte Dom.
Cobletz megrázta a fejét:
- Ön író, vagyis könnyen elszalad a képzelete. Agytumorra, vagy ilyesmire gondol. Igazam van?
- Nos... igen.
- Fejfájás? Szédülés? Zavaros látás?
- Semmi ilyesmi.
- Megvizsgáltam a szemeit. Nincs elváltozás a retinájában, nincs jele koponyán belül megnövekedett nyomásnak. Tapasztalt megmagyarázhatatlan hányást?
- Nem.
- Szédüléses periódusok? Eufória, látszólag ok nélkül? Vagy más, ilyen természetű tünetek?
- Nem, nincsenek.
- Akkor egyelőre nem látom okát a részletesebb vizsgálatoknak.
- Gondolja, hogy... pszichoterápiára van szükségem?
- Te jó ég, dehogy! Biztos vagyok benne, hogy minden gondja hamarosan elmúlik.
Dom végzett az öltözködéssel és nézte, ahogy Cobletz lezárja az aktáját. - Azt hittem, talán altatót felír... - nyögte ki végül.
- Nem, nem - vágott a szavába Cobletz. - Még nem. Nem hiszek az azonnali gyógyszeres kezelésben. A következőt fogja csinálni, Dom. Néhány hétig tartsa távol magát az íróasztalától. Ne végezzen semmilyen szellemi munkát. Eddzen keményen, végezzen fizikai munkát. Minden este fáradtan bújjon ágyba, olyan fáradtan, hogy még a könyve se érdekelje, amelyen idáig dolgozott. Néhány nap és rendbejön. Erről meg vagyok győződve.

Szombaton Dom pontosan úgy cselekedett, ahogy Dr. Cobletz előírta; mindenféle testi erőfeszítéssel jól kifárasztotta magát, méghozzá sokkal önostorozóbb állhatatossággal, ahogy azt az orvos javasolta. Következésképpen, ahogy letette fejét a párnára, mély álomba zuhant és reggel tényleg nem a kamrában ébredt.
De nem is az ágyában. Ezúttal a garázsban érte a reggel.
A rettegés fojtogató állapotában tért magához, zihálva, gyorsvonatszerű szívveréssel. Szája kiszáradt, keze ökölbe szorult. Minden tagja fájt és görcsben volt, részben a kemény szombati testedzéstől, de részben attól a természetellenes és kényelmetlen póztól, amelyben idáig aludt. Az éjszaka folyamán a munkapad feletti polcról lekotort két összehajtogatott vitorlavásznat és befészkelte magát a kazán mögötti szűk helyre. Ott feküdt most is, a vászon alá bújva.
Igen, elbújt, ez volt a helyes kifejezés. Nem csupán a meleg miatt húzta magára a vásznakat. Azért keresett menedéket a kazán mögött és a vitorlavásznak alatt, mert el akart rejtőzni valami elől.
De mitől?
Még most is, ahogy nagy keservesen felült és szeme lassan hozzászokott az árnyakkal teli garázs félhomályához, az az intenzív aggodalom, ami ébredéskor vele volt, csökönyosen vele maradt. Pulzusa vadul kalapált. Mitől félt?
Álomképek. Rémálmában biztosan valami szörny elől menekült, s az elől próbált elrejtőzni. Ez a vélt veszedelem okozta az alvajárást, s mikor álmában valami rejtekhelyet keresett magának, ezt tette a valóságban is.
A fehér Firebird szellemszerűen felderengett előtte a félhomályban. A garázson végigcsoszogva Dom úgy érezte, mintha ő maga is egy kísértet volna.
Egyenesen a dolgozószobájába ment. Reggeli fény töltötte meg a helyiséget. Domnak hunyorognia kellett. Piszkos pizsamanadrágjában leült az íróasztalhoz, bekapcsolta a szövegszerkesztőt, s a dokumentumokat tanulmányozta, de minden úgy volt, ahogy csütörtökön hagyta. Dom remélte, hogy álmában talán hagyott valami üzenetet, ami segíthet megérteni aggodalma forrását. A megoldást nyilván a tudatalattija tárolta, amely eddig nem engedelmeskedett a tudatos énnek. Alvajárás közben a tudattalanja ellenőrzés alatt állt és talán megpróbálta elmagyarázni a dolgokat a tudatos énnek a szövegszerkesztő segítségével. De most ez nem történt meg.
Dom kikapcsolta a gépet. Hosszú ideig ült ott az ablak mellett az óceánt bámulva.
Aztán, mikor órákkal később a fürdőszoba felé lépkedett, furcsa dolgot tapasztalt. Szögek borították a szőnyeget. Vigyáznia kellett, hová lép. Lehajolt és felemelt néhányat. Ötcentis acélszögek. A szoba távolabbi részében meglátott két tárgyat. Az ablak alatt - melyről félre voltak húzva a függönyök - egy doboz hevert a földön, félig tele szögekkel, a többi kiszóródva mellette a földön. A doboz mellett egy kalapács.
Dom gondterhelten emelte fel a földről.
Mi a fenét csinált itt az éj sötét óráiban?
Tekintetét a párkányra emelte. Ott is szögek csillogtak a napfényben.
A bizonyítékokból ítélve arra készült, hogy beszögelje az ablakokat. Jézus. Valami úgy megrémítette, hogy erődöt akart csinálni a házából, de mielőtt igazán hozzáláthatott volna a feladat végrehajtásához, hirtelen elhatalmasodott rajta a félelem, a garázsba menekült, s a kazán mögé rejtőzött.
Felállt és kinézett az ablakon. A virágtól roskadozó rózsabokrokat látta, egy apró gyepcsíkot és a vadrepkénnyel borított lejtőket látta. Csodás tájkép. Hihetetlennek látszott, hogy éjjel valami ismeretlen veszély fenyegette itt.
És mégis...
Dom Corvaisis egy darabig figyelte, ahogy a nap egyre feljebb kúszik az égen, nézte a rózsák körül szorgoskodó méheket, aztán nekiállt összeszedni a padlót borító szögeket.
Mindez november 24-én történt.

5
Boston, Massachusetts

A fekete kesztyűkkel történt incidens utáni két hét eseménytelenül telt el.
A zavarbaejtő, kellemetlen eset után Ginger Weiss feszült maradt még néhány napig, és minden percben újabb rohamra várt. Éberen figyelte saját fizikai és szellemi állapotát, valami komoly rendellenesség rejtett tüneteit kereste, és szinte várta az újabb, közeledő eszméletzavar legapróbb jeleit, de semmi olyat nem tapasztalt, ami miatt aggódnia kellett volna. Nem volt fejfájása, nem szédült, nem tapasztalt émelygést, izomfájdalmakat. Fokozatosan önbizalma is visszatért a szokásos magas szintre. Meg volt győződve arról, hogy azt a kétségbeesett menekülést teljes mértékben a stressz okozta, egyszeri zavar volt.
A Memorialban még elfoglaltabbak lettek a napjai, mint eddig. George Hannaby, a sebészet vezetője - magas, testes, mackószerű férfi, aki lassan beszélt, lassan járt és megtévesztő módon lustának látszott - kemény menetrendet írt elő, és bár nem Ginger volt az egyetlen gyakornok az osztályon, ő volt az egyedüli, aki kizárólag George Hannaby-vel dolgozott. Ginger asszisztált sok - csaknem mindegyik - műtétjénél: érátültetéseknél, amputációknál, térdhajlati bypass-beültetéseknél, embolus eltávolításoknál, mellkasfelmetszéseknél, artéria-röntgenkép készítéseknél, időszakos, vagy állandó pacemaker-beültetéseknél.
George figyelte minden mozdulatát és azonnal megjegyzést tett a legkisebb hibára is. Bár egy barátságos medvére hasonlított, kemény munkafegyelmet tartott, s nem tűrte a lustaságot és a gondatlanságot. Sokszor kegyetlen kritikával illette a fiatal orvosokat, jól megizzasztotta őket. Egy-egy ilyen alkalommal valósággal nukleáris hőt árasztott és szinte megaszalta, kiszárította az embert.
Némelyik gyakornok zsarnoknak tartotta George-ot, de Ginger pontosan azért szeretett vele dolgozni, mert olyan magasra tette a mércét. Tudta, hogy George kritikái, bár néha tényleg kegyetlenek voltak, a betegek érdekét szolgálták, ezért soha nem is vette személyes sértésnek őket.
November utolsó hétfőjén, tizenhárom nappal a különös roham után, Ginger egy hármas szívritmusszabályozó-beültetésnél asszisztált. Az operáció alanya Johnny O'Day volt, egy ötvenhárom éves bostoni rendőr, akinek szívpanaszai miatt kellett idő előtt nyugdíjba mennie. Johnny zömök, gumiarcú, kócos, vidám tekintetű férfi volt, aki a problémái ellenére állandóan készen állt egy kis tréfálkozásra. Ginger különösképpen vonzódott hozzá, mert bár egy kicsit sem hasonlított a néhai Jacob Weiss-re, Gingert mégis az apjára emlékeztette.
Nagyon félt, hogy Johnny O'Day meg fog halni - és hogy ez részben az ő hibája lesz.
Gingernek nem volt oka feltételezni, hogy a rendőr veszélyeztetettebb helyzetben van, mint a többi szívbeteg. Gyakorlatilag Johnnyt alig fenyegette veszély. Tíz évvel fiatalabb volt, mint a szívritmusszabályozót hordók átlagéletkora. Jó eséllyel pályázhatott régi állapota visszanyerésére. Szívbetegségét nem komplikálták más rendellenességek, mint például visszérgyulladás, vagy rendkívül magas vérnyomás. A kilátások felettébb bátorítóak voltak.
De Ginger nem tudott megszabadulni attól a félelemtől, amely egyre inkább a hatalmába kerítette. Hétfő délután, ahogy közeledett a műtét ideje, egyre feszültebb lett. Apja halála óta először, Gingert elöntötte a kétely.
Ahogy George oldalán belépett a műtőbe, eltűnődött, hogy remeg-e a keze. Egy sebész kezének sohasem szabad remegnie.
A helyiségben minden fehér volt. A padlót zöldeskék kövezet borította. A krómacél felületeken megcsillant az erős lámpák fénye. Nővérek és anaszteziológusok éppen előkészítették a beteget.
Johnny O'Day kinyújtott karokkal, felfelé fordított tenyérrel a műtőasztalon feküdt. Csuklóit szabadon hagyták az intravénás tűknek.
Agatha Tandy, a nővér, akit George személyesen alkalmazott, gumikesztyűt húzott főnöke, majd Ginger frissen lesikált kezére.
A beteg már aludt. Nyakától a csípőjéig narancssárga volt a jódtól, onnan lefelé takarosan elrendezett, zöld lepedők takarták. Szemeit leragasztották, hogy megóvják a kiszáradástól. Lélegzése lassú volt, de normális.
A sarokban, egy asztalkán hordozható magnetofon állt. George jobban szeretett operálni Bach társaságában, a megnyugtató zene most is megtöltötte a helyiséget.
Jobban mondva, lehet, hogy mást megnyugtatott, de Gingert nem. Furcsa, jeges érzés öntötte el rohamléptekkel a gyomrát.
Hannaby elhelyezkedett a műtőasztal mellett. Agatha a jobbjához lépett, kezében egy tálcával, melyen a gondosan előkészített műszerek sorakoztak. A lélegeztető nővér is készenlétben állt, hogy bármit elhozzon a fal mellett álló szekrények egyikéből, ha szükség lenne valamire. A zöld szemű asszisztáló nővér észrevett egy gyűrődést a zöld lepedőn, s gyors mozdulattal elsimította. Az altatóorvos és egy másik nővér a páciens fejénél álltak, s az intravénás üveget, meg az EKG-t figyelték. Ginger is elfoglalta a helyét. A team készen állt a munkára.
Ginger a kezeire nézett. Nem remegtek.
Belül annál inkább reszketett.
A fenyegető veszélyérzet ellenére a műtét simán ment. George Hannaby gyorsan, biztosan, ügyesen operált. Kétszer hátralépett és megkérte Gingert, fejezze be az aktuális részműveleteket.
Ginger meglepődött magán, hogy a szokásos biztonsággal és gyorsasággal mozog a keze, s félelme és feszültsége csak abban nyilvánul meg, hogy jobban izzad, mint máskor. A nővér azonban mindig ott volt, hogy felitassa a homlokát.
- Mint az óramű - jegyezte meg George a műtét után a mosdónál.
- George, te mindig olyan nyugodtnak látszol - szappanozta be a kezét a forró víz alatt Ginger. - Mintha... mintha nem is sebész lennél, hanem... mondjuk egy szabó, aki egy öltönyt állít Össze.
- Lehet, hogy a látszat ez - felelte George, - de belül mindig feszült vagyok. Ezért hallgatok Bachot. De ma te is nagyon ideges voltál.
- Igen, az - ismerte el Ginger.
- Kivételesen ideges. Megesik az ilyen. - Nagy termete ellenére George-nak néha olyan édes és gyengéd volt a szeme, mint egy gyermeknek. - De az a fontos, hogy ez nem hatott ki a kézmunkára. Olyan simán dolgoztál, mint máskor. Elsőrangúan. Sokszor az idegességet is a magunk hasznára foghatjuk.
- Azt hiszem, ezt még tanulnom kell. George elvigyorodott:
- Szokás szerint túl kemény vagy önmagadhoz. Büszke vagyok rád. Egy időben azt gondoltam, talán fel kellene adnod a sebészi pályát és hentesként kéne elhelyezkedned egy szupermarketben, de most már tudom, hogy megcsinálod.
Ginger visszavigyorgott rá, de mosolyát hamisnak érezte. Igazság szerint több volt, mint feszült, vagy ideges. Hatalmába kerítette valami hideg, fekete félelem, amely könnyen elhatalmasodhatott volna rajta. Ez az egész sokban különbözött az egészséges izgalomtól. Ez a félelem olyan volt, amit még sosem tapasztalt, s amiről tudta, hogy George Hannaby sem érezte soha életében, különösen nem egy műtőben. De mi lesz, ha a félelem tovább tart és állandó társává szegődik a műtétek alatt is? Akkor mi lesz?
Aznap este fél tizenegykor az ágyában olvasgatott, mikor megcsörrent a telefon. George Hannaby volt. Ha előbb telefonál, Ginger kétségbeesett volna, hogy Johnny O'Day állapota esetleg hirtelen súlyosra fordult.
- Sajnálom, Weiss kisasszony nem lenni itthon. Nem beszél angolt. Hívjon vissza jövő áprilisban, kérem.
- Ha ez spanyol akcentus akart lenni, akkor csapnivaló - mondta George. - Ha valami keleti, akkor egyszerűen szörnyű. Adj hálát az égnek, hogy az orvosi pályát választottad és nem a színészit.
- Te viszont remek színházi kritikus lehettél volna.
- Tényleg kifinomult érzékem van az ilyesmihez, de most csend legyen és figyelj. Jó híreim vannak. Azt hiszem, készen vagy, okostojás.
- Készen? Mire?
- A nagy napra. Egy érátültetésre - mondta George.
- Úgy érted..., hogy nemcsak asszisztálnék? Hanem teljesen én csinálnám?
- Vezető sebész az egész folyamatban.
- Érátültetés?
- Persze. Nem azért specializáltad magad a szív-érsebészetre, hogy vakbeleket távolíts el életed hátralévő részében.
Ginger felült az ágyban. Szíve gyorsabban kezdett dobogni, s az izgalomtól az arcába szökött a vér:
- Mikor?
- Jövő héten. Van egy beteg, aki ezen a héten, csütörtökön, vagy pénteken fog befeküdni. A neve Fletcher. Szerdán majd együtt átnézzük a kartonját, Ha minden menetrend szerint megy, akkor azt hiszem, hétfőn reggel vághatunk is. Természetesen a te dolgod lesz kielemezni az utolsó vizsgálatokat, aztán meghozni a döntést.
- Ó, istenem.
- Jól fogod csinálni.
- De te is ott leszel velem.
- Asszisztálni fogok... ha egyáltalán úgy érzed, kellek valamire.
- És átveszed, ha látod, hogy kezdem elszúrni?
- Ne legyél buta. Nem fogod elszúrni.
- Nem, tényleg nem fogom - mondta pillanatnyi gondolkodás után Ginger.
- Ez az én Gingerem. Az a Ginger, aki bármit meg tud csinálni, amit a fejébe vesz. Ide hallgass, tudom, hogy ma délután közel voltál a pánikhoz, de ne aggódj. Ezen minden gyakornok átesik, ahogy elkezdenek asszisztálni a sebészeten. Ezt ők úgy hívják, "a kritikus pillanat". De te az elejétől fogva nyugodt voltál, és én úgy láttam, te sosem fogsz úgy bepánikolni, mint a legtöbben. Ma végül majdnem megtörtént. A "kritikus pillanat" nálad később érkezett el. S bár el tudom képzelni, hogy még mindig aggódsz miatta, szerintem inkább boldognak kellene lenned, amiért átestél rajta. A "kritikus pillanat" furcsa élmény. De az a fontos, hogy remekül megbirkóztál vele. - Köszönöm, George. Nem is színházi kritikusnak, hanem baseball-edzőnek kellett volna menned.
Percekkel később, mikor befejezték a beszélgetést és mindketten letették a telefont, Ginger visszahanyatlott a párnára és átölelte magát. Olyan jó érzés öntötte el, hogy kuncogni kezdett magában. Egy idő után felállt és a beépített szekrényhez ment, s addig turkált, kutatott, míg meg nem találta a Weiss-család fotóalbumát, amelyet aztán visszacipelt magával az ágyba és ott nézegette Jacob és Anna fényképeit, mert bár nem tudta megosztani velük a dicsőséget, azért szüksége volt arra az érzésre, hogy közel tudja magához őket.
Később, a sötét hálószobában, ahogy az ébrenlét szélén egyensúlyozott, végül rájött, miért volt úgy megijedve délután. Nála nem a "kritikus pillanat" érkezett el. Bár ez idáig nem ismerte el, attól félt, hogy a műtét közepén megint elsötétül előtte minden, az eszméletzavar állapotába zuhan, ahogy azon a keddi napon két héttel azelőtt. Ha a roham akkor csap le, mikor éppen szikét tart a kezében, mikor éppen egy finom vágást kell ejtenie, vagy mikor egy átültetett érszövetet kell összeöltenie...
Erre a gondolatra tágra nyílt a szeme. A lassan kúszó álom visszavonult, mint egy tolvaj, akit betörés közben tettenértek. Hosszú ideig töprengett ott, a sötétben feküdve.
Elvállalhatja ezt a felelősséget? Vezető sebész egy érátültetésnél? Az a roham egész biztosan csak egyszeri alkalom volt. Soha többé nem fogja újra meglepni. Ez holtbiztos. De próbára merje tenni ezt a teóriát?
Az álom lassan újra előkúszott, s ezúttal legyőzte őt.

Kedden, miután élelemmel felpakolva hazatért a Bernstein-féle fűszerüzletből, majd egy jó könyv társaságában eltöltött pár lusta órát, Önbizalma újra a régi volt, és már az ilyenkor érthető természetes szorongással várta az előtte álló kihívást.
Johnny O'Day állapota szerdán tovább javult, s igen jókedvű volt. Ezért volt érdemes keményen tanulni és dolgozni: nincs annál szebb, mint életeket megóvni, enyhíteni a szenvedést, reményt és boldogságot hozni azoknak, akik megismerték a kétségbeesést.
Asszisztált egy pacemaker-beültetésnél, amely minden komplikáció nélkül zajlott le, majd megcsinált egy aorta-röntgent és egy festékvizsgálatot az egyik beteg vérkeringéséről. Ezenkívül beült George mellé, mikor az megvizsgált két hozzá beutalt beteget.
Ezután George és Ginger összedugták a fejüket az érátültetés alanyának kartotékja felett - a pácienst Viola Fletchernek hívták és ötvennyolc éves volt. Miután alaposan átnézték az aktát, Ginger úgy döntött, csütörtökre berendeli Mrs. Fletchert a Memorialba, hogy a kellő vizsgálatok után meg tudják tenni az előkészületeket. Ha nem lesznek ellenjavaslatok, a műtétet hétfőn reggel el lehet végezni. George egyetértett.
így a szerdai nap villámgyorsan eltelt. Este fél hétre már tizenkét óra munka volt Ginger mögött, de ő nem érezte fáradtnak magát. Bár semmi dolga nem volt a kórházban, valahogy vonakodott hazamenni. George Hannaby már távozott. De Ginger még ott lábatlankodott, cseverészett a betegekkel, újra átnézte a kórlapokat, s végül bement George irodájába, ahol megint bele akart pillantani Viola Fletcher beteglapjába.
A főorvosi irodák az épület hátulsó szárnyában helyezkedtek el, elszeparálva magától a kórháztól. Ebben az órában a folyosók gyakorlatilag kihaltak voltak. Ginger gumitalpú cipői megcsikordultak a fényesre takarított kövön. A levegőben a fenyőillatú fertőtlenítő szaga
érződött.
George Hannaby várószobája, vizsgálója és privát irodája sötét volt és csendes, s Ginger sem kapcsolta fel az összes lámpát, ahogy keresztülhaladt a külső helyiségeken a belső "szentély" felé. Ott is csak az asztali lámpát kattintotta fel. George mindenhez adott kulcsot neki, így egy percen belül előhúzhatta az iratszekrényből Violet Fletcher aktáját, majd visszatért vele George asztalához. Leült a hatalmas bőrfotelbe, s az asztali lámpa sárga körívében kinyitotta a dossziét - és csak akkor vett észre egy tárgyat, amely magára vonta a figyelmét, s amelynek láttán a torkán akadt a levegő. A zöld posztón hevert. Egy szemtükör volt, egy olyan eszköz, ami a szem belső részének megvizsgálására szolgál. Semmi szokatlan - és persze semmi fenyegető - nem volt az ophtalmoszkópon. Minden orvos ilyet használ a rutinvizsgálatok elvégzésénél. Mégis, ennek a tárgynak a látványa nemcsak a torkára forrasztotta a levegőt, hanem eltöltötte valami szörnyű veszély hirtelen érzésével. Gingert egyszeriben kiverte a hideg veríték. Szíve olyan vadul és hangosan vert, mintha a hangja nem is belülről jönne, hanem egy parádés dob dübörögne az utcán, az ablakon túl.
Ginger nem tudta levenni a szemét az ophtalmoszkópról. Éppen úgy, mint a fekete kesztyűk esetében, két héttel azelőtt a fűszerüzletben, most George irodájában minden más tárgy kezdett elhalványulni, amíg csak az a fényes tárgy volt az egyetlen, amit minden részletében érzékelni tudott. Látott rajta minden apró karcolást és minden rovátkát. Minden egyszerű hajlat hirtelen szörnyen fontosnak látszott, mintha nem egy orvos közönséges eszköze volna, hanem az univerzum alapköve, valami misztikus szerszám, a rombolás potenciáljával megáldva.
Zavarodottan, a köpenyként ráboruló irracionális félelem nehéz, szorító fátylától klausztrofóbiássá válva Ginger eltolta a székét az asztaltól és felállt. Zihálva vette a levegőt, úgy érezte, megfullad, s ugyanakkor kirázta a hideg. Az ophtalmoszkóp nyele megcsillant, mintha jégből készült volna.
A lencsék úgy ragyogtak, mint egy földönkívüli lény szemei.
Az elhatározás, hogy felálljon, hirtelen semmivé lett, pedig a szíve szinte megfagyott a félelem hideg lehelete alatt.
Rohanj, vagy meghalsz! - súgta egy hang. Rohanj, vagy meghalsz!
Felkiáltott és ez úgy hangzott, mint egy elveszett, halálra rémült gyermek kiáltása.
Elfordult az asztaltól, körbebotladozta, közben majdnem átesett a széken. Keresztülvágott a szobán, kirontott a külső irodába, kiszáguldott a kihalt folyosóra. Valami biztonságos helyet keresett, de sehol sem talált ilyet. Segítségre vágyott, egy barátságos arcra, de ő volt itt egyedül, s a veszély közeledett. Az ismeretlen fenyegetés, amely valahogyan az ophtalmoszkópban testesült meg, közelebb kúszott. Ginger olyan gyorsan szaladt, amilyen gyorsan csak tudott. Léptei végigzengtek a folyosón.
Rohanj, vagy meghalsz.
És leereszkedett a köd.
Percekkel később, mikor kitisztult az agya, mikor újra tudatában volt a környezetének, Ginger a vészkijárat lépcsőházában találta magát, az irodaszárny végében, egy lépcsőforduló betonpadlóján. Nem emlékezett rá, hogy elhagyta a folyosót és nekivágott a lépcsőknek. A sarokba húzódva ült a földön, hátát a falhoz nyomva. A korlátot bámulta. Egy árva, csupasz villanykörte égett felette. Tőle jobbra és balra a le- és felfelé vezető lépcsősor beleveszett a sötétbe, s csak a lépcsőfordulókban pislákolt egy-egy gyenge izzó. A levegő dohos volt és hűvös. Ha nem zihál olyan akadozva, csend uralkodott volna.
A szürke falak, a kopár világítás, az elmosódó árnyak, a fémkorlát... A hely saját kétségbeesése tükörképének tetszett.
Akármilyen bizarr magatartást is mutatott az eszeveszett rohanáson kívül az eszméletzavar alatt, azt nyilván senki sem látta, mert akkor most nem lett volna egyedül. Ez legalább áldásos volt. Legalább senki nem tudott róla.
Ő maga azonban tudta, és ez épp elég volt.
Összerázkódott, nem is annyira a félelemtől, mert az esztelen rettegés, amely a hatalmába kerítette, elmúlt. Azért reszketett, mert fázott, s azért fázott, mert ruhái nyirkosan, verejtéktől átázottan tapadtak rá.
Egyik kezével megtörölte az arcát.
Felállt és lenézett a lépcsőházba. Nem tudta, hogy lejjebb, vagy feljebb van ahhoz az emelethez képest, ahol George Hannaby irodája volt. Egy pillanatnyi habozás után elindult felfelé.
Léptei hátborzongatóan visszhangoztak utána.
Valami oknál fogva sírkövekre gondolt.
- Mesüge - mondta remegve.
November 27-e volt.

6
Chicago, Illinois

December első vasárnapjának reggelén különösen hideg idő köszöntött a városra. A szürke égbolt havazást ígért. Délután tényleg elkezdtek hullani az első ritka pelyhek, s kora estére a várost betakarta a fehér palacsintatészta-szerű takaró. Azon az éjszakán a milliomosnegyedtől a nyomortanyákig mindenhol a hóvihar volt a fő beszédtéma.
Cronin atya fél hatkor kelt, imádkozott, lezuhanyozott, megborotválkozott, felöltötte reverendáját és négyszögletes papi fövegét, felvette a zsolozsmakönyvét, s úgy hagyta el a plébániát, hogy még kabátot se borított a vállára. Egy pillanatra megállt a hátsó verandán, mélyeket lélegezve a csípős decemberi levegőből.
Harmincéves volt, de őszinte, zöld szemei, rakoncátlan, vörösesbarna fürtjei és szeplős arca miatt fiatalabbnak látszott a koránál. Volt rajta vagy huszonöt kiló súlyfelesleg, de ez nem azt jelentette, hogy különösebben nagy hasa lett volna. A háj egyenletesen oszlott el rajta, s ugyanúgy kitöltötte az arcát, mint a karjait, a törzsét és a lábait. Gyerekkorától kezdve, még a papneveldében is, a többiek csak úgy hívták, hogy "Dagi".
Érzelmi állapotától függetlenül Cronin atya szinte mindig boldognak látszott. Arcán mindig ott ült valami természetes, angyali kifejezés, s kerek vonalai sem a harag, melankólia, vagy a bánat kifejezésére szolgáltak. Ezen a reggelen sem volt elégedetlen kedvében, bár súlyos gondok gyötörték.
Végigment az udvaron átvezető, kockakőből kirakott kis gyalogúton, és elhaladt a csupasz virágágyások mellett. Odaért a sekrestyéhez, kinyitotta az ajtaját és belépett. Mirha és nárdusolaj illata keveredett a bútorfényező citromszagával, amellyel az öreg templom tölgyfa táblaburkolatait és a többi fatárgyat, fafelületet kezelték.
Cronin atya nem kapcsolta fel a világítást. A sekrestye pislákoló, rubinvörös lámpájának fényében letérdelt az imazsámolyra és lehajtotta a fejét. Csendben könyörgött a Mennyei Atyához, hogy méltó papot csináljon belőle. A múltban a magasba röpítette a lelkét az a tudat, hogy ő celebrálhatja a misét. De mostanában, az utóbbi négy hónapban az ez iránt érzett öröm kitért előle. Csupán ólomnehéz ürességet érzett, amitől tompa fájdalom költözött a szívébe, s hideg, émelyítő remegés lepte el a gyomrát.
Összeszorította fogát, mintha így bele tudná kényszeríteni magát a spirituális eksztázis állapotába, elismételte a könyörgést, elgondolkozott a bevezető imákon, de még mindig érezte azt a bizonytalan űrt.
Miután megmosta a kezét és elmormolt egy "Da Domine"-t, Cronin atya az imazsámolyra helyezte papi fövegét és az öltözőpadhoz ment, hogy előkészítse magát a rá váró szent kötelességre. Egy művész lelkével megáldott, érzékeny ember volt, és a ceremónia nagy szépségében mindig észlelte Isten kegyelmének apró, finom visszhangjait. Rendszerint, mikor a fehér vászon humerálét a vállára borította, mikor elrendezte a bokájáig érő fehér karinget, az áhítat remegése futott végig rajta, s a büszkeség, hogy ő Brendan Cronin töltheti be ezt a szent hivatalt.
Rendszerint így történt. De ezen a napon nem. És az ezt megelőző hetekben sem.
Még akkor sem érzett semmit, mikor felemelte a manipulust, megcsókolta a keresztet a közepén és a bal alkarjára helyezte. Csak hideg, lüktető, üres fájdalom volt ott, ahol a hitnek és örömnek kellett volna lennie.
Négy hónappal ezelőtt, kora augusztusban Brendan Cronin atya azon vette észre magát, hogy kezdi elveszíteni a hitét. A kétség apró, de könyörtelen lángj ai gyúltak ki benne kiolthatatlanul, lassan felemésztve az ő szilárdnak vélt hitét.
A hit elvesztése bármelyik pap számára pusztító folyamat, de Brendan Cronin számára még ennél is rosszabb volt. Még sosem, akármilyen rövid ideig sem játszott el a gondolattal, hogy más is lehet belőle, mint pap. Szülei istenfélő emberek voltak, ők nevelték ki benne az egyház iránti áhítatot. Azonban nem azért lett pap belőle, hogy a kedvükben járjon. Akármilyen banálisan is hangzik, Brendanért szinte kiáltott a papság, már nagyon fiatal korában. Most, bár a hite eltűnt, szent hivatása továbbra is személyének lényeges része maradt, mégis valahogy tudta, nem folytathatja a misézést, az imádkozást és a bajba jutottak vigasztalását, amikor életcélja elvesztésének rejtélyével állt szemben.
Ahogy Brendan Cronin elrendezte a stólát a nyaka körül, majd keresztbe vetette a mellén, nyílt a sekrestye ajtaja, s egy fiatal fiú viharzott be a szobába és felkapcsolta a villanyt, amit Brendan eddig szándékosan nem tett meg:
- Jó reggelt, atyám!
- Jó reggelt, Kerry. Hogy vagy ezen a kellemes reggelen?
Leszámítva, hogy a haja sokkal vörösebb volt, mint Cronin atyáé, Kerry McDevit akár a pap vérrokona is lehetett volna. Enyhén kövérkés volt, szeplős, s zöld szeme tele huncutsággal.
- Jól vagyok, atyám. De annyi szent, hogy kur... szóval, nagyon hideg van ma reggel.
Ha nem lett volna olyan bágyadt kedve, Brendan jót mulatott volna azon, ahogy a fiú éppen hogy elkerült egy ártatlan, obszcén beszólást, de jelenlegi lelkiállapotában még egy árnyalatnyi mosolyt sem tudott előcsalni magából. Kétségtelen, hogy Kerry ezt szigorú rosszallásként értelmezte, mert lesütötte a szemét és az öltözőbevonult.
Cronin atya magára öltötte a miseruhát, a zsinegeket nem több érzelemmel erősítette össze, mint mondjuk egy hegesztő, mikor műszakkezdéskor beöltözik a gyárban.
Egészen augusztusig soha nem kételkedett azon döntése helyességében, hogy elkötelezte magát az egyháznak. Éles elméjű és keményen tanuló diák volt, mind a világi, mind a vallási tantárgyak tekintetében, melyeket kiegészítőként választott a katolikus képzéshez a Rómában székelő főiskolán. Imádta a Szent Várost - az építészetét, történelmét és a barátságos embereket. A Jézus Társaság jóvoltából két évet töltött a Vatikánban, Monsignor Guiseppi Orbella asszisztenseként, aki Őszentsége beszédeit írta, s elvi tanácsadóként is segített neki. Az ember azt hihette volna, hogy ezt a megtiszteltetést valami kitüntetett megbízatás követi a Chicagói Egyházmegye bíborosának személyzetében, de Cronin atya ehelyett a káplánságot választotta egy kis egyházközségben, mint a többi fiatal pap. Így, egy San Franciscóban, Santefiore püspöknél tett látogatás után (aki Monsignor Orbella régi barátja volt), a nyugati parti nagyvárosból Chicagóba autózott és végül megérkezett a St. Bernadettebe, ahol hihetetlen élvezetet talált a káplánok életét jellemző legközönségesebb napi elfoglaltságokban. És sohasem sajnálkozott, sohasem kételkedett.
Most, ahogy a ministránsfiút nézte, aki éppen belebújt a miseingébe, Cronin atya az egyszerű hit után vágyakozott, mely oly hosszú ideig mindig megvigasztalta és éltette őt. Vajon csak ideiglenesen hagyta el őt, vagy örökre elvesztette?
Mikor Kerry átöltözött, a szentély felé indult. Néhány lépés után nyilván megérezte, hogy Cronin atya nem követi, mert tanácstalan arckifejezéssel visszanézett.
Cronin atya tétovázott. Az ajtónyíláson keresztül oldalról rálátott a felmagasodó feszületre és az oltárra. A templomnak ez a legszentebb része kétségbeejtően különös volt, mintha most látná először tárgyilagos szemlélőként. És el sem tudta képzelni, miért gondolt rá valaha is, mint szent területre. Ez is csak olyan hely volt, mint a többi. Ha most kimenne oda, ha elvégezné az ismerős rituálékat, és elmondaná a jól ismert Utániakat, képmutató volna. Becsapná az egész gyülekezetet.
A tanácstalanság Kerry McDevit arcán aggódássá változott. A fiú a padsorok felé tekintett, amelyeket Brendan Cronin nem láthatott, aztán újra a papra nézett.
Hogy mondhatnék misét, mikor nem hiszek többé Istenben, tűnődött Brendan.
De nem tehetett mást.
Baljába fogta a kelyhet, jobbját a tüllfátyolra tette, és a szent edényt szorosan a melléhez szorította. Követte Kerry a szentélybe, ahol a megfeszített Krisztus mintha vádlóan tekintett volna le rá.
Csakúgy, mint máskor, alig száz ember volt jelen a kora reggeli istentiszteleten. Arcuk szokatlanul sápadtnak és sugárzónak tetszett, mintha Isten nem engedett volna igazi híveket a misére ezen a reggelen, hanem ítélkező angyalok küldöttségét rendelte volna oda, hogy tanúi legyenek egy kételkedő pap szentségtörésének, aki misét tart, noha lelke már elbukott.
Ahogy folyt a mise, úgy mélyült el Cronin atya kétségbeesése. Attól a pillanattól kezdve, hogy elmondta az Introibo ad altare-t, a szertartás minden lépése növelte a pap nyomorúságát. Mire Kerry McDevit átvitte a misekönyvet az oltár leckeoldaláról az evangéliumoldalra, Cronin atya reményvesztettsége olyan mértékű lett, hogy szinte összeroskadt alatta. Lelki és érzelmi kimerültsége oly mély volt, hogy alig tudott az evangéliumra koncentrálni és elmormogni a sorokat a szent szövegből. A hívők arca alaktalan folttá olvadt össze. Mire a mise kánoni részéhez ért, Cronin atya suttogni is alig tudott. Tudta, hogy Kerry tátott szájjal bámulja és abban is biztos volt, a gyülekezet is érzi, hogy valami nincs rendben. Izzadt és reszketett. A szörnyű szürkeség a belsejében sötétebbé változott, majd feketébe fordult, s ő úgy érezte, mintha valami rémisztően sötét űrbe zuhanna bele.
Aztán, ahogy a szent ostyát a magasba tartva elmondta azt az öt szót, melyek az oltáriszentség átlényegülésének misztériumát fejezték ki, hirtelen dühös lett önmagára, hogy képtelen hinni, dühös lett az egyházra, hogy nem tud erősebb páncélt felmutatni a kétely ellen, dühös lett az egész életére, melyet eddig mintha idióta mítoszok kergetésére pazarolta volna el. Mérge felkavarodott, elérte a forráspontot, s gőzölgő haraggá változott, perzselő dühhé.
Nagy elképedésére nyomorult zokogás tört ki belőle. Elhajította a kelyhet. Az hangos csörrenéssel a falnak csapódott, a bor kifröccsent, a serleg visszapattant az Áldott Szűz szobráról és a pódium lábánál, ahol Brendan az imént felolvasott az evangéliumokból, megállt.
Kerry McDevit döbbenten támolygott hátra. A templomhajóban száz ember szisszent fel egyként, de ez a reakció nem volt hatással Brendan Croninra. Dühében, mely egyedüli védelmezője volt az öngyilkos kétségbeesés ellen, kinyújtotta a karját és tálcástul a földre seperte az úrvacsorához odakészített ostyákat. Vad kiáltással, melybe düh és szomorúság vegyült, letépte a vállát és a mellét takaró stólát, félrehajította, elfordult az oltártól, és a sekrestyébe rohant. A harag ugyanolyan hirtelen elmúlt, ahogy érkezett és ő a zavarodottságtól szédelegve megállt a sekrestye közepén.
Mindez december 1-én történt.

7
Laguna Beach, Kalifornia

December első vasárnapján Dom Corvaisis együtt ebédelt Parker Faine-nel. Las Brisas-nál ültek a teraszon, egy napernyővel felszerelt, tengerre néző asztalnál. A jó idő sokáig kitartott az idén. A szellő elhozta hozzájuk a sirályok kiáltásait, a tenger morajlását és a jázminok édes illatát és Dominick elmesélt Parkernek minden zavarbaejtő, kellemetlen és elszomorító részletet, melyek a holdkórossággal folytatott egyre hosszabb kínlódását kísérték.
Parker Faine a legjobb barátja volt, talán az egyetlen ember a világon, akivel nyíltan beszélni tudott az ilyesmiről, bár felszínes szemlélő nagyon kevés közös vonást talált volna kettejükben. Dom karcsú, szikár férfi volt, Parker Faine viszont zömök és pocakos. Dom nem viselt szakállt, és háromhetente eljárt a fodrászhoz hajat vágatni; Parker haja viszont kócos volt, szakálla kusza, szemöldöke tüskés. Egy profi birkózó és egy, az ötvenes évekből szalajtott beatnik keverékének tűnt. Dom keveset ivott és könnyen becsípett, míg Parker szomjáról és befogadóképességéről legendák keringtek. Bár Dom természettől fogva visszahúzódó volt és nehezen barátkozott, Parkernek megvolt az az adottsága, hogy régi ismerősként viselkedett már egy órával az első találkozás után is. Ötvenéves lévén tizenöt évvel volt idősebb Domnál. Gazdag volt és híres, és kellemesen viselte vagyonát és hírnevét egyaránt. Képtelen volt megérteni, Dom miért tűri olyan nehezen a pénzt és az ismertséget, amely a Szürkület Babilonban nyomán lassan őt is elérte. Dom papucscipőben, sötétbarna pantallóban, és egy világosabb barna, legombolható nyakú ingben érkezett a Las Brisashoz, Parker viszont kék teniszcipőben jelent meg, gyűrött, fehér vászonnadrágban, és kék-fehér, virágokkal díszített ingben, amelyet kívül hordott, s ettől úgy tűnt, mintha véletlenül találkoztak volna az étterem előtt, és ötletszerűen határozták volna el, hogy együtt ebédelnek.
A sok különbözőség ellenére gyorsan barátokká váltak, mert fontos dolgokban viszont hasonlítottak egymáshoz. Mindketten művészek voltak, méghozzá nem pusztán kedvtelésből, hanem belső kényszerből. Dom szavakkal festett, Parker pedig ecsettel. Mindketten ugyanazzal az elkötelezettséggel, maximalizmussal és mesterségbeli tudással közelítettek a munkájukhoz. Ezenkívül - bár Parker sokkal könnyebben barátkozott, mint Dom - mindketten nagyra becsülték a barátságot.
Hat évvel azelőtt találkoztak először, mikor Parker másfél évre Oregonba költözött, hogy új témát keressen készülő tájképsorozatához, melyet az ő saját, egyedi stílusában festett meg, remekül ötvözve a hiperrealizmust a szürreális fantáziavilággal. Míg Oregonban volt, a Portlandi Egyetemen tartott előadásokat. Ugyanezen az egyetemen Dom angolt tanított.
Most, míg Parker sajttól, guacamolétól és savanyú szósztól csepegő nachost rágcsált az asztal fölé hajolva, Dom egy üveg Negra Modellót iszogatott lassan, és beszámolt öntudatlan állapotban átélt éjszakai kalandjairól. Halkan beszélt, bár ez a diszkréció szükségtelennek látszott. A többi vendég el volt foglalva a saját harsány asztaltársaságával. Dom nem nyúlt a nachoshoz. Ezen a reggelen, immár negyedszer, ismét a garázsban, a kazán mögött ébredt. Az az érzés, hogy nem tud úrrá lenni a helyzetén, teljesen elvette az étvágyát. Mire végzett a mondandójával, italának is csak a fele fogyott el, mert még ez az ízes, sötét, mexikói sör is íztelennek, áporodottnak tűnt a számára.
Parker viszont ledöntött három dupla margarítát és már megrendelte a negyediket. Figyelme azonban nem tompult el az alkohol hatására:
- Jézusom, öreg, miért nem mondtad ezt el már hetekkel ezelőtt?
- Valahogy... olyan ostobának éreztem.
- Ez hülyeség - gesztikulált széles mozdulatokkal a festő, de hangját azért nem emelte fel.
A mexikói pincér megérkezett Parker margarítájával, és érdeklődött, hogy kívánnak-e ebédet rendelni.
- Nem, nem. A vasárnapi ebéd arra való, hogy kifogást találjunk, amiért túl sok margarítát ittunk, de én még messze vagyok a túl soktól. Micsoda szomorú pazarlás lenne ebédet rendelni négy margaríta után! Akkor a délután nagy részében nem tudnánk mit csinálni, csak őgyelegnénk az utcán, s előbb-utóbb felhívnánk magunkra a rendőrség figyelmét. Isten tudja, mi minden történhet. Nem, nem. Hogy elkerüljük a börtönt és megvédjük a jóhírünket, nem szabad három óra előtt ebédet rendelnünk. Ezzel azt akarom mondani, hogy hozzon nekem még egy margarítát. Meg egy újabb adagot ebből az isteni nachosból. Salsát is hozzá, de csípősebbet, ha van raktáron. Meg egy tál aprított hagymát. És egy sört az én ijesztően józan barátomnak.
- Ne - szólt közbe Dom. - Ezzel is csak félig végeztem.
- Erre utaltam, mikor azt mondtam, "ijesztően józan", te reménytelen puritán. Olyan régóta szopogatod, hogy már biztos meleg.
Más körülmények között Dom hátradőlt volna, hogy élvezze Parker Faine viharos előadását, a festőből áradó kiapadhatatlan életigenlést. De Dom olyan bajban volt, hogy már semmin sem tudott nevetni.
Ahogy a pincér elfordult tőlük, egy apró felhő kúszott a nap elé. A napernyő alatt hirtelen elmélyülő árnyékban Parker előbbre hajolt, újra Dominickre irányítva a figyelmét, mintha olvasna barátja gondolataiban:
- Oké, kezdjünk csak gondolkodni. Találjunk valamiféle magyarázatot és süssük ki, mitévők legyünk. Szóval, nem hiszed, hogy a probléma egyszerűen a könyved megjelenését kísérő stresszel függ össze?
- Eleinte én is ezt gondoltam. De már nem ez a helyzet. Ha a probléma csak enyhe formában jelentkezne, elfogadnám, hogy a karrier miatti aggodalmak állnak mögötte. De az isten szerelmére, a könyvvel kapcsolatos aggodalmaim egyszerűen nem olyan mértékűek, hogy igazolják ezt a szokatlan, rögeszme jellegű, őrült magatartást. Most már majdnem minden éjszaka járkálok álmomban és nem csupán ez a furcsa az egészben. A transz mélysége hihetetlen. Gondolj bele, megpróbáltam beszögezni az ablakokat. S az ember nem próbálkozik ilyesmivel, csak azért, hogy a karrierje miatti aggodalmait visszaszorítsa.
- Lehet, hogy sokkal jobban aggódsz a könyved miatt, mint gondolnád.
- Nem. Ennek semmi értelme. Gyakorlatilag amikor elkezdtem az új könyvet, és nagyon jól ment a munka, a Szürkület Babilonban miatti aggodalmaim teljesen elhalványultak. De komolyan, te se híheted, hogy ezek az éjszakai, holdkóros mászkálások az érvényesülés miatti félelmekre vezethetők vissza.
- Nem. Tényleg nem - bólogatott Parker.
- Bekúszok a beépített szekrények hátuljába, méghozzá azért, hogy elrejtőzzem. S mikor felébredek, még félig álomittasan, olyan érzésem van, hogy valami üldöz, keres és megöl, ha megtalálja a rejtekhelyemet. Néhányszor úgy ébredtem, hogy megpróbáltam kiáltani, de nem jött ki hang a torkomon. Tegnap viszont azt kiáltoztam, hogy "ne, ne, maradj távol". Ma meg ez a kés...
- Kés? - nézett rá csodálkozva Parker. - Eddig nem beszéltél semmiféle késről.
- Ma megint a kazán mögé húzódva ébredtem. Egy henteskéssel a kezemben. Alvás közben vettem magamhoz a konyhában.
- Védekezésül? De mi ellen?
- Akármi ellen... ami üldöz, hajszol. Ami utánam cserkész.
- És ki az?
- Senki, akiről tudnék, akinek a tudatában lennék - vont vállat Dom.
- Ez nem tetszik nekem. Meg is sebezhetted volna magad. Méghozzá súlyosan.
- Engem nem ez rémít meg a legjobban.
- Akkor micsoda?
Dom végignézett a teraszon ülő embereken. Bár páran előzőleg jót mulattak Parker Faine kiselőadásán, amit a pincérnek tartott, most a legkisebb figyelemre sem méltatták őket.
- Mi rémít meg a legjobban? - ismételte meg a kérdést Parker.
- Hogy esetleg... megsebezhetek valaki mást.
- Úgy érted, hogy fogsz egy henteskést, és álmodban nekivágsz egy gyilkolászó körútnak? - kérdezte hitetlenkedve Faine és felhörpintette a margarítáját. - Nem, ezt nem hinném. Te jó ég, micsoda melodramatikus elképzelés! Hála az égnek, elég felületes. Nyugi, barátom. Te nem vagy tömeggyilkos típus.
- Viszont azt sem képzeltem magamról, hogy alvajáró típus vagyok.
- A francba! Kell lennie valami magyarázatnak. Te nem vagy őrült. Az őrültek sosem kételkednek a saját ép eszükben.
- Azt hiszem elmegyek egy pszichiáterhez tanácsért. És alávetem magam egy alapos kivizsgálásnak.
- Oké, végeztess el pár vizsgálatot. De a pszichiáterrel várj még egy kicsit. Az csak elpocsékolt idő. Nem vagy neurotikusabb, mint amennyire pszichopata.
A pincér visszatért egy adag nachosszal, salsával, egy tányér szeletelt hagymával, egy sörrel és az ötödik margarítával.
Parker félretolta üres poharát, már nyúlt is a teliért és belekortyolt. Aztán pár kukoricachipsszel kimert magának egy kiadós adag guacamolét és savanyúszószt, a tetejére szórt egy kis szeletelt hagymát, s ezt az egészet már-már mániákus élvezettel a szájához emelte.
- Kíváncsi vagyok, hogy ez a te problémád nem függ-e Össze azokkal a változásokkal, amelyeken tavaly keresztülmentél.
- Milyen változásokról beszélsz? - kérdezte meglepetten Dom.
- Tudod te jól, miről beszélek. Mikor hat évvel ezelőtt először találkoztunk Portland-ben, sápadt voltál és begubóztál.
- Begubóztam?
- Persze, és ezt te is tudod. Okos voltál, tehetséges, de akkor is egy begubózott alak. És tudod, miért? Megmondom neked. Hiába volt meg az eszed és a tehetséged, féltél használni őket. Féltél a versenytől, a kudarctól, a sikertől, az élettől. Egyszerűen észrevétlenül akartál tovább küszködni. Szürkén öltözködtél, alig lehetett hallani, ha beszéltél, féltél felhívni magadra a figyelmet. Olyan helyet kerestél, ahol a minimális kihívással kellett szembenézned. Istenemre, olyan voltál, mint egy gyáva nyúl, aki elbújik egy földalatti üregben.
- Tényleg? Ha ilyen visszataszító voltam, akkor mi a fenéért fecsérelted az időt arra, hogy barátságba bonyolódj velem?
- Azért, te keményfejű marha, mert átláttam az álarcodon. Átláttam a félénkségeden, a látszólagos unalmasságodon, a sótlanság maszkján. Megéreztem benned a különlegességet. Ez a munkám, tudod. Meglátom azt, amit más emberek nem. Ezt csinálja minden valamirevaló művész. Meglátja azt, ami más számára láthatatlan.
- És gyávának láttál?
- Annak. Emlékezz vissza, mennyi időbe telt, míg összeszedtél annyi bátorságot, hogy elmond nekem, író vagy. Három hónapba!
- Akkoriban nem is voltam igazán író.
- A fiókjaid tele voltak novellákkal. Több, mint száz novella lapult ott, amelyek közül egyetlen egyet sem próbáltál meg kiadatni. Nem pusztán azért, mert féltél a visszautasítástól. Ugyanígy rettegtél attól is, hogy elfogadják az egyiket. Féltél a sikertől. Van fogalmad, hány hónapig kellett noszogassalak, míg egy párat végre a piacra küldtél?
- Nem emlékszem.
- Én igen. Hat hónapig! Addig hízelegtem, addig nógattalak, amíg beadtad a derekad és elküldted a novelláidat néhány kiadónak. Nekem nagyon jó a meggyőzőképességem, de téged kiimádkozni az egérlyukadból majdnem meghaladta az erőmet.
Parker szinte obszcén lelkesedéssel lapátolt bele a csöpögő nachosba. Aztán nagyot hörpintett a margarítájából.
- Mikor a novelláid elkezdtek igen jól fogyni, még akkor is abba akartad hagyni. Egyfolytában nógatnom kellett téged. S miután eljöttem Oregonból, vissza ide, mikor újra magadra hagytalak, csupán két hónapig folytattad a novellák beküldését. Utána visszamásztál az egérlyukadba.
Dom nem vitatkozott, mert minden, amit a festő mondott, igaz volt. Miután Parker Oregonból hazatért Lagunába, levelek és telefonok segítségével tovább bátorította Domot, de ez a távolsági buzdítás nem volt elég ahhoz, hogy kellő motivációt nyújtson. Egy idő után Dom meggyőzte magát arról, hogy ő nem művész, akinek a művei érdemesek lennének a kiadásra, annak ellenére, hogy egy év alatt elég sok elbeszélést eladott. Abbahagyta a novellák küldözgetését a különböző magazinoknak, és újabb falat emelt maga köré ahelyett, amelyet Parker segítségével lerombolt. Bár még dolgozott benne az íráskényszer, visszatért ahhoz a régi szokásához, hogy a műveit a legmélyebb fiókba rejtse és nem is gondolt arra, hogy piacra dobja őket. Parker tovább nógatta, hogy írjon egy regényt, de Dom biztos volt abban, hogy a tehetsége túl szerény, és hiányzik belőle az ilyen hatalmas és összetett munkához szükséges önfegyelem. Újra lehajtott fejjel járt, csendesen beszélt és megpróbált teljesen észrevétlenül létezni.
- De tavaly nyáron mindez megváltozott - mondta Parker. - Hirtelen felhagytál a tanárkodással. Fejest ugrottál és minden idődet az írásnak szentelted. Szinte egyetlen éjszaka alatt a könyvelő-típusból kockázatvállalóvá lettél, bohém művésszé. Miért? Ezt soha nem magyaráztad meg nekem. Miért?
Dominick Összeráncolt homlokkal fontolgatta a választ és meglepetten konstatálta, hogy eddig ezen maga sem gondolkodott túl sokat:
- Nem tudom - rázta meg a fejét. - Halál komolyan
nem tudom.
A Portland Egyetemen, ahogy közeledett a szerződés lejárta, állandósításért akart folyamodni, de nagyon félt, hogy nem kapja meg. A pánik gyorsan nőtt benne arra a gondolatra, hogy elveszítheti biztonságos pozícióját. Továbbra is visszafogottan viselkedett. Amikor eljött az ideje, hogy az igazgató testület fontolóra vegye a személyét, elkezdték kérdezgetni, hogy elég lelkesedéssel viszonyul-e az egyetemhez, hogy egy életen át az alkalmazásában álljon. Dom elég realista volt ahhoz, hogy lássa, ha a testület elutasítja a véglegesítését, akkor másik egyetemen is nehezen fog állást kapni. Rá egyáltalán nem jellemző önreklámozó hévvel, állásért folyamodott néhány más nyugati állam intézményénél is, kihangsúlyozva publikált novelláit, hiszen ez volt az egyetlen dolog, amit érdemes volt hangsúlyozni.
A Utah-ban lévő Mountainview Egyetemre, ahol négyezer diák tanult, annyira hatással volt az írásait közlő magazinok listája, hogy elhívták Domot egy beszélgetésre, és még a repülőjegyét is fizették. Dom megtett mindent, hogy olyan társaságkedvelőnek mutassa magát, mint még soha. Szerződést ajánlottak neki, hogy tanítson angolt és kreatív írást, méghozzá garantáltan állandóra. Dom elfogadta, ha nem is hatalmas boldogsággal, de mindenesetre nagy megkönnyebbüléssel.
S most, a Las Brisas teraszán, ahogy a kaliforniai nap előbújt egy fehér felhősáv mögül, Dom belekortyolt a sörébe és felsóhajtott:
- Tavaly június végén jöttem el Portland-ből. Volt egy kis utánfutóm, azt a kocsi mögé akasztottam. Többnyire ruhákkal és könyvekkel pakoltam tele. Jókedvem volt. Nem éreztem úgy, hogy kudarcot vallottam volna Portland-ben. Egyáltalán nem. Csak... azt éreztem, hogy újrakezdhetem a dolgokat. Alig vártam, hogy elkezdhessem az életemet Mountainview-ban. Azt hiszem, sose voltam boldogabb, mint mikor nekivágtam az utazásnak.
- Persze hogy boldog voltál! - bólogatott egyetértően Parker Faine. - Végleges állásod volt egy isten háta mögötti iskolában, ahol nem vártak sokat tőled és ahol a visszahúzódásodat a művészlelkeddel lehetett magyarázni.
- Egy tökéletes egérlyuk, mi?
- Pontosan. Tehát akkor miért is nem kezdtél el tanítani Mountainview-ban?
- Mondtam már... az utolsó pillanatban, mikor július második hetében odaértem, egyszerűen nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy azt a fajta életet folytassam, mint addig. Belefáradtam abba, hogy kisegér legyek, vagy egy üregében kuksoló nyúl.
- így egyszerűen, egyszercsak elutasítottad az addigi visszafogott életedet. Miért?
- Elegem lett.
- De miért ilyen hirtelen?
- Nem tudom.
- Biztos van valami ötleted. Nem törted még ezen a
fejed?
- Lehet, hogy meglepő, de nem - mondta Dom. Egy hosszú percig a tengert bámulta és a part mentén méltóságteljesen sikló vitorlásokat. - Csak most jövök rá, milyen elképesztően keveset gondolkodtam ezen az egészen. Különös... Rendszerint túlságosan is önanalizáló vagyok, de ebben az ügyben soha nem ástam túl mélyre.
- Aha! - kiáltott fel Parker. - Tudtam, hogy jó nyomon vagyok. A változások, amelyeken akkor keresztülmentél, valahogy összefüggnek a problémákkal, amelyekkel most kell szembenézned. Tehát folytassuk csak. Szóval, ott Mountainview-ban bejelentetted, hogy mégsem tartasz igényt az állásra?
- Igen. Nem igazán örültek neki.
- Es te kivettél egy kis lakást a városban.
- Egy szoba, plusz konyha és fürdőszoba. Nem volt túl nagy, bár szép kilátás nyílt a hegyekre.
- És elhatároztad, hogy a megtakarított pénzedből fogsz élni, amíg megírod a regényedet?
- Nem volt túl sok a bankban, de sose voltak nagy igényeim.
- Lenyűgöző magatartás. Micsoda kockázatvállalás! És egy cseppet sem jellemző rád - mondta Parker. - Tehát miért csináltad? Mi okozta benned ezt a változást?
- Azt hiszem, már régóta érlelődött a dolog. Mire odaértem Mountainview-ba, olyan nagy volt az elégedetlenségem, hogy változtatnom kellett.
- Valami nem stimmel, barátom - dőlt hátra a székében Parker. - Többnek kellett történnie a háttérben. Ide figyelj, saját bevallásod szerint olyan boldog voltál, mint disznó a sárban, mikor az utánfutóddal elhagytad Portland-et. Munkát kaptál, tisztességes fizetést, egy olyan helyen, ahol senki nem kíváncsiskodott volna túl sokat utánad. De mire odaértél, már alig vártad, hogy mindezt eldobd magadtól, beköltözz egy padlásszobába és az éhezést is megkockáztasd, pusztán a művészetért. Mi az ördög történt veled azon a hosszú, Utah-ba vezető úton? Valaminek igazi lökést kellett adnia, valami jelentősnek kellett történnie, ami kizökkentett a nyugalmadból.
- Semmi nem történt. Abszolút eseménytelen utazás volt.
- De nem a fejedben. Dominick vállat vont:
- Amennyire emlékszem, csak pihentem, élveztem a vezetést, bámultam a tájat...
 - Amigol - bődült el Parker, alaposan ráijesztve a mellettük éppen elhaladó pincérre. - Uno margarita! És egy újabb cerveza a barátomnak.
- Nem, nem - tiltakozott Dom. - Én...
- Még nem fejezted be ezt a sört sem - fejezte be helyette a mondatot Parker. - Tudom, tudom. De be fogod fejezni, aztán iszol még egyet, fokozatosan feloldódsz és végére járunk ennek az alvajárásnak. Biztos vagyok abban, hogy ez összefügg azokkal a változásokkal, amiken tavaly nyáron keresztülmentél. Tudod, miért vagyok olyan biztos benne? Megmondom neked. Senki nem esik át két személyiségválságon két év alatt, teljesen különböző okokból. A kettőnek valahogy össze kell függnie. Dom kétkedő arcot vágott:
- Nem igazán nevezném ezt személyiségválságnak.
- Ó, tényleg? - hajolt előre kócos fejét lehajtva Parker. - De azért válságnak válság, nem?
- Nos... - sóhajtott fel Dom, - igen. Azt hiszem, az. Válság.

Késő délután volt, mikor elhagyták a Las Brisast, de nem találtak választ a felmerült kérdésekre. Azon az éjszakán, mikor Dom ágyba bújt, elöntötte a félelem, ha arra gondolt, hol fogja reggel találni magát.
S reggel szó szerint kirobbant az alvásból. Klausztrofóbiás sötétség vette körül, ő pedig eszelősen sikoltozott. Valami tartotta őt, valami hideg és ragacsos, nyirkos, különös és élő. Vakon a levegőbe csapott, hadonászva kiszabadította magát, s teljes pánikban kúszott el onnan az émelyítő sötétségen keresztül, míg a falnak nem ütközött. A sötét szoba visszhangzott a mennydörgő dübörgéstől és kiáltásoktól, melyeket nem tudott azonosítani. A lambéria mentén végigcsúszott a sarokig, ahol a falnak vetette a hátát, és szembenézett a sötétséggel, biztosra véve, hogy az a ragacsos teremtmény rá veti magát.
Mi volt vele ott a szobában?
A zaj hangosabb lett: kiáltás, dübörgés, egy csattanás, fa recsegése, újabb kiáltás, újabb reccsenés.
Még mindig szinte tántorgott az álomtól. Érzékeit eltorzította a hisztéria, s valósággal túlcsordult benne az adrenalin, s Dom meg volt győződve arról, hogy az a dolog, ami elől megpróbált elrejtőzni, végül eljött érte. Ő megpróbált túljárni az eszén azzal, hogy a kamrában, a beépített szekrényben, vagy a kazán mögött aludt. De ezen az éjjelen már nem lehetett becsapni; az a dolog akarta őt; már nem rejtőzhetett el előle, elérkezett a vég.
A sötétségből valaki, vagy valami az ő nevét kiáltozta - Dom! - és ő rájött, hogy valaki már vagy két perce, vagy tán még régebb óta szólongatja - Dominick, válaszolj!
Egy újabb rázkódtató csattanás. A kemény fa rideg hangja.
A sarokban kucorogva Dom végre teljesen magához tért. A ragacsos, nyirkos teremtmény nem volt valódi. Csupán álom. Felismerte a nevét kiáltozó hangot is. Parker Faine. Mikor a rémálomból megmaradó hisztéria is leülepedett, egy újabb csattanás, mind között a leghangosabb, a megsemmisülés érzésének láncreakcióját okozta - recsegés, robajok, valami felborult - s mindez egy ajtó kitárulásában, s a fény behatolásában csúcsosodott ki.
Dom hunyorogva a ragyogás felé nézett, és Parker óriásként tornyosuló sziluettjét látta a hálószoba ajtajában. Az ajtó kulcsra volt zárva, így Parkernek feszegetnie kellett, majd alaposan nekifeszülnie, míg engedett a zár.
- Dominick, pajtás, jól vagy?
Az ajtó el is volt barikádozva, ami a bejutást még jobban megnehezítette. Dom csak most látta, hogy álmában a kis komódot az ajtóhoz tolta, a két éjjeliszekrényt a tetejére helyezte, majd alul jól kiékelte egy karosszékkel. Ezek a bútordarabok most szanaszét hevertek a földön.
- Pajtás - lépett a szobába Parker, - jól vagy? Sikoltoztál. Már a kocsifeljárón is tisztán lehetett hallani.
- Egy álom volt.
- Akkor szörnyen lidércesnek kellett lennie.
- Nem emlékszem, mi volt - mondta Dom még mindig a földön ülve. Remegtek a térdei és túl kimerült volt ahhoz, hogy felálljon. - Kellemes meglepetés, hogy itt vagy, Parker. De... mi az ördögöt keresel?
- Nem tudod? - hunyorgott egyet Parker. - Te telefonáltál nekem. Alig tíz perce. Segítségért könyörögtél.
Azt állítottad, hogy ők eljöttek érted. Aztán letetted a kagylót.
Dom úgy érezte, hogy a megalázottság fizikai fájdalomként árad szét a testében.
- Aha, szóval a hívást is álmodban követted el - mondta a festő. - Gondoltam. Olyan... idegenül hangzott a hangod. Lehet, hogy a rendőrséget kellett volna hívnom, de gyanítottam, hogy ez az alvajárásos dolog van a háttérben. Tudtam, hogy azt meg nem akarod felfedni egy csomó idegen, egy rakás zsaru előtt.
- Nem tudtam magamról, Parker. Valami bekattant bennem.
- Elég ebből a baromságból. Nem hallgatom tovább.
Dom úgy érezte magát, mint egy gyámoltalan gyermek. Attól félt, mindjárt sírva fakad, de a nyelvébe harapott és visszakényszerítette a könnyeit.
- Hány óra? - kérdezte.
- Pár perccel múlt négy. Az éjszaka közepén járunk - nézett az ablak felé összevont szemöldökkel Parker.
Követve a másik férfi tekintetét, Dom látta, hogy a függönyök szorosan össze vannak húzva, a hatalmas fiókos szekrény az ablak elé tolva, eltorlaszolva az utat, ha valaki onnan akarna behatolni.
- Ó, Krisztusom - szólalt meg Parker, ahogy az ágyhoz közeledett. Széles arcára kiült a döbbenet. - Ez nem stimmel, barátom. Nagyon nem stimmel.
Dom reszkető lábakkal felemelkedett a fal mellől, hogy lássa, miről beszél Parker, de aztán azt kívánta, bár a földön maradt volna. Egy egész arzenál hevert az ágyon: a 22-es automata pisztoly, amit rendszerint az éjjeliszekrényben tartott; egy henteskés; két másik húsvágó eszköz; egy csontvágó bárd; egy kalapács; a fejsze, amivel a tűzifát szokta aprítani, s ami legjobb emlékezete szerint a garázsban volt legutóbb.
- Mire számítottál? Orosz invázióra? - kérdezte Parker. - Mi ijesztett meg ennyire?
- Nem tudom. Valami, ami a rémálomból jött elő.
- Miről álmodtál?
- Nem tudom.
- Semmire nem emlékszel?
- Semmire - mondta Dom hevesen összerázkódva. Parker odament hozzá és a vállára tette a kezét: - Legjobb lesz, ha lezuhanyozol és felöltözöl. Én összeütök valami reggelit. Oké? Aztán azt hiszem a legokosabb ha elmegyünk az orvosodhoz, ahogy kinyit a rendelője. Azt gondolom, másodszor is meg kell vizsgálnia téged.
Dominick bólintott. Mindez december 2-án történt.


Második fejezet


December 2. - december 16.


1
Boston, Massachusetts

Viola Fletcher, az ötvennyolc éves általános iskolai tanárnő, két lánygyermek anyja, egy odaadó férj párja, fanyar humorú, szellemes asszony, kinek kacagása mindig ragályos volt, most csendben feküdt a műtőasztalon, öntudatlanul, életét Dr. Ginger Weiss kezébe helyezve.
Ginger egész addigi élete erre a pillanatra volt kihegyezve: most először vállalhatta a vezető sebész szerepét egy komplikált műtétnél. Fáradságos tanulással, reménykedéssel és álmodozással eltöltött éveket hagyott maga mögött, hogy eddig a pillanatig emelkedjen. Büszke, mégis valahogy szomorú érzés volt arra gondolni, milyen hosszú utat tett meg idáig.
És szinte belebetegedett a félelembe.
Mrs. Fletcher-t elaltatták már és letakarták hűvös, zöld lepedőkkel. Egy kis négyzetnyi területtől eltekintve a test nem volt látható. Itt végzik majd a műtétet. Egy csinos, zöld keretbe foglalt kis négyzet, jóddal bekenve.
A páciensnek még az arcát sem lehetett látni a sátor-szerűen elhelyezett lepedőktől. A beteg így valahogy elvesztette személyiségét, de talán részben ez is volt a célja ennek az elfüggönyözésnek; a sebésznek ne kelljen az arcot látnia, s rajta az agóniát, ha ne adj isten ügyessége és képzettsége cserbenhagyná őt.
Ginger jobbján Agatha Tandy műtőasszisztens állt, készen arra, hogy átnyújtsa a feszítőket, ércsípőket, szikéket és más eszközöket. A baloldalon is feladatra várva állt egy nővér. Egy harmadik nővér, az anaszteziológus és asszisztense, szintén arra várt, hogy megkezdődjön a
műtét.
George Hannaby az asztal másik oldalán állt, s inkább egy profi futballcsapat hátvédjére, mint orvosra emlékeztetett. Magával hozta az erő, a nyugalom, és ami a legfontosabb, a hozzáértés auráját.
Ginger kinyújtotta a jobbját.
Agatha belehelyezett egy szikét.
A fény megcsillant a pengeéles eszközön.
Ginger keze tétovázott egy pillanatig a páciens testén kijelölt, jódtól pirosló négyzetecske felett. Vett egy mély
levegőt.
George sztereómagnója egy kisasztalon állt a sarokban. A hangszórókból Bach ismerős dallamai szóltak.
Ginger az ophtalmoszkópra, és a fényes, fekete kesztyűkre gondolt...
De bármilyen rémisztőek voltak azok az incidensek, nem rombolták le teljesen az önbizalmát. A legutóbbi roham óta jól érezte magát: erős volt, élénk és energikus. Ha a gyengeség és a szédült lelkiállapot legenyhébb jeleit érzékelte volna, azonnal lemondja a műtétet. Másfelől, nem azért tanult éveket, és nem azért dolgozott heti hét napot, hogy most egyszerűen félredobja a jövőjét a stressz-okozta hisztéria két abnormális mozzanata miatt. Minden rendben lesz.
Az óra 7.42-t mutatott. Ideje volt munkához látni. Elvégezte az első vágást. Érfogók segítségével, hibátlan mozdulatokkal egyre mélyebbre hatolt, a bőrt, zsírt és izmokat átvágva üreget nyitott a páciens hasának közepén. A metszés hamarosan elég nagy volt ahhoz, hogy mindkét kezével hozzáférjen. Az asszisztensek - egy-egy mindkét oldalon - közelebb léptek a műtőasztalhoz, megfogták a sebészkampó formatervezett nyelét és gyengéden húztak rajta, kiszélesítve így a sebet.
Agatha Tandy bolyhos, nedvszívó ruhával gyorsan megtörölte Ginger homlokát; de óvatos volt, hogy ne érjen az ékszerészlencsékhez, melyek előreálltak az operálószemüvegből.
Maszkja fölött George szemei mosolygósan megcsillantak. Ő szinte sosem izzadt.
Ginger sebesen elkötötte az ereket és eltávolította a csíptetőket. Agatha egy intéssel újabb adagot rendelt az altatónővértől.
A Bach concertók közötti rövid szünetekben a leghangosabb zaj a csempézett helyiségben a lélegeztető készülék sziszegése volt. A beteg nem tudott önállóan lélegezni, mert lebénította egy kurare-származék izomlazító. Bár a hang teljesen mechanikus volt, mégis kísérteties hangulatot kölcsönzött a teremnek, és ez lehetetlenné tette, hogy Ginger felülemelkedjen a félelmén.
Máskor, mikor George vágott, többet beszéltek. George legtöbbször csípős tréfákat eresztett meg, évődéssel enyhítette a feszültséget, anélkül, hogy kevésbé koncentrált volna az éppen zajló műtét adott részfeladataira. Ginger egyszerűen még nem volt kész az ilyen szikrázó előadásra, ami ahhoz volt hasonló, mikor valaki egyszerre kosárlabdázik és rágógumizik, közben pedig bonyolult matematikai feladatokat old meg.
Befejezve a kis kirándulást a hasban, mindkét kezével végigtapintotta a vastagbelet, s megállapította, hogy egészséges. Nedves gézpárnákkal, melyeket Agatha nyújtott oda neki, Ginger körbepárnázta a zsigereket, a sebfeszítő kapaszerű pengéit nekik szorította, átfordította az asszisztensekhez, akik félretartották az útból, ekképpen szabaddá téve az aortát, a test ütőér-rendszerének főútvonalát.
A mellkasból az aorta a rekeszizmon keresztül lépett a has vonalába, a gerinccel párhuzamosan. Rögtön az ágyék felett két csípőartériára szakadt, hogy így érje el a comb artériáit.
- Itt van - mondta Ginger. - Ütőértágulat. Ahogy a röntgen mutatta. - S mintha csak megerősítést várna, a beteg röntgenképére pillantott, amely egy fehéren világító üveglapra volt erősítve a műtőasztal végénél.
Agatha felitatta Ginger homlokáról a verítéket.
Az ütőértágulat, az aorta falának gyengesége, lehetővé tette, hogy az artéria mindkét oldalon kidudorodjon, súlyzó alakú, vérrel teli öblöt létrehozva, amely úgy vert, mint valami második szív. Ez nyelési nehézségeket okozott, légzési problémákat, köhögést és mellkasi fájdalmakat; s ha ez a felfúvódott edény felrobban, gyorsan bekövetkezik a halál.
Ahogy Ginger az aneurizmára nézett, már-már vallásos érzés töltötte el, mélységes áhítat, mintha átlépett volna a való világból egy misztikus szférába, ahol az élet igazi miértje hamarosan feltárul előtte. Érezte saját erejét, kiválóságát, és mindez annak felismeréséből eredt, hogy tudta, harcba szállhat a halállal - és győzhet. A halál itt leselkedett a páciens testében, egy lüktető értágulat képében; egy sötét rügy, mely arra vár, hogy virágba boruljon, de neki megvan a képzettsége, hogy elűzze onnan.
Egy steril csomagból Agatha Tandy egy darab mesterséges aortát vett elő - vastag, recés csövecske volt ez, mely két kisebb csőre vált ketté, a csípőartériákat imitálva. Ginger a seb fölé helyezte, egy apró, hegyes ollóval méretre vágta, majd visszanyújtotta az asszisztensnek. Agatha a fehér anyagot egy lapos, rozsdamentes acélból készült tálcára helyezte, ahol már ott csillogott a páciens vére, és ide-oda forgatgatta a műaortát benne, hogy minél alaposabban benedvesítse.
A beültetendő anyagot addig kellett áztatni, amíg kicsit meg nem alvadt rajta a vér. Miután beültetik a betegbe, Ginger majd átfuttat rajta egy kis vért, hagyja, hogy az még egy kicsit megalvadjon, aztán kitisztítja, átmossa, mielőtt véglegesen a helyére varrná. Az alvadt vér vékony rétege segít majd megelőzni az átszivárgást, s idővel a normális, egyenletes véráram neointimát hoz létre, egy szivárgásmentes, új bevonatot, mely lényegében megkülönböztethetetlen az igazi artériától. Az elképesztő az volt az egészben, hogy a mesterséges véredény nem csupán tökéletesen helyettesítette az aorta roncsolt szakaszát, hanem valójában minőségben is magasan fölötte állt annak, amit a természet produkált; ötszáz év múlva, mikor semmi nem lesz már Viola Fletcherből, csak por és csontok, a pótlás még mindig ép lesz, rugalmas és erős.
Agatha felitatta Ginger homlokáról a verítéket.
- Hogy érzed magad? - kérdezte George.
- Jól - felelte Ginger.
- Ideges vagy?
- Nem igazán - hazudta a lány.
- Élvezet nézni, ahogy dolgozol, doktornő - mondta George.
- Csatlakozom - szólalt meg az egyik nővér.
- Én is - mondta a másik.
- Köszönöm - nyögte meglepetten Ginger. Határozottan jólesett neki a dolog.
- Van abban valami kecses, ahogy operálsz - mondta George. - Az érintések könnyedsége, a kéz és a szem ragyogó érzékenysége, ami - és bocsánat, hogy ezt mondom - nem igazán általános ebben a szakmában.
Ginger tudta, hogy George sohasem ejtene ki a száján hazug bókokat, s épp ezért, egy ilyen szigorú tanítótól mindez már-már hízelgésnek hatott. Te Atyaúristen, George Hannaby büszke rá! A gondolat meleg érzésekkel töltötte el hirtelen. Ha történetesen nem egy műtőben áll, könnyek szöktek volna a szemébe, de itt keményen visszafogta az érzelemkitöréseit. Saját reakciójának intenzitásából azonban Ginger egyszeriben tudatára ébredt, hogy George milyen teljességgel betöltötte életében az apaszerepet; a professzor dicsérete majdnem olyan elégedettséget okozott neki, mintha Jacob Weiss szájából hangzott volna.
Ginger jókedvűen vezette le az operációt. Már nem gondolt az agyvérzés zavaró lehetőségére, és a fokozottabb Önbizalom lehetővé tette, hogy még kecsesebben operáljon. Most már semmi baj nem történhetett.
Módszeresen ellenőrizte az aortán keresztülfolyó vér áramlását, óvatosan feltárta és ideiglenesen elszorította az elágazó véredényeket, vékony, rugalmas műanyaghurkokat használva. A nagyobb artériáknál, beleértve a csípőereket és magát az aortát is, érszorító csipeszeket alkalmazott. Egy óra sem telt bele és megállította a vér áramlását az aortán keresztül, s a lüktető aneurizma lassan megszűnt egy csúf, második szívre hasonlítani.
Egy apró szikével kiszúrta az aneurizmát, kiengedve belőle a vért; az aorta leapadt. Ginger végignyitotta az elülső fala mentén. Ebben a pillanatban a beteg működő aorta nélkül maradt, az eddigieknél is kiszolgáltatottabban a rajta dolgozó sebészeknek. Most már nem volt visszaút. Ettől a ponttól kezdve az operációt nem csupán különleges óvatossággal, hanem megfontolt sebességgel kellett végezni.
Csend ereszkedett az operáló team fölé. Minden beszéd, apró szóváltás abbamaradt. A magnószalag a végére ért és senki nem mozdult, hogy megfordítsa a kazettát. Az idő múlását a lélegeztetőgép sziszegése és az EKG sípolása jelezte.
Ginger kiemelte a dakronpótlást a fémtálcáról, ahol az rendeltetésszerűen megszívta magát vérrel. A felső részét az aortatörzshöz varrta, igen finom szálat használva. Aztán, miután az "oltvány" egyik végét a helyére rögzítette és a másik végét elszorította, Ginger megtöltötte vérrel, hogy aztán megint hagyja megalvadni egy kicsit. Az operáció eme szakaszában Gingernek nem volt szüksége arra, hogy a homlokát törölgessék. Remélte, hogy George is észrevette ezt - sőt, biztos volt benne.
Amikor lélegzetvételnyi időhöz jutottak, az egyik nővér megfordította és elindította a Bach-szalagot.
Még többórányi munka volt hátra, de Ginger a kimerültség legkisebb jelei nélkül, eltökélten dolgozott tovább. Felhajtotta a beteg lábairól a zöld lepedőt, hogy hozzáférjen a combokhoz. Az altatónővér segítségével Agatha újra feltöltötte a műszeres tálcát, s minden készen állt, amire Gingernek szüksége lehetett a két következő vágáshoz; egy-egy metszést kellet ejteni a beteg két lábán, az ágyék határvonala alatt, a lábak és a törzs találkozásánál. Összeszorítva és elkötve a véredényeket, Ginger végeredményben szabaddá tette és elkülönítette a comb artériáit. Ahogy az előbb az aortával, vékony műanyaghurkokat és egy sor ércsípőt használt, hogy megakadályozza a véráramlást az érrendszer eme szakaszán, aztán megnyitotta mindkét artériát, ahol az oltvány elágazó végei majd hozzákapcsolódnak. Párszor azon kapta magát, hogy vidáman együtt dudorászik a zenével. Olyan nyugodtsággal dolgozott, hogy úgy érezte, mintha előző életében is sebész lett volna, s erre a foglalkozásra predesztinálva született volna újra e világra.
De emlékeznie kellett volna apjára és az ő aforizmáira, az általa összegyűjtött bölcsességekre, amelyekkel apja gyengéden megdorgálta őt azon ritka alkalmakkor, amikor nem viselkedett jól, vagy az iskolában sem ő volt a legjobb. Az idő nem vár; segíts magadon, és az Isten is megsegít; ha megspórolsz egy pennyt, az olyan, mintha kerestél volna egyet; a harag csak azoknak fáj, akik kiérdemelték... Apja tele volt ehhez hasonló mondásokkal, de a legeslegtöbbször a következőt szerette idézgetni: aki felmagasztalja magát, előbb-utóbb megaláztatik.
Gingernek emlékeznie kellett volna ezekre a szavakra. A műtét olyan jól ment, s ő olyan boldog és elégedett volt a munkájával, oly büszke volt a szereplésére ezen az első nagyobb operációnál, ahol övé volt az irányítás, hogy teljesen elfeledkezett az elkerülhetetlen nagy bukásról, a megaláztatásról.
Visszatérve a nyitott hasfalhoz, meglazította a dakron-pótlás alját, átöblítette, aztán bedugta a kétfelé ágazó végét az ágyék érintetlen húsa alá, egyenesen azokba a metszésekbe, amelyeket a comb artériáin ejtett. Beleszúrt a kétágú oltvány mindkét végébe, meglazította az elszorított érhálózatot, és megelégedéssel szemlélte, ahogy az érverés visszatért az újjáteremtett artériába. Húsz percen át kereste a szivárgásokat, majd megerősítette azokat erős selyemcérnával. Újabb öt percet töltött azzal, hogy közelről, néma csendben figyelte a normális, egészséges véredényként lüktető pótlást, amely semmi jelét nem mutatta akármilyen krónikus szivárgásnak.
- Ideje Összezárni - szólalt meg végül.
- Gyönyörű munka - mondta George.
Ginger boldog volt, hogy sebészmaszkot viselt, mert alatta a mosolytól olyan szélesre nyúlt az arca, hogy egész biztosan úgy nézett ki, mint egy vigyorgó idióta.
Ginger lezárta a metszéseket a páciens lábán. A nővérek, akik a sebészterpesztőket tartották a beteg hasánál, már nagyon kimerültnek látszottak. Ginger a beleket visszahelyezte a testbe, s ott még egyszer ellenőrizte azokat, rendellenességet keresett, de nem talált. A többi már könnyű volt: összezárni a nyílást, rétegről-rétegre, aztán összeölteni nehéz, fekete cérnával.
Az anaszteziológus asszisztense szabaddá tette Viola Fletcher fejét.
Az altatóorvos leszedte a tapaszt a beteg szeméről és kikapcsolta az érzéstelenítőgépet.
Az altatónővér félbevágott egy Bach-részletet.
Ginger Mrs. Fletcher arcára nézett, amely sápadt volt, de nem különösebben nyúzott. A légzőkészülék maszkja még mindig az arcán volt, de most már csupán egy oxigénkeveréket adtak neki.
A nővérek hátraléptek és lehúzták a gumikesztyűiket.
Viola Fletcher szemhéjai megremegtek, s az asszony nyögdécselő hangot hallatott.
- Mrs. Fletcher? - szólt rá hangosan az anaszteziológus.
A beteg nem felelt.
- Viola? - mondta Ginger. - Hall engem, Viola? Az asszony szemei nem nyíltak ki, s bár inkább az alvás
állapotában tartózkodott, mint az ébrenlétében, ajkai megmozdultak, s alig hallhatóan megszólalt:
- Igen, doktor.
Ginger fogadta a gratulációkat a team tagjaitól, aztán George oldalán elhagyta a termet. Ahogy levették a kesztyűiket és a maszkokat, s lekapták a sapkáikat, Ginger úgy érezte, mintha héliummal lenne megtöltve, s az a veszély fenyegetné, hogy elveszti a gravitáció kötelékeit is. De a mosdó felé haladva minden egyes lépéssel csökkent a jókedve. Kínzó kimerültség vett erőt rajta. Fájt a nyaka, fájtak a vállai. Háta érzékennyé vált. Lábait hihetetlenül merevnek érezte.
- Istenem! - nyögte. - Ki vagyok dögölve!
- Nem csoda - bólintott George. - Hét harminckor kezdted, s most már jócskán elmúlt az ebédidő. Egy aortabeültetés kiveszi az erőt az emberből.
- Mindenki így van ezzel műtét után?
- Természetesen.
- De olyan hirtelen jött rám. Odabent annyira jól éreztem magam. Úgy éreztem, még órákig tudnám folytatni.
- Odabent olyan voltál, mint egy istennő - mondta George nyilvánvaló gyengédséggel a hangjában. - Párbajoztál a halállal és győztél, Ginger, az istennők pedig nem szoktak kimerülni. Az istennőknek túl sok a dolguk ahhoz, hogy belefáradjanak.
Már ott álltak a mosdóknál. Megengedték a vizet, levették a sebészköpenyt, melyet a zöld kórházi egyenviselet felett hordtak, és kibontottak egy-egy csomag szappant.
Ahogy Ginger elkezdte sikálni a kezét, fáradtan előrehajolt egy kicsit, nekidőlt a mosdókagylónak, s a rozsdamentes acélon örvénylő vizet nézte, a vízzel együtt örvénylő szappanhabot, s ahogy mindez eltűnik a lefolyóban, de újabb utánpótlás érkezik, s a víz csak örvénylik, körbe-körbe, s aztán le, a lefolyóba... Ezúttal az irracionális félelem még kevesebb figyelmeztetéssel csapott le és hatalmasodott el rajta, mint a Bernstein-féle. fűszerüzletben, vagy George irodájában múlt szerdán. Egy pillanat alatt egész lénye csakis a mosdókagylóra összpontosult, mely mintha lüktetni és szélesedni kezdett volna, mint ami hirtelen valamiféle baljós elevenséggel rendelkezett volna.
Ginger félelemmel teli kiáltással eldobta a szappant, hátraugrott a mosdótól, összeütközött Agatha Tandy-vel, s ettől újra felkiáltott. Bizonytalanul hallotta, hogy George a nevét szólongatja. De a férfi alakja és hangja is elmosódott, ahogy a filmeken szokás, beleveszett a ködbe, mintha egy jelenet része volna, melyet átúsztattak egy felhőkkel, füsttel, vagy köddel teli jelenetsorba, s az alakja nem is tűnt már valódinak. Eltűnt Agatha Tandy is, s körülötte a helyiség is. Eltűnt minden, a mosdó kivételével, amely viszont egyre nagyobbnak látszott, egyre szilárdabbnak, hipervalóságosnak. A halálos veszedelem érzése kerítette hatalmába Gingert. De ez csak egy közönséges mosdókagyló volt, az Isten szerelmére, s neki ki kellett tartania emellett az igazság miatt, megragadni a realitás eme keskeny peremét, és ellenállni az erőknek, amelyek a mélység felé húzták. Csak egy mosdókagyló. Egy közönséges mosdókagyló. Csupán...
Ginger rohant. A köd minden oldalról egyre szorosabban fonta körül, és ő már egyáltalán nem tudta mit csinál.
Az első dolog, aminek a tudatára ébredt, a hó volt. Hatalmas, fehér pelyhek szitáltak el az arca előtt, gyengéden forogva, lusta, örvénylő mozgással, ahogy a pitypang szárnyas magvai szállnak a levegőben. Ginger felemelte a fejét, s az őt körülvevő sokemeletes felhőkarcolók között felnézett a tenyérnyi, szürke égboltra, ahonnan a havazás érkezett. Ahogy bámult felfelé, pár pillanatig nem tudta, hol van, s hogy került ide, s haja és szemöldöke lassan fehérré változott. Pelyhek olvadtak el az arcán, de fokozatosan ráébredt, hogy arca nedves volt már előtte is a könnyektől, s hogy még mindig csendesen sírdogál.
Fokozatosan azonban megérezte a hideget is. A szélcsend ellenére a levegő éles volt; szinte beleharapott az arcába, égette az állát, s kezei is elzsibbadtak a hideg szorításától, mely teljesen átjárta zöld kórházi ruháját. Leküzdhetetlenül rátört a remegés.
A következő, aminek tudatára ébredt, a fagyos beton volt alatta, s a jéghideg téglafal a háta mögött. Egy sarokban kuporgott, térdei felhúzva az álláig - a védekezés és a rettegés póza volt ez. Testhőmérséklete szinte érezhetően párolgott el belőle a fallal és járdával való minden érintkezési ponton, de neki nem volt ereje, se akarata, hogy lábra álljon és melegebb helyre húzódjon.
Emlékezett arra, hogy a mosdókagylót bámulta. Nem enyhülő kétségbeeséssel idézte fel magában azt az értelmetlen pánikot, összeütközését Agatha Tandy-vel, a rémült kifejezést George Hannaby arcán, amivel az ő sikolyaira reagált. Bár az eset többi része fekete volt a számára, Ginger feltételezte, hogy valami képzelt veszély elől menekülve elrohant, mint valami őrült, kollegái legnagyobb megdöbbenésére - s mindez valószínűleg a karrierjének sem tett jót.
Hátát még erősebben a téglafalnak nyomta, azt kívánva, hogy bárcsak még gyorsabban magába szívná a testmelegét.
Egy széles sikátor végében ült, egy szervizúton, mely a kórház belsejébe vezetett. Baloldalon dupla fémajtó vezetett a kazánba, és azon túl nyílt a vészlépcsők kijárata.
Elkerülhetetlenül eszébe jutott az eset, mikor egy ehhez igencsak hasonlító sikátorban összeakadt azzal az útonállóval, évekkel ezelőtt, mikor még a New York-i Columbia Presbiteriánus Kórházban volt bentlakó gyakornok. Azonban abban a New York-i sikátorban ő irányította az eseményeket, méghozzá győzedelmesen - míg itt vesztes volt, gyenge és elveszett. Enyhe iróniával nyugtázta, és ijesztő volt a párhuzam, hogy élete legmélyebb pontja éppen egy ilyen helyen éri.
Orvosi egyetem, a segédorvosi évek, a rengeteg munka és áldozat, a remények és álmok mind a semmiért voltak. Az utolsó percben, mikor a sebészi karrier már elérhető közelségben volt, elárulta George-ot, Annát, Jacobot és önmagát. Már nem tagadhatta többé az igazságot, nem hagyhatta figyelmen kívül a nyilvánvaló tényt - valami gond volt vele, valami kétségbeejtő probléma ami egész biztosan kizárja az orvosi pálya folytatásának lehetőségét. Pszichózis? Agydaganat? Talán egy értágulat az agyban?
A vészlépcsőkhöz vezető ajtó ekkor hirtelen nagy zörgéssel és csikorgással kinyílt, és George Hannaby lépett ki a hóba zihálva. Tett néhány gyors lépést a sikátorban, nem törődve a kockázattal, amelyet a centiméter vastag csúszós, frissen esett hó jelentett. De a lány látványa elég sokkolónak bizonyult számára ahhoz, hogy bizonytalan testtartással megálljon. Arca halálsápadt lett és Ginger biztos volt benne, hogy most sajnálja azt a rengeteg időt és figyelmet, amit rá áldozott. A férfi azt gondolta, hogy a lány különösen okos és nagy jövő áll előtte, de most bebizonyosodott, hogy tévedett. Kedves volt a lányhoz, mindenben támogatta, s a férfi bizalmának ez a mostani elárulása - bár nem egészen tehetett róla - önutálattal töltötte el, és még több forró könnyet csalt a szemébe. - Ginger? - szólt hozzá bizonytalanul a férfi. - Ginger,
mi a baj?
A lány csak nyomorult, irányíthatatlan zokogással tudott válaszolni.
Könnyein át csak homályosan látta a férfi reszkető körvonalait. Azt kívánta, bár elmenne, otthagyná őt saját megalázotts ágának levében főni. Hiszen tudnia kellett, mennyivel rosszabb volt neki, hogy pártfogója ebben a szörnyű állapotban látja.
Sűrűbben kezdett esni a hó. Ujabb alakok tűntek fel az ajtóban, de Ginger nem tudta azonosítani őket.
- Ginger, beszélj hozzám, kérlek - hallotta George hangját. - Mi a baj? Mondd el, mi a baj. Mondd meg,
mit tehetnék?
Ginger az ajkába harapott, megpróbálva visszafojtani a könnyeit, de ehelyett még hevesebben kezdett el zokogni. Vékony, pityergő hangon, amely csak saját gyengeségét bizonyította, csak ennyit tudott kinyögni:
- Valami baj van velem.
- Micsoda? - hajolt fölé George. - Mi a baj?
- Én... nem tudom.
Ginger mindig át tudott vészelni minden nehézséget, méghozzá segítség nélkül. Hiszen Ginger Weiss volt, Más volt. Egy arany lány. Nem tudta, hogyan kell ilyenfajta segítséget kérni.
- Akármi is a gond, meg fogjuk oldani - mondta még mindig fölé hajolva George. - Tudom, milyen hihetetlenül büszke vagy az önbizalmadra és önállóságodra. Figyelsz rám, kölyök? Mindig óvatosan kell lépnem, ha veled vagyok, mert tudom, hogy zokon veszed, ha túl sokat segítenek neked. Mindent egyedül akarsz csinálni. De ezúttal ezt egyszerűen nem tudod egymagadban megoldani, és nem is kell. Én itt vagyok, és istenemre, rám fogsz támaszkodni, akár tetszik, akár nem. Hallasz engem?
- Mindent... mindent tönkretettem. Csalódást okoztam.
- Te aztán nem, kedves lányom - mosolyodott el halványan George. - Soha. Ritának és nekem csak fiaim vannak, de ha valaha is lányunk születik, reménykedtünk volna, hogy olyan legyen, mint te. Pontosan, mint te. Te egy különleges nő vagy, Dr. Weiss, egy kedves és különleges nő. Hogy csalódást okoztál volna nekem? Az lehetetlen. Megtiszteltetésnek venném, ha rám bíznád most magad, mintha valóban az én lányom volnál, s hagynád, hogy kisegítselek a bajból, mintha az apád lennék, akit elveszítettél.
Kinyújtotta kezét a lány felé.
Ginger megragadta és hevesen megszorította.
December 2-a volt, hétfő.
Sok hét telt el, mielőtt Ginger megtudta, hogy más emberek más helyeken - mind idegenek - átélik az ő rémálmának különböző, hátborzongatóbbnál-hátborzongatóbb variációit.

2
Trenton, New Jersey

Néhány perccel éjfél előtt Jack Twist kinyitotta az ajtót, s a raktárházból kilépett a szélbe és havas esőbe, s döbbenten látta, hogy pár fickó éppen kiszáll egy szürke Ford mikrobuszból a legközelebbi rakodórámpánál. A busz érkezését elnyomta egy eldörgő tehervonat zaja. Az éjszaka sötét és mély volt a raktár körül, eltekintve négy iszapsárgán pislákoló biztonsági lámpa vérszegény fényétől. Az egyik ilyen lámpa sajnos pont azon ajtó fölé volt erősítve, amelyiken Jack kilépett. Beteges fénye elég messzire világított ahhoz, hogy megvilágítsa a busz jobboldali ajtaját is, melyen az egyik váratlan látogató éppen
kikászálódott.
A fickónak olyan feje volt, amilyet a rendőrökről rajzolnak a zsaruképregényekben. Kemény, széles állkapocs, száj, mely alig volt több egy résnél, orr, melyet nyilván betörtek már párszor, továbbá apró disznószemek. A kötelességtudó, de könyörtelen szadisták közé tartozott, akiket a maffia egyfajta végrehajtóként alkalmazott, s aki, ha más korban születik, a nemi erőszak és a fosztogatás szakértője lett volna Dzsingisz kán seregében, vigyorgó, náci orgyilkos, a testi kínzások specialistája Sztálin egyik haláltáborában, vagy egy Morlock a jövőből, ahogyan azt H. G. Wells képzelte el Az időgép című könyvében. Jack számára pedig a fickó azt jelentette, hogy komoly bonyodalmakkal kell szembenéznie.
Egymásra bámultak s Jack elkövette azt a hibát, hogy nem emelte fel azonnal a 38-asát és nem eresztett bele egy golyót a nyomorultba, ahogy azt tennie kellett volna.
- Ki a franc vagy? - kérdezte a Morlock. Aztán meglátta a vászonzsákot Jack balkezében és a pisztolyt leeresztett jobbjában. Szemöldöke felszaladt és felkiáltott
- Max!
Max valószínűleg az a tag volt, aki a mikrobuszt vezette, de Jack nem várta meg, hogy ez biztosra kiderüljön.
Villámgyorsan megfordult, visszaugrott a raktárba, bevágta maga mögött az ajtót és ugyanakkor sebesen félrelépett, arra az esetre gondolva, ha netán valamelyik gengszter odakint a csukott ajtóra akarna célba lőni.
A raktáron belül a világítást az épület egyik távoli sarkában berendezett, fényesen kivilágított iroda szolgáltatta, s az a sor alacsony teljesítményű villanykörte, melyek egész éjjel égtek. Ahhoz azért elegendő volt a fény, hogy Jack lássa két társának - Mort Gersh-nek és Tommy Sung-nak - az arcát, akik követték. Most nem látszottak olyan vidámnak, mint akár pár perccel azelőtt.
Mindeddig okuk volt az örömre, hiszen sikeresen rátaláltak a maffia pénzszállító útvonalának egyik állomására, egy gyűjtőpontra, ahol fél New Jersey állam kábítószerből befolyt hasznát gyűjtötték össze. Pénzzel teli bőröndök és zsákok, kartondobozok és habszivacs hűtőtáskák érkeztek a raktárhoz, futárok közreműködésével, többnyire vasárnap és hétfőn. Keddenként Pierre Cardin-öltönyben feszítő, a maffia kötelékében dolgozó könyvelők érkeztek, hogy kiszámolják a "gyógyszeriparból" származó hasznot. Minden szerdán szorosan összekötött zöldhasúak halomja utazott bőröndökben Miamiba, Vegasba, Los Angelesbe, New Yorkba és más pénzügyi központokba, ahol a Harvardon, vagy a Columbián diplomázott, a maffia - vagyfratellanza, ahogy az alvilág nevezte önmagát - szolgálatában működő befektetési tanácsadók bölcs mérlegelés után dolgoztatni kezdték a pénzt. Jack, Mort és Tommy egyszerűen beléptek a könyvelők és a pénzügyi tanácsadók közé, és elemeltek maguknak négy nehéz, készpénzzel teli zsákot.
- Vegyük úgy, hogy mi is még közvetítők vagyunk - mondta Jack a három vörösképű gengszternek, akik még most is összekötözve ültek a raktár irodájában. Mort és Tommy jót nevettek akkor.
Most viszont Mort egyáltalán nem nevetett. Ötvenéves volt, sörhasú, csapottvállú és kopaszodott. Sötét öltönyt viselt, puhakalapot és szürke felöltőt. Mindig sötét öltönyben és kalapban járt, bár a szürke kabátot nem hordta mindig. Jack soha nem látta más öltözékben. Ő és Tommy farmert és steppelt dzsekit húztak, de Mort volt az, aki úgy nézett ki, mintha egy Edward G. Robinson filmből lépett volna elő. Kalapjának széle lekonyult, s az öltönye is gyűrött volt. Hangja kimerült volt és morcos.
- Ki az? - kérdezte azonnal, ahogy Jack bevágta maga mögött az ajtót. - Ki van odakint?
- Minimum két fickó egy Ford mikrobuszban - felelte Jack.
- A maffia?
- Csak egyiküket láttam - mondta Jack - de az úgy nézett ki, mint Dr. Frankeinstein egy félresikerült kísérletének alanya.
- De legalább minden ajtó zárva van.
- Biztos lehetsz benne, hogy lesz náluk kulcs. Gyorsan mindhárman eltávolodtak a kijárattól, hátra,
az egymásra tornyozott kartondobozok és farekeszek közti folyosó árnyékába. A felhalmozott áru vagy hatméter magas tornyot alkotott. A raktár mérhetetlenül nagy volt, s boltíves mennyezete alatt ezerféle nagyságú és fajtájú árut meg lehetett találni; volt ott ezernyi tévékészülék, mikrohullámú sütők, turmixgépek, kenyérpirítók, traktor-alkatrészek, vízvezetékekhez szükséges szerelvények, egyéb konyhaeszközök, és még rengeteg más. Tiszta, rendben tartott intézmény volt, de mint bármelyik ipari létesítmény éjjelente, ez is valahogy vészjóslónak tetszett most, hogy a műszak végeztével az itt dolgozók hazamentek. Különös, suttogásszerű visszhangok lebegtek végig a folyosók labirintusában. Odakint még jobban rázendített az ólmos eső, s fura hangokat hallatva kalapált a palatetőn, mintha megannyi ismeretlen teremtmény mászkált volna a keresztgerendák között és a falak belsejében.
- Én megmondtam, hogy hiba ujjat húzni a maffiával - mondta Tommy Sung. Tommy kínai-amerikai volt, körülbelül harmincéves, vagyis hét évvel fiatalabb, mint Jack. - Ékszerüzletek - oké. Pénzszállító páncélautók - oké. Még a bankok is rendben vannak, de hogy a maffia, könyörgöm. Hülye ötlet a maffia útjába állni. Olyan, mint bemenni egy tengerészgyalogosokkal zsúfolt bárba és leköpdösni a nemzeti zászlót.
- Mégis itt vagy - mondta neki Jack.
- Hát, igen - ingatta a fejét Tommy. - Mindig baj volt az ítélőképességemmel.
- Ha egy mikrobusz ilyenkor megjelenik, az egy dolgot jelent - szólalt meg gyászos és egyben kétségbeesett hangon Mort. - Szállítanak valamit, valószínűleg kokaint, vagy hernyót. Ami azt jelenti, hogy nem csupán a sofőr ül odakint, meg az a gorilla, akit láttál. Lesz ott még vagy két fickó a busz hátuljában az áruval, és biztos van náluk egy-egy átalakított Uzi, vagy valami még rosszabb.
- Vajon miért nem lőtték szét már az ajtót, hogy ránk ronthassanak? - kérdezte Tommy.
- Valószínűleg azt hihetik, hogy legalább tizen vagyunk idebent, rakétavetőkkel felszerelve - mondta Jack. - Óvatosak lesznek.
- Egy ilyen narkószállító-autóban biztos van rádió - vélte Mort. - Szerintem azóta már erősítést is kértek.
- Azt mondod, a maffiának olyan járműparkja van, mint egy rohadt telefontársaságnak? - kérdezte Tommy.
- Manapság olyan szervezettek, mint bármely más üzletág - bólintott Mort.
Füleltek egy ideig, hogy hallanak-e valami ember okozta neszezést, de csak a havas eső kopogott a tetőn.
Jack hirtelen játékszernek érezte a 38-ast, amit a kezében tartott. Mort egy 9 milliméteres Smith & Wesson M39-est szorongatott, Tommynál meg volt egy Smith & Wesson Model 19 Combat Magnum, amit steppelt dzsekijének belső zsebébe süllyesztett, miután szép rendben lefegyverezték és megkötözték az irodában talált férfiakat és úgy találta, a dolog veszélyes részén túl is vannak. Jól fel voltak fegyverezve, de arra azért nem számítottak, hogy Uzikkal szálljanak harcba. Jacknek eszébe jutottak a régi tévéhíradók, melyekben az elkeseredetten harcoló magyarok kövekkel és botokkal próbálták meghátrálásra kényszeríteni a betolakodó orosz tankokat. Baj idején Jack Twist hajlamos volt túldramatizálni a helyzetet és a szituációtól függetlenül magát a gonosz erők ellen hadakozó, nemes lelkű elnyomott szerepébe helyezni. Pontosan ismerte ezt a tulajdonságát és azt gondolta, ez az egyik legmegnyerőbb jellemvonása. Ebben a pillanatban azonban helyzetük olyan ködös volt, hogy nem nagyon lehetett túldramatizálni.
Mortot gondolatai ugyanerre a meggondolásra vezették, mert így szólt:
- Nincs értelme kijutni valamelyik hátsó ajtón sem. Mostanra már biztosan két felé oszlottak - ketten az elülső, ketten a hátsó ajtóknál állnak lesben.
Az elülső és hátsó kijáratok - rendes ajtók és rolószerűen felgördülő kijáratok a rakodáshoz - voltak az egyedüli lehetőségek a kijutásra. Nem voltak nyílások, ablakok, vagy szellőzők a hatalmas épület oldalán, nem volt alagsor, vagy pince, tehát pincekijárat sem, s nem volt lehetőség feljutni a tetőre. Amikor a rablásra készültek, alaposan tanulmányozták az épület részletes tervrajzát, és pontosan tudták, hogy csapdába estek.
- Mihez kezdünk most? - kérdezte Tommy.
A kérdést Jack Twistnek címezte. Jack szervezte a rablásokat, s ha előre nem látható események miatt improvizálni kellett, Jacktől várták, hogy zseniális ötletekkel álljon elő.
- Hé - próbált meg valamit Tommy is kitalálni. - Miért nem megyünk ki ugyanott, ahol bejöttünk?
A trójai faló trükkjét alkalmazva jutottak be az épületbe, ami az egyetlen módja volt annak, hogy kijátsszák az éjszaka itt működő bonyolult biztonsági rendszert. A raktár fedőszerve volt az illegális drogkereskedelemnek, ugyanakkor igazi, működő, profitot termelő raktárként is üzemelt, amely legális üzletekből származó, rendes szállítmányokat is fogadott, melyeknek ideiglenes raktárra volt szükségük. így Jack a lakásán lévő számítógép és modem segítségével rácsatlakozott mind a raktár, mind az egyik jóhírű kliens komputerére, kreált egy hamis file-t az elektronikus papírmunkához, ezzel legitimizálta egy óriási láda leszállítását, amely reggel érkezett és az utasítás szerint kellett vele bánni. Ő, Mort és Tommy a láda belsejében csücsültek, amelyet öt rejtett kijárattal terveztek és építettek, hogy akkor is ki tudjanak jönni, ha esetleg négy oldala is el van torlaszolva más ládák, rakományok által. Pár perccel tizenegy után kisurrantak a rejtekükről, s meglepték a nehézfiúkat az irodában, akik meg voltak győződve arról, hogy a riasztórendszer és a lelakatolt ajtók bevehetetlen erőddé változtatták a raktárt.
- Visszabújhatnánk a ládába - vélte Tommy. - Megőrülnének, mert nem találnának sehol minket. Holnap éjjel meg, mikor elül a zsivaj, kisurranhatnánk.
- Nem jó - mondta savanyúan Mort. - Rájönnének. Addig kutatnának, míg ránk nem bukkannak.
- Nem jó - rázta a fejét Jack is. - A következőket fogjuk csinálni... - s azzal gyorsan vázolta a tervét, amit a többiek is jóváhagytak.
Tommy az irodába szaladt a főkapcsolóhoz, hogy teljes sötétségbe borítsa a raktárt.
Jack és Mort a négy nehéz, pénzzel teli zsákot a hosszú épület déli vége felé vonszolták. A betonon súrlódó vászon hangja végigvisszhangzott a hűvös levegőben. Az épület távolabbi végénél áruhalmok helyett pár teherautó parkolt a rakodókörletben, ahol reggelente azonnal pakolni is lehetett rájuk. Jack és Mort alig jártak a ládák útvesztőjének felénél, mikor kialudt a bágyadt fény és a raktárra kérlelhetetlen sötétség borult. Megálltak egy pillanatra, hogy Jack bekapcsolja saját Ever Ready elemlámpáját.
Nemsokára Tommy is csatlakozott hozzájuk, saját elemlámpáját a kezében tartva, s elvett egy-egy zsákot JacktŐl és Morttól is.
Ahogy a vihar alábbhagyott, a havas eső kopogása a tetőn kezdett elcsendesedni, s Jack mintha fékcsikorgást hallott volna odakintről. Ilyen hamar megérkezett volna az erősítés?
A raktár belső rakodóterében négy darab, egyenként tizennyolckerekű jármű állt: egy Peterbilt, egy White és két Mack teherautó. Mindegyiket orral a kijárat felé parkolva állították le.
Jack a legközelebbi Mack-hez lépett. Letette a pénzeszsákját, és a teherautó lépcsőjére fellépve bevilágított a vezetőfülkébe. A kulcsok ott himbálóztak az indítóban. Jack erre számított. A raktár alkalmazottai annyira bíztak a riasztórendszerben, hogy álmukban sem gondoltak arra, hogy a teherautókat ellophatják az éj leple alatt.
Jack és Mort végigjárták a három másik teherautót. Mindegyikben ott találták a kulcsokat, s így sorban beindíthatták a motorokat.
Az első Mack kabinjában az ülés mögött hálóhelyet képeztek ki, ahol hosszabb út esetén az egyik sofőr szunyókálhatott egyet, míg partnere átvette a volánt. Tommy Sung ide süllyesztette a négy pénzeszsákot.
Jack akkor ért vissza a Mack-hez, amikor Tommy éppen végzett a zsákokkal. Elhelyezkedett a kormánykerék mögött és kikapcsolta az elemlámpáját. Mort beszállt a mellette lévő ülésre. Jack beindította a motort, de még nem kapcsolta be a fényszórókat.
Mos mind a négy teherautónak zajosan zakatolt a motorja.
Elemlámpájával a kezében Tommy a belső rakodóterület négy felgördülő ajtajának legtávolabbikához rohant és megnyomta a gombot, amely elindította a sínen felgördülő ajtómechanizmust. Jack feszülten figyelte őt a hatalmas jármű üléséről. Tommy végigsietett a fal mentén, s csak lámpájának imbolygó mozgásáról lehetett tudni, hogy merre jár. Egy-egy tenyércsapással sorban működésbe hozta a többi gördülőajtót. Aztán, elemlámpáját kikapcsolva a Mack felé futott, s közben mögötte zörögve, csikorogva felgördült a négy ajtó.
Odakint a gengszterek tudták, hogy nyílnak az ajtók és hallották a teherautók járó motorjait is. De a nagy sötétséggel néztek farkasszemet, s amíg nem tudtak odavilágítani, fogalmuk sem volt, hogy melyik teherautóval akartak megszökni a behatolók. Jack nem tudhatta, hogy vajon mind a négy járművet beterítik-e géppuskatűzzel, de arra számított, hogy nyer néhány fontos másodpercet, mielőtt a gengszterek elhatározzák magukat erre az erőszakos lépésre.
Tommy is felkapaszkodott a Mack kabinjába és behúzta maga mögött az ajtót. Mort szendvicsként Tommy és Jack közé került.
- Azok a rohadt görgők túl lassan mozognak - átkozódott Mort, ahogy az ajtók csigalassúsággal elemelkedtek a földtől, fokozatosan felfedve az ónos eső Öntözte sötét külvilágot.
- Törjünk át ezen a szaron - mondta sürgetően Tommy.
- Nem kockáztathatjuk meg, hogy fennakadunk - mondta Jack, miközben becsatolta a biztonsági övét.
Az ajtó egyharmad részig emelkedett.
Jack két kézzel megragadta a kormánykereket, s ekkor hirtelen mozgást látott a ködös, barátságtalan külső világban, ahol az a pár sápadt biztonsági lámpa csak igen keveset tett a sötétség visszaszorításáért. Két férfi sietett keresztül a nedves, jeges aszfalton, csúszkálva-botladozva. Mindkettő fel volt fegyverezve, s egyikük mintha egy Uzi gépfegyvert tartott volna a kezében. Megpróbáltak összegörnyedve haladni, hogy kedvezőtlenebb célpontot nyújtsanak, ugyanakkor igyekeztek bepislantani a sötét raktárba a felemelkedő ajtók alatt. Szemmel láthatóan még nem gondoltak arra, hogy úgy oldják meg a krízist, hogy válogatás nélkül gépfegyvertüzet zúdítanak a terepre.
Az első ajtó, amely mögött Jackék várakoztak, félig felemelkedett.
Hirtelen ugyanonnan, ahonnan a két fickó is előbukkant, megjelent a Ford mikrobusz. Gumijai keményen felverték a szürke latyakot. Farolva megállt a második és harmadik rámpánál, eltorlaszolva azokat a kijáratokat. Elülső kerekei a harmadik rámpa alsó szélénél voltak, így fényszórói bevilágítottak a negyedik rakodóöbölbe, s nyilvánvalóvá vált, hogy az ott parkoló teherautó kabinja üres.
Jack orra előtt kétharmadnyira felnyílt az ajtó.
- Húzzátok le a fejeteket - mondta fojtott hangon.
Mort és Tommy össze kucorogtak, amennyire tudtak, s Jack is nyakát behúzva a kormánykerékre hajolt. A nehézkesen felkúszó ajtópanel még nem ért el a holtpontra, de Jack úgy gondolta, kis szerencsével már elférnek alatta. Villámgyorsan kiengedte a kéziféket, sebességbe tette a kocsit és beletaposott a gázpedálba.
Abban a pillanatban azok odakint azonnal tudták, hogy a zaj a legelső rakodóöbölből jön, s az éjszakába belehasított a gépfegyverek hangja. Ahogy áthajtottak a kij áraton és leszáguldottak a betonrámpán, Jack hallotta, hogy lövedékek csapódnak a teherautóba, de egyik sem tett kárt a vezetőfülkében, vagy a szélvédőben.
Odalent egy másik mikrobusz, egy Dodge száguldott a rámpa aljához, hogy megpróbálja elállni az utat. Az erősítés tehát tényleg megérkezett.
Fékezés helyett Jack még keményebben lépett oda a gázpedálra és elvigyorodott a Dodge-ban ülők rémült arckifejezése láttán, ahogy a Mack elülső rácsozata nekik csapódott. Az ütközés olyan erővel taszította hátra a mikrobuszt, hogy az az oldalára borult és csúszott vagy tíz métert.
A becsapódás Jacken is lökött egy nagyot, de biztonsági övének köszönhetően a helyén maradt. Mort és Tommy előreestek a műszerfal alsó részének. A fájdalom kiáltásaival tiltakoztak.
A manőver miatt Jack arra volt kényszerítve, hogy gyorsabban hajtson le a rámpán, mint ahogy kellett volna, s most, ahogy megpróbálta balra kormányozni a teherautót a kis útra, amely elvezetett a raktártól, a monstrum ingani kezdett, elbizonytalanodott, s attól kellett félni, hogy elveszítik az uralmat felette, vagy felborulnak, mint a Dodge. Jack átkozódva kapaszkodott a kormányba, tekert rajta egyet, olyan erőfeszítéssel, hogy azt hitte, karjai kiszakadnak a vállából, de valahogy sikerült egyenesbe hoznia a hatalmas gépet.
Előtte az úton három férfi állt egy éjkék Buick mellett. Ketten közülük fel voltak fegyverezve. Azonnal tüzet nyitottak, ahogy rájuk rontott a teherautó. Egyikük túl alacsonyan célzott, s a golyók szikrázva vágódtak le a Mack elejét védő rácsozatról. A másik fickó már közelebb járt a célhoz, s Jack hallotta, ahogy a lövedékek végigszántják a szélvédő felső keretét. A tetőre erősített két kürt közül az egyiket találat érte, leszakadt a helyéről, nekivágódott a jobboldali ablaknak, s fennakadt a drótjainál fogva.
Jack már majdnem odaért a Buick-hez. A fegyveresek rájöttek, hogy a teherautó a kocsijuknak akar rontani, tehát abbahagyták a lövöldözést és szétspricceltek. Jack úgy kezelte a hatalmas járművet, mintha egy tank volna - az egyik sor kerékkel eltiporta a kocsit, félretaszítva azt az útból. Rendületlenül haladt tovább, elszáguldott a raktár vége mellett, egy másik raktárépület felé, elhaladt amellett is, még mindig keményen nyomva a gázt.
Mort és Tommy nyöszörögve kászálódtak vissza az ülésre. Mindketten tele voltak kék-zöld foltokkal. Mort-nak vérzett az orra, Tommy meg szerzett egy vágást a jobb szeme fölé, de egyikük sem sebesült meg komolyabban.
- Miért lesz minden munkának mindig ilyen savanyú a vége? - kérdezte Mort morcosan és eléggé orrhangon.
- Ennek nem lett savanyú a vége - mondta Jack és bekapcsolta az ablaktörlőt, hogy letisztítsa a csillogó havas esőt. - Ez csak egy kicsit izgalmasabb lett, mint gondoltuk.
- Utálom az izgalmakat - szorított egy zsebkendőt az orrához Mort.
Jack belenézett a visszapillantó tükörbe, amiben még ott derengett afratellanza raktárháza, s látta, hogy a Ford busz megfordul, hogy kövesse őket. A Dodge-ot és Buickot sikerült használhatatlanná tenniük, így csak a Ford miatt kellett aggódniuk. Arra nem volt remény, hogy meglógjanak előle. Az utak alattomosan jegesek voltak és Jacknek túl kevés tapasztalata volt az ilyen hatalmas monstrumok kormányzásához, hogy megkockáztassa a még gyorsabb haladást.
Ezenkívül aggasztották a motorház felől érkező fura hangok is, melyek a mikrobusz és a Buick felöklelése után jelentkeztek. Bádoghangú zörgés. Sziszegés. Ha a Mack lerobban és cserbenhagyja Őket, akkor nagyon valószínű, hogy otthagyják a fogukat.
Raktárak, ipartelepek sivár vidékén jártak, feldolgozóüzemek és gyárak között, a legközelebbi városi főúttól több, mint egy mérföldnyire. Bár néhány gyárban éjszakai műszak is üzemelt, az ipartelep szervizútja, ahol végigszáguldottak, kihalt volt.
A tükörbe pillantva Jack látta, hogy a Ford már a sarkukban van. Hirtelen mozdulattal jobbra kormányozta a járművet, egy bekötőútra. Az út egy gyárépület mellett vezetett el, melyen ott virított a felirat: HARKWRIGHT CUSTOM FOAM PACKAGING.
- Hová az ördögbe mész? - kérdezte Tommy.
- Nem tudjuk lerázni őket - mondta Jack.
- De nem is szállhatunk szembe velük - mondta Mort a véres zsebkendőjén keresztül. - Pisztolyokkal a gépfegyverek ellen semmiképpen.
- Bízzatok bennem - mondta Jack.
A HARKWRIGHT CUSTOM FOAM PACKAGING nem foglalkoztatott munkásokat éjszakai műszakban. Az épületben magában sötétség honolt, de az utat és hátul a nagy kamionparkolót nátriumgőz-lámpák világították meg, melyek sárgára színezték az éjszakát.
Az épület hátuljánál Jack balra fordult, be a kamionparkolóba, keresztül a porszerűvé váló havas esőbe, mely a lámpák fényében olyan volt, mint az olvadt arany. Vagy negyven hatalmas pótkocsi állt ott rendezett sorokban, a vezetőfülkék nélkül, mintha lefejezett, történelem előtti vadállatok lennének, mustárszínűre festve a nátriumgőz-lámpák fénye által. Jack tett egy nagy kört a teherautóval, közel vitte a gyárépület hátsó falához, s továbbhajtott az épülettel párhuzamosan vissza az út felé, amely a parkolóba torkollott, s amelyen az előbb végigrobogtak. Lefékezett és megállt a saroknál, jó közel a falhoz, megfelelő szögben a bekötőút felé.
- Kapaszkodjatok és támasszátok ki magatokat - mondta.
Mort és Tommy már sejtették, sőt tudták, mi fog következni. Lábukat nekifeszítették a műszerfalnak, hátukat az ülés támlájához nyomták, mivel ez volt az egyetlen, amivel az ütközés ellen védekezni tudtak.
Nem sokkal azután, hogy Jack lefékezett az épület sarkánál - a Mack úgy várakozott ott, mint egy egérre cserkésző, összekuporodott macska - fény bukkant fel a bekötőúton. Jobbról közeledett, a gyár homlokzati oldala felől - az egyelőre még láthatatlan Ford fényszórói. A ragyogás fényesebbé vált, még élesebbé, s Jack izmai megfeszültek, ahogy megpróbált az utolsó kedvező pillanatig várni, mielőtt kiront az útra. A ragyogás most két párhuzamos fénycsóvává változott, átdöfve az éjszakát a Mack orra előtt. Jack keményen beletaposott a gázpedálba és a Mack előrelódult, de mivel hatalmas teherautó volt, nem tudott kilőni igazán. A Ford gyorsabban érkezett mint ahogy arra Jack számított, elsüvített a sarok előtt - Jack épp időben ért oda, hogy elkapja a hátulját. De ez is elég volt, hogy pörgésbe küldje a kis mikrobuszt. A Ford kétszer is megperdült 360 fokos szögben a parkoló jeges aszfaltján, s aztán orral belerohant az egyik mustárszínű teherpótkocsiba.
Jack biztos volt abban, hogy a Fordban ülők közül senki nincs olyan állapotban, hogy a roncsból előmászva lövöldözni kezdjen rájuk, de azért nem vesztegette az időt. Megfordult és a gyár mentén elindult visszafelé. Mikor elérte a fő szervizutat, jobbra fordult, a hatalmas ipartelep főkapuja felé, amin túl a városi úthálózat kezdődött. Senki nem követte őket.
Három mérföldet vezetett, míg egy kihalt Texaco benzinkúthoz értek, melyet napokkal azelőtt felderítettek már. Elhajtott a hasznavehetetlen kutak mellett és leparkolt a düledező kis épület mögött.
Abban a pillanatban, ahogy Jack leállította a monstrumot, Tommy Sung kirúgta az ajtót a saját oldalán, kiszökkent és elsietett a sötétségbe. A benzinkúttól három saroknyira lévő alsó-középosztálybeli lakótelep felé vette útját, ahol még hétfőn leparkoltak egy koszos, rozsdás, rozoga Volkswagen Rabbitet. A kocsi a motorháztető alatt sokkal jobb állapotban volt, mint kívül, ezenkívül gyors volt. Ezzel szándékoztak visszamenni Manhattan-be, hogy aztán ott megszabaduljanak tőle.
Hétfőn egy lenyomozhatatlan Pontiacet is otthagytak az ipartelepen, két percnyi sétára a maffia raktárházától. Azt tervezték, a pénzeszsákokat bepakolják a Pontiacbe, azzal idehajtanak, és itt rámolnak át a Rabbitbe, de a dolgok másként alakultak, így a Pontiacet ott kellett hagyniuk elrohadni, ahol eddig állt.
Jack és Mort előbányászták a zsákokat a Mackből és odaállították a viharvert kutak mellé, ahol a ferdén bevágó havas eső dobolni kezdett a vásznon. Mort visszamászott a vezetőfülkébe és letörölt minden olyan felületet, amihez hozzáérhettek.
Jack megállt a zsákok mellet és az utcát figyelte. Egy kósza autó vánszorgott el arra a csillogó aszfalton. Nem lesz olyan autós, akit érdekelne egy rég elhagyott benzinkútnál veszteglő teherautó. De ha erre jönne egy járőrkocsi...
Végre megjelent Tommy a Rabbit-tel és leparkolt a két sor kút között. Mort megragadott két zsákot, nagy hévvel megindult a kis kocsi felé, megcsúszott, elesett, felkászálódott és új kísérletet tett. Jack, a másik két zsákot kézbe kapva követte őt, de ő jobban odafigyelt. Mire Jack a Rabbithez ért, Mort már a hátsó ülésen volt. Jack bedobta hozzá a két zsákot és beszállt Tommy mellé az első ülésre.
- Vezess lassan és óvatosan, az ég áldjon meg - mondta.
- Számíthatsz rám - bólintott Tommy.
A gumik kipörögtek az ónos eső áztatta aszfalton, ahogy kihúztak a benzinkút mellől, s mikor ráfordultak az útra, akkor is oldalra csúsztak.
- Miért lesz minden munkának mindig savanyú a vége? - morogta Mort.
- Ennek nem lett savanyú a vége - mondta Jack.
A Rabbit döccent egyet egy kátyúban és siklani kezdett egy parkoló autó felé, de Tommy a csúszás irányába fordította a kerekeket és visszanyerte uralmát a jármű felett. Még lassabb tempóban haladtak tovább. Kis idő múlva elérték az autópályát, s felhajtottak rá a New York City feliratú táblánál.
A felhajtó végénél, ahol a kerekek még egyszer megcsúsztak, Mort megszólalt:
- Miért kel! ennek a havas esőnek esnie?
- Az autópályát sózzák és felszórják salakkal - mondta Tommy. - Innentől egész a városig nem lesz már semmi gond.
- Meglátjuk - mondta barátságtalanul Mort. - Jézus, milyen rohadt egy éjszaka.
- Rohadt éjszaka? - kérdezte Jack. - Mort, téged aztán soha nem vennének fel az optimisták klubjába. Az istenért, hiszen mindannyian milliomosok vagyunk. Ott ülsz a vagyonodon!
Puhakalapja alól, amelyről még mindig csepegett a havas eső, Mort pislogott egyet:
- Nos, igen, azt hiszem, ez azért egy fokkal elviselhetőbbé teszi a dolgokat.
Tommy Sung felnevetett.
Jackből és Mortból is kitört a nevetés.
- A legnagyobb fogás, amit eddig csináltunk - mondta Jack. - Ráadásul aDomentes.
Hirtelen minden ellenállhatatlanul mulatságos lett. Megállapodtak úgy száz méterrel egy autópálya-fenntartó furgon mögött, melynek sárga vészvillogói voltak - biztonságos és kényelmes tempóban haladtak így, s közben jókedvűen emlékeztek vissza a raktárból való megmenekülésük fénypontjaira.
Később, mikor a feszültség lecsillapodott bennük és szédült kacagásuk elégedett mosollyá változott, Tommy így szólt:
- Jack, meg kell mondanom, első osztályú munka volt. Ahogy a komputerrel hamis papírmunkát csináltál és legálissá tetted a láda érkezését... és az a kis elektronikus bigyó, amivel kinyitottad a széfet, amit így nem is kellett felrobbantanunk... nos, fene jó szervező vagy.
- Annál is jobb - helyeselt Mort. - Válságos helyzetekben remekül feltalálod magad, s kiválóan rögtönzöl. Gyorsan gondolkodsz. Én mondom neked, Jack, ha valaha is úgy döntesz, hogy a becsületes világban, jó ügyekért teszel valamit, nem vitás, hogy meg tudod tenni.
- Jó ügy? - kérdezte Jack. - Meggazdagodni nem az?
- Tudod, hogy értem - mondta Mort.
- Nem vagyok hős - mondta Jack. - Nem akarok az úgynevezett becsületes világ része lenni. Azok ott mind képmutatók. Becsületről, igazságról, szociális érzékről papolnak... de a legtöbbjük csak az élre akar kerülni. Ezt nem ismerik el és pont ez az, amiért ki nem állhatom őket. Én is a legjobb akarok lenni, s a pokolba velük. - Jack érezte, hogy változik meg addig vidám hangjának tónusa. Összeráncolt homlokkal, komoran bámult ki a nedves szélvédőn a zakatoló ablaktörlők között. - Jó, mi? Ha az ember azzal tölti a fél életét, hogy jó ügyekért harcol, az úgynevezett jó emberek egészen biztos a szívébe taposnak a végén. Elmehetnek a jó francba.
- Nem akartam én beléd gyalogolni - mondta Mort meglepetten.
Jack nem válaszolt. Elmerült a keserű emlékek tengerében. Csak két-három mérföld után szólalt meg újra:
- Nem vagyok egy rohadt hős.
A következő napokban, mikor visszaemlékezett ezekre a szavakra, bőven talált alkalmat arra, hogy elgondolkozzon azon, hogyan tévedhetett ekkorát önmagát illetően.
Mindez december 4-én történt. Hajnali 1 óra 12 perc volt.

3
Chicago, Illinois

December 5-én, csütörtökön reggel 8 óra 20 percre Stefan Wycazik atya levezette a hajnali misét, megreggelizett és visszavonult az irodájába, egy utolsó csésze kávéra. Az asztalától elfordulva a remek kilátást kínáló kettős ablak felé tekintett. Az udvaron álló csupasz, hólepte fákat nézte, és megpróbált nem gondolni a plébániával összefüggő problémákra. Ez az ő órája volt, és nagyra értékelte.
De a gondolatai ellenállhatatlanul visszasodródtak Brendan Cronin atyához. A hűtlen káplán. A kehelydobáló. Róla beszélt az egész plébánia. A St. Bernadette megvadult papja. Mindenki Brendan Croninja. Valahogy az egész nem volt logikus. Nem akart összeállni a kép.
Stefan Wycazik atya harminckét éve volt pap, tizennyolc éve volt a St. Bernadette templom vezető plébánosa, s szolgálatban eltöltött élete során még soha nem kínozta a kétség. Maga a gondolat is zavarba hozta.
Felszentelése után a St. Thomasba helyezték segédlelkésznek, mely aprócska plébánia volt Illinois-ban, távol a városoktól, és ahol a hetvenéves Dan Tuleen atya volt a lelkipásztor. Tuleen atya volt a legkedvesebb, legszentimentálisabb, legszeretetreméltóbb ember, akit Wycazik atya valaha ismert. De örökké az ízületeivel bajlódott és a látása is erősen romlott, túl öreg volt már, hogy egy plébániát vezessen. Más papot már régen leváltottak, vagy kíméletesen nyugdíjba küldtek volna. De Dan Tuleennek engedélyezték, hogy a posztján maradjon, mert negyven éve dolgozott már a St. Thomasban és meghatározó szerepet játszott az általa vezetett nyáj életében. A bíboros, aki nagy tisztelője volt Tuleen atyának, egy olyan káplánt keresett mellé, akire nagyobb felelősséget lehetett helyezni, mint általában az újoncokra, s végül Stefan Wycazikra esett a választása. Stefan csupán egy napot töltött el a St. Thomasban, mikor rájött, hogy mit várnak tőle. Nem rettent meg a feladattól. Szó szerint a vállára vette a plébániával járó összes munkát. Kevés fiatal pap tudta volna ugyanígy elvégezni a feladatot. De Wycazik atya sohasem kételkedett abban, hogy meg tudja csinálni.
Három évvel később, mikor Tuleen atya csendben a halálba szenderült, egy új papot küldtek a St. Thomasba, és a bíboros Wycazik atyát egy másik plébániára helyeztette, Chicago külvárosába, ahol a rendfőnöknek, Orgill atyának gondjai voltak az alkohollal. Orgill atya nem volt teljesen kegyvesztett. Olyan férfi volt, akiben ott lapult az erő, hogy megmentse magát és érdemes is volt a megmentésre. Wycazik atyára az a feladat hárult, hogy támaszt nyújtson neki és burkoltan, de szilárdan terelje a dilemmákból kivezető út felé. S mivel őt magát egyáltalán nem gyötörték kétségek, nyújtani tudta azt, amire Orgill atyának szüksége volt.
Az ezt követő három évben Stefan két további, gondok sújtotta templomban szolgált, s azok, akik átlátták az érsekség hierarchiáját, úgy kezdtek hivatkozni rá, mint "Őeminenciája problémamegoldójára".
Legegzotikusabb küldetése a Kegyehnes Miasszonyunk Arvaház és Iskolába szólította, mely Vietnámban, Saigonban működött, ahol Bili Nader atya alatt szolgált le hat rémálommal felérő évet. A Kegyelmes Miasszonyunkat a chicagói érsekség alapította és a bíboros egyik dédelgetett vállalkozása volt. Bili Nader két golyó ütötte sebbel dicsekedhetett, s elvesztett két vietnámi és egy amerikai papot, akiket vietkong terroristák öltek meg.
Stefan, az első pillanattól fogva, a háborús övezetben eltöltött szolgálat egész ideje alatt egyszer sem kételkedett abban, hogy túléli-e a dolgot, vagy hogy megéri-e egyáltalán ebben a földi pokolban dolgozni. Mikor Saigon elesett, Bili Nader, Stefan Wycazik és tizenhárom apáca, 126 gyerekkel egyetemben kimenekült az országból. Ezrek pusztultak el a Vietkong vérengzése során, de Stefan a tömegmészárlás tükrében sem kételkedett abban, hogy az a 126 élet nagyon jelentős mennyiség volt, s soha nem engedte, hogy erőt vegyen rajta a kétségbeesés.
Miután visszatért az Államokba, annak jutalmaként, hogy másfél évtizeden át hajlandó volt vállalni a bíboros problémamegoldójának szerepét, Stefannek felajánlották a monsignorrá való kinevezést, amit ő szerényen visszautasított. Helyette alázatosan azt kérte, hogy saját plébániát kapjon. Kérését teljesítették.
Ez volt a St. Bernadette. Nem volt valami virágzó plébánia, mikor Stefan Wycazik hozzáértő kézzel átvette ott az irányítást. A St. Bernadette egy 125000 dolláros adósság terhét nyögte. A templomra alaposan ráfért volna egy teljes felújítás, beleértve az új palatetőt is. A parókia több, mint rozoga volt; fennállt az a veszély, hogy az első nagyobb szélroham elsodorj a. A plébániának nem volt iskolája. A vasárnapi misék látogatottsága szánalmas volt. A St. Bette, ahogy a ministránsok emlegették, pontosan azt a kihívást jelentette, ami mindig is izgatta Wycazik atyát.
Sohasem kételkedett abban, hogy meg tudja menteni a St. Bette-t. Négy év alatt negyven százalékkal emelkedett a misék látogatottsága, kifizette az adósságot, s helyrehozatta a templomot. Öt év múlva újjáépíttette a parókiát. Két évre rá már megduplázódott a templombajárók száma, és lerakták az iskola alapjait is, Az Anyaszentegyháznak nyújtott fáradozásai elismeréséül a bíboros, élete utolsó hetében a PR méltóságot adományozta az atyának - amely egy életen át tartó, örökös vezető papi tisztet jelentett azon a parókián, amelyet egyedül hozott vissza az erkölcsi és anyagi romlás szakadékának széléről.
Wycazik atya hitének gránitkeménysége igen nehézzé tette számára annak megértését, hogy elmúlt vasárnap Brendan Cronin atya hite mitől semmisült meg olyan teljességgel, hogy kétségbeesésében és dühében a szent kelyhet keresztülhajította a szentélyen. Ráadásul csaknem száz, az istentiszteleten részvevő hívő jelenlétében.
Te jó ég! De legalább nem a három későbbi mise egyikén történt, amelyeknek nagyobb volt a látogatottsága.
Eleinte, mikor több, mint másfél évvel azelőtt Brendan Cronin a St. Bette-hez került, Wycazik atyának nagyon nehezére esett megkedvelnie őt.
Először is, Cronin Rómában tanult, az Észak-Amerika Egyetemen, amely híresen a legnagyszerűbb oktatási intézmény az Egyházon belül. S bár megtiszteltetés volt ebbe az iskolába járni, s az itt diplomázókra a papság krémjeként tekintettek, az ide járók gyakran nyálas kényeskedők voltak, akik nem szívesen piszkolták be a kezüket, és túl nagyra tartották önmagukat. Úgy vélték, katekizmust tanítani a gyerekeknek alantas munka és csak az ő értékes eszük eltékozlását jelenti. Betegeket látogatni meg végképp olyan feladat volt, melyet elmondhatatlanul undorítónak találtak a Rómában szerzett dicsőség után.
S amellett, hogy Cronin atya Rómában végezte a tanulmányait, kövér is volt. Nos, talán nem ez volt a jó szó rá, mindenesetre gömbölyded vonalakkal rendelkezett, kerek tésztaarccal, és vizenyős, zöld szemekkel, amely első találkozáskor azt a benyomást keltette, hogy Cronin atya lusta és romlottságra hajlamos lélek. Vele ellentétben Wycazik atya nagycsontú lengyel volt, akinek a családjában kövér embernek még az írmagját sem lehetett találni. A Wycazikok lengyel bányászok leszármazottai voltak, akik a századfordulón emigráltak az Egyesült Államokba, ahol szinte csak fizikailag megterhelő munkákat vállaltak, kohókban, kőbányákban és az építőiparban. Nagy családokat alapítottak, amelyeket csak hosszú órák becsületes munkájával lehetett eltartani, vagyis egyszerűen nem volt idejük elhízni. Stefan azzal az ösztönös meggyőződéssel nőtt fel, hogy az igazi férfi kemény, de szikár, vastag nyaka van, széles válla, és a megerőltető munka miatt csomós a csuklója.
Wycazik atya meglepetésére Brendan Cronin szívós munkásnak bizonyult. Nem szedett magára nagyravágyó célokat és elitista nézeteket, amíg Rómában tanult. Okos volt, jó természetű, szórakoztató, szívesen látogatta a betegeket, tanította a gyerekeket, s ügyesnek bizonyult, mikor pénzügyi támogatásért kellett közbenjárni. A legjobb káplán volt, akit Wycazik atyához irányítottak a tizennyolc év alatt.
Ezért volt oly fájdalmas Stefan Wycazik számára Brendan vasárnapi kitörése - és persze hitének elvesztése, ami a kiváltó ok volt. Más szemszögből nézve természetesen érdekelte a kihívás, miszerint Brendan Cronint vissza kell hoznia a nyájba. Úgy kezdte karrierjét az Egyház szolgálatában, mint bajbajutott papok erős jobbkeze, s most újra szólították, hogy betöltse ezt a szerepet, ami a fiatalkorát juttatta eszébe, derűs érzéseket hozott elő belőle, mint mindig, ha életbevágóan fontos célokért kellett harcolnia
S most, ahogy újra belekortyolt a kávéjába, kopogtattak az iroda ajtaján. A kandallópárkányon álló órára pillantott - mahagóni berakásos, aranyozott bronzból készült darab volt, svájci szerkezettel. Egy hívő ajándéka. El lehetett mondani róla, hogy a szigorúan hasznosságot sugalló bútorok és a viseltes perzsaszőnyeg-utánzatok között az egyetlen elegáns tárgy a szobában. Az óra pontosan 8:30-at mutatott. Stefan az ajtó felé fordult:
- Gyere be, Brendan.
Ahogy Brendan Cronin belépett az ajtón, nem látszott kevésbé levertnek és szomorúnak, mint vasárnap, hétfőn, kedden és szerdán, mikor találkoztak már ebben az irodában, hogy megbeszéljék a válság lehetséges okait, s módot keressenek arra, hogy visszaállítsák az elveszett hitet. Cronin atya oly sápadt volt, hogy szeplői szikraként égtek a bőrén, s rőt haja még a szokásosnál is vörösebbnek tűnt.
- Ülj le, Brendan. Kávét?
- Köszönöm, nem - rázta meg a fejét Brendan, és leült az egyik megereszkedett fenekű székbe.
Kiadósan megreggeliztél, volt Stefan száján a kérdés, vagy csak bekaptál egy pirítóst és leöblítetted egy kávéval?
De nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy anyáskodik a káplánja felett, aki harminc éves elmúlt. Ehelyett így szólt:
- Elolvastad mindazt, amit javasoltam?
- Igen.
Stefan felmentette Brendant minden, a plébániával kapcsolatos kötelezettsége alól - könyveket és tanulmányokat adott neki, melyek Isten létezése mellett érveltek, és intellektuális szempontok alapján elutasították az ateizmus ostoba nézeteit.
- S miután elmélkedtél az olvasottakon, találtál olyasmit, ami... segít rajtad?
Brendan felsóhajtott és megrázta a fejét.
- Folytattad az imádkozást az útmutatásért?- Igen. Sikertelenül.
- Tovább kerested... kétkedésed gyökereit?
- Úgy tűnik, semmi ilyesmi nincs.
Stefant egyre inkább zavarta Cronin atya szűkszavúsága, amely teljesen szokatlan volt a fiatal paptól. Brendan rendszerint nyílt volt, bőbeszédű. De vasárnap óta befelé fordult, lassan és halkan beszélt, rövid tőmondatokat használt, mintha a szavak pénzt jelentenének, ő meg fösvény volna, aki nem szívesen ad ki akár egyetlen pennyt is.
- Biztos van valami gyökere, eredete a kétkedésednek - erősködött Wycazik atya. - Kell lennie valaminek, amiből a kétkedés ered - kell lennie egy magnak, egy kezdetnek.
- A kétely egyszerűen csak van - motyogta Brendan alig hallhatóan. - Mintha mindig is lett volna.
- De ez nem igaz, hiszen hittél, méghozzá komolyan hittél Tehát mikor ütötte fel a fejét az a kétely? Azt mondtad, augusztusban. Mi adta a szikrát? Kellett lennie valami fontos eseménynek, ami arra ösztönzött, hogy átértékeld addigi filozófiádat.
- Nem volt ilyen - sóhajtott Brendan.
Wycazik atya legszívesebben rárivallt volna és megrázta volna, hogy kizökkentse ebből a zsibbadt mélabúból. Ehelyett türelmesen így szólt:
- Számtalan jó pap szenvedett a hit válságától. Még néhány szent is birokra kelt az angyalokkal. De két dolog mindannyiuknál közös volt: hitük elvesztése lassú folyamat volt, amely sok évig tartott, mielőtt a krízis bekövetkezett, s mindannyian rá tudtak mutatni konkrét eseményekre, megfigyelésekre, amelyekből a kétely kinőtte magát. Mint például egy kisgyermek méltánytalan halála. Vagy egy rákos beteg édesanya. Gyilkosság. Nemi erőszak. Miért engedi Isten a gonoszt világba? Miért van háború? A kétely forrása sokféle lehet, s bár az egyházi doktrína megválaszolja ezeket, ez gyakran kevés vigaszt nyújt. Brendan, a kétely mindig valami konkrét ellentmondásban gyökerezik, amely Isten kegyelmének fogalma és az ember szenvedése, szomorúsága között áll fenn.
- De nem az én esetemben - mondta Brendan.
- S az egyetlen mód lecsendesíteni ezt a kételyt - folytatta gyengéden, de makacsul Wycazik atya - az, hogy azokra az ellentmondásokra kell koncentrálni, amelyek összezavarták a fejed, s mindezt meg kell beszélni egy lelki vezetővel.
- Az én esetemben a hit... egyszerűen összeomlott... hirtelen, mint a mennyezet, mely szilárdnak látszott, de a láthatatlanul korhadt.
- Nem tűnődtél a betegségek, a halál igazságtalanságán, gyilkosságon, háborún? Mint egy korhadt födém, azt mondod? Egyetlen éjszaka alatt összeomlott?
- Úgy van.
- Baromság! - kiáltotta Stefan és felpattant a székéről. A káromkodás és a hirtelen mozdulat meghökkentette
Cronin atyát. Felkapta a fejét és szemei nagyra nyíltak a meglepetéstől.
- Baromság - ismételte Wycazik atya, mogorván hangsúlyozva a szót, s hátat fordított a káplánnak. Egyrészt szándékosan meg akarta döbbenteni a fiatal papot, és kizökkenteni az önsajnálat félig-meddig transzszerű állapotából, másrészt valóban idegesítette Cronin zárkózott félelme és makacs kétségbeesése. Az ablak felé fordult, ahol a fagy rajzolt mintákat az üvegtáblákra, és így folytatta: - Ha augusztusban még elkötelezett pap voltál, nem válhattál ateistává decemberre. Egyszerűen képtelenség. Különösen, ha nem voltak megrázó élményeid, melyek felelősek lehetnek ezért. Kell lennie egy vagy több oknak, atyám fia, még akkor is, ha ezeket elrejted magad elől, s amíg nem vagy hajlandó elismerni ezeket és szembenézni velük, ebben a szerencsétlen állapotban fogsz maradni.
Feneketlen csend ereszkedett a helyiségre.
Csak a kandallópárkányon álló óra ketyegését lehetett hallani.
- Ne legyél mérges rám, atyám - mondta végül Brendan Cronin. - Nagyon tisztellek téged... és olyan nagyra értékelem a kapcsolatunkat... hogy a haragod... mindennek tetejében... túl sok nekem ebben a pillanatban...
Wycazik atya meg volt elégedve, hogy még ha csak egy kis hajszálvékony repedés erejéig, de sikerült áttörnie Brendan páncélját, s hogy a kis hadicsel eredményt produkált. Elfordult az ablaktól, a káplánhoz ment, és kezét a vállára helyezte:
- Nem vagyok mérges rád, Brendan. Csak aggódom érted. Egy kicsit csalódott vagyok, amiért nem engeded, hogy segítsek. De nem vagyok mérges.
- Atyám, higgy nekem - nézett fel rá a fiatal pap. - Semmit sem akarok jobban, mint hogy a segítségeddel megtaláljam a kiutat. De tényleg az az igazság, hogy a kételyem nem olyan okok közül eredezik, amelyeket említettél. Komolyan nem tudom, honnan jön. Az egész olyan... titokzatos.
Stefan bólintott, megszorította Brendan vállát, visszatért az íróasztal mögött álló székhez, leült, s szemét lehunyva gondolkodott pár másodpercig.
- Rendben van, Brendan. Az, hogy nem tudod azonosítani hited összeomlásának okait, arra enged következtetni, hogy ez nem elvi probléma, tehát akármennyi ösztönző olvasmányt elolvashatsz, nem fog segíteni. Ha ez pszichológiai probléma, a gyökerek lenyúlnak a tudattalanodig, arra várva, hogy felfedjük őket.
Mikor Stefan kinyitotta a szemét, látta, hogy a káplánt kíváncsivá teszi a gondolat, hogy egyszerűen az ő belső énje nem működik megfelelően. Ami azt jelentette, hogy nem Isten vallott kudarcot Brendan-nál, hanem Brendan Istennél. A személyes felelősséggel sokkal könnyebb volt harca szállni, mint a feltevéssel, hogy Isten nem létezik, vagy hátat fordított neki.
- Talán tudsz róla - mondta Stefan, - hogy a Jézus Társaság illinois-i tartományfőnöke Lee Kellog. De azt valószínűleg nem tudod, hogy dolgozik vele két pszichiáter, maguk is jezsuiták, akik a papok mentális és emocionális problémáival foglalkoznak. El tudom intézni, hogy az egyik pszichiáter elkezdje a kezelésedet és analízisre járj hozzá.
- Megtennéd? - hajolt előre a székén Brendan.
- Igen. A végén. De nem most rögtön. Ha elkezded az analízist, a rendfőnök közli a nevedet a tartomány fegyelmi prefektusával, aki elkezdi vizsgálgatni, hogyan viselkedtél az elmúlt években, hogy lássa, megszegted-e valamelyik fogadalmunkat.
- De én soha...
- Tudom, hogy soha - szólt közbe nyugtatólag Stefan. - De a prefektusnak az a munkája, hogy gyanakodjék. Ebben az a legrosszabb, hogy hiába vezet netán gyógyuláshoz az analízis, a prefektus a jövőben is vizsgálgatni fog, hogy megakadályozzon minden paphoz nem méltó botlást. Ez viszont behatárolja a távlati lehetőségeidet. Márpedig egészen a mostani problémádig, atya, úgy néztem rád, mint arra a papra, aki sokra viheti még- püspök, vagy még magasabb méltóság is lehet belőle.
- Ó, nem. Semmiképpen - mondta Brendan szerényen.
- De igen. És ha legyőzöd ezt a problémát, még mindig megvan a lehetőséged rá. De ha egyszer rákerülsz a prefektus listájára, mindig gyanús leszel. Legjobb esetben úgy fejezed be, mint én - papként egy plébánián.
Mosoly jelent meg Brendan szája sarkában: - Nagy megtiszteltetés lenne - s azt mondanám, hasznosan töltöttem az életemet - ha, ahogy mondod, nem vinném többre, mint te, atyám.
- De te magasabbra juthatsz, és nagy szolgálatot tehetnél az Egyháznak. És én elhatároztam, hogy meg fogod kapni ezt az esélyt. Tehát azt akarom, hogy karácsonyig adj időt, hogy segíthessek kiutat találni ebből a csapdából. Nincs több propagandabeszéd. Nincs több vita a jó és a rossz természetrajzáról. Helyette a saját teóriáimat fogom alkalmazni, melyek pszichológiai zavarok esetén talán hasznosak lehetnek. Amolyan amatőr kezelést fogsz kapni tőlem, de adjunk egy esélyt ennek is. Csak karácsonyig. Aztán, ha a szorongásod még mindig ilyen nagy, ha nem jutunk közelebb a válaszhoz, akkor egy jezsuita pszichiáter kezébe adlak. Áll az alku?
- Rendben - bólintott Brendan.
- Remek - dörzsölte össze a tenyerét élénken Wycazik atya, mintha fát aprítani készülődne. - Tehát van több, mint három hetünk. Úgy kezdjük, hogy leveted papi ruhádat, közönséges öltözéket veszel magadra és jelentkezel Dr. James McMurtry-nél a St. Joseph Gyerekkórházban. Ő tudni fogja, hogy a kórház személyzetéhez tartozol.
- Mint lelkész?
- Mint egyszerű alkalmazott. Kiüríted az ágytálakat, ágyneműt cserélsz, ami adódik. Egyedül McMurtry fogja tudni, hogy pap vagy.
- De mi értelme van ennek? - pislogott egyet Brendan.
- Még az első hét vége előtt rá fogsz jönni - mondta vidáman Stefan. - És mikor megérted, miért küldtelek a kórházba, a birtokodban lesz egy fontos kulcs, ami segíthet kinyitni a pszichédet, egy kulcs, ami ajtókat fog kinyitni, ennek segítségével önmagadba nézhetsz, s talán megtalálod hited elvesztésének okát - és felülkerekedhetsz a helyzeten.
Brendan kétkedően nézett rá.
- Három hetet ígértél nekem - mondta Wycazik atya.
- Rendben - bólintott Brendan és önkéntelenül is végigsimított római gallérján, mintha rosszul érezné magát a gondolattól, hogy le kell majd vennie. Ez jó jel volt.
- Karácsonyig kiköltözöl a parókiáról. Én fogok pénzt adni étkezésre és egy olcsó hotelszobára. A külvilágban fogsz élni és dolgozni, az egyházi élet menedékén túl. És most öltözz át, csomagold be a bőröndjeidét és aztán jelentkezz nálam. Azalatt én felhívom Dr. McMurtryt, és megtesszük a szükséges tennivalókat.
Brendan sóhajtva állt fel és az ajtóhoz ment: - Van egy dolog, ami talán alátámasztja azt az álláspontot, hogy problémám pszichológiai és nem elvi. Vannak ezek az álmok... lényegében mindig ugyanaz az álom.
- Visszatérő álom. Ez nagyon freudi dolog.
- Augusztus óta jópárszor rám tört már. De ezen a héten még gyakoribbá vált - négy éjszakából háromszor részem volt benne. És nagyon nyomasztó álom ez - rövidke, de egy éjszaka alatt többször is átélem. Rövid, de... intenzív. Fekete kesztyűk vannak benne.
- Fekete kesztyűk?
- Valami furcsa helyen vagyok - mondta Brendan az álomra emlékezve. - Nem tudom, hol. Ágyban fekszem, azt hiszem. Úgy tűnik, le vagyok szedálva. Kezeim leszorítva. És a lábaim is. Mozogni akarok, rohanni, kiszabadulni onnan, de nem tudok. Tompa a fény. Nem látok sokat. Aztán azok a kezek... - Összerázkódott.
- Amelyek a fekete kesztyűket viselik? - fejezte be helyette Wycazik atya.
- Igen. Fényes fekete kesztyűk. Műanyag, vagy gumikesztyűk. Szorosak és fényesek, nem olyanok, mint a közönséges kesztyűk. - Brendan elengedte a kilincset, s tett két lépést a szoba közepe felé. Kezeit az arca elé emelve megállt, mintha ez segítene neki Összeszedni az álmában szereplő kesztyűk képének részleteit. - Nem látom, kinek a kezén vannak. Valami baj van a látásommal. Látom a kezeket... a kesztyűket... de csak csuklóig. Azon túl minden... olyan homályos.
Az a könnyed, már-már mellékes mód, ahogy Brendan az álmát említette, mint valami utólagos, lényegtelen gondolatot, azt sugallta, hogy ő is azt akarta hinni, az egésznek nincs túl nagy fontossága. Azonban arca sápadtabbá vált, s a félelem bizonytalan, de összetéveszthetetlen remegése ott bujkált a hangjában.
A hirtelen feltámadó szél csapkodni kezdett egy nyitva felejtett ablakot.
- Az a fekete kesztyűs valaki... mond neked valamit? - kérdezte Stefan.
- Sose beszél - rázkódott össze Brendan. Leeresztette és zsebre dugta a kezeit. - Megérint. A kesztyű hideg sima, - Úgy tetszett, a káplán még mindig magán érzi azokat a kesztyűket.
Wycazik atya élénk érdeklődéssel hajolt előre:
- Hol érintenek meg azok a kesztyűk? A fiatal pap tekintete fátyolossá vált:
- Az arcomat... A homlokomat. A nyakamat... mellkasomat. Hidegek. Majdnem mindenhol megérintenek.
- Fájdalmat okoznak?
- Nem.
- De te félsz ezektől a kesztyűktől, vagy a személytől, aki viseli őket?
- Rettegek. De nem tudom, miért.
- Ha nem akarjuk, akkor is láthatjuk, mennyire freudi álom ez.
- Úgy tűnik - mondta a káplán.
- Az álmok módot adnak arra, hogy a tudattalan üzeneteket küldjön a tudatos énnek, s a te esetedben könnyű látni a freudi szimbolika jellemzőit ezekben a fekete kesztyűkben. A gonosz kezei, amelyek kinyúlnak, hogy lehúzzanak a bűnbe. Vagy talán a te kételyeid karmai ezek. Vagy a kísértést is szimbolizálhatják.
Úgy tűnt, Brendant nagyon szórakoztatják ezek a lehetőségek:
- Vagy a test bűneit. Végül is, a kesztyűk mindenhol megérintenek. - A káplán visszament az ajtóhoz, kezét a kilincsre tette, de újra megfordult. - Atyám, valami furcsát fogok mondani. Ez az álom... szinte biztos vagyok benne, hogy nem szimbolikus értékű. - Brendan hagyta, hogy tekintete Stefanról a viseltes szőnyegre vándoroljon. - Azt hiszem, azok a kesztyűs kezek semmi mást nem jelentenek, mint kesztyűs kezeket. Azt hiszem... valahol, valamikor igaziak lehettek.
- Úgy érted, valamikor voltál olyan szituációban, mint álmodban?
- Nem tudom - mondta a szőnyeget bámulva a káplán. - Talán gyerekkoromban. Lehet, hogy ennek az egésznek semmi köze a hitem válságához. A két dolog valószínűleg nem is függ össze.
Stefan megrázta a fejét:
- Két szokatlan és komoly megpróbáltatás - a hit elvesztése és a visszatérő álom - nehezíti az életedet, és azt akarod bemesélni, hogy nincs közük egymáshoz? Túlságosan nagy véletlen volna. Egész biztos van valami kapcsolat a kettő között. De próbáld elmesélni, gyerekkorod melyik időszakában lehetett, hogy egy ilyen láthatatlan, kesztyűs alak fenyegetett?
- Nos, kisfiúként átestem néhány komoly betegségen. Talán egyszer, lázas állapotomban megvizsgált egy orvos, aki egy kicsit nyersebb volt, vagy ijesztő külsejű. S talán ez az élmény olyan traumát okozott, hogy elfojtottam, és most visszatért egy álom formájában.
- Amikor az orvosok kesztyűt húznak egy vizsgálatkor, akkor eldobható, fehér gumikesztyűt használnak. Nem feketét. És nem nehéz műanyag-, vagy gumikesztyűt.
A káplán vett egy mély levegőt:
- Igen, igazad van. De egyszerűen nem tudok megszabadulni attól az érzéstől, hogy az álom nem szimbolikus. Gondolom, ez őrülten hangzik. De biztos vagyok abban, hogy azok a kesztyűk olyan igaziak, mint az a szék ott, vagy a könyvek a polcon.
A kandallópárkányon kilencet ütött az óra. A szél morajlása süvöltéssé változott.
- Hátborzongató - mondta Stefan, és nem a szélre, vagy az óra fenyegető ketyegésére utalt. Átsétált a szobán és megveregette a káplán vállát. - Biztos lehetsz benne, hogy tévedsz. Az álom szimbolikus és összefügg a hited válságával. A kétely fekete marka. A tudatalattid figyelmeztet, hogy igazi csatára számíthatsz. De ez egy olyan harc, amelyben nem vagy egyedül. Én melletted állok.
- Köszönöm, atyám.
- És Isten is melletted van.
Cronin atya bólintott, de nem látszott meggyőződés
az arcán.
- És most menj csomagolni - mondta Wycazik atya.
- Nem lesz elég segítőd itt, ha elmegyek.
- Itt lesz Gerrano atya és a nővérek az iskolában. És
most menj.
Miután a káplán távozott, Stefan visszatért az íróasztalához.
Fekete kesztyűk. Csak egy álom volt, nem is különösebben ijesztő, Cronin atya hangja mégis olyan riadt lett, mikor arról beszélt, hogy Stefan még mindig maga előtt látta a fényes, fekete gumival borított ujjakat, amint kinyúlnak a homályból, és matatnak, piszkálnak, bökdösnek...
Fekete kesztyűk.
Stefan Wycazik atyának volt egy olyan sejtése, hogy ez lesz a legnehezebb mentési munka, amelybe valaha
belefogott.
Odakint esni kezdett a hó. December 5-e volt, csütörtök.

4
Boston, Massachusetts

Pénteken, négy nappal a katasztrofális eszméletzavar után, amely a Viola Fletcheren végrehajtott aorta-beültetést követően tört rá, Ginger Weiss még mindig a Memorial Kórház betege volt, ahová George Hannaby javaslatára azonnal befeküdt, miután az orvos kivezette őt a behavazott sikátorból, ahol a lány magához tért.
Három napon át kimerítő vizsgálatokon ment keresztül. EEG-n, szonogramos koponyaátvilágításon, légbefúvásos agyröntgen-vizsgálaton, gerinccsapoláson. Több vizsgálatot meg kellett ismételni (a gerinccsapolást szerencsére nem), hogy az adatokat össze lehessen hasonlítani. A modern orvostudomány kifinomult eszközeivel és módszereivel átvizsgálták az agyszöveteket, kóros szövetképződményeket, cisztákat, tályogokat, vérrögöket, értágulatokat, gummás kinövéseket, göböket keresve. Eleinte a perineurális pálya rendellenességére gyanakodtak. Ellenőrizték, hogy nem túl nagy-e a koponyán belüli nyomás. Analizálták a gerinccsapolásból származó folyadékot, de nem találtak abnormális fehérjét, agyi vérzést, vagy alacsony cukorszintet, ami bakteriális fertőzésre utalt volna. Az orvosok, mint mindig, megtettek minden tőlük telhetőt, hogy hajszálpontosan meghatározzák Ginger problémáját.
Péntek délután két órakor George Hannaby köszönt be hozzá az utolsó sorozat vizsgálat eredményeivel és a konzultánsok jelentéseivel, akik szintén utoljára véleményezték az ügyet. A tény, hogy George maga jött ide és nem az ő esetével megbízott agyspecialistát, vagy onkológust küldte el a hírrel, önmagában azt jelenthette, hogy a hír rossz, és most az egyszer Ginger sajnálta, hogy látja őt.
Az ágyon ült, abban a kék pizsamában, amelyet George felesége, Rita hozott el neki más szükséges holmival együtt a Beacon Hill-i lakásból. Ginger egy krimit olvasott, s próbálta elhitetni magával, hogy a rohamokat valami egyszerűen helyrehozható betegség okozza, de azért nagyon félt.
De amit George közölt vele, az olyan rossz volt, hogy Ginger nem tudta tovább megőrizni a lelki nyugalmát. A hír bizonyos szempontból rosszabb volt, mint bármi, amire Ginger felkészítette magát. Nem találtak semmit.
Se betegséget, se sérülést, se veleszületett rendellenességet. Semmit.
S ahogy George ünnepélyesen körvonalazta a végső eredményeket, és világossá tette, hogy azok az eszméletzavar állapotában elkövetett vad menekülések nem észrevehető, kóros elváltozás következményei, Ginger nem tudott uralkodni az érzelmein. Sírni kezdett, de nem hangosan, nem bőségesen, hanem csendesen és szívfájdítóan.
Egy fizikai betegséget meg lehet gyógyítani. S ha egyszer meggyógyították, akkor semmi nem akadályozhatja meg abban, hogy visszatérjen a sebészi karrierhez.
De a vizsgálatok eredményei és a specialisták véleményei mind ugyanazt az elviselhetetlen üzenetet sugallták: a probléma pszichológiai volt, túl a sebészet, antibiotikumok, vagy más gyógyszerek hatáskörén. Mikor valaki az eszméletzavar sorozatos, ismétlődő eseteitől szenved, amelynek semmiféle fiziológiai okát nem találják, az egyetlen esély, hogy véget vessenek a rohamoknak, a pszichoterápia volt, bár még a legjobb pszichiáterek sem dicsekedhettek túl magas gyógyulási aránnyal az ilyen betegségek terén. Valójában az eszméletzavar gyakran a kezdeti skizofrénia jele volt. Ginger esélyei, hogy úrrá legyen az állapotán és normális életet éljen, igen kicsik voltak, gyógyintézetben való elhelyezésére viszont megdöbbentően nagyok.
Karnyújtásnyira élete álmától, pár hónapnyira attól, hogy elkezdjen önálló sebészként praktizálni, az élete darabokra tört. Még ha az állapota nem is volt olyan súlyos, s még ha a pszichoterápia meg is adja neki az esélyt, hogy úrrá legyen ezeken a különös kirohanásokon, soha nem fogja tudni a praktizáláshoz szükséges papírokat, engedélyeket beszerezni.
George kihúzott pár papírzsebkendőt az éjjeliszekrényen álló dobozból és Ginger felé nyújtotta. Töltött neki egy pohár vizet is. Elővett egy váliumot és ragaszkodott hozzá, hogy Ginger bevegye, bár először a lány nem akarta. George megfogta Ginger kezét, mely olyan volt az ő hatalmas markában, mint egy kislány keze, s nyugtatóan beszélni kezdett. Ginger fokozatosan le is csillapodott.
- De George, a fene egye meg- mondta később, mikor már képes volt megszólalni -, én nem olyan környezetben nőttem fel, mely pszichikailag káros, vagy romboló hatású lett volna rám nézve. Az otthonunk boldog volt és békés. S persze többet is kaptam puszta szeretetnél. Se fizikai, se mentális, se érzelmi értelemben nem gyötörtek agyon. - Mérgesen kitépett egy zsebkendőt a dobozból. - Miért pont én? Ilyen háttérrel hogyan fejlődhet ki pszichózis? Hogyan? A fantasztikus anyámmal, az én különleges apámmal, boldog gyerekkorral, hogyan derülhet ki rólam, hogy mentálisan súlyosan zavart vagyok? Ez nem sportszerű. Nem igazságos. És még csak nem is hihető.
George leült az ágy szélére, de még így is Ginger fölé magasodott:
- Először is, doktornő, a specialisták elmesélték, hogy létezik egy iskola, mely szerint sok mentális betegséget az agyszövetben végbemenő finom kémiai változások okoznak, amelyeket még nem értünk igazán. Tehát nem kell arra gondolni, hogy az egészért a gyerekkorod hibáztatható. Nem hiszem, hogy emiatt újra kéne értékelned az életedet. Másodszor, én egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról - hangsúlyozom, nem vagyok meggyőződve - hogy az állapotod olyan súlyos, mint egy kezdődő pszichózis.
- Ó, George, ne ámíts engem, kérlek...
- Ámítani egy beteget? Én? - nyitotta nagyra a szemét a férfi, mintha még senki nem sugallt volna neki ilyen elképesztő gondolatot. - Nem, csupán megvigasztalni akarlak. Komolyan. Igaz, hogy nem találtunk semmi fiziológiai okot, de ez nem jelenti azt, hogy nincs az ügy hátterében ilyen probléma. Talán még olyan kezdeti állapotban van, hogy nem lehet kimutatni. Pár hét múlva, vagy ahogy rosszabbodik a helyzet, vagy ennek csak a jele mutatkozik, újabb vizsgálatokat végzünk, s lefogadom, hogy végül meg fogjuk találni a probléma okát.
Ginger átengedte magát a reménynek. Félretette a vattaszerű csomóvá gyűrt zsebkendőket és újra a dobozért nyúlt:
- Komolyan azt hiszed, hogy ez lehet a helyzet? Agytumor vagy tályog, amely olyan apró még, hogy nem lehet
kimutatni?
- Persze. Ezt sokkal hihetőbbnek gondolom, mint azt, hogy pszichológiai gond van a háttérben. S pont veled történne ez? Te vagy a legszilárdabb lelkületű ember, akivel valaha találkoztam. És nem tudom elfogadni azt, hogy pszichotikus, vagy pláne pszichoneurotikus lehet valaki anélkül, hogy szokatlan magatartást mutatna az eszméletzavarok közötti időszakban. Úgy értem, a komoly mentális betegségek nem gondosan visszatartott kis rohamokban jelentkeznek. Hanem rátelepszenek az ember egész életére.
Ginger erre nem gondolt eddig. Ahogy fontolgatni kezdte ezt az érvet, azonnal jobban érezte magát egy kicsit, bár azért nem volt egészen boldog. Egyfelől furcsának tűnt agytumorban reménykedni, de egy tumort mégiscsak ki lehet operálni, talán.az agyszövetek durva megsértése nélkül. Az őrültséget azonban nem lehet szikével meggyógyítani.
- A következő hetek, vagy hónapok valószínűleg életed legnehezebb időszakát hozzák - mondta George. - Várni kell.
- Gondolom ezalatt a kórházi munkám korlátozva
lesz.
- Úgy van. De attól függően, milyen állapotban leszel, nem látom okát, hogy miért ne segíthetnél nekem az
irodában.
- És mi van, ha... ha rám tör egy ilyen roham?
- Én majd ott leszek és vigyázok, hogy ne tegyél kárt
magadban.
- De mit gondolnának a betegeid? A jelenlétem nem tenne túl jót a praxisodnak. Egy olyan asszisztenst akarsz alkalmazni, aki hirtelen sikoltozva rohangálni kezd az irodában?
- Hadd aggódjam én azért, hogy mit gondolnak a betegeim - mosolyodott el a férfi. - Mindenesetre ez a jövő zenéje. Egyelőre egy-két hétig nyugalomra van szükséged. Semmi munka. Csak lazítás. Pihenés. Az utóbbi pár nap mind érzelmileg, mind fizikailag kimerítő volt a számodra.
- Feküdtem az ágyban. Még hogy én kimerült? Egy teáscsészét se emeltem fel.
- Oké, lehet, hogy ágyban voltál egész héten, de akkor is fárasztó volt ez a rengeteg vizsgálat, meg ez az egész ügy, ezért egy darabig pihenned kell. Azt akarom, hogy hozzánk költözz a következő pár hét erejéig.
- Micsoda? Nem akarok rátok akaszkodni...
- Nem akaszkodsz rá senkire. Van egy bentlakó szobalányunk, tehát még az ágyadat sem kell megvetned reggelente. A vendégszoba ablakából gyönyörű kilátás nyílik az öbölre. Víz mellett élni megnyugtatóan hat a lélekre. Szó szerint ez az, amit az orvos rendelt.
- Nem, igazán köszönöm, de képtelen vagyok rá. George összeráncolta a homlokát:
- Nem értettél meg. Nemcsak a főnököd vagyok, de az orvosod is, és azt teszed, amit mondok.
- Tökéletesen megleszek a lakásomban.
- Nem - mondta George keményen. - Gondolkozz. Gondolj bele, hogy a roham vacsorakészítés közben jön rád. Felborítasz egy lábost a tűzhelyen. Tűz keletkezhet. Te még csak nem is tudsz róla, amíg a rohamnak vége nem lesz, de addigra leéghet az egész lakás, te meg csapdába kerülsz. Ez csak egy lehetőség. Száz ilyet tudnék mondani. Tehát ragaszkodom ahhoz, hogy egy darabig ne egyedül élj. Ha nem akarsz velem és Ritával lakni, vannak rokonaid, akik befogadnának egy rövid időre?
- Bostonban nincsenek. New Yorkban van egy pár bácsikám és nénikém...
De Ginger egyik rokonához se költözött volna be szívesen. Azok boldogak lennének persze, hogy velük van, meglátogatja őket, különösen Francine néni és Rachael néni. Azonban Ginger nem akarta, hogy ebben a mostani állapotában lássák, az a gondolat meg, hogy előttük kap rohamot... nos, abba inkább bele se gondolt. Szinte látta maga előtt Rachaelt és Francine-t, sutyorogva összehajolni a konyhaasztal felett:
- Hol rontotta el Jacob és Anna? Túl sokat követeltek tőle? Anna mindig ilyen volt. S mikor Anna meghalt, Jacob túlságosan is a kislányra támaszkodott. Tizenkét éves korában kellett átvennie a ház irányítását. Ez túl sok volt neki. Túl nagy nyomás, ilyen fiatal korban.
Ginger részvétet, megértést és szeretetet kapna tőlük, de azzal a kockázattal, hogy a szülei emléke bepiszkolódik. Márpedig Ginger elhatározta, hogy őket mindig tisztelni és imádni fogja.
George még mindig az ágy szélén ült és a lány válaszára várt, olyan nyilvánvaló aggodalommal a szemében, amely mélyen megérintette Gingert.
- Rendben. Beköltözöm a vendégszobába. De csakis a kilátás miatt.
- Kitűnő!
- Bár azt gondolom, rémes teher leszek a számotokra. És előre szólok, ha megtetszik a hely, talán sose szabadultok meg tőlem. Akkor fogod tudni, hogy nagy bajban vagy, mikor egyszer hazajössz és embereket fogsz találni a házadban, akiket én fogadtam fel, hogy fessék át a falakat és akasszanak új függönyöket a régiek helyére.
- Szobafestők és függönyök első említésekor páros lábbal rúgunk ki az utcára - vigyorodott el George és lágyan megcsókolta a lány arcát. Aztán felállt és az ajtóhoz sétált. - Elintézem a formaságokat, zárójelentést, satöbbi. Úgy egy-két óra múlva távozhatsz. Felhívom Ritát és megmondom neki, hogy jöjjön érted. Tudom, hogy legyőzöd ezt a problémát, Ginger, de ehhez továbbra is pozitívan kell gondolkodnod.
Mikor George elhagyta a szobát, s léptei is elhaltak a folyosón, Ginger már nem igyekezett, hogy arcán tartsa az odaerőltetett mosolyt. Elkomorodott és a párnára dőlve rosszkedvűen bámulta a megsárgult mennyezetet.
Kis idő múlva kiszállt az ágyból és a fürdőszobába ment, ahol remegve közelítette meg a mosdót. Rövid habozás után kinyitotta a vízcsapot, s nézte, ahogy a víz körbe-körbe örvénylik a lefolyónál. Hétfőn, a sebészet mosdójánál, miután sikeresen elvégezte az érátültetést Viola Fletcheren, Gingerre az örvénylő víz látványa miatt tört rá a pánik, de most el sem tudta képzelni, miért.
A fenébe, miért?
Ginger kétségbeesetten próbálta megérteni a dolgot.
Apa, gondolta, bárcsak élnél. Bárcsak itt lennél velem, hogy segíts.
Apja egyik kis mondása jutott eszébe, mely az élet gonosz kis meglepetéseit jellemezte. Ginger régen mindig jót szórakozott rajta. Amikor valaki a jövő miatt izgatta magát, Jacob megrázta a fejét és hunyorogva így szólt:
- Miért aggódsz a jövő miatt? Ki tudja, mi üt be ma!
Milyen igaz volt. És mennyire nem szórakoztató most.
Ginger értéktelennek érezte magát. És elveszettnek.
December 6-a volt, péntek.

5
Laguna Beach, Kalifornia

December 2-án, hétfőn reggel Parker Faine társaságában Dom újra elment az orvoshoz. Várakozásukkal ellentétben azonban Dr. Cobletz nem ajánlotta fel, hogy ismét azonnal elvégezzék azokat a vizsgálatokat, amelyeket nemrégiben - negatív eredményekkel - megcsináltak. Biztosította őket, hogy vannak még más kipróbálható gyógymódok, mielőtt végleg arra a következtetésre jutnak, hogy az agy diszfunkciója okozza az írónál azt, hogy kétségbeesett önvédelmi előkészületeket tesz álmában.
Dom november 23-án tett előző látogatása után, az orvosban - mint azt elmesélte - kíváncsiság ébredt az alvajárást illetően és utánaolvasott a témának. Mint megtudta, a felnőtteknél a megpróbáltatások általában rövid életűek voltak; némely esetben azonban fennállt a veszély, hogy mindez szokássá válik, és legsúlyosabb formájában a neurotikusok rendíthetetlen, ismétlődő rutinjára, megszállott magatartására emlékeztetett. S ha egyszer az alvajárás szokássá válik, sokkal nehezebb gyógyítani, s igen könnyen domináns tényezővé válhat a beteg életében - akiben általában nagyfokú félelem fejlődik ki az éjszakákkal és az alvással szemben, a reményvesztettség érzése lesz úrrá rajta, s mindez még komolyabb érzelmi betegségekben csúcsosodhat ki.
Dom érezte, hogy ő már ebben a veszélyes szakaszban van. A barikádra gondolt, amelyet a hálószoba ajtaja elé épített. Meg az arzenálra az ágyán.
Cobletz kíváncsi volt, érdekelte az eset, de nem aggódott. Biztosította Domot - és Parkert - hogy a makacsnak bizonyuló alvajárás legtöbb példájában az éjszakai kóborlások megtörhetők a lefekvés előtt beszedett nyugtatókkal. Az első zavartalan éjszaka után a páciens rendszerint meggyógyult. Krónikus esetekben az éjszakai nyugtatót kiegészítették napközben szedendő diazepam-tablettákkal, hogy csökkentsék a szorongást. Mivel a feladatok, melyeket Dom álmában elvégzett, igen összetettek és fárasztóak voltak alvajáró szemszögből nézve, Dr. Cobletz váliumot írt fel neki, amit kiegészített 15 milligrammos Dalmane-tablettákkal, melyekből mindig lefekvés előtt kellett bevennie egyet-egyet.
Az orvos Newportban lévő rendelőjétől Laguna Beach felé autókázva - míg jobbjukon a tenger, baljukon a hegyek kísérték őket - Parker Faine amellett érvelt, hogy amíg az alvajárás meg nem szűnik, Domnak nem tanácsos egyedül élnie. Volvójának volánja fölé görnyedve a szakállas, kócos festő gyorsan és agresszíven vezetett, de nem meggondolatlanul. Ritkán vette le a szemét a Pacific Coast Highway-ről, az embernek mégis az volt a benyomása, hogy figyelme teljes egészében Domra irányul.
- Nálam rengeteg hely van. Szemmel tudnálak tartani. Nem fogok örökké a sarkadban lihegni, gondolhatod, nem leszek olyan, mint egy tyúkanyó, de legalább ott leszek. Lehetőségünk lenne arra, hogy sokat beszélgessünk erről az egészről, mélyen belemehetnénk a dologba, csak te és én, s megpróbálhatnánk rájönni, hogy ez az alvajárás miként függ össze azokkal a változásokkal, amelyeken múlt nyáron keresztülmentél, mikor lemondtad azt az állást a mountainview-i egyetemen. Én segíteni tudok neked. Esküszöm, ha nem egy nyomorult festő vált volna belőlem, akkor most egy szerencsétlen pszichiáter lennék. Megvan bennem az a képesség, hogy rávegyem az embereket arra, hogy önmagukról beszéljenek. Mit szólsz? Költözz hozzám egy időre, hadd legyek a terapeutád.
Dom visszautasította. A saját házában akart maradni, egyedül. Ha másként cselekedne, az olyan lenne, mintha visszahúzódna ugyanabba az egérlyukba, amelyben oly sokáig elrejtőzött. A változás, amelyen keresztülment a Mountainview-ba vezető úton, drámai volt és megmagyarázhatatlan, de a szó jó értelmében. Harminchárom éves korára végre megmarkolta élete gyeplőjét és új területekre lovagolt. Szerette azt az embert, akivé vált és semmitől sem félt jobban, mint attól, hogy visszasüllyed előző félelmes énjébe.
Talán a holdkórosság titokzatos módon tényleg összefüggött az azt megelőző magatartásváltozáson, ahogy azt Parker állította, de Dom kételkedett abban, hogy az összefüggés titokzatos, vagy összetett lett volna. Valószínűbbnek látszott, hogy a kapcsolat a két személyiségválság között igen egyszerű: az alvajárás mentség volt, hogy visszavonulhasson a kihívásoktól, izgalmaktól, új életének stresszhelyzeteitől. Ezt nem lehetett hagyni. Épp ezért Dom a saját házában akart maradni, egyedül, beszedni a váliumot és a Dalmane-t, ahogy Dr. Cobletz előírta neki, s így leküzdeni a problémát.
Így határozott a Volvóban azon a hétfő délelőtt, és szombatra, december 7-ére úgy tűnt, helyesen döntött.
Olykor szüksége volt a váliumra, olykor nem. Minden este bevett egy-egy Dalmane tablettát, tejjel, vagy forró csokoládéval. A holdkórosság ritkábban zavarta meg az éjszakáit. A gyógyszerterápia előtt minden éjjel járkált álmában, de az utóbbi öt napban csak kétszer fordult ez elő, szerdán és pénteken, kora hajnalban.
Ezenkívül az álmában folytatott tevékenység kevésbé volt bizarr és zavarbaejtő, mint addig. Már nem gyűjtött össze fegyvereket, nem épített barikádokat és nem próbálta meg beszögelni az ablakokat. Mindkét alkalommal csupán a beépített szekrény mélyén összetákolt fekhely miatt hagyta ott az ágyát, ahol zsibbadt, fájó tagokkal ébredt, halálra rémülten valami ismeretlen veszély miatt, amely álmában leselkedett rá, s amelyre nem tudott visszaemlékezni.
De hála istennek úgy tűnt, a legrosszabbon túl volt.
Csütörtökön újra írni kezdett. Az új regényen dolgozott, s ott folytatta, ahol hetekkel azelőtt félbehagyta.
Pénteken Tabitha Wycombe, New Yorkban dolgozó szerkesztője telefonált, méghozzá jó hírekkel. Megjelent két kritika a Szürkület Babilonban előzetes példányai alapján, és mindkettő kitűnő volt. Tabitha felolvasta neki őket, aztán előrukkolt egy még jobb hírrel: a könyvkereskedők beizgultak, s az első nyomás megemelt példányszámát még egyszer megemelték. Majdnem egy fél órán át beszélgettek, s mikor Dom letette a telefont, úgy érezte, élete ismét visszatért a régi kerékvágásba.
De a szombat új fejleményeket hozott, melyek akár jót, akár rosszat is jelenthettek. Azokon az éjjeleken, mikor portyára indult álmában, képtelen volt visszaemlékezni az őt az ágyából kiüldöző rémálom akármilyen apró részletére. Aztán szombaton újra rátört egy nyugtalanítóan élénk és félelmes álom, mely kiugrasztotta az ágyból és holdkóros pánikba küldte őt. De mikor felébredt, legalább vissza tudott emlékezni az álom végére.
Álmának utolsó egy-két percében gyéren megvilágított fürdőszobában állt. Minden elmosódott volt. Egy láthatatlan férfi a mosdónak taszította őt. Dom a mosdó
fölé hajolt, arca szinte súrolta a porcelánt. Valaki keményen tartotta hátulról, mert ő túl gyenge volt ahhoz, hogy egyedül megálljon a lábán. Úgy érezte, rongyból vannak a végtagjai. Térdei rogyadoztak, a gyomra mintha fel-alá liftezett volna. Egy másik, számára ugyancsak láthatatlan valaki a fejét fogta, arcát a mosdókagylóba kényszerítve. Dom meg se tudott szólalni. Lélegezni is alig bírt. Tudta, hogy haldoklik. El kellett volna menekülni ezektől az emberektől, ki ebből a helyiségből, de egyszerűen nem voltak meg ehhez a fizikai erőforrásai. Bár könnyei miatt alig látott valamit, azért érzékelte a sima porcelánt és a lefolyó krómozott karimáját, mivel arca csupán centiméterekre volt a mosdó aljától. Régi típusú mosdókagyló volt, nem tartozott hozzá mechanikusan működtethető zárószerkezet. A műanyagdugót félrerakták valahová. A víz fröcskölve folyt az arca mellett, a mosdó fenekére csapódva, körbe-körbe csobogva, s aztán eltűnt a lefolyóban. A két személy, akik a mosdóba nyomták a fejét, kiabáltak valamit, de Dom nem értette. Körbe-körbe, aztán le... körbe és le... Szinte hipnotizálva bámulta azt a miniatűr örvényt, s egyre inkább hatalmába kerítette a félelem a felé ásító lefolyó miatt, mely mintha azért tátongott volna felé, hogy magába szippantsa, le a bűzös mélységbe. Hirtelen biztos lett abban, hogy le akarják tuszkolni a lefolyóba, s így megszabadulni tőle. Talán egy szemétőrlő van odalent, valami, ami feldarabolja őt, s a maradványait aztán elmossa a víz.
Sikoltva ébredt az álomból. A fürdőszobában tért magához. Megint járkált álmában. A mosdó fölé hajolva kiabált a lefolyóba. Hátraugrott a felé tátongó nyílástól, megbotlott, s majdnem beleesett a fürdőkádba, de a törülközőtartót megragadva valahogy visszanyerte az egyensúlyát.
Levegő után kapkodva, remegve végül összeszedte magát annyira, hogy visszabotorkáljon a mosdóhoz és belepillantson. Fényes, fehér porcelán. Rézkarimás lefolyó, kupola alakú rézből készült elzáró. Semmi más.
A rémálomban szereplő helyiség nem az ő fürdőszobája volt.
Dominick megmosta az arcát és visszament a hálószobába.
Az éjjeliszekrényen álló óra szerint hajnali fél három volt.
Az álom mélységesen zavarba ejtette Domot, bár úgy tűnt, se szimbolikus, se valódi kapcsolat nem volt az álom és az élete között. Viszont nem szögelte be az ablakot és nem gyűjtött Össze fegyvereket sem álmában, tehát az egész csak egy apró visszaesésnek látszott.
Gyakorlatilag akár a javulás jelének is lehetett tekinteni. S ha vissza tudna emlékezni az álmaira, persze nem csak részletekre, akkor feltárhatná aggodalmának forrását, amely éjszakai kóborlót csinált belőle. Akkor megoldódna minden.
De mégsem akart visszabújni az ágyba, s ezzel azt kockáztatni, hogy visszakerül abba az álombéli furcsa helyiségbe. A Dalmane-t rejtő doboz éjjeliszekrényének legfelső fiókjában lapult. Esténként csak egy tablettát volt szabad bevennie, de egy kis szófogadatlanság senkinek sem árthat.
Kisétált a nappaliba a bárszekrényhez és öntött magának egy kis Chivas Regalt. Remegő kézzel a szájába dobta a tablettát, megitta az italát és visszament az ágyhoz.
Javult az állapota. Az alvajárásnak is hamarosan vége lesz. Egy hét, és minden olyan lesz, mint régen. Egy hónap se fog eltelni és úgy fog visszaemlékezni az egészre, mint furcsa rendellenességre, s csodálkozni fog azon, hogy engedte így elhatalmasodni magán.
Bizonytalanul egyensúlyozott az álom és ébrenlét határán, de lassan kezdett elveszni. Kellemes érzés volt, puha sodródás. De ahogy belebegett az álom birodalmába, hallotta magát mormogni a hálószoba sötétjében, s amit mondott, az olyan furcsa volt, hogy felriadt rá, pedig a Dalmane és a whiskey kérlelhetetlenül dolgozott benne.
- A hold - suttogta. - A hold. A hold.
Eltűnődött, mit jelenthet ez. Megpróbált ellenállni az álomnak, legalább addig, míg elgondolkozik a saját szavain. A hold?
- A hold - suttogta újra, s lassan álomba merült. December 8-a volt, vasárnap, hajnali negyed négy.

6
New York, New York

Öt nappal azután, hogy ellopott több, mint hárommillió dollárt a fratellanzától, Jack Twist elindult, hogy meglátogasson egy halott asszonyt, aki még lélegzett.
Vasárnap délután egy órakor leparkolt a Camarójával az East Side egy jó hírű részén álló szanatórium földalatti garázsában. Lifttel ment fel az előcsarnokba. Bejelentkezett a recepciósnál, aki átadott neki egy látogatókártyát.
Az ember nem is gondolta volna, hogy kórházban jár. A nyilvános helyiségeket ízléses Art Deco stílusban dekorálták, ami illett az épülethez. Volt ott két kis eredeti Ertes szófa, egy fotel, asztalok, rajtuk takarosan elrendezett újságok, s az összes bútor mintha az 1920-as évekből csöppent volna ide.
Túlságosan fényűző volt az egész. De az igazgatóság nyilván úgy érezte, ez az imázs szükséges ahhoz, hogy vonzza a felső tízezerbe tartozó klienseket és az éves bevételt a legmagasabban tartsa. A páciensek nagyon sokfélék voltak - középkorú, katatóniás skizofrének, autista gyerekek, fiatal és öreg álmatlanságban szenvedők - de két dolog közös volt bennük: állapotuk inkább krónikus volt, mint akut, és mindannyian jómódú családokat tudhattak maguk mögött, amelyek megengedhették maguknak a legjobb ellátást.
A helyzetre gondolva Jack mindig dühbe gurult, hogy nincs olyan hely a városban, amely elsőrendű ellátást biztosítana az agysérültek, vagy mentális betegek számára, elfogadható áron. Hiába fordítottak hatalmas, adóból befolyt összegeket a város kórházaira, New York egészségügyi intézményei, mint a közintézmények akárhol máshol a világon, kegyetlen tréfával voltak egyenlőek, amelyet alternatíva híján az átlagpolgárnak el kellett fogadnia.
Ha nem lett volna ügyes és sikeres tolvaj, nem tudta volna fizetni a szanatórium csillagászati számláit.
A látogatókártyát a kezében tartva a lifthez sietett és felment a negyedikre. A felső szintek már jobban emlékeztettek kórházra, mint az előcsarnok, talán a fénycső- | világítás és a fertőtlenítő tiszta, erőteljes szaga miatt.
A negyediken, a folyosón jobbra, az utolsó ajtó mögött élt a halott asszony, aki még lélegzett. Jack, kezét a kilincsen pihentetve megállt egy pillanatra, mielőtt belépett az ajtón.
A szoba nem volt olyan fényűző, mint az előcsarnok és nem is Art Deco stílusban rendezték be - kicsit hasonlított egy középkategóriájú szobára a Plazában: magas mennyezet, fehér szegőlécek, kandalló, mélyzöld szőnyeg, halványzöld függönyök, zöld, levélmintás dívány, székek. Az volt az elképzelés, hogy a betegek jobban érzik magukat ilyen környezetben, mint egy normális kórteremben. Bár sok más páciens tudatában volt a környezetének, itt a barátságos atmoszféra csak arra volt jó, hogy legalább a látogatók nem érezték rosszul magukat. A kórházi ágy volt az egyetlen engedmény a hasznosság elvének, mely drámai kontrasztot alkotott a berendezés többi részével. De még arra is ízléses, zöldmintás lepedőt és takarókat húztak.
A helyiség barátságos hangulatát egyedül a páciens
jelenléte rontotta el.
Jack lejjebb engedte az ágy biztonsági rácsozatát, lehajolt és megcsókolta felesége arcát. Az asszony nem mozdult. Jack két tenyerébe fogta a nő egyik kezét. Ez a kéz nem szorította meg az övét viszonzásul, merev maradt, érzéketlen, de legalább meleg volt.
- Jenny? Én vagyok az, Jenny. Hogy érzed ma magad? Hmmm? Jól nézel ki. Gyönyörű vagy. Mint mindig.
S valóban, ahhoz képest, hogy már nyolc éve volt kómában, ezalatt nem tett egy lépést sem, s arcát ezalatt nem érte napfény, vagy friss levegő, az asszony tényleg jól nézett ki. S Jack valóban gyönyörűnek látta. Jenny már nem volt az a szépség, mint egykor, de nem is hasonlított olyan emberre, aki már majdnem egy évtizede flörtöl a halállal.
Haja már nem volt fényes többé, de azért megőrizte sűrűségét és azt a gazdag gesztenyeszín árnyalatot, ami Jacket azonnal rabul ejtette, mikor tizennégy éve először meglátta Őt a Bloomingdales férfi illatszerosztályán a pult mögött. A személyzet hetente kétszer megmosta a haját, s mindennap megfésülték.
Jack végigfuttathatta volna kezét a haja alatt, a koponya baloldalán, a természetellenes mélyedésig, addig az émelyítő homorulatig. Megérinthette volna anélkül, hogy zavarta volna asszonya álmát, de Jack mégsem tette meg. Mert megérinteni ott, az mélységesen felkavarta volna.
A nő homloka sima volt. Se az arcán, se a szeménél nem lehetett látni egyetlen ráncot sem. Sovány volt, bár nem megdöbbentően. Kortalannak látszott, ahogy ott hevert a zöld lepedőn, mint egy elvarázsolt hercegnő, aki a csókra vár, mely felébreszti Őt évszázados álmából.
Az élet egyetlen jele mellének határozatlan, ritmikus emelkedése és süllyedése volt, s torkának lágy mozgása, ahogy olykor lenyelte a nyálát. A nyelés automatikus, önkéntelen mozdulat volt, s nem a bármilyen szintű tudatosság jele.
Az agykárosodás kiterjedt volt és visszafordíthatatlan. Nem volt semmi remény. Jack tudta ezt és elfogadta Jenny állapotának visszavonhatatlanságát.
A nő sokkal rosszabbul nézett volna ki, ha nem részesül gondos ellátásban. Fizikoterapeuták jártak hozzá minden nap, s passzív gyakorlatokat végeztek vele. Izomtónusa nem volt igazán kielégítő, de szinte csodaszámba ment, hogy egyáltalán rendelkezett még izomtónussal.
Jack fogta a felesége kezét és sokáig nézte őt. Hét éve hetente két éjszakát töltött mellette, s öt-hat órát minden vasárnap délután, s néha más délutánokon is. S látogatásainak gyakorisága és Jenny állapotának változatlansága ellenére, soha nem fáradt bele, nem unta meg a nő látványát.
Odahúzott egy széket az ágy mellé és leült rá, még mindig Jenny kezét fogva, s az arcát figyelve több, mint egy órán át beszélt hozzá. Elmesélte a filmet, amit legutóbbi látogatása óta látott, beszélt a könyvekről, melyeket mostanában olvasott. Beszélt az időjárásról, leírta a \ téli szél kegyetlen harapását. Elmesélte, milyenek a karácsonyi kirakatok.
Jenny egyetlen apró rándulással sem jutalmazta őt. Mozdulatlanul feküdt az ágyban.
Jack mégis tovább beszélt. Mindig arra gondolt, hogy a nő tudatának egy töredéke túlélte a dolgot, s a felfogóképesség egy apró szikrája ott pislákol a kóma fekete kútjának mélyén. Talán Jenny hallott és értette a szavakat. Ez esetben szörnyű lehetett, hogy a semmire sem reagáló test csapdájába került, s kétségbeesve vágyhatott akár az egyoldalú kommunikációra is, de azt sem kapta meg, mert mindenki azt gondolta, hogy semmit nem képes felfogni az őt körülvevő világból. Az orvosok persze biztosították Jacket, hogy ezek a feltevések alaptalanok; Jenny nem hall, nem lát, nem tud semmiről, ami körülötte történik, s azt mondták, legfeljebb annyi történhet, hogy összezúzott agyában az idegsejtek közti rövidzárlat következtében fantáziaképek villannak fel előtte. De ha tévedtek, ha csak egy az egymillióhoz volt is erre az esély, nem hagyhatta ott Jennyt abban a tökéletes, szörnyű elszigeteltségben. Tehát beszélt és beszélt hozzá, miközben az ablakon túli téli világ a szürke egyik árnyalatából
a másikba váltott.
Délután negyed hat volt, mikor kiment a szobához tartozó fürdőszobába és megmosta az arcát. Törülközés közben belepillantott a tükörbe, s mint már annyiszor, most is eltűnődött azon, mit látott Jenny benne.
Nem volt arcán olyan részlet, ami alapján jóképűnek lehetett volna nevezni. Homloka túl durva volt, a fülei túl nagyok. Bár normális látásélességgel bírt, bal szeme picit balra hordott, ami miatt a legtöbb ember nem tudott anélkül beszélni vele, hogy tekintetüket ne járatták volna idegesen egyik szeméről a másikra, azon tipródva, hogy melyik néz rájuk. Amikor mosolygott, bohócra hasonlított, s mikor a homlokát ráncolta, elég fenyegetően nézett ki ahhoz, hogy Hasfelmetsző Jacket nyugdíjba küldje.
De Jenny látott valamit benne. Akarta, szerette őt és szüksége volt rá. Annak ellenére, hogy ő gyönyörű nő volt, nem érdekelte, hogy másnak milyen a külseje. Ez volt az egyik ok, ami miatt Jack annyira szerette. Az egyik ok, ami miatt úgy hiányzott neki. Az egyik ok a több ezerből.
Elfordult a tükörtől. Ha lehetséges volt még ennél is magányosabbnak lennie, akkor remélte, hogy Isten nem engedi olyan mélyre csúszni.
Visszament a szobába, hogy elbúcsúzzon néma feleségétől. Megcsókolta, még egyszer beleszagolt a hajába és távozott. Fél hat volt.
A Camaro volánja mögött Jack gyűlölettel eltelve nézte a körülötte nyüzsgő gyalogosokat és autósokat. A bajtársai. A jó, kedves, gyengéd, erényes emberek, egy nyílt, tiszta világból valószínűleg megvetéssel, sőt undorral néznének rá, ha tudnák, hogy egy profi bűnözővel van dolguk. De amit ez a világ vele és Jennyvel tett, az kényszerítette őt a bűnre.
Tudta, hogy a düh és keserűség nem old meg semmit, s ezzel csak magán ejt további sebeket. A keserűség belülről emésztette őt. Nem akart keserű és szomorú lenni, de olykor nem tudott ellenállni.
Később, miután egyedül megvacsorázott egy kínai étteremben, hazament. Volt egy kétszobás, tágas, a Central Parkra néző lakása a Fifth Avenue-n. Hivatalosan egy lichtensteini vállalat tulajdona volt, mely egy svájci bankszámlára kiállított csekken vásárolta a lakást, s a közműdíjat, meg a járulékos költségeket a Bank of American át fizette, egy tröszt számlájáról. Jack Philippe Delon álnéven élt itt. A portások, az épület más alkalmazottai, s az a pár szomszéd, akikkel olykor szóba állt, úgy ismerték őt, mint fura és hírhedt sarját egy gazdag, francia családnak, akik látszólag azért küldték őt Amerikába, hogy megfelelő befektetési lehetőségeket keressen, de valójában csak meg akartak szabadulni tőle. Jack folyékonyan beszélt franciául, s angolul is képes volt órákig francia akcentussal társalogni, anélkül, hogy kiesett volna a szerepéből. Persze nem volt itt semmiféle francia család, és mind a lichtensteini vállalat, mind a svájci bankszámla az Övé volt, s a vagyon, amit be kellett volna fektetnie, az volt, amit másoktól lopott. Odabent a lakásban egyenesen a hálószobában lévő, már-már kisebb szoba nagyságú beépített szekrényhez ment és eltávolította a hamis válaszfalat a hátulján. Két zsákot húzott elő a titkos tárolóhelyről és a sötét nappaliba vitte azokat. Nem fárasztotta magát azzal, hogy felkapcsolja a villanyt. A zsákokat kedvenc fotelja mellé helyezte, mely a hatalmas ablak mellett állt.
Elővett egy üveg Becket a hűtőszekrényből, kinyitotta és visszament a nappaliba. Ült egy darabig a sötétben, az ablaknál, a parkot bámulva, ahol a fények visszaverődtek a hóról, s furcsa árnyakat hoztak létre a csupasz
ágú fák között.
Húzta az időt, s tudta ezt. Végül felkapcsolta a fotel mellett álló olvasólámpát. Magához húzta a kisebbik zsákot, kinyitotta és elkezdte kiszedegetni a tartalmát.
Drágakövek. Gyémánt fülbevalók, nyakékek, csillogó gyémánt nyakpántok. Egy gyémánt és smaragd karperec. Három gyémánt és egy zafír karkötő. Gyűrűk, brossok, hajcsatok, melltűk, nyakkendőtűk, kalaptűk.
Annak a rablásnak az eredményei, amelyet egyedül hajtott végre hat héttel azelőtt. Kétemberes munka lett volna, de gondos és alapos tervezgetés után megtalálta a módját, hogy egyedül csinálja. És minden simán is
ment.
Az egyetlen gond az volt, hogy ennek ellenére az egész nem dobta fel. Máskor, ha sikeresen elvégzett egy munkát, utána rendszerint napokig kirobbanó jókedve volt. Ebből a szempontból ezek nem is egyszerű bűntények voltak, hanem a sáp behajtása, a tiszta világ megbüntetése, amiatt, amit az vele és Jennyvel tett. Huszonkilenc éves koráig sok áldozatot hozott a társadalomnak és a hazájának, de jutalomként egy közép-amerikai diktátor börtönében végezte, ahol otthagyták megrohadni. És Jenny... Alig bírta ki, mikor arra gondolt, milyen állapotban találta a feleségét, mikor végül megszökött és hazatért. S azóta nem adott a társadalomnak, hanem elvett tőle, méghozzá nagy élvezettel. Az okozta számára a legnagyobb elégtételt, ha megszegte a törvényeket, elvette, amit akart, s továbbállt - legalábbis ez volt a helyzet egészen a hat héttel ezelőtti ékszerrablásig. Az akció befejeztével nem érzett dicsőséget, s nem érezte az elégtételt. Az izgalomnak ez a hiánya megijesztette őt. Mert végül is, eddig ez volt, amiért élt.
Az ablaknál ülve az ölébe halmozta az ékszereket, egy-egy darabot megvizsgált a fény felé tartva, s még egyszer megpróbálta magából kicsiholni a beteljesített bosszú miatt érzett édes elégtételt.
Rögtön a rablás utáni napokban túl kellett volna adnia az ékszereken. De vonakodott megszabadulni tőlük, amíg legalább egy kismértékű dicsőséget nem érzett a megszerzésük miatt.
Egyre rosszabbul érezve magát a kielégültség érzésének hiányától, visszatette az ékszereket a zsákba.
A másik zsák tartalmazta az ő részét annak a zsákmánynak, amit a fratellanza raktárházából raboltak el öt nappal azelőtt. Csak az egyik széfet tudták kinyitni a kettő közül, de abban is több, mint 3 100 000 dollárt találtak, tehát bő egymillió jutott fejenként, mindez lenyomozhatatlan húszasokban, ötvenesekben és százdollárosokban.
Mostanára már rég el kellett volna kezdenie átváltania a pénzt bankutalványokra, és más forgatható értékpapírokra, hogy aztán postán átutalhassa a svájci számláira. De nem tett semmit, mert mint az ékszerek esetében, ezúttal sem öntötte el a dicsőség érzése.
Kiemelt egy vaskos köteg pénzt a zsákból és az arcához emelte. A pénz szagának már eleve izgatónak kellett volna lennie. De ezúttal nem érzett dicsőséget, nem volt büszke arra, hogy milyen ügyesen kijátszotta a törvényt, nem érezte magát felsőbbrendűnek az engedelmes tömeghez képest. Csak ürességet érzett.
Ha ez a változás a legutolsó munka után jelentkezik először, akkor az egészet annak tulajdonította volna, hogy a pénzt más tolvajoktól lopta, s nem az erényes világtól. De ugyanez volt a reakciója már az ékszerrablás után is, pedig a célpont akkor egy legitim üzlet volt. Az ékszerbolt elleni akció utáni közöny késztette, hogy sokkal hamarabb kezdjen újabb akcióba, mint kellett volna. Rendszerint három-négy hónapra eltűnt két munka között, de most csupán öt hét telt el a legutóbbi és a mostani hadművelet között.
Rendben, a szokásos érzelmi felindulás talán azért kerülte el az utolsó munkáknál, mert a pénz már nem volt fontos neki. Eleget félretett ahhoz, hogy élete végéig kényelmesen eléldegélhetne belőle és gondoskodni tudna Jennyről is, még akkor is, ha az asszony még harmincnegyven évet kómában töltene, ami nem volt valószínű. Talán egész végig nem is a dac és a lázadás volt a legfontosabb a munkái során - talán az egészet pusztán a pénzért csinálta, s a többi csupán csak kifogás, önámítás volt.
De tudta, hogy ez nem igaz. Tudta, mit érzett régebben, s tudta azt is, mennyire hiányoznak most neki ezek az érzések.
Valami történt vele, egy belső elmozdulás, hirtelen változás. Ürességet érzett. Úgy érezte, csak sodródik és élete nélkülöz minden célt. Nem merte, nem akarta elveszíteni a bűnözés iránti vágyat. Ez volt az egyedüli ok, amely éltette.
Visszatette a pénzt a zsákba és lekapcsolta a villanyt. Sokáig ült ott a sötétben a Becket iszogatva, a Central Parkot bámulva.
Ahhoz, hogy mostanában képtelen volt örömet találni a munkájában, hozzájött az is, hogy újabban egy visszatérő rémálom gyötörte, mely hevesebb volt, mint akármelyik álom, melyet idáig valaha átélt. Hat hete kezdődött, az ékszerüzlet kirablása előtt, s azóta nyolc-tíz alkalommaljelentkezett. Az álomban egy bukósisakos férfi elől menekült, akinek sisakján sötétre színezett üvegellenző volt - ezen kívül nem is tudott megjegyezni semmilyen részletet se a férfival, se a bukósisakkal kapcsolatban. Az arctalan idegen gyalogosan üldözte őt, idegen helyiségeken és homályos folyosókon át és - erre élénken emlékezett - egy kihalt országút mentén, mely üres, puszta, holdfényben fürdő tájat vágott ketté. Minden alkalommal az elviselhetetlenségig nőtt benne a pánik, s ő felriadt a rémálomból.
A legnyilvánvalóbb értelmezés az lett volna, hogy a sisakos férfi egy rendőr, s az álom egy figyelmeztetés, hogy Jacket rövidesen elkapják. De Jack nem ezt érezte az álommal kapcsolatban. Soha nem volt az az érzése, hogy az őt üldöző fickó zsaru. Valami más volt.
Remélte, hogy ezen az éjjelen nem jelentkezik az álom. Anélkül is elég rossz napja volt már.
Magához vett még egy üveg sört, visszament a fotelhez, s újra leült a sötétben.
December 8-a volt és Jack Twist - egykori tiszt az Egyesült Államok Elit Rohamosztagában, egykori hadifogoly egy hadüzenet nélküli háborúban, egy férfi, aki segédkezett több, mint ezer közép-amerikai indián életének a megmentésében, egy férfi, aki a vállán olyan gyász súlyát hordta, ami mást már összeroppantott volna, szakavatott és ravasz tolvaj, akinek a bátorsága mindig kimeríthetetlen volt - azon tűnődött, miért fogyott el belőle az életkedv. Ha nem sikerül visszanyernie az életcélját, amelyet az utóbbi években a bűnözésben megtalált, akkor új célt kell találnia. Méghozzá sürgősen.

7
Elko megye, Nevada

Ernie Block átlépett minden sebességhatárt, ahogy Elko-ból vezetett visszafelé a Tranquülity Motelhez.
Utoljára egy borús hétfői napon vezetett ilyen gyorsan és vakmerően. A tengerészgyalogság hírszerzésénél szolgált Vietnamban és váratlan akadályba ütköztek. Egy dzsip volánja mögött ült. Barátságosnak hitt területen haladtak, de váratlanul ellenséges tűz alá kerültek. A becsapódó gránátok gaz és kődarabok gejzírjeit hányták fel, centiméterekre a kocsitól. Mire kitört a veszélyes zónából, megúszott több, mint húsz találatot, de három apró, fájdalmas sebet okozó, csipkés szélű szilánk eltalálta, ideiglenesen megsüketült a mennydörgésszerű detonációktól és azon kapta magát, hogy kétségbeesetten próbálja az úton tartani a dzsipet, amely a csupasz keréktárcsákon szaladt, mivel mind a négy gumija defektet kapott. S miután túlélte a dolgot, úgy vélte, olyan mélyrehatóan megismerte a félelmet, amennyire csak lehetséges.
De Elkoból visszafelé jövet félelme új csúcsokat döntögetett. Közeledett az éjszaka. Azért autózott be a Dodge mikrobusszal Elkoba, hogy pár fénycsövet és más kiegészítő tartozékokat vegyen a motelhoz. Nem sokkal déli tizenkettő után indult útnak, Fayre hagyva a tennivalókat a pultnál, s így neki is elegendő ideje maradt, hogy szürkületig megjárja az utat. De kapott egy defektet és elvesztegetett egy kis időt a kerékcserével. Aztán, mikor beért Elkoba, egy órájába került, míg megjavíttatta a lyukas gumit; nem akarta megkockáztatni, hogy pótkerék nélkül indul haza. Mindent egybevéve csaknem két órával később hagyta el Elkot a tervezettnél. A nap lassan lebukott a Nagy Vízválasztó távoli pereménél.
Többnyire a padlón tartotta a gázpedált, s ide-oda cikázott a lassabban haladó járművek között. Tudta, hogy nem lesz képes hazajutni, ha teljes sötétségben kell vezetnie. Reggel majd a kisbusz kormánya mögött fogják találni az út mellett, megdermedve a tökéletes sötétség miatti rémületben eltöltött órák miatt.
A Hálaadás óta eltelt két hétben továbbra is eltitkolta Faye elől a sötétségtől való új keletű, irracionális félelmét. Miután az asszony visszajött a Wisconsinban tett látogatásból, Ernie még nehezebbnek találta, hogy lekapcsolt éjjelilámpákkal kell aludnia, mivel míg a felesége távol volt, mindig égve hagyta azokat. Minden reggel Murine szemcseppet kellett használnia, hogy kitisztítsa véreres szemeit. Szerencsére Faye egyszer sem javasolta, hogy menjenek be Elkoba egy-egy esti mozi erejéig, így Ernie-nek nem kellett kifogásokat keresnie. Néhányszor előfordult, hogy naplemente után át kellett mennie az irodából a szomszédos Tranquillity Grillbe, s noha az a pár méter is jól meg volt világítva, Ernie-n mégis mindig úrrá lett a törékenység és sebezhetőség érzése. De mindezt titokban tartotta.
A Dodge volánja mögött ülve nyugat felé, a motel irányába száguldott a piszkos narancs-bíbor ég alatt. Közben azon tűnődött, vajon problémája nem függ-e össze a korai szenilitással. Vagy nem Alzheimer-kór ez? Bár még csak ötvenkét éves volt, meg kellett fontolnia ezt az eshetőséget is. Ez ijesztően hangzott, de akkor legalább lenne valami magyarázat.
Magyarázat, amit persze nehéz volna elfogadni. Faye tőle függött. Ernie tehát nem válhatott mentálisan magatehetetlenné, teherré az asszony számára. A Block-család férfitagjai sosem hagyták cserben az asszonyaikat. Soha. Ez elképzelhetetlen volt.
Az országút megkerült egy kis dombot, s egy mérföldnyire, az államközi úttól északra ott állt a motel, az egyetlen épület ezen a puszta, sivár vidéken. A kék és zöld neonreklámot bekapcsolták már, s az kihívóan villogott, éles kontrasztot alkotva a szürkülő égbolttal. Ernie el sem tudott volna képzelni hívogatóbb fényeket.
Tíz perc lehetett még teljes sötétedésig. Ernie úgy döntött, butaság lenne most már azt kockáztatni, hogy leállítja egy rendőr, mikor ilyen közel van a menedékhez. Felengedte egy kissé a gázpedált, s a sebességmérő mutatója lassan kúszni kezdett visszafelé: százharminc... száztíz... kilencven...
Háromnegyed mérföldnyire volt otthontól, mikor furcsa dolog történt: balra nézett, dél felé, s elakadt a lélegzete. Nem tudta, mi riasztotta meg. Valami a tájjal kapcsolatban. Ahogy az árnyak játszadoztak a lankás mezőkön. Hirtelen a hatalmába kerítette a különös érzés, hogy a síkságnak az a konkrét részlete - tőle mintegy fél mérföldnyire, az országút túloldalán - borzasztóan fontos ahhoz, hogy megértse a változásokat, amelyeken az utóbbi pár hónapban keresztülment.
... nyolcvan... hetven... hatvan...
Nem látott semmit, ami megkülönböztette volna azt a földdarabot a környező több ezer holdnyi területtől. Ezenkívül, számtalanszor látta már azelőtt, és akkor egyáltalán nem hatott rá. De mégis, a terep lejtésében, a talaj finom gyűrődéseiben, egy folyóágy sebként szétnyíló partjaiban, a fű és a zsályacserjék együttesében, az elszórtan álló sziklákban volt valami, ami alaposabb megszemlélést kívánt.
Ernie úgy érezte, mintha maga a föld hívogatná:
- Ide, ide. Itt van a válasz egy része, a magyarázat, hogy miért rettegsz az éjszakáktól. Ide, ide.
De hát mindez nevetséges volt.
Meglepetésére azon kapta magát, hogy lehúzódik az útpadkára és megáll, mintegy negyed mérföldnyire az otthonától, nem messze a bekötőúttól, mely a motel mellett vezetett el. Dél felé tekintett, az országút túloldalára, a hely felé, amely oly titokzatos módon felkeltette az érdeklődését.
Az az elképesztő érzés kerítette hatalmába, hogy valami megvilágosodás közeleg, hogy valami nagyon fontos fog történni vele. Tarkóján megbizsergett a bőr.
Kiszállt a buszból. Az izgatott várakozás állapotában - melyet nem értett - az országút túlsó oldala felé indult, ahol jobban szemügyre vehette azt a földdarabot, amely úgy elbűvölte. Átvágott az aszfalton, átmászott azon a hat méter széles vízelvezető csatornán, mely kettéosztotta az államközi utat és felkapaszkodott a másik oldalán. Megvárt három elrobogó teherautót, aztán a járművek okozta légörvényben átvágott a kelet felé tartó sávokon. Szíve sebesen kalapált a megmagyarázhatatlan izgalomtól és pár másodpercre még azt is elfelejtette, hogy nemsokára leszáll az éjszaka.
Megállt az útpadkán és dél-délnyugat felé tekintett. Vastag, báránybőr bélésű műbőrdzsekit viselt, de kefe-frizurája kevés védelmet biztosított a hűvös szél ellen, amely hideg leheletével körülnyaldosta a koponyáját.
Kezdte elveszíteni azt az érzést, hogy valami nagyon fontos fog történni vele. Inkább az a borzongató gondolat lopakodott elő benne, hogy valami már történt vele azon az árnyak csíkozta földdarabon, valami, ami összefügg a mostani, sötétségtől való félelmével. Valami, amit gondosan kitörölt a memóriájából.
De ez őrültség. Ha fontos események történtek itt, azok egyszerűen nem szivárogtak volna ki az emlékezetéből. Nem volt feledékeny. És nem volt az a fajta ember, aki a kellemetlen emlékeket visszafojtja.
Mégis a bizsergés a tarkóján nem szűnt meg. Nem messze innen, a Nevada sivatag pusztaságában valami történt vele, amit elfelejtett, de ami most előbukkant a tudattalanjából, ahová egészen idáig mélyen beleágyazódott, körülbelül úgy, ahogy egy párnában benne felejtett tű hirtelen megszúrja és felriasztja az alvót álmából.
Ernie szétterpesztett lábakkal állt az út szélén, fejét zömök vállai közé húzva. Szinte úgy tűnt, felszólítja a környéket, hogy beszéljen világosabban hozzá. Erőlködött, hogy újjáélessze a hely halott emlékét - persze ha volt ilyen egyáltalán - de minél erősebben próbálta megragadni a megfoghatatlan revelációt, az annál gyorsabban húzódott vissza tőle. S aztán el is tűnt.
A déja vu olyan visszavonhatatlanul hagyta el, ahogy a közelgő kinyilatkoztatás párolgott el az imént. A bizsergés is elmúlt a tarkójáról. Szívverése lassan visszaállt a normális tempóra.
Zavartan és szédülten nézte a fokozatosan feketébe vesző tájat - a lankákat, a sziklák fogazathoz hasonló taréját, a bokrokat, a füvet, az ősi föld viharvert hajlatait - s most nem tudta elképzelni, hogy az imént miért tűnt olyan különlegesnek a számára. Csupán a síkság egy darabja volt, lényegében megkülönböztethetetlen az ezernyi más, hasonló helytől, innen Elkoig, vagy Battle
Mountainig.
Zavarban volt. A mikrobusz felé nézett, mely az út északi oldalán várt rá. Feltűnőnek és ostobának érezte magát, amikor arra gondolt, hogy miként rohant ide, eltelve azzal a furcsa izgalommal. Remélte, hogy Faye nem látta meg. Ha az asszony véletlenül egyszer éppen errefelé nézett az egyik ablakból, figyelmét biztosan nem kerülte el az alakítása, mivel a motel csupán negyedmérföldnyire volt innen, és a mikrobusz vészvillogóinál nemigen volt feltűnőbb dolog a gyorsan leszálló sötétségben.
Sötétség.
Az éjszaka közelsége hirtelen szinte mellbevágta Ernie Blockot. Egy rövid ideig az a titokzatos mágneses erő, ami idevonzotta, erősebb volt, mint a sötétségtől való félelme. De ez egy pillanat alatt megváltozott, mikor észrevette, hogy az égbolt keleti fele bíbor-feketévé változott, és már csak pár percnyi bizonytalan fény maradt a horizont peremén.
A pánik kiáltásával nekirugaszkodott, hogy átrohanjon a kelet felé tartó sávokon. Teljesen megfeledkezett a veszélyről, amit az arra haladó autók jelentettek. Rádudáltak. Nem érdekelte, nem állt meg, csak rohant meggondolatlanul, mert érezte, hogy rátelepszik a sötétség és lassan összenyomja. Elért a sekély vízelvezető csatornáig, mely sávelválasztóként is szolgált, elesett, felpattant, halálra rémülten a sötétségtől, amely a sziklák alól, s a környék minden szegletéből hömpölygött felé. Felkapaszkodott a vízelvezető túloldalán, s már a nyugat felé tartó sávok aszfaltján rohant. Szerencsére ott nem volt forgalom, mert nem nézett körül, hogy jön-e valami jármű. A busznál ügyetlenül babrált a kilinccsel. Szinte érezte a busz alatti sötétséget. Ráakaszkodott a lábaira. Be akarta vonszolni a Dodge alá és felfalni őt. Feltépte az ajtót. Beugrott az utasfülkébe. Becsapta és bezárta maga mögött az ajtót.
Jobban érezte magát, bár ez még messze volt a százszázalékos biztonságtól. Ha nem lett volna ilyen közel az otthonához, földbe gyökerezett volna a lába a félelemtől. De már csupán negyedmérföldet kellett autóznia. Mikor bekapcsolta az országúti fényszórókat, a félhomály visszavonult, ami némi erőt adott neki. Ám hevesen reszketett még, s nem bízott magában, hogy biztonságosan vissza tud sorolni a forgalomba, ezért a leállósávon hajtott végig, míg az autópálya-kijárathoz nem ért, mely ki volt világítva. Ernie-t elfogta a kísértés, hogy megáll ott, a sárga fényben, de összeszorította a fogát és ráfordult a bekötőútra, ki a fényből. Kétszáz métert kellett még vezetnie, hogy hazaérjen. Átsuhant a motel parkolóján és az iroda ablaka előtt megállt. Kikapcsolta a világítást és leállította a motort.
Az iroda hatalmas ablakain túl látta Faye-t az elülső pultnál. Ernie besietett és kissé erőteljesebben csukta be maga mögött az ajtót, mint indokolt lett volna. Mikor az asszony felnézett, Ernie rámosolygott, s remélte, hogy mosolya meggyőzőbbnek látszik, mint ahogy érezte.
- Már kezdtem aggódni, drágám - mondta Faye a mosolyt viszonozva.
- Volt egy defektem - húzta le a cipzárat a dzsekijén Ernie.
Valahogy megkönnyebbült. Könnyebben viselte az éjszaka közeledtét, ha nem volt egyedül. Faye erőt adott neki, de azért még furcsán bizonytalanul érezte magát.
- Hiányoztál - mondta Faye.
- Csak a délutánt töltöttem távol.
- Akkor azt hiszem, férjfüggővé váltam. Valahogy hosszabbnak tűnt az idő. Azt hiszem, óránként szükségem van az Ernie-adagomra, mert különben jelentkeznek az elvonási tünetek.
Ernie áthajolt a pulton és Faye is odanyújtotta az arcát a pult másik oldaláról. Nem lélektelen rutincsók volt ez. Faye egyik kezével közelebb húzta férje fejét. A legtöbb hosszú ideje együtt élő házaspár, még ha meg is maradt a szeretet, felületesek voltak érzelmeik kifejezését illetően, de Ernie és Faye Block esetében nem ez volt a helyzet. Harmincegy évi házasság után az asszony még mindig el tudta érni, hogy férje fiatalnak érezze magát.
- Hol vannak az új fénycsövek? - kérdezte Faye. - Behoztad őket? Nem volt semmi gond?
A kérdés visszazökkentette Ernie-t a valóságba, s újra tudatára ébredt a kinti éjszakának.
- Ó, nem. Fáradt vagyok. Nincs sok kedvem most szerelgetni.
- Csak négy dobozt...
- Komolyan, inkább reggelre halasztanám a dolgot - mondta Ernie, megpróbálva kiszűrni a remegést a hangjából. - A cuccnak nem lesz semmi baja a csomagtartóban. Senki nem fogja bántani. Hé, feltetted a karácsonyi dekorációt!
- Hát észrevetted?
A dívány felett fenyőtobozokból és diókból készített hatalmas koszorú függött. A sarokban, a képeslapokkal teli állvány mellett életnagyságú karton Mikulás állt, s a hosszú pult végén porcelán-rénszarvas húzott egy porcelánszánt. A csillárról vörös és arany karácsonyfadíszek lógtak egy damilon.
- Fel kellett másznod egy létrára, hogy ezeket feltedd
- mondta Ernie.
- Csak a kis állólétrára.
- És ha leestél volna? Ezt rám kellett volna hagynod. Faye megrázta a fejét:
- Drágám, esküszöm neked, nem vagyok egy törékeny típus. És most csend legyen. Ti extengerészek néha túl messzire mentek a macsóság tekintetében.
- Tényleg?
Ekkor nyílt a külső ajtó és egy teherautósofőr lépett rajta. Szobát keresett.
Ernie visszafojtott lélegzettel figyelt, amíg az ajtó be nem csukódott.
A sofőr magas, szikár férfi volt, cowboykalapot viselt, farmerdzsekit, cowboyinget és farmernadrágot. Faye mondott egy-két bókot a kalapjára, melyet pénzérmékkel kivert, gondosan kidolgozott bőrszalag ékesített. Mire végeztek a bejelentkezéssel, a maga könnyed módján Faye elérte, hogy az idegen régi barátnak érezze magát.
Ernie teljesen a feleségére bízta a vendéget. Azon igyekezett, hogy elfelejtse a furcsa élményt, ami az országúton történt, s megpróbált nem gondolni a közelgő éjszakára. A pult mögé lépett, kabátját az irattartó melletti rézfogasra akasztotta, aztán a tölgyfaasztalhoz sétált, ahol a napi posta ott pihent egy mappán. Számlák, természetesen. Reklámkiadványok. Felszólítás adományozásra. Az év első karácsonyi képeslapjai. A katonai nyugdíjának csekkje.
S végül volt egy feladó nélküli fehér boríték, mely csupán egy színes polaroidképet tartalmazott. A képet a motel előtt készítették, a 9-es szoba ajtajánál. Három ember volt látható rajta - egy férfi, egy nő és egy gyerek. A férfi húszas éveinek végén járt, jóképű, barnára sült fickó volt. A nő, csinos, barnahajú teremtés, pár évvel fiatalabbnak látszott nála. A kislány öt-hat éves lehetett és nagyon helyes volt. Mindhárman a kamerába mosolyogtak. A ruházatukból - sortok, pólók - és a napfényből ítélve Ernie biztos volt abban, hogy a képeket valamikor nyár közepén készítették.
Tanácstalanul megfordította a képet, valami odafirkantott jegyzetet keresve, ami magyarázatként szolgált volna. A kép hátoldala fekete volt. Ernie újra megnézte a borítékot, de az üres volt; semmi levél, üdvözlőkártya, vagy névjegykártya, amely alapján azonosítani lehetett volna a feladót. A postai bélyegzőn az állt, hogy Elko, december 7. Az múlt szombat volt.
Megint szemügyre vette a képen szereplő személyeket, s bár nem emlékezett rájuk, érezte, hogy libabőrös lesz, pont úgy, mint nem is olyan rég, mikor az az országút melletti földdarab szinte magához vonzotta. Pulzusa szaporább lett. Gyorsan félretette a képet és megpróbált nem törődni vele.
Faye még mindig a cowboykalapos teherautósofőrrel csevegett. Éppen leakasztotta a szobakulcsot és a pultra helyezte.
Ernie nem vette le a szemét a feleségéről. Nyugtatóan hatott rá az asszony látványa. Gyönyörű falusi lány volt, mikor megismerte, s még gyönyörűbb nő lett belőle. Szőke haja ugyan lassan fehéredni kezdett, de ez nem volt olyan nyilvánvaló. Kék szemei tiszták voltak és élénkek. Barátságos, olykor pimasz arca mindig sugárzott az élettől.
Mire a sofőr távozott, Ernie-ről elmúlt a remegés. Odavitte Faye-hez a polaroidképet.
- Mit szólsz ehhez?
- Ez a mi 9-es szobánk - mondta Faye és összeráncolt homlokkal szemlélte a fotón látható fiatal párt és a kislányt. - Biztosan itt laktak. Bár nem mondhatnám, hogy emlékszem rájuk. Idegenek a számomra.
- Akkor tehát miért küldenének fényképet nekünk, egyetlen sor nélkül?
- Nos, nyilván azt hitték, emlékezni fogunk rájuk,
- De az egyetlen ok, amiért ezt hihetnék, az az, hogy több napot töltöttek itt, és összebarátkoztunk. De én egyáltalán nem ismerem őket. Pedig a kislányra emlékeznék - mondta Ernie. Szerette a gyerekeket és rendszerint azok is szerették őt. - Elég helyeske ahhoz, hogy akár egy filmbe is bekerüljön.
- Szerintem az anyára is emlékeznél. Ő is gyönyörű.
- A bélyegző Elkoi - mondta Ernie. - Ha valaki Elkoban lakik, miért jönne ki ide, hogy itt töltsön pár napot?
- Lehet, hogy nem is Elkoban laknak. Talán itt voltak nyáron és mindig akartak egy fotót küldeni, s talán mostanában erre jártak, be akartak ugrani, de nem volt idejük rá. Tehát a fotót feladták Elkoból.
- Egy sor nélkül.
- Fura - értett egyet vele Faye. Ernie kivette a képet Faye kezéből:
- Azonkívül ez egy polaroid-fotó. Egy perc kell hozzá, hogy elkészüljön. Ha azt akarták, hogy legyen egy fotónk róluk, miért nem adták ide akkor, mikor készült?
Nyílt az ajtó és egy göndör hajú, bozontos bajuszú fickó lépett be rajta.
- Van még szabad szobájuk? - kérdezte összerázkódva.
Amíg Faye a vendéggel foglalkozott, Ernie hátravitte a képet a tölgyfaasztalhoz. Össze akarta gyűjteni a postát és felmenni az emeletre, de csak állt ott és a fotón lévő emberek arcát tanulmányozta.
December 10-e volt, kedd este.

8
Chicago, Illinois

Amikor Brendan Cronin munkába állt a St. Joseph Gyermekkórházban, csupán Dr. Jim McMurtry tudta, hogy valójában pap. Wycazik atya titoktartási garanciát kért az orvostól, és azt az ünnepélyes ígéretet, hogy Brendan annyi munkát kap - annyi kellemetlen munkát - amennyit bármelyik más kórházi segédápoló. Így már az első napon éjjeliedényeket ürített, vizelettel átitatott lepedőket cserélt, egy gyógytornásznak segített, aki passzív gyakorlatokat végzett az ágyhoz kötött betegekkel, megetetett egy nyolcéves, részben bénult kisfiút, tolókocsikat tolt, elkeseredett betegeket bátorított, feltakarította két fiatal rákos beteg hányadékát, akik rosszul lettek a kemoterápiától. Senki nem kényeztette és senki nem hívta "atyámnak" őt. A nővérek, orvosok és betegek Brendannak szólították, s ő kényelmetlenül érezte magát, mint egy csaló az álarcosbálban.
Az első napon, eltelve a kórház kis betegei iránt érzett szánalommal és szomorúsággal, kétszer is elbújt a személyzeti férfivécé egyik fülkéjében, magára zárta azajtót, ott leült és zokogott. Az ízületi gyulladásban szenvedők kicsavarodott lábaira, s a megdagadt ízületekre gondolt, amely úgy eltorzította az ártatlan, fiatal testeket, hogy a látvány egyszerűen túl szörnyű volt ahhoz, hogy az ember elviselje. A lesoványodott húsra gondolt az izomsorvadás áldozatainál, az égési sérültek gennyesedő sebeire, az összevert gyerektestekre, akiknek a szülei így gyakorolták a jogaikat; Brendan mindannyiukért zokogott.
Nem tudta elképzelni, miért gondolta Wycazik atya, hogy ez a szolgálat segíthet visszaszereznie az elvesztett hitet. Ha valami, akkor ez a rengeteg, fájdalomtól terhes gyermekélet csak megerősítette a kételyeit. Ha a katolikusok kegyelmes Istene valóban létezett, ha volt Jézus, akkor miért engedte, hogy az ártatlanok ennyit szenvedjenek? Brendan persze ismert minden teológiai szabványérvet ezzel kapcsolatban. Az emberiség azt választotta, hogy magával hozza a bűn összes formáját - mondta az Egyház - azzal, hogy elfordult Isten kegyelmétől. De a teológiai érvek semmit sem értek, mikor Brendan személyesen találkozott a sors legkisebb áldozataival.
A második nap a személyzet számára még mindig "Brendan" volt, de a gyerekek kezdték Daginak szólítani, ezen a rég nem használt becenéven, amelyet vicces történetek mesélése közben árult el nekik. A gyerekek imádták a meséit, tréfáit, mondókáit, kacagtató szójátékait és Brendan észrevette, hogy majdnem mindig ki tud csalni belőlük egy kis nevetést, vagy mosolyt. Aznap csak egyszer zokogott magányosan a magára zárt vécéajtó mögött.
A harmadik napon már nemcsak a gyerekek, hanem a személyzet is Daginak szólította. Ha a papi hivatás mellett még egy foglalkozást kellett volna választania, azt megtalálta volna a St. Joseph-ben. Amellett, hogy ellátta azokat a feladatokat, melyeket a segédápolóktól elvártak, vidám fecsegéssel szórakoztatta a betegeket, ugratta őket, és mindegyiket bátorította, hogy ők is beszéljenek. Akármerre ment, általában kiáltozás fogadta, hogy "Dagi, Dagi", ami nagyobb jutalom volt, bármilyen fizetségnél. S aznap csak akkor sírt, miután visszatért a hotelszobájába, amelyet Wycazik atya szokatlan terápiájának idejére vett ki.
Szerdán délután, a hetedik napon, már tudta, miért küldte Wycazik atya a St. Joseph-be. Akkor jött rá, amikor annak a tízéves kislánynak a haját fésülgette, akit egy ritka csontbetegség nyomorított meg.
A kislányt Emmeline-nak hívták, s joggal volt büszke a hajára. Sűrű, fényes, hollófekete haja volt, mintha annak egészséges ragyogása dacos válasz lett volna a betegségre, mely kis testét emésztette. Szerette fésülgetni a saját haját, százszor is egy nap, de ujj- és csuklóízületei oly gyulladtak voltak, hogy már nem tudta tartani a kefét.
Szerdán Brendan tolókocsiba tette és levitte a röntgenosztályra, ahol azt ellenőrizték, miként hat a kislány csontvelőjére egy újfajta gyógyszer. S mikor Brendan egy óra múlva visszavitte, megfésülte a haját. Emmeline a tolókocsiban ült és amíg Brendan áthúzta a finom sörtéket a selymes fürtökön, kinézett az ablakon, és szinte megbabonázta az ablakon túli világ.
Egyik csomós, bütykös kezével, mely inkább illett volna egy nyolcvanéves asszonyhoz, Emmeline lemutatott a kórház egyik alacsonyabb szárnyának tetejére:
- Látod azt a hófoltot, Dagi?
Az épület belső hője miatt a hó nagy része megolvadt már és lecsúszott a nyeregtetőről. De egy nagy folt ottmaradt, sötét palazsindellyel körvonalazva.
- Olyan, mint egy hajó - mondta Emmeline. - Látod? Egy gyönyörű, régi hajó, három fehér vitorlával, ahogy a palaszínű tengeren siklik.
Egy darabig Brendan nem látta azt, amit a kislány látni vélt. De Emmeline folytatta a képzeletbeli hajó leírását, s mikor Brendan negyedszer nézett oda fésülés közben, hirtelen ő is felfedezte, hogy az a hófolt valóban egy pompás vitorlás hajóra emlékeztetheti az embert.
Brendan szemszögéből a hosszú jégcsapok, melyek Emmy ablaka előtt lógtak, átlátszó rácsok voltak, s a kórház pedig börtön, ahonnan a kislány sohasem fog kiszabadulni. De Emmy számára azok a fagyott, cseppkőszerű képződmények csodás karácsonyi dekorációt jelentettek, melyek - mint mondta - igazán ünnepi hangulatba hozták.
- Isten ugyanúgy szereti a telet, ahogy a tavaszt - mondta Emmy. - Az évszakok változása az egyik módszer, amelyet Ő arra talált ki, hogy megóvjon minket az unalomtól. Ezt mondta nekünk Katherine nővér és azonnal tudtam, hogy tényleg így van. Mikor a nap megfelelő szögben süt keresztül azokon a jégcsapokon, akkor azok szivárványt vetnek az ágyamra. Nagyon szép szivárványt, Dagi. A jég és a hó olyanok, mint... mint a gyémántok... és mint egy hermelinköpeny, amellyel Isten felöltözteti a világot, hogy legyen miben gyönyörködnünk. Ezért nem teremt ő soha két egyforma hópelyhet; Így emlékeztet minket arra, hogy a világ, melyet Ő teremtett, milyen csodálatos.
Mintegy végszóra kövér hópelyhek kezdtek szállingózni a szürke decemberi égből.
Csaknem használhatatlan lábai és torz kezei ellenére, a kín ellenére, amit el kellett viselnie, Emmy hitt Isten jóságában, s abban, hogy az Őáltala teremtett világban minden helyesen történik.
A szilárd hit gyakorlatilag a St. Joseph kórház valamennyi gyermeklakójára jellemző volt. Megmaradt az a meggyőződésük, hogy egy jóságos Atya vigyáz rájuk az ő égi királyságából és ez erőt adott nekik.
Brendan szinte hallotta Wycazik atya szavait: Ha ezek az ártatlanok ennyi szenvedés után sem vesztették el a hitüket, milyen kifogást tudsz te találni, Brendan? Az ő ártatlanságukban és naivságukban talán ők tudnak valamit, amit te elfelejtettél, amíg kifinomult oktatásban részesültél Rómában? Ebből talán meg lehet tanulni valamit, Brendan? Nem gondolod?
De a lecke sem volt elég erőteljes ahhoz, hogy visszaadja Brendan hitét. Továbbra is mélyen meg volt hatódva, de nem attól, hogy valóban létezhet egy gondoskodó és könyörületes Isten, hanem attól az elképesztő bátorságtól, amit a gyerekek a rettenetes sorscsapások torkában tanúsítottak.
Jó hosszan fésülgette Emmy haját, amit a kislány felettébb élvezett, aztán kiemelte őt a tolószékből és az ágyra fektette. Ahogy ráhúzta a takarót a vékony kis lábakra, annak a fajta dühnek a hullámait érezte, amely a két héttel azelőtti vasárnap reggeli misén kerítette a hatalmába és ha a keze ügyében lett volna egy megszentelt kehely, most sem habozott volna, hogy a falhoz vágja.
Emmy felszisszent, s Brendan-nek az a furcsa érzése támadt, hogy a kislány olvas istenkáromló gondolataiban. De Emmy így szólt:
- Ó, Dagi, megsebezted magad?
- Hogy érted ezt? - pislogott rá Brendan.
- Vagy megégetted magad? Ott a kezeden. Mikor sebezted meg a kezeidet?
A kérdéstől zavartan Brendan lenézett a kézfejére. Semmi. Aztán megfordította a kezeit és alaposan meglepődött a tenyerén látható jelektől. Mindkét tenyerének közepén a tüzes és megdagadt húsból képződött vörös körök virítottak. A két kör átmérője Öt centiméter lehetett, s a körbefutó keskeny sávocska olyan egy centi széles volt és tökéletes kört alkotott. A bőr körülötte és a körön belül normálisnak látszott. Majdnem úgy nézett ki, mintha a köröket odafestették volna a tenyerére, de mikor az ujjbegyével megérintette az egyik kört, érezte a határozott kiemelkedést, domborulatot a tenyerén. - Ez különös - mondta Brendan.
Dr. Stan Heeton volt az ügyeletes orvos a St. Joseph kezelőjében. A vizsgálóasztalnál állt és érdeklődéssel vizsgálgatta Brendan kezén a furcsa köröket:
- Fájdalmat érez? - kérdezte.
- Nem. Egyáltalán nem.
- Viszketést? Fura, égető érzést?
- Nem, semmi ilyesmit.
- És legalább bizseregnek? Nem? Volt már ilyen magának?
- Soha.
- Tud róla, hogy allergiás lenne valamire? Nem? Hmmm. Első látásra közepes égési sérüléseknek tűnnek, de emlékezne rá, ha valami olyan forrót érintett volna meg, amik ezt okozhatták. Fájdalmat érezne. Tehát ezt kihúzhatjuk. Ugyanez a helyzet a savakkal. Azt mondta, hogy egy kislányt vitt le röntgenre?
- Igen, de nem maradtam bent, mikor a felvételeket csinálták.
- Nem is néz ki úgy, mint egy röntgensugár okozta égés. Talán inkább gombás fertőzés a tinea családból, bár a tünetek nem igazán vallanak erre. Nincs pikkelyesedés, nincs viszketés. És a kör sokkal világosabb, körülhatárolható, nem olyan, mint a gyulladás, amit icros-porum, vagy trichophyton gomba okozta fertőzés nyomán láthatnánk.
- Tehát mi következik ebből?
- Nem hiszem, hogy komoly - mondta némi habozás után Heeton. - Leginkább valami azonosíthatatlan allergiával összefüggő kiütésre tippelnék. Ha makacs marad a probléma, akkor át kell esnie az allergia-próbán, hogy megtaláljuk a baj forrását.
Azzal az orvos elengedte Brendan kezeit, az asztalához ment és elkezdett kitölteni egy receptet.
Brendan tanácstalanul nézte a köröket a tenyerén.
- A legegyszerűbb kezeléssel kezdjük - mondta írás közben Heeton. - Egy kortizonos kenőccsel. Ha a kiütés nem múlik el pár napon belül, akkor nézzen be megint - azzal átnyújtotta a receptet.
- Még egy kérdés - vette el tőle a papírt Brendan. - Van esély arra, hogy átragasztok valami fertőzést a gyerekekre, vagy ilyesmi?
- Ó, nem. Ha úgy látnám, hogy erre a legkisebb esély van, közöltem volna - mondta Heeton. - Hadd nézzem meg még egyszer.
Brendan felfordította a tenyerét.
- Mi az ördög - hőkölt hátra meglepetten Heeton. A körök eltűntek.
Azon az éjszakán, a Holiday Innben lévő szobájában Brendan-nek újra része volt abban a most már ismerős rémálomban, amelyről Wycazik atyának is említést tett. A rémálom a megelőző héten kétszer zavarta meg az éjszakáit.
Azt álmodta, hogy egy különös helyen fekszik. Karjai és lábai szíjakkal, kapcsokkal összekötözve. Valahonnan a ködből egy kéz nyúlt felé. Fényes, fekete kesztyűbe bújtatott kéz.
Csomóba gyűrődött és verítékkel átitatott lepedők között ébredt. Felült és hátradőlt az ágytámlának. Várta, hogy az álom utóhatása elpárologjon, ahogy az izzadság száradt a homlokán. A sötétben felemelte a kezeit, hogy megtörölje az arcát - és megmerevedett, mikor a tenyere a bőréhez ért. Felkapcsolta a lámpát. A vörös, duzzadt körök újra megjelentek a tenyerén. De ahogy figyelte őket, elhalványultak.
Csütörtök volt, december 12-e.

9
Laguna Beach, Kalifornia

Dom Corvaisis azt hitte, a szerda éjszakát békében, rendesen végigaludta. Az ágyában ébredt, pontosan abban a testhelyzetben, amelyben elaludt, mintha egész éjjel egy centit se mozdult volna.
De mikor munkához akart látni a szövegszerkesztőjén, megdöbbenve találkozott holdkórosságának legújabb bizonyítékával a monitoron. Mint már ezt megelőzően néhányszor, az éjszakai transzban nyilván idejött a géphez és beütött egy szót. Újra és újra. Előzőleg azt írta be, hogy "félek", de ezúttal más volt ott.
Az állt a képernyőn, hogy:
A hold. A hold. A hold.
A hold. A hold. A hold.
A szó több százszor ismétlődött és Domnak azonnal eszébe jutott, hogy ugyanezt a szót mormolta az álomittas dezorientáltság állapotában is, mikor múlt vasárnap álomba merült. Dominick hosszú ideig dermedten bámulta a képernyőt, de fogalma sem volt, milyen különleges jelentést hordoz számára a "hold" szó, ha lehetett egyáltalán valami jelentést keresni.
A válium- és Dalmane-terápia jól működött. Az alvajárásnak egészen mostanáig nem voltak új epizódjai és álomra se emlékezett a múlt hét óta, mikor azt a rémálmot élte át, melyben az arcát lenyomták a mosdóba. Tett egy újabb látogatást Dr. Cobletz rendelőjébe, s az orvos elégedett volt a gyors javulással.
- Új receptet írok - mondta Cobletz - de hangsúlyozom, a váliumot naponta csak egyszer, maximum kétszer szabad bevenni.
- Ezt eddig sem léptem túl - hazudta Dom.
- És csak egy Dalmane éjszakára. Nem akarom, hogy gyógyszerfüggővé váljon. Biztos vagyok abban, hogy az év végéig legyűrjük ezt a dolgot.
Dom hitt abban, hogy Cobletz nem téved, ezért nem akarta aggasztani azzal, hogy meggyónja neki, voltak napok, amelyeket csak a válium segítségével tudott átvészelni és éjszakák, mikor bevett két, vagy három Dalmane tablettát, egy kis sörrel, vagy Scotch-csal leöblítve. De a gyógymód működött. Ez volt a lényeg. A gyógymód, hál'istennek működött.
Mostanáig.
A hold.
Csalódottan és dühösen törölte ki a szavakat a képernyőről. Száz, meg száz sort.
Hosszú ideig bámulta a képernyőt és egyre idegesebb lett.
Végül bevett egy váliumot.
Azon a délelőttön Dom semmit nem dolgozott. Fél tizenkettőkor ő és Parker Faine elmentek a két fiúért - Denny Ulmes és Nyugen Kao Tran volt a nevük - akiket hozzájuk osztott be a Big Brothers of America Orange megyei káplánja. Egy lusta délutánt terveztek a tengerparton, ebédet a Hamburger Hamletben, és egy mozit. Dominick nagyon várta már a kiruccanást.
Még évekkel azelőtt került kapcsolatba a Big Brothers-programmal, még az oregoni Portland-ben. Ez volt az egyetlen társadalmi tevékenysége, az egyetlen, ami ki tudta húzni őt az egérlyukból.
Dom különböző nevelőotthonokban töltötte a gyerekkorát, magányosan és egyre visszahúzódóbban. Egy nap, remélte, miután megnősül, örökbe fog fogadni egy gyermeket. Mikor ezekkel a gyerekekkel töltötte az idejét, nemcsak nekik segített, de a saját lelkében lakozó magányos kisfiút is megvigasztalta.
Nyugen Kao Tran jobban szerette, ha Duke-nak szólítják, mint John Wayne-t, akit imádott. Duke éppen betöltötte a tizenharmadik életévét. Egy hajóscsalád legifjabb sarja volt, akik a "békés" Vietnam borzalmai elől menekültek ide. Éleseszű fiú volt és gyors felfogású, de amilyen vékony, olyan mozgékony. Apját - miután túlélt egy brutális háborút, a koncentrációs tábort és két hetet egy lélekvesztőben a nyílt tengeren - három éve gyilkolták meg egy rablás folyamán, az éjjel-nappali fűszerüzletben, ahol éjszakánként dolgozott. Ez volt, amit a napfényes Dél-Kalifornia nyújtani tudott neki.
Parker pártfogoltja, Denny Ulmes nemrég ünnepelte tizenkettedik születésnapját. Apja rákban halt meg. Ő sokkal tartózkodóbb volt, mint Duke, mégis jól kijöttek egymással, így Dom és Parker gyakran összehozták a kirándulásaikat.
Parker Dom unszolására ugrott fejest ebbe a Big Brother-dologba, de először nagyon vonakodott:
- Én? Én? Nem vagyok apatípus - pláne nem, ha pótapaságról van szó. Soha nem voltam és nem is leszek. Túl sokat iszom, túl sokat csajozok. Bűn lenne hozzám küldeni egy srácot tanácsért. Lusta vagyok, álmodozó és egoista. És szeretem magam így! Mit tudnék én nyújtani egy gyereknek? Még a kutyákat sem szeretem. A gyerekek szeretik a kutyákat, én utálom őket. Koszos bolhafészkek. Én, mint Big Brother? Barátom, neked elment a józan eszed.
De csütörtök délután a tengerparton, miután a víz túl hidegnek bizonyult a fürdéshez, Parker megszervezett egy röplabda-meccset. Utána belerángatta Domot és a fiúkat egy saját kiagyalású, bonyolult játékba is, amihez két frisbee kellett, egy labda és egy üres kólásdoboz. Az ő irányítása alatt építettek egy homokvárat is, egy fenyegető sárkánnyal kiegészítve.
Később, a Costa Mesa-i Hamburger Hamletben elköltött korai vacsora után, mikor a srácok kimentek a vécére, Parker így szólt:
- Dom pajtás, ez a Big Brother dolog egész biztosan életem egyik legjobb ötlete volt.
- A te ötleted? - nézett rá hitetlenkedve Dom. - Én rángattalak bele nagy keservek árán.
- Badarság - mondta Parker. - Mindig jól megvoltam a gyerekekkel. Minden művész gyerek marad a lelke mélyén. Fiatalnak kell lennünk az alkotáshoz. A gyerekek éltetőleg hatnak rám és frissen tartják a szellememet.
- A következő az lesz, hogy veszel egy kutyát - mondta Dom.
Parker felnevetett. Lehajtotta a sörét és előrehajolt: - Dom, jól vagy? Néhányszor olyan... zaklatottnak, szétesettnek tűntél. Mintha máshol jártál volna.
- Mindenfelé jár az agyam - felelte Dom. - De jól vagyok. Az alvajárás lényegében megszűnt. És az álmok is. Cobletz tudja, mit csinál.
- Jól halad az új könyv? Ne füllents.
- Jól - hazudta Dom.
- Olykor olyan furcsa a tekinteted - mondta neki Parker és fürkészően nézett rá. - Mintha be lennél állva. Gondolom, követed az előírt dózist, ugye?
A festő éleslátása zavarba hozta Domot:
- Hülye lennék úgy zabálni a váliumot, mintha cukorka lenne. Persze, hogy követem az előírt dózist.
Parker keményen a szemébe nézett, de nem firtatta tovább a dolgot.

A film jó volt, de az első harminc perc alatt Dom minden különösebb ok nélkül egyre idegesebb lett. Mikor úgy érezte, hogy az idegesség szorongássá nő, kisurrant a férfivécébe. Éppen az ilyen vészhelyzetekre hozott magával még egy váliumot.
A fontos az, hogy nyerésben volt. Úgy általában jól érezte magát. Már nem gyötörte a holdkórosság. Komolyan.
Az erős, fenyőillatú fertőtlenítőszer szaga alatt érezni lehetett a vizelet csípős bűzét is. Dom enyhe hányingert érzett. Víz nélkül nyelte le a váliumot.

Azon az éjszakán a pirulák ellenére újra rátalált az az álom, és most többre emlékezett belőle, nem csupán arra a jelenetre, amikor az idegenek belenyomták a fejét a mosdóba.
A rémálomban egy ismeretlen hálószobában feküdt, amelyet mintha valami sáfrányolaj köd lebegett volna be. Vagy talán ez a sárgás pára csak a szemeit lepte be, mert semmit sem látott tisztán. A bútorok körvonalai elmosódtak, ugyanúgy, ahogy a két jelenlévő személy alakja, amelyek úgy hullámzottak, kígyóztak, mintha füstből, vagy folyadékból lettek volna.
Szinte úgy érezte, mintha a víz alatt lenne, nagyon mélyen valami titokzatos, hideg tenger felszíne alatt. Az álombéli hely atmoszférája nehezebb volt a puszta levegőnél. Alig tudott lélegezni. Minden levegővétel kész agónia volt. Úgy érezte, haldoklik.
A két homályos alak közelebb jött. Úgy látszott, az állapota miatt aggódnak. Hadarva beszélgettek egymással. Bár Dom tudta, hogy angolul társalognak, egy szót sem értett belőle. Egy hideg kéz érintette meg. Egy pohár koccanását hallotta. Valahol becsukódott
egy ajtó.
Mintha egy filmbéli vágókép lett volna, a jelenet helyszíne olyan hirtelenséggel változott meg. Egy konyhában, vagy fürdőszobában találta magát. Valaki erővel belenyomta az arcát a mosdóba. A légzés még nehezebbé vált. A levegő olyan volt, mint az iszap: minden egyes légzésnél bedugult az orra. Fuldoklott, prüszkölt, s próbálta kifújni az orrából az iszapvastagságú levegőt, a két ember kiabált vele, de most sem értette, mit mondanak, aztán belenyomták a fejét a
mosdóba...
Dom felébredt. Még mindig ágyban volt. Az elmúlt hétvégén csak azért szabadult meg az álomtól, hogy felfedezhesse, amint az egész eseménysort végigjátsza a saját fürdőszobájában. Ezúttal megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a takarók alatt ébredt.
Javul az állapotom, gondolta.
Felült és remegő kézzel felkapcsolta a villanyt.
Nem voltak barikádok. Nem volt semmi jele a holdkóros pániknak.
A digitális órára nézett: hajnali 2:09. Egy félig üres sörösdoboz állt az éjjeliszekrényen. Meleg volt már. Azzal öblített le egy Dalmane tablettát.
Javulok. Egyre jobban leszek.
Péntek volt és tizenharmadika.

10
Elko megye, Nevada

Péntek éjjel, három nappal azután, hogy átélte azt a fura élményt a 80-as államközi úton, Ernie Block egyáltalán nem tudott aludni. A sötétség magához ölelte Őt, s idegei úgy megfeszültek, hogy azt hitte, rögtön sikoltozni kezd és soha nem tudja majd abbahagyni.
Olyan hangtalanul, ahogy tudott, kisiklott az ágyból. Egy pillanatra megállt, hogy meggyőződjön arról, Faye lassú és egyenletes lélegzése nem változott. Aztán kiment a fürdőszobába, becsukta maga mögött az ajtót és felkapcsolta a villanyt. Gyönyörű fény. Örömét lelte a fényben. Leült a vécé lehajtott fedelére, s ott töltött tizenöt percet, az alsónadrágjában, s csak hagyta, hogy a világosság átmelegítse. Mindenről megfeledkezett, s úgy érezte magát, mint egy napsütötte sziklán pihenő gyík.
De tudta, hogy hamarosan vissza kell mennie a hálószobába. Ha Faye felébred, azt fogja hinni, valami baj van. Márpedig Ernie elhatározta, semmi olyat nem tesz, ami felébreszthetné Faye gyanakvását.
Bár nem használta a vécét, azért lehúzta és a mosdóhoz ment, hogy megmossa a kezét. Éppen leöblítette a szappanhabot a kézfejéről és levett egy törülközőt a tartóról, mikor a tekintetét valami a helyiség egyetlen ablakához húzta. Az ablak a kád felett helyezkedett el, téglalap alakú volt, körülbelül egy méter széles és fél méter magas, s kifelé nyílt egy csuklópánton. Bár az üveg homályos tejüveg volt, s így nem lehetett kilátni rajta az éjszakába, remegés szaladt keresztül Ernie-n, ahogy az átlátszatlan üvegtáblára nézett. S ami még zavarbaejtőbb volt, hogy a remegés mellett sajátos, furcsa, sürgető, kapkodó gondolatok lepték meg őt:
Az ablak elég nagy ahhoz, hogy átjussak rajta, kimászhatok a raktár tetejére, itt van az ablak alatt, tehát nem is kell magasról leugrani, aztán ott afolyóágy a motel mögött, ami felvezet a hegyekbe, kelet felé, azt követve odaérhetek egy ranchig, vagy valahová, ahol segítséget kérhetek...
Dühösen pislogott a tükörbe, ahogy a gondolatok vonata keresztülszáguldott az agyán. S aztán azon kapta magát, hogy a mosdó helyett már a fürdőkádnál áll. Nem emlékezett arra, hogy megmozdult volna.
Megrökönyödve érezte a menekülés kényszerét. Kitől? Mi elől? Ez volt az otthona. Semmi félnivalója nem volt e falak között.
Mégsem tudta levenni a szemét a tejüveg-ablakról. Egy kényszerképzet kerítette hatalmába. Tudatában volt ennek, de mégsem tudott szabadulni tőle.
Ki kell jutnom innen, nem lesz még egy ilyen lehetőségem, gyerünk, ki innen...
Akaratán kívül belelépett a kádba, s ott állt közvetlenül az ablak előtt, mely az arcával volt egyvonalban. A kád porcelánja kellemetlenül hideg volt meztelen talpa alatt.
Nyomd hátra a kallantyút, told ki az ablakot, állj a kád szélére, húzódzkodj fel, s aztán ki innen...
Ok nélkül nőtt benne a pánik. Remegtek a belei, s szorítást érzett a mellkasában.
Képtelenül arra, hogy kontrollálja a mozdulatait, félrehúzta a reteszt. Megtolta az ablakot, s megragadta a párkányt.
Ernie nem volt egyedül.
Valami volt ott az ablak túloldalán, valami a tetőn, sötét, azonosíthatatlan, fényes arc. Ernie meglepetten hátrahőkölt. Egy fehér bukósisak színezett üvegű arcvédőjét látta maga előtt. Olyan sötét volt az üveg, hogy szinte feketének látszott.
Egy fekete kesztyűbe bújtatott kéz nyúlt be az ablakon, mintha meg akarná ragadni. Ernie felkiáltott, hátralépett egy lépést és átesett a kád peremén. Estében kétségbeesetten megragadta a műanyag kádfüggönyt, leszakított néhány függönykarikát, mivel a kizuhanást nem sikerült megakadályoznia. Nagy csattanással ért földet a fürdőszoba kövezetén. Fájdalom cikázott keresztül a jobb csípőjén.
- Ernie! - hallotta Faye hangját, s egy pillanattal később az asszony benyitott a fürdőszobába. - Ernie, az istenért, mi történt, mi a baj?
- Maradj ott - tápászkodott fel Ernie. - Valaki van odakint.
Hideg éjszakai levegő áradt be a nyitott ablakon, meglobogtatva a félig leszakított kádfüggönyt.
Faye fázósan összerázkódott, mert csak bugyi és pizsamafelső volt rajta.
Ernie is megremegett, bár részben más okokból. Abban a pillanatban, mikor a fájdalom keresztüllüktetett a csípőjén, a káprázat elmúlt. S most, hogy hirtelen kitisztult az agya, eltűnődött, nemcsak hallucináció volt-e ez az egész. Csak képzelte volna azt a sisakos alakot?
- A tetőn? Az ablaknál? - kérdezte Faye. - De kicsoda?
- Nem tudom - mondta Ernie, sajgó csípőjét tapogatva, s közben újra belelépett a kádba és kikémlelt az ablakon. Ezúttal senkit sem látott odakint.
- Hogy nézett ki? - kérdezte Faye.
- Nem tudnám megmondani. De motoros cuccban lehetett. Sisak, kesztyűk - mondta Ernie, s már közben ráébredt, milyen furcsán hangzik mindez.
Felhúzódzkodott az ablakpárkányon, hogy rendesen kilásson, s teljes szélességében szemügyre vehesse az alatta lévő tetőt. Helyenként mélyek voltak az árnyékok, de azért nem annyira, hogy elrejtsenek egy felnőtt férfit. A betolakodó eltűnt - ha létezett egyáltalán.
Ekkor Ernie hirtelen tudatára ébredt a motel mögötti sötétségnek, mely végignyújtózott a dombokon, el a távoli hegyekig. A mérhetetlen feketeséget csak a csillagok enyhítették. Egyszeriben bénító gyengeség és a sebezhetőség érzése hatalmasodott el rajta. Zihálva visszaereszkedett a kádba és elfordult az ablaktól.
- Csukd be! - mondta neki Faye.
Ernie összeszorította a szemét, hogy ne kelljen még egy pillantást vetnie az éjszakára, s újra szembefordult a betóduló hideg levegővel. Vakon tapogatózott az ablak után, majd olyan erővel húzta be, hogy majdnem kiesett az ablaktábla. Bizonytalan kezekkel küszködött a kallantyúval.
Mikor kilépett a kádból, aggódást látott Faye arcán, amire számított. Döbbenetet, amire szintén számított. De a meglepődés teljes hiányát is, amire nem volt felkészülve. Egy hosszú másodpercig szótlanul nézték egymást.
Aztán Faye törte meg a csendet;
- Akarsz beszélni róla?
- Ahogy mondtam... azt hiszem, láttam egy fickót a tetőn.
- Nem arról beszélek, Ernie. Úgy értettem, kész vagy beszélni arról, hogy mi a baj, mi emészt? Két hónapja már? Vagy talán még régebb óta.
Ernie kábultan nézett rá. Idáig azt hitte, kitűnően el tudta titkolni a dolgot.
- Drágám, láttam rajtad, hogy szorongtál - mondta Faye. - Szorongtál, pedig nem szoktál. És féltél.
- Nem. Ez nem egészen félelem volt.
- De igen. Rettegtél - mondta Faye, de hangjában nem volt lekicsinylés, csak a jellegzetes iowai szókimondás és a segíteni akarás. - Csak egyszer láttalak így félni, Ernie, amikor Lucy Ötéves volt és ledöntötte lábáról az a fura láz és izomgyengeség, amiről azt gondolták, akár izomsorvadás is lehet.
- Istenem, igen, akkor tényleg nagyon megijedtem.
- De azóta egyszer sem.
- Vietnamban néha nagyon féltem - mondta Ernie. Vallomása üresen visszhangzott a fürdőszoba falai között.
- De én sose láttam - mondta Faye és fázósan átölelte magát. - Ritkaság, hogy ilyennek látlak, Ernie, s mikor te félsz, én is félek. Nem tehetek róla. És egyre jobban
félek, mert nem tudom, mi a baj. Érted? Sötétben tapogatózom... És ez rosszabb bármilyen titoknál, amit elrejtesz előlem. Könnyek szöktek a szemébe.
- Hé, ne sírj - ölelte át Ernie. - Minden rendben lesz. Komolyan.
- Mondd el! - kérte Faye.
- Oké.
- Most. Mindent.
Milyen szánalmasan alábecsülte Faye-t, hirtelen nagyon ostobán érezte magát. Végül is az asszony katonafeleség volt, méghozzá a jobbik fajtából. Követte őt Quaticóból Szingapúrba és Pendletonba, még Alaszkába is. Vietnamot, majd később Bejrútot kivéve mindenhol vele volt. Faye mindenhol otthont teremtett nekik, ahol a sereg engedélyezte, hogy a hozzátartozók is elkísérhetik az alkalmazottakat. Mindig megkönnyítette a nehéz időket, s mindezt elismerésre méltó kitartással. Sosem panaszkodott és sosem hagyta cserben a férjét. Szívós volt és kemény. Ernie nem tudta elképzelni, hogyan felejthette el mindezt.
- Mindent elmondok - egyezett bele és megkönnyebbülést érzett, amiért végre elég erős volt ahhoz, hogy megossza a titkot.
Faye főzött egy kávét, aztán fürdőköpenyben és papucsban leültek a konyhaasztalhoz, s Erníe mindent elmesélt. Faye látta, mennyire szégyelli magát a férfi. Lassan fedte fel a részleteket, de Faye, a kávéját szürcsölgetve türelmes maradt, időt hagyott neki, hogy a saját tempójában, a saját módján mondja el a dolgokat.
Ernie-nél jobb férfit egyetlen nő sem kívánhatott volna magának, de olykor felütötte fejét a Block-családra jellemző makacsság, s olyankor Faye szívesen belerázott volna egy kis józan észt. A Block-családban mindenki szenvedett ettől a makacsságtól, különösen a férfiak. A Blockok mindig így csinálták a dolgokat és sohasem úgy, s az ember jobban tette, ha nem kérdezte, miért. ABlock-férfiak szerették, ha az atlétatrikójuk ki van vasalva, de nem szerették, ha az alsónadrágjukat kivasalják. A Block-nők mindig hordtak melltartót, még otthon is, a legforróbb nyári hőségben is. A Blockok, férfiak és nők egyaránt, mindig hajszálpontosan 12.30-kor ebédeltek, mindig 6.30-kor vacsoráztak és botrány volt, ha az étel két perccel később került az asztalra: az ezt követő panaszáradat megviselte a dobhártyát. A Blockok csak a General Motors által gyártott járműveket használták. Nem azért, mert a GM termékei annyival jobbak voltak, hanem mert a Blockok mindig és csakis General Motors gépkocsikat vezettek.
Hála Istennek, Ernie tizedennyire se volt olyan súlyos eset, mint az apja, vagy a testvérei. Elég bölcs volt ahhoz, hogy eljöjjön Pittsburgh-ből, ahol a Block-klán generációk óta élt. Odakint az igazi világban, távol a Block-birodalomtól, Ernie feloldódott. A haditengerészetnél sem várhatta el, hogy minden étkezés olyan pontosan történik, ahogy azt a Block-hagyomány megkövetelte. A házasságkötésük után nem sokkal Faye világossá tette, hogy elsőrangú otthont teremt mindkettőjüknek, de nem hajlandó magát értelmetlen tradíciókhoz kötni. Ernie elfogadta ezt, bár nem mindig könnyen és most fekete bárány volt a családjában és bűnös például olyan bűntényekben, hogy olyan járművekbe is beleül, amelyeket nem a General Motors gyártott.
Valójában, az egyetlen terület, ahol a Block-család makacssága Ernie esetében is tartotta magát, az némely férfi-nő dolog volt. Ernie hitt abban, hogy a férjnek meg kell óvnia a feleségét egy sor olyan kellemetlenségtől, amelyek elintézéséhez egy nő egyszerűen túl törékeny. Hitt abban, hogy a férjnek sosem szabad engednie, hogy a felesége gyengének lássa. Bár az ő házasságukat nem ezek a szabályok vezették, Ernie sokszor nem vette észre, hogy a Block-hagyományokat ők már vagy negyed évszázada elhagyták.
Faye már hónapok óta érezte, hogy valami komoly baj van. De Ernie a gondjait továbbra is magában tartotta, s azon erőlködött, hogy bebizonyítsa, ő egy boldog, nyugdíjazott tengerészgyalogos, aki örömét leli új karrierjében, egy motel vezetésében. Faye figyelte a férfit, amint valami belső, ismeretlen tűz emészti, s az ő burkolt, türelmes kísérletei, hogy kiderítse, mi az, elszálltak a feje fölött.
Az elmúlt hetek alatt, mióta Faye visszajött Wisconsin-ból a Hálaadás után, az asszonynak egyre feltűnőbb lett, hogy a férfi vonakodik - gyakorlatilag képtelen - kimenni a szabadba éjszaka. S úgy tűnt, még az olyan helyiségekben sem érzi jól magát, ahol akár egyetlen lámpát is lekapcsoltak a sok közül.
Most, ahogy gőzölgő kávéikkal ültek a konyhában, lehúzott redőnyökkel és díszkivilágításban, Faye feszülten figyelte Ernie-t, s csak akkor szakította félbe, amikor bátorító szavakra volt szüksége. Az asszonynak valójában jobb kedve lett, mert egyre biztosabb volt abban, hogy tudja a probléma nyitját, s azt is, miként lehet segíteni rajta.
Végül Ernie befejezte. Hangja halk volt és bizonytalan.
- Szóval... ez a jutalom hosszú évek kemény munkájáért, a gondos pénzügyi tervezgetésért? Idő előtti szenilitás? Most, mikor végre igazán élvezhetnénk, amit kerestünk, nekem elmegy az eszem, dadogni fogok, nyáladzani, bevizelni, hasznavehetetlen alak leszek, púp a hátadra? Húsz évvel korábban, mint ahogy ez várható lenne? Krisztusom, Faye, azt mindig tudtam, hogy az élet sosem sportszerű, de azt sosem gondoltam, hogy ilyen súlyos lesz a helyzet.
- Semmi ilyesmi nem fog történni - nyúlt át az asztal fölött Faye, hogy megfogja Ernie kezét. - Az tény, hogy az Alzheimer-kór még a nálad fiatalabbakat is megtámadhatja, de ez nem Alzheimer-kór. Abból, amit olvastam és ahogy az apámmal is megesett, nem hiszem, hogy a szenilitás - idő előtti, vagy akármilyen - úgy kezdődik, mint a te problémád. Nekem inkább úgy tűnik, egyszerű fóbiáról van szó. Van aki irracionális félelmet érez a repüléssel, vagy a magassággal szemben. Valami oknál fogva kifejlődött benned a sötétséggel szembeni félelem. Ezt le lehet gyűrni, túl lehet jutni rajta. - De a fóbiák nem egyik napról a másikra fejlődnek
ki, nem?
Ujjaik még mindig össze voltak kulcsolódva. Faye még
jobban megszorította férje kezét:
- Emlékszel Helen Dorfman-re? Majdnem huszonnégy évvel ezelőtt történt. Ő volt a házinénink, mikor először küldtek Camp Pendletonba.
- Ó, igen! A ház a Vine Streeten. Ő az egyes lakásban lakott, mi a hatosban. - Úgy látszott, Ernie felbátorodik attól, hogy képes visszaemlékezni ilyen részletekre. - Volt egy macskája... Fekete. Emlékszel, az az átkozott macska hogyan fejezte ki az irántunk érzett szeretetét? Hogy milyen ajándékokat hagyott a küszöbünkön?
- Döglött egeret.
- Azt. A reggeli újság, meg a tej mellett - nevetett Ernie. - Hé, értem már, miért hoztad fel Helen Dorfmant! Az az asszony félt kimenni a lakásból. Még a saját kertjében sem sétált soha.
- A szerencsétlennek agórafóbiája volt - mondta Faye. - Irracionális félelem a nyílt terektől. A saját otthonának rabja lett. Odakint rátört a félelem. Az orvosok pánikrohamnak hívják, azt hiszem.
- Pánikroham - ismételte Ernie halkan. - Igen, ez az.
- És Helen se úgy született, hogy agórafóbiája volt. A betegség csak harmincöt éves korában jelentkezett, miután a férje meghalt. A fóbiák hirtelen is felszínre törhetnek, az élet későbbi szakaszában.
- Nos, akármi is a fóbia, akárhonnan is ered... azt hiszem, sokkal jobb, mint a szenilitás. De azt tudom, hogy nem akarok úgy élni hátralévő életemben, hogy
félek a sötéttől.
- Nem is fogsz - mondta Faye. - Huszonnégy évvel ezelőtt senki sem értette a fóbiákat. Nem voltak hatásos gyógymódok. De ez most már nem így van. Egész biztosan nem. Ernie csendben maradt egy percig.
- Nem vagyok őrült, Faye - szólalt meg aztán.
- Tudom, te nagy majom.
Ernie a fóbia szón rágódott és őszintén el akarta hinni Faye verzióját. Faye látta a férfi kék szemeiben az újjászülető reményt.
- És az a furcsa élmény, amelyben az országúton volt részem kedden... És a hallucináció... Legalábbis, szerintem biztos, hogy hallucináció volt, arról a motorosról, a tetőn... Mindez miként passzol ehhez a magyarázathoz? Ez hogyan lehet része a fóbiámnak?
- Nem tudom. De egy szakember mindent meg tud majd magyarázni, s megtalálni az összefüggéseket. Biztos vagyok benne, hogy mindez nem is olyan szokatlan, Ernie.
A férfi fontolgatta a hallottakat egy ideig, aztán bólintott:
- Oké. De hol kezdjük? Hová menjünk segítségért? Hogyan győzzem le ezt az átkozott dolgot?
- Én már kitaláltam - mondta Faye. - Elkoban nem találnánk olyan szakértőt, aki egy ilyen esetet kezelni tudna. Egy specialistára van szükségünk, olyanra, aki fóbiás betegeket kezel minden nap. Ilyen valószínűleg Renoban sincs. Egy nagyobb városba kell mennünk. Nos, gyanítom, hogy Milwaukee elég nagy ahhoz, hogy egy ilyen esetekre specializálódott orvost találjunk, és ott lakhatnánk Lucyvel és Frankkel.
- S ugyanakkor jó sok időt tölthetnénk a kis Frankkel és Dorie-val is - mosolyodott el Ernie, ahogy az unokáira gondolt.
- Úgy van. Egy héttel előbb megyünk oda a tervezettnél, tehát nem pontosan karácsonyra. Most vasárnap indulnánk, nem a jövő héten. Vagyis holnap. Hiszen most már szombat hajnal van. Milwaukee-ben keresünk egy orvost. Ha Újévig kiderül, hogy tovább ott kell maradnunk, én hazarepülök és felveszek egy házaspárt, hogy vezessék a motelt, aztán visszamegyek hozzád. Már úgyis terveztük, hogy alkalmazunk valakit.
- Ha egy héttel korábban bezárjuk a motelt, Sandy és Ned vesztenek egy kis pénzt a Grille-en.
- Kamionsofőrök még mindig betérhetnek hozzájuk az államközi útról. Ha meg nem fog olyan jól menni, mint általában, majd kiegészítjük.
Ernie megrázta a fejét és elmosolyodott:
- Már mindent elterveztél. Te egy fenomén vagy, Faye. Az már biztos. Egy abszolút csoda vagy.
- Nos, el kell ismernem, hogy néha tényleg sziporkázok.
- Áldom a napot, mikor megtaláltalak - mondta Ernie.
- Nekem sincs semmi sajnálnivalóm, Ernie, és tudom, hogy később se lesz.
- Tudod, ezer százalékkal jobban érzem magam most, mint mikor leültünk ide. Miért tartott olyan átkozottul sokáig, hogy segítséget kérjek tőled?
- Miért? Mert Block vagy - felelte Faye.
- Ami csak egy lépés a fafejűtől - fejezte be a régi tréfát vigyorogva Ernie.
Mindketten nevettek. Ernie megcsókolta Faye kezét.
- Hetek óta nem nevettem tiszta szívből, Faye. Micsoda csapat vagyunk mi ketten. Bármilyen problémával szembe tudunk nézni, igaz?
- Bármivel - bólintott Faye.
December 14-e volt, szombat hajnal és Faye Block biztos volt abban, hogy át fogják hidalni a problémát, ahogy mindig úrrá lettek a nehézségeken, mikor együtt próbálták legyűrni azokat.
Ő is és Ernie is teljesen megfeledkezett már arról a furcsa polaroidképről, melyet kedden kaptak egy feladó nélküli borítékban.

11
Boston, Massachusetts

A fényes, juharfa-öltözőasztalkára terített kötött terítőn fekete kesztyűk hevertek, és egy rozsdamentes, acél ophtalmoszkóp.
Ginger Weiss az öltözőasztal mellett nyíló ablaknál állt, s a tengeröblöt nézte, ahol a szürke víz mintha tükörképe lett volna a hamuszínű decemberi égboltnak. Az öböl távolabbi része beleveszett a kitartó, reggeli ködbe. A Hannaby-birtok végében, egy sziklás lejtő alján, magánmóló nyúlt be a vízbe. A mólót hó borította, ahogy a házig húzódó füves területet is.
A ház az 1850-es években épült és hatalmas volt. Új szobákat 1892-ben, 1905-ben, és 1950-ben toldották hozzá. A téglával kirakott kocsifeljáró az óriási első terasz alatt kígyózott és széles téglalépcsők vezettek a masszív ajtókhoz. Oszlopok, püaszterek, faragott gránit párkányok, díszes tetőcsúcsok és manzárd ablakok, öbölre néző emeleti balkonok - mindez csak fokozta a ház előkelőségét.
Még egy George-hoz hasonló sikeres sebésznek is drága lehetett ez a ház, de George nem is vásárolta, hanem az apjától örökölte, az apja George nagyapjától, akinek az apja vásárolta 1884-ben. A háznak még neve is volt -Baywatch - mint az ősi kastélyoknak az angol regényekben, és ez minden másnál jobban lenyűgözte Gingert. Brooklynban, ahonnan ő jött, a házaknak nem volt saját nevük.
A Memorialban Ginger soha nem érezte magát kényelmetlenül George mellett. Ott a férfiből a szakmai hozzáértés áradt és alakját tisztelet övezte, de úgy tűnt, ugyanazok a gyökerei, mint másoknak. Itt, ebben a roppant nagy házban azonban Ginger érezte a patríciusi örökséget, és ez különbözővé tette George-ot tőle. George soha, de soha nem igényelt kiváltságokat. Nem is ő lett volna. De a New England-i arisztokrácia szelleme ott kísértett a Baywatch szobáiban és a folyosókon, amitől Ginger gyakran idegenül érezte magát a házban.
A sarok vendéglakosztály - hálószoba, olvasóalkóv és a fürdő - amelyben Ginger vendégeskedett az utóbbi tíz napban, egyszerűbb volt, mint a többi helyiség a Baywatchban, s itt majdnem olyan kényelmesen érezte magát, mint a saját lakásában. A tölgyfa parkettát a kék és az őszibarackszín árnyalataiban játszó, mintázott Serapi szőnyeg borította. A falak őszibarackszínűek voltak, a mennyezet fehér. Juharfából készült a bútorzat - éjjeliszekrények, asztalok, egy fésülködőasztal - melynek minden darabja a 19. században érkezett, a George üknagyapja által birtokolt vitorlás hajókon. Volt ott még két kárpitozott karosszék a Brusehwig and Filstől. Az éjjeliszekrényeken a lámpák aljai valójában Baccarat gyertyatartók voltak, mintegy emlékeztetve, hogy a szoba látszólagos egyszerűsége az elegancia alapjain nyugszik.
Ginger a fésülködőasztalkához ment és lenézett a horgolt terítőn heverő, fekete kesztyűkre. Ahogy az elmúlt tíz napban már számtalanszor tette, felhúzta a kesztyűket, behajlította a kezét, és várta a félelem rohamát. De ezek közönséges kesztyűk voltak, melyeket Ginger akkor vett, mikor kiengedték a kórházból. Nem volt meg az a hatalmuk, hogy visszavigyék őt az eszméletzavar peremére. Ginger tehát le is húzta a kezéről őket.
Ekkor kopogtak az ajtón, s Ginger Rita Hannaby hangját hallotta:
- Ginger drágám, készen vagy?
- Jövök! - kiáltotta Ginger, felkapta a retiküljét az ágyról és még egy gyors pillantást vetett a tükörbe.
Halványzöld, kötött kosztümöt viselt, krémfehér blúzzal, melynek világoszöld szalag díszítette a nyakát. A lábára a kosztümhez illő zöld cipőt húzott, kezében a cipőhöz illő angolnabőr retikült tartott, csuklóján egy arany-malachit karkötő csillogott. Ruházata tökéletesen kiemelte alakját és aranyszín haját. Azt gondolta, csodálatosan néz ki. Lehet, hogy nem úgy, mint egy kiscsaj, de legalább meglehetősen ízlésesen.
Azonban, mikor kilépett a folyosóra és meglátta Rita Hannabyt, Ginger hátrányban érezte magát, olyannak, aki csak mímeli az eleganciát.
Rita ugyanolyan karcsú volt, mint Ginger, de vagy tíz centivel magasabb, s bármit vett fel, királynői méltóság sugárzott belőle. Tökéletesre vágott gesztenyebarna haját hátrafésülve viselte. Ha az arccsontja kicsit finomabban cizellált, szigorúbbnak látszott volna. A szépség és melegség azonban ott ragyogott sugárzó, szürke szemében, áttetsző bőrében és szépívű szájában. Rita egy szürke St. John-kosztümöt viselt, gyöngysort, gyöngy fülbevalót és széles karimájú, fekete kalapot.
Ginger számára az volt az elképesztő, hogy Rita divatos külseje nem tűnt megtervezettnek. Az embernek nem az volt az érzése, hogy ez a nő órákat töltött készülődéssel, inkább az, hogy Rita kifogástalan tisztasággal és divatosan szabott ruhatárral született; az elegancia az ő természetes állapota volt.
- Hihetetlenül nézel ki! - kiáltott fel Rita.
- Melletted úgy érzem magam, mint egy madárijesztő.
- Badarság. Még ha húsz évvel fiatalabb is lennék, akkor se lehetne hozzád hasonlítani, kedves. Figyeld csak meg, ebédnél kivel fog csacsogni a pincér.
Gingerben nem volt álszerénység. Tudta, hogy csinos. De az ő szépsége inkább, egy tündéré volt, míg Ritának megvolt annak az embernek a kékvérű külseje, aki felülhet a trónra és uralkodhat a világon, amelyhez tartozik.
Rita nem tett semmit, hogy Gingerben új keletű kisebbségi komplexus alakuljon ki. Az asszony nem úgy bánt vele, mint a lányával, hanem mintha a húga lett volna, vele egyenlő személy. Ginger tudta, hogy a kisebbrendűség, amelyet érzett, szánalmas állapotának közvetlen következménye. Egészen két héttel ezelőttig nem függött senkitől. Most újra rá kellett bíznia magát valakire, nem tudott gondoskodni magáról, és az Önbecsülése minden nappal csak mélyebbre csúszott. Rita Hannaby jó humora, fáradhatatlan bátorítása sem bizonyult elegendőnek, hogy elterelje Ginger figyelmét arról a kegyetlen tényről, hogy harmincéves korára a sors újból visszakényszerítette a gyerek szerepébe.
Együtt mentek le a márványborítású előcsarnokba, ott vették fel a kabátjukat. Aztán kiléptek az oszlopos, fedett felhajtóra, ahol már ott várakozott a Mercedes 500 SEL gépkocsi. Herbert, aki a komornyik és a hűséges mindenes ötvözete volt, körülbelül öt perce hozta ki a garázsból a kocsit és járatta a motort, tehát az utastérben már kellemes meleg volt.
Rita a megszokott magabiztosságával vezetett végig a régi birtokok között, a csupasz szil- és juharfákkal szegélyezett utakon, aztán át az egyre forgalmasabb főútvonalakon. Dr. Immanuel Gudhausen irodája felé tartottak, mely a nyüzsgő State Streeten működött. Ginger 11.30-ra volt bejelentve. Az elmúlt héten már kétszer járt nála. A tervek szerint Gingernek minden hétfőn, szerdán és pénteken el kellett mennie hozzá, amíg a végére nem járnak ezeknek az eszméletzavar-rohamoknak. Gyengébb pillanataiban Ginger biztos volt abban, hogy még harminc év múlva is a pszichiáter díványán fogja tölteni a délutánjait.
Rita le akart bonyolítani némi bevásárlást, míg Ginger az orvosnál van. Aztán azt tervezték, hogy megebédelnek valamelyik elegáns étteremben, ahol - ehhez nem fért semmi kétség - a dekoráció olyannak fog tűnni, mintha Rita Hannaby külsejéhez tervezték volna, és ahol Ginger majd úgy fogja érezni magát, mint egy iskolás lány, aki kétségbeesetten próbál megfelelni a felnőttek elvárásainak.
- Gondolkodtál azon, amit múlt pénteken javasoltam? - kérdezte Rita vezetés közben. - Tudod, a Nők Segélyegylete a kórházban?
- Nem hinném, hogy már kész volnék ilyesmire. Olyan... esetlennek érzem magam.
- Pedig fontos munka - mondta Rita, miközben ügyesen kisiklottak a Mercedes-szel egy teherautó mögül, a forgalom engedélyezte résbe.
- Tudom. Láttam, mennyi pénzt kalapoztál össze a kórháznak, láttam az új berendezéseket, amelyeket vásároltál... de azt hiszem, egyelőre még távol kell maradnom a Memorialtól. Minden arra emlékeztetne, hogy nem tudom végezni azt a munkát, amelyre pedig felesküdtem.
- Megértem, drágám. Felejtsd el. De ott van még a Nőliga az Öregekért, vagy a Gyerekeket Pártfogoló Szövetség. Ezek bármelyikében elkelne a segítséged.
Rita fáradhatatlanul jótékonykodott, rátermetten vezette a bizottságokat, vagy tagként működött és nem csupán a szervezésben vett részt, de attól sem ijedt meg, ha kétkezi munkát kellett végeznie.
- Na, mit szólsz? - erősködött. - Biztos vagyok abban, hogy hasznosnak találnád, például a gyerekekkel való munkát.
- Rita, de mi lesz, ha akkor tör rám a roham, mikor a gyerekekkel vagyok? Halálra rémiszteném őket és...
- Ó, ugyan már! - kiáltott fel Rita. - Az elmúlt két hétben akárhányszor kirángattalak a házból, ugyanezt a kifogást hoztad föl, hogy ne kelljen még a szobádból se kitenned a lábad; "Ó, Rita, rám jön a roham és csak szégyent hoznék rád". De nem jött semmiféle roham és nem is fog. De ha rád is jönne, akkor sem hoznál rám szégyent. Nem szégyellem én el magam olyan könnyen, drágám.
- Egy pillanatig sem gondoltam, hogy holmi visszahúzódó nebáncsvirág vagy. De még nem láttál engem ilyen roham közben. Nem tudod, milyen vagyok és...
- Az isten szerelmére, ez tisztára úgy hangzik, mintha te lennél Dr. Jekyll és Mr., vagyis Mrs. Hyde, de ez nem igaz. Még senkit nem vertél agyon, ugye?
Ginger felnevetett és megrázta a fejét:
- Rita, fantasztikus vagy.
- Kiváló. Sokat fogsz segíteni a szervezésben.
Bár Rita valószínűleg nem úgy gondolt Gingerre, mint valami pátyolgatásra szoruló esetre, mégis úgy közelített hozzá. Nekigyürkőzött és elhatározta, hogy kihozza Gingert ebből a krízisből és semmi a világon nem állíthatja meg ebben. Gingernekjól esett Rita aggódása - ugyanakkor egy kicsit el is szomorította, hogy ennyire rászorult.
Megálltak egy közlekedési lámpánál. Körülöttük autók, kamionok, buszok, taxik, áruszállító teherautók, mindenfelől. A Mercedes utasterébe csak tompán jutott el a város kakofóniája, de azért nem volt teljes a csend, s mikor Ginger kinézett az oldalablakon, hogy megkeresse a forrását egy különösen idegesítő dohogó hangnak, egy hatalmas motorkerékpárt látott meg, amint mellettük várakozott. A motoros abban a pillanatban felé fordította a fejét, de Ginger nem látta az arcát. A motoros sisakot viselt, melynek színezett üvegű arcvédője teljesen le volt engedve az álláig.
Tíz nap óta először, amnéziás köd ereszkedett Ginger agyára. Ezúttal sokkal gyorsabban történt, mint a fekete kesztyűkkel, az ophtalmoszkóppal, vagy a mosdólefolyóval. Ránézett az arcvédő sima üvegfelületére és szinte elállt a szívverése, elakadt a lélegzete, és azonnal átsüvített rajta a félelem. Elájult.
Először az autódudákat hallotta meg. A személykocsik, buszok dudáit, a kamionok kürtjeit. Némelyik magas hangon szólt, mint valami állat vonyítása, némelyik mély volt és vészjósló.
Kinyitotta a szemét. Látása fókuszba ugrott. Még mindig a kocsiban ült. A kereszteződés még mindig előttük volt, bár nyilván eltelt pár perc, mert előremozdult a forgalom. A motor járt még, de a sebváltó üresben volt. A Mercedes vagy négy-öt méterrel közelebb állt most a gyalogátkelőhöz, ferdén, enyhén belógva a szomszéd sávba. Ez okozta a nagy dudakoncertet, ahogy a többi jármű megpróbálta kikerülni őket.
Ginger hallotta a saját nyüszítését.
Rita Hannaby áthajolt a vezető ülést az utasétól elválasztó kardanbokszon és Ginger kezét fogta, szinte szorítva:
- Ginger, itt vagy? Jól vagy, Ginger?
Vér. Az autókürtök tülkölése és Rita hangja után Ginger tudatára ébredt a vérnek. Vörös pöttyök csúfították el világoszöld szoknyáját. Kosztümkabátjának ujján is ott virított egy sötét paca. A keze is véres volt, csakúgy, mint Rita kezei.
- Ó, istenem - nyögte Ginger.
- Ginger, magadhoz tértél? Ginger? - Rita egyik körme leszakadt, csak fityegett, s úgy tűnt, mindkét keze alaposan össze van karmolva. Karmolások virítottak az ujjain, a kézfején, a tenyere meg vérzett, s amennyire meg tudta állapítani, a vér Ritáé volt, nem az övé. A szürke St. John-kosztüm ujja is tocsogott a vértől.
- Ginger, szólalj meg!
Az autódudák tovább harsogtak körülöttük.
Ginger felnézett, s látta, hogy Rita gondosan elkészített frizurája össze-vissza áll. Egy öt centi hosszú karmolás éktelenkedett a bal arcán, s a vérrel keveredett smink végigfolyt egészen az álláig.
- Magadhoz tértél - sóhajtott fel nyilvánvaló megkönnyebbüléssel Rita és elengedte Ginger kezeit.
- Mit műveltem?
- Csak egy kicsit Összekarmoltál - mondta Rita. - Semmiség. Volt egy rohamod, pánikba estél és megpróbáltál kiszállni a kocsiból. De nem engedtem. Elüthetett volna egy autó.
Egy elhaladó kocsiból, mely kikerülte a Mercedest, a sofőr valami trágárságot ordított dühösen feléjük.
- Megsebeztelek - nézett rá szomorúan Ginger. A rosszullét kerülgette és émelygést érzett, ha arra gondolt, mit tett.
A többi autóból is egyre növekvő türelmetlenséggel nyomkodták a dudákat, de Rita nem törődött velük. Újra megfogta Ginger kezét. Ezúttal nem azért, hogy visszatartsa, hanem hogy megvigasztalja és lelki támaszt nyújtson neki:
- Semmi baj, drágám. Elmúlt, és egy kis jód engem is rendbe fog hozni.
A motoros. A sötét arcvédő.
Ginger kinézett az oldalablakon: a motoros már nem volt ott. Végül is, nem jelentett veszélyt rá - csak egy arra elhaladó idegen volt.
Fekete kesztyűk, egy ophtalmoszkóp, egy mosdó lefolyója, s most egy motoros sisakjának sötét arcvédője. Miért van ezeknek a dolgoknak ilyen kiemelt szerepük a számára? Mi a közös bennük, ha van valami közös
egyáltalán?
- Úgy szégyellem magam - suttogta Ginger, miközben
egy könnycsepp gördült le az arcán.
- Felesleges. De most jobb lesz, ha elmegyünk az útból - mondta Rita. Előhúzott pár papírzsebkendőt és letörölte a kormánykereket, meg a sebváltót, hogy ne vérezzen össze jobban semmit.
Ginger visszahanyatlott az ülésre. Az ő keze még síkos volt Rita vérétől. Lehunyta a szemét és próbálta visszafojtani a könnyeit, de ez nem sikerült. Négy pszichotikus esemény öt héten belül. Már nem tudott békésen sodródni a szürke, téli napokkal, védtelenül, a sorsnak engedelmeskedve, s pusztán csak egy újabb rohamra várva, vagy arra, hogy ez az egész majd magától elmúlik. Mindez tévedés, hiba volt. December 16-a volt hétfő, és Ginger hirtelen elhatározta, hogy tényleg tesz valamit, mielőtt az ötödik eszméletzavar is bekövetkezik. El nem tudta képzelni, mit, de biztos volt abban, hogy eszébe fog jutni valami, ha koncentrál és felhagy az önsajnálattal. Elért a mélypontra. Megalázottsága, félelme és kétségbeesése már nem húzhatta mélyebbre. Innen már csak felfelé vezethetett az út. Vissza fogja küzdeni magát a felszínre és ki fogja tépni magát a sötétségből, ahová belezuhant.


Harmadik fejezet


Karácsony napja - karácsony estéje


1
Laguna Beach, Kalifornia

December 24-én, kedden reggel nyolckor, amikor Dom Corvaisis kibújt az ágyból, a reggeli tisztálkodást egyfajta ködben végezte, amelyet az előző este beszedett válium és Dalmane hosszan megmaradó hatása okozott.
Sorozatban ez volt a tizenegyedik éjszaka, hogy se az alvajárás, se a rossz álom nem zavarta meg a nyugalmát. A gyógyszerterápia bevált, ezért hajlandó volt elviselni a gyógyszerek mellékhatásait, hogy véget vessen a kimerítő, éjszakai vándorlásoknak.
Nem gondolt arra, hogy fizikailag - vagy akár pszichikailag - gyógyszerfüggővé válhat. Túllépte az előírt adagot, de még nem aggódott. Majdnem elfogytak a tablettái, ezért, hogy új receptet szerezzen Dr. Cobletz-től, kitalált egy mesét, hogy betörtek a házába, a gyógyszereit elvitték a hifitornyával, meg a tévéjével együtt. Dom hazudott az orvosának, hogy gyógyszerhez jusson és olykor reálisan, kedvezőtlen fényben látta saját cselekedetét, de legtöbbször, a nyugtatók finom ködében magára tudta húzni az önámítás kopott takaróját.
Nem mert arra gondolni, mi történik majd vele, ha a holdkórosság epizódjai visszatérnek, ha januárban tényleg kifogy a szerekből.
Miután képtelen volt a munkájára koncentrálni, tíz órakor felvette könnyű kordbársony dzsekijét és elhagyta a házat. Hűvös, késő decemberi délelőtt volt. Mostantól a tengerpart, néhány kivételes, meleg napot kivéve, egészen áprilisig viszonylag kihalt lesz.
Ahogy Dom lereszkedett a dombok között a Firebird-jével a városközpont felé, elcsodálkozott azon, hogy Laguna milyen gyászosnak tűnik a komor, szürke ég alatt. Eltűnődött, hogy az ólomnehéz homályból mennyi az igazi és mennyi köszönhető a drogok tompító hatásának, de aztán gyorsan elhessegette magától ezeket a zavarbaejtő gondolatokat. Tudta, hogy valamelyest tompábbak az érzékei, ezért különösen óvatosan vezetett.
Dom a legtöbb levelét a postán vette fel. Mivel sok kiadványra fizetett elő, bérelt egy postafiókot. Azon a napon, karácsonykor, a doboz több, mint félig megtelt. Meg se nézte a feladókat a borítékokon, hanem az egészet kivitte a kocsihoz, azzal a szándékkal, hogy majd reggeli közben átnézi.
A Cottage, az évtizedek óta igen népszerű étterem, a Pacific Coast Highway keleti oldalán állt, az út felett, a lejtőn. Ebben az órában a reggeli roham már véget ért, és az ebédelni vágyók tömege még nem érkezett meg. Dom egy ablak melletti asztalt kapott, a legjobb kilátással. Két tojást rendelt, angolszalonnát, sült krumplit, pirítóst és grapefruitlevet.
Evés közben belepillantott a postájába. Magazinok és számlák mellett volt ott egy levél Lennart Sane-től, a káprázatos svéd ügynöktől, aki elintézte a fordítási jogokat Skandináviában és Hollandiában, s jött egy kövér csomag a Random House-tól is. Ahogy meglátta a kiadó nevét a küldeményen, Dom azonnal tudta, mi van a csomagban. Végre tisztulni kezdett az elméje, a tompaságot részben eloszlatta az izgalom. Letette a pirítósát és feltépte a hatalmas borítékot, mely első regényének egy előzetes példányát tartalmazta. Nincs olyan férfi, aki tudná, mit érezhet egy nő, aki elsőszülött gyermekét tartja a karjaiban, de egy regényíró, aki első könyvének első nyomtatott példányát veszi kézbe, ugyanazt az örömöt tapasztalja meg, mint az anya, aki először néz csecsemője arcára és érzi a testmelegét még a pólyán keresztül is.
Dom a könyvet a tányérja mellé tette, és alig tudta levenni róla a szemét. Befejezte az étkezést, és kávét is rendelt, mire végre képes volt elfordítani a figyelmét a Szürkület-től és átnézni a maradék postát. Egyebek között volt ott egy feladó nélküli fehér boríték, mely csupán egy szelet papírt tartalmazott, amire írógéppel két mondatot írt a titokzatos feladó. Két mondatot, mely megrázta Domot: Az alvajárónak saját múltjában kell kutatnia problémájának forrása után. Mert a titok oda van eltemetve. Megdöbbenve olvasta el újra az üzenetet. A papír megzörrent a kezében, ahogy remegés szaladt át a testén. Tarkója egyszeriben jéghideg lett.

2
Boston, Massachusetts

Mikor Ginger kiszállt a taxiból, egy hatszintes, viktoriánus stílusban épült téglaépület előtt találta magát.
Arcul csapta a dühösen tomboló szél. A Newbury Streetet szegélyező csupasz fák komor zörrenésekkel reagáltak: a hang olyan volt, mint az egymáshoz koccanó csontok. Ginger összehúzta magán a kabátot, elsietett egy alacsony vaskerítés mellett, és a 127-es számnál bement a kapun. Az épület régebben a Hotel Agassiz kapott helyet, a város egyik neves jellegzetessége, most azonban Öröklakások. Ginger azért jött, hogy meglátogassa Pablo Jacksont, akiről csak annyit tudott, amennyit előző nap a Boston Globe-ben olvasott róla.
Akkor jött el a Baywatch-ból, miután George elment dolgozni a kórházba, s Rita meg nekivágott, hogy még az utolsó pillanatban vegyen egy-két karácsonyi ajándékot. Ginger azért várt, míg mindketten elmennek, mert félt, hogy megpróbálják visszatartani. Lavínia, a szobalány, megkísérelte lebeszélni őt arról, hogy egyedül menjen el. Ginger hagyott egy kis cetlit, amelyben leírta, hol van és remélte, hogy vendéglátói nem lesznek túl idegesek.
Mikor Pablo Jackson ajtót nyitott, Ginger meglepődött. Hogy a férfi fekete bőrű volt és nyolcvanas éveiben járt - ez nem lepte meg, mert ezt tudta a Globe-ban megjelent cikkből. De nem volt felkészülve ilyen élettel teli, erőteljes nyolcvanéves emberre. A férfi körülbelül száznyolcvan centi magas volt, szikár, de az életkor nem roggyantotta meg a lábát, nem hajlította meg a hátát és nem görbítette meg a vállait. Katonásan kihúzta magát, ahogy állt fehér ingben és élére vasalt, fekete nadrágban. Élénkség és fiatalos lendület bujkált a mosolyában és a mozdulatban, ahogy beljebb invitálta Gingert. Sűrű, göndör haja nem húzódott hátra a homlokáról, de olyan fehér volt, mintha jelenésszerű fény ragyogna belőle, furcsán misztikus aurát kölcsönözve neki. Bekísérte Gingert a nappaliba, olyan élénk járással, ami a nála negyven-ötven évvel fiatalabb férfiak sajátja.
A nappali volt a következő meglepetés, mert Ginger nem erre számított egy ilyen műemlék, mint a Hotel Agassiz, és egy ilyen idős agglegény, mint Pablo Jackson esetében. A falakat krémszínűre festették, a modern vonalú szófák és székek kárpitja is az ehhez illő színben pompázott. Egy ugyanilyen krémárnyalatú, mély, hullámmintás Edward Fields-szőnyeg borította a padlót. Bizonyos tarkaságot néhány, a díványokra és a székekre dobott pasztellszínű párna biztosított, meg két nagy olajfestmény - az egyik egy Picasso - a falon. Az eredmény levegős, világos, meleg és modern szobabelső volt.
Ginger helyet foglalt a hatalmas ablak mellett álló, két egymással szembefordított karosszék egyikében. Udvariasan visszautasította a kávét és így szólt:
- Mr. Jackson, attól tartok, egy kis csalás árán jutottam be önhöz.
- Roppant érdekes indítás - mosolyodott el a férfi, majd keresztbe tette a lábait, s hosszú, fekete kezeit a szék karfájára helyezte.
- Az igazság az, hogy nem vagyok riporter.
- Nem a People-től jött? - vizsgálgatta őt tűnődve a férfi. - Nos, rendben. Tudtam, hogy nem riporter, ahogy beengedtem magát. Manapság a riportereknek mézes-mázos a modoruk, ugyanakkor nagyon arrogánsak is.
Ahogy megláttam az ajtóban, azt mondtam magamban, "Pablo, ez a helyes kislány nem riporter, hanem egy igaz ember".
- Segítségre van szükségem, és csak öntől kaphatom meg.
- Egy ifjú hölgy bajban? - kérdezte vidáman Pablo. Nem látszott se dühösnek, se kedvetlennek, pedig Ginger erre számított.
- Attól féltem, nem fog beengedni, ha elárulom az igazi okot, miért akartam találkozni Önnel - mondta Ginger. - Tudja, orvos vagyok, sebészgyakornok a Memorialban, és amikor olvastam önről azt a cikket a Globe-ban, azt gondoltam, talán segíteni tud rajtam.
- Akkor is örömmel látnám, ha újságárus lenne. Egy nyolcvanegy éves öregember nem engedheti meg magának, hogy bárkit is visszautasítson... kivéve, ha azzal szereti tölteni a napjait, hogy a csupasz falakhoz beszél. Emellett, még egy ilyen hozzám hasonló kiégett kövület sem küldhet el egy olyan szép leányzót, mint ön. De most már árulja el, mi az a segítség, amelyet csak én nyújthatok önnek.
Ginger előrehajolt a székében:
- Először is tudnom kell, hogy a cikkben szereplő tények igazak-e.
A férfi vállat vont:
- Annyira, amennyire egy újságcikk helyénvaló lehet. Anyám és apám kivándorolt amerikaiak voltak, akik Franciaországban éltek, ahogy az újságban is állt. Anyám népszerű chanteuse volt, kávéházi énekes Párizsban, az első világháború előtt és után. Apám zenész volt, ahogy a Globe is írja. És az is igaz, hogy a szüleim ismerték Picassót és korán felismerték a zsenialitását. Engem is utána neveztek el. Vettek vagy negyven Picasso-művet, amikor még nagyon olcsók voltak, és a mester is adott nekik párat ajándékba. Bon gout, az volt nekik. Nem birtokoltak több száz festményt, ahogy az újság állítja, csak ötvenet. Mégis ez a gyűjtemény zavarbaejtő vagyont jelentett. Az évek folyamán fokozatosan eladogatták a képeket, ezzel egészítették ki a nyugdíjukat, és így én is tudtam mire támaszkodni.
- S ön tényleg színpadi bűvészként dolgozott?
- Több, mint ötven évig - mondta a férfi és elegáns mozdulattal a magasba emelte mindkét kezét, mintha maga is meglepődött volna ezen a hosszú időn. A gesztusnak olyan ritmusa és folyamata volt, mint egy bűvészmutatványnak és Ginger félig-meddig arra számított, hogy eleven, hófehér galambok varázsolódnak elő a levegőből. - Híres voltam. Sans pareil, senkihez nem hasonlítható, még ha én is mondom ezt magamról. Itt nem annyira, de Európában és Angliában annál inkább.
- És az is a műsorhoz tartozott, hogy felhívott pár személyt a közönség soraiból a színpadra és hipnotizálta őket?
- Igen, az volt a fénypont - bólintott a férfi, - Mindig bombasikert hozott.
- És most azzal segíti a rendőrség munkáját, hogy hipnotizálja a bűncselekmények szemtanúit, és így olyan részletek is előjönnek, amiket különben el is felejtettek volna.
- Nos, nem éppen egy egész napos elfoglaltság - mondta a férfi, s egyik karcsú kezével intett, mintha el akarna oszlatni bármilyen erre vonatkozó gondolatot. Ez a mozdulat meg úgy hatott, hogy a végén az ember egy semmiből előkapott csokor virágra, vagy kártyapaklira számított. - Gyakorlatilag, az elmúlt két évben csak négyszer kerestek meg. Rendszerint én vagyok az utolsó mentségük.
- De amit csinált, az bevált?
- Ó, igen. Ahogy az újság is állítja. Például egy járókelő véletlenül szemtanúja lesz egy gyilkosságnak és futólag látja az autót, amelyben a gyilkos elmenekül, de nem tud visszaemlékezni a rendszámra. Nos, ha csak a pillanat törtrészéig látta a rendszámot, a szám belevésődik a tudattalanjába, mert hiszen soha nem felejtünk el semmit, amit már láttunk egyszer. Soha. Tehát ha egy hipnotizőr transzba juttatja a szemtanút, visszaviszi az időben - ez esetben a bűntény időpontjáig - és utasítja, hogy nézze meg a kocsit alaposabban, akkor a rendszámhoz is hozzá lehet jutni.
- Mindig?
- Nem mindig. De többször nyertünk, mint ahányszor vesztettünk.
- De miért fordulnak önhöz? A rendőrség pszichiáterei képtelenek hipnózist alkalmazni?
- Természetesen nem. De ők pszichiáterek, és nem hipnotizőrök. Nem a hipnózisra specializálták magukat. Én viszont egy egész életen át azzal foglalkoztam, kifejlesztettem a saját technikáimat, melyek sokszor sikeresek voltak, amikor más elfogadott módszerek kudarcot vallottak.
- Szóval, mikor a hipnózis jön szóba, ön egy ügyes szakember?
- Igen, így igaz. De miért érdekli ez magát ennyire, doktornő?
Ginger a retiküljével az ölében ült ott, s kezeit azon pihentette. De ahogy a rohamairól mesélt Pablo Jacksonnak, egyre szorosabban markolta a retiküljét, míg belefehéredtek az ujjizületei.
Jackson nyugodt viselkedése döbbent érdeklődéssé és aggodalommá változott:
- Szegény gyermek. Szegény, szegény kislány. De mal en pis - en pis! Szörnyű ez az egész. Itt várjon. Ne mozduljon - azzal felugrott a székéből és kisietett a szobából.
Amikor visszajött, két pohár brandyt tartott a kezében. Ginger megpróbálta visszautasítani az Övét:
- Nem, köszönöm, Mr. Jackson. Nem szoktam inni, különösen nem ilyen korai órában.
- Hívjon csak Pablonak. Mennyit aludt múlt éjjel? Nem sokat! Az éjszaka nagy részében fenn volt, több órája felkelt már, tehát magának ez már nem is olyan korai, hanem inkább szinte a délután közepe. Az embernek meg semmi oka nincs arra, hogy délután ne igyon egyet.
Újra leült a székébe és egy percig, míg a konyakjaikat szopogatták, csendben maradtak.
- Pablo - szólalt meg végül Ginger. - Azt szeretném, ha hipnotizálna engem, visszavinne november 12-ig, a Bernstein-féle fűszerüzletbe. Azt szeretném, ha ott tartana annál a pontnál és hajthatatlanul kérdezgetne, amíg meg nem tudom magyarázni, hogy azoknak a fekete kesztyűknek a látványa miért ijesztett úgy meg.
- Lehetetlen - rázta meg fejét a férfi. - Nem, nem.
- Megfizetem, bármennyit...
- A pénz nem érdekel. Nincs szükségem rá - ráncolta össze a homlokát Pablo. - Bűvész vagyok és nem pszichológus.
- Járok egy pszichiáterhez és felvetettem neki a dolgot, de ő nem fogja megcsinálni.
- Biztosan megvannak az indokai rá.
- Azt mondja, túl korai volna még a hipnotikus regressziós terápia. Elismeri ugyan, hogy a technika segíthet feltárni a rohamaim okát, de azt mondja, hiba is bekövetkezhet, mert talán még nem készültem föl rá, hogy szembenézzek az igazsággal. Azt mondja, az idő előtti konfrontáció aggodalmaim forrásával akár idegösszeomláshoz is vezethet.
- Látja? Ő jobban tudja. Csak belekontárkodnék a dologba.
- Nem igaz - erősködött Ginger, és dühös lett a pszichiáterével folytatott minapi beszélgetés emlékétől, mely során a pszichiáter dühítően lekezelően viselkedett. - Lehet, hogy tudja, mi a legjobb a legtöbb betegének, de azt nem tudja, mi a legjobb nekem. Én ezt nem tudom így folytatni. Mire Gudhausen hajlandó lesz hipnózist alkalmazni, talán egy év múlva, én már nem leszek épelméjű, hogy élvezzem az előnyeit. Most akarom megragadni a probléma gyökerét és úrrá lenni rajta. Csinálni akarok már valamit!
- De beláthatja, én nem vállalhatok felelősséget.
- Várjon - szakította félbe Ginger és letette a konyakját. - Számítottam a vonakodására. - Azzal kinyitotta a retiküljét, előhúzott egy összehajtogatott, géppel írt lapot és átnyújtotta a férfinak. - Tessék. Vegye el ezt.
Jackson elvette a papírt. Bár fél évszázaddal idősebb volt, mint Ginger, mégis az ő keze bizonyult kevésbé remegősnek.
- Mi ez?
- Egy hivatalos nyilatkozat, mely világossá teszi, hogy én jöttem ide kétségbeesésemben, és tisztázza magát, ha bármi rosszul sülne el.
A férfi el sem olvasta:
- Nem érti az egészet, kedves hölgy. Nem félek én, hogy esetleg beperel. Gondoljon csak a koromra és vesse össze azzal a csigalassúsággal, amivel a bíróságok működnek. Meg sem érném az ítéletet. De a lélek igen kifinomult szerkezet, és ha valami félresikerülne, ha tényleg idegösszeomlást idéznék elő, akkor biztos a Pokolban sütnének meg.
- Ha nem segít nekem, ha még hosszú hónapokat kell eltöltenem a terápiával, bizonytalanul tekintve a jövőbe, akkor is idegösszeomlást fogok kapni - emelte fel a hangját kétségbeesetten Ginger, melybe csalódottság és düh is keveredett. - Ha elküld, ha jó szándékú barátok kegyelmére bíz és Gudhausenre, akkor nekem végem. Nem tudom továbbfolytatni így! Ha nem segít, akkor is felelős lesz az összeomlásért, mert megelőzhette volna.
- Sajnálom - mondta a férfi.
- Kérem.
- Nem tudok segíteni.
- De tud, maga hidegszívű, fekete ördög - mondta Ginger és azonnal meg is rémült a saját szavaitól, ahogy kimondta őket. A férfi jóindulatú arcára kiülő meglepett kifejezés láttán elszégyellte magát. Most rajta volt a sor, hogy azt mondja: - Sajnálom. Nagyon sajnálom - azzal az arca elé tette a kezét, előregörnyedt és zokogni kezdett.
A férfi odament hozzá és megállt előtte:
- Dr. Weiss, ne sírjon, kérem. Minden rendbe jön.
- Nem. Soha. Soha nem lesz olyan, mint régen. Jackson gyengéden lefejtette Ginger kezét az arcáról.
Egyik kezét a lány álla alá helyezte és felemelte a fejét, amíg Ginger rá nem nézett. Elmosolyodott, s miután hunyorogva megmutatta, hogy üres mindkét tenyere, egy negyeddollárost halászott elő Ginger füle mögül.
- Csend legyen - mondta Pablo Jackson, megsimogatva a lány vállát. - Hatásosan érvelt. S nekem természetesen nincs ame de boue-m, nem vagyok kegyetlen lélek. Egy nő könnyei megmozdíthatják a világot. Szóval, meggyőződésem ellenére, megteszem, amit tudok.
Ahelyett, hogy abbahagyta volna a sírást, Ginger, a kijelentés hallatán még jobban zokogni kezdett, bár ezek már a hála könnyei voltak.

-...és most mélyen alszik, nagyon mélyen, teljesen ellazul és válaszolni fog minden kérdésemre. Értette, amit mondtam?
- Igen.
- Nem kerülheti meg a választ. Válaszolnia kell. Pablo összehúzta a függönyöket és lekapcsolt minden
lámpát, egyet kivéve, mely Ginger Weiss széke mellett állt. A borostyánszínű fény beborította a lányt és kiemelte bőrének természetellenes sápadtságát. Haja olyan lett, mintha aranyszálakból fonták volna.
Jackson előtte állt és nézte az arcát. A lányban volt valami törékeny szépség, finom nőiesség, mégis hihetetlen erő áradt belőle. Juste milieu: tökéletes egyensúly, az arany középút, amely sehol nem volt olyan jól tettenérhető, mint az arcán, ahol a karakter és szépség egyenlő
súlyt kapott.
A lány szemei csukva voltak. A szemgolyók aprókat mozdultak a szemhéj alatt, ami arra utalt, hogy Ginger mély transzba zuhant.
Pablo visszament a székéhez, mely a sötétben állt, a lámpa sárga fénykörén kívül. Leült és keresztbe tette a
lábát.
- Ginger, miért ijedt meg a fekete kesztyűktől?
- Nem tudom - felelte halkan a lány.
- Nem hazudhat nekem. Érti? Semmit sem titkolhat el előlem. Miért ijedt meg a fekete kesztyűktől?
- Nem tudom.
- Miért ijedt meg az ophtalmoszkóptól?
- Nem tudom.
- Miért ijedt meg a lefolyó látványától?
- Nem tudom.
- Ismerte azt a motoros férfit a State Streeten?
- Nem.
- Akkor miért rémült meg tőle?
- Nem tudom. Pablo felsóhajtott:
- Nagyon jó. Ginger, most valami elképesztőt fogunk csinálni, valamit, ami lehetetlennek tűnhet, de biztosíthatom, hogy lehetséges. Valójában nem is olyan nehéz dolog. Visszafelé fogjuk forgatni az időt. Sőt. Magát is lassan, de biztosan visszaküldjük az időben. Fiatalabb lesz. Már megy is. Nem tud ellenállni... az idő, mint egy folyó... visszafelé folyik... visszafelé... már nem december 24-e van. December 23-a, hétfő, s az óramutató még mindig visszafelé halad... egy kicsit gyorsabban... most 22-e van... 20-a... 18-a... - Jackson ebben a stílusban folytatta, amíg vissza nem vitte Gingert november 12-ig. - Most már a Bernste in-féle fűszerüzletben van és a sorára vár. Érzi a friss pékáru illatát, a fűszerekét? - És amikor Ginger bólintott, tovább érdeklődött. - Mondja el, milyen illatokat érez.
Ginger mélyet szippantott a levegőből és élvezettel teli kifejezés jelent meg az arcán. Hangja élénkebb lett:
-Pastrami, fokhagyma... mézes sütemények, szegfűszeg, fahéj... - Ginger a helyén maradt, szeme továbbra is csukva, de felemelte a fejét és ide-oda forgatta, mintha a boltot szemlélgetné. - Csokoládé. Érzi az illatát annak a kakaós tekercsnek!
- Csodálatos - mondta Pablo. - Most fizet, elfordul a pulttól... az ajtó felé indul, a retiküljével bajlódik.
- Nem tudom visszatenni a pénztárcámat - mondta komoran Ginger.
- Az egyik kezében ott a csomag a most vásárolt holmival.
- Hadakozom a pénztárcával.
- Durr. Nekiütközik az usankás férfinak.
Ginger felszisszent és összerezzent meglepetésében. - A férfi megragadja a csomagját, hogy segítsen magának, nehogy leejtse - mondta Pablo.
- Ó! - kiáltott fel Ginger. - Azt mondja magának, elnézést.
- Az én hibám - mondta Ginger. Pablo tudta, hogy a lány nem hozzá, hanem ahhoz az usankás, lángosképű férfihez beszél, aki ugyanolyan valódi volt a számára, mint azon a novemberi, keddi napon. - Nem néztem a lábam elé - mentegetőzött a lány.
- A férfi átnyújtja a csomagját, ön elveszi tőle. - Az idős bűvész fürkészve nézte Gingert. - És aztán... meglátja a... kesztyűjét.
Ginger átváltozása azonnali volt, mintha áramütés érte volna. Kiegyenesedett, szeme tágra nyílt:
- A kesztyűk! Ó, istenem, a kesztyűk!
- Meséljen a kesztyűkről, Ginger.
- Feketék - mondta reszkető hangon a lány. - Fényesek.
- És még?
- Nem! - kiáltott fel Ginger, s már-már felállt a székről.
- Üljön le, kérem! - mondta Pablo.
Ginger megmerevedett abban a félig álló pózban.
- Ginger, utasítom, hogy üljön vissza és nyugodjon
meg!
Ginger merev felsőtesttel visszaült, apró kezei ökölbe szorultak. Sugárzó, kék szeme nyitva volt, de nem Pablora fókuszált, hanem a kesztyűkre a memóriájában.
- Most megnyugszik, Ginger. Nyugodt lesz... nyugodt... nagyon nyugodt. Érti?
- Igen. Rendben van - mondta a lány. Levegővétele lassabb lett, vállai is visszaereszkedtek, de azért még feszült volt.
Közönséges esetben, mikor Pablo transzba ejtett valakit, teljes és azonnali ellenőrzés alatt tartotta a hipnózis tárgyát. Meglepődött és feszélyezte, hogy a nő továbbra is szorong, pedig többször is felszólította, hogy nyugodjon meg. De nem csillapíthatta tovább. Végül így szólt:
- Beszéljen a kesztyűkről, Ginger.
- Ó, istenem. - A lány arca összerándult a félelemtől.
- Nyugalom és beszéljen a kesztyűkről. Miért fél tőlük?
Ginger összerázkódott:
- Ne engedje, hogy hozzám érjenek.
- Miért fél tőlük? - tette fel makacsul a kérdést Pablo. A lány átölelte magát és visszasüppedt a karosszékbe.
- Figyeljen, Ginger. Az a pillanat az időben megmerevedett. Az óramutató se előre, se hátra nem mozog. A kesztyűk nem tudják megérinteni. Soha nem hagynám, hogy magához érjenek. Az idő megállt. Megvan a hatalmam, hogy megállítsam az időt, és meg is tettem. Biztonságban van. Hall engem?
- Igen - felelt Ginger, de ahogy a székében kushadt, kétely és alig visszafojtott félelem volt a hangjában.
- Tökéletes biztonságban van - nézett Pablo döbbenten erre a kedves lányra, akit így letepert a rettegés. - Az idő megállt, tehát megvizsgálhatja azokat a kesztyűket, nem kell félnie, hogy elérik magát. Nézze meg őket és mondja el, miért rémült meg tőlük.
Ginger nem szólalt meg. Remegve ült a székben.
- Válaszolnia kell, Ginger. Miért fél a kesztyűktől? A lány csak nyögdécselt. Pablo rövid gondolkodás után
azt kérdezte tőle:
- egyáltalán, ez a pár kesztyű az, ami megijesztette?
- N-n-nem. Nem egészen.
- A kesztyűk, amiket ez a fickó visel ott a fűszerüzletben... egy másik pár kesztyűre emlékeztetik, talán egy olyan eset kapcsán, mely régebben történt? Ez a helyzet?
- Ó, igen, igen.
- Mikor történt ez a másik eset? Ginger, mit tett az a másik pár kesztyű?
- Nem tudom.
- De igen, tudja. - Pablo felemelkedett a székéből, az elfüggönyözött ablakhoz ment és onnan figyelte a lányt. - Rendben... az óramutató ismét mozog. Az idő megint visszafelé halad... vissza... vissza... egészen addig az időpontig, amikor először megijedt egy pár fekete kesztyűtől. Sodródunk vissza az időben... vissza... és most már ott van. Abban az időpontban, azon a helyen, abban a pillanatban, amikor és ahol megrémült a fekete kesztyűktől.
Ginger tekintete most egy másik félelemmel teli jelenetnél állapodott meg, egy más időpontban, s nem a lakásban és nem is a Bernstein-féle fűszerüzletben. Valahol máshol.
Pablo aggódva figyelte:
- Hol van, Ginger? - kérdezte, s mikor a lány csendben maradt, kicsit felemelte a hangját. - Meg kell mondania, hol van.
- Az arc - szólalt meg olyan kísérteties hangon Ginger, amitől remegés futott át Pablon. - Az arc. Az az üres arc.
- Magyarázza meg, Ginger. Milyen arc? Mondja el, mit lát.
- A fekete kesztyűket... a sötét üvegarcot.
- Úgy érti... mint a motorosoknak?
- A kesztyűk... az arcvédő. - A félelem görcse hullámzott keresztül a lányon.
- Nyugalom. Biztonságban van. Tökéletes biztonságban. És most, akárhol is van, lát egy embert, aki sisakot visel, arcvédős sisakot? És fekete kesztyűt?
Ginger a rettegés monoton kántálásába fogott: - Uh... uh... uh.
- Ginger, nyugodtnak kell maradnia. Lazítson. Semmi és senki nem árthat magának. Biztonságban van. - Pablo attól félt, hogy elveszíti az uralmat a lány felett és hamarosan vissza kell hoznia a transzból. Gyorsan odament Gingerhez, letérdelt mellé, egyik kezét a lány karjára helyezte és gyengéden megrázta, ahogy beszélt hozzá.
- Hol van, Ginger? Milyen messze ment vissza az időben? Hol van? És mi az időpont?
Szánalmas kiáltás szakadt ki a lányból, visszhang az időből, elkínzott felelet a régóta elfojtott félelemre és kétségbeesésre.
Pablo szigorú hangnemre váltott:
- Én irányítom magát, Ginger. Mélyen alszik, én pedig teljesen az irányításom alatt tartom. Követelem, hogy válaszoljon nekem!
Egy minden eddiginél hevesebb görcs futott át a lányon.
- Követelem, hogy válaszoljon! Hol van, Ginger?
- Sehol.
- Hol van?
- Sehol - mondta Ginger, s hirtelen abbahagyta a reszketést. Visszaereszkedett a székbe. A félelem leolvadt az arcáról, vonásai kisimultak. Halk, minden érzelmet nélkülöző hangon így szólt: - Halott.
- Hogy érti ezt? Hiszen nem halt meg.
- Halott - ismételte Ginger.
- Ginger, muszáj elmondania, hol van és milyen messzire ment vissza az időben és beszélnie kell a fekete kesztyűkről, arról az első pár fekete kesztyűről, amelyek eszébe jutottak, mikor meglátta azt a másik pár fekete kesztyűt a fűszerüzletben. Muszáj beszélnie róluk.
- Halott.
Ekkor, mivel Pablo a lány széke mellett térdelt, s így közel volt hozzá, észrevette, hogy a légzése hihetetlenül felszínes. Megfogta Ginger kezét, s döbbenten érezte, milyen hideg. Két ujját a csuklójára nyomta, hogy megnézze apulzusát. Gyenge. Nagyon gyenge. Kétségbeesetten a lány torkára tette az ujját, s nagy nehezen kitapintotta a lassú és gyenge szívverést.
Hogy elkerülje a további válaszadást, Ginger inkább visszahúzódott egy olyan alvásba, ami sokkal mélyebb volt, mint a hipnotikus transz, talán kómához hasonlított. Pablo még soha nem találkozott ilyennel és soha nem is olvasott ilyesmiről. Lehetséges, hogy Ginger inkább a halált akarta, semmint hogy válaszoljon a kérdéseire? Az, hogy memóriablokkok emelkedtek a traumatikus élmények emlékei köré, nem volt kivételes eset; a pszichológiai szakirodalomban néha előfordultak beszámolók ilyesmiről, de ezek olyan gátak voltak, amelyeket le lehetett rombolni anélkül, hogy megölték volna az alanyt. Semmilyen élmény nem lehet olyan borzalmas, hogy valaki inkább meghaljon, mint visszaemlékezzék rá. Mégis, ahogy Pablo a nyaki ütőeret tapogatta, a szívverés erőtlenebbé és szabálytalanabbá vált.
- Ginger, figyeljen - szólt rá sürgetően a lányra. - Nem kell válaszolnia. Nincs több kérdés. Visszajöhet. Nem zaklatom tovább a kérdéseimmel.
Úgy tűnt, Ginger valami roppant mély szakadék szélén egyensúlyozik.
- Ginger, hallgasson rám! Nincs több kérdés. Befejeztem. Esküszöm. - Hosszú és ijesztő szünet után Pablo az érverés enyhe erősödését érezte. - Nem érdekelnek a fekete kesztyűk és semmi más sem, Ginger. Vissza akarom hozni a transzból, ide a jelenbe! Hall engem? Kérem, hallgasson rám! Kérem! Befejeztem a kérdezősködést.
Az érverés akadozott, de aztán egyre egyenletesebben lüktetett. A légzés is javult. Ahogy Pablo ebben a megnyugtató modorban beszélt tovább a lányhoz, fokozatosan javult a helyzet. A pír visszatért Ginger gyönyörű arcára.
Egy perc múlva Pablo visszahozta őt december 24-ére és felébresztette.
- Nem jött be, mi? - pislogott Ginger. - Nem sikerült transzba ejtenie, ugye?
- De - mondta a férfi. - Túlságosan is messzire.
- Pablo, maga reszket - mondta Ginger. - Miért reszket? Mi a baj? Mi történt?
Ezúttal Ginger ment ki a konyhába, hogy konyakot töltsön mindkettőjüknek.
Később, amikor az ajtóban álltak, s Ginger kifelé indult a taxihoz, a lány így szólt:
- Még mindig nem tudom elképzelni, mi lehetett. Semmi borzalmas nem történt velem, olyan meg pláne nem, hogy inkább meghalnék, mintsem felfedjem.
- Van valami trauma a múltjában - mondta Pablo. -Egy olyan eset, melyben szerepel egy fekete kesztyűs ember, akinek, ahogy maga mondta, "fekete üvegarca" van. Talán egy motoros, mint az, amelyik pánikba kergette a State Streeten. Egy olyan eset, amelyet nagyon mélyen elásott... s amelyet, úgy tűnik, mindenáron ott, mélyen akar tartani. Komolyan mondom, el kéne mondania Dr. Gudhausennek, mi történt ma itt és hagyni, hogy innentől Ő folytassa.
- Gudhausen túl hagyományos, túlságosan lassú. Én azt szeretném, hogy ön segítsen.
- Nem fogom kockáztatni, hogy újra transzba vigyem.
- Hacsak a kutatásai során nem talál hasonló esetet.
- Erre nincs sok esély. Ötven év alatt rengeteg pszichológiát olvastam és hipnózissal foglalkozó szakirodalmat, de még sose hallottam ilyesmiről.
- De azért belefog a kutatásba, ugye? Megígérte.
- Meglátjuk, mit találok - mondta a férfi.
- És ha rájön, hogy valaki kifejlesztett egy használható technikát, amellyel túl lehet jutni egy ilyen memóriablokkon, kipróbálja rajtam.
Ginger még sötétben tapogatózott, de sokkal kevésbé volt zaklatott, mint amikor megérkezett Pablo Jackson lakásához. Legalább eljutottak valameddig, még ha maguk sem tudták, hová. Megtalálták a problémát, valami rejtélyes, traumatikus élményt a múltban, s bár egyetlen részletet sem tudtak meg róla, azt tudták, hogy létezik egy sötét árnyék, mely arra vár, hogy felfedjék.
- Mondja el Dr. Gudhausennek - tanácsolta újra Pablo.
- Minden reményem önben van.
- Átkozottul makacs - rázta meg a fejét az idős bűvész.
- Nem. Csak kitartó.
- Önfejű.
- Csak eltökélt.
- Acharnement!
- Mikor hazaérek, meg fogom keresni a szótárban ezt a szót, és ha sértő, akkor nagyon meg fogja bánni, ha csütörtökön visszajövök - incselkedett Ginger.
- Ne csütörtökön - ingatta a fejét Pablo. - A kutatás időt vesz igénybe. Nem fogom újra hipnotizálni, hacsak nem találok feljegyzést egy hasonló esetről, amelyet lemásolhatok.
- Oké, de ha pénteken vagy szombaton nem telefonál, valószínűleg visszajövök és magára töröm az ajtót. Magában van minden reményem.
- Bennem... jobb híján, igaz?
- Lebecsüli magát, Pablo Jackson - csókolta arcon a bűvészt Ginger. - Várom a hívását.
- Au revoir.
- Shalotn.
Odakint, ahogy beszállt a taxiba, eszébe jutott apja egyik kedvelt aforizmája, ami egy kicsit ellensúlyozta új keletű elevenségét: Mindig a sötétség előtt van a legvilágosabb.

3
Chicago, Illinois

Winton Tolk, a magas, fekete, joviális rendőr, kiszállt a járőrkocsiból, hogy három hamburgert, meg kólát vegyen a sarki bisztróban. Partnere, Paul Armes a kormánykerék mögött maradt, Brendan Cronin atya pedig a hátsó ülésen. Brendan megpróbált benézni a bisztróba, de nem tudott, mert a kirakatüveg tele volt festve ünnepi képekkel: Mikulás, rénszarvas, koszorúk, angyalok. Éppen bágyadtan eleredt a hó, s az időjárás-előrejelzés tizenöt centit jósolt éjfélre, ami fehér karácsonyt jelentett.
Ahogy Winton kiszállt a kocsiból, Brendan előrehajolt, és azt mondta Paul Armes-nak:
- Hát, tényleg senki nem hidalt le a Télaputól, de mi a helyzet a Szép az élettel! Az volt aztán a káprázatos film!
- Jimmy Stewart és Donna Reed - bólogatott Paul.
- Micsoda szereposztás! - Karácsonyi filmekről beszélgettek, és Brendan érezte, hogy kirukkolt a legeslegjobbal. - Lionel Barrymore játszotta a zsugorit. Gloria Grahame is benne volt.
- Thomas Mitchell is - mondta Paul Armes, s közben odakint Winton odaért a bisztró ajtajához. - Ward Bond. Istenem, micsoda színészek! - Winton belépett az ajtón. - De elfelejt egy másik remekművet. Csoda a 34. utcában.
- Az tényleg hihetetlen jó volt, de mégis azt gondolom, Capra filmje jobb.
Ugy tűnt, hogy a lövések döreje, és a törött üvegcserepek vízesésszerű csörömpölése ugyanabban a pillanatban hangzott fel. A kocsi ajtaja be volt csukva, a fűtőventillátor elég hangosan zúgott és a rádió is recsegett-csicsergett a rendőrségi hullámhosszon, a lövések mégis elég hangosak voltak, hogy Brendan elharapja a szót a mondat közepén. Ahogy a dörrenések elsodorták az Uptown Street karácsonyi békéjét, a bisztró festett kirakata üvegpermetté szóródott szét. Újabb lövések dördültek el, aztán üvegcserepek kezdtek záporozni a járőrkocsi tetejére.
- Ó, a kurva életbe! - kiáltotta Paul Armes, miközben előrántotta a fegyverét a tokjából és kilökte az ajtót, noha még javában hulltak az üvegcserepek. - Bukjon le és maradjon ott - rivallt rá Brendan-re, s már kint is volt. Összegörnyedve megkerülte az autót, amelyet fedezékül használt. Brendan kábán kinézett az ablakon, hátrafelé, a bisztró bejárata irányába. Hirtelen felpattant az ajtó és két fiatal férfi jelent meg, egy fekete és egy fehérbőrű. A fekete férfi kötött sapkát viselt és hosszú, sötétkék, kétsoros tengerészkabátot - és volt nála egy lefűrészelt csövű, félautomata puska. A fehér férfi skótkockás vadászdzsekit hordott és egy revolvert tartott a kezében. Sietve jöttek ki a bisztróból, félig görnyedt testtartásban, s a fekete bőrű fickó a járőrkocsi felé lendítette a puskája csövét. Brendan egyenesen a csőbe nézett. Egy villanást látott és biztos volt abban, hogy eltalálták, de a hátsó oldalablak sértetlen maradt. Az első ablak viszont berobbant; üvegtörmelék és ólomsörét záporozott az ülésekre, s a műszerfalra, nagy kopogással. A célt tévesztett lövés kizökkentette Brendant bénult kábulatából. Legördült az ülésről a padlóra, miközben a szíve majdnem olyan hangosan zakatolt, mint a fegyverropogás.
Winton Tolk volt olyan balszerencsés, hogy gyanútlanul egy fegyveres rablás közepébe sétált bele. És valószínűleg bele is halt.
Ahogy Brendan a járőrkocsi padlójára préselte magát, hallotta, hogy Paul Armes ordít odakint: - Dobják el a fegyvert!
Két lövést lehetett hallani. Nem puska volt, hanem revolver. De ki húzta meg a ravaszt? Paul Armes, vagy a vadászdzsekis férfi?
Újabb lövés. Valaki felsikoltott. De kit talált el a lövedék? Armes-t, vagy az egyik gonosztevőt?
Brendan nagyon meg akarta nézni, de nem merte megmutatni magát.
Hála Wycazik atya közbenjárásának a helyi körzeti kapitánynál, Brendan megfigyelőként már öt napja rótta az utcákat Wintonnal és Paullal. Közönséges öltönyben, nyakkendőben, felöltőben világi szakértőnek kellett mutatnia magát, akit az Egyház alkalmazott, hogy tanulmányozza, milyen szükség van a katolikus jótékonysági programokra. Ez volt a fedősztori, és úgy tűnt, mindenki elhitte. Winton és Paul körzete Uptown volt; ezt a környéket északon a Foster Avenue, keleten a Laké Shore Drive felhőkarcolói, délen az Irving Park Road, nyugaton pedig a North Ashland Avenue határolta. Chicago legszegényebb körzete volt ez, itt volt a legnagyobb a bűnözés. Feketék és indiaiak laktak itt, de főleg spanyol-ajkúak. A Wintonnal és Paullal eltöltött öt nap után Brendanban erős rokonszenv alakult ki a két férfi iránt
és mély szimpátiát érzett az összes becsületes emberrel, akik itt éltek - és akik egy maroknyi emberbőrbe bújt sakál potenciális zsákmányai voltak. Brendan megtanulta, hogy itt mindenre számítani kell.
Újabb lövedékek csapódtak a járőrkocsi oldalába.
Brendan magzati pózban kuporgott az első és hátsó ülések között és megpróbált imádkozni, de nem akartak jönni a szavak. Isten még mindig nem létezett a számára, ezért szörnyű magányban kellett gubbasztania.
Odakint Paul Armes kiáltása hallatszott:
- Fel a kezekkel!
- Húzz te a náthásba! - kiabált vissza a egyik fegyveres. Amikor Brendan a St. Joseph-ben eltöltött egy hét után
jelentkezett Wycazik atyánál, ő átküldte egy másik kórházba. Ott az elfekvő osztályon kellett dolgoznia, mely rémes helynek bizonyult, s ahol egyáltalán nem voltak gyerekek. Brendan hamar rájött, milyen leckét kellett megtanulnia Wycazik atya szerint. A legtöbb ember számára, aki élete végére ért, a halál nem félelmetes volt, hanem amit örömmel üdvözölni kell, áldás, amit megköszöntek Istennek. A halál közelében az istentagadók gyakran hívőkké váltak. Gyakran volt valami nemes és mélyen megindító a szenvedésben, mintha mindegyikosztozott volna, ha csak egy kis időre is, a kereszt súlyában.
És mégis, Brendan képtelen volt hinni. Most, szívének őrült ritmusa porrá kalapálta az ima szavait, mielőtt kimondhatta volna azokat. Szája száraz volt, mint a púder.
Odakint folytatódott a kiáltozás, de Brendan már nem értett egy szót sem, talán mert az ordítozás összefüggéstelen volt, és talán átmenetileg meg is süketült a lövöldözésben.
Még mindig nem értette igazán, hogy mit remélt Wycazik atya az Uptown-ban eltöltött nem mindennapi terápia hetétől. S ahogy a kinti káoszt hallgatta, tudta, hogy ez a lecke, bármilyen is a természete, alkalmatlan lesz arra, hogy meggyőzze őt, Isten ugyanolyan valódi, mint ezek a puskagolyók. A halál véres, bűzös valami volt, utálatos realitás, ha szembenézett vele az ember, a síron túli élet ígérete egy cseppet sem volt csábító.
Újra megszólaltak a fegyverek, aztán megint kiáltozás kezdődött és rohanó léptek csattogása. Mintha háború folyna odakint. Még egy dörrenés. ÜvegcsörÖmpÖlés. Újabb sikoly, hátborzongató. Még egy lövés. Csend. Tökéletes és mély csend.
Kipattant a járőrkocsi vezető felöli ajtaja.
Brendan meglepetten és ijedten felkiáltott.
- Maradjon fedezékben! - kiáltott rá az első ülésről Paul Armes, s ő is összehúzta magát. - Az a kettő halott, de lehet, hogy van bent még egy-két szarfejű.
- Hol van Winton? - kérdezte Brendan.
Paul nem felelt. Helyette megragadta a rádiót és a központot hívta. Megadta a pozícióját, a bisztró címét és erősítést kért.
A járőrkocsi padlóján kuporodva Brendan lehunyta a szemét és látta - méghozzá lélegzetelállítóan tisztán - a képeket, melyeket Winton Tolk a tárcájában hordott és amelyeket büszkén mutogatott, amikor a családja szóba került; a képeket feleségéről, Raynelláról és három gyermekükről.
- Azok a rohadt szemetek! - sziszegte reszkető hangon Paul Armes.
Brendan motoszkáló neszezést hallott, amit nem tudott mire vélni, míg rá nem jött, hogy Armes újratölti a fegyverét.
- Wintont lelőtték? - kérdezte Brendan.
- Nagyon valószínű - felelte Armes.
- Lehet, hogy segítségre van szüksége.
- Már jön a segítség.
- De talán most kell rajta segíteni.
- Nem mehetünk be. Lehet, hogy vannak még bent. Talán többen is. Ki tudja? Meg kell várnunk az erősítést.
- Wintonnak talán érszorító kötésre van szüksége... vagy más sürgős elsősegélyre. Lehet, hogy meghal, mire az erősítés ideér.
- Nem gondolja, hogy ezt én is tudom? - kérdezte keserűen és dühösen Paul Armes. Végzett fegyvere újratöltésével és kisiklott a kocsiból, hogy olyan pozíciót keressen, ahonnan szemmel tarthatja a bisztrót.
Minél többet gondolt Winton Tolkra, aki talán ott hevert a büfé padlóján, Brendanban úgy nőtt a harag. Ha még hitt volna Istenben, imádkozással kiolthatta volna a haragját. De ez a harag most önmagát táplálta és szép lassan izzó düh lett belőle. Szíve még annál is keményebben kalapált, mint mikor golyózápor zúdult a kocsira. Winton sorsának igazságtalansága - ez a méltánytalan vég - olyan volt, mint valami sav, mely Brendan lelkét ette.
Kiszállt a kocsiból és elindult a hóesésben a bisztró bejárata felé.
- Brendan! - kiáltott utána Paul Armes. - Állj! Az istenért, ne!
Brendan csak ment tovább, a dühe vezérelte és a gondolat, hogy Winton Tolknak esetleg azonnali segítségre van szüksége, hogy életben maradjon.
A skótmintás vadászdzsekit viselő férfi a hátán feküdt a járdán. Halott volt. Egy golyó a mellét érte, a másik a torkát. Kifordult belek bűzét érezte. A hulla mellett a hóban kézifegyver hevert. Talán az, amellyel Winton Tolkra rálőttek.
- Cronin! - ordította Paul Armes. - Húzza vissza a seggét ide, maga idióta!
Elhaladva a betört kirakat előtt, Brendan beláthatott az üzletbe, mely meglepően sötét volt. A lámpákat kilőtték, vagy lenyomták a főkapcsolót, s így a szürke, nappali fény csak egy-két méternyire tudott behatolni. Brendan nem látott senkit, de ez nem jelentette azt, hogy biztonságos volt a belépés.
- Cronin! - kiáltotta Paul Armes.
Brendan a bejárathoz ért, ahol meglátta a tengerészkabátos fekete férfi holttestét. Őt egyetlen lövés terítette le, mely szétvitte az üvegajtót is - a férfi ezernyi, fényes üvegcserép között hevert.
Brendan átlépte a testet és belépett a bisztróba. Nem viselte a római gallért, amely talán valamiféle pajzs lehetett volna, ha rajta van. Másfelől, az ehhez hasonló degeneráltak valószínűleg olyan reflexszerűen és olyan boldogan megöltek volna egy papot is, ahogy rendőrökre lőttek rá habozás nélkül. Öltönyben, felöltőben ugyanolyan hétköznapi és sebezhető volt, mint bárki más, de nem érdekelte. Dühös volt. Dühös volt, hogy nem létezik Isten, vagy ha létezik, nem érdekli semmi.
A kiszolgáló pult az apró helyiség végében állt. A pult mögött grillsütő és más konyhai felszerelés. Az innenső oldalon öt apró asztal és tíz szék, a legtöbb felborulva. A földön pár szalvétatartó, paradicsomszószos és mustárosüvegek, szétszóródott aprópénz, rengeteg vér - és ott feküdt Winton Tolk.
Brendant nem érdekelte, hogy a felborított asztalok mögött esetleg még fegyveresek rejtőzhetnek. A rendőrhöz sietett és letérdelt mellé. Wintont két golyó érte a mellén. Nem puskagolyó, hanem a revolveres fickó fegyveréből származó lövedékek. A sebek émelyítő látványt nyújtottak és sokkal súlyosabbnak tűntek, semhogy egyszerű érszorító kötés, vagy akármilyen gyors elsősegély elegendő lett volna. A férfi mellét beborította a vér, s vér szivárgott a szájából is. A vértócsa, amelyben feküdt, olyan mély volt, hogy úgy tűnt, lebeg rajta. Mozdulatlan volt, szemei csukva. Akár ájult, akár halott is lehetett. - Winton? - szólt hozzá Brendan. A zsaru nem felelt. Szemhéja meg se rebbent. Brendant végképp elöntötte a düh. Ugyanazt érezte, mint akkor, mikor a szentelt serleget a falhoz vágta mise közben. Gyengéden mindkét kezét Winton Tolk nyakára helyezte két oldalról, hogy érezze a lüktető nyaki verőereket. Nem érezte jelét életnek, s lelki szemei előtt újra látta Raynella és a Tolk-gyerekek fényképét. A bosszúság most már szinte fortyogott benne az univerzum közönye miatt. - Nem halhat meg- mondta dühösen Brendan. - Nem
halhat meg.
Hirtelen mintha gyenge pulzust érzett volna az ujja alatt, olyan csekélyet, mely lényegében nemlétező volt. Egy kicsit tovább vitte a kezét, megerősítést keresve, hogy Tolk él. Meg is találta: egy kevésbé gyenge ütést, mint az első fantomdobbanás.
- Meghalt?
Brendan felnézett és egy férfit látott, aki éppen megkerülte a pultot. Mexikói volt, fehér kötényben. Az üzlet tulajdonosa lehetett, vagy egy alkalmazott. Egy ugyancsak fehér kötényt viselő asszony emelkedett fel a pult mögül.
Odakintről távoli, de közeledő szirénákat lehetett hallani.
Úgy tűnt, Brendan keze alatt Winton Tolk nyaki verőerének lüktetése erősebbé és szabályosabbá válik, bár biztosan nem ez volt a helyzet. Winton túl sok vért vesztett ahhoz, hogy akármilyen apró spontán javulás bekövetkezzék.
A szirénák már csupán két saroknyira lehettek.
A kitört ablakokon át kövér hópelyheket sodort be a szél.
A bisztró alkalmazottai közelebb húzódtak.
A döbbenettől bénultan, a sors szeszélyes kegyetlensége miatt érzett düh ködében Brendan a sebesült mellére tette a kezét. Mikor látta, hogy a vér átcsorog az ujjai között, haragja utat adott a mindent elsöprő reménytelenség és haszontalanság érzésének és sírni kezdett.
Ekkor Winton Tolk fuldokolva levegő után kapott. Köhögött, kinyitotta a szemét. A levegő nyöszörgés kíséretében, hörögve hagyta el a száját.
Brendan elképedve nyúlt a férfi nyaki ütőere felé. Gyenge volt, de semmiképpen sem olyan gyenge, mint az előbb és szinte már szabályosnak volt mondható.
Felemelve a hangját, hogy túlkiabálja a süvöltő szirénákat, melyek már oly közel voltak, hogy megremegtették a levegőt, Brendan így kiáltott:
- Winton! Winton, hall engem?
Nem úgy tűnt, hogy a zsaru felismerte Brendant- vagy hogy tudja, hol van. Újra köhögött és még hevesebben fuldoklott, mint az imént.
Brendan gyorsan pár centivel feljebb emelte Tolk fejét és oldalra fordította, hogy a vér és nyál szabadon kifolyhasson a szájából. A sérült légzése azonnal javulni látszott, bár azért nyilvánvaló volt, hogy minden lélegzetvétel kínszenvedéssel ér föl. Tolk válságos állapotban volt, orvosra volt szüksége, de legalább élt.
Élt.
Hihetetlen. Ez a rengeteg vér és mégis élt. Kétségbeesetten kapaszkodott az életbe.
Az utcán szépen sorban elhalt mind a három sziréna. Brendan Paul Armes nevét kiáltotta. Izgatott lett a lehetőségtől, hogy Wintont meg lehet menteni, de a pánikot is érezte, hogy a mentők esetleg másodpercekkel később érkeznek a kelleténél. Az alkalmazottakra rivallt:
- Menjenek! Hozzák be őket! Mondják meg, hogy biztonságos. Hívják be a mentőket, a fenébe!
Az utcáról kiáltozás, ajtócsapkodás hallatszódott, s futó lábak kopogása.
Brendan keze nedves volt Winton Tolk vérétől. Önkéntelenül a kabátjába törölte - s ekkor vette észre, hogy a körök újra megjelentek a tenyerén. Két hét óta először. Mindkét tenyerén ott lüktetett a forró bőrszövet kiemelkedő sávja.
Zsaruk és mentősök tódultak be az ajtón, átlépve a tengerészkabátos hulláját. Brendan gyorsan utat engedett nekik. Hirtelen határtalan kimerültséget érzett. Fáradtan a pultnak dőlt és a tenyerére bámult.
A körök első megjelenése után néhány napig használta azt a kortizonkészítményt, amelyet Dr. Heeton írt fel neki a St. Joseph-ben, de mivel a körök nem jelentek meg újra, nem kenegette tovább a tenyerét. Már majdnem el is felejtette az egészet. A körök furcsák voltak, érthetetlenek, zavarbaejtőek, de nem tulajdonított nekik különösebb jelentőséget. Ahogy a különös jeleket nézte, a körülötte sürgölődők hangját csak fátyolosan hallotta:
- Jézusom, a vér!
- Nem lehet, hogy életben van... két lövés a mellbe.
- Menj a francba előlem!
- Plazmát!
- A vércsoportját! Nem! Várj... csináljuk a mentőautóban.
Brendan végül a Winton Tolk körül serénykedőkre pillantott. Nézte a mentőket, akik azon dolgoznak, hogy életben tartsák a sebesültet, hordágyra teszik és kiviszik a bisztróból.
Egy átkozódó rendőrt látott, aki félrehúzta a halott férfit az ajtóból, hogy a mentősök könnyebben kivihessék Tolkot.
Látta Paul Armes-t a hordágy mellett.
Látta a vért, amelyben Tolk feküdt. Nem is tócsa volt, hanem valóságos tó.
Újra a kezeire nézett. A körök eltűntek.

4
Las Vegas, Nevada

A sárga nadrágos texasi nem próbálta volna meg Jorja Monatellát ágyba vinni, ha tudta volna, a lány olyan kedvében van, hogy bárkit szívesen kiherélne.
Bár december 24-ének délutánja volt, Jorja egyáltalán nem érezte karácsonyi hangulatban magát. Rendszerint kiegyensúlyozott volt és alkalmazkodó, most mégis szerfelett savanyú lelkiállapotban volt, ahogy fel-alá járkált a kaszinóban a bárpulttól a black-jack asztalokig, aztán újra vissza a bárhoz italokat szolgálva fel a szerencsejátékosoknak.
Először is, gyűlölte a munkáját. Pincérkedni egy normális bárban is elég idegölő munka, de egy hotel kaszinójában, amely nagyobb, mint egy futballpálya, gyilkos dolognak bizonyult. A műszak végén fájtak a lábai, s gyakran bedagadt a bokája. Azonkívül a munkaidőbeosztása is változó volt. Hogyan biztosítson az ember stabil otthont egy hétéves kislánynak, amikor nem normális időbeosztásban dolgozik?
Gyűlölte az egyenruhát is; kis piros semmi, magasan felvágva a csípőnél és az ágyéknál, mély dekoltázzsal - kisebb volt, mint egy fürdőruha. Ha az embernek már eleve keskeny a csípője és dús keblekkel áldotta meg a Teremtő - mint Jorját - az öltözék szinte már szörnyen
erotikusnak tetszett.
És utálta azt is, ha a kaszinó teremfőnökei mindig rátaláltak. Talán azt képzelték, hogy egy lány, aki egy ilyen ruhába bújik, eleve könnyű préda.
De nem a főnökök lerázása volt a legrosszabb az egészben. Minden héten valami világfi, nagykutya Detroit-ból, Los Angelesből, vagy Daliásból, aki halomszámra szórta a pénzét az asztaloknál, szemet vetett Jorjára és arra kérte a teremfőnököket, hogy hozzák össze vele. Néhány pincérnő tényleg kapható volt erre, de mikor a teremfőnökök Jorjához közeledtek ezzel, az ő válasza mindig ugyanaz volt; a pokolba is, pincérnő vagyok és nem kurva. A rideg visszautasítás azonban nem állította meg őket. Egy bibircsókos arcú, rovarszemű olajmérnök Houstonból - foszforeszkáló, sárga nadrágban, kék ingben és vörös spárganyakkendőben - aki a hotel egyik kitüntetett vendége volt, be volt gerjedve rá és kívánságokkal állt elő. Lehelete bűzlött a burrítótól, amit vacsorára evett. A főnökei dühösek voltak Jorjára, hogy visszautasított egy ilyen fontos vendéget, hogy ilyen morcos és rosszkedvű. Rainy Tornellnek, aki a black jack-terem főnöke volt a nappali műszakban, volt képe ezt szavakba is Önteni, csak így; "drágám, ne légy olyan nagypofájú", mintha széttenni a lábát egy houstoni idegennek, teljesen egyenlő lett volna mondjuk azzal a tapintatlansággal, ha valaki fehér cipőt vesz fel a háborús hősök emléknapján. Bár Jorja utált a kaszinóban dolgozni, nem engedhette meg magának, hogy otthagyja az állást. Nem talált volna még egy ilyen jól fizető munkát. Elvált asszony volt, aki a lányát az őt elvileg megillető tartásdíj nélkül nevelte, s annak érdekében, hogy megvédje a hitelét, mert még mindig azokat a számlákat fizette, amiket Alan csinált, mielőtt elhagyta volna, tehát Jorja nagyon is tisztában volt a dollár értékével. A fizetése alacsony volt, de a borravalóból sok összejött, különösen olyankor, amikor egy-egy vendég elkezdett nagyokat kaszálni a kártyán,
vagy a kockán.
Ezen a karácsony előtti napon a kaszinó kétharmada üres volt. Nemigen csordogált a borravaló sem. A nyerőautomaták zakatolása és csengetése csak néha hasított a levegőbe. Az üres blackjack-asztaloknál unatkozva álldogáltak a krupiék. Nem csoda, hogy rossz kedvem van, gondolta Jorja, fáj a lábam, fáj a hátam, itt ez a kanos csúszómászó, vitába keveredtem a teremfőnökkel és ráadásul még borravaló sincs.
Amikor négykor véget ért a műszakja, lesietett az Öltözőbe, blokkolt az órán, kibújt az egyenruhájából, felöltözött és már ott is termett az ajtónál, mely az alkalmazottak parkolójához vezetett. Mindezt olyan sebességgel csinálta, ami egy olimpiai futónak is a dicsőségére vált volna.
A megjósolhatatlan sivatagi időjárás semmit nem tett azért, hogy karácsonyi hangulatot csepegtessen belé. A Las Vegas-i tél csontig hatolóan hideg volt olykor, néha meg olyan meleg volt, hogy sortban-pólóban lehetett mászkálni. Idén elég enyhe és meleg volt az idő.
Poros, ütött-kopott Chevette-je csak harmadik próbálkozásra indult, ami nem nagyon javította a kedvét. Az indítómotor köhögését hallgatva eszébe jutott az a fényes, új Buick, amelyet Alan magával vitt tizenöt hónappal azelőtt, amikor otthagyta őt és Marcie-t.
Alan Rikoff. Alan volt az oka Jorja pocsék kedvének. Elhagyta a férje nevét, mikor a házasságuk szétment és újra felvette lánykori nevét, a Monatellát. De nem tudta ilyen könnyen levetkőzni a kínnak az emlékeit, amelyet a férfi neki és kislányának okozott.
Ahogy kihajtott a parkolóból az utcára, Jorja megpróbálta Alant elhessegetni a gondolataiból, sikertelenül. A mocsok. Mostani ágyastársával, egy szőkeséggel, aki a "Pepper" nevet viselte, a férfi elrepült egy hétre Acapulcoba, és még azzal se fárasztotta magát, hogy karácsonyi ajándékot küldjön Marcie-nak. Mit mondjon az ember egy hétéves kislánynak, amikor megkérdezi, hogy miért nem kapott karácsonyra semmit a papájától - vagy egyáltalán, hogy miért nem jött el, hogy meglátogassa? Bár Alan nagy adósságokat hagyott a feleségére, Jorja mégis hajlandó volt lemondani a nőtartásról, mert már annyira gyűlölte Alant, hogy nem akart ilyen módon sem függeni tőle. Azonban a gyerektartáshoz ragaszkodott és nagyon meg volt döbbenve, amikor a férfi azt állította, hogy Marcie nem is az ő gyereke, s ezért nem is tartozik felelősséggel iránta. Az átkozott. Jorja tizenkilenc éves korában ment hozzá feleségül. Alan huszonnégy volt akkor. Jorja soha nem volt hűtlen hozzá. Alan tudta, hogy sohasem csalta meg, de vad életstílusa - minden fillérre szüksége volt, hogy ruhákra, autókra és nőkre költse - sokkal fontosabb volt a számára, mint a felesége jóhíre, vagy a lánya boldogsága. Hogy megspórolja Marcie-nak a fájdalmat és a megaláztatást, Jorja elengedte Alant. Leszámolt vele egy életre.
De ahogy elhajtott a sétálóutca mellett a Maryland Parkway és a Desert Inn Road kereszteződésénél, Jorja arra gondolt, milyen fiatal volt, amikor összekötötte az életét Alan-nel, túl fiatal a házassághoz és túl naiv ahhoz, hogy átlásson a férfi megtévesztő külsején.
Másfél évvel azelőtt, az előző év nyarán, mikor a kapcsolatuk megingani látszott, Jorja megpróbálta megmenteni a házasságukat, s belekényszerítette Alant egy pontosan megtervezett, háromhetes vakációba. Jorja azt gondolta, részben az a probléma, hogy túl kevés időt töltenek együtt. Alan kártyaosztó volt egy hotelban, Jorja egy másikban dolgozott, sokszor ellentétes műszakban, tehát különböző időpontokban aludtak. Az, hogy csak ők ketten - és Marcie - belevágnak egy kalandos, háromhetes autóútba, jó Ötletnek tűnt, s remek lehetőségnek arra, hogy rendbe hozzák erősen repedező kapcsolatukat.
Sajnos ez a forgatókönyv nem működött. A vakáció után, mikor visszatértek Las Vegasba, Alan még alaposabban belemerült az alkalmi kapcsolatokba. Úgy tűnt, elhatározta magát - szinte hajtotta valami - hogy magáévá tesz mindenkit, aki szoknyát visel. Gyakorlatilag úgy látszott, mintha az az autóút átlökte volna őt a szakadék szélén, mert egyéjszakás kiruccanásainak a száma és intenzitása megsokszorozódott, szinte mániává vált, rémisztő kétségbeeséssé. Három hónappal később, az előző év októberében, Alan otthagyta a családját.
Az utazásban az volt az egyetlen jó dolog, hogy találkoztak azzal a fiatal doktornővel, aki Stanfordból tartott Bostonba, egy országot átszelő autóút keretében, amely, mint elmondta, élete első vakációja volt. Jorja még a nevére is emlékezett: Ginger Weiss. Bár csak egyszer találkoztak, s beszélgetésük alig egy óra hosszat tartott, Ginger Weiss akaratlanul is megváltoztatta Jorja életét. A doktornő olyan fiatal volt olyan karcsú, csinos és nőies, hogy nehéz volt elhinni, hogy egyáltalán orvos, mégis átlagon felüli magabiztosságot sugárzott. Jorjára nagyon mély benyomást tett a Ginger Weiss-szel való találkozás, és később a doktornő példája erőt adott neki. Jorja mindig úgy gondolt önmagára, hogy ő egy született pincérnő, aki képtelen komolyabb kihívásokkal megbirkózni. Mikor Alan elhagyta, visszagondolt Ginger Weiss-re és elhatározta, hogy többre viszi, mint eddig gondolta volna, hogy egyáltalán lehetséges.
Az elmúlt tizenegy hónap alatt Jorja elvégzett egy üzletvezetői tanfolyamot az NLW-en, ami elég fárasztó dolog volt. Azt tervezte, ha majd kifizeti a tartozást, amelyet Alan hagyott rá, elkezd spórolni, aztán végül belevághat a saját üzletébe, egy ruhaboltot nyit. Jorja részletes tervet dolgozott ki, addig módosítgatva, amíg elég reális nem lett és tudta, hogy meg fogja tudni csinálni.
Nagyon sajnálta, hogy soha nem lesz lehetősége rá, hogy mindezt megköszönje Ginger Weiss-nek. Persze nem szívesség volt, amit Ginger Weiss tett neki, nem ez hatott ilyen mélyen Jorjára; a doktornő személyisége volt a meghatározó. Mindenesetre huszonöt éves korára Jorja kilátásai sokkal biztatóbbnak tűntek, mint korábban bármikor.
Épp ráfordult a Desert Inn Roadról a Browning Drive-ra, ahol kényelmes házak sorakoztak. Megállt Kara Persagian háza előtt és kiszállt az autóból. Még a verandához sem ért, felpattant a ház ajtaja és Marcie rohant ki rajta, boldogan kiáltozva:
- Mami, mami!
Jorja legalább el tudta felejteni a munkáját, a texasit, a főnökeit, a Chevette lepusztult állapotát. Leguggolt és megölelte a lányát. Amikor már semmi más nem tudta felvidítani, Marcie-ra számíthatott, hogy általa visszanyeri az életkedvét.
- Mami, jó napod volt?
- Igen, drágám. Neked viszont mogyoróvaj-illatod van.
- Süti! Kara néni mogyoróvajas sütit csinált.
Még a szülői elfogódottságában is Jorja jól tudta, hogy Marcie imádnivaló gyerek. Míg a kislány az anyja haját örökölte - haja olyan sötétbarna volt, hogy az már feketének látszott - és sötét, napégette arcszínét, szemei feltűnő ellentétet alkottak külseje többi részével. Nem barnák voltak, mint Jorjáé, hanem kékek, mint az apjáé. Olyan vonzó volt, mint egy édes utcagyerek.
Marcie hatalmas, kék szemei tágra nyíltak:
- Tudod, milyen nap van ma?
- Persze hogy tudom, Mindjárt karácsony estéje van.
- Igen, amikor sötét lesz. Kara néni ad nekünk sütit, amit hazavihetünk. Tudod, a Mikulás már elhagyta az Északisarkot, már járja a kéményeket, a világ más részein persze, ahol már sötét van. Kara néni azt mondja, olyan rossz voltam egész évben, hogy csak egy szénből készült nyakláncot fogok kapni. Ugye csak ugratott, mami?
- Persze - erősítette meg Jorja.
- Ó, nem, nem - szólt közbe Kara Persagian, az ajtón kilépve. Nagymama-külsejű asszony volt, háziruhában és kötényben. - Szén-nyakláncot... s talán egy pár hozzáillő szén-fülbevalót.
Marcie megint nevetett.
Kara nem Marcie nénikéje volt, hanem a pótmama, aki iskola után vigyázott rá. Marcie Kara néninek hívta már a megismerkedésük utáni második héttől és a pótmama nyilván nagyon örült ennek a képzeletbeli címnek. Kara a kezében tartotta Marcie dzsekijét, egy nagy kifestőkönyvet és egy tálca süteményt. Jorja odaadta a könyvet és a dzsekit Marcie-nak, elfogadta a süteményt, csevegtek egy kicsit a diétáról, aztán Kara így szólt:
- Jorja, beszélhetnénk egy percet? Csak mi ketten?
- Persze. - Jorja az autóhoz küldte Marcie-t a sütivel és kíváncsian fordult Karához. - Marcie-ról van szó, ugye?
- Nem csinált semmi rosszat, egy angyal a kicsi. De ma... arról beszélt, hogy milyen nagyon szeretné karácsonyra azt a kis doktor felszerelést.
- Ez az első, hogy egyáltalán valami ajándékért nyaggat - mondta Jorja. - Nem tudom, miért vette ennyire a fejébe.
- Erről beszél minden nap. Meg fogja kapni?
Jorja a Chevette felé pillantott, hogy meggyőződjön arról, Marcie hallótávolságon kívül van, aztán elmosolyodott:
- Igen, a Mikulásnak ez is feltétlenül ott lesz a zsákjában.
- Akkor jó. Megszakadna a szíve, ha nem kapná meg. De ma történt egy furcsa dolog, ami arra késztetett, hogy eltűnődjek azon, hogy Marcie volt-e komolyan beteg?
- Nem. Marcie kivételesen egészséges gyerek.
- Soha nem volt kórházban?
- Nem. Miért?
Kara a homlokát ráncolta:
- Nos, ma elkezdett beszélni a Kis doktornő készletről. Azt mondta, orvos akar lenni, ha felnő és akkor meg tudja magát gyógyítani, ha beteg lesz. Azt mondta, soha többé nem akarja, hogy orvos még egyszer hozzáérjen, mert már egyszer fájdalmat okoztak neki. Megkérdeztem tőle, hogy érti ezt, mire elhallgatott egy időre. Azt hittem, nem is fog válaszolni. Végül nagyon komoly hangon azt mondta, hogy egyszer leszíjazták az orvosok egy kórházi ágyra, hogy ne tudjon elmenekülni, teleszúrkálták tűkkel, villogó fényeket nyomtak az arcához, s mindenféle borzasztó dolgot csináltak vele. Azt állította, hogy nagyon nagy fájdalmakat okoztak neki, s kijelentette, hogy a saját maga orvosa akar lenni.
- Komolyan? - kerekedett el Jorja szeme. - Nem mondott igazat. Nem tudom, miért eszel ki ilyen történeteket.
Ez tényleg furcsa.
- És nem is ez a legfurább az egészben. Mikor elmondta, aggódni kezdtem. Meglepett, hogy maga, Jorja, ezt soha nem mondta nekem. Úgy értem, ha komolyanbeteg lett volna, akkor erről nekem is tudnom kéne, úgy értem, arra az esetre, ha kiújulna. Tehát megpróbáltam kikérdezni róla, mintegy véletlenszerűen, ahogy az ember kiszed dolgokat a gyerekekből, és szegény kislány hirtelen könnyekbe tört ki. A konyhában voltunk, a süteményt csináltuk, ő sírni kezdett... és remegni. Mint egy kis falevél. Próbáltam megnyugtatni, de ettől csak még jobban elkezdett sírni. Aztán elhúzódott tőlem és elrohant. A nappaliban találtam meg, a sarokban, a nagy, zöld dívány mögött kucorogva, mintha el akarna rejtőzni valami elől.
- Te jó ég - mondta Jorja.
- Legalább tíz percbe telt, míg sikerült rávennem, hogy fejezze be a sírást - folytatta Kara. - Aztán még tíz percbe, hogy előcsalogassam a bútorok mögül. Meg kellett ígérnem neki, hogy ha azok az orvosok még egyszer eljönnek érte, akkor hagyom, hogy elrejtőzzön a nagy karosszék mögé és nem árulom el, hogy hová bújt. Nagyon furcsa állapotban volt a kicsi, Jorja.

Úton hazafelé Jorja így szólt:
- Volt ma valami történeted, amit elmondtál Karának.
- Milyen történet? - kérdezte Marcie, egyenesen előrebámulva. Éppen hogy ki tudott látni a műszerfal felett.
- Az a sztori az orvosokról.
- Ó.
- Hogy leszíjaztak egy ágyra. Miért találsz ki ilyen dolgokat?
- Mert igaz - mondta Marcie.
- De hát tudod, hogy nem igaz.
- De igen - a kislány hangja alig volt több suttogásnál.
- Az egyetlen kórház az volt, ahol megszülettél. Arra meg nem emlékezhetsz. - Jorja felsóhajtott. - Néhány hónapja volt egy kis beszélgetésünk a füllentésről. Emlékszel, mi történt Danny kacsával, mikor füllentett?
- A jó tündér nem engedte el a mormoták báljába.
- Úgy van.
- Füllenteni csúnya dolog - mondta Marcie halkan. - Senki nem szereti a füllentőket. A mókusok és a mormoták különösen nem.
Jorja teljesen le volt fegyverezve. Az ajkába kellett harapnia, hogy visszafojtsa a nevetését és hogy a szigorú tónust megőrizze a hangjában:
- Bizony, senki nem szereti a füllentőket. Megálltak egy piros lámpánál. Marcie még mindig
egyenesen előre bámult, elkerülve, hogy az anyjára nézzen. Aztán a kislány megszólalt:
- Különösen rossz, mikor az ember a mamáj ának, vagy a papájának füllent.
- Vagy bárkinek, aki szeret. S történeteket kitalálni, amikkel csak megijeszted Karát... ez ugyanaz, mint a
füllentés.
- Nem akartam megijeszteni - mondta Marcie.
- Akkor csak megpróbáltad elérni, hogy sajnáljon. Hiszen soha nem voltál kórházban.
- De voltam.
- Tényleg? Komolyan? - S mivel Marcie élénken bólogatott, Jorja megkérdezte: - Mikor?
- Nem emlékszem.
- Nem emlékszel, mi?
- Halványan.
- Az nem elég. Mikor volt ez a kórház?
- Nem vagyok benne biztos. Van, mikor jobban emlékszem... s van, mikor alig, vagy egyáltalán nem. S mikor nagyon jól vissza tudok emlékezni... félek.
- Most éppen nem emlékszel túl jól, hm?
- Most nem. De délelőtt nagyon jól emlékeztem rá...
és megijedtem.
Váltott a közlekedési lámpa, s Jorja csendben vezetett tovább, azon tűnődött, hogyan tudná a legjobban megoldani a helyzetet. Fogalma sem volt, hogyan csinálja. Butaság azt hinni, hogy az ember érti a saját gyerekét. Marcie mindig képes volt meglepni Jorját a viselkedésével, állításaival, ötleteivel, tűnődéseivel, a kérdéseivel, amelyek mintha nem is belőle jöttek volna, hanem gondos fontolgatás után választotta volna ki őket a megdöbbentő kérdések titkos könyvéből, amelyet minden gyermek ismert, de a felnőttek nem, amelynek talán az lehetett a címe, hogy Miként tartsuk a mamát és a papát örök
bizonytalanságban?
Mintha megint belemélyedt volna abba a könyvbe,
Marcie megszólalt:
- Miért lett torzszülött a Mikulás összes gyereke?
- Micsoda?!
- Hát tudod. Volt egy csomó gyereke, de mind törpe
volt.
- A törpék nem a gyerekei. Ők csak dolgoznak a Mikulásnak.
- Igazán? És mennyit fizet nekik?
- Nem fizet nekik semmit, drágám.
- Akkor hogy vesznek élelmet maguknak?
- Nem kell nekik semmit vásárolni. A Mikulás megad nekik mindent, amire szükségük van. - Természetesen ez volt az utolsó karácsony, mikor Marcie még elhitte a Mikulás meséjét. Újabban többször feltette ezeket a kérdéseket. Jorja arra gondolt, sajnálni fogja mikor majd el fog veszni a dolog varázsa. - A manók és törpék a családjához tartoznak. És egyszerűen azért dolgoznak neki, mert szeretik őt is és a munkájukat is.
- Úgy érted, hogy örökbe fogadta a törpéket? A Mikulásnak nincsenek saját gyerekei? Az nagyon szomorú.
- Nem, a Mikulás minden törpét szeret.
Úristen, de imádom ezt a gyereket, gondolta Jorja. Istenem, köszönöm neked ezt a gyereket, még akkor is, ha Alan Rikoffal kellett összeállnom, hogy ő megszülessen nekem.
Ráfordult a kétsávos behajtóra, amely megkerülte a háztömböt és leparkolt a Chevette-tel.
Abban a pillanatban, hogy az autó megállt, Marcie már ki is szállt belőle, kezében a kifestőkönyvből származó poszterrel és a süteményestállal, s felrohant a gyalogjárón a lakásuk ajtajáig. Az utazás során a kislány ügyesen témát váltott, kitartott, míg haza nem értek, aztán el is menekült az autótól. Jorja azon tűnődött, hogy erőltesse-e a dolgot. Karácsony este volt és nem nagyon akarózott neki elrontani ezt az ünnepnapot. Marcie jó gyerek volt, az átlagosnál jobb, de ez a történet, hogy pár orvos fájdalmat okozott neki, igen ritka példája volt a kitalációknak. Jorja rámutatott, hogy a füllentés elfogadhatatlan, Marcie ezt megértette (még ha egy darabig ragaszkodott is ehhez az orvosi fantáziához). A hirtelen témaváltással valószínűleg elismerte, hogy rosszat csinált. Tehát Jorjának felesleges volt a kioktatást folytatnia, különösen nem, ha ezzel még a karácsonyt is tönkreteheti.
Jorja meg volt győződve arról, hogy nem fog többet hallani a dologról. Tévedett.

5
Laguna Beach, Kalifornia

A délután folyamán Dominick Corvaisis vagy százszor elolvasta az aláírás nélküli, géppel írott levelet:
Az alvajárónak a múltjában kell kutatnia probléma forrása után. Mert a titok ott van eltemetve.
Azonkívül, hogy a borítékon nem volt se név, se a feladóra utaló cím, a bélyegző is el volt maszatolódva, tehát nem lehetett megállapítani, hogy Laguna Beach-en adták-e fel, vagy egy másik városból.
Miután kifizette a reggelijét és távozott, beült az autójába. A Szürkület Babilonban példánya az utas ülésen hevert, de ő egyre csak a névtelen levelet olvasta, még vagy féltucatszor. Olyan ideges lett, hogy előhúzott néhány váliumtablettát a dzsekije zsebéből és majdnem be is kapta az egyiket, csak úgy, víz nélkül, de ahogy a kapszulát az ajkaihoz érintette, tétovázott. Ahhoz, hogy megfejtse a küldemény mögött rejlő titkot, tiszta fejre volt szüksége. Hetek óta először megtagadta magától a "kémiai" menekülést; visszatette a váliumot a zsebébe. A South Coast Plazához hajtott, a hatalmas bevásárlóközponthoz Costa Mezában, hogy az utolsó pillanatban még néhány karácsonyi ajándékot vásároljon. Minden üzletben, ahol járt, sorban állás közben vagy a csomagolásra várva elővette a rejtélyes üzenetet a zsebéből és újra meg újra elolvasta.
Egy ideig azon tűnődött, nem Parker írta-e, talán azért, hogy kizökkentse a drogok ködéből. Parker képes volt ilyen teátrálisan amatőr pszichiátriai módszerekre. De végül Dom elvetette az ötletet. A machiavellisztikus húzások nem voltak jellemzőek a festőre. Hiszen legtöbbször inkább túlságosan is őszinte volt.
Viszont az biztos, hogy volna egy-két ötlete a levélíró személyét illetően. Együtt talán ki tudják okoskodni, hogy a levél érkezése miként változtatja meg a képet, és így talán sikerül továbblépniük.
Dom már csak két utcányira volt Parker házától, amikor hirtelen beléhasított egy lehetőség, amire eddig nem gondolt, de ami mélyen zavarba ejtette. Ez annyira idegesítette, hogy a Firebird-öt a járdaszegélyhez kormányozta és megállt. Elővette a levélkét, újra elolvasta, aztán összegyűrte a papírt. Hidegséget érzett a belsejében. Belenézett a belső visszapillantótükörbe, és egyáltalán nem tetszett neki, amit látott.
Lehet, hogy ő maga írta?
Megírhatta a szövegszerkesztőjén, alvajárás közben. Azt már nehezebb volt elképzelni, hogy fel is öltözött, a postaládához sétált, bedobta a levelet, aztán otthon újra visszavetkőzött anélkül, hogy felébredt volna. Lehetetlen. Ha ilyesmit csinált, akkor mentálisan labilisabb, mint gondolta.
Nyirkos kezeit a nadrágjába törölte.
A világon csak három ember tudott az alvajárásáról: ő, Parker Faine és Dr. Cobletz. Parkert már kipipálta. Dr. Cobletzről kizárt, hogy ő küldte volna a levelet. Tehát ha nem maga Dom volt - akkor kicsoda?
Amikor végül újra elindult, nem Parker háza felé folytatta az útját, hanem inkább hazafelé.
Tíz perccel később, már a dolgozószobáj ában, elővette az összegyűrt levelet a zsebéből. Begépelte azt a két mondatot a szövegszerkesztőjébe, aztán bekapcsolta a nyomtatót.
A nyomtató négy betűtípust ismert. Dom utasította a gépet, hogy a többi három betűtípussal is készüljön egy-egy másolat. Egy ceruzával mindegyik papírlapra odaírta a kérdéses betűtípus nevét. Prestige, Artisan, Courier, Gothic.
Kisimította az eredeti, összegyűrt levélkét és a kópiák mellé helyezte az asztalra. Remélte, hogy kizárhatja a teóriát, hogy magának küldte a levelet, de a Courier 10 betűtípus tökéletesen stimmelt.
Ez persze ugyanúgy nem bizonyította, hogy ő is írta a levelet. Az ország irodáiban és otthonaiban több millió ilyen nyomtatónak kellett működnie.
Összehasonlította a papírt is. Mind a kettő teljesen átlagos írógéppapír volt. Dom a fény felé tartotta őket és meggyőződött arról, hogy egyiken sincs vízjel.
Aztán arra gondolt: Ki más tudhatta még?
És mi az, amit a levél megpróbál neki üzenni? Miféle titok van a múltban eltemetve? Milyen trauma vagy rég elfelejtett esemény lehet a holdkórossága mögött?
Az asztalánál ülve a hatalmas ablakon túl beköszöntő éjszakát bámulta. Egyre inkább nem értette az egészet és egyre idegesebb lett. Újra érezte, szüksége van egy váliumra. Szinte sóvárgott utána, de ellenállt.
A levél teljesen lefoglalta. Olyan intenzitással összpontosított, amire már nagyon régen nem volt képes, ezért sikerült magában annyi akaraterőt összegyűjteni, hogy lemondjon a nyugtató nyújtotta vigaszról.
Kezdte jól érezni magát, hetek óta először.
Felállt és fel-alá járkálva, a jegyzettel a kezében gondolkodott. Végül megállt a hatalmas ablaknál, ahonnan kilátott a levelesládájára, amely egy higanygőzlámpa kék fénykörében árválkodott.
Mivel bérelte a postafiókot a városban, csak azokat a küldeményeket kapta kézhez itt, amelyeket a bérlőnek címeztek, név nélkül. A postaládát bámulva Dom rájött, hogy még nem is vette ki az aznapi postát.
Kiment és kinyitotta. A lombokat megzizzentő szellőt leszámítva az éjszaka csendes volt. A fuvallat idehozta a tenger illatát. Hűvös volt a levegő. A higanygőzlámpa Dom átnézte a postáját. Reklámkiadványok, minikatalógusok, két karácsonyi üdvözlőlap... és egy fehér, normál méretű boríték, feladó nélkül.
Izgatottan visszasietett a dolgozószobájába, feltépte a borítékot és előhúzta a benne árválkodó papírlapot:
A hold. Nem volt szó, amely jobban megdöbbentette volna. Úgy érezte, valami mélységbe zuhan, egy olyan tartományba, ahol logika és józan ész nem létezik.
A hold. Ez lehetetlen. Senki nem tudott arról, hogy ezzel a szóval az ajkain riadt fel pánikrohama kezdetén, A hold... a hold... Senki nem tudta, hogy alvajárás közben ezzel a szóval gépelte tele a szövegszerkesztőjét. Ezt se Parkernek, se Cobletznek nem említette, mert a dolog akkor történt, amikor úgy tűnt, hogy a gyógyszeres kezelés beválik. De ezek a szavak félelemmel töltötték el. Nem értette, miért van ennek az egyetlen szónak olyan bűvös hatalma, hogy libabőrös lesz tőle. Attól félt, ha beszél róla, Cobletz megszakítja a drogterápiát és pszichoterápiát kezdeményez - márpedig Domnak szüksége volt a drogokra.
A hold.
Senki nem tudta, a fene egye meg, senki. Kivéve... sajátmagát.
Az utcai lámpa halvány fényében nem nézte meg a bélyegzőt. Most azonban látta, hogy ennek eredete nem olyan bizonytalan, mint a másiké. Világosan ki lehetett olvasni, hogy múlt héten, december 18-án adták fel New Yorkban.
Kevésen múlott, hogy hangosan fel ne nevessen. Tehát mégsem őrült meg. Nem küldözgetett rejtélyes üzeneteket önmagának - hiszen az előző hetet Lagunán töltötte. Háromezer mérföld választotta el postaládától, amelybe ezt a másik talányos levelet bedobták.
De ki küldte neki a leveleket? És miért? Ki az, aki New Yorkban tud az ő alvajárásáról - vagy hogy több százszor legépelte azt a szót, hogy "hold"? Ezernyi kérdés kavargott Dom Corvaisis agyában, de egyikre sem volt válasza. S ami még ennél is rosszabb, semmi reményt nem látott arra, hogy a választ megtalálja. Bizarr helyzet volt. Nem látott logikus irányt, amerre a nyomozást elkezdhette volna.
Két hónapja azt gondolta, hogy az alvajárás a legrémisztőbb, ami valaha megtörtént vele, de ami az egész mögött megbújt, az sokkal ijesztőbbnek tűnt, mint maguk az éjszakai bolyongások.
Visszaemlékezett az első üzenetre, amit Önmagának hagyott a szövegszerkesztőjén -"félek". Mi elől rejtőzött el a gardróbban? Amikor álmában elkezdte beszögelni az ablakokat, mit akart kívül rekeszteni?
Dom már látta, hogy az alvajárást nem a stressz okozta. Nem szenvedett a sikertől, vagy rettegett a kudarctól. Semmi evilági dologról nem volt szó.
Valami más van itt a háttérben. Valami nagyon furcsa és szörnyű.
Mit tudhat álmában, amit nem, amikor ébren van?

6
New Haveri megye, Connecticut

Az ég kitisztult a sötétség beállta előtt, de a hold még nem kelt fel. A csillagok fénye kékbe öltöztette a tájat.
Hátát egy sziklatömbnek vetve Jack Twist egy hólepte dombtetőn ült a fiatal fenyőerdő szélén és arra várt, hogy felbukkanjon a Guardmaster páncélkocsija. Csak három hét telt el azóta, hogy zsebre tehetett egymillió dollárt a maffia raktárában végrehajtott akció nyomán, de már újabb akcióra készült. Bakancsot viselt, vastag kesztyűt és fehér síruhát, a kapucnit jó szorosan összehúzta a fején. Mögötte háromszáz méterre, nyugatra, az apró erdőn túl, a sötétséget egy építkezés fényei enyhítették; Jack azonban teljes sötétségben várakozott. Előtte kétmérföldnyi, éjszakába burkolózó mező húzódott északkelet felé. Néhány elszórtan árválkodó fát és pár téltépázta bokrot leszámítva csupasz és kopár volt a táj.
Hirtelen fényszórók tűntek fel a távolban. Jack felemelte infra távcsövét, de meggyőződött róla, hogy a jármű nem a Guardmaster, tehát érdektelen a számára. Leeresztette a távcsövet.
Magányosan üldögélve a behavazott dombtetőn visszagondolt egy melegebb éjszakára - a közép-amerikai párás dzsungelben, ahol a sötétséget pontosan ilyen látcsővel fürkészte. Akkor az ellenséges csapatokat kereste telve aggodalommal, amelyek rá vadásztak és bekerítették őt és társait...
Szakasza - húsz magasan képzett kommandós, Rafe Elkhorn hadnagy parancsnoksága alatt, Jack volt a helyettese - illegálisan átlépte a határt és tizenöt mérföld mélységben behatoltak az ellenséges területre. Jelenlétüket hadüzenetként is föl lehetett volna fogni: ezért civilben voltak, egyikőjükön sem volt rangjelzés, vagy más szolgálati jel, semmi olyasmi, amiből a személyazonosságukat meg lehetett volna állapítani.
Úticéljuk egy átnevelőtábor volt, amit működtetői cinikusan a Testvériség Intézetének neveztek, ahol több ezer miskito indiánt tartott fogva a néphadsereg. Két héttel azelőtt bátor katolikus papok kivezettek ezerötszáz indiánt az országból a dzsungelen át, mielőtt őket is bebörtönözték volna. Az egyháziak hozták a hírt, hogy a táborban sínylődőkre kivégzés és tömegsír vár, ha nem mentik meg őket egy hónapon belül.
A miskito igen büszke faj, gazdag kultúrával rendelkeztek, amelyet nem voltak hajlandóak feláldozni az ország legújabb vezetői által képviselt kollektivista filozófia oltárán. Hűek maradtak hagyományaikhoz és ezzel aláírták a saját halálos ítéletüket, mert a kormányzótanács nem habozott bevetni a katonaságot, hogy megszilárdítsa a hatalmát.
Azonban húsz civil ruhás kommandóst nem vetettek volna be pusztán azért, hogy miskitókat mentsenek meg. Mind a bal-, mind a jobboldali diktatórikus rezsimek szisztematikusan mészárolták a polgári lakosságot a világ minden sarkában és az Egyesült Államok nem tudta megakadályozni ezeket az államilag irányított gyilkosságokat. De az indiánok mellett tizenegy más személy is volt a táborban, akiknek megmentése indokolta ezt a kockázatos hadműveletet.
Az a tizenegy egykori forradalmár, aki igazságos háborút vívott az azóta eltávolított jobboldali diktátor ellen, de nem volt hajlandó csendben maradni, mikor a forradalmukat elárulta a hatalomra jutott, baloldali totalitárius kormány. Kétségtelennek tűnt, hogy ez a tizenegy forradalmár értékes információk birtokában volt. Ezek fontosabbak voltak, mint annak az ezer indiánnak az életét megmenteni - legalábbis Washingtonban így gondolták.
Jack szakasza észrevétlenül eljutott a Testvériség Intézetéhez, amely a dzsungel szélén állt a szántóföldek között. Tulajdonképpen koncentrációs tábor volt, őrtornyokkal és szögesdrót-kerítéssel. Két épület állt a táboron kívül: egy kétszintes betonból, ahonnan a kormány igazgatta a területet, és egy omladozó fabarakk, amely hatvan katonának nyújtott szállást.
Röviddel éjfél után a kommandósok lopva elfoglalták pozíciójukat, majd rakétatüzet zúdítottak a barakkokra és a betonépületre. A bevezető tüzérségi zárótüzet közelharc követte. Félórával azután, hogy az utolsó lövés is eldördült, az indiánok és a többi fogoly - a legboldogabb emberek, akiket Jack valaha látott - menetoszlopokban elindult a tizenöt mérföldnyire lévő határ felé.
Két rohamosztagos meghalt, három megsebesült.
A szakasz rangidőse, Rafe Eikhorn vezette a kivonulást, míg Jack három emberrel hátramaradt, hogy meggyőződjenek arról, az utolsó rab is rendben elhagyja a tábort. Az is a feladatai közé tartozott, hogy összegyűjtse a dokumentumokat, amelyek a kínzásokra, az indiánok és a körzet parasztjainak meggyilkolására vonatkoztak. Mire végül három emberével ő is elhagyta a tábor területét, két mérföldnyire kerültek a menekülőktől.
Bár Jack és az emberei jó időt futottak, nem tudták utolérni a szakaszukat, s még mindig mérföldekre voltak a hondurasi határtól, amikor hajnalban helikopterek bukkantak elő fekete darazsakként a fák felett, és a tisztásokra elkezdték leengedni a katonákat. A többi kommandós és az összes indián elérte a szabadságot jelentő határt, de Jack és három embere fogságba került, elszállították őket egy ugyanolyan"intézetbe", mint amilyen a Testvériség volt. Illetve egy ennél is sokkal rosszabba, mert az a hely, ahová Jackéket vitték, hivatalosan nem létezett. A kormányzótanács nem ismerte el, hogy létezhet ilyen egérlyuk a munkások új paradicsomában - s hogy ilyen szörnyűséges rémtetteket hajtanak végre a falain belül. Az orweíli hagyományokat követték, mert a cellák és kínzókamrák négyszintes komplexumának nem volt neve, tehát nem létezett.
A névtelen falak között, a szám nélküli cellákban Jack Twist és a három másik rohamosztagos átesett az összes elképzelhető pszichológiai és fizikai kínzáson, folyamatos megaláztatáson, éheztetésen, méghozzá mindvégig állandó életveszély közepette. Egyikük meghalt, másikuk megőrült, csak Jack és legközelebbi barátja, Oscar Weston tartott ki, az alatt a tizenegy hónap alatt, amelyet a börtönben töltöttek...
Most nyolc évvel később, ahogy hátát egy sziklának vetve üldögélt a dombon, Connecticutban, a Guardmaster páncélkocsijára várva, Jack olyan hangokat hallott és olyan szagokat érzett, amelyek nem illettek ebbe a szeles éjszakába. Nehéz csizmák kemény lépteit hallotta, amint végigdöngenek a betonfolyosókon, valami szerencsétlen rab szánalmas üvöltését és a túlfolyón kicsorduló ürülék szagát érezte.
Jack mélyet szippantott a tiszta, hideg, connecticuti levegőből. Csak ritkán kínozták rossz emlékek abból az időből. Nem közép-amerikai megpróbáltatásai fordították szembe a társadalommal; az ezt követő események tették keserűvé.
Most újabb fényszórókat látott a fekete földek felett, s újra felemelte éjszakai távcsövét. Ez most már a Guardmaster páncélkocsija volt. Az órájára nézett: 9.38. Menetrendszerűen érkezett, ahogy minden este, egy hét óta. A Guardmaster Security megbízható cég volt.
Jack mellet egy aktatáska hevert a földön. Felnyitotta a tetejét. Egy digitális lehallgató készülék kék számsora villant elő. Ezzel tudta lehallgatni a Guardmaster és a társaság diszpécsere közti beszélgetéseket. Jacknek még így is három éjszakába telt, míg megtalálta a teherautó frekvenciáját. Elforgatta a hangológombot. Statikus recsegés, sziszegés hallatszott. Aztán rátalált a rutinbeszélgetésre, amit a sofőr és a diszpécser folytatott.
- 3-0-1 - mondta a diszpécser.
- Rénszarvas - mondta a sofőr.
- Rudolf - mondta a diszpécser.
- Háztető - mondta a sofőr.
Aztán újból a sziszegés és a statikus ropogás.
A diszpécser a beszélgetést a teherautó számával kezdte, a többi az aznapi kód volt, amellyel megerősítették, hogy a 301-es menetrendszerűen halad. Jack kikapcsolta
a gépet.
A fegyveres szállítmány alig kétszáz méternyire húzott el tőle és Jack utánafordult, hogy lássa a távolodó hátsó
lámpákat.
Most már biztos volt a 301-es Guardmaster menetrendjében és már nem tervezte, hogy visszajön ide az akció éjszakája előtt, amelyet január 11-ére, szombatra időzített. Addig még volt egy csomó dolga.
Egy munkára felkészülni általában ugyanolyan izgalmas volt, mint maga a bűntény. De ahogy lejött a dombról és dél-nyugat felé indult, a házak felé, ahol egy csendes utcában az autóját leparkolta, se lelkesedést, sem izgalmat nem érzett. Elvesztette a képességét, hogy örömet találjon egy bűnügy eltervezésében. Megváltozott, és nem tudta, miért. Egyre közelebb ért a házakhoz, amikor hirtelen észrevette, hogy az éjszaka valahogy világosabb lett. Felnézett az égre. A hold kövérre duzzadt a látóhatár felett, olyan hatalmas lett, hogy úgy tűnt, szinte szétzúzza a földet. Jack megállt és a hold fényes felületét szemlélte. Borzongás futott át rajta, valami belső hidegség, amit nem a téli hideg okozott. - A hold - mondta halkan.
Ahogy hallotta magát kimondani a szót, Jack hevesen összerázkódott. Megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá rajta. Hirtelen rohanni akart, elrejtőzni a hold elől, mintha a ragyogásának pusztító hatása lenne, vagy mint a sav, szétmarná, ahogy ott áll a fényében.
Ez a menekülési kényszer egy perc múlva elmúlt. Nem értette, miért rémítette meg ennyire a hold. Hiszen ugyanaz a hold volt, amely a szerelmes dalokban és romantikus versekben szerepelt. Furcsa.
Folytatta útját az autó felé. A fenyegetőnek látszó hold látványa még mindig zavarta. De mikor beült az autójába, behajtott New Havenbe, majd rákanyarodott a 95-ös államközi autópályára, a furcsa incidens elhalványult az agyában. Gondolatait újra Jenny foglalta el, kómában fekvő felesége, akinek az állapota ilyenkor karácsonykor mindig jobban kísértette.
Később a lakásán, ahogy a nagy ablaknál állt és a várost bámulta egy palack Beck sörrel a kezében, biztos volt benne, hogy nincs még egy ember ebben a metropoliszban, akinek magányosabb lenne a karácsony estéje, mint az övé.

7
Karácsony napja

Elko megye, Nevada

Sandy Server nem sokkal a síkságra beköszöntő napkelte után ébredt fel. A korai nap bizonytalanul szűrődött be a lakókocsi hálószobájának ablakán. Olyan csend volt, hogy úgy tűnt, megállt az idő.
Sandy aludhatott volna még, ha akar. Még nyolc nap hátra volt a vakációból. Faye és Ernie Block bezárták a Tranquillity Motelt és elutaztak meglátogatni az unokáikat Milwaukee-ba. A szomszédos Tranquillity Grille szintén bezárt az ünnepek idejére, amelyet Sandy vezetett a férjével, Neddel.
Sandy tudta, hogy képtelen lenne újra elaludni. Tökéletesen ébernek érezte magát és heves szexuális vágy tört rá. Nyújtózott egyet a takarók alatt, mint egy kéjes macska. Legszívesebben felébresztette volna Nedet, hogy magára húzza.
Ned pusztán egy árnyékba burkolózott alak volt a hálószoba félhomályában. Szuszogásából ítélve mélyen aludt. Bár Sandy borzasztóan kívánta, mégsem ébresztette fel. Lesz még idejük a szeretkezésre.
Csendben kisiklott az ágyból, a fürdőszobába ment és
lezuhanyozott.
Évekig nem érdekelte a szex. Frigid volt. Nem is olyan régen még saját meztelen testének a látványa szégyenkezéssel töltötte el. Bár nem tudta új keletű érzéseinek az okát, de mindenképpen megváltozott. Az egész tavaly nyáron kezdődött, amikor a szex váratlanul megint vonzónak tűnt a számára. Visszatekintve ez most nagyon bután hangzott - persze, hogy a szex vonzó dolog. De azelőtt a szexet mindig olyan kötelességnek tartotta, amit egy nőnek el kell viselnie. Ez az újfajta erotikus kivirágzás kellemes meglepetés volt - és megmagyarázhatatlan rejtély.
Meztelenül visszament a sötét hálószobába, pulóvert húzott és belebújt a farmerébe.
Az apró konyhában narancslevet öntött magának, de keze megállt a mozdulat közben és égető késztetést érzett magában, hogy elmenjen egyet kocsikázni. Hagyott egy cédulát Nednek, belebújt báránybőr béléses dzsekijébe és kiment a Ford furgonhoz.
A szex és az autóvezetés volt a két új szenvedélye és az utóbbi majdnem ugyanolyan fontos szerepet kapott, mint az előbbi. Ez is roppant furcsa volt: egészen tavaly nyárig utált bárhová elmenni a furgonnal. És nem egyszerűen gyűlölte az országúti utazást, hanem rettegett tőle, ahogy más ember fél a repüléstől. Most azonban imádott a volán mögé ülni és nekivágni, csak úgy, céltalanul, a sebesség kedvéért.
Azt mindig is tudta, hogy miért taszította a szex. Frigiditásáért az apja, Horton Purney volt a felelős. Soha nem ismerte az anyját, aki belehalt, hogy őt a világra hozta, viszont az apját a kelleténél is jobban ismerte. Egy omladozó házban laktak kettesben Barstow külterületén, a magányos Kalifornia-sivatag szélén. Horton Purney mogorva, mélázó, kegyetlen és veszélyes ember volt. Míg Sandy el nem szökött otthonról tizennégy éves korában, az apja úgy használta, mint egy erotikus játékszert. Sandy csak mostanában jött rá, hogy az országúti utazás iránti erős ellenszenve szintén valahogy összefügg az apjával. Horton Purney-nek volt egy motorkerékpár-javító műhelye, egy roskadozó fészer a telken, ahol a házuk is állt, de soha nem keresett túl sok pénzt vele. Ezért évente kétszer beültette Sandyt az autóba, és megtette a két és fél órás utat a sivatagon keresztül Las Vegasba, ahol ismert egy stricit, Samson Cherrik-et. Cherrik-nek listája volt a perverzekről, akik a gyerekeket kedvelték. Mindig örült, ha Sandy-t vendégül láthatta. Néhány Vegasban töltött hét után Sandy apja Összepakolt, és visszaautóztak Barstow-ba, tele készpénzzel. Sandy számára a hosszú utazás Vegasig maga volt a rémálom, mert tudta, mi vár rá. Vissza Barstow-ba még rosszabb volt, mert nem menekülést jelentett Vegasból, hanem visszatérést a düledező házba, ahol megint el kellett viselnie Horton Purney kielégíthetetlen kéjvágyát. Sandy gyorsan megtanult irtózni az autó motorjának zakatolásától, az aszfalton suhanó gumik surrogásától, és a végeláthatatlan országutak látványától.
Beült a furgonba és beindította a motort. A lakókocsi egy Beowawe nevű apró, szinte nemlétező település déli szélén állt egy érintetlen, apró telken, a 21-es út kétsávos aszfaltcsíkja mentén. Ahogy Sandy elhajtott a lakókocsitól, úgy tűnt, csak üres síkságok, lankás dombok, szétszórt sziklák, kiszáradt folyómedrek volnának csak minden irányban. A hihetetlenül kék reggeli égbolt óriási volt, s miközben Sandy felpörgette a Ford motorját, úgy érezte, mintha repülni készülne.
Ha visszafelé indult volna a 21 -esen, hamarosan odaért volna a 80-as államközi úthoz, amely kelet felé vezetett, Elko irányába, vagy nyugatra, a Battle Mountain felé. De Sandy inkább dél felé indult el, bele a gyönyörűen sivár tájba. Ügyesen és könnyedén vezette a négykerék meghajtású furgont a viharvert megyei úton és felgyorsított egészen hetven mérföldes sebességig. Mintegy tizenöt perc múlva a 21-es durva murvával felszórt földúttá változott, amely vagy nyolcvan mérföldön át lakatlan és kietlen vidéken vezetett át. Sandy nem ezt az utat követte, hanem inkább kelet felé fordult egy csapáson, melyet vadfű és kopár bozótos szegélyezett.
Hófoltok tarkították a környéket ezen a karácsonyi reggelen. A távolban a hegyek mind fehérek voltak. De idelent az évi csapadékmennyiség csak hat centi volt és ennek is csak igen elenyésző része hullott hó formájában. Egy-két bokrot keményre fagyott, vékony hóruhába öltöztetett a szél, a mélyedéseknél hófúvások keletkeztek, de a föld nagyobb része száraz volt, kopár és barna.
Sandy a földúton is gyorsan vezetett, mögötte jókora porfelhő keletkezett. Egy idő után a mezők felé vette útját - észak, majd nyugat felé, míg odaért arra az ismerős helyre, bár agyában nem tervezte el előre ezt az irányt. Számára érthetetlen módon tudattalanja gyakran elvezette erre a pontra magányos autózgatásai során, de ritkán egyenesen, inkább kerülő utakon. Tehát az ideérkezés rendszerint neki is meglepetés volt. Megállt és behúzta a kéziféket. A motort járatta és egy darabig csak bámult kifelé a poros szélvédőn.
Azért jött ide, mert itt jobban érezte magát, bár ő sem tudta, hogy ez miért van. A hangák, a fenyők, a sziklák, a fű, a bokrok kellemes látványt nyújtottak, de a táj nem volt se szebb, se más a közelben található ezernyi egyéb helynél. Mégis valami belső békét érzett, amit sehol máshol nem kaphatott volna meg.
Leállította a motort és kiszállt. Egy ideig zsebredugott kézzel sétálgatott, megfeledkezett a csípős, hideg levegőről. A kopár vidéken való autózás után visszaérkezett a civilizáció közelébe - a 80-as államközi út csupán néhány száz méternyire húzódott onnan, ahol megállt a Forddal. Bár az ünnepi forgalom gyér volt, egy-egy elhaladó teherautó moraja úgy visszhangzott, mint valami sárkány távoli morgása. Az országúttól kissé feljebb, észak-nyugati irányban ott állt a Tranquillity Motel, de Sandy csak egyszer pillantott abba az irányba. Sokkal jobban érdekelte ez a környék, amely rejtélyes és erőteljes vonzóerőt gyakorolt rá és szinte úgy tetszett, békét sugároz magából, ahogy a szikla sugározza ki éjszaka a napközben magába szívott hőt.
Sandy nem próbált magyarázatot keresni erre a vonzódására. Nyílván volt valami rejtett harmónia a táj körvonalaiban, amely ellenállt minden meghatározási kísérletnek, ezt a vonzerőt megfejteni olyan lett volna, mintha megpróbálná elemezni a naplemente szépségét.
Azon a karácsonyi reggelen Sandy még nem tudta, hogy Ernie Blockot is megszállottként vonzotta valami ugyanerre a földdarabra december 10-én, Elkoból hazafelé. Nem tudta, hogy a táj az istenség megjelenésének áhítatos érzését keltette Ernie-ben, ugyanakkor hihetetlen félelmet - ami nem hasonlított a benne kavargó érzésekhez. Hetek fognak még eltelni, míg Sandy megtudja, hogy ennek a helynek másokra is erős vonzereje van
- mind barátokra, mind idegenekre.

Chicago, Illinois

Stefan Wycazik - a zömök, lengyel dinamó, a St. Bernadette vezető lelkésze, bajba jutott papok megmentője
- számára ez volt a legzsúfoltabb karácsony délelőtt, amelyet valaha átélt. És ahogy telt a nap, élete legjelentőségteljesebb karácsonyának bizonyult.
A második misét celebrálta a St. Bernadette-ben. Aztán egy órát töltött a hívek fogadásával, akik gyümölcskosarakkal, házisüteményekkel és más ajándékokkal felszerelkezve bekukkantottak a parókiára. Ezután az Egyetemi Kórházhoz hajtott, hogy meglátogassa Winton Tolkot, a rendőrt, akit egy külvárosi bisztróban lőttek le előző délután. Tolkot a baleseti sebészetről az intenzív osztályra vitték és ott töltötte az éjszakát, de karácsony reggelén már a megfigyelőbe költöztették.
Mikor Wycazik atya megérkezett, Raynella Tolkot, a rendőr feleségét, férje ágya mellett ülve találta. Kifejezetten csinos, csokoládébarna bőrű, rövid hajú asszony volt.
- Mrs. Tolk, Stefan Wycazik vagyok.
- De hát...
- Nyugalom - mosolyodott el az atya. - Nem az utolsó kenetet hoztam.
- Akkor jó - mondta Winton. - Mert én még nem szándékozom elpatkolni.
A sebesült rendőr nem csupán teljesen eszméleténél volt, de mozdulatai élénkek voltak és szemmel láthatóan nem kínozták fájdalmak. Ágyát ülő pozícióba állították. Bár széles mellkasa be volt kötözve, infúziót csepegtettek bal karjának vénájába, kivételesen jól nézett ki, főleg ha az ember arra gondolt, mekkora szerencsétlenség érte mostanában.
Wycazik atya megállt az ágy lábánál és feszültségét csak az árulta el, hogy fekete papi fövegét egyfolytában forgatta erős ujjai között. Amikor ezt észrevette, gyorsan letette a kalapot egy székre.
- Mr. Tolk, ha nem zavarom, azért jöttem, hogy feltegyek néhány kérdést azzal kapcsolatban, ami tegnap történt.
Mind Tolk, mind a felesége tanácstalanul néztek rá. A pap részben elmagyarázta, mi az oka érdeklődésének - bár sok mindent elhallgatott.
- A fickó, aki magukkal cirkált abban a felsővárosi kerületben az elmúlt héten, Brendan Cronin, az én alkalmazottam volt - mondta, de úgy állította be a dolgot, mintha Brendan világi személyként dolgozott volna a templomban.
- Ó, én nagyon szeretnék találkozni vele - ragyogott fel Raynella arca.
- Megmentette az életemet - mondta Tolk. - Őrült és bátor dolog volt, egyáltalán nem kellett volna megtennie, de azért Örülök, hogy mégis megtette.
- Mr. Cronin besétált abba a bisztróba - magyarázta Raynella, - nem tudhatta, hogy meghalt-e az összes fegyveres, de nem törődött azzal, hogy őt is lelőhetik.
- Ez szigorúan tiltja a szabályzat - mondta Winton. - Én előírás szerint kezeltem volna ezt a helyzetet, nem tudom helyeselni, amit Brendan csinált, atyám, de az biztos, hogy az életemmel tartozom neki.
- Elképesztő - ingatta a fejét Wycazik atya, mintha most hallott volna először Brendan bátorságáról. Előző nap hosszasan beszélgetett ugyanis Winton Tolk főnökével, aki régi barátja, és hallotta, hogy áldották Brendant a bátorságáért. És persze átkozták őrültségéért.
- Én mindig tudtam, hogy Brendan megbízható fickó. Elsősegélyt is nyújtott?
- Biztosan - mondta Winton. - Igazából nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy visszanyertem az eszméletemet... hogy ott volt... fölém hajolt... a nevemet hajtogatta...
- Csoda, hogy Win túlélte - mondta Raynella remegő hangon.
- Fő, hogy minden oké, drágám - nyugtatta a feleségét csendesen Winton. - Túl vagyunk rajta, itt vagyok és csak ez számít. - Mikor úgy látta, az asszony megnyugodott, Stefanra nézett és így szólt. - Mindenki el volt képedve, hogy ennyi vérveszteség után mégis túléltem.
- Tett magára Brendan érszorítókötést?
- Nem tudom - ráncolta a homlokát Tolk. - Ahogy mondtam, köd lebegett a szemem előtt. Kábult voltam.
Wycazik atya tétovázott, azon tűnődött, hogyan tudhatná meg azt, amit akart, anélkül, hogy felfedné a látogatás tulajdonképpeni okát:
- Tudom, hogy nem látják egészen tisztán, mi történt... de észrevettek valami furcsát... Brendan kezein?
- Furcsát? Hogy érti ezt?
- Megérintette önt, ugye?
- Persze. Gondolom kitapogatta a pulzusomat... aztán megnézte, honnan jön a vérzés.
- Érzett bármi szokatlant, amikor megérintette önt... vagy bármi furcsát? - kérdezte óvatosan Stefan és kicsit szégyellte magát, hogy ilyen homályosan kell fogalmaznia.
- Azt hiszem, nem tudom követni, atyám. Stefan Wycazik megrázta a fejét:
- Nem tesz semmit. Fontos, hogy jól van. - Majd az órájára pillantott és meglepetést színlelve felkiáltott: - Te jó ég, máris késésben vagyok! - s még mielőtt a házaspár válaszolni tudott volna, felkapta a kalapját a székről és kisietett a szobából. Nem volt kétsége afelől, hogy a Tolk-házaspár teljes mértékben el van képedve.
Amikor az emberek meglátták Wycazik atyát, rendszerint egy kiképzőőrmester, vagy egy futballedző jutott eszükbe róla. Kemény teste, önbizalma és agresszív rámenőssége, amely szinte sugárzott belőle, minden volt, csak az nem, amit az ember egy paptól várt volna.
Winton Tolk szobájából Wycazik atya az intenzív osztályra ment, ahol a sebesült rendőrt kezelték, még egy órával azelőtt. Megkérdezte, beszélhet-e az ügyeletes orvossal, Dr. Royce Albright-tal. Abban a reményben, hogy Isten megbocsát majd neki, előadott néhány ártatlan hazugságot. Stefan a Tolk-család papjaként mutatkozott be, mondván, Mrs. Tolk küldte, hogy megtudja, milyen állapotban is van a férje valójában.
Dr. Albright úgy nézett ki, mint Jerry Lewis és olyan mély hangja volt, mint Henry Kissingernek. Készségesen válaszolt Wycazik atya minden kérdésére.
- Biztosíthatja Mrs. Tolkot, hogy szinte semmi nem mutat arra, hogy a férje állapotában visszaesés következhet be. A férje csodával határos módon megúszta. Kétszer mellbe lőtték, közvetlen közelről, egy 38-assal. Tegnapig senki nem hitte volna, hogy huszonnégy óra elteltével kikerülhet az intenzív osztályról valaki, akit mellbe lőnek egy nagykaliberű kézifegyverrel!
- A golyók ezek szerint nem érték egyik életfontosságú szervet sem?
- Nemcsak erről van szó - mondta Albright. - A golyók nem okoztak kárt egyik vénában, vagy artériában sem. Egy 38-as revolvergolyó nagy kárt tud ám okozni, atyám. Normális esetben iszonyú pusztítást végez az áldozat beleiben. Tolk esetében súrolt egy vénát és egy artériát, de egyiket sem vágta ketté.
- Akkor gondolom a golyókat megállította egy csont egy bizonyos ponton.
- Igen, eltérítette, de nem állította meg. Mindkét lövedéket puha szövetben találtuk meg. S ez megint elképesztő dolog. Nincsenek Összezúzott csontok, egy apró szilánk sem. Nagyon szerencsés volt ez az ember.
Wycazik atya bólintott:
- Mikor azt a két lövedéket eltávolították a testéből, volt bármi jele annak, hogy kisebbek voltak, mint egy 38-as kaliberű lőszer? Már úgy értem, hogy talán a hüvely tökéletlen volt vagy kevés ólom volt a golyóban, ami talán megmagyarázná, hogy kevesebb kárt okoztak, mint egy 22-es töltet.
- Nem tudom - ráncolta a homlokát Bright. - Lehetséges. Meg kellene kérdezni a rendőrségi szakértőket... Vagy Dr. Sonnefordot, a sebészt, aki kivette a golyókat Tolk testéből.
- Ahogy hallottam, Tolk rendőr jókora adag vért vesztett.
Bright furcsa grimaszt vágott:
- Valami hiba lehet a kórlapján. Még nem tudtam beszélni Dr. Sonneforddal, karácsony lévén, de a kórlapja szerint Tolk több, mint négy litert kapott a műtőben, ami csak valami elírás lehet.
- Miért?
- Atyám, ha Tolk tényleg négy liter vért vesztett, halottnak kellett volna lennie. Halottnak, mint a kő.

Las Vegas, Nevada

Mary és Pete Monatella, Jorja szülei, karácsony reggelén érkeztek meg, a kialvatlanságtól rosszkedvűen, vörös szemekkel, de eltökélten, hogy ott legyenek a feldíszített karácsonyfánál, mielőtt Marcie felébred. Mary ugyanolyan termetű volt, mint Jorja; most viszont elnehezedett a teste és kigömbölyödött. Pete alacsonyabb volt, mint a felesége, hordómellű férfi, egy harcias kiskakas, aki peckesen járt-kelt, de a legszerényebb és legönfeláldozóbb ember volt, akit Jorja valaha ismert. Szinte roskadoztak az ajándékoktól.
Hoztak ajándékot Jorjának is - plussz a szokásos jóakaratú, de mégis bosszantó kritikákat, kéretlen tanácsokat. Mary alig lépett be az ajtón, máris kijelentette, hogy Jorjának le kéne tisztítania a tűzhely feletti szagelszívó tetejét és már el is tűnt a mosogató alatt, kezében egy tisztítósprayvel. Azt is megjegyezte, hogy a fa még nincs eléggé feldíszítve.
- Több fény kell rá, Jorja.
S mikor látta, hogyan vannak az ajándékok becsomagolva, kétségbeesésének adott hangot:
- Istenem, Jorja, a csomagolópapírok nem elég tarkák. A kislányok szeretik a fényes, tarka papírokat és a soksok szalagot.
A maga részéről az apja megelégedett azzal, hogy a konyhapulton pihenő hatalmas tálca süteményre tegyen megjegyzést:
- Ezek mind boltban vásárolt dolgok, Jorja. Idén nem sütöttél semmit?
- Jaj, apa, folyton túlórázom, aztán meg ott az a tanfolyam és...
- Tudom, hogy nagyon nehéz egyedülálló nőként gyereket nevelni, bébi - mondta az apja. - De mi alapvető dolgokról beszélünk. A házi készítésű sütemény a karácsony egyik legfontosabb része.
- Bizony, a legfontosabb - értett vele egyet Jorja anyja. A karácsonyi hangulat idén nagyon későn ért el Jorjához
és még most sem hatotta át teljesen. A szülei jó szándékú, de dühítő kommentárjai akár el is vehették volna a kedvét, ha Marcie remek időzítéssel meg nem jelenik, éppen akkor, mikor Jorja a hatalmas pulykát csúsztatta a sütőbe. - Elhozta a Mikulás a Kis doktornő készletet?
- Sokkal többet is hozott, kicsikém - mondta Pete. - Ide nézz, mi minden van itt.
Marcie a fa felé fordult és meglátta az ajándékhegyet. Elakadt a lélegzete, ahogy felkiáltott: - Hú!
A gyerek izgalma átragadt Jorja szüleire is, és egy időre elfeledkeztek a poros szagelszívóról és bolti süteményekről. A lakást megtöltötték a boldog, karácsonyi hangok.
De mikor Marcie kinyitotta az ajándékok felét, az ünnepi hangulat kezdett megváltozni. A kislány arcán az elkeseredettség jelei mutatkoztak, ez az elkeseredettség a nap folyamán sokkal rémisztőbb formában jelentkezett. A kislány nyafogva panaszkodott, hogy a Mikulás elfelejtette a Kis doktornő készletet. Félrelökte a drága babát, amire ugyanúgy áhítozott, ki sem vette a dobozából. Volt valami a gyerek viselkedésében, ami nyugtalanította Jorját. Mary és Pete is észrevette ezt. Nógatni kezdték Marcie-t, hogy töltsön több időt az ajándékokkal, de erőfeszítésüket nem koronázta siker.
Jorja nem tette az orvosi készletet a fa alá; elrejtette a szekrénybe, végső meglepetésként. Amikor már csak három doboz maradt hátra, Marcie elsápadt és szinte remegett, annyira akarta azt a doktorkészletét.
Az isten szerelmére, mi ilyen fontos ebben? Miért akarta a kislány olyan természetellenesen azt az orvosi készletet? Miért volt szinte a megszállottja?
Mikor az utolsó ajándék is kicsomagolva feküdt a fa alatt, Marcie-ból kitört a zokogás.
- A Mikulás elfelejtette! Elfelejtette!
A kislány reményvesztettsége megdöbbentő volt. Jorját elképesztette, de bosszús is volt Marcie komiszsága miatt és látta, hogy a szülei is riadtan állnak az indokolatlan hisztiroham előtt.
Attól félt, hogy a karácsony végleg elromlik, ezért Jorja a hálószobába rohant, előrángatta az ajándékot a cipős dobozok mögül és visszatért a nappaliba. Marcie kétségbeesetten kapta ki a dobozt anyja kezéből.
- Mi ütött ebbe a gyerekbe? - kérdezte Mary.
Marcie őrült mozdulatokkal szaggatta le a papírt az ajándékról, míg meg nem látta, hogy a csomagolás valóban azt a játékot rejti magában, amelyre ő úgy vágyott. Azonnal megnyugodott és a remegése is megszűnt.
- A Kis doktornő készlet! A Mikulás mégsem felejtette el!
- Drágám, talán nem is a Mikulás hozta - mondta Jorja. Megkönnyebbülten látta, hogy a gyermek, akit imádott, kizökkent abból a furcsa állapotból. - Nem a Mikulás hozza az Összes ajándékot. Nézd csak meg a
kártyát.
Marcie kötelességtudóan megkereste a kártyát, elolvasta és mosolyogva felnézett:
- Ezt... apa küldte.
Jorja érezte, hogy a szülei rábámulnak, de kerülte a tekintetüket. A szülei tudták, hogy Alan elutazott Acapulcóba a legújabb nőjével, azzal a Pepper nevű szőkeséggel.
Később, amikor Jorjának a konyhában akadt dolga - a sütő körül sürgölődött, mert egyre többször kellett a pulykát ellenőriznie - az anyja kiment hozzá, lehajolt mellé és halkan megkérdezte:
- Miért csináltad ezt, Jorja? Miért írtad rá annak a tetűnek a nevét az ajándékra, ráadásul éppen arra, amelyikre Marcie a legjobban vágyott?
Jorja félig kihúzta a tepsit a sütőből, kimert a pulyka mellől egy kis zsírt, és megöntözte vele a sülő szárnyast,
aztán így szólt:
- Nem kell Marcie karácsonyát tönkretenni, mert az
apja gyengeelméjű.
- Nem kellene ennyire óvnod Marcie-t az igazságtól.
- Az igazság túlságosan is ocsmány egy hétéves kislánynak.
- Minél előbb megtudja, mekkora tetű az apja, annál jobb. Tudod, mit hallott apád arról a nőről, akivel Alan együtt él?
- Remélem, ez a pulyka azért délre elkészül. Mary nem ejtette ilyen könnyedén a témát:
- Rajta van két kaszinó hívólistáján is, Jorja. Ezt hallotta Pete. Tudod, mit jelent ez? Hogy ez a nő egy callgirl.
Jorja behunyta a szemét és vett egy mély lélegzetet.
- Ha Alannek nincs köze Marcie-hoz, az csak jó - folytatta Mary. - Isten tudja, milyen betegségeket szedett össze, mióta egy fedél alatt él azzal a nővel.
Jorja visszatolta a pulykát, bezárta a sütő ajtaját és felállt:
- Nem beszélhetnénk valami másról?
- Azt hittem, esetleg érdekel, kit választott a volt férjed.
- Most már tudom.
Hirtelen mindkettőjük hangjában visszafojtott feszültség jelent meg.
- Mi van, ha egyszer megjelenik és azt mondja, "Pepper és én el akarjuk vinni Marcie-t magunkkal, Disneyland-be".
- Anya, ő nem akar semmit Marcie-tól - mondta ingerülten Jorja, - mert a kislány a kötelességeire emlékezteti Őt.
- De mi van ha...
- Anya, a fenébe már!
Bár Jorja nem emelte fel a hangját, annyi düh szorult ebbe a négy szóba, hogy azonnali volt a hatása. Mary sértődötten felpattant és elfordult Jorjátol. Gyorsan a jégszekrényhez ment, kinyitotta és végignézett az alaposan megpakolt polcokon.
- Csináltál gnocchit.
- Nem a boltban vettem. Házi - mondta remegő hangon Jorja. Békülékeny hangot akart megütni, de rájött, hogy ezt a megjegyzést úgy is lehet értelmezni, mint valami rosszindulatú utalást apja megrökönyödésére a boltban vásárolt sütemények miatt. Az ajkába harapott és megpróbálta visszafojtani a könnyeit.
Még mindig a jégszekrénybe bámulva és még mindig remegő hangon Mary így szólt:
- Krumplit is csinálsz? És mi ez, már elkészítetted a káposztát a salátához? Azt hittem, segítségre lesz szükséged, de látom, mindenre gondoltál - Azzal becsukta a jégszekrény ajtaját és körülnézett, hogy mivel tudná elfoglalni magát. Neki is könnycseppek jelentek meg a szemében.
Jorja szinte szó szerint ellökte magát a pulttól és viharosan átölelte az anyját. Mary viszonozta az Ölelést és egy darabig ott csüngtek egymáson némán.
- Nem tudom, miért csinálom ezt - mondta később Mary a lányát szorítva. - Az én anyám ugyanilyen volt velem. Megesküdtem, hogy én soha nem teszem.
- Olyannak szeretlek, amilyen vagy.
- Talán azért van, mert te vagy az egyetlen gyermekem. Ha képes lettem volna másikat szülni, nem lennék ilyen kemény veled.
- Az én hibám, anya. Mostanában nagyon sértődékeny
vagyok.
- És miért ne lennél? - kérdezte az anyja még szorosabbá téve az Ölelését. - Az a tetű faképnél hagyott téged, el kell tartanod a lányodat és magadat, iskolába jársz... minden jogod megvan rá, hogy sértődékeny legyél. Nagyon büszkék vagyunk rád, Jorja. Iszonyú bátorság végigcsinálni, amit te vállalsz.
Ekkor a nappaliban Marcie visítani kezdett.
Ez most mi, tűnődött Jorja.
Mikor odaért a nappali ajtajába, azt látta, hogy az apja éppen megpróbálja rávenni a kislányt, hogy játsszon egy babával:
- Ide nézz - mondta Pete. - A baba sír, mikor erre hajtod és nevet, mikor a másik irányba döntöd meg.
- Nem akarok játszani azzal a hülye babával - duzzogott Marcie. Egy műanyag injekciós tűt tartott a kezében. - Akarok még egy injekciót adni neked.
- De drágám - mondta neki Pete, - már adtál vagy húszat.
- Gyakorolnom kell - mondta Marcie. - Sose tanulom meg, ha nem kezdem el már most gyakorolni.
Pete elkeseredetten nézett Jorjára.
- Mi ez a Kis doktornő-mánia? - kérdezte Mary.
- Bárcsak tudnám! - sóhajtott föl Jorja.
Marcie csinált egy fintort, ahogy betolta a fecskendő végét. Veríték csillogott a homlokán.
- Bárcsak tudnám! - ismételte meg Jorja nyugtalan, szorongó hangon.

Boston, Massachussetts

Ginger életében ez volt a legrosszabb karácsony.
Zsidó létére imádott apja mindig megünnepelte a karácsonyt, világi szellemben, mert szerette a harmóniát, amelyet ez az ünnep jelentett, s a halála után Ginger folytatta ezt a hagyományt. Idáig a karácsony soha nem szomorította el.
George és Rita mindent tőlük telhetőt megtettek, hogy éreztessék Gingerrel, ő is része az ünnepüknek, de Ginger mégis úgy érezte, kívülálló. A Hannaby-házaspár három fia mind elhozták a családjaikat és a hatalmas házat megtöltötte a gyöngyöző gyerekkacaj. Mindenki megtett mindent, hogy Gingert is bevonják a Hannaby-hagyományok mindegyikébe, a pattogatott kukorica felfűzéstől a szomszédolásig.
Karácsony reggelén ő is figyelte a gyerekeket, ahogy megtámadják a hegynyi ajándékot, aztán, a többi felnőttel együtt ő is ott mászott négykézláb a földön a gyerekek között és segített nekik összerakni az új játékokat. Néhány óra erejéig a kétségbeesése visszaszorult.
Azonban az ebédnél - mely bőséges volt, tele az ünnepi finomságokkal, mégis könnyű étkezés, s csak apró ízelítő a pazar esti lakomából - Ginger újra érezte, hogy nem idetartozik. A beszélgetésben gyakran felemlegették az előző évek karácsonyait, amelyekben ő nem vett részt.
Ebéd után fejfájásra hivatkozva a szobájába szökött. Az öböl nagyszerű látványa megnyugtatta, de azt mégsem tudta megakadályozni, hogy bele ne zuhanjon a depresszió spiráljába. Kétségbeesetten remélte, hogy Pablo Jackson felhívja másnap és közli vele, hogy tanulmányozta a memóriablokkolás problémakörét és készen áll, hogy újra hipnotizálja.
Ginger látogatása Pablonál sokkal kevésbé aggasztotta George-ot és Ritát, mint gondolta volna. Idegesek voltak, hogy egyedül ment el, de nem próbáltak meg tiltakozni a szokatlan kezelés ellen.
Az öböl látványának megnyugtató hatása nem tartott örökké. Ginger elfordult az ablaktól és az ágyához ment. Meghökkenve látta, hogy két könyv fekszik az éjjeliszekrényen. Az egyik egy fantasy-regény volt, Tim Powers írta, akitől olvasott már pár művet, a másik meg valami Szürkület Babilonban című könyv. Gingernek fogalma sem volt, hogyan kerültek ide a könyvek.
Volt még vagy tíz másik könyv a szobában, amelyeket a földszinti könyvtárból vett kölcsön, mivel az elmúlt néhány hétben az olvasáson kívül az égvilágon semmi más dolga nem volt. De ezzel a két könyvvel még nem találkozott. Powers regénye időutazó törpékről szólt, akik a titkos háborújukat vívják a brit manókkal szemben az amerikai forradalom idején. Egy cédula a könyv elején azt tudatta, hogy ez előzetes, bemutató példány. Ritának volt egy barátja, aki kritikusként dolgozott a Globe-nál és aki néha hozott egy-két érdekes könyvet, még mielőtt kereskedelmi forgalomba kerültek volna. Ezek is nyilván az utóbbi napokban érkeztek és Rita, ismerve Ginger érdeklődését a könyvek iránt, felhozta őket a szobájába.
Félretette Powers könyvét és közelebbről megvizsgálta a Szürkület Babilonban-t. Soha nem hallott még a szerzőjéről, Dominick Corvaisisről, de a történet a fülszövegben érdekfeszítő volt, s mikor elolvasta az első oldalt, a könyv azonnal rabul ejtette. Azonban, mielőtt folytatta volna, átült az ágyról az egyik kényelmes fotelba, és csak akkor vetett egy pillantást a szerző fényképére a borító hátoldalán.
A lélegzete a torkán akadt. Félelem töltötte el.
Egy pillanatig azt hitte, a fénykép beletaszítja egy újabb rohamba. Megpróbálta félredobni a könyvet, de nem tudta, megpróbált felállni, de nem volt képes rá.
Vett egy mély lélegzetet, behunyta a szemét és várt, hogy vágtató pulzusa visszasüllyedjen a normális értékre.
Mikor kinyitotta a szemét és újra az író fényképére nézett, még mindig furcsa hatással volt rá, de sokkal enyhébben, mint első pillantásra. Tudta, hogy látta már ezt a férfit valamikor, találkozott vele valahol, méghozzá nem a legkellemesebb körülmények között, bár nem emlékezett rá, hogy mikor és hol történt. A rövid fülszöveg arról tájékoztatta, hogy a férfi az oregoni Portland-ben élt és most Laguna Beach lakója Kaliforniában. Mivel Ginger egyik helyen sem járt soha, el sem tudta képzelni, hogy kettejük útja miképp keresztezhette egymást. Dominick Corvaisis körülbelül harmincöt éves volt, jóképű, Gingert a fiatal Anthony Perkins-re emlékeztette. A férfi külseje nagyon megnyerő volt, úgyhogy Ginger el sem tudta képzelni, miként felejthette el, ha már találkozott vele.
Első reakciója a fotóra különös volt ugyan, de normális körülmények között félre tudta volna seperni, mint az elcsigázott lélek jelentéktelen fricskáját. De az utóbbi két hónapban Ginger megtanulta tisztelni a furcsa fejleményeket és tudta, hogy nem árt mögéjük nézni.
Corvaisis fényképére nézett, azt remélve, hogy az talán gyengéden taszít egyet a memóriáján. Végül eltelt azzal a szinte látnoki érzéssel, hogy a Szürkület Babilonban valahogy megváltoztatja az életét, kinyitotta a könyvet és olvasni kezdett.

Chicago, Illinois

Miután Stefan Wycazik atya elhagyta az Egyetemi Kórházat, keresztülhajtott a városon, és ahhoz a laboratóriumhoz igyekezett, amelyet a chicagói rendőrség nyomozati osztálya üzemeltetett. Bár karácsony napja volt, a hómunkások serényen takarították az előző napi havazás nyomait az utcákról.
Csupán néhányan voltak szolgálatban a rendőrségi laborban, amely egy régi kormányépületben kapott helyet.
Olyan volt a kihalt helyiségekben járni, mint egy ősi egyiptomi piramisban, mélyen a sivatag homokja alatt. Léptei visszhangoztak a kőpadló és a magas mennyezet között.
A laboratórium általában nem adott ki információkat kívülállóknak, de Chicagóban a rendőröknek több, mint a fele katolikus volt, tehát Wycazik atyának rengeteg barátja volt a testületnél. Az egyik ilyen barátja révén kapott szabad bejárást az Intézetbe.
Dr. Murphy Almes üdvözölte, a pocakos, rozmárbajszú, tökéletesen kopasz férfi. Korábban már beszéltek egymással telefonon, Dr. Almes tehát készen állt, hogy az atya segítségére legyen és feleljen a kérdéseire. Odahúztak két széket egy laboratóriumi pulthoz. Hosszú, magas, opálüveg ablak emelkedett előttük, számos madárürülék foltja dekorálta. A munkaasztal márványlapjára Almes kirakott egy aktát és néhány más dolgot.
- Meg kell mondanom, hogy nem adnék ki semmiféle információt, ha fennállna annak a lehetősége, hogy tárgyalni fogják az ügyet. De mivel mindkét tettes meghalt, senkit nem állíthatnak bíróság elé.
- Méltányolom a kedvességét, Dr. Almes, komolyan. Hálás vagyok, hogy időt szán rám.
Kíváncsiság ült ki Murphy Almes arcára:
- Nem igazán értem, miért érdekli ennyire ez az ügy.
- Magam sem értem egészen - mondta Stefan talányosan. Nem fedte fel látogatása igazi célját annak a kedves ismerősének sem, aki elintézte, hogy bejusson ide és nem szándékozott felvilágosítani Almes-t sem. Először is, ha elmondaná neki, hogy mi jár a fejében, azt hinné, hogy megbolondult.
- Nos - mondta Almes némileg sértetten, hogy Stefan nem fogadta a bizalmába, - a golyók iránt érdeklődött. - Kinyitott egy borítékot és a tartalmát a tenyerébe szórta. Két szürke ólomgöröngy volt. - Ezeket operálta ki a sebész Winton Tolkból. Ön azt mondta, ezek érdeklik különösen.
- Igen, úgy van - mondta Stefan, felemelve az ólomdarabkákat. - Gondolom lemérte ezeket a szokásos eljárás keretében. Azt szeretném tudni, hogy a súlyuk megegyezett-e egy átlagos 38-as súlyával.
- Úgy érti, esetleg letört-e egy kis szilánk a becsapódáskor? Nos, nem. Eltorzultak, ami akkor történik, ha csontot ér a golyó, de meglepő, hogy nem tört le belőlük semennyi, mindkettő sértetlen.
- Tulajdonképpen arra céloztam a kérdéssel, hogy a súlyuk nem kisebb-e, mint egy átlagos 38-as golyó súlya - bámult elgondolkodva a tenyerében pihenő lövedékekre. - Arra gondolok, nem volt-e hibás a lövedék, nem tért-e el a szabványtól.
- Mindkettő megfelelő méretű, efelől semmi kétség.
- Elég nagyok ahhoz, hogy jókora pusztítást okozzanak - jegyezte meg eltöprengve Wycazik atya. - És mi a helyzet a fegyverrel?
Egy nagyobb borítékból Almes elővette a revolvert, amellyel Winton Tolkot lelőtték. Egy rövidcsövű Smith & Wesson 38-as Chief Special volt.
- Kipróbálta? Végzett vele próbalövéseket?
- Igen. Ez a szokásos procedúra.
- Nem találta úgy, hogy valami gond van a fegyverrel? Úgy értem, hogy mondjuk a belső átmérőt rosszul képezték ki, vagy valami más miatt a golyó sokkal kisebb sebességgel hagyta el a csövet, mint kéne.
- Ez egy érdekes kérdés, atyám, de a válasz, nem. Ez egy remek Chief Special, amely megfelel a Smith & Wesson hagyományosan magas minőségi követelményeinek.
Miközben Wycazik atya visszatette a két golyót a borítékba, így szólt:
- És mi a helyzet a töltényhüvelyekkel? Van bármi esély arra, hogy például túl kevés lőport tettek beléjük?
- Úgy látom - pislogott rá a laboros, - részben az érdekli, miért nem végzett nagyobb pusztítást a golyó?
Wycazik atya bólintott, de nem bocsátkozott részletekbe.
- Volt még több fel nem használt töltény a revolverben? - kérdezte.
- Igen, volt még kettő. Plusz a tartalék lövedék az egyik
bűnöző zsebében.
- Felnyitott egy ilyen fel nem használt hüvelyt, hogy ellenőrizze a bennük lévő töltetet?
- Erre nem volt semmi okom - mondta Murphy
Almes.
- Lehetséges volna most megnézni?
- Lehetséges. De miért? Miért, atyám, mi az ördögről
van itt szó?
- Tudom, hogy ezzel terhelem önt - sóhajtott Stefan, - és kötelességem lenne valami magyarázattal szolgálnom, márcsak a kedvessége miatt is. De most nem tehetem. Egyelőre nem. Mi papok olyanok vagyunk, mint az orvosok és ügyvédek. Tudniuk kell titkot tartani. De amint fel leszek hatalmazva, hogy felfedjem, mi rejlik a kíváncsiságom mögött, Ön lesz az első, akivel ezt tudatni
fogom.
Almes ránézett és Stefan őszinte mosollyal viszonozta a tekintetét. A laboros végül kinyitott egy újabb borítékot. Ebben voltak a fel nem használt töltények.
- Itt várjon.
Húsz perc múlva Almes visszatért, kezében egy fehér, zománcozott tálcával, amelyen ott hevert két apróra szétszedett 38-as Chief Special töltény. Almes, egy ceruzával mutogatva elmagyarázta az egyes elemek funkcióját:
- Ez itt a gyutacs, az ütőszeg erre üt rá. Ez a nyílás pedig a gyújtólyuk, amely a gyújtókamrából a lőporos rekeszbe vezet. Ezzel nincs probléma, nincs gyártási hiba. A töltény másik végén van a fojtást szolgáltató golyó, az aljába réztömítés sajtolva, hogy meggátolja a belső átmérő eltömődését. A golyó körül zsírzás, hogy megkönnyítse az áthaladást a csövön. Itt sincs semmi rendellenesség. S a töltény feje és a golyó között ott van a lőporrekesz - vagy ahogy máshogy nevezik, a robbanótér
- amiből kivettem egy kis szürke, pihés anyagot. Ez a nitrocellulóz, vagyis lőgyapot, ez a rendkívül gyúlékony anyag; ezt az a szikra gyújtja meg, ami a gyújtólyukon érkezik, a gyutacs felől; itt felrobban és kilöki a golyót a töltényhüvelyből. Amint láthatja, elég nitrocellulóz van, hogy megtöltse a lőporkamrát. Csak azért, hogy biztos legyen a dolog, kinyitottam még egy töltényt - Almes a ceruzájával rámutatott a másik szétszerelt lövedékre. - Ezzel sincs semmi gond. A támadó jól megbízható, Remington gyártmányú lőszert használt. Tolk rendőr egyszerűen szerencsés volt, atyám, nagyon-nagyon szerencsés ember.

New York, New York

Jack Twist a karácsonyt a szanatóriumban töltötte Jenny-vel, aki immár tizenhárom éve volt a felesége. Itt ünnepelni különösen zord és gyászos dolog volt. De egyedül hagyni talán még rosszabb lett volna.
Bár Jenny a házasságuk közel kétharmadát kómában töltötte, ez nem csökkentette Jack iránta érzett szerelmét. Több, mint nyolc év telt el azóta, hogy a lány utoljára rámosolygott, hogy a csókját viszonozta, vagy kimondta a nevét, de Jack számára megállt az idő, és Jenny még mindig az a gyönyörű Jenny May Alexander volt, az ő üde, hamvas mennyasszonya.
Abban a közép-amerikai börtönben sínylődve az tartotta életben, hogy Jenny otthon várja, aggódik érte és minden éjjel imádkozik az ő biztonságos hazatéréséért. A kínzások és éheztetések közepette az volt a reménysugár, hogy egy nap majd megint érezni fogja Jenny karját a nyaka körül, hallja csodálatos nevetését.
A négy elfogott rohamosztagos közül csak Jack és barátja, Oscar Weston élték túl a fogságot, bár az ő megmenekülésük is csak egy hajszálon múlt. Majdnem egy évig vártak, hogy megmentik őket, bíztak abban, hogy a hazájuk nem hagyja őket ott rohadni.
Néha azt fontolgatták, vajon kommandó fogja majd őket kiszabadítani, vagy diplomáciai erőfeszítéseket tesznek a szabadulásuk érdekében. Tizenegy hónap után még mindig hittek benne, hogy országuk vezetői tesznek valamit az érdekükben, de már nem mertek tovább várni. Vészesen lefogytak és valami ismeretlen, trópusi láztól szenvedtek, amit persze nem kezelt senki.
Egyetlen lehetőségük a szökésre csak valamelyik látogatásukkor adódhatott, mikor négyhetente Jacket és Oscart kivitték a celláikból és elszállították őket a Népi Központba; ez egy világos, tiszta, alig őrzött fegyház volt a főváros szívében, egy mintabörtön, amellyel az volt a kormány szándéka, hogy jó benyomást tegyen a külföldi újságírókra és bizonyítsa a rezsim emberbarátiságát. Ott lezuhanyozhattak, tetvetlenítették őket, tiszta ruhát adtak rájuk, megbilincselték mindkettőjüket, hogy ne tudjanak gesztikulálni, s videokamerák elé ültették őket, hogy udvarias kérdéseket tegyenek fel nekik. Rendszerint trágárságokkal, vagy goromba szellemességekkel válaszoltak, de ez egyáltalán nem számított, mert az anyagot később manipulálták és a feleleteiket alászinkronizálták olyan helyiekkel, akik akcentus nélkül beszélték az angolt.
Mikor elkészült a propagandafilm, meginterjúvolta őket pár, egy másik helyiségben összegyűlt külföldi riporter egy zárt tévéláncon keresztül. A kamerák soha nem adtak közelképet róluk és a válaszaikat nem hallhatták a kérdezők; a kamera látószögén kívül ülő elhárítók válaszoltak helyettük.
Rabságuk tizenegyedik hónapjának az elején Jack és Oscar elkezdtek terveket szőni a szökésről, amelyre csak akkor volt esélyük, mikor átszállították őket abba a propagandaépületbe. Fiatal testük erejét szinte kilúgozta a börtönben töltött idő, egyetlen fegyvereik a kezdetleges kések és tűk voltak amelyeket patkánycsontokból fabrikáltak és amelyeket úgy élesítettek cellájuk kőfalán. Bár ezek a szerszámok kegyetlenül hegyesek és élesek voltak, igencsak szánalmas látványt nyújtottak; Jack és Oscar mégis azt remélte, le tudják fegyverezni az őröket.
S meglepő módon valóban sikert arattak. A Népi Központban csupán egyetlen őr vigyázott rájuk, aki az első emeleten lévő zuhanyozóba kísérte őket. Az őr a tokjában tartotta a fegyverét, valószínűleg abban a hitben volt, hogy Jack és Oscar gyenge, demoralizált, megtört és fegyvertelen, tehát alaposan meglepődött, mikor rátámadtak és döbbenetes barbársággal agyondöfködték a csontkéseikkel, melyeket a ruhájukban rejtegettek.
Magukhoz vették a halott őr fegyvereit, aztán vakmerően nekivágtak a folyosóknak. De végül is, ez egy átnevelő központ volt, tehát kijutottak a lépcsőházhoz, onnan le a gyéren megvilágított alagsorba, ahol gyorsan áthaladtak néhány dohos raktárhelyiségen. Az épület végében megtalálták a rakodórámpákat és onnan a kiutat.
Hét-nyolc hatalmas ládát pakoltak ki éppen egy teherautóból, amely farral állt a legközelebbi rámpánál. A sofőr éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy másik férfival veszekedett, mindketten iszonyatos trágárságokat kiabáltak egymásra. Amint elfordultak és az iroda felé indultak, a két szökevény az éppen kipakolt dobozok mögé surrant, aztán onnan felugrottak a teherautó rakterébe és elrejtőztek a ládák között. Néhány perc múlva a sofőr visszatért, még mindig átkozódva felcsapta a raktér ajtaját, aztán beült a vezetőfülkébe és elindult a város felé. A riasztó még mindig nem szólalt meg.
Tíz perccel később és sok-sok háztömbnyire a Népi Központtól a teherautó megállt. A sofőr lehajtotta a hátsó ajtót, anélkül, hogy észrevette volna Jacket és Oscart, akik csak centiméterekre voltak tőle, majd bement az épületbe, amely előtt leparkolt. Jack és Oscar villámgyorsan kikászálódott a rejtekhelyéről és sietve továbbállt.
Néhány utcával odébb düledező kunyhók között találták magukat, ahol a szűkölködő lakók semmivel sem rajongtak jobban az új zsarnokokért, mint a régiekért és nagy lelkesedéssel bújtatták el a két jenkit. Amikor leszállt az éj, egy kevés élelmet is adtak a két szökevénynek, akik elhagyták a külvárost. Mikor a nyílt szántóföldekre értek, betörtek egy istállóba, elloptak egy éles sarlót, pár fonnyadt almát, egy bőrből készült kovácskötényt, néhány zsákot, amelyekből, ahogy tervezték, összetákolnak majd egy-egy pár cipőt, ha majd a börtönben kapott elnyűtt lábbelijük végül szétesik - és egy lovat. Napkelte előtt elérték a dzsungelt, ahol szélnek eresztették a lovat, és gyalogosan folytatták tovább az utat.
Elgyengülve, élelemmel alig felszerelkezve és csak a sarlóval felfegyverezve - meg azzal a pisztollyal, amit az őrtől vettek el - iránytű nélkül, csupán a nap és a csillagok állására hagyatkozva, észak felé vánszorogtak az őserdőben a határ felé, mely mintegy nyolcvan mérföldnyire lehetett onnan. A rémálomnak is beillő vándorlás alatt Jacknek egyetlen életcélja volt: Jenny. Rá gondolt, róla álmodott, utána vágyakozott, s mikor hét nappal később végül baráti területre értek, Jack tudta, hogy legalább annyira Jennynek köszönhette megmenekülését, mint kommandós kiképzésének.
Akkor azt gondolta, hogy a legrosszabbon már túljutott. Tévedett.
Most, a felesége ágya mellett ülve, karácsonyi zenét hallgatva, Jack Twistet hirtelen hatalmába kerítette a gyász. Nem tehetett róla, de ilyenkor, az ünnepek idején mindig arra emlékezett, hogy a börtönben eltöltött karácsonyt is csak Jennyre gondolva bírta ki - pedig akkor a lány már kómában volt, tehát elveszett Jack számára.
Kellemes ünnepeket.

Chicago, Illinois

Ahogy Wycazik atya keresztülhaladt a St. Joseph Gyerekkórház folyosóin és kórtermein, jobb kedve támadt. Ez azért volt rendkívüli, mert eddig is emelkedett hangulatban volt.
A kórházat megtöltötték a látogatók, s a hangosbeszélő-rendszer segítségével mindenhol karácsonyi énekek szóltak. Anyák, apák, testvérek, nagyszülők, egyéb rokonok, s az ifjú páciensek barátai nyüzsögtek mindenfelé az ajándékok és finomságok erdeje között, kacagás, tréfálkozás hangjai hallatszottak mindenhonnan. Több nevetés töltötte be ezeket a rendszerint komor termeket ezen a napon, mint máskor egy egész hónapban. Még a nagybeteg páciensek is szélesen mosolyogtak és élénken beszélgettek, elfeledkezve a szenvedésről.
Sehol máshol a kórházban nem volt több remény, vagy nevetés, mint azok között, akik a tízéves Emmeline Halbourg ágya körül gyűltek össze. Mikor Wycazik atya bemutatkozott, Emmy szülei melegen üdvözölték, csakúgy, mint két lánytestvére, a nagyszülei, továbbá egyik nénikéje és annak férje, akik meg voltak győződve arról, hogy ő a kórház lelkésze.
Az alapján, amit előző nap megtudott Brendan Cronintól, Stefan egy boldogan gyógyuló kislányra számított; nem volt felkészülve Emmy állapotára. A kislány szinte ragyogott. Brendan elmondása szerint még két héttel ezelőtt is a sorvadással küzdött, gyakorlatilag haldoklott. De most sötét szemei tiszták voltak, egykori sápadtsága elmúlt, arca kipirult. Ujjízületei és csuklói már nem voltak dagadtak, s szemmel láthatóan már nem gyötörte fájdalom. Nem olyan gyermek benyomását keltette, aki hősiesen küzd a betegsége ellen; tökéletesen gyógyultnak tűnt.
De ami a legmegdöbbentőbb, Emmy nem az ágyban feküdt, hanem a mankói segítségével ott állt elégedett, vidám rokonai között. A tolószéke eltűnt.
- Nos, nekem mennem kell, Emmy - szólalt meg rövid idő múlva Stefan. - Csak azért ugrottam be, hogy karácsonyi üdvözletet hozzak egy barátodtól, Brendan Cronintól.
- Dagi! - kiáltott fel boldogan Emmy. - Csodás ember, ugye? Szörnyű volt, mikor elment innen. Nagyon hiányzik nekünk.
- Én sose találkoztam ezzel a bizonyos Dagival - mondta Emmeline anyja, - de abból, ahogy a gyerekek beszélnek róla, nagyon jó hatással volt rájuk.
- Csak egy hétig dolgozott itt - mondta Emmy. - De mindig visszajár. Tetszett ezt tudni? Kétnaponta bejön látogatni. Reméltem, hogy ma is és adhatok neki egy nagy karácsonyi puszit.
- Be akart ugrani, de az övéivel tölti a karácsonyt.
- Ó, az nagyszerű. Hiszen a karácsony arra való, nem? Hogy együtt legyünk a családunkkal, jól érezzük magunkat és szeressük egymást.
- Igen, Emmy - mondta Stefan Wycazik arra gondolva, hogy se teológus, se filozófus nem tudta volna jobban megfogalmazni ezt, - Erre való a karácsony.
Ha Stefan egyedül lehetett volna a kislánnyal, megkérdezettvolna pár dolgot arról a december 11-i délutánról, mikor Brendan a tolószékben ülő kislány haját fésülte ennél az ablaknál. Stefan tudni akart egy-két dolgot azokról a körökről, amelyek akkor megjelentek Brendan tenyerén, s amelyeket Emmeline vett észre. Szívesen megkérdezte volna Emmyt, hogy érzett-e bármi szokatlant, mikor Brendan hozzáért, de túl sokan voltak körülöttük. Stefan még nem akarta felfedni kíváncsiságának okait.

Las Vegas, Nevada

A gyászos kezdet után a Monatella-lakásban a karácsony végre a rendes kerékvágásba zökkent. Mary és Pete már nem nyaggatták Jorját jó szándékú, de kéretlen tanácsaikkal, kritikáikkal. Marcie-val játszottak, ahogy az nagyszülőkhöz illik és Jorja újra megértette, miért is szereti őket annyira. Az ünnepi ebéd egy óra előtt tíz perccel az asztalon volt - tehát csak húsz percet késett - és nagyon finomnak bizonyult. Mire Marcie leült, hogy egyen, már elmúlt az érdeklődése a Kis doktornő készlet iránt és nem rohant az étkezéssel sem. Szórakoztató ebéd volt, sokat csevegtek és nevettek, és közben a karácsonyfa ott csillogott a háttérben. Egészen a desszertig minden tökéletesen ment, amikor a gondok váratlan hirtelenséggel törtek elő. Rémisztő sebességgel bekövetkezett a teljes katasztrófa.
- Miért töm magába egy kislány ilyen rengeteg ételt? - ugratta Marcie-t Pete. - Többet eszel, mint mi mindannyian együttvéve.
- Ó, nagypapa, ne mondd már!
- Szinte lapátolod magadba az ételt. Még egy harapás abból a tökös pitéből és szét fogsz robbanni.
Marcie felemelt egy újabb villányi ételt, a magasba tartotta, hogy mindenki lássa, aztán teátrális mozdulattal a szája felé vitte.
- Ne, ne! - kiáltotta Pete kezét az arca elé téve, mintha nem bírná a látványt és meg akarná védeni magát a várható detonációtól.
Marcie a szájába helyezte a falatot, jól megrágta és lenyelte.
- Látod, nem robbantam fel.
- Majd a legközelebbi falatnál - mondta Pete. - Szét fogsz pukkanni... lehet, hogy még a kórházba is el kell rohannunk veled.
Marcie összeráncolta a szemöldökét:
- Ne, Kórházba ne.
- De igen - mondta Pete. - Meg fogsz dagadni, nekünk meg rohannunk kell veled a kórházba, hogy leeresszenek.
- Ne. Kórházba ne - ismételte Marcie kitartóan. Jorja észrevette, hogy a lánya hangja megváltozott,
hogy a kislány már nem vesz részt a játékban, hanem meg van rémülve, még ha erre nem is lehetett értelmes magyarázatot találni.
- Nem, a kórházba nem - ismételte Marcie és űzött tekintet költözött a szemébe.
- De igen - mondta Pete, nem lévén tudatában a kislányban végbemenő változásnak.
Jorja megpróbálta eltéríteni őt:
- Apa, azt hiszem, hogy...
De Pete tovább folytatta az ugratást:
- Persze be sem tudnának tenni a mentőautóba, mert akkora leszel. Egy teherautót kell majd bérelnünk, hogy elvontassunk.
A kislány hevesen megrázta a fejét:
- Nem megyek a kórházba, a világ minden kincséért sem. Nem hagyom, hogy azok az orvosok hozzám érjenek.
- Drágám - mondta Jorja, - a nagypapa csak ugrat téged. Nem gondolja komolyan.
- A kórházban bántani fognak, ahogy már egyszer megtették - mondta távoli hangon a kislány. - Nem hagyom, hogy megint fájdalmat okozzanak.
- Mikor volt Marcie kórházban? - kérdezte Jorját zavartan Mary.
- Soha - felelte Jorja. - Nem tudom, miért mondja ezt.
- De voltam, de voltam, de voltam! Lekötöztek az ágyra, teledöfködtek tűkkel és féltem, nem fogom hagyni, hogy megint hozzám érjenek!
Mivel jól emlékezett arra a hisztirohamra, amelyről Kara Persaghian mesélt neki előző nap, Jorja megpróbálta megakadályozni, hogy hasonló jelenet bekövetkezzék. Egyik kezét Marcie vállára helyezte és így szólt:
- Drágám, te soha nem...
- De voltam! - A kislány félelme dühbe és rettegésbe csapott át. Eldobta a villáját, Pete-nek félre kellett kapnia a fejét, hogy nehogy eltalálja.
- Marcie! - kiáltott rá Jorja.
A kislány felugrott a székéről és falfehér arccal elhátrált az asztaltól.
- Fel fogok nőni, és saját magam orvosa leszek, és akkor senki más nem tud majd tűket szurkálni belém - majd a szavak átadták helyüket a szánalmas nyöszörgésnek.
Jorja odahajolt Marcie-hoz és átölelte:
- Drágám, ne...
Marcie kitartotta maga elé a kezét, mintha így akarna elhárítani valami támadást, bár nem az anyjától félt. Keresztülnézett Jorján, talán valami képzeletbeli ellenfelet látott, noha a félelme nagyon is valódi volt. Nem pusztán sápadt lett, hanem szinte áttetszővé vált a bőre, mintha lassan elpárologna a rettegés óriási hőjének hatására.
- Marcie, mi ez az egész?
A kislány reszketve a sarokba hátrált.
Jorja megragadta a lánya védekezően felemelt kezét:
- Marcie, szólj már!
De Jorja még be sem fejezte a mondatot, vizelet szaga töltötte meg a levegőt és Jorja egy sötét foltot látott szétterjedni Marcie farmerján.
- Marcie!
A kislány megpróbált sikítani, de nem tudott.
- Mi történik? - kérdezte Mary. - Mi baj?
- Nem tudom - mondta Jorja. - Isten a tudója, hogy nem tudom.
Még mindig azt a számára látható ellenfelet bámulva Marcie zokogni kezdett.

New York, New York

A hangszórókból még mindig karácsonyi zenék szóltak, de Jenny Twist mozdulatlanul, érzéketlen tagokkal és eszméletlenül feküdt az ágyában. De Jack már nem azzal a hiábavaló, egyoldalú kommunikációval volt elfoglalva, amely látogatásának első pár óráját tette ki. Most csendben ült ott és gondolatai feltartóztathatatlanul visszasodródtak azokig az időkig, amikor hazatért Közép-Amerikából.
Amikor visszatértek az Államokba, Jack rájött, hogy a foglyok megszöktetését a Testvériség Intézetéből bizonyos körök terrorista akcióként könyvelték el, tömeges emberrablásként, provokációként, hogy kirobbantsák a háborút. Őt és az akcióban résztvevő többi kommandóst egyenruhába bújt bűnözőkként festették le, s valami oknál fogva az elfogott kommandósok kerültek az ellenzék haragjának középpontjába.
A politikai pánikhangulatban a kongresszus betiltott minden álcázott és titkos akciót Közép-Amerikában, beleértve azt a még függőben lévő tervet, hogy megmentsék a négy fogságba esett kommandóst. Kiszabadításukért kizárólag diplomáciai csatornákon folyt a harc.
Ezért kellett olyan hosszú ideig várniuk. A hazájuk cserbenhagyta őket. Eleinte Jackkel sem akarta hinni, de amikor végül mégis elhitte, ez volt a második legsúlyosabb sokk életében.
Visszanyerte a szabadságát, újra otthon volt, de könyörtelenül üldözni kezdték az ellenséges érzületű újságírók, és beidézték egy kongresszusi bizottság elé is, hogy tanúskodjon a rajtaütésben való részvételével kapcsolatban. Titkon arra számított, hogy lesz esélye tisztázni magát, de nagyon gyorsan rájött, hogy az ő álláspontja egyáltalán nem érdekel senkit, és a tévé által is közvetített meghallgatásnak az volt az egyetlen célja, hogy néhány politikusnak lehetőséget adjon, hogy eljátszadozhassanak velük Joe McCarthy hírhedt módszereivel.
Néhány hónap alatt a legtöbben elfelejtették, s mikor visszanyerte a börtönben elvesztett kilókat, már nem ismerték fel és nem mutogattak rá, mint háborús bűnösre. De a cserbenhagyottsága miatti fájdalma továbbra is ott égett mélyen a szívében.
Az, hogy a hazája elárulta, a második legrosszabb volt, ami életében történt. A legkeményebb az volt, ami Jenny-vel történt, míg ő ott rohadt abban a közép-amerikai börtönben. Egy gonosztevő megszólította a lányt a lakása előtt a folyosón, mikor éppen hazatért a munkából. Fegyvert nyomott a fejéhez, belökdöste a lakásba, megerőszakolta, majd brutálisan agyonverte a pisztolya agyával.
Mikor Jack végül hazatért, Jenny-t egy állami intézményben találta, kómában. A kezelés gyalázatos volt.
Norman Hazzurt-ot, az erőszaktevőt, aki Jenny-t megtámadta, ujjlenyomatok és tanúk segítségével megtalálták, de egy ügyes védőügyvédnek sikerült kierőszakolnia a tárgyalás elhalasztását. Jack közben kiderítette, hogy Hazzurtnek több erőszakos szexuális cselekmény van már a számláján, és minden arra mutat, hogy valóban ő volt a bűnös. Arról is meg volt győződve, hogy a férfinak meg kell fizetnie a bűnéért.
A megpróbáltatások közepette, amit a sajtóval és a politikusokkal folytatott harc jelentett, Jack terveket készített a jövőre. Két dolog volt égetően fontos számára: először is, meg ölnie Norman Hazzurt-ot, méghozzá olyan módon, hogy elkerülje a gyanúnak még az árnyékát is; másodszor, elég pénzt kell szereznie, hogy átvihesse Jenny-t egy magánklinikára. S az egyetlen mód arra, hogy jelentős mennyiségű készpénzhez jusson rövid időn belül, a rablás volt. Mint kommandós, értett a legtöbb fegyverhez, robbanóanyagokhoz, harcművészetekhez, és ismerte a túlélési technikákat. A társadalom cserbenhagyta, de megajándékozta azzal a tudással, amellyel be tudta teljesíteni a bosszúját.
Norman Hazzurt egy véletlen gázrobbanásban halt meg, két hónappal azután, hogy Jack visszatért az Államokba. Jenny átszállítása egy privát szanatóriumba pedig egy katonai pontossággal végrehajtott bankrablás után történt meg.
Hazzurt meggyilkolása nem jelentett elégtételt Jack számára. Inkább depressziós lett tőle. Háborúban ölni más, mint a civil életben. Jackben nem volt meg az a képesség, hogy ölni tudjon, az önvédelmet leszámítva.
A rablás azonban hihetetlenül vonzó volt a számára. A sikeres bankrablás felvillanyozta. A merész akció gyógyhatásúnak bizonyult. A bűnözés értelmet adott az életének.
Most, Jenny ágya mellett ülve Jack Twist eltűnődött azon, mi más vitte volna előre nap-nap után, ha nincsenek a nagyszerű rablások. Ezenkívül egyvalami éltette; Jenny. De már nem kellett újabb pénzeket felhalmoznia. Már annyit összegyűjtött, hogy élete végéig elég lett volna. Tehát, az egyedüli ok és egyedüli életcél az volt, hogy hetente néhányszor idejöjjön, Jenny nyugodt arcát nézze és fogja a kezét - és csodáért imádkozzon.
Tragikus volt, hogy egy ilyen férfi, mint ő - vagyis keményfejű, csak önmagában bízó individualista - már nem bízott másban, csak a miszticizmusban.
Ahogy ezen merengett, azt hallotta, hogy Jenny kiad valamiféle halk, gurgulázó hangot. A lány kétszer levegőt vett, aztán hosszú, rekedt sóhajt produkált. Egyetlen őrült pillanatig, ahogy felemelkedett a székről, Jack arra számított, hogy nyitva találja a felesége szemeit, bennük az eszmélet szikráit látja majd, nyolc év óta először és a csoda bekövetkezik. De Jenny szemei csukva maradtak, arca is ernyedt volt. Jack egyik kezét a homlokára tette, majd lejjebb csúsztatta, a nyaka felé. A pulzust kereste. Abban azonban, ami történt, nem volt semmi csoda. Inkább az elkerülhetetlen végzet; Jenny Twist meghalt.

Chicago, Illinois

Kevés orvos volt szolgálatban ezen a karácsonyi napon a St. Joseph-ben, de egy gyakornok, akinek Jarvil volt a neve, és egy Klinet nevű segédorvos készségesnek mutatkoztak, hogy beszéljenek Wycazik atyával Emmeline Halbourg elképesztő felépüléséről.
Klinet, aki élénk, dróthajú fiatalember volt, elkísérte Stefant az irodába, hogy megnézzék Emmy kórlapját és a leleteit.
- Öt héttel ezelőtt elkezdtük neki adni a namiloxiprint, egy új szert, amelyet csak nemrég hitelesített a Gyógyszerészeti Intézet.
Jarvil, a szigorló orvos halk szavú, nehéz szemhéjú férfi volt, de mikor csatlakozott hozzájuk az irodába, láthatóan ő volt az, akit jobban izgatott Emmy drámai javulása.
- A namiloxiprinnek összetett hatása van az Emmy-éhez hasonló csontbetegségekre - mondta Jarvil. - Több példa bizonyítja, hogy megállítja a csonthártya pusztulását és elősegíti az egészséges oszteosziták növekedését, és valahogy előidézi a sejtközi kalcium felhalmozódását. S egy ilyen esetben, mint Emmy-é, ahol a csontvelő a betegség elsődleges célpontja, a namiloxiprin rendkívüli kémiai közeget teremt a csontvelő üregeiben és a Hav-ers-csatornákban, amely rendkívül hatásos a mikroorganizmusokkal szemben, de mégis szinte bátorítja a csontvelőszövetek növekedését, a vörös vérsejtek létrejöttét és a hemoglobin kialakulását.
- De nem ilyen gyorsan - vetette közbe Klinet.
- Ez alapvetően egy olyan szer, ami megállítja a további romlást - mondta Jarvil. - Lassítja a betegség fejlődését, megállítja a csontok állapotának leromlását. De nem regenerál. Természetesen kis mértékben elő kell mozdítania a javulást, de semmiképpen sem a sejtek és szövetek ilyenfajta újjáalakulását, amilyet Emmy esetében megfigyelhetünk.
- Túlságosan gyors a felépülés - mondta Klinet, megütögetve a homlokát a tenyere élével, mintha így próbálná meg beleverni az elképesztő tényt nehéz felfogású agyába.
Bemutattak Stefannak egy sor röntgent, amiket az elmúlt hat hétben készítettek, és az Emmy csontjaiban, ízületeiben végbement változások nyilvánvalóak voltak.
- Emmy-t három hétig kezelték namiloxiprinnel, minden észrevehető hatás nélkül - magyarázta Klinet, - s aztán hirtelen, két héttel ezelőtt, a testen nem csupán átmeneti javulás indult meg, hanem a szervezete kezdte újjáépíteni a károsodott szöveteket.
A kislány pálfordulásának időzítése tökéletesen egybevágott a Brendan Cronin tenyerén megjelenő furcsa körök első feltűnésével. Azonban Stefan Wycazik hallgatott erről.
Jarvil újabb röntgenfelvételeket vett elő és vizsgálati eredményeket, amelyek azt a szembetűnő javulást mutatták a gyermek Havers-csatornáiban, abban a bonyolult hálózatban, melyben a kis véredények és a nyirokedények kanyarognak át a csonton, melyek feladata a karbantartás és a rendellenességek kijavítása. Ezek közül azonban korábban több el volt tömődve valami márványszerű anyag által, ami megakadályozta, hogy az erek áthaladjanak. Az elmúlt két hétben azonban ez az anyag szinte teljesen felszívódott, utat engedve a teljes gyógyuláshoz és regenerálódáshoz szükséges keringésnek.
- Senki nem tudta, hogy a namiloxiprin ilyen módon kitisztíthatja a csatornákat - mondta Jarvil. - Nincs semmi erre utaló feljegyzés. Persze apró tisztulás lehetséges, de ilyesmire eddig nem volt példa. Ez elképesztő.
- Ha a regenerálódás ebben az iramban folytatódik - lelkendezett Klinet, - Emmy három hónapon belül teljesen egészségessé válhat. Ez tényleg fantasztikus.
Rámosolyogtak Wycazik atyára, és neki meg nem volt szíve elárulni, hogy nem is az ő kemény munkájuk és nem is a csodaszer felelős Emmeline Halbourg felépüléséért.

Milwaukee, Wisconsin

A karácsony napja Lucy-vel, Frank-kel és az unokákkal remekül telt, és szinte terápiás hatással volt Ernie-re és Faye Block-ra. Mire a délután felé elindultak sétálni egyet kettesben, jobban érezték magukat, mint hónapok óta bármikor.
Az idő tökéletes volt a sétához: hideg, ropogós, de szélcsendes. A hó négy napja esett utoljára, tehát a járdák tiszták voltak. Ahogy közeledett a szürkület, a levegő, valahogy reszketve bíborszínűvé vált.
Nehéz télikabátba és meleg sálakba bugyolálva, kéz a kézben, egymásba karolva sétáltak, nagy hévvel beszélgettek a nap eseményeiről, a karácsonyi díszítést nézegetve közben, melyeket a szomszédok raktak fel a bokrokra és fákra az előkertjeikben. Faye úgy érezte, mintha most házasodtak volna össze, fiatalok lennének, tele álmokkal.
Attól a pillanattól kezdve, hogy tíz nappal azelőtt, december 15-én megérkeztek Milwaukee-be, Faye-nek megvolt minden oka, hogy reménykedjék: minden rendbe fog jönni. Úgy tűnt, Ernie is jobban van - a járása és a mosolya is a régi volt. Nyilvánvalónak látszott, ha sütkérezhet lányának, sógorának és unokáinak szeretetében, elegendő lesz ahhoz, hogy elégesse annak a bénító félelemnek a nagy részét, amely mostanában központi helyet foglalt el az életében.
A terápiás Összejövetelek Dr. Fontelaine-nel szintén kivételesen jól hatottak eddig. Ernie még mindig félt ugyan a sötéttől, de már sokkal kevésbé, mint mikor eljöttek Nevadából. A doktor szerint a fóbiákat sokkal könnyebb kezelni, mint más pszichiátriai rendellenességet. Az utóbbi években a terapeuták felfedezték, hogy a legtöbb esetben a szimptómák maguk jelentik a betegséget, és nem puszta leképeződései a páciens tudatalattijában lévő megoldatlan konfliktusoknak. Már nincs szükség megkeresni az állapot pszichológiai okait. A páciensnek inkább úgynevezett "immunizáló" technikákat tanítottak, amelyek megszüntethetik a tüneteket hónapok, de akár hetek alatt.
Faye alaposan utánaolvasott a fóbiáknak és felfedezte, hogy azzal is segíthet Ernie-nek, ha furcsa, szórakoztató tényeket ás elő, amelyek révén a férfi más - kevésbé félelmetes - perspektívából láthatja saját állapotát. Különösen azokról a bizarr lobiakról szeretett hallani, amelyek saját félelmét a sötéttől elfogadhatóbbá tették. Például, hogy vannak pteronofóbiások, olyan emberek, akik állandó félelemben élnek a madártollaktól, hogy vannak ichtyofóbiások, akik irtóznak a halaktól, és a pediofóbiások, akik egy játékbaba látványára sikoltozva menekülnek. És hogy Ernie lichtofóbiája elfogadhatóbb, mint a coítofóbia, vagyis a félelem a közösüléstől, s korántsem olyan kirívó, mint az autofóbia, vagyis a rettegés Önmagunktól.
Séta közben Faye megpróbálta Ernie gondolatait elterelni a leereszkedő sötétségről, azzal, hogy egy íróról beszélt neki, John Cheeverről, aki gephyrofóbiás volt. Cheever a magas hidakon való átkeléssel járó iszonytató félelemtől szenvedett.
Ernie csodálkozva hallgatta a történetet, de legalább ennyire tudatában volt az éjszaka beköszöntének is. Ahogy az árnyékok meghosszabbodtak a havon, szorítása erősebbé vált, ez valószínűleg fájt is volna Faye-nek, ha nem lett volna rajta a vastag pulóver és a télikabát.
Mire hét háztömbnyire távolodtak, túl messzire kerültek, hogy bármilyen reményük legyen visszaérni a házba, mire a teljes sötétség ráköszön a vidékre. Az égbolt kétharmada fekete volt már, és a maradék harmad mély bíborban játszott.
Meggyulladtak az utcai lámpák. Faye egy ilyen lámpa alatt megállította Ernie-t. A férfi szemeiben vad rémület honolt. Gőzölgő lehelete fantasztikus iramban szakadt ki belőle, ami a kezdődő pánikot jelezte.
- Emlékezz rá, hogy irányítanod kell a levegővételt - mondta Faye.
Ernie bólintott, és mélyebben, lassabban kezdett el lélegezni.
Mikor az égen az Összes fény semmivé lett, Faye így szólt:
- Készen állsz, hogy visszamenj ünk?
- Készen - mondta Ernie üresen és tompán. Kiléptek az utcai lámpa fényköréből a sötétségbe és
elindultak vissza, a ház felé. Ernie sziszegő hangokat adott ki összeszorított fogai közül.
Amit most csináltak, immár harmadszor, az egy terápiás technika volt, melyet úgy hívtak, "telítődés". Ilyenkor a fóbiában szenvedőt arra bátorítják, hogy szálljon szembe azzal, amitől fél és viselje el, hogy megtörje a pánik szorítását. A "telítődés" technikája azon a tényen alapul, hogy a pánik-rohamoknak is megvan a határa. Az emberi test nem képes elviselni a fokozott pánikot, nem tud végtelen mennyiségű adrenalint termelni, tehát az elmének el kell fogadnia a dolgot és békét kell teremtenie - vagy legalábbis fegyverszünetet kötnie - azzal, amitől fél. A mértéktelen "telítődés" kegyetlen módszer a fóbia megtöréséhez, mert azt kockáztatják, hogy a páciens Összeomolhat. Dr. Fontelaine jobban szerette ennek a technikának a mérsékeltebb változatát, amelyben három szinten történik meg a konfrontáció a félelem forrásával.
Ernie esetében az első szint az volt, hogy tizenöt percig kellett sötétségben lennie, de Faye-jel az oldalán és hogy legyen egy világos hely elérhető közelségben. Most ahányszor csak odaértek egy kivilágított járdaszakaszhoz, megálltak, hogy a férfi összeszedhesse a bátorságát. Aztán továbbindultak a sötétbe.
A második szint az lesz majd egy-két hét múlva, hogy olyan helyre autóznak, ahol nincsenek utcai lámpák és más könnyen elérhető, kivilágított területek. Ott egymásba karolva sétálnak majd a teljes sötétben, amíg Ernie ezt el tudja viselni, és amikor eléri a tűréshatárt, Faye felkapcsol egy elemlámpát, így egy pillanatnyi haladékhoz juthat a férfi.
A kezelés harmadik szakaszában Ernie egyedül fog sétára indulni, teljesen sötét környéken. Néhány ilyen kirándulás után majdnem biztos, hogy meg fog gyógyulni.
De még messze volt a gyógyulástól, és mire megtettek hat háztömböt a hétből a ház felé, Ernie úgy zihált, mint egy versenyló. Nem is olyan rossz - hat háztömb. Jobb, mint az előző alkalommal. Ha így halad, nagyon gyorsan meg fog gyógyulni.
Ahogy Faye követte be a házba, ahol Lucy már segített a férfinek kibújni a kabátjából, az asszony megpróbálta bizakodóan látni az eddig elért eredményeket. Ilyen gyors tempóban Ernie a harmadik szakaszt hetekkel - vagy akár hónapokkal - a kitűzött határidő előtt teljesíteni tudja. És ez volt az, ami aggasztotta Faye-t. Ernie állapotának javulása elképesztő volt; túl gyorsnak tűnt, túlságosan hihetetlennek ahhoz, hogy igaz legyen. Faye szerette volna elhinni, hogy a rémálmot gyorsan maguk mögött tudják, de a felépülés irama arra késztette, hogy eltűnődjön, milyen tartós lesz a gyógyulás? Faye igyekezett mindig pozitívan gondolkodni, most azonban elhatalmasodott rajta az ösztönös és elbátortalanító gondolat, hogy valami nem stimmel. Nagyon-nagyon nem.

Boston, Massachussetts

Annak az egzotikus ténynek köszönhetően, hogy Picasso keresztfia volt, s egykor Európa-hírű illuzionista, Pablo Jackson elkerülhetetlenül sztárrá vált a bostoni magasabb körökben. Sosem szűkölködött meghívásokban.
Azon a karácsony estén Pablot egy előkelő helyre hívták vacsorára, Mr. és Mrs. Ira Hergensheimer házába, Brookline-ba..A ház ragyogó, György-korabeli, kolóniai stílusú épület volt és épp olyan elegáns és hívogató, mint maguk a Hergensheimerek, akik ingatlanbefektetésekkel alapozták meg a vagyonukat az ötvenes években. A könyvtárban bárpincér keverte az italokat, libériás inasok szolgáltak fel pezsgőt és szendvicseket a hatalmas társalgóban, a hallban pedig vonósnégyes játszott, csak halkan, hogy kellemes háttérzenét biztosítsanak.
A társaságban Alexander Christophson érdekelte Pablot a legjobban, az egykori londoni nagykövet, Massachusetts valamikori szenátora, később a CIA igazgatója, aki már majdnem egy évtizede nyugdíjba vonult, és akit Pablo már vagy fél évszázada ismert. Hetvenhat évével Christophson a második legidősebb vendég volt, de a kor hozzá majdnem ugyanolyan kegyes volt, mint Pablohoz. Magas termetű volt, előkelő megjelenésű, feltűnően kevés ránccal klasszikus patrícius arcán. Az esze is ugyanúgy vágott, mint régen. Földi utazásának közeledő végét csak a Parkinson-kór enyhe nyomai árulták el: jobb keze alig észrevehetően remegett.
Fél órával a vacsora előtt Pablo félrevonta Alexet Ira Hergensheimer szomszédos, tölgyfaborítású dolgozószobájába, egy kis magánbeszélgetésre. Az idős bűvész becsukta az ajtót maguk mögött, aztán a pezsgőspoharaikkal odamentek az ablak mellett álló bőrfotelekhez.
- Alex, a tanácsodra van szükségem.
- Nos, mint tudod - mondta Alex, - a férfiak a mi korunkban különösen hízelgőnek találják, ha tanácsokat adhatnak. Ez kárpótol minket azért, hogy már nem tudunk többé rossz példával elől járni. De el nem tudom képzelni, milyen tanácsot tudnék neked adni.
- Tegnap - magyarázta Pablo - egy fiatal nő látogatott el hozzám. Egy bájos, kedves és intelligens nő, aki rendszerint maga oldja meg a problémáit, de most valami nagyon furcsába ütközött. Kétségbe van esve és segítségre van szüksége.
- Még mindig feljárnak hozzád gyönyörű, fiatal nők? - vonta fel a szemöldökét Alex. - Nyolcvanegy éves korodra? El vagyok képedve és nagyon irigy vagyok, Pablo.
- Ez nem egy coup defoudre, te piszkos fantáziájú, vén hüllő. Szerelemről szó sincs. - S azzal, anélkül, hogy említette volna Ginger Weiss nevét és foglalkozását, Pablo vázolta a problémát - a bizarr és megmagyarázhatatlan eszméletvesztési rohamokat - és beszámolt a hipnotikus regresszióról is, amely rémisztő visszahúzódással végződött. - Tényleg úgy tűnt, hogy inkább visszavonul abba az önmaga gerjesztette kómába, vagy akár a halálba is, csak hogy elkerülje a kérdéseimet. Természetesen visszautasítottam, hogy újra transzba ejtsem, de megígértem neki, hogy utánanézek, találok-e valami feljegyzést hasonló esetről. Tegnap este és ma délelőtt át is rágtam magam egy halom könyvön, utalásokat keresve az ilyen memóriablokkokra, amelyekbe az önpusztítás is bele van építve és végül rá is bukkantam egyre... a te egyik könyvedben. Természetesen te az egyénre kényszerített pszichológiai állapotról beszélsz, ami az agymosás egyik következménye, de itt ez a gát a nő a saját kreációja; de a hasonlóság érzékelhető.
A második világháborúban és a hidegháborúban a kémelhárításnál szerzett tapasztalatai alapján Alex Christophson több könyvet is írt, melyek közül kettő is foglalkozott az agymosás témakörével. Az egyikben Alex leírt egy szimptómát, amelyet a halál egyik angyaláról Azrael-blokk-nak nevezett el, és amely feltűnő módon hasonlított arra a barikádra Ginger Weiss memóriájában.
A távoli hegedűmuzsika a zárt ajtók mögül letompítva érkezett el hozzájuk. Alex letette a pezsgőspoharát, mert a keze túl hevesen remegett:
- Gondolom, nem ejted a dolgot és nem feledkezel meg róla. Mert én mondom neked, ez lenne a legbölcsebb.
- Nos - mondta Pablo, kissé meglepődve a baljós hangsúlyon, - megígértem a lánynak, hogy megpróbálok neki segíteni.
- Én nyolc éve nyugdíjban vagyok, az ösztöneim már nem olyanok, mint régen. De nagyon rossz érzéseim vannak ezzel az üggyel kapcsolatban. Hagyd a fenébe, Pablo. Ne találkozz vele újra. És ne próbálj meg segíteni neki.
- De Alex, megígértem.
- Ettől féltem - kulcsolta össze reszkető kezeit Alex. - Oké. Az Azrael-blokk... nem olyan módszer, amit a nyugati hírszerzés gyakran használ, de az oroszok megfizethetetlennek tartják. Például, képzelj el egy első osztályú orosz ügynököt, akit mondjuk Ivánnak hívnak. Harminc évet leszolgált a KGB-nél, agyában ott van a hihetetlen mennyiségű, értékes információ, amely ha a nyugatiak kezébe kerülne, tönkretehetné az orosz kémhálózatot. Iván főnökei egyfolytában a körmüket rágják, hogy Iván lebukik és kihallgatják.
- Ahogy én tudom, a mai drogokkal és hipnózis-technikákkal senki nem tud információkat visszatartani egy elszánt vallató elöl.
- Pontosan. Függetlenül attól, hogy mennyire kemény legény, Iván köpni fog, anélkül, hogy megkínoznák. Éppen ezért a főnökei jobban szeretnek fiatalabb ügynököket elküldeni titkos felderítésekre, akik lebukásuk esetén kevesebb adatot tudnak kiszolgáltatni. De sok olyan helyzet van, amely Ivánhoz hasonló, tapasztalt ügynököket kíván, tehát a lehetőség, hogy az ő összes értesülése és tudása ellenséges kezekbe kerül, egy állandó rémálom, amellyel a feletteseinek együtt kell élniük.
- Ez benne van a pakliban.
- Így van. Azonban tegyük föl, hogy a sok érzékeny információ között ott van két-három különösen fontos adat is, amelyek felfedése tönkretehetné a hazáját. Ezeket az információkat el lehet fojtani anélkül, hogy ez kihatna a munkájára. Tehát itt a memória egyetlen és nagyon apró szeletének elfojtásáról beszélünk. Aztán, ha Iván ellenséges kezekbe kerülne, még mindig jókora adag információt ki tudna szolgáltatni a kihallgatása folyamán - de nem tudja felfedni azt a néhány különösen sarkalatos adatot.
- Vagyis ez az az Azrael-blokk - mondta Pablo. - Iván munkatársai drogokkal és hipnózissal lezárták múltjának és memóriájának egy szeletét, mielőtt bevetnék.
Alex bólintott:
- Például... mondjuk, évekkel ezelőtt Iván egyike volt azoknak az ügynököknek, akik részt vettek a II. János Pál pápa elleni merényletben. Egy memóriablokkal ezt az emléket be lehet lakatolni a tudatalattijába, anélkül, hogy ez kihatna Iván munkájára az új feladat során. Ez persze nem mindennapi memóriablokkot kíván. Ha Iván kihallgatói felfedeznek egy átlagos memóriablokkot, akkor szorgalmasan elkezdenek rajta dolgozni, hogy kinyissák, mert tudják, hogy ami mögötte megbújik, az borzalmasan fontos lehet. Tehát a gátnak olyannak kell lennie, amivel nem lehet babrálni. Az Azrael-blokk tökéletes. Ha az embert a tiltott kérdésről faggatják, ő úgy van beprogramozva, hogy mély kómába húzódjon vissza, ahol nem hallja a kihallgató kérdéseit - akár magába a halálba is.
- De a túlélési ösztön nem elég erős ahhoz, hogy felülemelkedjen ezen a blokkon? - kérdezte elképedve Pablo. - Mikor Iván elér arra a pontra, hogy vagy felfedi az elfelejtett információt... vagy meghal... nos, az elfojtott emléknek felszínre kell kerülnie.
- Nem. - Még a fotel mellett álló, aranysárga fényt árasztó lámpa ellenére is úgy tűnt, Alex arca elszürkül. - Azokkal a szerekkel és technikákkal, amelyekkel manapság rendelkeznek, ez nem így van. Az agy ellenőrzése ijesztően fejlett tudomány. A túlélési ösztön a legerősebb ösztönünk, de még azt is hatástalanítani lehet. Ivánt be lehet programozni önmaga elpusztítására.
Pablo észrevette, hogy üres a pezsgőspohara:
- Úgy tűnik, fiatal barátnőm kiagyalt magának valamiféle Azrael-blokkot, hogy elrejtsen önmaga elől egy, a múltban történt, különösen fájdalmas eseményt.
- Nem - mondta Alex. - Nem ő hozta létre azt a blokkot.
- De hát ő kellett, hogy legyen. Nagyon rossz állapotban van, Alex. Egyszerűen... kisiklott a kezeim közül, amikor megpróbáltam kikérdezni. Mivel te ismered ezt a területet, úgy gondoltam, van egy-két ötleted, hogyan tudnék megbirkózni ezzel az egésszel.
- Még mindig nem érted, miért figyelmeztettelek, hogy ne bonyolódj bele ebbe az ügybe - mondta Alex. Feltornázta magát a fotelből, remegő kezeit a zsebébe süllyesztve az ablakhoz lépett és kibámult a hólepte gyepre. - Önként vállalt, magától létrejött Azrael-blokk? Ilyen nem létezik. Az emberi agy nem fogja saját akaratából a halál kockázatát előidézni, pusztán azért, hogy elrejtsen valamit önmaga elől. Az Azrael-blokk mindig külső beavatkozás eredménye. Ha ilyen gáttal találkoztál, akkor azt valaki beépítette a lány agyába.
- Azt mondod, agymosásnak vetették alá? Ez nevetséges. Ez a lány nem kém.
- Ebben biztos vagyok.
- És nem is orosz. Átlagpolgárokat nemigen szoktak ilyen célokra kiszemelni.
Alex elfordult az ablaktól és szembenézett Pabloval:
- Ez csak egy feltételezés... de talán véletlenül látott valamit, amit nem kellett volna. Valami különösen fontosat és titkosat. Aztán később alávetették a memória-elfojtás kifinomult folyamatának, hogy biztosak legyenek benne: soha nem fog beszélni erről senkinek.
- De mit láthatott, ami ilyen kivételes intézkedéseket indokol? - meresztette ki a szemét elképedve Pablo.
Alex vállat vont.
- És ki babrálhatott az agyával?
- Az oroszok, a CIA, az izraeli Moszad, vagy a britek MI6-ja - bármelyik szervezet, amelynek megvan a szükséges háttere és tudják, hogy miként kell ezt csinálni.
- Nem hiszem, hogy a lány valaha is elhagyta volna az Államokat, ami azt jelenti, hogy egyedül a CIA marad.
- Nem szükségszerűen. A többi is itt működik. Emellett nemcsak a hírszerző szervezetek ismerik az agy ellenőrzésének technikáit. Jól ismeri őket néhány őrült vallási szekta, fanatikus politikai csoportok... és mások. A tudás gyorsan terjed, a veszélyes tudás viszont még gyorsabban. Ha ilyen emberek akarják, hogy az a lány elfelejtsen valamit, akkor jobb, ha nem segítesz neki emlékezni. Ez nem tenne jót se a te, se az ő egészségének, Pablo.
- Nem hiszem.
- De hidd el - mondta komoran Alex.
- De ezek az eszméletvesztési rohamok, a félelmek a fekete kesztyűtől és a sisaktól... nagyon úgy tűnik, hogy ez a memóriablokk, nos, legalábbis repedezik. Pedig az általad említett emberek nem végeztek volna félmunkát. Ha ők építették volna ki ezt a blokkot, akkor tökéletes lenne.
Alex visszament a fotelhez, leült, majd előrehajolt és mélyen Pablo szemébe nézett.
- Ez aggaszt engem a legjobban, öreg barátom. Általában egy szilárdan beépített mentális gát magától soha nem gyengülne meg. Azok, akik képesek voltak a te hölgyismerősödbe beépíteni egy ilyet, azok abszolút szakértők ebben. Ők nem szúrnák ezt el. Tehát a lány mostani problémája, a romló pszichikai állapot csak egy dolgot jelenthet.
- Éspedig?
- Azok a tiltott információk, melyek az Azrael-blokk mögé vannak elrejtve, szemmel láthatóan olyan robbanékonyak és olyan ijesztőek, hogy még egy szakszerűen beépített gát sem tudja visszatartani őket. Ebben a nőben mélyen eltemetve ott van valami roppant erő, valami roppant hatalom sokkoló emléke, amely azon erőlködik, hogy kitörjön a tudatalattiban lévő börtönéből. A tárgyak, melyek előidézik a lány eszméletvesztéseit, a kesztyű, a lefolyó, sisak - szerves részei azoknak a visszafojtott emlékeknek. Mikor meglát egy ilyen tárgyat, közel kerül az áttöréshez. Aztán a program mégis működni kezd benne, s ő elveszti az eszméletét.
Pablo szíve szaporábban kezdett verni az izgalomtól:
- Tehát végül is lehetséges volna hipnotikus regresszióval ennek az Azrael-blokknak a mélyére hatolni, kitágítani a repedéseket anélkül, hogy a lányt újra kómába hajszolnánk. Persze nagyon óvatosnak kell lenni, de a...
- Te nem figyelsz rám! - kiáltott fel Alex. Egyik remegő ujját Pablora szegezte. - Ez hihetetlenül veszélyes. Belekeveredtél valamibe, ami túl nagy falat neked. Ha segítesz a lánynak, hogy emlékezzen, akkor hatalmas ellenségeket fogsz magadnak szerezni valahol.
- Az a lány elbűvölő teremtés, és az élete éppen tönkremenni készül emiatt a probléma miatt.
- Nem segíthetsz neki. Túl öreg vagy és ráadásul egyedül kell szembenézned a dologgal.
- Idehallgass, lehet, hogy épp te nem érted a szituációt. Én nem árultam el a nevét, vagy a foglalkozását, de most megteszem.
- Nem akarom tudni, hogy ki ő! - mondta Alex rémülettől tágranyílt szemmel.
- Ez a lány orvos - folytatta Pablo rendületlenül. - Vagy legalábbis majdnem. Az elmúlt tizennégy évet azzal töltötte, hogy felkészült az orvosi pályára és most mindent elveszít. Ez tragikus.
- Gondolj bele, a fene egye meg: majdnem biztos, hogy ő is rá fog jönni arra, hogy tudni az igazságot még rosszabb, mint nem tudni. Ha a visszafojtott emlékek a napvilágra kerülnek, akkor egész biztosan olyan traumatikusak, hogy tönkretehetik a nőt pszichológiai értelemben.
- Talán - ismerte el Pablo. - De nem ő az, akinek el kell döntenie, hogy mélyebbre ás-e az igazság érdekében?
Alex hajthatatlan volt:
- Ha nem pusztítja el őt az emlék maga, akkor valószínűleg azok fogják megtenni, akik beültették az agyába ezt a blokkot. Már az is meglepő, hogy nem tették el láb alól azonnal. Ha tényleg egy hírszerző cég van a dolog mögött, a miénk, vagy másé, akkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy számukra a civilek abszolút feláldozhatóak. Ez a lány ritka és elképesztő haladékot kapott, amikor agymosást kapott és nem revolvergolyót. Pedig a golyó gyorsabb és sokkal olcsóbb. És ha felfedezik, hogy az Azrael-blokk szétporladt, ha rájönnek, hogy a titok napvilágra került, nem fognak újabb haladékot adni neki.
- Ebben nem lehetünk olyan biztosak - mondta Pablo. - Emellett ez a lány hihetetlenül rámenős és kitartó, végigviszi a dolgokat. Tehát ez a mostani szituáció ugyanolyan rossz a számára, mintha átlőtt fejjel heverne valahol.
Alex kísérletet sem tett arra, hogy elrejtse a csalódottságát:
- Ha segítesz neki, a te életed sincs biztonságban. Ez sem késztet gondolkodásra?
- Nyolcvanegy évesen nem sokminden történik körülöttem - mondta Pablo. - Az ember nem engedheti meg magának, hogy hátat fordítson egy kis izgalomnak. Vogue la galere - meg kell kockáztatnom.
- Hibát követsz el.
- Talán igen, barátom. Talán... De akkor miért érzem mégis olyan remekül magam?

Chicago, Illinois

Dr. Bennet Sonneford, aki előző nap, a bisztrónál történt lövöldözést követően megoperálta Winton Tolkot, bevezette Wycazik atyát a tágas dolgozószobába, ahol a falakat fellógatott, kitömött halak díszítették - egy marlin, egy óriási tonhal, egy pisztráng, egy fekete sügér. Vagy harminc üvegszem bámult le a két férfira. Egy hatalmas üveges szekrény tele volt arany- és ezüstkupákkal, serlegekkel és érmekkel. Az orvos leült terjedelmes íróasztala mögé, egy félelmetes méretű, nyitott szájú, a végtelenbe úszó mariin árnyékában, Stefan pedig az asztal mellett álló, kényelmes fotelben foglalt helyet.
Bár a kórház csak Dr. Sonneford hivatali számát adta meg, Wycazik atya ki tudta nyomozni a sebész otthoni címét is. Karácsony estéjén fél nyolckor érkezett Sonneford ajtajához, buzgón és sűrűn elnézést kérve, hogy ilyen otrombán és váratlanul félbeszakítja a karácsonyi ünneplést.
- Brendan velem dolgozik a St. Bernadette-ben - mondta Stefan. - Nagyra tartom és nem szeretném, hogy bajba kerüljön.
- Bajba? - kérdezte Sonneford, aki egy kicsit maga is úgy nézett ki, mint egy hal - sápadt bőr, enyhén kidülledő szemek, ráncos száj - s közben kinyitott egy kis szerszámosládikát, kiemelt egy miniatűr csavarhúzót és figyelmét az előtte heverő orsóra fordította. - Miféle bajról beszél?
- Beleavatkozik a rendőrök dolgába, miközben azok a kötelességüket teljesítik.
- Ez nevetséges. - Sonneford óvatosan kicsavarozott pár apró csavart az orsóházból. - Ha nem látta volna el Tolkot, az az ember már halott volna. Négy és fél liter vért adtunk neki.
- Valóban? Nem lehet, hogy valami hibásan került a beteg kórlapjára?
- Szó sincs semmiféle hibáról - mondta Sonneford, és eltávolította a fémborítást az automata orsóról, majd megvizsgálta a mechanikát. - Egy felnőtt esetében hetven milliliter vér jut a testsúly minden kilójára. Tolk nagytermetű férfi, vagy száz kiló, tehát normális esetben hét liter vére van. De mikor először hozattam vért a baleseti műtőbe, már elvesztette vérének majdnem hatvan százalékát. - Letette a csavarhúzót és kézbe vett egy ugyanilyen apró villáskulcsot. - És kapott egy másik litert még a mentőben is.
- Úgy érti, hogy elvesztette a vérének hetven százalékát, mikor kihozták abból a bisztróból? De... lehetséges, hogy egy ember ennyi vért veszít és túléli?
- Nem - mondta Sonneford csendesen. Kellemes borzongás szaladt keresztül Stefanon:
- S mindkét golyót puha szövetben találták meg, de nem sértettek meg semmilyen szervet. Bordák, vagy más csontok térítették el azokat?
Sonneford még mindig az orsót bámulta, de már nem babrált vele:
- Ha azok a 38-asok csontot értek volna, a becsapódás szilánkosodást eredményezett volna. De én semmi ilyesmit nem találtam. Másfelől, ha a golyókat nem téríti el csont, akkor azoknak keresztül kellett volna haladniuk a testen, csúnya kimeneti sebeket hagyva. De az izomszövetben találtam meg a golyókat. Stefan a sebész lehajtott fejét nézte:
- Miért van az az érzésem, hogy el akar mondani nekem valamit, de fél róla beszélni?
- És miért van nekem az az érzésem - nézett fel Sonneford, - hogy ön nem mondta el nekem látogatásának igazi okát, atyám?
- Döntetlen - mondta Stefan.
Sonneford felsóhajtott és a szerszámokat a helyükre tette:
- Rendben van. A bemeneti nyílásokból világosan kiderült, hogy az egyik golyó a mellén érte Tolkot, beleütközött a szegycsont alsó részébe, amelynek szilánkokra kellett volna törnie, vagy a golyóknak visszapattanni róla; s a szilánkoknak pedig elvileg át kellett volna fúrniuk szerveket, megsérteniük életfontosságú ereket. Látszólag ezek egyike sem történt meg.
- Miért mondja azt, hogy látszólag? Vagy megtörtént, vagy nem történt meg.
- A bemeneti seb elhelyezkedéséből tudom, hogy a golyó eltalálta a szegycsontot, atyám. A golyót a szegycsont másik oldalán találtam meg, a szövetben, s ezért... azt kell feltételezni, hogy áthaladt... rajta anélkül, hogy kárt tett volna benne. Ez természetesen lehetetlen. Mégis, csak egy bemeneti sebet találtam a szegycsont magasságában, a sértetlen csontot közvetlenül a seb alatt - s a golyót, ott a szegycsont mögött. És semmi nem utalt arra, miként került oda. Továbbá, a második golyó bemeneti nyílása a jobboldali negyedik borda fölött helyezkedett el, míg maga a borda szintén sértetlen volt. A golyónak szét kellett volna roncsolnia.
- Talán téved - mondta Stefan az ördög ügyvédjét játszva. - Lehet, hogy a golyó a bordák között hatolt be a testbe.
- Nem - Sonneford nem nézett Stefanra. Az orvos nyugtalansága furcsának tűnt, s az, amit eddig mondott, nem nagyon igazolta idegességét. - Nem szoktam hibázni a diagnózis során. Emellett, a golyók ott akadtak meg a testben, ahol akkor kellett volna megállniuk, ha valóban csontot értek; keresztülmentek volna a csonton, s energiájukat elnyelték volna az izmok. De sehol nem voltak sérült szövetek a bemeneti pont és az elakadt golyók között. Ami teljességgel lehetetlen. A golyók nem tudnak keresztülhatolni egy ember mellén, anélkül, hogy nyomot ne hagyjanak maguk után!
- Szinte úgy néz ki, mintha egy valóságos kis csodával állnánk szemben.
- Nekem egy átkozottul nagy csodának tűnik.
- Ha csak egy artéria és véna sérült meg, s mindkettőt csak súrolta a golyó, akkor hogyan vesztett Tolk olyan sok vért? Elég, ha csak súrolja a lövedék a vénát, hogy ennek a számlájára írjuk ezt?
- Nem. Ettől még nem kellett volna ilyen nagy mennyiségű vért vesztenie.
A sebészorvos nem mondott többet. Úgy tűnt, a markában tartja valami sötét félelem, amit Stefan nem értett. Mitől félt az orvos? Ha úgy hitte, hogy csodának volt a tanúja, akkor nem inkább örülnie kéne?
- Doktor úr, tudom, hogy valakinek, aki idáig a tiszta tudományban élt, nehéz elismernie, hogy olyasmit látott, amit a tanulmányai alapján nem lehet megmagyarázni, valamit, ami ellenkezik mindennel, amiről eddig azt hitte, hogy igaz. De könyörgök, mondjon el mindent, mindent, amit látott. Hogyan vesztett annyi vért Tolk, ha a sérülései olyan jelentéktelenek voltak?
Sonneford visszarogyott a székébe:
- A műtőben, miután elkezdtük a transzfúziót, megállapítottam a golyók helyét a röntgenen és megtettem a szükséges vágásokat, hogy eltávolítsam őket. Menet közben találtam egy lyukat a felső bélfodri artériában, egy másik apró nyílást az egyik felső bordaközi vénában. Biztos voltam abban, hogy fogok találni még más szakadt, sérült véredényt, de nem tudtam azonnal meghatározni a helyüket, tehát lezártam mind a bélfodri artériát, mind a bordaközi vénát, arra gondolva, hogy majd ha velük végeztem, akkor folytatom a keresést. Csak egy pár perc telt el, mivel ez egy könnyű feladat; először természetesen az artériát varrtam össze, mert itt komolyabb volt a sérülés és sugárban ömlött a vér, aztán...
- Aztán? - sürgette őt gyengéden Wycazik atya.
- Aztán, mikor befejeztem az artéria összeöltését, a
feltépett bordaközi véna fölé hajoltam... de az a repedés eltűnt.
- Eltűnt - ismételte Stefan. Az áhítat borzongása szaladt rajta keresztül, mert ez volt az, amire várt - ugyanakkor olyan elképesztő fontosságú felfedezés, hogy túlzásnak tűnt ebben reménykedni.
- Eltűnt - ismételte Sonneford és Stefanban megerősödött az érzés, hogy valami megmagyarázhatatlan okból a csoda félelmet keltett az orvosban. - A feltépett véna magától begyógyult, atyám. Tudom, hogy az a repedés ott volt, hiszen én magam kapcsoltam össze. Az asszisztensem látta, a nővér látta, de mikor hozzáláttam volna, hogy rendesen összevarrjam, a hasadék már nem volt ott. Eltávolítottam a szorítókapcsokat, és a vér újra keresztülfolyt a vénán és nem volt szivárgás. S később... mikor kimetszettem a golyókat, az izomszövet mintha a szemem előtt forrt volna Össze.
- Úgy tűnt?
- Nem, ez csak mentség - ismerte el Sonneford. - Valóban ott forrt össze a szemem előtt. Lehetetlen, de láttam. Nem tudom bizonyítani, atyám, de tudom, hogy az a golyó valóban szétroncsolta Tolk szegycsontját, a másik meg szétforgácsolta a bordáját és a csontszilánkok repeszként szóródtak szét a testében. Súlyos, halálos sérüléseket szenvedett. Ez kellett, hogy történjen, de mire a műtőasztalra került, a teste majdnem teljesen begyógyította önmagát. A szétzúzott csontok... újraformálódtak. Az a felső bélfodri artéria és az a bordaközi véna át volt szakadva, s ez magyarázza azt, hogy miért vesztett ilyen sok vért ilyen rövid idő alatt. De mire én kinyitottam a mellkast, ezek összeforrtak, egy apró kis nyílástól eltekintve, őrülten hangzik, de ha nem kezdtem volna hozzá az artéria helyrehozásához, biztos, hogy az összezáródást maga is befejezte volna, ahogy a véna.
- Mit gondolt minderről a nővér és a többi asszisztens?
- Furcsa dolog... nem beszéltünk róla túl sokat. Vagyis szinte semmit. Talán azért, mert racionális korban élünk, amelyben a csodák elfogadhatatlannak számítanak.
- Milyen szomorú ez, ha igaz - mondta Stefan.
A félelem árnyéka még mindig ott reszketett Sonneford tekintetének mélyén:
- Atyám, ha van Isten - s nem fogadom el, hogy van - miért mentené meg pont ezt a zsarut?
- Mert jó ember - mondta Wycazik atya.
- Na és? Én már láttam több száz jó embert meghalni. Miért kéne pont ezt megmenteni, és nem a többit?
Wycazik atya közelebb húzta a székét a sebészhez:
- Ön nagyon őszinte volt velem, doktor úr, tehát én is az leszek magával. Én valamiféle erőt érzek ezek mögött az események mögött, ami nem emberi eredetű. Valaminek a jelenlétét érzem. S ez a jelenlét elsősorban nem Winton Tolkkal függ össze, hanem Brendannal, a férfivel... a pappal, aki először ért oda Tolk rendőrhöz abban a bisztróban.
Bennett Sonneford pislogott egyet meglepetésében:
- Ön pedig nem vonná le ezt a következtetést, hacsak...
- Hacsak Brendant nem lehetne kapcsolatba hozni egy másik csodával határos eseménnyel - fejezte be az orvos helyett a mondatot Stefan. És anélkül, hogy elárulta volna Emmy teljes nevét, elmesélt mindent Sonnefordnak a lány gyógyult végtagjairól, melyeket egykor megnyomorított a betegség.
Ahelyett, hogy reményt merített volna abból, amit Stefan mondott neki, Bennet Sonneford mindinkább összezsugorodott furcsa kétségbeesésének tüzében.
Az orvos csillapíthatatlan rosszkedvétől csalódottan Wycazik atya így szólt:
- Doktor úr, lehet, hogy nem jól látom, de azt hiszem, meg lenne minden oka arra, hogy örüljön. Hiszen abban a kiváltságban volt része, hogy - ez az én személyes véleményem - tanúja lehetett egy isteni csodának. - Egyik kezét az orvos felé nyújtotta és nem volt meglepve, mikor a Sonneford ösztönösen megragadta. - Bennet, miért olyan elkeseredett?
- Lutheránusnak születtem és abban a szellemben neveltek - mondta Sonneford, miután megköszörülte a torkát. - De huszonöt éve ateista vagyok. És most...
- Értem már - mondta Stefan.
Boldogan kezdett Bennet Sonneford lelkével foglalkozni a halakkal dekorált dolgozószobában, és még nem gyanította, hogy mielőtt vége lesz a napnak, mostani eufóriája szétoszlik majd és keserű csalódással kell szembenéznie.

Reno, Nevada

Zeb Lomack soha nem gondolta volna, hogy az élete véres öngyilkossággal végződik egy karácsony estén, de mikor elérkezett az éjszaka, olyan mélyre süllyedt, hogy csupán arra vágyott, hogy véget vessen az egésznek. Megtöltötte a puskáját, odatette maga elé a koszos konyhaasztalra és megígérte magának, hogy használni is fogja, ha képtelen lesz megszabadulni ettől az átkozott holdlidércnyomástól.
Őrült szenvedélye kalandja a holddal tavaly nyáron kezdődött, de először ártatlannak tűnt. Abban az évben, augusztus vége felé azt a szokást kezdte felvenni, hogy kiült barátságos kis házának hátsó verandájára, és a holdat, meg a csillagokat figyelte és közben sört szopogatott. Szeptember közepén vásárolt egy Tasco 10VR lencsés távcsövet, meg néhány könyvet, amelyek az amatőr csillagászattal foglalkoztak.
Zebediah-t meglepte ez a hirtelen támadt érdeklődés. Élete nagy részében Zeb Lomack profi szerencsejátékos volt, és ezen kívül kevés érdeklődést mutatott bármi iránt. Renoban dolgozott, a Tahoe-tó körüli városokban, Vegasban, és néha olyan kisebb városokban, mint Delko, vagy Bullhead City. Turistákkal játszott, vagy a helyi bajnokjelölt pókeresekkel. Nem csupán jó volt a szerencsejátékban: imádta a kártyát, jobban, mint a nőket, az italt, vagy bármit. Még a pénz se volt fontos a számára. Az csak hasznos mellékterméke volt a kártyázásnak. A fontos az volt, hogy játsszon.
Egészen addig, míg megvette a teleszkópot és teljesen megőrült. Két hónapig csak rendszertelenül használta a teleszkópot, és vett egy-két újabb könyvet a csillagászatról, de mindezt csak hobbinak tekintette. De mire eljött az év vége, egyre kevésbé tudott a csillagokra figyelni, inkább a holdat bámulta, és ezután mindenféle furcsaságok történtek vele. A hobbi hamarosan jobban kezdte érdekelni, mint a kártya és azon kapta magát, hogy törli a kaszinókba tervezett kirándulásokat. Februárra már minden éjjel a Tasco nézőkéjére tapadt, mikor a hold látható volt. Áprilisra a holddal foglalkozó könyvgyűjteménye több száz darabra duzzadt, és hetente csak egy-két este ment el kártyázni. Júniusra már félezer kötetes lett a könyvtár, és elkezdte kitapétázni a hálószobája falát és a mennyezetet a holdat ábrázoló képekkel, amelyeket magazinokból, újságokból vágott ki. Már egyáltalán nem járt kártyázni, és a megtakarított pénzét kezdte felélni. A holddal kapcsolatos érdeklődése őrült szenvedéllyé változott.
Mielőtt ez a szenvedély elhatalmasodott volna rajta, Zeb Lomack edzett, szikár férfi volt. De ahogy ez a holddal kapcsolatos őrület egyre szorosabban tartotta a markában, abbahagyta a tornát és hizlaló ételeket kezdett el enni - süteményeket, jégkrémet, bologna-szendvicseket - mert már nem volt ideje arra, hogy elkészítse magának a megfelelő, egészséges táplálékot. Ezenkívül a hold nemcsak elbűvölte őt, hanem nyugtalanná tette, s nem csupán csodálattal töltötte el, hanem félelemmel is, tehát mindig ideges volt; és evéssel nyugtatta meg magát. Izmai egyre petyhüdtebbé váltak, bár ő alig volt tudatában a rajta végbemenő fizikai változásoknak.
Október elejére már minden nap és minden órában a holdra gondolt, arról álmodott, és nem mehetett sehová a házában anélkül, hogy ne lássa a holdat ábrázoló képeket maga körül. A falakat mindenhol könyvekből, magazinokból, egyéb újságokból kiollózott színes és fekete-fehér, a holdról készült képek borították. Ritka kiruccanásainak egyikén látott egy posztert a holdról, egy színes képet, melyet űrhajósok készítettek. Ebből a képből vett ötven darabot, hogy elég legyen a nappali kitapétázásához; még az ablakokra is ragasztott belőle, tehát a helyiség minden négyzetcentimétere ezzel volt kidekorálva, az ajtókat kivéve. Kivitte az összes bútort, s így az üres szoba egy planetáriummá változott, ahol a műsor mindig ugyanaz. Néha hanyatt feküdt a padlón, és bámulta az ötven holdat, közben elöntötte a csodának a frissítő érzése és valami megmagyarázhatatlan félelem. Karácsony éjjel, ahogy Zeb elterpeszkedve feküdt a padlón, hirtelen észrevette, hogy valami írás van az egyiken. Egy szó volt odakaparva, filctollal. A képen egy név állt: Dominick. Zeb biztos volt abban, hogy ez a szó előzőleg nem volt ott, mindazonáltal felismerte saját kézírását, de arra nem emlékezett, mikor véste fel ezt a nevet arra a holdat ábrázoló képre. Aztán a tekintete megakadt egy másik néven, mely egy másik poszterre volt felírva: Ginger. Aztán egy harmadik: Faye. Majd egy negyedik: Ernie. Hirtelen támadt aggodalmában Zeb körbe vizslatta a szobát, de több nevet már nem talált.
Amellett, hogy nem tudott visszaemlékezni arra, mikor írta fel ezeket a szavakat, nem jutott eszébe senki, akiket így hívtak volna. Ismert néhány Ernie-t ugyan, de azok sem voltak túl közeli barátai, vagyis ennek a névnek a feltűnése nem kevésbé volt rejtélyes, mint a három másiké. Ha ezekre a nevekre bámult, egyre nyugtalanabb lett, mert az a furcsa érzése támadt, hogy ismerte ezeket az embereket, borzasztó fontos szerepet játszottak az életében, és hogy az élete függ tőle, hogy visszaemlékezzék, kik is bújnak meg e nevek mögött.
Valami régen elfeledett emlék kezdett dagadni benne, mint egy léggömb, s ösztönösen tudta, hogy mikor a léggömb kipukkad, mindenre fény derül, s nem csupán ennek a négy embernek a kilétére, de az ő lázas, holddal kapcsolatos megszállottságára is. De ahogy az az emlékléggömb egyre nőtt benne, vele nőtt a félelem is.
Rémülten elfordult a plakátoktól és kitámolygott a konyhába, kínzó éhségtől hajtva, amely ezektől az idegesítő gondolatoktól támadt. Feltépte a hűtőszekrény ajtaját, belebámult, és döbbenten látta, hogy üresek a polcok.
Zeb megpróbált visszaemlékezni arra, hogy mikor volt utoljára a szupermarketben. Napok, vagy hetek telhettek el a legutóbbi vásárlókörútja óta. Nem tudott visszaemlékezni, mert az ő hold által kitöltött világában az idő már rég elvesztette a jelentőségét. És mennyi idő telt el, hogy utoljára evett?
Zeb Lomack úgy megdöbbent ettől, hogy az elméje kitisztult, hetek óta először, s mikor körülnézett a konyhában, a félelemtől, meg az undortól visszafojtott, fuldokló hang jött ki a torkán. Most először látta - valóban látta - azt a mocskot, amelyben idáig élt, hiszen mindezt idáig eltakarta a hold varázsa. A padlót mindenfelé szemét borította - félrelökött, gyümölcslétől ragacsos dobozok, avas krém nyomaitól síkos poharak, üres müzlis-dobozok, és egy halom kiszáradt tejeskarton. És csótányok.
- Úristen - mondta Zeb olyan hangon, ami alig volt több, mint egy rekedt nyögés. - Mi történt velem, mit csináltam?
Egyik kezét az arcához emelte, és meglepetten el is kapta onnan, ahogy megérezte a szakállt. Mindig gondosan borotválkozott, és most is abban a tudatban volt, hogy aznap reggel megtette. A drótszerű szőrzet az arcán szinte pánikhangulatba kergette. Kirohant a fürdőszobába, ahol végre belenézett a tükörbe. Egy idegen nézett vissza rá: piszkos, összetapadt, csomókban lógó haj, sápadt, ernyedt, betegnek tűnő bőr, kéthetes szakáll, melyen ételmaradék csüngött. Most először tudatára ébredt saját testszagának. A bűz olyan émelyítő volt, hogy öklendezni kezdett. Hetek óta nem fürödhetett már.
Segítségre volt szüksége. Beteg volt. Zavarodott és beteg. Nem értette, mi történt és mi történik vele, de tudta, hogy oda kell mennie a telefonhoz és segítséget hívnia.
De nem mert a telefonhoz nyúlni, mert attól félt, az emberek azt fogják gondolni, hogy megőrült és bezárnák valahová örökre, ahogy bezárták az apját is. Mikor Zebediah nyolcéves volt, az apján úrrá lett valami roham, összefüggéstelenül kezdett el beszélni valami gyíkokról, amik a falból másznak elő és az orvosok elvitték őt a kórházba, hogy lehűtsék, majd, mint akkoriban a delírium trémenszeseket, bezárták egy intézetbe. Utána Zeb még sokáig attól félt, hogy egyszer majd ő is megzavarodik. Most, saját sápadt arcát bámulva a tükörben, tudta, hogy nem hívhat addig segítséget, amíg nem hozza magát elfogadható állapotba, és nem takarítja ki a házat. Máskülönben bezárnák.
Nem tudta a tükörképét elég hosszú ideig elviselni ahhoz, hogy meg tudjon borotválkozni, tehát úgy döntött, hogy először a házzal kezdi. Leszegte a fejét, hogy ne kelljen a mindenütt jelenlévő holdakra nézni, melyek úgy hatottak rá, mint az igazi hold a tengerekre. A hálószobába sietett, kinyitotta a szekrényt, félreseperte a ruhákat, és kivette a Remington 12-esét, és hozzá egy doboz töltényt. Fejét továbbra is lehajtva tartotta, de a sürgetés, hogy felnézzen oly erős volt, hogy alig bírt ellenállni neki. Visszament a konyhába, megtöltötte a puskát, és a szeméttől hemzsegő asztalra tette. Félhangosan alkut ajánlott önmagának:
- Megszabadulsz a holdról szóló könyvektől, letéped a képeket a falról, hogy ne nézzen ki ilyen őrülten a lakás, kitakarítod a konyhát, megborotválkozol, megfürdesz, s akkor talán elég tiszta lesz a fejed ahhoz, hogy rájöjj, mi a fene történik veled. Utána hívhatod a segítséget - amíg így néz ki körülötted minden, addig nem.
A puska ki nem mondott része volt az üzletnek. Elég szerencsés volt, hogy végül is ilyen rövid idő alatt kiemelkedett ebből a hold-álomból, amelybe belesüllyedt. Visszatértek az érzékei, de nem számított arra, hogy újra ki tud jönni a rémálomból, ha megint belezuhanna. Ezért, ha nem tudna ellenállni a falon lógó holdak szirén-énekének, akkor gyorsan a konyhába megy, felkapja a puskát, a szájába teszi a csövét és meghúzza a ravaszt.
Mert a halál is jobb, mint ez.
És halál annál is jobb, mintha örökre bezárják, mint az apját.
S földreszegezett tekintettel elkezdte összeszedegetni a könyveit a nappaliban. Az egykor díszes borítók mind letépve, leszaggatva róluk. Felmarkolt egy halomnyit és elindult a hóval borított hátsó udvar felé. Volt ott egy nyári szalonnasütő-hely, téglákkal körberakva. Zeb Összerázkódva a csípős, téli levegőtől beleszórta a könyveket oda, majd visszament a házba a következő adagért, s közben nem mert felnézni az éjszakai égboltra, mert attól félt, hogy a hatalmas, ragyogó hold fog lenézni rá.
Ahogy dolgozott, a késztetés, hogy felnézzen a holdra, olyan heves lett, mint az a rejtélyes szükséglet, ami a heroinistát arra készteti, hogy újra és újra a tű után nyúljon, de Zeb ellenállt. Egyelőre.
Ahogy ki-be járkált a nappali és a szalonnasütő között, érezte, hogy annak a régen elfelejtett eseménynek az emléke egyre nő benne. Dominick, Ginger, Faye, Ernie. Ösztönösen tudta, hogy megértené a holddal való mániájának okait, ha vissza tudna emlékezni rá, ki volt ez a négy ember. Koncentrált a négy névre, hogy tartsák távol tőle a hold hívogató látványát, s úgy tűnt, hogy ez hatott, mert felhalmozott vagy két-háromszáz könyvet a szalonnasütő mélyedésébe, készen arra, hogy meggyújtsa őket.
De éppen, mikor meggyújtotta a gyufát és lehajolt, hogy gyújtós gyanánt lángra lobbantson néhány összetekert papírtekercset, arra döbbent rá, hogy a szalonnasütő üres. Rémülten bámult az üregbe. Eldobta a gyufát, visszanyargalt a házba, feltépte a konyhaajtót, berontott, és azt látta, amitől a legjobban tartott. A könyvek ott voltak felhalmozva a hótól nedvesen, s foltosan a szalonnasütőben rájuk ragadt vizes hamutól. Tehát kivitte és felhalmozta azokat, de a megszállottság újra erőt vett rajta, és ennek hatására, anélkül, hogy tudná, mit csinál, minden egyes könyvet visszahordott a házba.
Sírva fakadt, de továbbra is el volt tökélve: nem fogja gumiszobában végezni. Felemelt annyi könyvet, amennyi elfért az ölében, és újra a szalonnasütő felé indult.
Mikor látta, hogy a szalonnasütő mélyedése megint megtelt, hirtelen rájött, hogy a könyveket nem arra a helyre vitte, ahol el akarta égetni őket, hanem épp ellenkezőleg - el onnan. Újra belesodródott abba a holdrémálomba...
A ház felé indult, és ekkor észrevette, hogy a hótakarón ott csillog valami ragyogó, visszatükröződő fény. Akarata ellenére felemelte a fejét és a felhőtlen égre nézett.
- A hold - mondta.
S tudta, hogy halott embernek tekintheti magát.

Laguna Beach, Kalifornia

Dominick Corvaisis számára a karácsony rendszerint nem sokban különbözött az év többi napjától. Nem volt felesége és nem voltak gyerekei, amitől különleges lett volna az ünnep. Mivel nevelőszülőknél nőtt fel, nem voltak rokonai sem, akikkel megoszthatott volna egy pulykát, vagy húspástétomot. Egy-két barátja, köztük Parker Faine, mindig meghívta, hogy ossza meg velük az ünnepi hangulatot, de ezt mindig visszautasította, mert tudta, hogy feleslegesnek érezné magát. Azonban számára a karácsony soha nem volt szomorú, vagy magányos. Sohasem untatta a saját társasága, otthona tele volt jó könyvekkel, amelyek mindig felvidították. De ezen a karácsonyon Dom nem az olvasásra koncentrált, mert azzal a titokzatos küldeménnyel volt elfoglalva, amelyet előző nap kapott, továbbá azzal, hogy ellenálljon a kísértésnek, hogy bekapjon egy váliumot. Bár nagyon félt attól, hogy újra rátör az a rémálom és mászkálni fog álmában, nem vett be váliumot előző nap, és nem vett be Dalmane-t sem éjszakára. Az az igazság, hogy a hiányuk olyan sóvárgóvá változott, hogy a tablettáit a vécébe szórta és lehúzta őket, mert nem bízott önmagában. S ahogy teltmúlt a nap, aggodalma egyre nőtt, végül olyan szintre érkezett, amit még nem tapasztalt, mióta elkezdte a gyógyszerterápiát.
Hét órakor Dominick megérkezett Parker domboldalon álló, zegzugos házához, s elfogadott egy pohár, fahéjdarabkával ízesített házi tojáslikőrt. A testes festő rendszerint kusza szakálla most szépen le volt nyírva, és a haját is megigazíttatta és megfésülte az ünnep tiszteletére. Bár konzervatívabb volt a külseje, és szerényebb volt az öltözete a szokásosnál, azért minden porcikája erőtől és élettől duzzadt, mint máskor.
- Micsoda karácsony! Béke és szeretet lepte el a házat, én mondom neked! Az én imádott bátyám ma csak negyven, vagy Ötven rosszindulatú és irigy megjegyzést tett a sikereimre, s ez a fele sincs annak, amit kevésbé szent alkalmakkor elereszt. Szentéletű féltestvérem, Carla, csak egyszer hívta boszorkánynak az ő kedvelt sógornőjét, Doreent; igaz, ehhez hozzá kell tenni, hogy Doreen kezdte Carlát eszetlen, new age-buzi nőszemélynek nevezni. Ó, végre egy nap, tele testvéri érzéssel és törődéssel!
Egyetlen pofon sem csattant el ebben az évben, és Carla férje, bár beivott, mint mindig, nem okádott és nem zuhant le a lépcsőről, mint rendesen.
Ahogy a tengerre néző ablaknál álló pár székhez közeledtek, Dom így szólt:
- Elutazom, méghozzá egy nagyon hosszú útra. Elrepülök Portlandbe, ott bérelek egy autót, aztán újra megteszem azt az utat, amit tavaly nyáron: Portland-ből le Renoba, át Nevadán és fél Utah-on a 80-as államközi úton, el Mountainview-ig.
Dom leült, amíg beszélt, de Parker állva maradt. A bejelentés egészen felvillanyozta:
- Mi történt? Ez nem egy olyan út, amit élvezetből teszel meg. Megint az alvajárás? Valami történt, ami meggyőzött, hogy ez az egész azokkal a változásokkal függ össze, amelyeken azon a nyáron keresztülmentél.
- Nem kezdtem el újra alvajárni, de biztos vagyok benne, hogy el fogom, valószínűleg ma éjjel, mert azokat az átkozott gyógyszereket kidobtam a vécébe. Nem gyógyítottak meg. Hazudtam neked. Kezdtem rájuk szokni, Parker. Nem érdekelt, mert úgy tűnt, rájuk szokni jobb, mint elviselni, amiket alvajárás közben csináltam. De most minden megváltozott, és ezek miatt - ezzel átnyújtotta a két levélkét, amelyeket ismeretlen jóakarójától kapott. - A probléma nem csupán bennem van, és nem csupán lélektani. Valami ennél furcsább. - Odaadta az első levelet Parkernek. Lelkiállapotát világosan elárulta a kezében remegő papírszelet.
Miután a festő elolvasta, zavartnak látszott.
- Tegnap érkezett, a postafiókba érkezett - mondta Dom. - Nincs rajta feladó. S van egy másik, amit a házamhoz küldtek - elmagyarázta, hogy gépelte le több százszor a "hold" szót a saját szövegszerkesztőjén álmában és beszélt arról is, hogy hogyan ébresztette fel az az álom, ugyanezekkel a szavakkal az ajkán. Aztán átnyújtotta Parkernek a második levélkét is.
- De ha én vagyok az első, akinek beszéltél erről a hold dologról, akkor ki küldte ezt a levelet?
- Akárki is - mondta Dom -, tud az alvajárásomról, talán onnan, hogy elmentem orvoshoz is ezzel a problémával.
- Azt mondod, figyelnek?
- Látszólag, egy bizonyos szinten. Bizonyos időközönként. De amíg az, aki figyel és tud az alvajárásról, valószínűleg nem tud róla, hogy legépeltem azokat a szavakat, vagy hogy ezt ismételgetem éjszakánként, szóval, erről nem tudhat, hacsak nem áll ott az ágyam mellett. Azonban kétségtelenül tudja, miként fogok reagálni a "hold" szóra, tudja, hogy ez a szó megijeszt, tehát tudnia kell azt is, hogy mi rejtőzik emögött az egész őrült dolog mögött. Parker leült az egyik szék szélére:
- Találd meg és tudni fogod, mi folyik itt.
- New York elég nagy hely - mondta Dom. - Nincs kiindulási pontom. De amikor megkaptam az első levelet, amiben az állt, hogy az alvajárás mögötti rejtélyt a múltamban kell keresnem, rájöttem, hogy igazad volt: ez a válság a személyiségváltozásomhoz kapcsolódik. Az a drámai változás, amin utazás közben keresztülmentem Portlandból Mountainview-ba menet, valahogy összefügg ezzel. Ha újra megteszem ezt az utat, ha ugyanazokban a szállodákban szállok meg, ha ugyanazokban az út menti éttermekben eszem és megpróbálom újraélni az egészet, amennyire tudom... Valami talán kiderül ebből. Talán beugrik valami emlék.
- De hogyan felejthettél el valamit, ami ennyire fontos?
- Talán nem is felejtettem el. Talán ezt az emléket elvették tőlem.
Ezt a lehetőséget későbbi magyarázatra hagyva Parker azt mondta:
- Akárki is ez a fickó - milyen indokai lehetnek arra, hogy ilyen levélkéket küldözgessen? Úgy értem, hogy szerinted ez a helyzet olyan, ahol te Ő ellenük vagy, valami ismeretlen, nagybetűs Ok ellen, és itt van ez a fickó, a te oldaladon, és nem az övéken.
- Lehet, hogy nem ért egyet teljesen azzal, amit velem csináltak.
- Valamit csináltak veled? Tulajdonképpen mi a fenéről beszélünk mi itt?
Dom idegesen forgatta a likőröspoharat a kezében: - Nem tudom. De ez az én jóakaróm... nyilván azt akarja, hogy tudjam, a problémám nem pszichológiai, hanem valami több van mögötte. Azt hiszem, segíteni akar nekem, hogy megtaláljam az igazságot.
- De akkor miért nem hív fel és mondja el, hogy mi a helyzet?
- Csak arra tudok gondolni, hogy nem meri megkockáztatni. Biztos ő is a része az összeesküvésnek, vagy isten tudja, minek, része annak a csoportnak, amely nem akarja, hogy az igazság kiderüljön. Ha közvetlenül fordul hozzám, akkor talán ő is komoly bajba kerül.
Mintha ez segítene a gondolkodásban, Parker egyik kezét keresztülfuttatta a haján néhányszor, alaposan Össze kócolta:
- Úgy hangzik ez az egész, mintha egy mindentudó, titkos társaság lenne a nyomodban - az Illuminátusok Társasága, a rózsakeresztesek, a CIA, vagy a Masoncsalád, egybegyúrva! Szóval tényleg azt hiszed, hogy átöblögették az agyadat?
- így is nevezheted a dolgot. Akármilyen traumatikus az az epizód, amelyet elfelejtettem, ez a felejtés nem külső beavatkozás nélkül történt. Akármit is láttam, vagy tapasztaltam, az olyan döbbenetes volt, hogy még mindig ott gennyesedik a tudatalattimban, megpróbál eljutni a tudatomba az alvajáráson és azokon az üzeneteken keresztül, melyeket otthagytam a szövegszerkesztőn. Olyan nagy hatással lehetett rám, hogy még az agymosás sem tudta teljesen kitörölni, és oly jelentős, hogy az egyik összeesküvő a saját nyakát kockáztatva küldözget tippeket nekem.
Miután Parker még egyszer elolvasta a levélkéket, visszaadta azokat Domnak, és felhajtotta a tojáslikőrjét:
- A francba. Azt hiszem, igazad van, és ez felettébb idegesít. Nem akarom elhinni. Túlságosan is úgy hangzik, mintha hagytad volna, hogy a regényírói képzeleted elszabaduljon, mintha rajtam akarnád kipróbálni az új könyv hatását. De akármilyen őrülten hangzik ez az egész, már én se tudok más megoldásra gondolni.
Dom olyan erősen szorította a likőröspoharát, mintha szét akarná roppantani. Letette a kisasztalra, és a nadrágjába törölte a kezét:
- Én sem tudok másra gondolni. Nincs semmi más, amivel meg lehetne magyarázni ezt az őrült alvajárást, a személyiségváltozásomat a Portland és Mountainview közötti úton, és ezt a két levelet.
- Mi lehetett az, Dom? - kérdezte Parker aggodalmas arccal. - Mibe keveredtél bele?
- Gőzöm sincs.
- Gondoltál rá, hogy az rossz is lehet... olyan átkozottul veszélyes, hogy talán jobb volna továbbra sem tudni róla?
Dom bólintott:
- De ha nem tudom meg az igazságot, akkor nem leszek képes véget vetni az alvajárásnak, mert álmomban mindig elmenekülök attól az emléktől, akármi is történt velem ott az úton tavaly nyáron. Ahhoz, hogy ezt a menekülést megállítsam, rá kell jönnöm, mi az oka, és szembe kell néznem vele. Mert ha nem teszem, akkor meg fogok őrülni. Lehet, hogy egy kicsit melodramatikusan hangzik, de igaz. Ha nem tudom meg, mi hajszol álmomban, akkor az a dolog hamarosan nappal is kísérteni fog és a végén nem lesz más megoldás, mint főbe lőnöm magam.
- Jézusom.
- Ezt komolyan így gondolom.
- Tudom. Tudom, barátom.

Reno, Nevada

Egy felhő mentette meg Zeb Lomackot, mely elsiklott a hold előtt, mielőtt a megszállottság újra elhatalmasodott volna rajta. Mikor az a mennyei lámpás röviden felvillant, Zebediah hirtelen tudatára ébredt, hogy kabát nélkül áll a fagyos decemberi éjszakában és bámulja a holdat. Ha a felhő nem törte volna meg a transzot, akkor addig állt volna ott, amíg bénultságának okozója le nem bukott volna a horizont mögött. Ha ebben a furcsa, holdkóros állapotban tért volna vissza a szobába, amely ezzel az ősi istenarccal volt kitapétázva, amit a görögök Cynthiának, a rómaiak pedig Dianának hívtak, és ott fekszik bódultan, amíg napok múltán éhen nem hal.
De haladékot kapott, mire rémült kiáltást hallatott és visszarohant a ház felé. Megcsúszott, elesett a hóban, felállt, de újra elesett, amikor a veranda lépcsőjéhez ért. Felpattant, kétségbeesetten keresve a szobák biztonságát, ahol az igazi hold nem tudott hatást gyakorolni rá. De természetesen odabent sem talált menedéket. Bár becsukta a szemeit, és azonnal elkezdte vakon letépdesni a holdat ábrázoló képeket, egymásra hányva őket a szeméttel borított padlón, nem tudott ellenállni a rátörő rögeszmének. Szemét szorosan összezárva nem látta a kráterekkel borított holdfelszínt, de szinte érezte a bőrén. Kinyitotta a szemét, és azonnal rabul ejtette az ismerős, mennyei test.
Éppen olyan vagyok, mint az apám, gondolta. Bolondokházában a helyem.
Mint valami távoli villámlás, úgy hasított keresztül Zeb Lomack gyorsan elhomályosuló agyán ez a gondolat. Ez visszazökkentette a valóságba, és hagyott annyi időt, hogy magához térjen, hogy elforduljon a nappali ajtajából, és a konyhaasztal felé lóduljon, ahol a töltött puska várta.

Chicago, Illinois

Wycazik atya, az erősakaratú lengyelek leszármazottja, a bajba jutott papok megmentője, nem volt hozzászokva a kudarchoz, és nagyon nehezen viselte.
- De most, hogy elmeséltem neked mindent, hogy mondhatod, hogy még mindig nem hiszel? - kérdezte dühösen.
- Stefan atya - mondta Brendan Cronin, - sajnálom. De egyszerűen nem érzem erősebben Isten jelenlétét, mint mondjuk tegnap.
Brendan szülei Bridgeport kerületben lévő házának elsőemeleti hálószobájában ültek. A fiatal pap itt töltötte az ünnepeket, Wycazik atya utasításai szerint, aki így látta ezt jónak az előző napi lövöldözés után. Brendan, szürke nadrágban és fehér ingben a franciaágy szélén ült, amelyet egy viseltes, sárga selyemtakaró borított. Stefant bosszantotta lelkészének makacssága, és folyamatosan fel-alá mászkált a szobában.
- Ma este találkoztam egy ateistával - mondta Wycazik atya, - akit félig-meddig áttérített Tolk hihetetlen felgyógyulása. De rád ez az egész nem hatott.
- Nagyon örülök Dr. Sonnefordnek - mondta Brendan jámboran. - De az ő újból feltámadt hite nem lobbantja lángra az enyémet.
Az, hogy papjára egyáltalán nem hatottak az utóbbi napok csodás eseményei, nos, nemcsak ez irritálta Wycazik atyát. A fiatal pap békés közönye szintén idegesítette. Ha már nem találja az erőt magában, hogy újra hinni tudjon Istenben, akkor legalább csüggedtnek kellettvolna lennie. Ehelyett úgy tűnt, Brendanra egyáltalán nem hat saját nyomorult lelkiállapota, ami eléggé különbözött attól a magatartásformától, amelyben Wycazik atya utoljára látta őt. Drámaian megváltozott; mintha valami hatalmas béke töltötte volna el.
Még mindig eltökélten Stefan így szólt:
- Te voltál az, Brendan, aki meggyógyította Emmy Halbourgot és te gyógyítottad meg Winton Tolkot is. Mindez te csináltad, a kezeden megjelenő stigmák erejével. Ezeken a stigmákon keresztül Isten látogatott meg téged.
Brendan a tenyereire pillantott, melyeken most nem látszottak a körök.
- Azt hiszem... valahogy tényleg én gyógyítottam meg Emmyt és Wintont. De nem Isten tette ezt rajtam keresztül.
- Ki más tud az embernek ilyen gyógyító erőt küldeni, ha nem Isten?
- Nem tudom - mondta Brendan. - Bár tudnám. De nem Isten volt. Nem éreztem a jelenlétét, atyám.
- Te jó ég, mit vársz Tőle, mit tegyen még, hogy érezd a jelenlétét? Azt várod, hogy megkocogtassa a fejedet az Igazság pálcájával és bemutatkozzon?
A lelkész mosolyogva vállat vont: - Atyám, tudom, hogy ezek elképesztő dolgok és úgy tűnik, nincs rájuk más, csakis vallásos magyarázat. De érzem, mégpedig nagyon erősen, hogy valami más munkálkodik a háttérben.
- Például mi? - kérdezte Stefan.
- Nem tudom. Valami nagyon fontos, igazán csodálatos és valami elképesztő dolog... de nem Isten. Atyám, te mondtad, hogy a körök stigmák voltak. De ha így van, miért nem olyan formában jelentek meg, melyek valami keresztény jelentést hordoznak? Miért körök formájában, amelyeknek semmi közük Krisztus üzenetéhez?
Amikor Brendan elkezdte Stefan nem mindennapi pszichoterápiájának részeként a munkát a St. Joseph Gyermekkórházban három héttel azelőtt, a fiatal pap olyan elkeseredett volt a hite elvesztése miatt, hogy rohamosan fogyni kezdett. Most ez a folyamat megállt. Jócskán könnyebb volt még a szokásos súlyánál, de már nem volt olyan sápadt és nyúzott, mint a mise alatti váratlan kitörése után. Lelki bukása ellenére valami ragyogás volt érzékelhető a bőrén és valami szikra izzott a szemében, mely már-már... üdvözült volt.
- Pompásan érzed magad, ugye? - kérdezte Stefan.
- Igen, bár fogalmam sincs, miért.
- A lelked már nem zavarodott többé.
- Nem.
- Annak ellenére, hogy nem találtad meg utadat vissza Istenhez.
- Annak ellenére - bólintott Brendan. - S ennek talán van valami köze ahhoz az álomhoz, amit az éjjel láttam.
- Újra a fekete kesztyűk?
- Nem. Az az álom már egy ideje nem látogatott meg - mondta Brendan. - Múlt éjjel azt álmodtam, hogy egy tiszta, arányló fénnyel borított helyen sétálok, és ez a fény oly tiszta és ragyogó, hogy semmi mást nem látok magam körül, de mégsem bántja a szememet. - Valami különleges árnyalat költözött a káplán hangjába, talán a hódolaté, vagy a csodálaté. - Az álomban csak sétálok és sétálok, fogalmam sincs, hol vagyok, vagy hová megyek, de az az érzésem, hogy egy olyan helyhez vagy dologhoz közeledem, aminek óriási jelentősége van és szinte elviselhetetlenül gyönyörű. S nem csupán közeledek hozzá... az a valami szinte hív. Nem hallható hívás ez, hanem olyan felszólítás, ami... csakis bennem visszhangzik. A szívem kalapál, és egy kicsit félek, de nem rossz félelem ez, atyám, tehát csak megyek tovább a fényességen át a csodás valami felé, amit nem látok, de tudom, hogy ott vár.
Mintha Brendan suttogó hangjának mágneses hatása lett volna, Wycazik atya az ágyhoz lépkedett és leült az egyik sarkára:
- Egészen biztos, hogy Isten hívó szava ért el hozzád álmodban. Ő hív vissza az igaz hithez, hivatalod kötelességeihez.
- Nem - rázta meg a fejét Brendan. - Nem volt vallásos élmény ez az álom, és nem éreztem isteni jelenlétet. Valami másfajta áhítat töltött el, olyan öröm, ami nem hasonlít ahhoz az örömhöz, amelyet Krisztusban megismertem. Négyszer ébredtem fel az éjszaka folyamán és a körök mind a négyszer ott voltak a kezemen. S minden egyes alkalommal, mikor újra elaludtam, ugyanabban az álomban találtam magam. Valami nagyon fontos és különös dolog történik, atyám, és én a része vagyok; akármi is az, nem olyasmi, amire a tanulmányaim, tapasztalataim, hitem és meggyőződéseim felkészítettek volna.
Wycazik atya eltűnődött azon, hogy a Brendanhoz érkezett hívás nem a Sátántól származik-e. Talán a gonosz levetkőzte gyűlöletes külsejét, s felöltözött ebbe a megtévesztően vonzó, arányló fénybe, hogy meg tudja téveszteni a káplánt.
Stefan Wycazik ideiglenesen elvesztette nyerő pozícióját, de még mindig szilárdan el volt tökélve, hogy visszahozza lelkészét a nyájhoz, s így elhatározta, hogy fegyverszünetet ajánl:
- Nos... akkor most mi lesz? - kérdezte. - Még nem állsz készen rá, hogy újra felvedd a római gallért és visszatérj a kötelességeidhez, ahogy reméltem. Akarod, hogy kapcsolatba lépjek Lee Kelloggal, az illinois-i tartományfőnökkel és engedélyt kérjünk a hivatalos pszichológiai tanácsadásra?
- Nem - mosolyodott el Brendan. - Ez már nem vonz többé. Nem hiszem, hogy használna. Amit viszont szeretnék - persze csak ha te is beleegyezel, atyám -, visszaköltözni a parókiára, a szobámba és megvárni, mi történik. Természetesen, bukott pap lévén, nem gyóntatnék, nem misézhetnék. De segíthetek a konyhán, vagy hasznossá tehetem magam, hogy utolérd magad a papírmunkában.
Wycazik atya megkönnyebbült. Arra számított, hogy Brendan hangot ad vágyának, hogy visszatér a civil életbe.
- Természetesen szívesen látunk. Sok mindenben segíthetsz. Én majd adok neked munkát, attól nem kell félned. De mondd meg nekem, Brendan... látod annak esélyét, hogy megtalálod a visszavezető utat?
A káplán bólintott:
- Többé nem érzem magam elidegenedve Istentől. Csak üres vagyok. Ahogy a helyzet kialakul, talán visszatalálok az Egyházhoz, ahogy te erről meg vagy erről győződve. Egyszerűen nem tudom, mi fog történni.
Wycazik atya még mindig csalódottságot érzett amiatt, hogy Brendan visszautasította, hogy Isten csodálatos jelenlétét lássa Emmy és Winton gyógyulásában, azonban boldog volt, hogy a káplán ott lesz hozzá közel, tehát tovább folytathatja a nehéz munkát - Brendan visszavezetését az üdvözüléshez.
Brendan lekísérte Wycazik atyát a földszintre, és az ajtónál a két férfi úgy ölelte át egymást, hogy egy kívülálló azt hihette, apa és fia.
Elkísérte Wycazik atyát egészen az elülső verandáig, ahol a tomboló szél úgy süvöltött, hogy inkább a Halloweenhez illett volna, semmint a karácsonyhoz, aztán Brendan így szólt:
- Nem tudom, miért, atyám, de azt érzem, hogy nemsokára valami elképesztő kaland részesei leszünk.
- A hit felfedezése - a te esetedben újrafelfedezése - mindig elképesztő kaland - felelte Wycazik atya. Aztán, az utolsó tiszta ütés birtokában, ahogy azt a lelkekért küzdő jó harcosok teszik, távozott.

Reno, Nevada.

Nyüszítve, zihálva, hősiesen harcolva a hold-rögeszme kábító hatása ellen, Zeb Lomack keresztülverekedte magát a konyhát borító szeméthalmon és a szanaszét nyüzsgő csótányokon, megragadta az asztalon heverő puskát, a csövét a fogai közé vette - s ekkor hirtelen rájött, hogy a kezei nem elég hosszúak ahhoz, hogy elérje a ravaszt. A késztetés, hogy felnézzen azokra az elbűvölő holdakra a falakon, úgy elhatalmasodott rajta, hogy úgy érezte, valaki megmarkolta hátulról a haját és a fejét hátrahúzva kényszeríti arra, hogy felnézzen a földről. S mikor védekezően becsukta a szemeit, úgy tűnt, mintha valami láthatatlan ellenség kezdené szétfeszíteni a szemhéjait. Attól való félelmében, hogy ő is a bolondok házában végzi majd, mint az apja, Zeb megtalálta az erőt, hogy ellenálljon a hold szinte hipnotizáló hívásának. Még mindig csukott szemekkel belerogyott egy székbe, lerúgta az egyik cipőjét, letépte magáról a zoknit, a fegyvert két kézzel fogva szilárdan a lába közé vette, a csövét a szájába helyezte, felemelte meztelen lábát, és egyik lábujját a hideg ravaszra illesztette. Elképzelte, hogy a holdfény játszik a bőrén, hogy a hold irányítja vérének mozgását is, s valami elemi erővel arra kényszerítette, hogy kinyissa a szemét és a rengeteg, holdat ábrázoló fényképre bámuljon a falakon.
- Nem! - kiáltott bele a fegyver csövébe. Míg ez a holdvarázs visszarántotta a transzba, és ahogy lábát lejjebb nyomta a ravaszon, a benne dagadó emlék-léggömb szétdurrant az elméjében, s visszatért emlékezetébe mindaz, amit elraboltak tőle: a tavalyi nyár, Dominick, Ginger, Faye, Ernie, a fiatal pap, a többiek, a 80-as út, a Tranquillity Motel, ó, Istenem, a motel és Istenem, a hold!
Talán Zebediah Lomack volt képtelen uralni meztelen lábának lefelé tartó mozgását, vagy talán a hirtelen feltáruló emlékek voltak olyan borzalmasak, hogy még inkább az öngyilkosság felé taszították. Akárhogy is történt, a 12-es lövedék nagy bődüléssel hagyta el a puska csövét, Zeb koponyájának hátsó része szinte szétrobbant, és számára (bár csakis az ő számára) a rettegés véget ért.

Boston, Massachusetts

A karácsony délutánját Ginger Weiss a Szürkület Babilonban olvasásával töltötte és hét órakor, amikor le kellett mennie, hogy a Hannaby-családdal vacsorázzon, nagyon nehezére esett letennie a könyvet. Rabul ejtette a történet, de még inkább a szerző fényképe. Dominick Corvaisis tiszteletet parancsoló tekintete, a fekete hajú férfi jóképű vonásai tovább gerjesztették a lányban azt a kényelmetlen érzést, amely már-már a félelem határán egyensúlyozott, és nem tudott gátat vetni a furcsa sejtésnek, hogy ismeri a férfit.
A vacsora a vendéglátóival, a gyerekeikkel és unokáikkal talán sokkal kellemesebb lett volna, ha Dominick Corvaisis nem gyakorol rá ilyen rejtélyes hatást. Tíz órakor, mikor udvariasan vissza tudott vonulni, anélkül, hogy bárkit is megsértett volna, még egyszer mindenkinek boldog karácsonyt kívánt, és visszament a szobájába.
Ott folytatta az olvasást, ahol félbehagyta, s egy-két alkalomtól eltekintve, amikor kis szüneteket tartott, hogy a szerző fényképét vizsgálgassa, egyfolytában olvasott, és hajnali háromnegyed négyre be is fejezte a könyvet. A házra telepedő csendben, Ginger csak ült, ölében a könyvvel és a borítón lévő fényképet nézte, tekintete Dominick Corvaisis kísértetiesen ismerős arcát fürkészte. Ahogy létrejött az a furcsa, néma, egyoldalú kapcsolat az íróval, Gingernek egyre fokozódott az érzése, hogy valahol már találkozott ezzel a férfival és hogy ez valami elképzelhetetlen módon része mostani gondjainak. Ezt a határozottan növekvő meggyőződést hűtötte le az az észrevétel, hogy ez a megérzés talán ugyanannak a mentális zavarnak a része, amely eszméletzavarait okozta, és talán épp ezért megbízhatatlan. Nyugtalansága és izgatottsága addig nőtt, amíg remegve, tébolyultan végül cselekvésre szánta el magát.
Lopva keresztülment az alvó ház sötét, lakatlan helyiségein, a konyhához. Felkapcsolta a villanyt és odalépett a falra szerelt készülékhez, hogy információért telefonáljon Laguna Beach-be. Kaliforniában hajnali egy óra volt, túlságosan korai időpont, hogy felébressze Corvaisist. De ha meg tudta volna szerezni a telefonszámát, Ginger jobban aludt volna, tudva, hogy reggel bármikor kapcsolatba léphet a férfivel. Rémületére, bár ezen nem lepődött meg, az író száma titkosítva volt.
Lekapcsolta a konyhai világítást és csendben visszament a szobájába. Elhatározta, hogy reggel ír egy levelet Corvaisisnek, a kiadóján keresztül. Expresszküldeményként fogja feladni a levelet, azzal a sürgető kéréssel a kiadó felé, hogy azonnal továbbítsa az írónak.
Talán irracionális volt és elkapkodott ez a kísérlet, hogy kapcsolatba lépjen a férfivel, talán soha nem is találkozott vele, az egésznek talán semmi köze az ő mostani bizarr szenvedéseihez. Talán a férfi azt hiszi majd róla, hogy őrült. De ha millió az egyhez bejön ez a megérzés, akkor üdvözülés lesz a fizetsége, megfelelő jutalom tehát, még ha bolondot is kell csináljon magából.

Laguna Beach, Kalifornia

Bár még nem volt tudatában annak, hogy könyvének egy előzetes példánya életbevágókapcsolatot teremtett közte és egy nagy bajban lévő bostoni nő között, Dom egészen éjfélig Parker Faine házában maradt, ahol a korábban felvázolt összeesküvés lehetséges természetéről beszélgettek. Se neki, se Parkernek nem volt elég információja ahhoz, hogy összerakjanak egy kicsit is használható képet róla, de maga a tény, hogy barátként megosztották és együtt próbálták megfejteni a rejtélyt, az egészet elviselhetőbbé tette, kevésbé ijesztővé.
Abban megegyeztek, hogy Domnak nem kellene elrepülnie Portlandba és megkezdeni az Odüsszeiáját egészen addig, míg nem látja, hogy hová fejlődik az alvajárása most, hogy eldobta mind a váliumot, mind a Dalmane-t. A holdkórosság talán nem fog kiújulni, ebben az esetben nem kell attól félnie, hogy elveszíti az önuralmát egy távoli helyen. De ha megmaradnak az éjszakai kószálások, akkor pár hétre szüksége lesz, hogy még elutazása előtt kitalálja, mi a legjobb módszer, hogy álmában féken tartsa magát.
Különben is, ha vár egy kicsit, talán újabb leveleket is kap az ismeretlen jóakarótól. Ezek az új nyomok a Portland és Mountainview közötti utazást szükségtelenné is tehetik, vagy rámutathatnak egy konkrét területre az útvonal mentén, egy helyre, ahol Dom olyan látvánnyal, vagy élménnyel találkozhat, ami felszabadíthatja börtönbe zárt emlékeit.
Éjfélkor, mikor Dom felállt, hogy távozzon Parker domboldalon lévő házából, a festő olyan izgatott lett, hogy látszott, még órákig fent lesz, és ezen fogja törni a fejét.
- Biztos, hogy bölcs dolog egyedül maradnod ma éjjel? - kérdezte az elülső ajtónál.
Dom kilépett a járdára, majd a barátjára nézett és így szólt;
- Átestünk már ezen előtte is. Lehet, hogy nem bölcs dolog, de ez az egyetlen megoldás.
- Hívsz, ha segítségre van szükséged?
- Hívni foglak - mondta Dom.
- És tedd meg az óvintézkedéseket, amelyekről beszéltünk.
Dom nem sokkal hazaérkezése után hozzá is látott. Kivette a pisztolyt az éjjeliszekrényből, az íróasztal fiókjába zárta, az asztal kulcsát pedig egy doboz jégkrém alá rejtette a hűtőben. Jobb, ha nem kockáztatja, hogy alvás közben elkezd lövöldözni. Ezután a garázsban talált kötéltekercsről levágott egy háromméteres darabot. Megmosta a fogát és levetkőzött, majd a kötél egyik végét szorosan a jobb csuklójára erősítette úgy, hogy csak akkor tudott kiszabadulni, ha kibogoz négy bonyolult csomót. A kötél másik végét pedig az ágytámla egyik oszlopához kötötte. Körülbelül negyven centit használt el különböző csomókra, tehát volt vagy két és fél méternyi játéka a kötélnek, ennyi elégnek tűnt ahhoz, hogy kényelmesen aludjon, mégis oda legyen pányvázva az ágyához.
A korábbi holdkóros epizódok során bizonyos koncentrációt igénylő, összetett feladatokat végzett el, bár egyik sem kívánt akkora összpontosítást, mint egy jól kivitelezett csomó kibogozása.
Ennek az óvintézkedésnek azonban megvoltak a veszélyei is: mondjuk tűz üt ki. De meg kellett kockáztatnia.
Mikor leoltotta az éjjelilámpát és a kezéről lelógó kötéllel a takaró alá siklott, a digitális óra vörösen izzó számlapja éjjel 12:58-at mutatott. A sötét mennyezetet bámulva azon tűnődött, hogy mi az ördögbe keveredhetett bele ott az úton az elmúlt nyáron, s közben arra várt, hogy az álom lassan odakússzon hozzá.
Az éjjeliszekrényen némán pihent a telefon. Ha a száma benne lett volna a telefonkönyvben, ebben a pillanatban kapott volna egy távolsági hívást egy Bostonban élő magányos és rémült fiatal nőtől, egy hívást, amely radikálisan megváltoztathatta volna a következő pár hét eseményeit.

Milwaukee, Wisconsin

Egyetlen lánya házának vendégszobájában, ahol Ernie fóbiája miatt égett egy kislámpa, Faye Block a férjét hallgatta, amint álmában a párnájába mormog. Néhány perccel azelőtt az asszony arra ébredt, hogy a férfi halk kiáltást hallatott és dobálni kezdte magát. Faye felkönyökölt, és a fülét hegyezve megpróbált valamit kihámozni férje motyogásából. A férfi ugyanazt ismételte, újra, meg újra.
Közelebb hajolt és azon erőlködött, hogy kiszűrje az elharapott szavak értelmét.
Hirtelen Ernie felemelte a fejét, épp csak annyira, hogy a szája kiszabadult a párnáról, s szavai érthetővé váltak, bár ugyanannyira rejtélyesek maradtak:
- A hold, a hold, a hold, a hold...

Las Vegas, Nevada

Jorja aznap éjjel megengedte, hogy Marcie vele aludjon, mert nem tűnt jó ötletnek egyedül hagyni a kislányt a nap folyamán történtek után. Nem tudott túl sokat pihenni, mert úgy tűnt, Marcie ide-oda siklik a rémálmok között, gyakran lerúgta magáról a takarót, hevesen hadonászott, mintha fogságból próbálná kiszabadítani magát, és álmában orvosokról, tűkről beszélt. Jorja eltűnődött, mióta mehet ez így. Eddig külön hálószobában aludtak és a gyerek beszéde nagyon halk volt, tehát lehetséges, hogy Marcie sok-sok éjszakát töltött öntudatlan rettegésben.
Másnap reggel elviszi orvoshoz. A kislány valószínűleg jelenetet fog csinálni. De amennyire Marcie félt attól, hogy orvoshoz mennek, Jorja ugyanannyira félt, mi lesz, ha nem. Ha nem lett volna olyan nehéz orvost találni karácsonykor, Jorja már elment volna érte. Nagyon félt.
Marcie rohamát követően, amikor a kislány őrült pánikban rohant el az asztaltól, a nap mélypontra érkezett. A kislányt úgy a hatalmába kerítette a félelem, hogy bepisilt, és tíz vagy tizenöt különösen rémisztő percig ellenállt Jorja minden kísérletének, hogy tiszta ruhát adjon rá. Sikoltott, karmolt, rugdosott. A hisztiroham elmúlt végül, s Marcie belegyezett, hogy megfürdik. De olyan volt, mint egy merev arcú zombi, mintha a félelem elvette volna minden erejét.
Ez a katatón állapot majdnem egy órán át tartott, közben Jorja lebonyolított egy tucat telefonhívást, hogy kinyomozza a gyermekorvos, Dr. Besancourt hollétét, aki Marcie-t nagy ritkán kezelte. Marcie úgy viselkedett, mintha süketnéma volna, Jorjának lassan eszébe jutottak azok a félig már elfelejtett cikkek, melyek autista gyermekekről szóltak. Arra nem tudott visszaemlékezni, hogy ez olyan állapot-e, ami csecsemőkorban kezdődik, vagy lehetséges, hogy egy tökéletesen normális, hétéves kislány hirtelen begubózzon? Szabályosan megőrjítette, hogy nem tudott rendesen visszaemlékezni a cikkekre.
Azonban Marcie fokozatosan kijött a kábulatból. Válaszolgatni kezdett Mary és Pete kérdéseire, bár érzelem nélküli hangon, ami majdnem olyan zavarbaejtő volt, mint korábban a sikolyai..Elkezdte szopni a hüvelykujját, amiről már legalább két éve leszokott, s a nappaliba ment, hogy az új játékaival játsszon. A délután nagy részében minden látható élvezet nélkül játszott velük.
Délután fél ötre a kislány látszólagos haragja csillapodott, és egyre közlékenyebbé vált és szinte úgy tűnt, hogy az asztalnál előadott kitörése csupán egy átlaggyerek átmeneti hisztíje volt.
A ház külső lépcsőházában, Marcie hallótávolságán kívül, Jorja anyja megállt, miközben a kocsijukhoz mentek le:
- Marcie csak azt próbálja tudatni, hogy mennyire sértett és zavart. Nem érti, miért ment el az apja. Most rengeteg figyelemre van szüksége, Jorja, és sok-sok szeretetre. Ez minden.
Jorja tudta, hogy a probléma összetettebb ennél. Nem volt kétsége, hogy Marcie még mindig zavart apja viselkedése miatt, és tele volt megoldatlan belső konfliktusokkal. De valami más is emésztette a kislányt, ami zavarbaejtően irracionálisnak tűnt és amitől Jorja rettegett.
Nem sokkal azután, hogy Pete és Mary elment, a kislány elkezdett játszani a Kis Doktornő készlettel, méghozzá ugyanazzal az intenzitással, mint korábban, s mikor eljött a lefekvés ideje, magával akarta vinni a készletet az ágyba. A Kis Doktornő készlet részei most ott hevertek a földön és a sötét hálószobában a gyermek orvosokról, nővérekről és tűkről nyögdécselt álmában.
Jorja akkor is képtelen lett volna aludni, ha Marcie történetesen csendben van. S ha már ébren volt, lánya álmában nyöszörgött szavait figyelte, hátha meghall valamit, ami segít megérteni a dolgokat, vagy segít az orvosnak felállítani a helyes diagnózist. Hajnali két óra táján Marcie valami olyasmit motyogott, amit eddig nem, valamit, aminek semmi köze nem volt orvosokhoz és nővérekhez. Heves mozdulattal a kislány a hasáról a hátára fordult, zihált, majd tökéletesen megmerevedett.
- A hold, a hold, a hold - suttogta el döbbenettel teli hangon. - A hold - mondta olyan hátborzongatóan ijesztően, hogy Jorja tudta, ez nem valami értelmetlen álombéli motyogás. - A hold, hold, a hoooold...

Chicago, Illinois

Brendan Cronin, a próbaidőn lévő pap, meleg takarók alatt aludt és mosolygott álmában. Odakint, a téli szél keresztülsóhajtott az óriási fenyőfán, fuvolázott az ereszen, és ott nyögött az ablakánál, rohamokban nekiverődve az üvegnek, mintha a természet az éjszakát egy hatalmas fújtatóval hűtené. Brendan még álmában is tudatában volt a szél ritmusának, mert mikor beszélni kezdett, a szavak ugyanebben a ritmusban hagyták el az ajkát: - A hold... a hold... a hold... a hold...

Laguna Beach, Kalifornia

- A hold! A hold!
Dominick Corvaisis saját félelemmel teli kiáltására ébredt, és a jobb csuklójába hasító égető fájdalomra. Négykézláb állt a sötétben az ágya mellett, őrült módjára próbált szabadulni valaminek a markából, ami megragadta. Másodpercekig folytatta még ezt a kétségbeesett küzdelmet, míg az álom köde szét nem oszlott és rájött, hogy csupán a kötél tartja fogva.
Kalapáló szívvel a kapcsoló után tapogatózott és felnyögött, mikor a fény a szemébe döfött. A kötélre vetett gyors pillantás után látta, hogy álmában teljesen kibogozott a négy közül egy bonyolult csomót. Aztán, pánikba esve, ami mindig az alvajárás velejárója volt, elkezdte rángatni a kötelékét, mint egy állat, mely póráza ellen tiltakozik.
Dom felállt, félreseperte az összegubancolódott takarókat, és leült az ágy szélére.
Tudta, hogy álmodott, bár semmire nem emlékezett. Abban azonban biztos volt, hogy ez nem az a rémálom volt, amely az elmúlt hónapban sokszor háborgatta, annak semmi köze nem volt a holdhoz. Ez egy másik álom volt, ugyanolyan rémisztő, de valahogy más.
A kiáltása olyan kétségbeesett volt, hogy még most is fel tudta idézni őket magában:
- A hold!A hold!
Összerázkódott és kezeit lüktető fejéhez emelte.
A hold. Mi ez?

Boston, Massachusetts

Ginger átható sikolyt hallatott, majd felült az ágyában. Lavinia, Hannabyék házvezetőnője állt mellette:
- Ó, nagyon sajnálom, Dr. Weiss, nem akartam megijeszteni. De azt hiszem, rosszat álmodott.
- Rosszat? - kérdezte Ginger. Nem emlékezett semmire.
- Ó, igen - mondta Lavinia. - S a kiáltásokból ítélve nagyon kellemetlen lehetett. Épp a folyosón voltam, mikor hallottam a sikoltását. Majdnem benyitottam, mikor rájöttem, hogy biztosan álmodik. Tétováztam egy kicsit, de ön tovább kiabált, s azt gondoltam, jobb, ha felébresztem.
- Kiáltoztam? - pislogott rá Ginger. - És mit?
- Újra és újra ugyanazt - felelte a házvezetőnő. - A hold, a hold, a hold. Ezt ismételte. A hangjából ítélve nagyon meg lehetett ijedve.
- Nem emlékszem.




MÁSODIK RÉSZ


A felfedezés napjai



A bátorság nem a félelem hiánya, hanem felülkerekedés a félelmen.
Mark Twain

Van eme életnek valami értelme? Van célja a küzdelemnek? Honnét jövünk, s merre tartunk? Ezek a hideg kérdések visszhangoznak folyton. Minden nap, minden magányos éjszakán.
A tündöklő fényre áhítozunk, Mely beragyogja majd. Az ember álmainak célját.
a Számbavett csapások könyvéből

Egy barátról talán el lehet mondani, hogy a Természet mesterműve.
Ralph Waldo Emerson



Negyedik fejezet


December 26. - Január 11.


1
Boston, Massachusetts

December 27-e és január 5-e között Dr. Ginger Weiss hét alkalommal látogatott el Pablo Jackson Back Bay-ben lévő lakására. Hat alkalommal a férfi hipnotikus terápiát alkalmazott, hogy óvatosan megszondázza az Azrael-blokkot, amely lezárta a lány memóriájának egy részét.
Az idős hipnotizőr számára a lány minden alkalommal egyre gyönyörűbbnek tűnt, ahányszor csak meglátta az ajtóban - egyre intelligensebbnek, elbűvölőbbnek és csodálatosan keményfejűnek is. Pablo azt a fajta nőt látta benne, akit akár lányának is elfogadott volna. Ginger apai érzéseket ébresztett fel benne, ilyet a férfi soha nem ismert azelőtt.
Majdnem mindent elmondott a lánynak, amit Alexander Christophsontól megtudott Hergensheimerék karácsonyi partiján. Ginger visszautasította a gondolatot, hogy a memóriablokkot ismeretlen személyek ültették az agyába.
- Ez túlságosan bizarr. Ilyesmik nem történnek a hozzám hasonló átlagemberekkel. Én csak egy kis senki vagyok Brooklynból, és nem nemzetközi cselszövő.
Pablo egyetlen dolgot nem mondott el a Christophson-nal folytatott beszélgetésből, azt, hogy a nyugalmazott kémtiszt figyelmeztette, hogy ne keveredjen bele az ügybe. Ha Ginger tudja, hogy Alex ennyire nyugtalan a barátja miatt, talán le is mond a dologról. Pablo visszatartotta ezt az információt, egyrészt a lány iránti aggodalomból, másrészt saját önző vágya miatt, hogy része lehessen Ginger életének.
December 27-én, az első találkozón, még mielőtt hozzákezdtek a hipnózishoz, Pablo sajttortát és salátát tálalt föl ebédre.
- Soha nem jutottam titkos katonai tervek közelébe - mondta evés közben Ginger. - Nem voltam benne semmi ilyen kutatásban, soha nem kerültem kapcsolatba olyanokkal, akikről el lehetett volna képzelni, hogy tagjai valami kémhálózatnak. Ez nevetséges!
- Ha valaha bele is botlott valami veszélyes információba, az nem egy szorosan őrzött helyen történt. Hanem valahol, ahol minden joga megvolt, hogy ott legyen... csak történetesen éppen alkalmatlan időben.
- De Pablo, idefigyeljen, ha agymosást kaptam, ahhoz idő kellett. Fogva kellett tartaniuk valahol. Igaz?
- Azt gondolom, néhány napot igénybe vett.
- Tehát a feltételezés nem lehet helyes - mondta a lány. - Mert amíg megpróbálták kitörölni a memóriámból a dolgokat, amiket véletlenül láttam, egyúttal elfojtották az emlékét a helynek is, ahol fogva tartottak. De ebben az esetben lennie kell egy üres foltnak a múltamban, amire nem tudok visszaemlékezni.
- Ez egyáltalán nem így van. Be tudnak ültetni egy sor hamis emléket a kieső napokról, hogy maga soha nem veszi észre a különbséget.
- Te jó Isten! Komolyan?
- Az egyik dolog, amiben reménykedem - magyarázta Pablo, ahogy befejezte a az evést, - hogy meg tudom határozni ezeknek a hamis emlékeknek a helyét. Hosszú időbe telik, míg visszaviszem magát az időben, de ha megtalálom a hamis emlékeket, fel fogom ismerni őket tout de suite, mert nem lesz alapja ezeknek az emlékeknek.
- Igen, igen, értem - mondta Ginger hirtelen nagyon izgatottan. - Ezeknek a pépes emlékeknek az első napja lesz az, mikor láttam valamit, amit nem lett volna szabad látnom. És az utolsó, amikor befejezték az agymosást.
Ezt szörnyen nehéz elhinni... De ha valaki tényleg belém táplálta ezt a memóriablokkot, és ha az eszméletzavarokat az okozza, hogy a visszafojtott emlékek a felszínre akarnak törni, akkor az én problémám nem is igazán lélektani. Van esély rá, hogy orvos maradhatok. Csak elő kell ásni ezeket az emlékeket, a nyomás enyhülni fog. Pablo megfogta a lány kezét és megszorította: - Igen, hiszek benne, hogy van remény. De nem lesz könnyű. Ahányszor megpróbálok áttörni a blokkon, kockáztatom, hogy kómába sodrom... Nagyon óvatos leszek, de a kockázata megvan.
Az első hipnózisra december 27-én került sor, a másodikra két nappal később, vasárnap. Mindkettő négy órán át tartott. Pablo keresztülvitte a lányt az elmúlt kilenc hónapon, de nem bukkant mesterségesen beültetett emlékekre.
Vasárnap történt, hogy Ginger azt javasolta, hogy Pablo tegyen föl kérdéseket Dominick Corvaisisről, akinek a fényképe olyan különös erővel hatott rá. Amikor a lány hipnotikus álomba került, megkérdezte tőle, találkozott-e valaha Corvaisis-szel, rövid habozás után a lány így szólt:
- Igen. - Pablo óvatosan folytatta tovább a keresést, de szinte semmi mást nem tudott kiszedni a lányból. De végül csak felszakadt az emlékezés vékony köde. - Sót szórt az arcomba.
- Corvaisis sót szórt az arcába? - kérdezte zavartan Pablo. - De miért?
- Nem... emlékszem...
- Hol történt ez?
Ginger arca még komorabb lett és amikor Pablo tovább erőltette a kérdést, belesüllyedt abba az ijesztő, kómaszerű állapotba. Pablo gyorsan visszakozott. A férfi biztosította, ha visszatér, nem tesz fel további kérdéseket Corvaisisről.
Az világos, hogy Ginger találkozott Corvaisis-szel. És a vele való találkozás valahogy összefügg azokkal az emlékekkel, amelyeket elraboltak tőle.

A következő két alkalommal - 30-án, hétfőn és az újév első napján, szerdán - Pablo újabb nyolc hónappal korábbra vitte vissza Gingert, a tavalyi nyár júliusának végéig, de nem sikerült rábukkannia vékonyka emlékekre, amelyek valami agykontroll-specialista beavatkozására utaltak volna.
Aztán január 2-án, csütörtökön, Ginger azt javasolta, hogy kérdezze az előző éjszakai álmáról, amelyre nem emlékezett. Éjjel ugyanis, karácsony óta már negyedszer, arra ébredt, hogy sikoltozik álmában, méghozzá olyan hangosan, hogy másokat is felébresztett.
- Szerintem ez az álom is abból az időből való, amit elraboltak tőlem - mondta Ginger.
De mikor Pablo hipnotizálta és visszavitte az előző éjszakai álomba, Ginger megtagadta a választ és sokkal mélyebbre vonult vissza, mint a hipnotikus transz. Pablo tehát újra meghúzta az Azrael-ravaszt, ami azt bizonyította, hogy az álomnak is köze van a tiltott emlékekhez.

Pénteken nem találkoztak. Pablo hozzá akart olvasni a memóriablokkok témaköréhez, miként tudnák a leghatékonyabban tovább folytatni a kutatást.
Mivel magnóra rögzítette mind az öt karácsony utáni találkozót, most ott ült a könyvekkel telepakolt dolgozószobában a Sheraton-asztal mögött, és ezeket a szalagokat hallgatta órákig. Egyetlen szót keresett, vagy Ginger hangjának egy árnyalatnyi változását, amelynek újrahallgatva talán nagyobb a súlya, és amely elsőre talán nem tűnt fel.
Nem talált semmi különöset, bár észrevette, hogy a hipnotikus regresszió alatt félelem kúszott a lány hangjába, amikor elértek a tavalyelőtti augusztus 31-éig. Nem volt ez olyan drámai a változás, hogy felfigyelt volna rá szeánsz közben. De átvizsgálva az összes ülés hanganyagát észrevette az egyre erőteljesebben kiépülő félelem nyomait és gyanította, hogy egyre közelebb vannak ahhoz az eseményhez, mely el volt rejtve az Azrael-blokk mögé.
Ezért január 4-én, szombaton, karácsony utáni hatodik találkozójukon, Pablo egyáltalán nem lepődött meg, amikor az áttörés bekövetkezett. Mint rendesen, Ginger az egyik karosszékben ült, az öbölre néző ablaknál, melyen túl sűrű pelyhekben hullt a hó. Ezüstszőke haja éterikus fényben ragyogott. Ahogy Pablo visszavitte őt a két nyárral azelőtti júliusba, szemöldöke összehúzódott, hangja suttogóvá és feszültté vált, amiből Pablo tudta, hogy közel vannak az elfelejtett megpróbáltatás pillanatához.
Az időutazás során Pablo már előzőleg visszavitte Gingert a Memorial Kórházban sebészgyakornokként eltöltött zsúfolt hónapokig, egészen addig a pillanatig, mikor először jelentkezett George Hannabynál munkára, július 30-án, hétfőn, több, mint tizenhét hónappal azelőtt. A lány emlékei élesek és részletesek maradtak, még akkor is, mikor Pablo visszavezette őt július 29-ig, vasárnapig, amikor Ginger még éppen azzal volt elfoglalva, hogy beköltözzön új lakásába. Július 28, 27, 26, 25, 24... ezeken a napokon Ginger pakolt, bútorokat vásárolt... Július 21, 20, 19... Július 18-án érkezett meg az a költöztető kamion, amely a bútorait és egyéb holmiját elhozta a kaliforniai Palo Altoból, ahol az azt megelőző két évben élt, és ahol egy magas fokú érsebészeti kurzust látogatott. Tovább... Július 17-én érkezett kocsival Bostonba, és kivett egy szobát a Holiday Inn Government Centerben, olyan közel a Beacon Hillhez, amennyire csak lehetséges. Új lakásába még nem tudott beköltözni, mert még ágya sem volt.
- Kocsival érkezett? Átautózott az egész országon?
- Ez volt életem legelső igazi vakációja. Szeretek vezetni, és lehetőségem nyílt egy kicsit többet látni az országból - felelte Ginger, de olyan baljós hangon, mintha valami pokolbéli utazásról beszélt volna.
Tehát Pablo elkezdte végigvinni az utazása napjain, át a Közép-nyugat vidékein, a Sziklás-hegység legészakibb nyúlványain, át Utah államon Nevadába, míg elérkeztek július 10-ig, kedd reggelig. Az előző éjszakát Ginger egy motelben töltötte és mikor Pablo megkérdezte a nevét, a reszketés hulláma szaladt végig a lányon.
- T-T-Tranquillity.
- Tranquillity Motel? Hol ez a hely? Írja le nekem. A karosszék karfáján ökölbe szorult a lány keze:
- Elkotól harminc mérföldnyire, nyugatra, a 80-as államközi úton - mondta Ginger, majd akadozva leírta a húsz szobás motelt, a hozzá tartozó büfét. Valami megrémítette a hellyel kapcsolatban. Testének minden izma megfeszült.
- Tehát július 9-ének éjszakáját ott töltötte abban a motelban - mondta Pablo. - Az hétfő volt. Rendben, akkor most hétfő van, július 9-e. Most érkezik meg a motelhoz. Most hajt oda elé... Milyen napszak van?
Ginger nem válaszolt, remegése még erősebbé vált, s mikor Pablo újra megkérdezte, végül így válaszolt:
- Nem hétfőn érkeztem. Hanem pénteken.
- Az előző pénteken? - kérdezte Pablo meghökkenve.
- A Tranquillity Motelben volt július 6-a, péntek óta, egészen hétfőig? Négy éjszakát töltött egy kis motelben, a semmi kellős közepén? - hajolt előre a székében Pablo, és érezte, hogy rátalált arra az időszakra, amikor megdolgozták Ginger memóriáját. - Miért akart olyan sokáig ott maradni?
- Mert békés környék volt - felelt kissé tompán a lány.
- Végül is vakáción voltam. - Ginger furcsán mesterkélt hanghordozása még monotonabbá változott. - Pihenésre volt szükségem, tudja, és ez a hely tökéletes volt a pihenésre.
Az idős illuzionista elfordította a fejét, kinézett az ablakon a félelmetesen szürke délutánra, miközben a következő óvatos kérdést fontolgatta:
- Azt mondta, a motelnek nem volt úszómedencéje. A szobákban sem volt luxuskényelem. Tehát nem üdülőszálló volt. Mi az ördögöt csinált ott négy napig, Gin-
- Ahogy mondtam, pihentem. Sokat. Szunyókáltam. Elolvastam két könyvet. Tévéztem. Jó tévéműsorok voltak, mert volt saját parabolaantennájuk. - A lány beszédmódja mostanra teljesen megváltozott, úgy hangzott, mintha Ginger egy könyvből olvasna fel. - A Stanfordon eltöltött két kemény év után szükségem volt egy-két napra, hogy ne csináljak semmit.
- Milyen könyveket olvasott?
- Nem... nem emlékszem - felelt még mindig merev testtel és ökölbe szorított kézzel Ginger. A haja tövénél megjelent néhány verítékcsepp.
- Ginger, most ott van a motelszobában és olvas. Érti? Azt a könyvet olvassa, amit akkor olvasott. Nézze meg a könyv címét és mondja meg, mi az.
- Én... nincs... nincs címe.
- Minden könyvnek van címe.
- Ennek nincs.
- Mert könyv sincs, ugye? - kérdezte a férfi.
- De van. Pihentem. Szunyókáltam. Elolvastam két könyvet. Tévéztem - mondta a lány halk, érzelemmentes hangon. - Jó tévéműsorok voltak, mert volt saját parabolaantennájuk.
- Milyen tévéműsorokat nézett? - kérdezte Pablo.
- Híreket. Filmeket.
- Milyen filmeket? Ginger arca összerándult:
- Nem emlékszem.
Pablo biztos volt benne, hogy a lány azért nem emlékszik ezekre a dolgokra, mert nem történtek meg. Ott volt abban a motelben, ez rendben van, mert részletesen le tudta írni az épületet, de nem tudott visszaemlékezni, milyen könyveket olvasott, milyen tévéműsorokat látott, mert abban a négy napban nem ilyen dolgokkal töltötte az idejét. Ügyes poszt-hipnotikus szuggesztió segítségével a lányt arra programozták, hogy azt mondja, ezeket a dolgokat csinálta és el is érték, hogy úgy emlékezzen rájuk, mintha valóban megtörténtek volna, de attól még ezek mesterséges emlékek voltak, melyeket arra szolgálnak, hogy elfedjék, ami igazából a motelban történt.
- Hol vacsorázott esténként? - kérdezte Pablo.
- A Tranquillity Grille-ben. Ez egy kis bisztróféle. Nincs nagy választék, de az étel egész jó - felelte Ginger. A válasza megint érzelemmentesen hangzott el.
- Mit evett? - kérdezte Pablo. A lány tétovázott:
- Nem... nem emlékszem.
- De az előbb azt mondta, az étel jó volt. Hogyan mondhat ilyet, ha nem emlékszik rá, mit evett?
-... ez egy kis bisztróféle. Nincs nagy választék, de az étel egész jó.
Minél inkább firtatta Pablo a részleteket, annál feszültebbé vált a lány. Ahogy a beléprogramozott válaszokat kántálta, hangja érzelemmentes maradt, de arca megrándult és megfeszült.
Pablo megmondhatta volna neki, hogy a Tranquillity Motelben eltöltött négy napnak az emlékei hamisak, hogy a valódi emlékek az Azrael-blokk mögé vannak zárva, és azt porrá kell zúznia. De ha Pablo ezt tette volna, a lány kómába merül, ahogy beprogramozták - vagy még mélyebbre, a halálba. Pablonak napokat, talán heteket kell még eltöltenie, hogy apró repedéseket keressen, amiket aztán óvatosan kitágíthat.
Egyelőre be kell érnie azzal, hogy pontosan behatárolja azokat az órákat, melyeket elraboltak a lánytól. Visszavitte őt addig a július hatodiki napig, péntekig, és megkérdezte a lányt, pontosan mikor jelentkezett be a Tranquillity Motelbe.
- Nem sokkal nyolc után - mondta Ginger, s ezúttal nem azon a fahangon beszélt, mivel ezek létező emlékek voltak. - Még volt egy óra napnyugtáig, de nagyon kimerült voltam. Nem vágytam másra, csak egy vacsorára, egy zuhanyra, meg az ágyra. - Ginger részletesen leírta a recepcióspultnál álló nőt és férfit. Még a nevükre is emlékezett: Faye és Ernie.
- S miután bejelentkezett, megvacsorázott a Tranquillity Grille-ben a motel mellett. Írja le nekem!
Ginger megtette, méghozzá meggyőző részletességgel, de amikor Pablo előreugrott a pillanatra, amikor a lány elhagyta a kis bisztrót, emlékei megint hamisak lettek és élettelenek. Világos, hogy emlékeit attól a ponttól változtatták meg, hogy belépett a Tranquillity Grille-be azon a péntek estén, egész addig, míg elhagyta a motelt és elindult Utah felé kedden reggel.
Pablo újra visszafelé indult el, még egyszer visszavitte Gingert a bisztróhoz, azt a pontos pillanatot kereste, amikor a hiteles emlékek véget érnek, és a hamisak elkezdődnek.
- Mesélje el nekem, hogy zajlott a vacsorája azon a pénteken. Percről-percre.
Ginger egyenesen felült a székében. A szeme csukva volt, de az összezárt szemhéjak alatt láthatóan mozgott, mintha a lány jobbra-balra nézegetne, amikor belép a bisztróba. Ökölbe szorított kezeit szétnyitotta, s Pablo legnagyobb meglepetésére felállt. Ellépett a széktől, a szoba közepe felé. Pablo mellette haladt, hogy vigyázzon, nehogy a lány nekimenjen valami bútornak. Ginger nem tudta, hogy ebben a lakásban van, hanem azt képzelte, hogy az asztalokat kerülgeti az étteremben. Menet közben elhagyta a félelem és a feszültség, mert akkor még nem volt semmi, amitől félnie kellett volna.
- Beletelt egy kis időbe, míg rendbeszedtem magam és átértem ide - mondta halkan, de nyugodtan a lány. - Odakint narancsszínűvé változik a síkság a lemenő nap fényében, s az étterem belseje is megtelik ezzel a fénnyel. Azt hiszem, azt az ablak melletti sarokbokszot fogom választani.
Pablo a lány mellett lépdelt, elmentek a Picasso-festmény előtt, az egyik szófa felé, melyet pasztellszínű párnákkal pakoltak tele.
- Mmmm - sóhajtotta a lány. - Mennyei illatok. Hagyma... fűszerek... sült krumpli.
- Hányan vannak az étteremben, Ginger?
A lány megállt, körbefordította a fejét, s csukott szemmel megszemlélte a szobát:
- A szakács a pult mögött, egy pincérnő. Három férfi... teherautósofőrök, azt hiszem... bárszékeken ülnek a pult mellett. És... hárman annál az asztalnál... és az a kövér kis pap... egy másik fickó abban a bokszban... - Ginger folytatta a vendégek számolását. - Összesen tizenegyen, plusz én.
- Rendben - mondta Pablo. - Menjünk oda ahhoz az ablak melletti bokszhoz.
Ginger újra nekiindult, bizonytalanul rámosolygott valakire, kikerült valami akadályt, amit csak ő látott, aztán hirtelen meglepetten összerezzent, és kezét az arca elé kapta:
- Ó! - kiáltott fel és megtorpant.
- Mi az? - kérdezte Pablo. - Mi történt?
Ginger dühösen hunyorgott egy pillanatig, aztán elmosolyodott, és beszélni kezdett valakihez:
- Semmi baj, jól vagyok. Már le is söpörtem magamról. - S egyik kezével letörölte az arcát. - Látja? - kérdezte Ginger, s közben lefelé nézett, mintha az a valaki ott ült volna, aztán felemelte a tekintetét, ahogy beszélgetőpartnere felállt.
Pablo várta, hogy a lány folytassa.
- Nos, ha az ember kiborítja a sót, akkor jobb, ha egy csipetnyit a hátunk mögé szórunk, különben Isten tudja, mi történik - mondta a lány. - Apám régebben mindig háromszor szórt sót a háta mögé, tehát ha ő ülne a maga helyén, már be is temetett volna.
Ginger újra sétálni kezdett. Pablo így szólt hozzá:
- Állj. Várjon csak, Ginger. A férfi, aki a sót a háta mögé szórta - beszéljen róla. Írja le a külsejét.
- Fiatal - mondta a lány. - Harminckettő vagy harminchárom éves. Száznyolcvan centi magas lehet. Szikár. Fekete hajú. Jóképű. Félénknek látszik, és kedvesnek.
Dominick Corvaisis. Efelöl semmi kétség. Ginger újra nekiindult. Pablo mellette maradt, s mikor látta, hogy már-már leül a képzeletbeli éttermi bokszba, gyengéden a szófához vezette. Ginger leült és kinézett az ablakon, s elmosolyodott a nevadai sivatag személyre szóló panorámáján, amely az elhaló nap fényében fürdött éppen. \
Pablo figyelte, amint Ginger eltréfálkozik a pincérnővel, és rendel egy üveg Coors márkájú sört. Nemsokára megérkezett a sör, és Ginger elmímelte, hogy szopogatja, miközben a halványuló napot nézi. Másodpercek múltak el, de Pablo nem sürgette, mert tudta, hogy közelednek a kritikus pillanathoz, amikor az igazi emlékeket felváltják a hamisak. Az esemény - amit a lány látott, bár nem kellett volna látnia - egész biztos ebben az időben történt, és Pablo meg akart tudni mindent a megelőző percekről.
A múltban, odakint megérkezett a szürkület.
Mikor a pincérnő visszatért, Ginger rendelt egy tányér házi zöldséglevest és egy sajtburgert, az összes hozzávalóval.
A nevadai sivatagra lassan leszállt az éj.
Hirtelen, még mielőtt az ételt felszolgálták volna neki, a lány összeráncolt homlokkal azt kérdezte:
- Hát ez meg mi? - és komor arccal kinézett a képzeletbeli ablakon.
- Mit lát? - kérdezte Pablo, furán érezve magát, hogy ő oda van láncolva a jelenhez.
- Mi az ördög ez a hang? - kérdezte Ginger és aggodalom költözött az arcára. Zavartan az étteremben lévő többi ember felé nézett, és hozzájuk beszélt. - Nem tudom. Nem tudom, mi lehet ez. - Aztán hirtelen oldalra tántorodott, és majdnem elesett. - Ginger - Kinyújtotta a kezét, mintha megtámasztaná magát a boksz oldalfala, vagy az asztal segítségével. - Miért rázkódik minden? - Ugrott egyet meglepetésében. - A söröspoharam is a földre zuhant. Mi ez, földrengés? Mi történik itt? Mi ez a hang? - Megint botladozni kezdett. Most már rémület volt az arcán. - Az ajtó! - Rohanni kezdett a nappalin át, de gondolatban az étterem kijárata felé szaladt. - Az ajtó! - kiáltotta újra, de aztán hirtelen reszketve, zihálva, rogyadozó térdekkel megtorpant.
Amikor Pablo utolérte, Ginger a földön térdelt, lehajtott fejjel.
- Mi történik, Ginger?
- Semmi - felelte a lány. Egy pillanat alatt megváltozott.
- Mi volt az a hang?
- Miféle hang? - kérdezett vissza, immár a robotszerű hanghordozással.
- Ginger, a fenébe, mi történik ott a Tranquillity Grille-ben? Félelem ült a lány arcán, de pusztán azt válaszolta:
- Vacsorázom.
- Az egy hamis emlék.
- Vacsorázom.
Pablo megpróbálta rábírni a lányt, hogy leírja annak az ijesztő dolognak az emlékét. De el kellett fogadnia, hogy az Azrael-blokk onnantól öltött formát, hogy a lány kifelé szaladt az étterem ajtajához, s egészen a következő kedd reggeléig tartott, mikor Ginger elindult Salt Lake City felé. Pablo azt gondolta, hamarosan képes lesz pontosabban is behatárolni az időt, de egyelőre ez az eredmény elégnek látszott.
Végül is, megtettek egy nagy lépést. Tudták, hogy a két éve, július 6. napján, pénteken, Ginger valami olyasmit látott, amit nem lett volna szabad látnia. De mivel látta, majdnem biztos, hogy fogságban tartották a Tranquillity Motel egyik szobájában, ahol kifinomult agymosási technikákat alkalmaztak rajta, hogy eltűntessék az eseménynek az emlékét előle, nehogy a világ tudomására hozhassa. De az isten szerelmére, kik voltak ezek a korlátlan hatalmú idegenek? És mi az, amit Ginger látott?

2
Portland, Oregon

Január 5-én, vasárnap, Dominick Corvaisis Portlandbe repült és kivett egy hotelszobát, közel ahhoz a lakáshoz, ahol egykor élt. Zuhogott az eső és a hideg volt.
A hotel éttermében elköltött ebédet kivéve, a vasárnap délután és este többi részét a szobájában töltötte, az ablak melletti asztalnál. Olykor kibámult az esőmosta városra, és közben térképeket tanulmányozott. Lelki szemei előtt újra és újra felidézte az utazást, amelyet tavaly előtt nyáron tett (s aminek másnap újra neki fog vágni).
Ahogy azt karácsonykor Parker Faine-nek mondta, meg volt róla győződve, hogy utazás közben keveredett valami veszélyes helyzetbe, s hogy (bármilyen paranoiásan hangzott is) az emlékét kitörölték az agyából. Az ismeretlen jóakarótól kapott küldeményből nem lehetett más következtetést levonni.
Két nappal azelőtt kapott egy feladó nélküli harmadik borítékot is, melyen New York-i volt a bélyegző. Most, mikor Dom belefáradt a térképek böngészésébe, elővette azt a borítékot és tartalmát az asztalra rázta. Ezúttal nem levélke volt a borítékban, hanem két polaroid-fénykép.
Az első képnek kevésbé volt hatása rá, bár az is feszültté tette - ami megmagyarázhatatlan, ha figyelembe veszi, hogy a fénykép olyanvalakit ábrázolt, aki tudomása szerint idegen volt a számára. Egy fiatal, kövérkés pap, kócos vörös hajjal, szeplőkkel, zöld szemekkel. A pap egy széken ült egy kis íróasztal mellett, egyenesen a kamerába nézett, és egy bőrönd állt mellette. Egyenes derékkal, felszegett fejjel, összezárt térdekkel, ölbe ejtett kezekkel ült. A kép zavarba ejtette Domot, mert a pap arckifejezése csak egy lépésre volt egy hulla élettelen tekintetétől. A férfi élt; ez nyilvánvalónak tűnt szilárd testtartásából, tekintete mégis hátborzongatóan üres volt.
A második fényképp sokkal erősebben hatott Domra, és ezt a hatást nem csökkentette, hogy nagyon ismerős volt neki az, amit látott. A fényképen egy fiatal nőt lehetett látni, aki nem volt idegen Dom számára. Bár nem tudott visszaemlékezni arra, hol találkoztak, tudta, hogy egyszer összehozta már őket a sors. A nő látványától a szíve hevesebben kezdett dobogni, olyan félelem töltötte el, mint mikor felriadt valamelyik holdkóros élménye után. A nő húszas éveinek végén járt. Kék szeme volt, ezüstszőke haja. Elragadó arca. Kivételesen gyönyörű lett volna, ha arckifejezése nem lett volna pontosan olyan, mint a papé: bágyadt, halott, üres. Deréktól felfelé fényképezték le, amint egy keskeny ágyon feküdt, a takaró szűziesen felhúzva a nyakáig. Szíjak tartották fogva. Egyik karját csupasszá tették, így látni lehetett a csuklóvénájába illesztett intravénás tűt. A lány kicsinek, tehetetlennek, leigázottnak látszott.
A fényképről azonnal eszébe jutott a saját rémálma, melyben láthatatlan férfiak üvöltöztek vele, és beleeröltették a fejét egy mosdókagylóba. Több alkalommal ez az álma nem a mosdónál kezdődött, hanem egy különös szobában álló ágynál, ahol látását elhomályosította valami sárgás színű köd. A fiatal nőt nézve Dom meg volt győződve arról, hogy valahol létezik róla is egy ugyanilyen polaroidkép: odaszíjazva az ágyra, intravénás tű a karjában, arca kifejezéstelen.
Amikor még pénteken - azon a napon, amikor a levél érkezett - megmutatta a két fényképet Parker Faine-nek, a festő ugyanerre a következtetésre jutott:
- Esküszöm, hogy ez a kép drogok okozta kábulatban, vagy transzban készült erről a nőről, amint éppen átesik azon az agymosáson, amin nyilván te is keresztülmentél. Krisztusom, a helyzet napról-napra bizarrabb! Erről a zsarukat is értesíteni kéne - de nem teheted, mert ki tudja, melyik oldalon állnak a zsaruk? Lehet, hogy kiváló kormányunk egyik díszes bandájával akadtál össze. Mindenesetre, pajtás, nem te voltál az egyetlen, aki bajba került. Ez a pap és ez a nő szintén alaposan belekeveredett.
Akárki is van a dolog mögött, az ügy sokkal komolyabb, mint gondoltam.
S most, hotelszobájának ablaka mellett ülve, Dom a két kezében tartotta a képeket, és tekintete ide-oda vándorolt a pap és a nő között.
- Kik vagytok ti? - kérdezte fennhangon. - Hogy hívnak benneteket? És mi történt velünk akkor?
Odakint egy villám csapott le ostorszerűen a Portland feletti égből, aztán mint ezernyi megvadult ló patájának dobogása, kövér esőcseppek kopogtak a tetőn, galoppoztak az ablaküvegen.

Később Dom odapányvázta magát az ágyhoz a kötéllel, amit karácsony óta gondosan magánál hordott. Először gézzel körbetekerte a csuklóját, és ragtapasszal lerögzítette, hogy megelőzze a horzsolásos sérüléseket. Már nem közönséges kötelet használt, hanem egy sodrott nájlon-kötelet.
Azért tért át erősebb kötélre, mert december 28-án éjszaka úgy szabadította ki magát, hogy álmában szétrágta a kötelet. A hegymászókötél úgy ellenállt a fogaknak, mint egy rézhuzal.
Azon az éjszakán háromszor ébredt fel, dühösen viaskodott a pányvával, izzadt, zihált, levegő után kapkodott:
- A hold! A hold!

3
Las Vegas, Nevada

Karácsony másnapján Jorja Monatella elvitte Marcie-t Dr. Louis Besancourthoz. A vizsgálat igazi megpróbáltatásnak bizonyult, amely megzavarta az orvost, megijesztette Jorját, és mindkettőjüket kínos helyzetbe hozta. Attól a perctől fogva, hogy beléptek a várószobába, a kislány jajveszékelt és zokogott:
- Nem akarok orvosokat! Bántani fognak!
Azon ritka alkalmakkor, mikor Marcie rosszul viselkedett (s ez tényleg ritkán fordult elő), egy fenekére mért ütés rendszerint észhez térítette a kislányt. De mikor Jorja most megpróbálta ezt, épp az ellenkező hatást érte el vele. Marcie még hangosabban sikoltozott, még hátborzongatóbban jajveszékelt, mint előtte.
Egy megértő ápolónő segítségére volt szükségük, hogy bevigyék a gyereket a vizsgálóba. Addigra Jorja már nem csupán szégyellte magát, hanem halálosan aggódott Marcie viselkedése miatt. Dr. Besancourt jó humora nem volt elég ahhoz, hogy lecsendesítsék a kislányt, sőt még jobban megijedt. Marcie kapálózott, rugdosott, Jorja és a nővér kénytelen volt lefogni. Mikor az orvos egy ophtalmoszkóppal megvizsgálta a szemeit, Marcie rettegése a tetőpontjára hágott, ismét elveszítette az uralmát a hólyagja felett, s ez megdöbbentően emlékeztetett a karácsony napján bekövetkezett fiaskóra.
A bevizelés hirtelen magatartásváltozást hozott Marcie viselkedésében. Bánatossá, csendessé változott, pont úgy, ahogy karácsonykor. Döbbenetesen elsápadt, és egyfolytában reszketett. Újra megjelent az a hátborzongató közöny, ami miatt Jorja önkéntelenül csak az autizmusra tudott gondolni.
Lou Besancourt nem tudott egyszerű diagnózissal előállni, hogy megnyugtassa Jorját. Neurológiai és agyi rendellenességekről beszélt és lelki betegségekről. Beutalta Marcie-t néhány napra a Sunrise Kórházba, kivizsgálás céljából.
A Besancourt irodájában lezajlott csúnya jelenet csak bemelegítés volt azokhoz képest, amit Marcie a kórházban előadott. Az orvosok és nővérek puszta látványa pánikba kergette, s ez a pánik hisztériába csapott át, s egész addig tartott, míg a gyermek teljesen kimerülve belesüllyedt abba a fél-katatón transzba, amelyből órákig nem lábalt ki.
Jorja kivett egy hét betegszabadságot, és lényegében négy napig ott élt a kórházban a lányával. Nem pihent túl sokat. Hiába nyugtatták le gyógyszerekkel, Marcie rugdosott, nyöszörgött, kiabált álmában;
- A hold, a hold...
A negyedik nap végére Jorja úgy érezte, a félelem és a fáradtság miatt neki magának is orvosi kezelésre volna szüksége.
Csodálatos módon hétfő reggelre Marcie megmagyarázhatatlan félelme egyszerűen elmúlt. Persze nem szeretett a kórházban lenni, s agresszívan követelte, hogy menjenek haza. De úgy tűnt, már nem érzi, hogy a falak egyre közelebb kúsznak hozzá és összenyomják. Továbbra is kényelmetlenül érezte magát az orvosok és a nővérek társaságában, de már nem húzódott el tőlük rettegve, és nem csapkodott feléjük, mikor hozzáértek. De napok óta először, az étvágya normális lett és megevett mindent a tálcájáról.
Később, miután az utolsó vizsgálatot is elvégezték és Marcie az ágyában ülve ebédelt, Dr. Besancourt a folyosón beszélgetett Jorjával. Az orvos vadászkutya-arcú férfi volt, hagymaszerű orral és kedves szemekkel.
- Negatív, Jorja. Minden vizsgálat negatív. Nincs tumor, nincs agyi sérülés, s nincsenek neurológiai rendellenességek sem.
Jorja csaknem könnyekbe tört ki:
- Hála Istennek!
-Át fogom utalni Marcie-t egy másik orvoshoz - mondta Besancourt. - Ted Coverlynek hívják. Ő gyerekpszichológus, méghozzá a jobbik fajtából. Ha valaki, ő meg fogja találni a dolog nyitját. A furcsa az... van egy gyanúm, hogy talán meggyógyítottuk Marcie-t anélkül, hogy tudtuk volna róla.
- Meggyógyítottuk? - pislogott egyet Jorja. - Hogy érti ezt?
- Most így visszatekintve látható, hogy a kislány viselkedésében megvolt a fóbia minden ismérve. Irracionális félelem, pánikrohamok... Gyanítom, hogy kezdett kifejlődni benne valamiféle komoly fóbiás rettegés az orvosokkal szemben. Van egy gyógymód, amit úgy hívnak, "elárasztás", amikor a fóbiás beteget céltudatosan, sőt kegyetlenül kiteszik annak a dolognak, amitől fél, méghozzá sokáig - órákig és órákig - amíg a fóbia hatalma szét nem porlad. Lehet, hogy véletlenül mi is ezt tettük, amikor Marcie-t erővel a kórházba kényszerítettük.
- De miért fejlődött volna ki benne ilyen fóbia? - kérdezte Jorja. - Honnan jött ez a félelme? Soha nem voltak rossz élményei orvosokkal, vagy kórházakkal kapcsolatban. Soha nem volt súlyos beteg.
Besancourt vállat vont, s utat engedett néhány nővérnek, akik kerekes hordágyon egy beteget toltak arra.
- Nem tudjuk, mi okozza a fóbiákat. Az embernek nem kell feltétlenül lezuhannia egy repülőgéppel, hogy kialakuljon benne a repüléssel szembeni félelem. A fóbiák egyszerűen csak... kipattannak. De még ha akaratlanul meg is gyógyítottuk, maradt még nyoma, amit Ted Coverly azonosítani tud. Ő le fog ásni a fóbiás félelem gyökeréig. Ne féljen, Jorja.
Azon a délutánon, december 30-án, hétfőn, Marcie-t kiengedték a kórházból. Hazafelé a kocsiban, majdnem a régi önmaga volt, s boldogan mutogatta az állat-alakú felhőket az égen. Ahogy hazaértek, a nappaliba rohant és azonnal letelepedett a karácsonyra kapott játékok halmaza közepére, amelyeket eddig nemigen volt alkalma élvezni. Játszott a Kis Doktornő készlettel is, bár nem kivételezett vele annyira, és nem mutatta azt a zavarba ejtő érdeklődést, mint karácsony estéjén.
Átjöttek Jorja szülei is. Jorja távol tartotta őket a kórháztól, azzal, hogy megzavarhatják Marcie törékeny állapotát. Marcie pompás kedve megmaradt a vacsoránál is, kedves volt, szórakoztató és teljesen lefegyverezte Jorja szüleit.
A következő három éjszakán Marcie Jorja ágyában aludt, az esetleges aggódási rohamok miatt, de azok elmaradtak. A rémálmok is ritkábban jelentkeztek és kevésbé erőteljesen, mint előtte, és a három éjszaka alatt Marcie csak kétszer ébresztette fel az anyját álmában kiejtett szavaival:
- A hold, a hold, a hold!
De most ez halk, szinte elhagyatott hívás volt, és nem Kiáltás.
Másnap, reggeli közben Jorja az álomról kérdezte Marcie-t, de a kislány nem emlékezett rá:
- A hold? - kérdezte szemöldökráncolva a müzlije fölött. - Nem is a holdról álmodtam, hanem lovakról. Kaphatok egy lovat majd egyszer?
- Talán ha már nem egy ilyen kis lakásban lakunk.
- Tudom - kuncogott Marcie. - Az ember nem tarthat lovat a lakásban. Panaszkodnának a szomszédok.
Csütörtökön Jorja elvitte Marcie-t Dr. Coverly-hez. A kislánynak tetszett az orvos. Ha még mindig volt is benne abnormális félelem az orvosokkal szemben, akkor azt nagyon ügyesen titkolta.
Azon az éjszakán Marcie a saját ágyában aludt, Murphy nevű macija társaságában. Jorja háromszor kelt fel éjfél és hajnal között, hogy megnézze a lányát. Egyszer hallotta azt az immár ismerős kántálást - "a hold, a hold, a hold" - s ezekben a suttogva kimondott szavakban a félelem és az öröm olyan hátborzongatóan keveredett, hogy Jorjának bizseregni kezdett a fejbőre.
És pénteken, mikor három nap még hátra volt az iskolai vakációból, Jorja újra Kara Persagianra bízta Marcie-t, és visszament dolgozni. Szinte megkönnyebbülés volt visszatérni a kaszinó zajos, füstös miliőjébe. Mindenképpen kellemesebb volt, mint a kórházi fertőtlenítők szaga.
Munka után felvette Marcie-t Kara házánál, és hazafelé az úton a kislány izgatottan mutatta meg csomagolópapírra rajzolt műveit: egy csomó képet a holdról, az összes elképzelhető színárnyalatban.

Január 5-én, vasárnap reggel, mikor Jorja kiszállt az ágyból és elindult, hogy feltegyen magának egy kávét, Marcie-t az étkezőasztalnál találta, valami nagyon különös feladat elvégzése közben. A kislány, még mindig pizsamában, éppen kiszedegette a fényképeiket az albumból és takaros kupacba rakta azokat.
- Beleteszem a képeket egy cipődobozba, mert... szükségem van az albumra - mondta a kislány, a szemöldökét ráncolva a komoly munka közben. - A holdgyűjteményemet fogom beletenni.
- De miért? Kislányom, miért érdekel téged ennyire a hold?
- Mert olyan szép - mondta Marcie. Az egyik holdról készült képet a fotóalbum egy üres lapjára tette és rábámult. S ebben a megigézett pillantásban benne volt annak a megszállottságnak a visszhangja, amivel a Kis Doktornő készlettel játszott.
Jorja testét átjárta a félelem. Azt gondolta: így kezdődött az az átkozott orvos-fóbia is. Csendesen, ártatlanul. Lehetséges, hogy Marcie az egyik fóbiából a másikba esett?
Legszívesebben a telefonhoz rohant volna, hogy felhívja Dr. Coverlyt, noha vasárnap volt, a doktor szabadnapja.
De ahogy ott állt az asztalnál, és a lányát figyelte, arra gondolt, hogy egy kicsit túlreagálja a dolgot. Marcie természetesen nem esett egyik fóbiából a másikba. Végül is, a kislány nem félt a holdtól. Csak... különös módon el volt bűvölve tőle. Bármelyik okos, hétéves gyerek szülei megszokhatták az ilyen rövid életű, de heves hóbortokat.
Jorja azonban elhatározta, hogy beszélni fog Dr. Coverlyvel erről az egészről, amikor kedden elmennek hozzá.
Hétfőn, hajnali fél egykor, mielőtt nyugovóra tért volna, Jorja benézett Marcie-hoz, hogy mélyen alszik-e. A kislány nem volt az ágyában. A sötétben odahúzott egy széket az ablakhoz, ott ült és bámult kifelé. - Drágám, mi a baj?
- Nincs semmi. Gyere, nézd te is - mondta Marcie halkan, álmodozó hangon.
- Mi az, életem? - kérdezte Jorja a lány felé indulva.
- A hold - mondta Marcie, szemét a fekete égbolton ragyogó ezüstös sarlóra szegezve. - A hold.

4
Boston, Massachusetts

Január 6-án, hétfőn, az Atlanti-óceán felől fújó szél hideg volt és könyörtelen, egész Boston megalázkodott előtte. A szélfútta utcákon állig beburkolózott, behúzott nyakú, leszegett fejű emberek siettek. Előző éjjel havas eső esett. A csupasz fákat csillogó jég bontotta, a puszta, fekete ágak úgy bökték keresztül a fehér páncélt, ahogy a csontvelő kerül napvilágra az összetört csontok külső rétege alól.
Herbert, a mindenes, akinek jelentős része volt abban, hogy Hannabyék háztartása zökkenőmentesen működött, elfuvarozta Gingert Pablo Jacksonhoz, a karácsony utáni hetedik találkozójukra. A szél és az előző éjszakai hóvihar tönkretette a vezetékeket és használhatatlanná tette a közlekedési lámpák nagy részét is, most sárgán villogtak a kereszteződéseknél. Végül 11:05-kor értek a Newbury Streetre, csak öt perccel a megbeszélt időpont után.
A vasárnapi áttörés után Ginger kapcsolatba akart lépni a Nevadában lévő Tranquillity Motel személyzetével, és megbeszélni velük a két nyárral azelőtti július 6-ának az elfelejtett eseményeit. A motel tulajdonosai vagy bűntársai voltak azoknak, akik megpiszkálták Ginger memóriáját, vagy áldozatok voltak, mint ő. Ha rajtuk is elvégezték az agymosást, akkor valószínűleg ők is tapasztaltak ilyen-olyan pánikrohamokat.
Pablo határozottan ellenezte az azonnali szembesítést. Úgy érezte, túl nagy a kockázat. Ha a motel tulajdonosai nem áldozatok, hanem bűntársak, akkor Ginger veszélynek teheti ki magát.
- Türelem. Mielőtt kapcsolatba lép velük, össze kell szednie annyi információt, amennyit csak lehetséges.
Ginger azt javasolta, hogy menjenek el a rendőrségre, de Pablo meggyőzte, hogy a rendőrséget nem érdekelné az ügy. Gingernek nem volt bizonyítéka. Emellett, a helyi rendőrség nem bonyolódhat bele olyan bűntényekbe, melyek túlnyúlnak az államhatárokon. Gingernek el kellene mennie a szövetségi hatóságokhoz, vagy Nevadában a helyi rendőrséghez, s bármelyik esetben előfordulhat, hogy pont azoktól kér segítséget, akik felelősek azért, ami vele történt.
A lány csalódott volt, de nem talált bizonytalan pontot Pablo érvein. Beleegyezett, hogy folytatják a programot. Pablo magának kérte a vasárnapot, hogy újra meghallgassa a kritikus szombati találkozó magnófelvételét, és hétfőn sem ért rá, mert meg akarta látogatni az egyik kórházban fekvő barátját.
- De átjöhetne mondjuk hétfőn egy órára, és akkor elkezdhetjük lecsipegetni annak a memóriablokknak a széleit - en pantoufles, amúgy papucsban, ahogy a franciák mondják, szóval nyugodt körülmények között.
Reggel Pablo felhívta Gingert, és közölte, hogy a barátját váratlanul korábban kiengedték a kórházból, s hogy már tizenegykor otthon lesz, szóval a lány is átjöhetne előbb, ha van kedve, s segíthetne neki ebédet készíteni.
Most, amikor kilépett a liftből és végigsietett a Pablo lakásához vezető rövid folyosón, Ginger elhatározta, megtesz mindent, hogy úrrá legyen türelmetlenségén, és azon lesz, hogy úgy érjenek el eredményt, ahogy a bűvész mondta; en pantoufles.
A bejárati ajtó félig nyitva volt. Ginger arra gondolt, hogy Pablo hagyta nyitva neki, belépett az előszobába és becsukta maga mögött az ajtót:
- Pablo?
A másik szobában felmordult valaki. Valami zörgött. Valami a földre huppant.
- Pablo? - Semmi válasz. A nappaliba lépve Ginger hangosabban még egyszer így szólt. - Pablo?
Csend.
A könyvtár egyik kettős ajtaja nyitva volt, égett a villany. Ginger belépett - és meglátta Pablot. Arccal a padlón feküdt, a Sheraton-asztal mellett. Nyilván nemrég ért haza, mert még rajta volt a kalucsnija és a télikabátja.
Ahogy odarohant hozzá és letérdelt mellé, félelmetes lehetőségek villantak át az agyán - agyvérzés, trombózis, embólia; vagy szívroham - de arra nem volt felkészülve, amit akkor látott, mikor a férfit a hátára fordította. Pablot mellbe lőtték. Világos színű artériás vér patakzott a golyó ütötte sebből.
A férfi remegő szemhéjakkal ránézett, s bár a tekintete zavarosnak látszott, úgy tűnt, megismeri őt. Vérbuborék jelent meg az ajkán. Csak egyetlen szót tudott suttogva kinyögni:
- Rohanjon.
Az, hogy ott látta a férfit a földön az asztal mellett, azt az ösztönös reakciót váltotta ki Gingerből, amit egy orvos és egy barát érez: aggodalommal eltelve azonnal a segítségére akart sietni. De egész addig, míg Pablo azt nem mondta, "rohanjon", Ginger nem fogta fel, hogy az ő élete is veszélyben lehet. Hirtelen ráébredt, hogy nem hallott lövéseket, ami azt jelentette, hogy a betolakodó hangtompítós pisztolyt használt. Tehát a merénylő nem közönséges tolvaj volt. Hanem sokkal veszélyesebb. Mindezek a gondolatok egy szempillantás alatt suhantak át az agyán.
Kalapáló szívvel felemelkedett, és az ajtó felé fordult. A fegyveres - magas, szélesvállú fickó, a derekán szorosan összehúzott bőrkabátban - éppen kilépett az ajtó mögül, kezében a hangtompítós pisztollyal, óriási termetű volt, de meglepő módon sokkal kevésbé volt fenyegető külsejű, mint ahogy várta. Körülbelül egykorú lehetett Gingerrel, ápolt volt, s ártatlan kék szemei, kedves arca egyáltalán nem illettek a foglalkozásához.
Mikor megszólalt, kifogástalan megjelenése, és a cselekedetei közötti különbség még nagyobb lett, mert gyámoltalan mentegetőzésbe kezdett:
- Nem kellett volna így történnie. Nem bizony, az ég szerelmére. Én csak... én éppen másoltam azokat a szalagokat a gyorsmásolóval. Én nem is akartam mást... csak lemásolni azokat a szalagokat.
Az asztalra mutatott, és Ginger megláthatta a nyitott diplomatatáskát, s benne valami kompakt elektronikus felszerelést. Az asztal tetején magnókazetták hevertek szanaszét, s Ginger azonnal tudta, milyen kazetták azok.
- Hívjuk a mentőket - szólalt meg, és a telefon felé iramodott, de a férfi megállította őt, félreérthetetlen és dühös mozdulatokat tett a fegyverrel.
- Gyors-másolatok - mondta a férfi a düh és a könnyek között kínlódva. - Meg tudtam volna csinálni a másolatokat mind a hat találkozójukról, s már el is tűntem volna. Még egy rohadt óráig igazán távol maradhatott volna!
Ginger lekapott egy párnát a székről és feltámasztotta Pablo fejét, hogy a férfi nehogy megfulladjon a torkán akadt vértől és nyáltól.
- Olyan csendben siklott be, mint valami átkozott szellem - mondta a fegyveres, nyilvánvaló megdöbbenéssel a történtek miatt.
A lánynak eszébe jutott, milyen kecsesen és elegánsan mozgott a bűvész, mintha minden egyes mozdulat bevezetés lenne az újabb mutatványhoz.
Pablo felköhögött és behunyta a szemét. Ginger szívesen tett volna többet is érte, de a legjobb orvosság egy gyors műtét lett volna. Az adott helyzetben csak annyit tehetett, hogy egyik kezét a férfi vállára tette, hogy megnyugtassa.
Ginger esedezve felnézett, de a fegyveres így szólt:
- S mi a fenéért töltögette itt a fegyverét? Egy nyomorult, nyolcvanegy éves vénember, fegyverrel a kezében, mintha tudná, hogy kell elintézni az ilyesmit.
Egész mostanáig Ginger nem vette észre a pisztolyt a szőnyegen, másfél méterre Pablo szétterült kezétől. S mikor meglátta, a félelem bénítóan éles kínja nyilalt bele, és majdnem elájult, mert abban a pillanatban rájött, hogy Pablo egész végig tudatában volt, milyen veszélyben van, ha segít neki. Ginger nem gyanította, hogy a memóriablokkal való puszta kísérletezés ilyen gyorsan felkelti a figyelmét azoknak, mint ez a bőrkabátos. Mert ez azt jelenti, hogy Gingert figyelték. S Pablo tudta ezt, azért tartott magánál töltött fegyvert. Gingerre ránehezedett a bűntudat súlya.
- Ha nem húzta volna elő azt a hülye 22-est - mondta nyomorultul a fegyveres, - és ha nem hajtogatja azt, hogy hívja a zsarukat, akkor elsétáltam volna anélkül, hogy egy ujjal is hozzányúlok. Nem akartam bántani. A francba.
- Az Isten szerelmére - nézett rá könyörögve Ginger. - Hadd hívjak egy mentőt. Ha nem akarta bántani őt, akkor segítsen rajta.
A fegyveres megrázta a fejét, és tekintete a földön heverő bűvészre vándorolt:
- Egyébként is túl késő. Már meghalt.
Az a két utolsó szó, mint egy pár kemény ütés, szinte kiszorította a levegőt Ginger tüdejéből, s érezte, hogy nemsokára ráborul az ájulás fekete függönye. Egy pillantás az idős férfi üveges szemeire elég volt, hogy tudja, a fegyveres igazat mondott.
- Nem - nyögte Ginger. - Ó, nem. Végigsimította Pablo sötét homlokát, de nem úgy,
mint az orvos, aki a diagnózist próbálja megállapítani, hanem gyengéden. Szívét fájdalmasan összeszorította a gyász. Nehéz volt elhinni, hogy csupán két hete ismerte a bűvészt.
- Sajnálom - mondta megrendülten a gyilkos. - Igazán sajnálom. Ha nem próbált volna megállítani, egyszerűen kisétáltam volna. De meg kellett ölnöm, nem igaz? És... maga látta az arcomat.
Ginger visszapislogta a könnyeit és rájött, hogy még nem engedheti meg magának a gyászt. Lassan felemelkedett és szembenézett a gyilkossal.
- Most a maga ügyét is el kell intéznem - folytatta a fegyveres, mintha hangosan gondolkodna. - Át kell kutatnom mindent, kiüríteni a fiókokat, el kell hitetnem, hogy maguk ketten belebotlottak egy tolvajba. - Aggódva az alsó ajkába harapott. - Igen, az jó lesz. Nem másolom le a szalagokat, egyszerűen elviszem őket, tehát nem maradnak itt és nem keltenek gyanút. - Gingerre nézett és felvihogott. - Sajnálom, Jézusom, komolyan sajnálom, de így kell lennie. Bár ne kéne megtennem. Részben az én hibám. Hallanom kellett volna, ahogy a vénember bejön. Nem lett volna szabad hagynom, hogy meglepjen.
- Közelebb jött a lányhoz. - Talán meg is kéne erőszakolnom magát? Úgy értem, egy tolvaj egyszerűen lelőne egy ilyen helyest lányt? Vajon nem erőszakolná meg először? Az valahogy még életszagúbbá tenné a dolgot. - Egyre közeledett és Ginger hátrálni kezdett. - Istenem, nem tudom, képes vagyok-e megtenni. Hogyan is tudnám megtenni, abban a tudatban, hogy utána megkell ölnöm?
- Ginger egészen a könyvespolcig vonult már vissza. - Nem tetszik ez nekem. Higgye el, nekem se könnyű.
Látszólag őszinte sajnálkozásától és önvádaskodásaitól Gingernek borsódzni kezdett a háta. A férfi sokkal kevésbé lett volna ijesztő, ha kegyetlen és vérszomjas. De hogy aggályai voltak, amelyeket félre tudott tenni, hogy elkövessen egy nemi erőszakot és két gyilkosságot... ettől Ginger még inkább szörnyetegnek látta.
A férfi megállt két méterre Gingertől, és így szólt:
- Vegye le a kabátját, kérem.
Haszontalan dolog volt könyörögni, de Ginger remélte, hogy ez túlzottan magabiztossá teszi majd a fegyverest:
- Hamis személyleírást fogok adni. Esküszöm. Hagyjon elmenni, kérem.
- Bár megtehetném! - költözött bűnbánat a férfi arcára. - Vegye le a kabátját.
Ginger tudta, hogy nem halogathatja tovább a dolgot, de lassan kezdte el gombolni a kabátját, hogy időt nyerjen. Remegtek a kezei, még el is túlozta, ügyetlenül babrált a gombokkal. Végül kibújt a kabátból és hagyta, hogy lecsússzon a földre.
A férfi közelebb lépett. A pisztoly csupán centiméterekre volt Ginger mellkasától. A férfi nyugodtabb lett, fegyverét kevésbé mereven tartotta, kevésbé agresszíven tolta előre, bár semmi esetre se lett belőle ma született bárány.
- Kérem ne bántson - könyörgött tovább Ginger. Ha a férfi azt gondolja, hogy ő szinte megbénul a pániktól, akkor talán elkövet valami baklövést, s neki lehetősége támad a menekülésre.
- Nem akarom bántani - mondta a férfi, mintha mélyen és kellemetlenül érintené, hogy nincs más választása. - Neki se akartam ártani. Ez a vén bolond a felelős mindenért. Nem én. Ide figyeljen, olyan fájdalommentes lesz, amennyire csak lehet. Ezt megígérem.
A fegyvert még mindig a jobbjában tartva a férfi a bal kezével megsimogatta Ginger mellét a pulóveren keresztül. A lány elviselte a simogatást, mert abban reménykedett, hogy a férfi elkövet valami hibát, ahogy nő benne a vágy. Állításaival ellentétben, miszerint az együttérzése impotenssé teszi, a lány biztos volt benne, hogy nem okozna nehézséget neki megerőszakolni őt. Sajnálkozása mögött a férfi kegyetlen élvezetet talált abban, amit tett és amit tenni készült, A gyengéd hang ellenére az erőszak ott égett minden szavában; szinte bűzlött
- Maga nagyon csinos - mondta. - Kicsi, de arányos. - Becsúsztatta kezét a lány pulóvere alá, megragadta a melltartót és egy rántással leszakította. Ahogy a gumiszalag szétrepedt, a melltartó vállpántja mélyen és fájdalmasan belevágott Ginger húsába; a fémcsat a hátán pedig becsípte a bőrét. A férfi fájdalmas grimaszt vágott, mintha a kín átsugárzott volna rá. - Sajnálom. Fájt? Nem akartam. Majd jobban vigyázok. - Félreseperte a melltartót, és hideg, nyirkos kezét Ginger csupasz mellére helyezte.
A lány még keményebben feszült a könyvespolcnak, amely fájdalmasan a hátába vágódott. A fegyveres már csak egy karnyújtásnyira volt tőle, de a pisztolyt kettejük között tartotta. A csöve nekinyomódott a lány rekeszizmának.
A férfi tovább beszélt hozzá, halkan elmagyarázta, hogy miért kell megerőszakolnia és megölnie őt, mintha Gingernek meg kellene értenie, hogy most elveszi az életét.
Gingert hirtelen hatalmába kerítette a klausztrofóbia, méghozzá olyan intenzitással, hogy úgy érezte, arcon kell karmolnia a támadóját, kényszeríteni, hogy meghúzza a ravaszt, csak vége legyen már ennek az egésznek. A férfi valami nagyon erős, mentolos szájvizet használt, s leheletének mindent átjáró szaga miatt Gingernek olyan érzése volt, mintha egy hatalmas búra alá lenne zárva vele. A lány artikulátlan nyöszörgéssel próbált kegyelemért esedezni, fejét ide-oda forgatta, mintha tagadni próbálná az erőszaktétel tényét.
A lány szorult helyzete még inkább izgalomba hozta a férfit, még durvábban tapogatta:
- Azt hiszem, meg tudom tenni, bébi, meg én. Érezz engem, csak érezz - s altestét a lányhoz szorította. Úgy tűnt, azt hiszi, hogy a lánynak ilyen körülmények között is bóknak kellene vennie erotikus közeledését.
Ginger reakciója igen nagy csalódást kelthetett benne.
Mikor a férfi nekinyomta magát a lánynak, és altestét egyre erősebben dörzsölte hozzá, elkövette azt a hibát, hogy már nem tartotta oda a fegyvert a hasához. Agyában mindent félresöpört a vágy. Még csak nem is szegezte rá a fegyvert, hanem oldalra tartotta, s a pisztoly csöve a padló felé nézett. Ginger félelmét felülmúlta az undor és a düh, abban a pillanatban, amikor a pisztoly csöve elfordult tőle, ezeket az elfojtott érzéseket cselekvéssé változtatta. Félrehajtotta a fejét és nekidőlt a férfinak, mintha elalélt volna a szenvedélytől; ez a mozdulat arra volt jó, hogy a szája közel kerüljön a férfi torkához. Villámgyors mozdulattal keményen beleharapott támadója ádámcsutkájába, térdével pedig belerúgott az ágyékába, közben jó erősen belekarmolt a fegyvert tartó kezébe, hogy távol tartsa magától a pisztolyt.
A férfi részben ki tudta védeni az ágyékát ért támadást, s korlátozni tudta a nemiszerveit ért kárt, de a harapás felkészületlenül érte. Döbbenten, és a torkában lüktető, mindent elsöprő fájdalomtól szédülten ellökte magát a lánytól, és hátratántorodott.
Ginger mélyen harapott, s most émelyegve érezte a férfi vérének ízét a szájában, de nem hagyta, hogy az undor miatt tovább halogassa az utótámadást. Megragadta a férfi fegyvert tartó kezét és beleharapott a csuklójába.
A fájdalom és az elképedés éles kiáltása szakadt ki a férfiból. Mivel a lány törékenynek látszott, egyáltalán nem vette komolyan.
Ahogy újra beleharapott a támadóba, a férfi elejtette a fegyvert, bár ugyanakkor ökölbe szorította a másik kezét, és borzasztó erővel a lány hátába vágott. Ginger térdre esett, s egy pillanatig azt hitte, hogy eltörte a gerincét.
Kábultan, és egy pillanatig vakon Ginger alig vette észre, hogy a férfi lehajol a pisztolyért. Éppen, mikor az ujjai hozzáértek a fegyver agyához, a lány Őrült módjára a lábainak ugrott. Látva a lány közeledését, s azt remélve, hogy ki tud térni előle, félreugrott. De mikor a lány egy törtmásodperccel később nekicsapódott, már csak arra futotta tőle, hogy a kezeivel hadonászva megpróbálja visszanyerni az egyensúlyát. Hátraesett, feldöntött egy széket, felborított egy kisasztalt, meg egy lámpát és átesett Pablo Jackson holttestén.
Elakadt lélegzettel mindketten kővé meredve bámulták a másikat. Az oldalukon hevertek a földön, fájdalmaik miatt magzati pózba húzódva, levegő után kapkodva.
Ginger látta, hogy a fegyveres szeme elkerekedik, annak bizonyítékaként, hogy a férfit eltöltötte saját halandóságának ijesztő lehetősége. A harapás nem ölte meg. Ginger nem harapta el se a nyaki vénát, se az artériát, hanem pusztán csak átlyukasztotta a pajzsporcot, szétroncsolta a szövetet, kárt okozva néhány kis érben. Azonban könnyű volt megérteni, miért hitte a férfi, hogy a sebe halálos; a fájdalom egész biztosan iszonyú volt. A férfi ép kezét szétharapott torkára helyezte, majd döbbenten vértől csöpögő ujjaira bámult. A gyilkos azt gondolta magáról, hogy haldoklik, és nem lehetett tudni, hogy ez veszélyesebbé, vagy ártalmatlanná teszi-e őt.
Egyszerre vették észre, hogy a dulakodás közben a pisztolyt a könyvtárhelyiség közepére rúgták. Közelebb volt a férfihoz, mint Gingerhez. Vérző torokkal és csuklóval, a betolakodó ziháló-gurgulázó hangokat hallatva négykézláb a fegyver felé kúszott, Gingernek nem volt más választása, mint felállni és rohanni.
Kirohant a nappaliba, bár inkább bicegés volt ez, mint futás, mert a fájdalom a hátában lelassította. Ginger a bejárati ajtón akart kimenni a lakásból, de rájött, hogy abba az irányba nincs menekvés, mert onnan csak a liftekhez, vagy a lépcsőházba tud jutni. A liftre nem tud várni, a lépcsőházban meg könnyen csapdába eshet.
Ehelyett, fájó háta miatt összegörnyedve, rákszerű mozgással keresztülsietett a nappalin, végig a hosszú hallon, be a konyhába, ahol a lengőajtó suhogva csapódott be mögötte. Egyenesen a falra szerelt tárolóhoz ment és lekapott egy húsvágó kést.
Ginger ekkor hallotta, hogy öntudatlan, éles, hátborzongató kiáltás szakad ki belőle. Visszatartotta a lélegzetét, elharapta a hangot, s összeszedte magát.
A fegyveres nem rontott be azonnal a konyhába, ahogy Ginger gondolta. Néhány másodperc után Ginger rájött, szerencséje van, hogy a férfi még nem mutatkozott, mert a henteskésnek semmi hasznát nem vette volna a pisztollyal szemben, három-négy méter távolságból. Csendben visszament az ajtóhoz, és elhelyezkedett az egyik oldalánál. Fájt még a háta, de a legélesebb fájdalom már elmúlt.
Alacsonyan tartotta a kést, készen arra, hogy bármikor halálos csapásra lendítse a kezét. Kétségbeesett forgatókönyve azonban azon múlt, hogy a férfi hisztériás állapotban beront a konyhába, dühösen, elővigyázatlanul, mert elvakítja a bosszú. Ha azonban a férfi lassan és óvatosan jönne be, milliméterről-milliméterre tolva be a konyhaajtót, akkor Ginger bajban lesz.
Kivéve, ha a torokseb sokkal rosszabb, mint ahogy a lány megítélte. Ebben az esetben a férfi talán még mindig ott fekszik a könyvtárban, és épp elvérzik a kínai szőnyegen.
De tudta, hogy nem így van. A férfi élt. És közeledik.
Kiálthatna és ezzel talán riaszthatna egy szomszédot, aki felhívná a rendőrséget, de ez nem ijesztené el a fegyverest. Mert az addig nem nyugszik, míg meg nem Öli. A sikoltozás csak energiapazarlás lenne.
Még erősebben nyomta a hátát a falhoz, mintha megpróbálna beleolvadni. A lengőajtó csak centiméterekre volt az arcától. Ginger eltökélte, hogy a legelső apró mozdulatra azonnal reagálni fog, de az ajtó nem mozdult, csukva maradt.
Hol az ördögben van a férfi?
Eltelt öt másodperc. Tíz. Húsz.
Mit csinálhat?
A vér íze a szájában egyre fanyarabb lett, és ahogy múltak a másodpercek, az émelygés fogta el. S ahogy arra gondolt, mit tett a férfival, egyre inkább tudatosult benne tettének bestialitása, és hirtelen megrázta saját kegyetlensége. Azon is elgondolkodott, amire most készült éppen. Elképzelte magában, ahogy a húsvágó kés széles pengéje mélyen belevág a férfi testébe. A gondolattól összerázkódott. Nem gyilkos ő. Gyógyítania kell és nem pusztán a tanulmányai miatt, hanem a természeténél fogva is. De hol volt a férfi?
Ginger nem tudott tovább várni. Attól félt, hogy tétlensége eltompítja benne az állati vadságot és a barbár kegyetlenséget, amire pedig szüksége volt ahhoz, hogy túlélje ezt az egészet. Épp ezért Ginger odahajolt az ajtónyíláshoz és kezét az ajtó szélére helyezte. Már éppen résnyire nyitotta volna, hogy kikukucskáljon a folyosóra, amikor hirtelen az a hátborzongató érzése támadt, hogy a férfi ott van centiméterekre tőle, az ajtó túloldalán, s csak erre vár.
Ginger visszafojtott lélegzettel hallgatózott.
Csend.
A lány az ajtóhoz tette a fülét, de úgy se hallott semmit.
A kés nyele egyre síkosabbá vált izzadt tenyerében.
Végül mégiscsak megragadta az ajtó szélét és óvatosan befelé húzta, míg egy másfél centis rés nem keletkezett. Nem hangzott fel lövés, így Ginger szemét a nyílásra tapasztotta. A fegyveres nem közvetlenül előtte volt, amitől félt, hanem az előszobában; a pisztollyal kezében éppen visszalépett a lakásba a folyosóról. Nyilván először a liftnél és a lépcsőházban kereste a lányt. S mivel ott nem találta, visszajött. Éppen kulcsra zárta maga mögött az ajtót, és feltette a biztonsági láncot is, hogy így késleltesse Ginger menekülését. Világos volt, hogy a férfi biztos benne, a lány még a lakásban tartózkodik.
A férfi, átharapott kezét széttépett torkához szorította. Ginger még ilyen távolságból is hallotta ziháló lélegzetvételét. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy a férfi már nem pánikolt. Kezdett rájönni, hogy nem kell feltétlenül meghalnia.
A férfi, végighaladt az előszoba fala mentén, először balra nézett, a nappaliba, aztán jobbra, ahol a hálószobák voltak. Majd végigtekintett az árnyékba burkolózott hallon, és Ginger szíve még izgatottabban kezdett zakatolni, mert egy pillanatig úgy tűnt, a férfi egyenesen őrá bámul. De a férfi túl messze volt ahhoz, hogy lássa, az ajtó résnyire nyitva van. S ahelyett, hogy felé indult volna, a férfi belépett a hálószobába. Céltudatossággal mozgott, ami teljesen elbátortalanította Gingert.
Ginger hagyta, hogy becsukódjon az ajtó. Elkeseredetten vette tudomásul, hogy terve nem fog beválni. A férfi profi volt, aki hozzászokott az erőszakhoz, és bár az elején alaposan kizökkentette nyugalmából a lány támadásának kegyetlensége, gyorsan visszanyerte lelki egyensúlyát.
Gingernek ki kell jutnia a lakásból. Méghozzá nagyon gyorsan.
A lánynak nem volt semmi reménye, hogy elérje a bejárati ajtót. A férfi talán már végzett a hálószobákkal, és nemsokára kilép a hallba.
Ginger letette a kést. Benyúlt a pulóvere alá, kihúzta tönkretett melltartóját, és a földre dobta. Csendben megkerülte a konyhaasztalt, félrehúzta a függönyöket az ablakról, és kinézett a tűzlétrára. Óvatosan elfordította a kilincset. Feltolta az alsó ablakszárnyat, amely sajnos nem működött olyan halkan. A fakeret megcsikordult. S mikor hirtelen engedett végre, és kemény puffanással, a keretben megrezzenő üveggel teljes egészében felsiklott, Ginger tudta, hogy riasztotta a fegyverest is. Már hallotta is, ahogy futva közeledik a hallon át.
Ginger sietve kimászott az ablakon, rá a fémből készült tűzlétrára és elindult lefelé. A metsző szél ostorként csapott az arcába, és a kegyetlen hideg a csontjáig hatolt. A fémlépcsőkön megkeményedett a jég, és jégcsapok lógtak a korlátokon is. A lábai újra és újra megcsúsztak. Csupasz kezeivel nem tudta rendesen megfogni a jeges korlátot, de az még rosszabb volt, mikor megragadta a puszta fémet, mert szinte odaragadt hozzá.
Már majdnem leért a következő lépcsőfordulóhoz, amikor meghallotta, hogy valaki átkozódik fölötte. Visszanézett. Pablo Jackson gyilkosa éppen akkor mászott ki a konyhaablakon, őrülettől villogó szemmel.
Ginger túl gyorsan túl akart esni a következő fokokon, és a jég megtette a magáét. Lábai kiszaladtak alóla, s a hátralévő három lépcsőfokot kihagyva lezuhant a lépcsőfordulóra, amitől újra belobbant a fájdalom a hátában.
Eszelősen süvöltött a szél, elnyelve az automata pisztoly suttogását, de Ginger látta, hogy szikrák szóródnak szét a korlátról, centiméterekre az arcától, tudta, hogy egy lövés éppen csak elkerülte. Időben nézett fel ahhoz, hogy lássa, amint a fegyveres újra céloz - és elcsúszik, majd lebotladozik pár lépcsőfokot. Aztán előrebukott, és a lány azt hitte, hogy a férfi mindjárt rázuhan. A fegyveres háromszor is hiába próbálta elkapni a korlátot, mielőtt átzuhant rajta.
Egyik kezével egy lépcsőfokot markolt, lába a levegőben lógott két lépcsőkorlát között. Másik kezét is a korlátba fonta, ez állította meg a zuhanást; ebben a kezében tartotta a pisztolyt is, s ezért nem tudott azonnal rátüzelni a lányra.
Ginger feltápászkodott, hogy amilyen gyorsan csak lehet, folytatja a lemászást. De mikor még egy utolsó, gyors pillantást vetett a fegyveresre, tekintete megakadt a férfi kabátjának gombjain. Fényes rézgombok voltak, mindegyiken egy rohanó oroszlánt ábrázoló dombornyomás, amely elterjedt motívum az angol címertanban. Ginger egészen eddig semmi különöset nem vett észre a gombokon, hiszen azok teljesen hasonlóak voltak a legtöbb sportdzsekin, pulóveren, kabáton található gombhoz. De most, hogy a szeme rájuk szegeződött, minden más elhalványult, mintha csak a gombok volnának valódiak. Még a süvöltő, fagyos leheletével minden sarokba befújó szél sem tudta magára vonni a figyelmét. A gombok. Csak a gombok léteztek a számára, és olyan félelmet gerjesztettek benne, ami sokkal erőteljesebb volt, mint a fegyverestől való félelem.
- Nem - nyögte Ginger, hasztalan próbálva ellenállni annak, ami éppen történt vele. A gombok. - Ó, nem. - A gombok. Ez volt a lehető legrosszabb időpont, és a lehető legrosszabb hely ahhoz, hogy elveszítse uralmát önmaga fölött. A gombok.
Nem tudta megelőzni a rohamot. Három hét óta először Gingeren elhatalmasodott a mindent elsöprő, irracionális félelem.
Elfordult a gomboktól, lerohant a tűzlépcsőn, és ahogy a teljes sötétség körülvette őt, tudta, hogy ennek a vakmerő rohanásnak egy törött láb, vagy kettétört gerinc lesz a vége. Aztán, amíg ő ott fekszik bénultan, a gyilkos utoléri őt, a fejéhez tartja a fegyvert és szétlövi az agyát. S aztán már csak a sötétség maradt.
Hideg.
Mikor a világ visszatért Gingerbe - vagy ő a világba -egy többemeletes ház külső pincelejáratának alján kucorgott, rothadó avar, hó és fekete árnyak között. Fogalma sem volt, milyen messze lehet Pablo lakásától. Tompa fájdalom lüktetett a hátában. Egész jobboldala fájt. Tenyere égett a horzsolásoktól. De a könyörtelen hideg volt a legrosszabb. Átjárta a borzongás, amelyet a hó és a jég sugárzott rá, melyen ült.
Ginger nem tudta, mennyi ideje kuporgott ott, de azt tudta, hogy fel kell kelnie, ha nem akarja megkockáztatni a tüdőgyulladást. Azonban a fegyveres lesben állhat a közelben, utána kutatva, s ha ő felfedi magát, akkor újra elkezdődne az üldözés, Ginger tehát úgy döntött, vár még egy-két percet.
El volt képedve azon, hogy le tudott botladozni azon a jégborította tűzlépcsőn, s ki tudja, milyen kerülő utakon idemenekült, erre a rejtekhelyre, anélkül, hogy kitörte volna a nyakát. Nyilván, a roham közben, leredukálódott egy rémült állat szintjére, de ebből legalább annyi haszna volt, hogy ideiglenesen az állat fürgesége is beleköltözött.
Ginger úgy döntött, ideje indulni. Lassan felemelkedett. A kis hátsó udvar kihalt volt, ahogy a többi ház udvara is, mindkét oldalon. Jéggel borított hó mindenfelé. Néhány csupasz fa. Semmi fenyegető. Reszketve, szipogva, visszapislogva a könnyeit, Ginger felkapaszkodott a lépcsőn, és egy téglával kirakott gyalogjárón haladt, mely a ház hátuljához vezetett, a kis telek végén nyíló kapuhoz.
Vissza akart találni a Newbury Streetre, keresni egy telefont és felhívni a rendőrséget, de ahogy elérte a kaput, a tervet azonnal el is felejtette. A kapu mindkét tartóoszlopán egy-egy kovácsoltvas, sárga üvegű lámpa függött. Vagy égve felejtették őket véletlenül, vagy pedig az érzékelő hozta működésbe őket, mely összetévesztette ezt a szörnyű, téli délelőttöt a szürkülettel. Elektromos lámpák voltak, de olyan villanykörtékkel, melyek imitálták a reszkető gázlángokat, tehát a lámpás-üveg táncoló, sárga fénnyel vibrált. Ettől a lüktető, sárga ragyogástól elakadt Ginger lélegzete, s még egyszer visszazuhant a megmagyarázhatatlan pánik állapotába.
Nem! Nem akarom.
De igen. Igen. A köd. A semmi. Az ájulás.

Hidegebb volt.
Kezei és lábai teljesen elzsibbadtak.
Látszólag újra a Newbury Streeten volt. Egy parkoló teherautó alá mászott be. A félhomályban fekve az olajtank alatt, kipislogott a rejtekéről, és kerékmagasságból így megszemlélhette az utca másik oldalán parkoló autókat.
Elrejtőzött. Ahányszor csak magához tért egy-egy roham után, mindig elbújt valami elmondhatatlanul rémisztő dolog elől. Ma persze Pablo gyilkosa elől menekült. De mi történt máskor? Mi elől próbált elrejtőzni akkor? És most sem csupán a fegyveres elől keresett menedéket, hanem valami más elől is, aminek az emléke tantaluszi kínok között ott lebegett az emlékezés peremén. Valami elől, amit ott látott, Nevadában.
- Kisasszony? Hé, kisasszony?
Ginger hunyorogva, merev tagokkal fordult a hang felé, amely a teherautó hátulja felől érkezett. Egy férfit látott négykézláb, aki a plató alól pislogott be a jármű alá. Egy pillanatig Ginger azt hitte, hogy a gyilkos az.
- Kisasszony? Mi a baj?
Nem a gyilkos volt. Az nyilván feladta és elszelelt a helyszínről. Ezt az embert még sosem látta, s ez most olyan alkalom volt, mikor megörült egy idegen arcnak is.
- Mit csinál itt? - kérdezte a férfi.
Gingernek eszébe jutott, hogy nézhet ki, azok után, hogy keresztülrohant a környéken, mint valami háborodott. Minden méltóságától megfosztották.
A férfi felé mászott, majd megragadta a felé nyújtott kesztyűs kezet, s hagyta, hogy kisegítsék a teherautó alól, melyről kiderült, hogy a Mayflower Moving Company kamionja. A raktér hátsó ajtaja nyitva állt. Ginger bepillantott és dobozokat, bútorokat látott. A férfi, aki kihúzta, fiatal volt, erős testalkatú és steppelt termáloverált viselt, melynek mellére odatűzték a Mayflower emblémáját.
- Mi folyik itt? - kérdezte a férfi. - Ki elől próbált elrejtőzni, hölgyem?
Ahogy a férfi beszélt hozzá, Ginger észrevette, hogy fél saroknyira egy rendőr irányítja a forgalmat a kereszteződésnél, ahol elromlott a közlekedési lámpa, Ginger abba az irányba rohant.
A férfi a Mayflower-overálban utánakiáltott.
Gingert meglepte, hogy egyáltalán futni tud. Úgy érezte magát, mint, aki semmi másból sem áll, csak fájdalmakból, kínokból és félelmekből. Mégis, légies könnyedséggel rohant a süvöltő szélben. Félreugrált a szembejövő néhány autó elől, még arra is össze tudott kaparni némi erőt magában, hogy odakiáltson a rendőrnek:
- Meggyilkoltak egy férfit! Jöjjön! Gyilkosság történt!
Aztán mikor a rendőr elindult felé, aggódó arckifejezéssel széles, ír arcán, Ginger meglátta a fényes rézgombokat nehéz, téli egyenruháján, s minden elveszett újra. Ezek nem pont olyan gombok voltak, mint a gyilkos bőr télikabátján; nem oroszlános dombornyomás volt rajtuk, hanem valami más motívum. De egyetlen pillantás elég volt, hogy a gondolatait odakergesse a gombok emlékéhez, amelyeket akkor látott, a Tranquillity Motelnél lezajlott rejtélyes események során. Egy tiltott emlék megpróbált a felszínre törni, és ez meghúzta az Azrael-ravaszt.
Ahogy ismét elveszítette az irányítást maga felett és belezuhant a sötétségbe, az utolsó, amit még hallott, saját szánalmas, kétségbeesett kiáltása volt.
Még hidegebb lett.
Azon a reggelen, legalábbis Ginger Weiss számára Boston volt a leghidegebb hely a földkerekségen. Amikor a roham visszavonult, Ginger a földön ülve találta magát, a hóban. Keze és lába teljesen elgémberedett már. Ajkai cserepesek voltak.
Ezúttal egy téglaépület és egy sor rendesen gondozott bokor között talált szűk menedéket, egy árnyakkal teli zugban, egy kiugró ablakfülke alatt. Az egykori Agassiz Hotel volt az. Ahol Pablo lakott. Ahol meggyilkolták. Tehát Ginger megtett majdnem egy teljes kört.
Hallotta, hogy valaki közeledik. A havas, jéggel csipkézett bokrok deres ágai között látta, hogy valaki átmászik az alacsony, kovácsoltvas kerítésen, amely az előkertet a járdától elválasztotta. Ginger nem látta magát az embert, csak csizmás lábát, kék nadrágját és hosszú, nehéz, tengerészkék kabátjának szárnyait. De Ginger rájött, ki volt az: a közlekedési rendőr, aki elől elrohant.
Attól félve, hogy a kabátgombok látványa miatt rájön egy újabb roham, Ginger behunyta a szemeit.
A visszafordíthatatlan pszichológiai károsodás talán mellékhatása lehetett az agymosásnak, amelyen keresztülesett, elkerülhetetlen következménye annak a hatalmas stressznek, amelyet a mesterségesen visszafojtott emlékek okoztak. Még ha Ginger találna is egy másik hipnotizőrt, hogy elvégezze azt, amit Pablo elkezdett, talán akkor se lenne mód rá, hogy áttörjék a blokkot, vagy csökkentsék a nyomást, s ebben az esetben Ginger arra volt kárhoztatva, hogy tovább romlik az állapota. Ha egyetlen délelőtt három roham is lecsapott rá, akkor mit kell tennie ahhoz, hogy megakadályozzon még hármat a következő órában?
A rendőr csizmái hangosan ropogtak az ónos esővel borított havon. A rendőr megállt előtte. Ginger hallotta, ahogy széthajtja a bokrokat, és benéz az ő rejtekhelyére:
- Kisasszony? Hé, mi a baj? Mit kiabált valami gyilkosságról? Kisasszony?
Ginger azt gondolta, talán újra bele kéne zuhanni egy eszméletzavarba, és ott maradni örökre.
- Hé, szóval miről kiáltozott? - kérdezte a rendőr együttérzően. - Kedves, nem tudok segíteni, ha nem mondja el, mi a baj.
Nem lett volna Jacob Weiss lánya, ha nem reagált volna melegen a másokban előbukkanó kedvesség legcsekélyebb jelére, s a rendőr Őszinte aggodalma végül hatással volt rá. Ginger kinyitotta szemét és felnézett a rendőr kabátjának legfelső rézgombjára. A gomb most nem hozta rá azt a gyűlöletes sötétséget. De ez nem jelent semmit, hiszen az ophtalmoszkóp, a fekete kesztyűk és más, korábban rohamot okozó tárgyak látványa sem hatott rá később, mikor erővel rávette magát, hogy szembesüljön velük.
A rendőr befurakodott a bokrok közé.
- Megölték Pablot - suttogta Ginger. - Megölték Pablot.
S ahogy kimondta ezeket a szavakat, nyomorult lelkiállapotát még rosszabbá tette a bűntudat. Január 6. örökké fekete nap lesz az életében. Pablo meghalt. Mert megpróbált segíteni neki.
Borzasztó hideg volt aznap.

5
Úton

Január 6-án, hétfőn délelőtt Dom Corvaisis egy bérelt Chevroletben hajtott végig Portland utcáin, ahol egykor lakott, megpróbálta felidézni azt a hangulatot, amit akkor érzett, mikor elhagyta Oregont és elindult Mountainview felé, több, mint tizennyolc hónappal azelőtt. Keresztülhajtott az egyetemi campuson is, s többször megállt, hogy az ismerős környék hátha régi érzéseket, hangulatokat kavar fel benne. Leparkolt az utcán, a házzal szemben, ahol egykor lakott, s ahogy felbámult az ablakokra, próbált visszaemlékezni arra az emberre, aki akkor volt.
Meglepődött azon, hogy milyen nehéz felidézni magában azt a félénkséget, mellyel az akkori Dom Corvaisis szemlélte az életet.
Meg volt győződve arról, hogy látott valami szörnyűséget az úton, több mint másfél évvel azelőtt és hogy valami szörnyű történt vele akkor. De ez a meggyőződés egyben rejtélyt és ellentmondásokat jelentett. A rejtély az volt, hogy ez az esemény tagadhatatlanul pozitív változást idézett elő benne. De hogyan képes egy élmény, amely tele volt fájdalommal, ilyen jótékony pálfordulást előidézni? Az ellentmondás pedig az volt, hogy a személyiségére gyakorolt pozitív hatás ellenére az esemény miatt álmai megteltek rettegéssel. Hogyan lehet ez a megpróbáltatás rémisztő és felemelő is egyben?
A választ, ha egyáltalán volt ilyen, nem Portland-ben kell keresnie, hanem az országúton. Beindította a motort, sebességbe tette a Chevyt, és távozott régi lakása elől. Elindult, hogy keresse a bajt - magának.
Portlandból Mountainview-ba leggyorsabban úgy lehetett eljutni, ha az ember nekivágott a 80-as, északra vezető, államközi autópályának. De ahogy tizenkilenc hónappal azelőtt, Dom most is kerülőt tett és dél felé indult az 5-ös államközin. Azon a nyáron betervezett magának egy rövid kitérőt Renoban, hogy anyagot gyűjtsön szerencsejátékosokról szóló novellagyűjteményéhez, tehát most is ezen a kerülő úton kellett haladnia.
S most, bérelt Chevyjében követte az ismerős országutat, a sebességet ötven mérföld körül tartva, vagy a meredekebb lejtőkön negyvenre is lelassítva, mert azon a nyáron, június utolsó napján egy megpakolt utánfutót is húzott maga után, ami alaposan lelassította a haladást. S mint akkor, most is Eugene-ben állt meg ebédelni.
Azt remélve, hogy kiszúr valamit, ami beindítja az emlékeit, Dom alaposan megnézte a kisebb településeket is, melyeken keresztülhaladt. De nem látott semmit, ami miatt kényelmetlenül érezte volna magát, és semmi rossz nem történt vele Grant's Passig, ahová röviddel este hat előtt érkezett meg, éppen ahogy tervezte.
Ugyanabban a motelben szállt meg, ahol másfél évvel korábban. Emlékezett szobájának számára is - a tízes - mert közel volt az üdítő- és jégautomatához, amelyek egész éjszaka roppant idegesítő zajokat hallattak. A szoba most is szabad volt, s Dom kivette, azzal magyarázva a recepciósnak a döntését, hogy kedves emlékeket kelt benne a szoba.
Ugyanabban az étteremben evett, a motellel szemben, az út túloldalán.
A "sátori" érzését kereste, ez a zenbuddhista kifejezés azt jelenti, "hirtelen megvilágosodás", mély reveláció. De a megvilágosodás nem következett be.
A nap folyamán folyton a visszapillantó tükröt nézte abban a reményben, hátha kiszúr valakit, aki követi. Vacsora közben lopva figyelte a többi vendéget. De ha követték, akkor mesterien és láthatatlanul tették.
Kilenc órakor átsétált a közeli benzinkúthoz, és egy telefonfülkéből a hitelkártyájával felhívott egy másik, Laguna Beach-en lévő utcai fülkét. Előre megállapodtak Parker Faine-nel, hogy ebben az időpontban beszélnek egymással és Parker beszámol arról, milyen postája érkezett Domnak a nap folyamán. Kevés esély volt rá, hogy valamelyik telefont lehallgatják; azonban, miután megkapta azt a zavarbaejtő két polaroidképet, Dom úgy döntött (és Parker egyetértett), hogy ebben az esetben az óvatosság és a paranoia egymás szinonimái.
- Számlák - mondta Parker. - Reklámküldemények. Nem érkeztek fura üzenetek és polaroidképek sem. És feléd hogy mennek a dolgok?
- Eddig semmi különös - mondta Dom és fáradtan nekidőlt a telefonfülke plexiüveg falának. - Múlt éjjel nem aludtam túl jól.
- De nem mentél el sétálni?
- Még csak egy csomót se bogoztam ki. Viszont volt egy rémálmom. Megint a hold. Ugye nem követett senki ahhoz az utcai fülkéhez?
- Nem, hacsak nem volt olyan vékony, mint egy tízcentes, amelyik mestere az álcázásnak - mondta Parker. - Tehát holnap este is felhívhatsz ugyanitt, nem kell izgulnod, hogy lehallgatják a vonalat.
- Olyan ez, mintha két őrült beszélgetne - mondta Dom.
- Én valahogy élvezem - mondta Parker. - Rabló-pandúr, kémesdi, bújócska; gyerekkoromban mindig jó voltam az ilyen játékokban. Te csak tarts ki ott, barátom. És ha segítségre van szükséged, már repülök is.
- Tudom - mondta Dom.
A hideg, nyirkos szélben visszasétált a motelhez. Ahogy abban a portlandi hotelben, pirkadat előtt itt is felébredt háromszor, és mindannyiszor annak a rémálomnak a peremén egyensúlyozva a holdról kiáltozott valamit.
Január 7-én, kedden, Dom korán kelt, hogy időben indulhasson. Elautózott Sacramentóig, aztán ráfordult a 80-as államközi útra és kelet felé, Reno irányába folytatta az útját. Ezüstös, hideg eső esett az út nagy része alatt, és mire odaért a Sierrák kezdeti dombjaihoz, már havazott. Megállt egy Arco kútnál, hóláncot vásárolt és felrakta őket, mielőtt elindult volna a hegyek közé.
Azon a bizonyos nyáron tíz órába telt míg Grant's Pass-ból Renoba ért, s most az út még több időt vett igénybe. Amikor végül bejelentkezett a Harrah's Hotelbe, ahol másfél éve lakott már egyszer, felhívta Parker Faine-t egy utcai fülkéből, bekapott pár falatot egy bisztróban, s mivel már túl fáradt volt ahhoz, hogy bármit is csináljon, csak felkapott egy példányt a helyi újságból és visszament a szobájába. S aznap este fél kilenckor, alsónadrágban ülve az ágyban, meglátta a cikket Zebediah Lomackról.
A HOLD EMBER VAGYONA FÉLMILLIÓ DOLLÁRT ÉR
"Renoi tudósítónktól - Zebediah Harold Lomack, 50, akinek karácsony napján elkövetett öngyilkossága nyomán derült ki, hogy milyen bizarr szenvedéllyel viseltetett a hold iránt, olyan vagyont hagyott hátra, melynek értékét 500 000 dollárra becsülik. A hagyatéki bíróságra Eleanor Wolsey, az elhunyt nővére - egyben Lomack akaratának végrehajtója és kedvezményezettje - által leszállított dokumentumok szerint, a vagyon nagyobb része folyószámlákon volt elhelyezve különböző pénz- és hitelintézeteknél, vagy kincstárjegyekben. A Wass Valley Road 1420 alatti szerény ház becsült értéke, ahol Lomack élt, mindössze 35 000 dollár volt.
Lomackról, a profi szerencsejátékosról az a hír járja, hogy vagyonát elsősorban pókerezéssel gyűjtötte. "Ő volt az általam ismert egyik legjobb játékos", mondta egy másik profi szerencsejátékos, az előző évi póker világbajnokság győztese, Sidney "Síerra Sid" Garfork Renoból. "Gyerekkora óta kártya volt a kezében. Ugyanúgy, ahogy más gyerekeknek természetes ügyességük van a baseballhoz, a matekhez, vagy a fizikához, ő a pókerrel volt így." Garfork és Lomack más barátai szerint a játékos vagyona még hatalmasabb is lehetett volna, ha nem a kockajáték a gyengéje. "Nyereményeinek több, mint a felét elvesztette a kockaasztaloknál és persze az adóhivatal is lekanyarított magának egy jókora szeletet", mondta Garfork.
Karácsony éjszaka, a szomszédok bejelentése nyomán, akik lövést hallottak, a Renoi rendőrök Lomack holttestét otthonának szeméttel teleszórt konyhájában találták. A falakon, mennyezeten, bútorokon több ezer, holdat ábrázoló fénykép volt látható."
Dom számára több volt ez a cikk helyi szenzációnál. Egyre nyugtalanabbul olvasta az írást. Valószínűnek tűnt, hogy Zebediah Lomack holdakkal kapcsolatos őrült szenvedélyének semmi köze nincs Dom problémájához. Véletlen egybeesés. Mégis... Dom érezte, pontosan ugyanaz a félelem kavarog benne - rettegés és félelemmel vegyes tisztelet -, mely akkor töltötte el, mikor felriadt a rémálmaiból, vagy amely alvajárás közben is elhatalmasodott rajta, amikor megpróbálta beszögelni az ablakokat.
Alaposan elolvasta a cikket többször is, majd negyed tízkor, kimerültsége ellenére, úgy határozott, hogy meg kell néznie közelebbről Lomack házát. Felöltözött, kihozatta bérelt kocsiját a parkolóból, és a parkolófiútól megkérdezte, merre keresse a Wass Valley Roadot. Reno a hóhatár alatt fekszik, így az éjszaka száraz volt, az utak tiszták. Dom megállt egy éjjel-nappali vegyeskereskedésnél, hogy vásároljon egy elemlámpát. Nem sokkal tíz után ért a Wass Valley Road 1420-hoz és leparkolt a házzal szemben.
A ház lényegében egy földszintes bungaló volt, hatalmas tornácokkal, de minden részletében pontosan olyan szerény, mint ahogy azt az újságcikk sejteni engedte. Negyed holdas telek tartozott hozzá. Hófoltok virítottak a gyepen, a tetőn, s a néhány hatalmas fenyőnek az ágait is súlyos hóteher nehezítette. Az ablakok sötétek voltak.
Az újságcikk szerint Eleanor Wolsey, Zebediah Lomack nővére három nappal a férfi halála után, december 28-án repült ide Floridából. Elrendezte a temetéssel kapcsolatos ügyeket. A temetés harmincadikán le is zajlott. A nő addig szándékozott itt maradni, míg el nem intéződnek az ingatlannal összefüggő teendők. Azonban inkább egy hotelben szállt meg, és nem Öccse házában, mert a bungaló túl nyomasztó volt a számára.
Dom törvénytisztelő polgár volt; tehát a gondolat, hogy be fog törni a házba, egyáltalán nem villanyozta fel. De meg kellett tennie, mert másként nem láthatja a belsejét.
Öt perccel később a Lomack-ház hátsó verandáján, Dom észrevette, hogy az ajtót tolózárral is felszerelték. Megpróbálta a verandára néző ablakokat. A konyhai mosogató feletti ablak nem volt bereteszelve. Feltolta és bemászott.
Egyik tenyerével leárnyékolta az elemlámpát, hogy nehogy felhívja valaki figyelmét odakintről, és a vékony sugárral végigpásztázott a konyhán, amely már nem volt abban az undorító állapotban, amilyenben a Renoí rendőrök találták karácsonykor. Az újság szerint Lomack nővére két nappal azelőtt elkezdte kitakarítani, hogy előkészítse eladásra. Nyilván itt kezdte. A szemét már eltűnt. A pultok tiszták voltak, a kő makulátlan. A levegőt megtöltötte a friss festék és a fertőtlenítő szaga. Egy árva, megriadt csótány szaladt végig a konyhaszekrény mentén, majd eltűnt a hűtőszekrény mögött, de már nem árasztottak el mindent a poloskák és csúszómászók. És nem voltak holdat ábrázoló képek sem.
Dom hirtelen aggódni kezdett, hogy Eleanor Wolsey és segítői túlzottan előrehaladtak a takarításban. Az is lehet, hogy Zebediah Lomack szenvedésének minden nyomát letépdesték, levakarták és kidobálták már.
De ez az aggodalma gyorsan elszállt, mikor követte elemlámpájának halovány, sápadt fényét a nappaliba, ahol a falak, ablakok és a mennyezet még mindig ki voltak tapétázva a holdat ábrázoló hatalmas poszterekkel. Dom úgy érezte, mintha az űrben lebegne, valami túlzsúfolt birodalomban, ahol sok-sok kráterekkel tarkított világ kering, lehetetlenül közel egymáshoz. A hatás szédítő volt. Dom kóvályogni kezdett, a szája azonnal kiszáradt.
Lassan kihátrált a nappaliból a kis folyosóra, ahol a holdat ábrázoló több száz kép - némelyik színes, némelyik fekete-fehér, kicsi és nagy, vagy éppen egymást félig eltakaró - volt a fal minden négyzetcentiméterére erősítve, ragasztóval, szigetelőszalaggal, vagy rajzszöggel. Ugyanez a dekoráció volt látható mindkét hálószobában.
Az újságcikkben az állt, hogy az öngyilkosságot megelőző egy éven belül Lomackon kívül senki más nem járt a házban. Dom ezt el is hitte, mert ha valaki látta volna ennek a holdkóros, önjelölt kollázsművésznek a műveit, azonnal szólt volna egy elmegyógyásznak. A szomszédok beszámoltak arról, hogy a szerencsejátékos milyen gyorsan átalakult szívélyes, kedélyes fickóból remetévé. Nagyon úgy nézett ki, hogy holdmániája tavalyelőtt nyáron kezdődött.
A tavalyelőtt nyáron... Az időzítés hátborzongatóan egyezett a Dom életében végbement változásokkal.
Dom másodpercről-másodpercre kényelmetlenebbül érezte magát. Nem tudta megérteni azt az őrült viselkedést, ami ezt a hátborzongató bemutatót kreálta, nem tudta magát Lomack lázas elméjébe képzelni, de át tudta érezni a szerencsejátékos félelmét. Csupán keresztüllépdelt a holdakkal zsúfolt házban, végigvilágítva elemlámpájával a fényes képeken, máris érezte tarkóján a bizsergést. A holdak nem igézték meg, de ahogy rájuk bámult, ösztönösen érezte, hogy az a valami, ami arra késztette Lomackot, hogy hold-képekkel tapétázza ki a házát, ugyanaz lehet, ami arra késztette Domot, hogy álmodjon róluk.
Ő és Lomack osztoztak valami élményben, amelyben a hold is szerepelt. A tavalyelőtti nyáron ugyanazon a helyen voltak, ugyanabban az időben. A rossz helyen, a rossz időpontban.
Lomack beleőrült az elfojtott emlékek okozta stresszbe.
Én is meg fogok őrülni, tűnődött Dom a hálószobában és közben lassan körbefordult.
Egy új és komor gondolat hasított belé. Tegyük fel, hogy Lomack nem kétségbeesésében ölte meg magát, hanem mert végre eszébe jutott, mi történt vele azon a tavalyelőtti nyáron. Talán az emlék sokkal szörnyűbb volt, mint maga a rejtély. Talán, ha felfednék az igazságot, az alvajárás és a rémálmok kevésbé tűnnének rémisztőnek, mint ami vele történt, a Portland és Mountainview közötti utazás alatt.
A nyomasztó érzés egyre nőtt benne. Úgy tűnt, mintha a holdak valami kideríthetetlen, de nyilvánvalóan szörnyű végzetet jövendölnének neki. Dom kitámolygott a szobából és hirtelen égető vágyat érzett, hogy elrohanjon.
A kezében ide-oda mozgó elemlámpa ugráló fénycsóvája táncoló árnyakat vetett a falra. Dom ezek között rohant végig a rövid folyosón, ki a nappaliba, de megbotlott egy kupac könyvben, és hangos puffanással elesett. Egy pillanatig szédülten feküdt a földön. De érzékei gyorsan kitisztultak, s azon kapta magát, hogy a "Dominick" szót bámulja, melyet filctollal kapartak az egyik világító holdfelületre, az egyikre a több tucat ugyanilyen közül. Dom korábban nem vette észre az írást, amikor a konyhából jövet átment a nappalin, de most az esés után a földön ülve az elemlámpát véletlenül éppen arra a helyre irányította.
Borzongás futott végig rajta. Erről nem olvasott az újságban, de biztos volt benne, hogy a kézírás Lomacké. Legjobb tudomása szerint nem ismerte a szerencsejátékost. Mégis, azt hinni, hogy ez egy másik Dominick... ilyen véletlenek nincsenek.
Feltápászkodott és közelebb lépett a plakáthoz, melyen ott virított a neve, s megállt két méterre tőle. Az elemlámpa fényének félárnyékában további firkákat látott egy szomszédos poszteren A saját neve csak egy volt a négy között, amelyeket Lomack négy hold felszínére vésett fel: DOMINICK, GINGER, FAYE, Ernie. Ha az ő neve azért volt ott, mert osztozott valami rémes élményben Lomack-kel, akkor a többi három ugyanilyen megpróbáltatásokon mehet keresztül, bár Dom nem emlékezett egyikük nevére sem.
A papra gondolt, azon a polaroidképen. Ő lenne Ernie?
És az az ágyhoz szíjazott szőkeség? Ő Ginger? Vagy Faye?
Ahogy az elemlámpát egyik névről a másikra emelte, valami sötét és szörnyű emlék tényleg kavarogni kezdett benne. De lent maradt, mélyen a tudatalattijában egy amorf, ködös folt, mint amikor egy hatalmas, mélytengeri szörny elúszik a zavaros tenger márványszerű felszíne alatt, és csak a fodrozódó víz és a vízen látható fény-árny játék utal ottlétére. Megpróbálta megragadni az emléket, de az túl mélyre került, majd el is tűnt.
Attól a pillanattól fogva, hogy belépett Lomack házába, Dom a félelem markában volt, de most a frusztráció még erősebben megszorította. Felkiáltott az üres házban és hangja hidegen visszhangzott végig a holddal tapétázott falak között:
- Miért nem jut eszembe semmi? - Persze tudta, hogy miért: valaki felforgatta az elméjét és kitörölt onnan bizonyos emlékeket. Kinyújtotta a bal kezét a plakát felé, amelyen az ő neve volt, mintha onnan akarná kirángatni az emlék lényegét, ami Lomack agyában volt, amikor odakaparta a "Dominick" nevet. Szíve vadul dübörgött. Forró düh égett benne, ahogy tovább kiáltozott. - Rohadj meg, akárki is vagy! Emlékezni fogok! Emlékezni fogok, rohadékok! Szemetek! Emlékezni fogok!
Hirtelen, lehetetlen módon, bár keze még vagy egy méterre volt tőle, a poszter elszakadt a faltól. Szigetelőszalaggal volt a négy sarkánál odaerősítve, de az olyan hanggal vált onnan le, mint mikor lehúznak egy zipzárt, és a plakát valósággal leszökkent a falról, mintha a szél fújt volna keresztül a vakolat alatt. A papírszárnyak suhogva csaptak Dom felé, s ő meglepetten hőkölt vissza, s kis híján majdnem megint átzuhant a könyveken.
Elemlámpájával remegő kezében látta, hogy a poszter megáll, tőle hatvan-hetven centire. Szemmagasságban lebegett a levegőben, s lassú, gyengéd hullámzás mozgatta, aljától a tetejéig, először felé dudorodva, aztán újra homorúan, ahogy a fodrozódás iránya változott. S Dom látta, hogy a hullámzó felületen úgy mozog a neve, mint egy szélfútta transzparensen a felirat.
Hallucináció, gondolta kétségbeesetten.
De tudta, hogy ez a valóság.
A plakát közelebb lebegett.
Dom keze megremegett. Az elemlámpa ugrált a kezében. A fényes papír hullámos felületén megcsillant a fény.
Egy időtlen pillanat után, amelyben az egyetlen hang csak az életre kelt poszter zörgése volt, más zajok is felhangzottak, a szoba minden részéről: a szigetelő szalag jellegzetes zipzár-szerű nesze, amint elszakad a faltól. A mennyezetről, a falakról és az ablakokról szinte egy-időben, levált a többi plakát. Nagy zörgéssel és suhogással vagy félszáz holdat ábrázoló plakát robbant Dom felé minden irányból, és ő felkiáltott félelmében és meglepetésében.
Ez az elveszett kiáltás olyan volt, mintha a légcsövében szétporlad volna a gát, mert hirtelen végre lélegzethez jutott.
Az utolsó ragasztószalag is leszakadt a falról. Ötven plakát függött mozdulatlanul a levegőben, még csak nem is fodrozódtak, mintha a semmihez lennének erősítve. A halott szerencsejátékos házában olyan mély volt a csend, mint egy elhagyott templomban, hideg és metsző volt ez a csend, mely a velejéig átjárta Domot, mintha megpróbálta volna átvenni vérkeringésének halk susogását is.
Aztán, mintha ötven része lenne egyetlen mechanizmusnak, melyet egy pattintással életre lehetne kelteni, az egyenként egy méterszer másfél méteres holdképek megremegtek, hullámzani, s lebegve suhogni kezdtek. Bár a helyiségben nem volt a legenyhébb légmozgás sem, örvényleni kezdtek, körben a szobában, szép sorban, úgy, ahogy a lovak a cirkusz porondján. Dom e hátborzongató menet közepén állt és a holdak körbejárták; fickándoztak, forogtak, hajladoztak, lobogtak, csapkodtak, néhol félholddá váltak, máshol teljes arcukat mutatták, felkeltek, lebuktak, s gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban. Az elemlámpa fényében olyan volt ez az egész, mint abban régi mesében, amikor a bűvészinas mozgásba hoz egy csapat seprűnyelet.
Ahogy Dom félelme elült, a csodálkozása került előtérbe. Egyelőre nem tűnt úgy, hogy a jelenség veszélyt jelentene rá. Valójában vad öröm rügyezett ki benne. Nem tudott rá semmiféle magyarázatot adni, hogy mit lát, de bénult elképedéssel szemlélte. Rendszerint semmi nem volt olyan rémisztő, mint az ismeretlen, de Dom talán érezte, hogy itt valami jótékony erő működik. Lassan körbefordult és végül kiszakadt belőle a nevetés.
A hangulat egy pillanat alatt drámaian megváltozott. A szárnycsapkodást imitáló hatalmas kakofóniában a poszterek Domnak repültek, mint ötven hatalmas, dühös denevér. Lecsaptak rá, nekilendültek a fejének, nekicsapódtak az arcának és a hátának. Bár nem éltek, Dom rosszindulatú szándékot érzett a támadásban. Egyik kezét az arca elé emelte és másik, elemlámpát tartó kezével pedig hadonászni kezdett a holdak felé, de azok nem hátráltak.
Előző örömét elfelejtve Dom pánikban botladozott keresztül a szobán, hogy valami kiutat keressen. De nem látott mást, csak zörgő, forgó holdakat. Nem látott ajtót, se ablakot. Tájékozódó képességét vesztve ide-oda tántorgott.
A zaj egyre fokozódott, ahogy a folyosón és a ház más helyiségeiben is ezernyi hold kezdte letépni magát a falakról. Szigetelő szalagok szakadtak le, rajzszögek ugrottak ki a vakolatból, ragasztóanyagok vesztették el hirtelen tapadóképességüket. Ezernyi, kráterekkel borított hold - és aztán még vagy ezer - önállósította magát és suhogott zörögve a nappali felé, s aztán ott pörögtek Dom körül, egyre hangosabban, végül Dom úgy érezte, dühöngő lángok közé került.
Levegő után kapkodott, de csak papír és nyomtatott holdak akadtak a szájába. Ezernyi kis papírvilág forgott körülötte, méghozzá több rétegben, s amikor hisztérikusan szétválasztott egy függönyt, rögtön másik keletkezett mögötte.
Ösztönösen mégis úgy érezte, hogy ennek a lehetetlen jelenségnek az volt a célja, hogy segítsen neki áttörni az emlékezés falát. Fogalma sem volt, hogy ki, vagy mi rejlik a dolog mögött, de érezte a célját. De túlságosan rémült volt ahhoz, hogy hagyja magát transzba húzni a sápadt szférák igéző imbolygása által. Vágyódott a megvilágosodásra, de egyben rettegett is tőle.
- Nem. Nem - kiáltotta, kezét a fülére nyomta és szorosan összezárta a szemeit. - Állj! Állj! - Szíve egyre vadabb tempóban kalapált. - Állj! - Torka berekedt, ahogy elcsukló kiáltásai elhagyták a száját. - Állj!
Teljesen elképedt, mikor a tömegjelenet azzal a hirtelenséggel maradt abba, mint amikor egy nagyzenekar félbevágja a mennydörgésszerű crescendót az utolsó, falrengető hangnál abbahagyja. Egyáltalán nem számított rá, hogy parancsának engedelmeskedni is fognak, nem hitte el, hogy a szavainak volt ilyen hatása.
Elvette a füléről a kezét. Kinyitotta a szemét.
Egy holdakból álló galaxis függött körülötte.
Remegő kézzel leemelt egy képet a levegőből. Tűnődve fordította meg a kezében. Megvizsgálta az anyagát. Semmi különös nem volt a képen, mégis az előbb még ott függött, mint a többi ezer, mozdulatlanul a levegőben.
- Hogyan? - kérdezte Dom remegő hangon, mintha a holdak felelni is tudnának. - Hogyan? Miért?
A képek egyként hulltak a földre. Mintha megtört volna a varázs, a több ezer papírdarab lehullott a padlóra. Dom sokkos állapotban támolygott a folyosóra vezető ajtó felé. Az ajtónál megállt, és az elemlámpájával lassan végigpásztázott a rövid folyosón. A falak csupaszak voltak.
A félelem harcolt benne az örömmel vegyes elképedéssel. Az egyik pillanatban szédítő kacagás kezdett növekedni benne, aztán az örömöt megfagyasztotta a hideg félelem lehelete. Az imént valami elmondhatatlanul gonosz jelenlétét érezte, de most meg volt győződve arról, hogy ez a valami jó és tiszta dolog műve. Gonosz. Jó. Talán mindkettő... vagy egyik sem. Csak... valami. Amit nem lehet szavakkal leírni.
Egy dolgot biztosan tudott: bármi történt is vele a tavalyelőtti nyáron, az messze furcsább volt, mint idáig sejtette.
Még mindig a papírholdakat vizsgálgatva az ujja között, valami szokatlant vett észre a kezein. Az elemlámpa fénye alá tartva felfelé fordította a tenyerét. Körök. Mindkét tenyerén egy-egy duzzadt kör égett, mintha körzővel rajzolták volna bele őket a bőrébe.
Amíg nézte, a stigmák elhalványultak, majd végleg eltűntek.
Január 7-e volt, kedd.

6
Chicago, Illinois

A St. Bernadette parókiájának egyik emeleti hálószobájában Stefan Wycazik atya dobütésekre ébredt. Az ütésekben megvolt a nagydob mély dörgése, s egy üstdob üres utóhangzása is. Úgy hangzott, mint egy hatalmas szív dobbanása, bár itt egy extra ütés is szerepelt a szívdobogás kettős ritmusa mellett: DA-DAM-dam... DA-DAM-dam... DA-DAM-dam...
Stefan zavarodottan és félálomban kapcsolta fel az éjjelilámpát, és hunyorogva az órára nézett. Éjjel 2:07 volt, nem a legalkalmasabb időpont a parádézáshoz.
DA-DAM-dam... DA-DAM-dam...
Minden ilyen hármas ütés után volt egy három másodperces szünet, aztán egy ugyanilyen ritmusképlet, majd újra a három másodperces szünet. Inkább olyannak tűnt, mint egy hatalmas gépezet dugattyúinak a hangja.
Wycazik atya lerúgta magáról a takarókat, és mezítláb az ablakhoz ügetett, amely a templom és a parókia közti udvarra nézett. De csak havat látott és csupasz ágú fákat a sekrestye ajtaja felett lógó kovácsoltvas lámpa fényében.
Az ütések hangosabbak lettek, és a szünetek lerövidültek két másodpercre. Stefan lekapta a köntösét a szék támlájáról és belebújt. A zengzetes dübörgés most már olyan hangos volt, hogy már kezdte megrémiszteni Stefant. Minden egyes robaj megrezegtette az ablaktáblákat és megrázta az ajtót a keretében.
Kisietett a folyosóra. A sötétben sokáig tapogatózott a kapcsoló után, de végül felkattintotta a mennyezetvilágítást.
Kicsit távolabb a rövid folyosón kinyílt egy másik ajtó is, és Stefan másik káplánja, Michael Gerrano atya rohant ki a szobájából, a köntösével hadakozva:
- Mi ez? - kérdezte.
- Nem tudom - válaszolta Stefan.
A következő hármas döngölés kétszer olyan hangos volt, mint az előzőek és az egész ház beleremegett, mintha három hatalmas kalapáccsal sújtottak volna le rá. A hang nem kemény volt, hanem inkább tompa, a hangerő ellenére - mintha a kalapácsokat vastagon bebugyolálták volna. A fények ugrálni kezdtek. Stefan lába alatt megremegett a padló.
Wycazik atya és Gerrano atya ugyanabban a pillanatban fedezték fel, hogy a hangok Brendan Cronin szobájából jönnek. Gyorsan az ajtóhoz léptek, amely pontosan szemben volt Gerrano atya szobájával.
Brendan mélyen aludt. A mennydörgésszerű zaj ellenére, ami Wycazik atyát visszarepítette időben a Vietnamban átélt ágyúrobaj közé, Brendan zavartalanul aludt tovább. Sőt mi több, a pulzáló fényben mintha mosoly is megjelent volna a fiatal pap ajkain.
Megremegtek az ablakok. Kapcsok koccantak össze a függönytartó rúdon. Az éjjeliszekrényen egy hajkefe ugrált fel-le, s összezördült pár pénzérme, és Brendan breviáriuma hol balra, hol jobbra csúszott. Az ágy felett, a falon, vadul himbálózott a feszület.
Gerrano atya kiáltott valamit, de Stefan nem hallotta, mert már nem volt szünet a tompa detonációk között.
Úgy tűnt, mintha a hang minden irányból érkezne, mintha a gépezet el lenne rejtve a ház falában.
Amint a breviárium végül lesiklott az éjjeliszekrényről, és a pénzérmék is elkezdtek potyogni a földre, Gerrano atya visszahátrált az ajtóba és tágra nyílt szemmel megállt.
De Stefan odament az ágyhoz, az alvó pap fölé hajolt, és a nevét kiáltotta. Miután ennek nem volt hatása, a vállánál fogva ragadta meg Brendant és megrázta.
A vöröshajú káplán pislogva nyitotta ki a szemét.
A dübörgés hirtelen abbamaradt.
A mennydörgésszerű hang megszűnése ugyanúgy megdöbbentette Wycazik atyát, mint az, amelyik felébresztette. Elengedte Brendant, és hitetlenkedve körülnézett a szobában.
- Nagyon közel voltam - mondta álmodozva Brendan. - Bárcsak ne keltettél volna fel!
Stefan lehúzta róla a takarót, megfogta a káplán kezeit és felfordította őket. Mindkét tenyerén egy-egy égővörös folt virított. Stefan elképedve bámult rájuk, mert most látta először saját szemével is a stigmákat.
Az Isten szerelmére, mi ez az egész, tűnődött.
Gerrano atya nagyokat lélegezve szintén az ágyhoz lépett. A körökre mutatott:
- Mitől lettek ezek?
Wycazik atya figyelmen kívül hagyta a kérdést és Brendanhoz beszélt:
- Mi volt ez a hang? Honnan jött?
- Hívás volt - felelt Brendan álomittasan, de kicsendült belőle az izgalom. - Visszahívtak.
- Micsoda? - kérdezte szinte követelőzve Stefan.
Brendan felült és hátát a fejtámlának támasztotta. Tekintete eddig valahol messze járt. Szemei lassan kitisztultak, s most először valóban Wycazik atyára nézett:
- Mi történt? Te is hallottad?
- Igen, én is - mondta Stefan. - Megrázta az egész épületet. Elképesztő. Mi volt ez, Brendan?
- Hívás. Engem hívtak és én engedelmeskedtem.
- De mi hívott?
- Nem tudom. Valami... visszahívott.
- De hová vissza?
- Vissza a fénybe - húzta össze a szemöldökét Brendan. - Annak az álomnak az arányló fényébe, amelyről beszéltem.
- Mit jelent ez az egész? - kérdezte kitartóan Gerrano atya. Hangja reszketett, mert nem volt még hozzászokva a csodákhoz, nem úgy, mint káplántársa és felettese. - Beavatna valaki engem is?
De a két másik pap továbbra se törődött vele.
- Ez az arányló fény... - mondta Stefan Brendannak. -... mit jelent ez tulajdonképpen? Lehetséges, hogy Isten hív vissza az Ő nyájába?
- Nem - mondta Brendan. - Csak valami... visszahív. Legközelebb talán jobban meg tudom nézni.
Wycazik atya leült az ágy szélére:
- Szerinted újra meg fog történni? Azt gondolod, újra hívni fog?
- Igen - mondta Brendan, - Hát persze. Mindez január 9-én történt, csütörtökön.

7
Las Vegas, Nevada

Péntek délután Jorja Monatella éppen a kaszinóban dolgozott, mikor megtudta, hogy ex-férje, Alan Rykoff öngyilkosságot követett el.
A hír telefonon érkezett, Pepper CarrafieldtŐl, a prostitól, akivel Alan együtt élt az utóbbi időben. Jorja a Black Jackterem egyik telefonjánál kapta a hívást, egyik kezével befogva a fülét, hogy ne hallja a terem morajlását, s a nyerőautomaták csengését. Amikor meghallotta, hogy Alan meghalt, megdöbbent, de nem érzett szomorúságot. Önző és kegyetlen viselkedésével Alan elérte, hogy Jorja ne érezzen fájdalmat a halála miatt.
- Ma reggel lőtte le magát, két órával ezelőtt - részletezte Pepper. - Éppen itt van a rendőrség. Ide kell jönnie.
- A rendőrség beszélni akar velem? - kérdezte Jorja. - De miért?
- Nem, nem. Nem erről van szó. Ide kell jönnie és eltakarítani a cuccait. Amilyen gyorsan csak lehet vigye el innen a holmiját.
- De nekem nem kellenek a cuccai - mondta Jorja.
- Mégis a maga dolga, akár tetszik, akár nem.
- Miss Carrafield, nagyon keserű volt a válásunk, és én nem akarok...
- A múlt héten készített egy végrendeletet - vágott közbe a nő. - Magát nevezte meg örökösként és végrehajtóként. Nem akarom itt látni a holmiját. Vigye innen!
Alan egy sokemeletes apartmanházban élt Pepper Carrafielddel a Flamingó Roadon. A callgirlnek volt itt egy öröklakása. Tizenöt emeletes, fehér betonépítmény volt, bronzszínű ablakokkal. Az érintetlen sivatagtól körülvéve az épület magasabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt.
Két rendőrautó állt az épület előtt és a halottkém furgonja, de nem lehetett zsarukat látni az előcsarnokban; csak egy fiatal nő ült a mályvaszínű díványon a liftektől húsz méternyire; s a bejárat melletti asztalnál egy szürke nadrágos, kék blézeres férfi feszített, aki a biztonsági őr és a portás szerepét töltötte be.
Ahogy Jorja éppen megkérte a portást, hogy jelentse őt be, a fiatal nő felemelkedett a díványról és így szólt;
- Mrs. Rykoff, Pepper Carrafield vagyok. Bocsánat... azt hiszem, manapság a lánykori nevét használja.
- Monatella - mondta Jorja.
A nő szőke haját bebodorította és bozontosra hagyta, mint a kurvák általában, talán azért, mert ha az ember a munkaideje döntő részét ágyban tölti, a göndör haj praktikusabb. Bíborszínű selyemblúzt viselt, de kissé sok gombot hagyott nyitva. Szürke nadrágja jó szabású volt, de túlságosan szűk. Egy gyémántokkal ékesített Carticr óra díszelgett a csuklóján, de az óra elegáns hatását tönkretették a feltűnő gyémántgyűrűk: négyet is ujjaira húzott.
- Egyszerűen nem tudtam fent maradni a lakásban - mondta Pepper, arra bíztatva Jorját, hogy csatlakozzon hozzá a díványra. - Nem is fogok visszamenni, amíg el nem vitték. - Összerázkódott. - Halkan itt is beszélgethetünk. - A portás felé bökött. - De ha jelenetre készül, akkor felállok és elmegyek. Világos? Az emberek nem tudják, hogy mivel keresem a kenyeremet. Az otthonomat nem használom munkára. Kizárólag házhoz megyek. - Szürkészöld szemei élettelennek tűntek.
- Ha azt gondolja, hogy egy összetört, szenvedő feleség vagyok, akkor megnyugodhat, Miss Carrafield - nézett rá hidegen Jorja. - Amit valaha éreztem Alan iránt, elmúlt. S most, hogy halott, semmit nem érzek. Nem vagyok erre különösebben büszke. Szerelmes voltam belé valaha és összehoztunk egy csodás gyereket. Éreznem kéne valamit, de nem. Szóval én nem fogok jelenetet rendezni.
- Nagyszerű - mondta Pepper elégedetten. - Tudja, itt egy csomó finom ember él. Az ilyenek nem szeretik a csúnya jeleneteket. És ha megtudnák, hogy miből élek... nos, akkor kész. Érti?
Jorja ránézett Pepper gyémántokkal kérkedően kirakott kezére, mély ruhakivágására, mohó szemeire és megkérdezte:
- Mégis, mit gondolnak, mi maga - valami dúsgazdag özvegy?
- Igen - felelte Pepper, mint aki szándékosan engedi el a gúnyt a füle mellett. - Honnan tudta? Százdollárosokban fizettem ki a lakást, semmiféle hitelre nem volt szükségem, sejttettem velük hogy a családom tele van pénzzel.
Jorja nem fárasztotta magát, hogy elmagyarázza, az ilyenek nem szoktak készpénzben fizetni, ha öröklakást vásárolnak. Egyszerűen csak így szólt:
- Beszélhetnénk Alan-ről? Mi történt? Mi volt a baj? Soha nem gondoltam volna, hogy Alan az a fajta, aki... megöli magát.
Pepper a portás felé pislantott:
- Én se, drága. Halvány gőzöm se volt róla, hogy az a fajta. Ő... macsó volt. Ezért is akartam, hogy beköltözzön, hogy vigyázzon rám és menedzseljen. De két hónappal ezelőtt elkezdett furcsán viselkedni, s újabban egészen hátborzongató dolgokat művelt. Olyannyira, hogy már elgondolkodtam, keresek valaki mást magamnak. De arra azért nem számítottam, hogy ennyire elszarja a dolgot, és megöli magát.
- Vannak emberek, akik sose gondolnak a másikra - mondta Jorja. Látta, hogy Pepper szeme összeszűkül, de mielőtt a nő bármit is mondani tudott volna, folytatta. - Jól értettem, hogy Alan a stricije volt?
- Ide hallgasson, nekem nincs szükségem stricire - nézett rá haragosan Pepper. - A kurváknak van szükségük stricire. Én nem vagyok kurva. A kurvák Ötven dollárért leszopnak bárkit, kefélnek naponta nyolcszor-tízszer, a fél életüket azzal töltik, hogy a tripperrel küzdenek, és teljesen leégve végzik. Ez nem jellemző rám, hugicám. Én jómódú urak kísérője vagyok. A legjobb hotelek listáján szerepelek, és csak tavaly kétszázezer dolcsit kerestem. Ehhez mit szól? Szóval Alan nem a stricim volt. Hanem a menedzserem. És menedzselte még néhány barátnőmet is. Én hoztam össze velük, mert mielőtt elkezdett volna furcsán viselkedni, ő volt a legjobb.
- És Alan levette a százalékot, azért mert egyengette a maga karrierjét? - kérdezte Jorja és elámult a nő önámításán.
Peppert valahogy kibékítette Jorja eufémizmusa:  - Nem. Ez volt az egyik legjobb az egyezségünkben. Ő továbbra is blackjack dcaler maradt, azzal kereste a pénzét. Rengeteg kapcsolata volt, de nem akart semmit cserébe, csak egy kis potya árut. Sosem ismertem férfit, akinek ennyi puncira lett volna szüksége. Egyszerűen nem tudott betelni velük. Az utolsó hónapokban egyenesen a puncik megszállottja lett. Ilyen volt magával is, drágám? - Jorja megpróbált ellenállni, de Peppert nem lehetett leállítani. - Az utolsó néhány hétben olyan kanos volt, hogy arra gondoltam, kiteszem a szűrét. Volt valami őrület az egészben. Csak csinálta, csinálta, és amikor már nem állt fel neki, egyfolytában pornófilmeket akart nézni.
Jorja hirtelen dühös lett, hogy Alan őt tette meg a végrendelet végrehajtójává, hogy tanúja legyen annak a morális leépülésnek. És dühös volt, mert neki kell elmondania Marcie-nak, hogy az apja meghalt. Hiszen a kislány maga is lelki problémákkal küzdött. De Pepper Carrafieldre nem volt igazán mérges; inkább megdöbbentette, hogy még Alan is megérdemelt volna egy kis sajnálatot attól, akivel együtt élt, legalábbis valamivel többet, amire ez a cápa képes volt.
Nyílt az egyik liftajtó, s egyenruhás rendőrök, hullaházi alkalmazottak léptek ki rajta egy kerekes hordágyat tolva, amelyen ott feküdt a holttest fekete műanyagzsákban.
Két másodperccel később a másik liftajtó is kinyílt és megjelent további négy zsaru, kettő egyenruhában. Az egyik civilruhás odajött Pepper Carrafieldhez, és feltett egy-két utolsó kérdést.
Jorjától senki nem kérdezett semmit. Mereven, bénultan bámulta a zsákot, amelyben ex-férje feküdt.
Áttolták a kerekes hordágyat a szürke márványkövezeten. A kerekek megcsikordultak rajta.
Jorja nézte, ahogy távolodnak.
A közelebbi liftajtóból odaszólt neki Pepper:
- Menjünk fel a lakásba.
Odakint becsukódott a halottkém furgonjának az ajtaja.
Pepper diszkréten lehalkítva a hangját, már a liftben elkezdte ecsetelni Alan különleges szexuális étvágyát, de a tizennegyediken, a lakásban immár normális hangerővel folytatta. Alan mindig is ínyenc volt a szex terén, de nagyon úgy tűnt, hogy a szex valami beteg szenvedéllyé változott a számára élete utolsó pár hónapjában.
Jorja nem akart erről hallani, de nehezebbnek tűnt félbeszakítani a kurvát, mint elviselni a csacsogását.
Az utóbbi hetekben Alan az erotikának szentelte a napjait. Minden szabadidejét azzal töltötte, hogy hosszú - és őrült - órákat hentergett az ágyban Pepperrel, vagy másokkal és nem volt olyan variáció vagy perverzió, amelyet ki ne próbált volna. Alanben kifejlődött valami vonzódás a különböző segédeszközök, játékszerek és ruhák iránt; műhímvesszők, péniszkarikák, tüskéssarkú cipők, vibrátorok, kokainkenőcsök, bilincsek...
Jorja már akkor elgyengült, amikor azt a fekete zsákot meglátta, de most már émelygett:
- Kérem, fejezze be. Mi értelme ennek? Hiszen meghalt, az isten szerelmére.
Pepper vállat vont:
- Azt hittem, tudni akar erről. Jó csomó pénzt kidobott erre a... szexőrületére. S mivel maga az örököse, gondoltam, tudni akarja.

Alan Arthur Rykoff végakarata, amelyet Peppernél hagyott megőrzésre egy egyszerű, egyoldalas formanyomtatvány volt, amely bármely papírboltban beszerezhető.
Jorja gyorsan átfutotta egy csillogó fémből készült, kúp alakú lámpa fényében. A legmeglepőbb nem az volt, hogy Alan Jorját nevezte meg a végrendelet kezelőjének, hanem az, hogy mindent Marcie-ra hagyott, akitől az apaságot éppen készült megtagadni.
Pepper egy fekete, lakkozott széken ült, az egész falat elfoglaló ablak közelében:
- Nem hinném, hogy valami nagy vagyonról lenne szó. Szórta a pénzt. De ott az autója és van néhány ékszere.
Jorja észrevette, hogy Alan csupán négy nappal azelőtt hitelesíttette a végakaratot, s ettől összerázkódott:
- Egész biztos fontolgatta az öngyilkosságot, egyébként nem érezte volna szükségét, hogy végrendelkezzék.
- Igen, azt hiszem - vont vállat Pepper,
- Maga nem látta ezt? Nem vette észre, hogy bajban van?
- Ahogy mondtam, drágám, az utóbbi időben furcsán viselkedett.
- Igen, de biztos volt valami észrevehető változás, ami különbözött a többi furcsaságtól. Amikor elmondta magának, hogy végrendelkezett és megkérte, hogy tegye a páncéldobozába, nem csodálkozott? Nem volt valami benne - a kedélyében, a külsejében, az elmeállapotában - ami aggódásra adott volna okot?
- Nem vagyok pszichológus, drága - állt fel türelmetlenül Pepper. - A cucca a hálószobában van. Ha a ruháit az Üdvhadseregnek akarja adni, én szívesen felhívom őket. De a többi holmiját - az ékszereket, személyes dolgokat - most azonnal elviheti. Megmutatom, hol vannak.
Jorjának hányingere volt, de bizonyos bűntudatot érzett ex-férje halála miatt. Tehetett volna valamit, hogy megmentse? Azzal, hogy mindenét Marcie-ra hagyta, úgy tűnt, mintha kétségbeesetten vágyott volna rájuk utolsó napjaiban, és bár szánalmas volt ez a gesztus, meghatotta Jorját. Az asszony emlékezett hideg arroganciájára, de talán voltak mást is meg kellett volna hallania a színlelt harciasság felszíne mögött: a gyötrelmet, aggodalmat, zavart, magányosságot, félelmet.
Ezen tűnődött, miközben követte Peppert a hálószoba felé. Nem volt kedve hozzá, hogy áttúrja Alan dolgait, de meg kellett tennie.
Félúton a hosszú folyosón, Pepper megtorpant egy ajtónál és belökte:
- Ó, a francba. Nem igaz, hogy ezek az átkozott zsaruk így hagyták az egészet!
Jorja benézett és rájött, hogy ez a fürdőszoba, ahol Alan megölte magát. Vér borította a bézsszínű követ. Vér fröcskölte be a zuhanyozófülke üvegajtaját, a mosdót, a törülközőket, a szemetcsedényt, és a vécét.
- Kétszer lőtt magába - ecsetelte Pepper olyan érzékletesen, amit Jorja nem szívesen hallgatott. - Először az ágyékába. Kemény, mi? Aztán a szájába vette a fegyvert és meghúzta a ravaszt.
Jorja szinte érezte a vér fémes illatát.
- A rohadt zsaruknak legalább a nagyját illett volna eltakarítaniuk - mondta Pepper. - A bejárónőm hétfőig nem jön. És nem nagyon lesz majd kedve nekiállni ennek az undorító mocsoknak.
Jorja kitört a véres fürdőszoba hipnotikus bűvköréből és vakon botladozott pár lépést a folyosón.
- Hé - szólt utána Pepper Carrafield. - Jól van? Jorja összeszorította a fogait, gyorsan végigment a folyosón és nekidőlt egy ajtófélfának.
- Hé, ugye még mindig bolondul érte?
- Nem - mondta halkan Jorja.
Pepper a kezét nyugtatóan Jorja vállára tette:.
- Dehogynem. Jézusom, mennyire sajnálom - mondta és közben áradt belőle a kenetteljes együttérzés. - Azt mondta, nem jelent semmit magának, de látnom kellett volna, hogy nem igaz.
Jorja legszívesebben rárivallt volna: Te hülye kurva, nem vagyok beleesve, de akkor is csak emberi lény volt, az isten szerelmére. Hogyan viselkedhet ilyen érzéketlenül?
De csak annyit mondott:
- Jól vagyok. Jól vagyok. Hol vannak a holmik? Átnézem őket és már itt sem vagyok.
Pepper bevezette Jorját azon az ajtón, aminek éppen nekitámaszkodott, egy hálószobába.
- Övé volt a szekrény alsó fiókja, az öltözőasztal baloldala és a beépített szekrény fele. Majd segítek. - Azzal kihúzta a szekrény legalsó fiókját.
Jorja számára a szoba hirtelen olyan hátborzongató lett, mint egy álombéli hely. Szíve dübörögni kezdett. Megkerülte az ágyat, hogy szemügyre vegye az első dolgot, ami félelemmel töltötte el őt. Könyvek. Féltucat könyv az éjjeliszekrényen. Kettőnek látta a "hold"szót a gerincén. Remegő kezekkel átnézte a könyveket és látta, hogy mindegyik ugyanazzal a témával foglalkozik.
- Valami baj van? - kérdezte Pepper.
Jorja az öltözőasztalkához ment, amelyen egy kosárlabda nagyságú glóbusz állt. Egy rövid zsineg lógott ki belőle. Jorja felkattintotta a kapcsolót, és a glóbusz belülről világítani kezdett. Nem földgömb volt, hanem a holdat ábrázolta - kráterekkel, szirtekkel, síkságokkal.
A harmadik dolog, ami megrémisztette, az egy háromlábú teleszkóp volt, az ablaknál. Ugyanolyan volt, mint bármelyik amatőr teleszkóp, de Jorja számára mégis vészjósló.
- Alan dolgai - mondta Pepper.
- Mióta érdekelte a csillagászat?
- Két hónapja - mondta Pepper.
Az Alan és Marcie állapota közti hasonlóság teljesen összezavarta Jorját. Marcie irracionális félelme az orvosoktól. Alan megszállott szexmániája. Ezek eltérő lelki problémák - megmagyarázhatatlan félelem az egyik esetben, megmagyarázhatatlan vonzódás a másikban - de mindkettő megszállottság. Látszólag Marcie kigyógyult. Alan nem volt ilyen szerencsés. Jorja összerázkódott. Túlságosan gyanús az egybeesés, hogy apa és lánya egyszerre kezd pszichológiai problémákkal küzdeni, de ami még furcsábbá tette, az a másik furcsaság volt, amiben megegyeztek: érdeklődésük a hold iránt. Alan hat hónapja nem látta Marcie-t. Nem volt köztük kapcsolat, hogy átadhatták volna egymásnak ezt az elmebajt; úgy tűnt, spontán pattant ki mindkettőjükben.
Visszaemlékezve Marcie hold által háborgatott éjszakáira, Jorja megkérdezte:
- Tud arról, hogy Alan-nek szokatlan álmai voltak? A holdról?
- Igen. Hogy jött rá? Valóban voltak ilyen álmai, de soha nem tudott visszaemlékezni semmire. Október végén kezdődtek. Azt hiszem... De miért? Mit számít ez?
- Ezek az álmok... rosszak voltak?
- Nem egészen - rázta meg a fejét Pepper. - Hallottam álmában beszélni. Néha úgy tűnt, hogy fél, de sokszor mosolygott is.
Jorja úgy érezte, mintha csontjaiban megfagyna a velő.
Megfordult, hogy a kivilágított holdgömbre nézzen. Mi az ördög folyik itt? - tűnődött. És mi lesz Marcie-val?

8
Január 11. Szombat
Boston, Massachusetts

Pablo Jackson búcsúztatását január 11-én, szombat reggel tizenegy órakor tartották a temető kápolnájában. A halottkém és a rendőrségi patológusok csak csütörtökön végeztek a tetemmel, így öt nap telt el Pablo meggyilkolása és a temetés között.
Ginger Weiss és Rita Hannaby a sír közvetlen közelében állt. Hétfő óta Gingernek nem volt étvágya és nagyon rosszul aludt. Sápadt volt, ideges és hullafáradt.
Mind Rita, mind George keményen érveltek az ellen, hogy Ginger megjelenjen a szertartáson. Aggódtak, hogy egy ilyen súlyos érzelmi megrázkódtatás eszméletzavart eredményezhet. De a rendőrség bátorította, hátha felfedezi Pablo gyilkosát a szertartáson. Önmaga védelmében eltitkolta az igazságot a zsaruk elől, hadd higgyék, hogy a gyilkos közönséges besurranó tolvaj volt és a tolvajokat néha tényleg hajtja ilyen beteges kényszer. De Ginger tudta, hogy az a férfi nem egyszerű tolvaj volt, és nem fog eljönni a temetőbe.
Ginger végigzokogta a búcsúztató beszédeket, de elhatározta, hogy nem csinál cirkuszt ebből a szomorú alkalomból és méltósággal fogja leróni a kegyeletét.
Emellett volt egy második célja is. Biztos volt benne, hogy Alexander Christophson - egykori londoni nagykövet, az Egyesült Államok volt szenátora, és a CIA egykori igazgatója - szintén eljön idős barátja temetésére és Ginger nagyon szeretett volna beszélni vele. Christophson volt az, aki Pablonak az Azrael-blokkról beszélt.
Gingernek volt egy fontos kérdése, amit fel akart tenni, bár rettegett a választól.
Ginger látta a kápolnában, felismerte, mert a férfi régebben sokat szerepelt a tévében és az újságokban. Most a sír ellentétes oldalán álltak, közöttük a koporsó. A férfi néhányszor Ginger felé is nézett.
A pap elmondta a rövid búcsúimát. Egy pillanattal később a gyászolók kis csoportokban beszélgetni kezdtek. Mások, köztük Christophson is, a sírkövek erdeje között elhaladtak a hóval borított fenyők és juharfák mellett, a parkoló felé.
- Beszélnem kell azzal a férfival - mondta Ginger Ritának. - Rögtön visszajövök.
Egy hatalmas, fekete kérgű, öreg tölgy csontvázszerű ágainak árnyékában érte utol. Utána kiáltott, mire a férfi megfordult. Átható, szürke szeme elkerekedett, mikor Ginger bemutatkozott.
- Nem segíthetek önnek - mondta és elfordult a lánytól.
- Kérem - tette Ginger egyik kezét a férfi karjára. - Ha engem vádol azért, ami Pabloval történt...
- Miért kéne azzal törődnie, hogy mit gondolok, doktornő?
Ginger megszorította a férfi karját:
- Várjon, kérem, az istenért!
Christophson a lassan szétszéledő tömeget vizsgálgatta és Ginger tudta, a férfi attól fél, hogy rossz emberek - veszélyes emberek - esetleg megláthatják őt a lánnyal. Feje enyhén kétszer megrándult, s Ginger először azt hitte, ez az idegességtől van, de aztán rájött, hogy ez Parkinson-kór.
- Dr. Weiss, ha valamiféle feloldozást keres, akkor azzal feltétlenül szolgálhatok - mondta a férfi. - Pablo tisztában volt a kockázattal.
- Valóban felfogta a veszélyt? Csak ezt kell tudnom.
- Magam figyelmeztettem - mondta Christophson meglepetten.
- Figyelmeztette? De ki miatt? Mi miatt?
- Azt nem tudom, ki, vagy mi áll a dolog mögött. De figyelembe véve azt a mérhetetlen energiát, amit arra fordítottak, hogy az ön memóriáját megbabrálják, valami nagyon fontos dolgot kellett látnia. Figyelmeztettem Pablot, hogy akárki is végezte el az agymosást magán, nem volt amatőr és ha rájött, hogy maguk megpróbáltak áttörni az Azrael-blokkon, akkor nem csupán maga volt, vagy van veszélyben, hanem ő is. - Christophson szürke szemei egy pillanatig Ginger tekintetét keresték, aztán felsóhajtott. - Pablo elmesélte magának a beszélgetésünket?
- Elmondott mindent... kivéve, hogy maga figyelmeztette - mondta Ginger és szeme megint megtelt könnyel. - Arról egy szót sem szólt.
A férfi előhúzta egyik elegáns, de lebénult kezét a zsebéből és biztatóan megszorította a lány karját:
- Doktornő, most hogy ezt elmondta, végképp nem vádolhatom önt semmivel.
- De én viszont igen - mondta Ginger és hangja megremegett.
- Semmi oka rá, hogy magát vádolja - nézett körül a férfi, hogy meggyőződjön arról, nem figyeli őket senki. Aztán kigombolta kabátjának két alsó gombját, előhúzta zsebkendőjét és átnyújtotta Gingernek. - Kérem, ne büntesse tovább magát. A barátunk teljes és sikeres életet élt, doktornő. Lehet, hogy a halála erőszakos volt, de relatíve gyors, ami áldásnak számít.
Ginger letörölte szemét a halványkék selyemmel és így szólt:
- Olyan kedves ember volt.
- Igen, az - értett egyet vele Christophson. - És kezdem már érteni, hogy miért vállalta a kockázatot magáért. Elmesélte nekem, hogy ön nagyon kedves nő, és én látom, hogy az ítélete olyan helyes volt és pontos, mint máskor.
- Köszönöm - mondta Ginger, majd inkább magától, mint a férfitól, megkérdezte: - És most? Most mi lesz?
- Nem vagyok abban a helyzetben, hogy segítsek önnek - mondta azonnal a férfi. - Majd egy évtizede eljöttem a kémelhárítástól és nincsenek kapcsolataim. Fogalmam sincs, ki lehet a memóriablokk mögött és fogalmam sincs, mi volt a célja.
- Eszembe se jutna, hogy a segítségét kérjem. Nem akarok több ártatlan életet kockára tenni. Csak azt gondoltam, talán van valami ötlete, hogyan segíthetnék magamon.
- Menjen a rendőrségre. Az ő dolguk az, hogy segítsenek.
- Nem - rázta meg Ginger a fejét. - A rendőrség lassú. A legtöbbjük túl van hajszolva, a többi meg egyenruhába bújtatott bürokrata. Az én problémám sürgős, nem tudok várni, hogy más oldja meg nekem. Emellett nem is bízom bennük. Meghagytam őket a tudatban, hogy közönséges rablás volt. Lehet, hogy csak paranoia, de nem bízom bennük.
- Akkor keressen egy másik hipnotizőrt, aki visszaviszi a múltba.
- Nem. Nem akarok másokat bajba sodorni többé.
- Értem. Más javaslatom viszont nincs - mondta a férfi és kezeit télikabátjának mély zsebeibe süllyesztette. - Nagyon sajnálom.
- Felesleges - mondta Ginger.
A férfi tétovázva elindult volna, de aztán felsóhajtott és visszafordult:
- Doktor, szeretném, ha megértene. Szolgáltam a világháborúban és kaptam kitüntetéseket is. Később jó nagykövet vált belőlem. Aztán, a CIA igazgatójaként és szenátorként sok-sok nehéz döntést kellett hoznom, s ezek közül néhány személyes veszélybe is sodort. Soha nem hátráltam meg a kockázat elől. De most már öregember vagyok. Betöltöttem a hetvenhatot és Parkinson-kórral küszködöm. Van egy feleségem, akit nagyon szeretek, s ha bármi történne velem, ő egyedül maradna. Nem tudom, hogyan birkózna meg a magánnyal, Dr. Weiss.
- Kérem, semmi szükség arra, hogy igazolja Önmagát - mondta Ginger. Rájött, hogy a szerepek totálisan megcserélődtek. Az elején a férfi volt az, aki bátorította; Ginger viszonozta a szívességet.
Úgy tűnt, a férfi is érzi ezt, mert bár nem hagyta abba a magyarázkodást, a hangsúlya nem védekező volt, inkább cinkos.
- Őszintén szólva, doktornő, a vonakodásomnak nem az az oka, hogy az életet annyira értékesnek találom, hanem az, hogy egyre jobban félek a haláltól. - S ahogy beszélt, benyúlt a belső zsebébe és egy noteszt, meg egy tollat húzott elő. - Életemben tettem néhány dolgot, amire nem vagyok büszke. - A tollat reszkető jobbjában fogva írni kezdett. - És a legtöbb bűnt köztisztviselőként követtem el. Kormányhivatalokra és kémszervezetekre szükség van, de egyik sem tiszta üzlet. Akkoriban nem hittem Istenben és a halál utáni életben. Most már eltűnődöm rajta... Tűnődöm és néha félek. - Letépte a felső lapot a jegyzettömbből. - Félek attól, ami a halál után várhat rám, tudja. Ezért ragaszkodom az élethez, ameddig csak tudok, doktornő. Ezért váltam, Isten segítsen engem, gyávává öreg napjaimra.
Ahogy Christophson összehajtotta és átadta neki a cédulát, Ginger észrevette, hogy a férfi közben hátat fordított a többi gyászolónak, mielőtt elővette volna a jegyzettömbjét. Senki nem láthatta, mit csinál.
- Odaadom önnek egy greenwichi régiségbolt telefonszámát. Az Öcsém, Philip, a tulajdonos. Engem ne hívjon közvetlenül, mert ha látnak minket beszélgetni, talán lehallgatják a telefonomat. Nem kockáztatom, hogy kapcsolatba hozzanak magával, Dr. Weiss, és nem fogok semmilyen nyomozást folytatni a problémájával kapcsolatban. Azonban széleskörű tapasztalatokkal rendelkezem az ilyen ügyekben és talán lesz olyan szituáció, mikor ez a tapasztalat a segítségére lesz. Talán belebotlik olyasmibe, amit nem ért. Csak hívja fel Philipet és hagyja meg a számát. Ő majd azonnal felhív és egy előre megbeszélt kódszót fog használni. Aztán kimegyek egy utcai fülkéhez, visszahívom, ő megadja az ön számát és én kapcsolatba lépek magával, amilyen gyorsan csak lehetséges. A tapasztalat, a kétes tapasztalat az, amit hajlandó vagyok felajánlani önnek, Dr. Weiss.
- Ez is több, mint elég.
- Sok szerencsét - mondta a férfi, mintegy köszönésképpen, s elindult a parkoló felé. Léptei ropogtak a megfagyott havon.
Ginger visszatért a sírhoz, ahol már csak Rita, a temetkezési vállalkozó és két sírásó maradt.
- Mi volt ez az egész? - kérdezte Rita.
- Majd később elmondom - felelte Ginger és lehajolt, hogy felemeljen egy szál rózsát abból a virághalomból, mely Pablo Jackson végső nyughelye mellett hevert. Aztán előrehajolt és a virágot a sírba dobta, a koporsó tetejére. - Alav hasholem. Ez csak egy röpke álom a mi világunk és egy jobb világ között. Baruch ha-Shem.
Miközben elsétáltak a sírtól, Ginger hallotta, hogy a sírásók elkezdik lapátolni a földet a koporsóra.

Elko County, Nevada

Csütörtökön Dr. Fontelaine elégedetten nyugtázta, hogy Ernie Block kigyógyult a bénító nyetofóbiából.
- Ez aztán a gyors gyógyulás, ennél gyorsabbat nem láttam - mondta. - Gondolom, magukat tengerészgyalogosokat kemény fából faragták.
Január 11-én, szombaton, miután csupán négy hetet töltöttek Milwaukee-ben? Ernie és Faye hazautaztak. A United légitársasággal elrepültek Renoba, onnan egy tízüléses helyi járattal tovább Elkoba. Délelőtt 11:27-kor érkeztek meg.
Sandy Sarver várta őket a repülőtéren, bár Ernie nem ismerte fel azonnal. A nő ott állt az apró terminál előtt, a kristálytiszta téli napfényben, integetett, amikor Ernie és Faye kiszálltak a gépből. De egyáltalán nem hasonlított arra az egérszerű, csapottvállú teremtésre, akinek eddig ismerték. Most először, mióta Ernie ismerte, Sandy feltett egy kis sminket, rúzst és szemfestéket. Körmei nem voltak lerágva többé. Máskor tompa fényű és elhanyagolt haja laza volt és fényes. Felszedett pár kilót is. Régebben mindig idősebbnek nézett ki a koránál. Most évekkel fiatalabbnak.
Elpirult, mikor Ernie és Faye lelkendezni kezdett átalakulása miatt. De világos volt, hogy jólesnek neki a dicsérő szavak.
Más szempontból is megváltozott. Valaha hallgatag volt és szégyenlős, de ahogy a parkoló felé sétáltak és a bőröndöket a piros furgon hátuljába pakolták, Sandy kérdésekkel árasztotta el őket Lucyről, Frankról és az unokákról. Nem érdeklődött viszont Ernie fóbiája felől, mert arról semmit sem tudott; a férfi állapotát titokban tartották és azzal magyarázták ezt a hosszúra nyúlt, wisconsini látogatást, hogy több időt akartak az unokáikkal tölteni. Ahogy Sandy keresztülhajtott Elkon és ráfordultak az államközi autópályára, egyenesen bőbeszédűvé vált, s részletesen ecsetelte a Tranquillity Grille karácsonyi üzletmenetét
De Ernie-t Sandy vezetési stílusa lepte meg a legjobban- Tudta, hogy a nő nagyon idegenkedik a gépkocsitól. De most gyorsan vezetett, s olyan ügyesen, amit Ernie eddig ki sem nézett belőle.
Faye Ernie és Sandy között ült. Ő is konstatálta ezt a változást, mert sokatmondó pillantásokat váltott a férjével, amikor Sandy a furgonnal vakmerő manőverbe kezdett.
Aztán valami rossz dolog történt.
Egy mérföldnyire se voltak már a moteltől, mikor Ernie érdeklődése Sandy metamorfózisa iránt hirtelen átadta helyét annak a furcsa érzésnek, amely először december 10-én vett erőt rajta, Elkoból hazafelé jövet: hogy az a földdarab, az országúttól délre, valósággal hívja őt. Hogy valami különleges dolog történt vele ott. Ez egyszerre volt abszurd és magával ragadó érzés, a bűvös hatású hely valami hátborzongató erővel vonzotta.
Kellemetlen fejlemény volt, mert Ernie feltételezte, hogy ez a furcsa vonzódás része annak a mentális zavarnak, amely a sötétségtől való rettegést eredményezte. A nyetofóbiájából kigyógyult és biztos volt benne, hogy az összes többi tünet is el fog múlni. Tehát a mostani furcsa érzéseit rossz jelnek tekintette.
Faye éppen azt mesélte Sandynek, hogy telt a karácsony délelőtt az unokákkal, Sandy nevetett, de Ernie számára a nevetés és a beszélgetés elhalványult. Ahogy közelebb kerültek ahhoz a ponthoz, amely olyan bűvös hatást gyakorolt rá, Ernie keresztülpislogott a szélvédőn és elhatalmasodott rajta az érzés, hogy hamarosan egy jelenésnek lesz tanúja. Úgy érezte, valami hatalmas fontosságú dolog van készülőben, őt pedig eltöltötte a félelemmel vegyes megilletődöttség.
Aztán, ahogy elhaladtak ama csábító hely mellett, Ernie észrevette, hogy csökkent a sebesség. Sandy negyven mérföld alá lassított, ez fele olyan gyors volt, ahogy Elkoból idáig jöttek. Alighogy Ernie rájött, hogy a furgon lelassított, Sandy újra a gázba taposott. Ernie túl későn nézett rá ahhoz, hogy biztos legyen abban, rövid időre a nőt is lenyűgözte ugyanaz a földdarab. De úgy tűnt, valami különös arckifejezés jelenik meg a nő arcán, és Ernie azon tűnődött, hogyan osztozhat a nő titokzatos és irracionális vonzódásában.
- Nagyon jó itthon lenni - mondta Faye, ahogy Sandy kitette jobbra az indexet és az autópálya-kijárat felé kormányozta a furgont.
Ernie lopva Sandyt fürkészte, jelet keresett, hogy a nő azért lassította le a járművet, mert ugyanarra a hátborzongató hívásra reagált, mint ő, de nyomát se látta a félelemnek, amely rajta vett erőt. Sandy mosolygott.
Hideg borzongás költözött a csontjaiba.
Az órájára nézett. Nem mintha az időre lett volna kíváncsi. Hanem tudni akarta, mennyi van még hátra a naplementéig. Körülbelül öt óra.
És mi van, ha nem is a sötétségtől félt? Vagy létezik speciális sötétség? Talán Milwaukee-ban azért lépett túl olyan gyorsan a fóbíáján, mert ott kevéssé rémisztette meg az éjszaka. Igazi félelme a nevadai sötétséghez kapcsolódott. Lehetséges, hogy egy fóbia ilyen szűk területre lokalizálódik?
Természetesen nem. Mégis újra az órájára nézett.
Sandy leparkolt a motel irodája előtt, és mikor kiszálltak a furgonból és lehajtották a raktér hátulját, Sandy mindkettőjüket megölelte:
- Úgy örülök, hogy visszajöttetek. Nagyon hiányoztatok. De most át kell mennem a bisztróba, hogy segítsek Nednek. Megkezdődött az esti csúcsforgalom.
Ernie és Faye nézték Sandyt, ahogy elsiet.
- Szerinted mi az ördög történt vele? - kérdezte Faye.
- Átkozott legyek, ha tudom - mondta Ernie.
- Először volt egy olyan gyanúm, hogy terhes - mondta Faye, lehelete gőzölgött a hideg levegőben. - De nem hiszem. Ha az lenne, már elmondta volna. Azt hiszem... valami más a helyzet.
Ernie kihúzott két bőröndöt a raktérből és a földre állította azokat, lopva az órájára pillantva közben. A napnyugta öt perccel közelebb került.
- Nos, akármi is az ok, az biztos, örülök, hogy boldog - sóhajtott fel Faye.
- Én is - emelte ki a másik két bőröndöt Ernie.
- "Én is" - utánozta kedvesen a férfit Faye és felemelte a két könnyebbik bőröndöt. - Ne játszd itt nekem a nagyfiút, te melák. Tudom, hogy majdnem ugyanúgy aggódtál érte, ahogy régebben Lucynket féltetted. Láttam, hogy majd elolvad a szíved.
Ernie követte az asszonyt a két nehezebb bőrönddel:
- Van erre a rendellenességre, hogy "olvadó szív" valami orvosi kifejezés?
- Persze. Kardio-likvidáció.
Ernie a gyomrát csomóba rántó feszültség ellenére felnevetett Faye mindig meg tudta nevettetni - és mindig akkor, mikor a legjobban szüksége volt rá. Ernie legszívesebben ölbe kapta volna.
Az iroda ajtajánál Faye letette a bőröndöket és kihalászta a kulcsokat a táskájából.
Amikor kiderült, hogy Ernie kivételesen hamar meggyógyul és nem kell hónapokat Milwaukee-ben tölteniük, Faye úgy döntött, nem repül vissza, hogy vezetőt keressen a motel élére. Egyszerűen zárva tartották a motelt. Most mindent újra ki kellett nyitni, felkapcsolni a fűtést és kitakarítani.
Sok dolguk volt... de még mindig marad elég idő egy kis vízszintes hadműveletre, gondolta Ernie, egy vigyorral az arcán.
Faye mögött állt, ahogy a nő a kulcsokat a zárba illesztette, így szerencsére az asszony nem látta, hogy hirtelen összerándul, mikor a fényesen ragyogó napot hirtelen árnyak takarták el. Valójában csak egy hatalmas felhő kúszott el a nap előtt. Mégis ez az árnyalatnyi fényváltozás elég volt ahhoz, hogy elbizonytalanítsa Ernie-t.
Az órájára sandított.
Aztán kelet felé tekintett, ahonnan az éjszaka jön.
Nem lesz semmi baj, gondolta Ernie. Hiszen meggyógyultam.

Az úton: Reno és Elko County között

A Lomack házában átélt paranormális élményt követően Dominick Corvaisis néhány napot Renoban töltött. A másfél évvel ezelőtti utazása során megállt itt egy kis időre, hogy a szerencsejátékosokról szóló novellasorozatához anyagot gyűjtsön. E szellemben a szerdát, a csütörtököt és a pénteket a "világ legnagyobb kisvárosában" töltötte.
Dom kaszinóról kaszinóra vándorolt, figyelte a játékosokat. Voltak ott fiatal párok, nyugdíjasok, csinos, fiatal nők, középkorú asszonyok cicanadrágban és kardigánban, cserzett arcú cowboyok, puha tokájú bürokraták, akik államköltségen szórakoztak a távoli nyugaton, titkárnők, teherautósofőrök, könyvelők, orvosok, bűnözők és szolgálaton kívüli rendőrök, csalók és álmodozók, akik a nagy nyeremény reményében gyűltek ide.
Mint előző látogatása alkalmával, Dom most is csak annyit játszott, hogy a környezet részévé válhasson, mert akkori elsődleges célja a megfigyelés volt. A papírholdak vihara után jó oka volt azt hinni, hogy Reno lesz az a hely, ahol élete megváltozott és ahol megtalálhatja a kulcsot és kieresztheti börtönbe zárt emlékeit. Mindenki nevetett, csevegett körülötte, de Dom hűvös és nyugodt maradt, hogy minél biztosabban fel tudja ismerni a nyomokat, amelyek múltjának elfeledett eseményeihez vezethetnek.
De nem talált ilyeneket.
Minden este beszélt Parker Faine-nel, hátha az ismeretlen jóakaró további üzeneteket küldött neki.
De semmi nem érkezett.
Minden éjjel, mielőtt elaludt volna, megpróbálta megérteni a papírholdak lehetetlen táncát És kereste a magyarázatot a duzzadt, vörös körökre a tenyerén, amelyek a szeme láttára halványultak el, miközben ott térdelt a sodródó holdak között, Lomack nappalijában. De semmi értelmes magyarázat nem jutott az eszébe.
A válium és a Dalmane utáni vágyódása napról-napra csökkent, de rémálmai - A hold - egyre rosszabbak lettek. Minden éjjel ádázul küzdött a pányvával, amellyel az ágyhoz kötözte magát.
Szombaton még mindig gyanította, hogy a választ az éjszakai félelmére és a holdkórosságára Renoban találja meg. De úgy döntött, hogy nem változtathatja meg eredeti terveit, tovább kell mennie Mountainview-ig. Ha úgy fejezné be az utazást, hogy nem éri el a "satorit", akkor még mindig visszatérhet Renoba.
Azon a tavaly előtti nyáron július 6-án, pénteken délelőtt fél tizenegykor indult a Harrah's-ból, egy korán elköltött ebéd után. Január 11-én, szombaton tehát ezt a menetrendet követte. 10:40-kor már rá is fordult a 80-as államközi országútra, észak-kelet felé haladva a nevadai pusztaságban, a távoli Winnemuca felé, ahol Butch Cassidy és a Sundance Kid egykor kirabolták a bankot.
A mérhetetlen kiterjedésű, lakatlan terület nem sokban különbözött attól, amilyen ezer évvel azelőtt lehetett. Az országút és az elektromos vezetékek, melyek gyakran a civilizáció egyetlen jelei voltak, követték az útvonalat, amelyet egykor, a nagy vasútépítések idején Humboldt Trailnek hívtak. Dom kopár síkságokon és bozóttal tarkított dombok között autózott, keresztül a barátságtalan, mégis sziporkázóan gyönyörű tájon.
Mint ezen a vidéken mindig, Domot most is elképesztette a Nyugat mérhetetlen kiterjedése és a jelentéktelenség érzésével töltötte el. De a táj most új érzéseket is ébresztett benne: a titokzatosság és a határtalan, egyszer s mind hátborzongató lehetőségek bizonyosságát. Nem volt nehéz elhinni, hogy itt valami rémisztő dolog történt vele.
Délután háromnegyed háromkor megállt tankolni Winnemuccában, aztán a 80-as út kelet felé fordult. A táj lassan emelkedett a Nagy Vízválasztó pereme felé. Egyre több hóborította hegyet lehetett látni a horizonton, bár a sivatag még semmi esetre sem tűnt el teljesen.
Napnyugtakor Dom letért az államközi útról. Behajtott a Tranquillity Motel parkolójába, leparkolt a recepció közelében és kiszállt. Meglepte, milyen hidegen fúj a szél. Mivel hosszú ideig sivatagokon hajtott keresztül, pszichológiailag a hőségre volt felkészülve, bár tudta, hogy a tél itt is hűvöset jelent. Visszanyúlt a kocsiba, kivette báránybőr-bélésű bőrdzsekijét és belebújt. A motel felé indult... s aztán, hirtelen nyugtalanság fogta el és megtorpant.
Ez volt az a hely.
Nem tudta, miért ilyen biztos benne. De érezte a zsigereiben.
Valami különös dolog történt itt.
A tavalyelőtt, július 6. napján, péntek este is megállt itt. Igen vonzónak találta a hely különös elszigeteltségét és a táj méltóságteljességét. El is határozta, marad pár napot, hogy jobban körülnézhessen és a regényötletein tűnődjön, melyik illene ehhez a háttérhez. Egészen július 10-ig, keddig itt maradt, s csak utánaindult tovább Útah-ba, Mountainview felé.
Most, a helyet tanulmányozva a gyorsan halványuló fényben, lassan körbefordult, s remélte, hogy valami emlék beugrik neki. Ahogy megfordult, egyre jobban megerősödött benne, hogy ami itt történt vele akkor, az sokkal fontosabb volt, mint ami valaha is történni fog az életében.
A bisztró a komplexum nyugati végén kapott helyet, a moteltól függetlenül, hatalmas parkolóval hogy elég helyük legyen a kamionoknak, melyekből most éppen három várakozott ott. Az egyszintes, hófehér motel egész hosszában nyitott folyosó haladt, ahonnan a szobák nyíltak. Az árkádszerű folyosó zöldre lakkozott tetején sötéten megcsillant a lebukó nap fénye.
Dom nyugtalansága pillanatról-pillanatra nőtt, amíg fordult egy teljes kört és még egyszer a Tranquillity Grille-re nézett. Mintha álmodna, a bisztró felé indult. Mire az ajtóhoz ért, a szíve már vadul kalapált.
Rohanni szeretett volna.
Erőt vett magán, kinyitotta az ajtót és belépett. Tiszta, meleg, világos és barátságos hely volt.
Ínycsiklandozó illatok töltötték meg a levegőt: sült krumpli, hagyma, a serpenyőben sistergő hamburger és a sülő sonka illata.
Álomszerű félelemmel eltelve egy üres asztal felé indult, melynek közepén egy paradicsomszószos üveg, mustárostubus, cukros ibrik, só- és borstartó, meg egy hamutartó pihent szépen elrendezve. Dom felemelte a sótartót.
Egy pillanatig nem tudta, miért tette. De aztán visszaemlékezett, hogy a tavaly előtti nyáron itt ült, pont ennél az asztalnál, a Tranquillity Motelben eltöltött napok első estéjén. Véletlenül kiborított egy kis sót és reflexszerűen, babonásan hátraszórt a válla mögött egy csipetnyit, akaratlanul a fiatal nő arcába, aki éppen mögötte kerülgette az asztalokat.
Dom érezte, hogy ez a kis incidens fontos volt, de nem tudta, miért. A nő miatt? Vajon ki volt az? Egy idegen. Hogy nézett ki? Dom megpróbálta felidézni az arcát, de sikertelenül.
Szíve minden látható ok nélkül zakatolt. Úgy érezte, mintha valami mindent elsöprő felfedezés közelébe került volna.
Igyekezett további részletekre is visszaemlékezni, de nem ment.
Letette a sótartót. Még mindig abban az álomszerű ködben elindult az ablaknál lévő sarokboksz felé. Az asztal szabad volt, de Dom biztos volt benne, hogy az a fiatal nő, még mindig a sót pislogva ki a szempillájából, ehhez az asztalhoz jött, azon a másik estén. - Mivel szolgálhatok?
Dom tudatában volt annak, hogy a sárga pulóveres pincérnő mellette áll és beszél hozzá, de Őt továbbra is megigézte annak a súlyos emléknek a kiemelkedése. Még nem látszott tisztán, de emelkedett, egyre emelkedett. Az a nő, aki a múltjához tartozott, de akinek az arca továbbra is homályos maradt a számára, ebben a bokszban ült, és tündöklően szép volt az alkonyat narancsszínű fényében.
- Uram? Valami baj van?
Az a fiatal nő vacsorát rendelt. Dom is a sajátját fogyasztotta, épp leszállt az éj és... Nem!
Az emlék előúszott a mélységből, s a zavaros felszín alól majdnem a fényre tört, a tudatos énjébe, de az utolsó pillanatban Dom pánikba esett visszarettent tőle, mintha valami gonosz víziszörny borzasztó ábrázatát látná, amely feléje úszik. Hirtelen már nem is akart emlékezni. Dom felkiáltott, hátratántorodott, elfordult az alaposan meglepődött pincérnőtől és rohant. Tudta, hogy az emberek bámulják, de ez egyáltalán nem érdekelte. Csak az számított, hogy kijusson. Nekirontott az ajtónak, feltépte és kiszáguldott az alkonyi - feketében, bíborban és skarlátszínben játszó - ég alá.
Félt. Félt a múlttól. A jövőtől. De leginkább az aggasztotta, hogy valójában nem tudta, mitől fél.

Chicago, Illinois

Brendan Cronin vacsora utánra tartogatta a bejelentését, amikor Wycazik atya tele hassal és egy pohár brandyvel a kezében a legjobb kedvében lesz. De addig is, Wycazik atya és Gerrano atya társaságában elfogyasztotta bőséges vacsoráját: dupla adag krumplit és babot sonkával és elmajszolta hozzá egy házi sütésű kenyér harmadrészét.
Bár visszanyerte az étvágyát, a hitét nem. Mikor Istenben vetett hite összeomlott, borzasztó sötét űr támadt benne, de a kétségbeesés mostanra eltűnt, és az űr, bár megmaradt, összébb zsugorodott. Brendan kezdte érezni, hogy értelmes életet fog élni, olyat, aminek semmi köze nincs az egyházhoz.
A kétségbeesésen talán azért tudott felülemelkedni, mert, karácsony óta, legalább megtett egy utazást az ateizmustól az agnoszticizmusig. A legújabb fejlemények hozzájárultak ahhoz, hogy számoljon egy Erő létezésével, amely nem szükségszerűen utal Istenre, de mindenképpen természetfeletti.
Vacsora után Wycazik atya Brendannal együtt átvonult a dolgozószobába. A rendfőnök kitöltötte az italaikat és elhelyezkedtek a karosszékekbe, a bukott pap egy pohárka snapsszal, felettese pedig brandyvel.
Brendan úgy látta, ennél megfelelőbb alkalma nemigen lesz a bejelentenivalója közlésére:
- Ha beleegyezel, atyám, elutaznék egy időre. Hétfőn szeretnék indulni, ha lehetséges. Nevadába kell mennem.
- Nevadába? - kérdezett vissza Wycazik atya olyan hangsúllyal, mintha a káplán Bangkokot vagy Timbuktut mondott volna. - Miért pont Nevadába?
- Oda szólít engem valami - felelte Brendan a snapsz borsmenta ízével a nyelvén. - Az elmúlt éjjel, álmomban, bár továbbra sem láttam semmi mást, csak tündöklő fényt, hirtelen rájöttem, hol vagyok. Nevadában, Elko megyében. És tudtam, hogy feltétlenül vissza kell mennem oda, hogy magyarázatot találjak Emmy gyógyulására és Winton újraéledésére.
- Vissza? Voltál már ott máskor is?
- Tavaly előtt nyáron. Mielőtt idejöttem a St. Bernadette-be.
Miután elhagyta a hivatalát, melyet Monsignor Orbella mellett töltött be Rómában, Brendan egyenesen San Franciscóba repült, hogy teljesítsen egy megbízatást, amit vatikáni mentorától kapott. Két hetet John Santefiore püspök mellett töltött, aki Orbella régi barátja volt. A püspök egy könyvet írt a pápaválasztások történetéről és Brendant felpakolták kutatási anyaggal, melyet a bíboros gyűjtött Össze Rómában barátja számára.
Miután végzett, Brendannek maradt még két hete, mielőtt jelentkeznie kellett feletteseinél Chicagóban, szülővárosában, ahol kápláni kinevezés várt rá az egyházmegye valamelyik parókiáján. Néhány napot Carmelben töltött, a Monterey-félszigeten. Aztán úgy határozott, hogy közelebbről megnézi azt az országrészt, amelyet még soha nem látott. És Brendan egy bérelt autóval nekiindult a hosszú, kelet felé tartó utazásnak.
Wycazik atya most előrehajolt, a brandys poharat összekulcsolt kezeiben tartva:
- Emlékszem a püspökre, de azt elfelejtettem, hogy autóval jöttél. Közben áthaladtál Elko megyén, Nevadában?
- Megszálltam egy motelben, a semmi kellős közepén. A Tranquülity Motelben. Csak éjszakára akartam maradni, de olyan békés volt a vidék és olyan gyönyörű, hogy maradtam néhány napig. De most vissza kell mennem.
- Miért? Mi történt ott veled?
- Semmi - vonta meg a vállát Brendan. - Pihentem. Szunyókáltam. Elolvastam egy-két könyvet. Sokat tévéztem, mert volt saját parabolaantennájuk.
Wycazik atya felkapta a fejét:
- Mi baj? Egy pillanatig olyan... furcsának tűntél. Olyan kifejezéstelen hangod lett. Mintha gépiesen ismételnél valamit, amit betanultál.
- Csak elmondtam, hogy milyen volt ott.
- Tehát ha nem történt ott veled semmi, akkor miért olyan különleges az a hely? Mi fog történni, ha visszamész?
- Nem tudom biztosan. De valami... hihetetlen. Wycazik atya végül nyersen feltette a kérdést:
- Isten az, aki szólít?
- Nem hiszem. Talán. Egy nagyon bizonytalan talán. Atyám, az engedélyedet szeretném kérni, hogy elmehessek. De ha nem adod áldásodat, akkor is elmegyek.
Wycazik atya egy kicsit nagyobbat kortyolt az italából, mint ami a szokása volt:
- Azt hiszem, valóban menned kell, de nem hinném, hogy egyedül.
- Velem akarsz jönni? - kérdezte Brendan meglepetten.
- Nem. Nekem irányítanom kell a St. Bette-et. De egy tapasztalt és értő szemtanú társaságára van szükséged. Egy papéra, aki jártas az ilyen dolgokban és aki igazolni tud mindenféle csodát vagy jelenést.
- Olyan papra gondolsz, aki a bíboros jóváhagyásával nyomozhat a könnyező szobrokról, vérző feszületekről és mindenféle hisztérikus dolgok ügyében?
- Úgy van - bólintott Wycazik atya. - Monsignor Janney-re gondoltam, aki a püspök irodájában dolgozik. Neki nagy gyakorlata van.
Brendan nem szívesen okozott csalódást a rendfőnökének, de eltökélte, hogy a saját tempójában folytatja a beszélgetést, így félbeszakította:
- Nincs itt szó semmiféle jelenésről, tehát nincs szükség Monsignor Janney-re sem. S a történteknek nincs nyilvánvaló vallási jelentősége vagy forrása.
- És ki mondta, hogy Istennek nincs megengedve, hogy ravasz legyen? - kérdezte Wycazik atya. Vigyora elárulta, biztos benne, hogy megnyeri a vitát.
- Amik történtek, lehetnek pusztán pszichikus jelenségek.
- Ah! Üres beszéd. A pszichikus jelenségek csak a nemhívők szánalmas magyarázatai a munkában lévő isteni kéz megnyilvánulásaira. Vizsgáld meg azokat az eseményeket közelebbről, Brendan; tárd ki a szíved és meg fogod látni az igazságot. Isten hív vissza a kebelére. És én hiszem, hogy egy isteni jelenés van a háttérben.
- De ha isteni kinyilatkoztatásra várunk, akkor miért nem történik itt és most? Miért kell elmennem egészen Nevadáig?
- Talán mert Isten az engedelmességed vizsgálja, amiből kiderül, hogy valóban megvan-e benned a vágy, hogy újra higgy. S ha a vágyad elég erős, akkor legyőzöd magad azzal, hogy végigcsinálod ezt a hosszú utazást És jutalmul valami olyat láthatsz majd, amitől újra hinni fogsz.
- De miért Nevadába kell mennem? Miért nem Floridába, vagy Texasba? Vagy Isztambulba?
- Csak Isten a tudója.
- És miért okozna Isten önmagának ennyi kellemetlenséget, csak azért, hogy egyetlen bukott papot visszaszerezzen?
- Számára, ki a földet és a csillagokat teremtette, ez egyáltalán nem olyan nagy gond. Egy szív ugyanolyan fontos neki, mint egymillió.
- Akkor miért hagyta, hogy elveszítsem a hitemet?
- Talán a hit elvesztése és visszanyerése egyfajta edzési folyamat. És neked azért kell ezen átesni, mert Isten azt akarja, hogy erősebb legyél.
Brendan elmosolyodott és elismerően megrázta a fejét;
- Neked mindenre van válaszod, atyám?
- Isten gyors nyelvvel áldott meg - dőlt hátra elégedetten a székében Wycazik atya.
Brendan tudta, hogy Wycazik atya a bajbajutott papok megmentőjeként ismert és tudta, hogy a rendfőnök nem adja fel egykönnyen - vagy egyáltalán nem. De Brendan eltökélte magában, hogy semmiképpen nem megy Nevadába Monsignor Janney-vel a sarkában.
A másik karosszékből, brandys pohara pereme fölül Wycazik atya nyilvánvaló szeretettel figyelte Brendant, epedve várta, hogy válaszolhasson az újabb ellenérvekre, amit kivédhet kifogyhatatlan, jezsuita türelmével.
Brendan felsóhajtott. Tudta, hogy hosszú estének néznek elé.

Elko megye, Nevada

Miután félelemmel és zavarral eltelve kirohant a Tranquillity Grille-ből, a szürkület utolsó halványuló skarlát és bíborszínű fényébe, Dom Corvaisis egyenesen a motel irodájára ment. Egy családi jelenet kellős közepébe csöppent, ami eleinte tipikus házastársi veszekedésnek tűnt, bár Dom gyorsan észrevette, hogy ez annál furcsább.
Egy barna nadrágos, barna pulóveres, szögletes felépítésű férfi állt a helyiség közepén, a recepcióspult innenső oldalán. Csak öt centivel lehetett magasabb Domnál, de egyéb dimenziókat figyelembe véve sokkal nagyobb volt nála. Mintha tölgyfából faragták volna. Kefefrizurájának szürkesége, cserzett arca jelezte, hogy ötvenes éveiben járhat, bár bikaerős teste miatt némileg fiatalabbnak látszott.
Ez a hatalmas férfi remegett, mintha valami kihozta volna őt a sodrából. Egy asszony állt mellette és különös arckifejezéssel nézett fel rá. Az asszony szőke volt és kékszemű, s fiatalabb a férfinál, bár nehéz volt megítélni a korát. A férfi sápadt arca fénylett a verítéktől. Ahogy Dom átlépte a küszöböt, azonnal rájött, hogy első benyomása téves volt: a fickó nem dühös volt, hanem rémült.
- Nyugalom - mondta a nő. - Próbáld szabályozni a lélegzésedet.
A nagy ember levegő után kapkodott. Vastag nyakát behúzva állt ott, lehorgasztott fejjel, a padlót bámulta és légzésének ritmusa azonnal elárulta a benne növekvő pánikot.
- Lassan és mélyeket lélegezz - mondta a nő. - Emlékezz, mit tanított Dr. Fontelaine. Ha megnyugodtál, kimegyünk egy sétára.
- Nem! - rázta meg hevesen a fejét a nagy ember.
- De igen - mondta az asszony, s egyik kezét nyugtatóan a férfi karjára tette. - Kimegyünk sétálni Ernie és meg fogod látni, hogy ez a sötétség semmiben sem különbözik a Milwaukee-ben megismert sötétségtől.
Ernie. A névtől Dom megdermedt és rögtön eszébe jutott az a négy, holdat ábrázoló poszter, melyre nevek voltak felkaparva Zebediah Lomack nappalijában.
Az asszony Domra pillantott, mire Dom így szólt:
- Egy szobára volna szükségem.
- Tele vagyunk - mondta az asszony.
- Kint van a "Szabad szobák" tábla.
- Oké - mondta a nő. - Rendben, de ne most. Kérem. Menjen át a bisztróba. Jöjjön vissza egy fél óra múlva. Kérem.
Egészen eddig a pontig úgy tűnt, Ernie észre sem vette, hogy Dom ott van a helyiségben. Most felnézett a földről, s a félelem és a kétségbeesés nyögése szakadt ki belőle:
- Az ajtó. Csukja be az ajtót, mielőtt bejön a sötétség!
- Nem, nem, nem - mondta neki határozott, de sajnálattal teli hangon a nő. - A sötétség nem árthat neked, Ernie.
- Utánam jön - hajtogatta a férfi nyomorultul. Dom észrevette, hogy a helyiség természetellenesen
ki van világítva. Asztali lámpák, egy állólámpa a pulton és a neoncsövek a mennyezeten, mind fel voltak kapcsolva.
- Az isten szerelmére, csukja már be az ajtót - fordult az asszony újra Domhoz.
Dom belépett és behúzta maga mögött az ajtót.
- Úgy értettem, kívülről - mondta az asszony nyomatékosan.
Ernie arckifejezése részben félelemről, részben szégyenkezésről árulkodott. Tekintete Domról az ablakra siklott;
- Ott van az üveg mögött. A mérhetetlen sötétség... és jön, egyre csak jön. - Szégyenlősen Domra nézett, aztán újra lehajtotta a fejét, s szemeit szorosan összezárta.
Dom kővé meredt. Ernie irracionális félelme borzasztóan hasonlított ahhoz a rettegéshez, ami belehajtotta Domot, hogy elinduljon álmában és a szekrényekben keressen menedéket.
A nő dühösen Domhoz fordult:
- Miért nem megy el? A férjem nyetofóbiás. Néha fél a sötétben, s mikor rájön egy ilyen roham, együtt kell legyőznünk.
Dom felidézte magában a Lomack nappalijának falára vésett többi nevet - Ginger, Faye - és ösztönösen kiválasztott egyet:
- Rendben, Faye. Azt hiszem, valamennyire értem, hogy miken mennek keresztül.
- Ismerem magát? - pislogott meglepetten a nő a neve hallatán.
- Lehet. Dom Corvaisis vagyok.
- Sose hallottam ezt a nevet - mondta az asszony és továbbra is a férje mellett maradt, miközben az megfordult és még mindig csukott szemekkel az iroda hátsó része felé botladozott.
- Fel kell mennem az emeletre - mondta Ernie és vakon a felhajtható pultajtó felé tapogatózott. - Össze kell húznom a függönyöket, hogy a sötétség ne tudjon bekúszni.
- Nem, Ernie, várj - mondta Faye. - Ne fuss el előle. Dom Ernie elé lépett és kezét a férfi mellkasára tette,
hogy megállítsa:
- Magának rémálmai vannak. Amikor felébred, nem emlékszik rájuk, kivéve, hogy a holdhoz van valami közük.
Faye-nek elakadt a lélegzete.
Ernie meglepetten nyitotta ki a szemeit:
- Honnan tudja?
- Már több, mint egy hónapja nekem is rémálmaim vannak - mondta Dom. - Minden éjjel. És tudok egy férfit, aki annyira szenvedett tőlük, hogy megölte magát.
Ernie és Faye elképedve bámultak rá.
- Októberben - folytatta Dom - mászkálni kezdtem álmomban. Beépített szekrényekben rejtőztem el, vagy fegyvereket gyűjtöttem össze, hogy megvédjem magam. Egyszer álmomban megpróbáltam beszögelni az ablakot, hogy kívül tartsak valamit. Látja, Ernie, én is félek valamitől, ami ott van a sötétben. Lefogadom, hogy ugyanattól, amitől maga. Nem pusztán magától a sötétségtől, hanem valami mástól, valami különöstől, ami ott történt - s az ablak felé intett - odakint a sötétben, azon a hétvégén, a tavaly előtti nyáron.
Ernie még mindig el volt képedve az események ilyen fordulatán. Az ablakon túl közeledő éjszakára nézett, de azonnal el is kapta onnan a tekintetét:
- Nem értem.
- Menjünk fel, ahol összehúzhatja a függönyöket - mondta Dom. - Elmondom azt, amit én tudok. Az a fontos, hogy már nincs egyedül, Ernie. Nincsenek már egyedül többé. És hála istennek, én sem.

New Haven megye, Connecticut

Óramű. A Jack Twist által tervezett rablások mindig óraműszerű precizitással zajlottak le. A páncélautós buli sem volt kivétel.
Az éjszakát sűrűn befedték a felhők. Se a csillagokat, se a holdat nem lehetett látni. Nem esett a hó, de hideg és nedves szél sepert végig a tájon dél-nyugat felől.
A Guardmaster teherautó végigdörgött az üres földek között és közeledett a domb felé, amely mögül Jack karácsony este figyelte. Fényszórói keresztüldöfték a vékony, felszakadozó téli ködfoszlányokat. A hóval borított mezők között kanyarogva az országút leginkább egy fekete szaténszalaghoz hasonlított.
Jack fehér, kapucnis síruhát viselt és félig beásta magát a hóba az országúttól délre, szemben a dombbal. Az út másik oldalán, a domb lábánál, a csapat második tagja, Chad Zepp, szintén fehér terepruhában, ott feküdt egy másik hóba ásott mélyedésben.
A csapat harmadik tagja, Branch Pollard, a domboldalon foglalta el pozícióját, kezében egy Heckler and Koch HK91-es gépkarabéllyal.
A teherautó kétszáz méterre lehetett tőlük. A reflektorok fénycsóvájában megtörve fura ködalakzatok sodródtak át az úton, a sötét földekre.
Hirtelen felvillant a HK91-es torkolattüze a domboldalon. A motor zakatoló hangja mellett is hallani lehetett az eldördülő lövést.
A HK91-es talán a legkiválóbb katonai puska, amit valaha gyártottak. Több száz lövést lehetett leadni vele egyfolytában. Hihetetlenül pontos volt, és még ezer méterről is olyan hatásos, hogy át tudott vinni egy 7.62-es NATO lövedéket egy betonfalon, s még annyi erő maradt benne, hogy megöljön bárkit a másik oldalon.
Ezen az éjszakán azonban nem szándékoztak megölni senkit. Az infravörös teleszkópos irányzékkal célozva Pollard az első lövéssel szétlőtte a Guardmaster jobb első kerekét.
A teherautó vadul kifarolt, majd jégre futva csúszni kezdett.
Még javában csúszott a páncélautó, de Jack már talpra ugrott és rohant. Átugrott egy árkot és a teherautó előtt az útra rontott, mely tankként robogott felé. Az utolsó pillanatban a sofőr visszanyerte uralmát a jármű felett és sikerült megállítania, mintegy tizenöt méterre Jacktől.
Jack látta, hogy a Guardmaster-csapat egyik tagja izgatottan beszél a rádiójába. De a próbálkozás hiábavaló volt. Attól a pillanattól, hogy Pollard leadta a lövést, Chad Zepp, még mindig a hóban rejtőzve, az úttól északra bekapcsolt egy akkumulátorról működő rádióadót, mely éles, metsző, statikus sistergéssel megzavarta a páncélautó frekvenciáját.
Ahogy a feltámadó szél ködpamacsokat sodort Jack felé, ő ott állt az út közepén és valahogy csupasznak érezte magát a fényszórók ragyogásában. Könnygázpuskájával kényelmesen megcélozta a teherautó hűtőrácsát. A fegyver brit gyártmány volt, antiterrorista alakulatok számára tervezték. Más könnygáz-fegyverek gránátokat lőttek ki, amelyek a becsapódáskor lőtték ki bénító gázukat, ezzel az ablakokra kellett célozni. De ha a terroristák elfoglaltak például egy követséget, rendszerint bedeszkázták az ablakokat. Az új brit fegyvernek, melyre Jack egy fekete piaci kereskedőnél tett szert Miamiban, ötcentis belső csőátmérője volt és nagysebességű, fémburkolatú könnygázpatront lőtt ki, mely keresztül tudott hatolni egy faajtón, vagy áttörte a bedeszkázott ablakokat. Amikor Jack meghúzta a ravaszt, a patron áttört a teherautó hűtőrácsán, be a motorházba. Az ártalmas, sárga gáz a szellőzőrendszeren szivárogni kezdett az utastérbe.
Az őröket arra képezték ki, hogy válsághelyzet esetén maradjanak a fülkében. De mivel későn kapcsolták ki a fűtést és későn állították le a ventillátorokat, fulladozni kezdtek a könnygázzal telítődő kabinban. Kinyitották az ajtókat és köhögve, fuldokolva buktak ki a hideg, téli éjszakába.
A vakító, fojtó gáz ellenére a sofőr előhúzta a revolverét. Térdre esett, levegő után kapkodott, könnyben úszó szemekkel kereste a célpontot.
De Jack kirúgta a fegyvert a kezéből, kabátjánál fogva megragadta a férfit és a teherautó elejéhez rángatta, majd odabilincselte a lökhárító merevítőrúdjához.
Közben Branch Pollard is leszaladt a dombról, most épp a másik tiltakozó őrt bilincselte oda a lökhárító másik végéhez.
Mindkét őr dühösen azon igyekezett, hogy gáztól égő szemük kitisztuljon valamennyire, hogy megnézhessék támadóik arcát, de ez hiábavaló erőfeszítés volt, mert Jack, Pollard és Zepp símaszkot viselt.
Jack és Pollard a teherautó hátuljához szaladt, bár nem azért siettek, mert attól féltek, hogy megláthatják őket egy arra elhaladó járműből. Amíg ők nem végeztek, semmiféle autó nem fog erre jönni. Attól a pillanattól, hogy a Guardmaster belépett a területre, Hart és Dodd, a csapat két utolsó tagja az út mindkét végét lezárták lopott mikrobuszaikkal, melyeket újrafestettek és felszerelték az Útfenntartók jelzéseivel. Hogy még meggyőzőbb legyen az egész, villogók fénye lüktetett a mikrobuszok tetején és világító terelőbakokat helyeztek el keresztbe az úton. Az volt a mese, hogy a lezárt útszakaszon felborult egy tartálykocsi.
Mint az óramű.
Mikor Jack és Pollard a teherautó hátuljához értek, Chad Zepp már ott volt. Az akkumulátorról működő erős lámpa fényében, melyet már ő erősített oda egy mágnes segítségével, Zepp éppen lecsavarozta a raktér ajtaján lévő zármechanizmust fedő védőlemezt.
Hoztak magukkal robbanószert is, de ha az ember egy olyan jól megépített teherautót akar meghámozni, mint a Guardmaster, megvolt annak a kockázata, hogy a robbanóanyag csak összeolvasztja a zárszerkezetet, még szorosabban lezárja a mézesbödönt. Meg kellett próbálniuk úgy áthatolni a záron, hogy a robbantás csak végső megoldásként jöjjön számításba.
Legalább ezer lehetséges kombináció létezett, ezzel legalább másfél órát elvesztegettek volna, ha mindet kipróbálják. Ez kockázatos volt.
Chad Zepp eltávolította a védőlemezt a zárról. A tíz megszámozott gomb ott maradt, de így jobban szemügyre lehetett venni a mögöttük lévő mechanizmust is.
Zepp vállán egy elemmel működő, diplomatatáska nagyságú komputer lógott, amellyel fel lehetett térképezni az elektronikus zárak és riasztók áramköreit. Kizárólag katonai, kémelhárítási és hírszerzési célokra szánták, a nagyközönség számára elérhetetlen volt. Engedély nélküli birtoklása törvénybeütköző cselekménynek minősült. Hogy szerezzen egy ilyen komputert, Jack elutazott Mexico Citybe és 25 000 dollárt fizetett egy fegyverkereskedőnek a feketepiacon, akinek volt egy embere a készüléket gyártó cégnél.
Három kihúzható szonda tartozott a géphez, Jack kihúzta az elsőt a mélyedéséből: úgy nézett ki, mint egy rézvégű, fém hőmérő, félméteres zsinóron. Jack közelebbről is megszemlélte az elektronikus zár részben szétszedett belsejét és óvatosan belehelyezte a vékony szondát az első két gomb közé, az "1"-es gomb aljához. A kijelző sötét maradt. Továbbvitte a szondát a 2-es gombhoz, aztán a 3-ashoz. Semmi. De mikor a 4-es gombot érintette, egy halványzöld szó - HELYES - jelent meg a képernyőn.
Ez azt jelentette, hogy a háromjegyű zárkód középső számjegye a négyes volt. Miután bepakolták a pénzeszsákokat a raktérbe az utolsó megállójuknál, a sofőr beütötte a négyest, hogy aktiválja a zárat. Ennek a gombnak az érintkezője tehát zárva marad egészen, míg a teljes kódot be nem ütik, ezáltal kinyitva az ajtót.
Három ismeretlen számjegy lehetséges kombinációk száma ezer. De most, hogy csak az első és utolsó számjegyet kellett megtalálniuk, csak száz kombináció maradt.
Jack előhúzott egy másik szerkezetet a gépből. Ez is egy félméteres zsinórra volt erősítve, de ez ecsetre emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy ennek csupán egyetlen egy sörtéje volt. A sörte fényesen izzott, merev volt, mégis rugalmas. Jack számról-számra mozgatta a sörte-szondát. A kijelző villant egyet, aztán megmutatta a kapcsolási rajz részleges diagramját.
A sörte, melyet Jack a mechanizmus belsejébe illesztett, lényegében egy optikai lézer rostja volt, kifinomultabb változata azoknak a készülékeknek, amelyekkel a szupermarketek pénztárainál az árucikkek vonalkódját olvassák le. A komputer nem arra volt beprogramozva, hogy vonalkódokat olvasson le, hanem hogy felismerje a kapcsolási sémát és reprodukálja a képernyőn.
Jacknek háromszor is arrébb kellett mozdítania a szondát, mielőtt a komputer képes volt összerakni a kapcsolási séma képét. A diagram izzó, zöld vonalakból és jelekből állt össze a miniatűr videokijelzőn. Három másodperc fontolgatás után a komputer négyzeteket rajzolt a diagram két kis része köré, jelezte a pontokat, ahol az áramkörbe könnyedén be lehetett kapcsolódni. Aztán megjelent a tízszámos billentyűzet képe a diagram fölött, és megmutatta, hogy az a két pont hol kapcsolódik a zármechanizmusnak azzal a részével, amely látható volt Jack számára.
- Van egy jó kis pont a négyes gomb alatt - mondta Jack.
- Befúrjak oda? - kérdezte Pollard.
- Nem hiszem, hogy szükséges.
Jack visszahelyezte az optikai szondát a mélyedésbe, s kihúzott egy harmadik karcsú szerkezetet, melynek valami szivacsos, hálószerű anyag volt a végén, amilyet Jack még soha nem látott. Jack behelyezte a zármechanizmus apró résébe, a 4-es gomb aljánál, lassan fel és le mozgatta, majd balra és jobbra, amíg a komputer hangjelzést adott és a miniatűr videokijelzőn villogni kezdett a BEHATOLÁS felirat.
Amíg Jack a helyén tartotta a letapogató pálcát, Chad Zepp pedig a gépet fogta a kezében, Pollard a komputer kis programozótábláján betáplálta az instrukciókat. A BEHATOLÁS szó eltűnt és egy másik jelent meg a képernyőn: RENDSZERELLENŐRZÉS HELYREÁLLT. A komputer most már közvetlenül a zárkódot tartalmazó mikrolapkát irányította.
A SLICKS-nek csupán kilenc másodpercre volt szüksége, hogy rátaláljon a helyes kódra - 545.
Négy egyidejű dörrenéssel a tolózárak visszahúzódtak.
Jack visszahelyezte a letapogató pálcát a helyére és kikapcsolta a komputert. Csak négy perc telt el a teherautó jobb első gumiját szétrobbantó puskalövés óta.
Mint az óramű.
Amint Zepp újra a vállára akasztotta a komputert, Pollard kinyitotta a páncélautó hátsó ajtaját. Az övék volt az Összes pénz.
Zepp vidáman felnevetett. Jókedvű kiáltással Pollard felszökkent a raktérbe, és elkezdte kiadogatni a kövér vászonzsákokat.
De Jack még mindig azt a hideg ürességet érezte a belsejében.
Hirtelen pár hópehely jelent meg a szélben.
Az a megmagyarázhatatlan változás, amely hetekkel azelőtt kezdődött Jackben, most a végéhez közeledett. Jacket már nem érdekelte, hogy bosszút álljon a társadalmon. Céltalannak érezte az életét és önmagát olyan sorsára hagyottnak, mint a szélben sodródó hópelyhek.

Elko megye, Nevada

Faye Block kitette a TELTHÁZ táblát, hogy ne zavarja őket senki.
A recepció feletti lakásban ültek, a vidám konyhában az asztal körül. Minden roló le volt húzva. A Block-házaspár kávét iszogatott és szinte megigézve hallgatta Dom történetét.
Az egyetlen pont, amelynél kételyüknek adtak hangot, akkor volt, mikor Dom elmesélte nekik a papírholdak lehetetlen táncát Zebediah Lomack renói házában. De Dom oly élethűen és olyan éles részletességgel írta le a megdöbbentő eseményt, hogy érezte, libabőrös lesz a karja és látta, hogy a saját rettegése átragad Faye-re és Ernie-re is.
A legnagyobb hatással a két polaroidkép volt rájuk, mely két nappal Portland-be való elrepülése előtt érkezett Dom részére az ismeretlen jóakarótól. Tanulmányozták a képet, melyen a zombi-arcú pap egy íróasztal mögött ült, s biztosak voltak benne, hogy a kép a moteljük egyik szobájában készült. A másik fotó, mely a szőke nőt ábrázolta, ágyban fekve, karjában az intravénás csővel, közeli kép volt, amelyen nem lehetett látni a szobát, de felismerték a felvétel egyik sarkában felfedezhető virágmintás lepedőt; ilyen ágyneműt több szobában is használtak egészen tíz hónappal ezelőttig.
Dom legnagyobb meglepetésére ők is kaptak egy hasonló fotót. Ernie emlékezett rá, hogy egy sima, fehér borítékban érkezett december 10-én, öt nappal azelőtt, hogy elrepültek Milwaukee-be. Faye előkereste a földszinti irodában álló íróasztal középső fiókjából, majd mint az összeesküvők, összehajoltak a konyhaasztal felett, a képet tanulmányozva. A képen három ember volt látható - egy férfi, egy nő és egy gyerek - akik a napsütésben álltak a 9-es szoba ajtaja előtt. Mindhárman sortot, pólót és szandált viseltek.
- Felismerik őket? - kérdezte Dom.
- Nem - mondta Faye.
- Én viszont érzem, hogy emlékeznem kellene rájuk - mondta Ernie.
- Napfény... nyári ruhák... - mondta Dom. - Tehát majdnem biztosan levonhatjuk azt a következtetést, hogy a tavaly előtti nyáron készült, azon a hétvégén, július 6-a péntek, s az azt követő kedd között. Ez a három ember részese volt a történteknek, akármi is az. Talán ők is ártatlan áldozatok, mint mi. És a mi ismeretlen jóakarónknak az a célja, hogy eszünkbejussanak.
- Akárki küldte is őket - mondta Ernie, - egyike lesz azoknak, akik kiradírozták az emlékeinket. Tehát miért akarna felkavarni minket?
Dom vállat vont:
- Talán soha nem hitte el igazán, hogy helyes volt - mármint amit velünk tettek. Talán azért működött együtt a többiekkel, mert parancsot teljesített, s ez azóta nyomja a lelkiismeretét. Akárki is, fél nyíltan kirukkolni azzal, amit tud. Csak közvetett módon teheti.
Hirtelen Faye felállt az asztaltól:
- Öt heti posta halmozódott fel, amíg távol voltunk. Talán van valami érdekes közte.
Ahogy Faye távolodó léptei végigvisszhangoztak a lépcsőkön, Ernie így szólt:
- Sandy - a pincérnőnk a bisztróban - válogatta szét a postát és kifizette a számlákat, ahogy megérkeztek. De a többit csak bedobta egy nagy borítékba. Mióta visszajöttünk, úgy el voltunk foglalva, hogy nem is törődtünk vele, hogy átnézzük, mit hozott a postás.
Faye két sima borítékkal a kezében tért vissza. Izgatottan kinyitották az elsőt. Egy polaroidkép volt benne, mely egy férfit ábrázolt, aki egy ágyon feküdt, karjában egy intravénás tűvel. Ötvenes éveiben járhatott. Sötét haja volt és kopaszodott. Rendes körülmények között valószínűleg nagyon joviális fickó lehetett. De üres tekintettel bámult a fényképezőgép lencséjébe, ernyedt arccal, zombiszerű szemekkel.
- Istenem, ez Calvin! - kiáltott fel Faye.
- Igen, ő - helyeselt Ernie. - Cal Sharkle. Kamionsofőr, aki Chicago és San Francisco között járt.
- Majdnem mindegyik útja során megáll a bisztrónál - mondta Faye. - Néha, mikor nagyon ki van dőlve, itt marad éjszakára is. Nagyon kedves ember.
- Milyen társaságnak szállít? - kérdezte Dom.
- Magánzó - mondta Ernie. - Saját szakállára dolgozik.
- Tudják, hogy lehetne kapcsolatba lépni vele?
- Nos, mindig aláírja a regisztert, ahányszor csak
bejelentkezik - mondta Ernie. - Tehát meg kell lennie a címének. Azt hiszem, valahol Chicago környékén lakik.
- Majd később ellenőrizzük. Most nézzük a másik borítékot.
Faye kinyitotta. Egy újabb polaroidkép. Ez is egy férfit ábrázolt, aki a Tranquillity Motel egyik ágyán feküdt, intravénás tűvel a karjában. Mint a többiek, ő is lélektelen, üres szemekkel nézett a kamerába, melyről Domnak a horrorfilmek jutottak az eszébe.
De ezúttal mindannyian felismerték. Dom volt az.

Las Vegas, Nevada

Mikor eljött a lefekvés ideje, Marcie még a szobája sarkában álló kisasztalnál ült, mélyen elfoglalva magát a hold-gyűjteményével.
Jorja az ajtóban állt és nézte. A kislány úgy belemélyedt a munkába, hogy észre sem vette az anyját.
A holdakkal teli album mellett egy doboz színes zsírkréta hevert. Marcie az asztal fölé görnyedt, s gondosan színezte az egyik holdfelszínt. Ez új fejlemény volt, és Jorja eltűnődött azon, hogy vajon mit jelenthet.
Egy hete, mióta Marcie elkezdte újságkivágásokból összerakni a gyűjteményét, megtöltötte az albumot. Csak szerény forrásokkal rendelkezett, ahonnan fotókat szedhetett össze, tehát rajzolt több száz képet, amit hozzátett egyhangú galériájához. Mintának pénzérméket, befőttes üvegek tetejét, vázákat, poharakat, konzervdobozokat, gyűszűket használt, s azokkal rajzolta rá a holdformákat mindenféle méretben papírzacskókra, borítékokra, csomagolópapírra. Nem töltötte minden idejét az albummal, de minden nap egy kicsivel több időt áldozott rá, mint a megelőző napon.
Dr. Ted Coverly, a pszichológus, aki Marcie-t kezelte, annak a véleményének adott hangot, hogy a kislány orvosoktól való irracionális félelme nem csillapodott. Csak most a félelmét a holddal való foglalatoskodásával fejezi ki. Mikor Jorja megjegyezte, hogy Marcie nem tűnik különösebben rémültnek a holdakat illetően, Coverly azt mondta:
- Nos, nem szükségszerű, hogy a félelem egy másik fóbiában fejeződjék ki. Megmutatkozhat más formában is... például, mint ez a bizonyos fokú megszállottság.
Jorja egyszerűen nem fogta föl, honnan származik lánya félelme. Coverly megnyugtatta:
- Ezért választottuk a terápiát - hogy megértsük. Ne aggódjon, Mrs. Monatella.
De Jorja bizony aggódott.
Aggódott, mert Alan csupán előző nap ölte meg magát. Még nem mondta el Marcie-nak. Miután elhagyta Pepper Carrafield lakását, felhívta Coverlyt, hogy a tanácsát kérje. A pszichológus el volt képedve, hogy Alan is a holddal álmodott és a lányától függetlenül benne is kifejlődött a hold iránti heves vonzódás.
- Jöjjenek együtt a találkozóra. Majd együtt megmondjuk neki.
Jorja attól félt, hogy Alan nemtörődömsége ellenére Marcie-t le fogja sújtani apja halálhíre.
Ahogy Jorja ott állt a hálószoba ajtajában és Marcie-t nézte, hirtelen tudatára ébredt a kislány törékenységének. Az élet még egy macho számára is bizonytalan volt és ködös, s a létezés minden napja küzdelmet jelentett a nehézségekkel. De egy olyan kicsi gyereknek, mint Marcie, az élet egyenesen csodának látszott. Jorja rájött, milyen könnyen elveszítheti egyetlen lányát.
S mikor végül a kislányhoz szólt, alig tudta legyőzni a remegést a hangjában.
- Drágám, jobb lenne már pizsamába bújni és fogat mosni.
A kislány zavarodottnak látszott, mintha nem lenne egész biztos abban, hogy hol van, vagy hogy Jorja kicsoda. Aztán tekintete kitisztult és olyan mosollyal nézett az anyjára, hogy a vajat is megolvasztotta volna.
- Szia, anya. Holdakat színezek.
- Ideje lefekvéshez készülődni - mondta Jorja.
- Még egy kicsit, jó? - Akislány nyugodtnak tűnt, mégis olyan erősen szorította a zsírkrétát, hogy az ujjpercei belefehéred tek. - Még néhány holdat ki szeretnék színezni.
Jorja legszívesebben széttépte volna azt a gyűlöletes albumot. De Dr. Coverly figyelmeztette, hogy ha megtiltaná, hogy tovább gyűjtse a képeket, ezzel csak fokozná irántuk a szenvedélyét.
- Holnap rengeteg időd lesz színezni kicsim. Marcie vonakodva becsukta az albumot, félretette a
krétáit és a fürdőszobába ment, hogy megmossa a fogát.
A gyerek asztalánál állva Jorját hirtelen elöntötte a kimerültség. Amellett, hogy teljes műszakban dolgozott, beszélt a halottkémmel is, virágokat rendelt és elrendezte a temetés részleteit, melyet hétfőre terveztek. Felhívta Alan elhidegült apját is Miamiban, hogy elmondja neki a rossz hírt. Jorja halálosan fáradt volt. Rosszkedvűen, elcsigázva nyitotta ki az albumot.
Minden vörös volt. A kislány minden holdat vörösre színezett ki, azokat is, amiket ő rajzolt és azokat is, amelyeket magazinokból vágott ki. Már vagy ötven holdat kiszínezett így.
A vörös szín mélyen zavarba ejtette Jorját. Úgy tűnt, mintha Marcie valami baljóslatú esemény bekövetkeztét látná előre.

Elko megye, Nevada

Faye Block lement az irattartó szekrényekhez, ahonnan előhalászta azt a nyilvántartást, amit a tavaly előtti nyáron használtak. Miután visszatért, a könyvet Dom elé tette a konyhaasztalra és megmutatta neki a július 6-ára péntekre és július 7-ére, szombatra vonatkozó vendéglistát.
- Itt van, úgy, ahogy Ernie-vel emlékeztünk. Akkor péntek éjszaka történt, hogy lezárták az államközi utat, mert valami toxikus szivárgás történt. Egy rakomány veszélyes vegyi anyagot szállítottak el Shenkfield felől. Az katonai terület, körülbelül tizennyolc mérföldnyire, délnyugatra innen. Egészen keddig zárva kellett tartanunk a motelt, amíg nem rendezték a helyzetet.
- Shenkfield egy elszigeteltgyakorlóterep, ahol kémiai és biológiai fegyverekkel kísérleteznek, tehát az a szar, amit a teherautó szállított, nagyon durva lehetett - mondta Ernie.
Faye folytatta, de új árnyalat került a hangjába, mintha gondosan bemagolt sorokat idézne:
- Útakadályokat emeltek és utasítottak minket, hogy ürítsük ki a veszélyes zónát. A vendégeink a saját autóikban távoztak. - Az asszony arca továbbra is kifejezéstelen maradt. - Ned és Sandy Sarvernek megengedték, hogy felmenjenek a lakókocsijukhoz, Beowawe mellett, mert az kívül esett a karanténon.
- Lehetetlen - mondta Dom elképedve. - Nem emlékszem semmiféle evakuációra. Itt voltam. Emlékszem, hogy olvastam, színhelyet kerestem az új novelláimhoz... de ezek az emlékek oly bizonytalanok, hogy gyanítom, nem is igaziak. De itt voltam és valami furcsa történt velem. - Az őt ábrázoló polaroidképre mutatott. - Itt a bizonyíték.
Mikor Faye újra megszólalt, a hangja merevebb volt, mint előtte, és Dom fura idegenséget látott a szemeiben, üveges ürességet.
- Amíg el nem takarították azt a vegyi anyagot, Ernie és én a barátainknál maradtunk, akiknek van egy kis ranchuk a hegyekben, tíz mérföldre észak-keletre innen. A nevük Elroy és Nancy Jamison. Nehéz volt a kiömlött vegyszert összeszedni. A hadseregnek több, mint három napra volt szüksége ahhoz, hogy elvégezzék a munkát. Egészen kedd reggelig nem engedtek vissza.
- Mi történt magával, Faye? - kérdezte Dom.
- Tessék? - pislogott rá Faye. - Hogy érti ezt?
- Olyan volt a hangja, mintha... be lenne programozva erre a kis szövegre.
- Miket beszél? - kérdezte Faye és őszintén zavarba esett.
- Faye - ráncolta össze a homlokát Ernie. - Tényleg furcsa lett a hangod.
- Csak azt magyaráztam, hogy mi történt. - Az asszony előrehajolt és ujjával a regiszter pénteki oldalára mutatott. - Látjátok, kiadtunk tizenegy szobát, mire aznap éjjel lezárták az államközi utat. De senki nem fizette ki a szobákat, mert senki sem maradt itt. Mindenkit evakuálni kellett.
- Ott van az ön neve is, hetedik a listán - mondta Ernie.
Dom az aláírására bámult és a Utah-ban, Mountainview-ban lévő címre, amelyre akkoriban költözött. Arra emlékezett, hogy bejelentkezett, de arra egyáltalán nem, hogy még ugyanazon az éjjelen autóba ült és továbbindult, valami evakuálási parancs miatt:
- Látták önök a felborult tartálykocsit?
- Nem - rázta meg a fejét Ernie. - A teherautó pár mérföldnyire innen borult fel. - Ugyanazon a fakó hangon beszélt, ahogy az előbb Faye. - A hadsereg szakértői Shenkfieldből aggódtak, hogy a szél széthordhatja avegyi anyagot, tehát a karanténzóna elég nagy volt.
Dom megborzongott. Faye-re nézett és látta, hogy az asszony is észrevette férje szavainak természetellenes hangnemét:
- Ugyanígy hangzott, amit az előbb ön mondott, Faye. - Dom Ernie-re nézett. - Ugyanazt a forgatókönyvet programozták be mindkettőjükbe.
- Azt mondja, hogy a baleset nem is történt meg? - kérdezte Faye.
- Meg kellett történnie - mondta Ernie Domnak. -Egy ideig szorgalmasan eltettük az újságkivágásokat az Elko Sentinelből. De azt hiszem, a végén kidobtuk mindet.
- Megkérdezheti Elroy és Nancy Jamisont - mondta Faye. - Itt voltak aznap este látogatóban. És mikor el kellett hagynunk a területet, felajánlották, hogy elszállásolnak minket a kiürítés idejére.
Dom savanyúan elmosolyodott:
- Ha itt voltak, akkor látták, amit mi is, és ki is radírozták az elméjükből. Arra emlékeznek, hogy elvitték önöket a házukba, mert utasították őket, hogy erre emlékezzenek. A valóságban valószínűleg ők is itt maradtak, és átestek az agymosáson, ugyanúgy, mint mi.
- Én már szédülök - mondta Faye.
- De a fenébe is, a mérges vegyi anyagok szivárgása és az evakuáció megtörtént - mondta Ernie. - Benne volt az újságokban.
Domnak egy olyan zavarbaejtő magyarázat jutott eszébe, amitől bizseregni kezdett a fejbőre.
- Mi van, ha mindenki, aki itt volt azon az éjszakán, valóban megfertőződött valami vegyi, vagy biológiai fegyvertől? És mi van, ha a hadsereg és a kormány elleplezte a dolgot, hogy elkerüljék a több millió dolláros kártérítési igényeket? Talán tényleg lezárták az országutat és bejelentették, hogy mindenkit biztonságban evakuáltak, miközben valójában nem jutottunk ki időben. Aztán a motelt klinikának használták, fertőtlenítettek minket, amennyire tudtak, kiradírozták az incidens emlékét az agyunkból és újraprogramoztak minket hamis emlékekkel, tehát sose fogjuk megtudni, mi történt velünk.
Egy percig döbbent csendben bámultak egymásra.
Nem azért, mert ez a forgatókönyv teljesen igaznak tűnt, mert nem erről volt szó. Hanem azért, mert ez volt az első forgatókönyv, ami megmagyarázta a pszichológiai problémáikat és a leszedált embereket a polaroid-képeken.
Aztán Faye és Ernie ellenvetéseken kezdtek gondolkodni. Először Ernie adott hangot az övének:
- Ebben az esetben az lett volna a logikus, hogy olyan hamis emlékeket kreáljanak, amelyek szorosan kapcsolódnak a vegyi szivárgásról és az evakuációról szóló fedősztorihoz. S pontosan ezt tették Faye-jel és velem, a Jamisonékkel, meg Ned és Sandy Sarverrel. Miért nem tették ugyanezt magával is? Ez irracionális és kockázatos. Úgy értem, az emlékeink közötti radikális különbségek lényegében azt bizonyítják, hogy maga, vagy mi - vagy mindannyian - agymosáson estünk át.
- Nem tudom, miért van ez - mondta Dom. - Ez egy további rejtély, amit meg kell fejtenünk.
- És van egy másik hiba is ebben az elméletben - mondta Ernie. - Ha megfertőződtünk volna valami biológiai fegyvertől, akkor nem engedtek volna el minket három nappal később.
- Rendben - mondta Dom. - Tehát vegyi anyag volt, de nem vírus és nem baktérium. Valami olyasmi, amit ki tudtak mosni a szervezetünkből.
- Annak sincs semmi értelme - mondta Faye. - Mert azok az anyagok, amiket Shenkfieldnél tesztelnek, mind halálosak. Mérges gázok. Ideggázok. Mindenféle förtelmes anyag. Ha egy ilyen felhő ereszkedett ránk, akkor meghaltunk volna, de minimum agykárosodottak, vagy nyomorékok lennénk.
- Talán egy lassan ható anyag volt - vélte Dom. - Ami tumort okoz, leukémiát, vagy más olyan állapotot, ami csak két, három, vagy öt év múlva kezd mutatkozni.
Ez a gondolat megint hallgatásba kergette őket. A konyhai óra ketyegését hallgatták, a szél gyászos fuvolázását az ablakokon, s azon tűnődtek, hogy vajon már elkezdtek-e csírázni bennük a rosszindulatú daganatok.
Végül Ernie így szólt:
- Lehet, hogy megfertőződtünk és lehet, hogy mindannyian lassan rohadunk belülről, bár én nem hiszem. Végül is, Shenkfieldnél potenciális fegyvereket tesztelnek. És mi haszna lenne egy olyan fegyvernek, amely csak évek múlva öli meg az ellenséget.
- Lényegében semmi - értett egyet vele Dom. - Azonkívül, hogyan magyarázná a vegyi fertőzés azt
a bizarr élményt, amelyben Lomack házában volt része? - kérdezte Ernie.
- Arra van egy ötletem - mondta Dom. - De most, hogy tudjuk, lezárták ezt az egész területet a mérges szivárgás ürügyével - akár volt ilyen, akár nem - a teóriám, hogy agymosást hajtottak végre rajtunk, sokkal hitelesebben hangzik. Mert idáig nem tudtam megmagyarázni, hogyan tud valaki tetszés szerint a hatalmában tartani minket, elég hosszú ideig, hogy kitöröljék a memóriánkból, amit láttunk. Tehát... most legalább elképzelésünk már van, kivel is állunk szemben. Az Egyesült Államok hadseregével, amely talán összejátszik a kormánnyal, talán egyedül cselekszik, mindenesetre megpróbálnak titkolni valamit. Én nem tudom, más hogy van vele, de a gondolat, hogy egy ilyen hatalmas ellenséggel állok szemben, halálra rémit.
- Egy olyan régi bunkónak, mint nekem - mondta Ernie, - szinte kötelessége gúnyosnak lennie, ha a hadseregről van szó. De nem ördögök, ezt tudni kell. Nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy egy gonosz, jobboldali összeesküvés áldozatai vagyunk. Ha a hadsereg és a kormány van a történtek mögött, nekik nincsenek szükségszerűen erkölcstelen indítékaik. Valószínűleg azt gondolják, hogy az egyetlen lehetséges dolgot cselekedték, ami az adott körülmények között lehetett.
- Akárhogy is - mondta Faye, - le kell ásnunk a dologba. Ha nem tesszük, Ernie nyetofóbiája egész biztos rosszabbodni fog. És az ön alvajárásával szintén ez lesz a helyzet, Dom. És akkor mi lesz?
Mindannyian tudták a választ. Puskacső a szájba, ahogy Zebediah Lomack tette.
Dom lepillantott a motel vendégkönyvére, amely előtte hevert az asztalon. Négy névvel az Övé felett meglátott egy másikat, mely felvillanyozta. Dr. Ginger Weiss. Egy bostoni cím volt a neve mellett.
- Ginger - mondta. - A negyedik név azon a holdat ábrázoló poszteren.
Ezenkívül Cal Sharfde, a Block-házaspár teherautósofőrbarátja Chicagóból, az egyik polaroidképzombiszemű alanya, éppen Dr. Weíss előtt jelentkezett be a motelbe. A vendégek, akik azon a napon jelentkeztek be, Mr. és Mrs. Alan Rykoff volt és a lányuk, Las Vegasból. Dom le merte volna fogadni, hogy ők az a fiatal család, akikről a 9-es szoba előtt készült kép. Zebediah Lomack neve nem volt a regiszterben, tehát ő valószínűleg volt olyan peches, hogy csak vacsorázni állt meg a bisztrónál, Reno és Elko között. A több név közül az egyik lehetett a fiatal papé is, arról a másik polaroidképről, de ha így volt, akkor úgy írt alá, hogy nem adta meg a címét.
- Beszélnünk kell ezekkel az emberekkel - mondta izgatottan Dom. - Holnap elkezdhetjük keresni őket és meglátjuk, mire emlékeznek ők azokból a júliusi napokból.

Chicago, Illinois

Brendan Cronin hajthatatlan maradt és végül sikerült elérnie, hogy Wycazik atya elengedje Nevadába, Monsignor Janney nélkül, akit az isteni csodák szemtanújaként küldtek volna vele.
Este negyed tizenegykor már ágyban volt. Az oldalán feküdt a sötétben, az ablakra bámult, ahol valami bágyadt fény derengett a zúzmarás ablaktáblán. Az ablak az udvarra nézett, ahol a napnak ebben az órájában nem égtek fények, Brendan tudta, hogy a hold sugárzását látja, amely visszatükröződik arról a vékony jégrétegről, amely ráfagyott az üvegre. A hold olyan pályán haladt, hogy az este folyamán a dolgozószobából nyomon lehetett követni a mozgását, a dolgozószoba viszont a parókia másik oldalán helyezkedett el; a hold nem lehetett az udvar felett, hacsak nem csinált egy kilencven fokos fordulatot. Miközben Brendan türelmesen várta, hogy ráköszöntsön az álom, kíváncsiságát egyre inkább felkeltették a mintázatok, amelyeket ezek a másodlagos, a zúzmarában rabul esett holdsugarak hoztak létre.
- A hold - suttogta Brendan és meglepődött saját hangjától. - A hold.
Lassan rájött, hogy valami rejtélyes dolog történik vele.
Először pusztán a jég és a holdfény harmonikus kölcsönhatása bűvölte el, de hamarosan sokkal erősebb lett ez az érzés. Nem tudta levenni a szemét a gyöngyházfényű ablakról. Úgy vonzotta Brendant, mint Odüsszeusz hajósait a szirének dala. Mielőtt ráeszmélt volna, hogy mit csinál, egyik kezét az ablak felé nyújtotta, bár nem tudta volna megérinteni onnan, ahol feküdt. Nagyon szeretett volna ott lenni a fényben; nem abban, amelyik jelen volt a zúzmarában, hanem abban a másik, arányló ragyogásban, melyet álmaiban látott.
- A hold - suttogta újra.
Szívverése felgyorsult. Remegni kezdett.
Hirtelen az üvegen a cukorszerű zúzmara megmagyarázhatatlan változáson ment keresztül. Ahogy Brendan nézte, a zúzmara olvadni kezdett az ablaktábla széleitől a közepe felé. Néhány másodperc múlva, mikor az olvadás abbamaradt, csak egy körülbelül húsz centiméter átmérőjű jégkör maradt, amely hátborzongatóan ragyogott az ablaktábla egyébként tiszta, száraz és sötét téglalapjának közepén. A hold.
Brendan tudta, hogy ez egy jel, de nem tudta, hogy kitől vagy mitől érkezett és mit jelent.
Karácsony éjjelén, melyet szülei házában töltött Bridgeportban, Brendannak volt egy álma a holdról. Apját és édesanyját is felriasztotta hangos, pánikszerű kiáltásával. De az álomból semmire sem emlékezett. Azóta, egyik álmában sem bukkant fel újra a hold, de mindegyik kapcsolatban állt azzal a titokzatos hellyel, amelyet elárasztott a vakító, arányló fény.
Kezét még mindig az ablakon csillogó jégminta felé nyújtotta, mikor a foszforeszkáló zúzmara fényesebb lett, mintha valami különös vegyi reakció kezdődne a jégkristályokban. A jégkör tejfehér árnyalata élesebb lett, majd ragyogóbb, szikrázó kör vált belőle.
Vadul zakatolt a szíve és biztos volt abban, hogy egy meghökkentő jelenés szélén egyensúlyozik. Továbbra is az ablak felé tartotta a kezét, már-már sokkos állapotban volt, mikor egy fénynyaláb leugrott a zúzmara-holdról és az ágyra vetült. Ahogy Brendan belepislogott a vakító fénybe, a fény rózsaszínűvé változott, aztán sötétebb lett, karmazsinszínű, majd skarlátvörös. Körülötte az összegyűrt takarók olyanok voltak, mint az olvadt fém és kinyújtott kezén mintha nedvesen csillogott volna a vér.
Elfogta a déja vu érzése, és teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy állt már egyszer a vörös hold fényében, s fürdött a véres ragyogásban.
Visszahúzta a kezét a skarlát gyorsan ezüstté fakult, majd tovább halványult, s a végén a fagykör csak a januári holdfény természetes fénye derengett az ablakon.
Ahogy a sötétség újra átvette a hatalmat a szobában, Brendan felült és sietve felkapcsolta a lámpát. Úszott a verítékben és reszketett, mint a gyerek, aki emberevő manókról álmodott. Az ablakhoz ment. A jeges kör még mindig ott virított az egyébként száraz ablaktábla közepén.
Tétovázva megérintette az üveget. Nem érzett semmi szokatlant. Csak a tél keserű hidegét, amint nekifeszül az ablak túloldalának.
Összerezzent és rájött, hogy a duzzadt körök ott égnek a tenyerén. Megfordította a kezét és figyelte, hogy a stigmák elhalványulnak.
Visszabotorkált az ágyhoz. Hosszú ideig ült, hátát a fejtámlának támasztotta, felkapcsolt villany mellett várta, hogy visszatérjen a bátorsága, s újra le merjen feküdni a sötétben.

Elko megye, Nevada

Ernie a fürdőszobában állt a kád mellett és próbált visszaemlékezni, pontosan mit érzett december 14-én, szombaton hajnalban, mikor valami arra késztette, hogy kinyissa az ablakot, majd átélte azt az ijesztő hallucinációt. Dominick Corvaisis a mosdónál állt, Faye pedig az ajtóból figyelte őket.
- Fény. A fény miatt jöttem ide. Sötéttől való félelmem akkor ért a tetőpontjára, de megpróbáltam eltitkolni Faye elől. Nem tudtam aludni, kiosontam a szobából, ide jöttem és csak... csak élveztem a fényt - magyarázta Ernie, aztán elmesélte, hogyan vonzotta valami a tekintetét a kád feletti ablakhoz, és hogyan vett erőt rajta az irracionális menekülési kényszer. - Nehéz elmagyarázni. De hirtelen őrült gondolatok kezdtek kavarogni a fejemben. Valami oknál fogva pánikba estem. Arra gondoltam, hogy ez az egyetlen esélyem a menekülésre, ha kimászom az ablakon, aztán irány a hegyvidék... ahol könnyebb segítséget találni.
- De miért? - kérdezte Corvaisis. - Miért volt szüksége segítségre? Miért érezte, hogy menekülnie kell a saját házából?
- Halvány fogalmam sincs - ráncolta a homlokát Ernie. Eszébe jutott, mit érzett akkor éjjel - az a kísérteties késztetés furcsán keveredett az álomszerűséggel. Az ablakra mutatott. - Tényleg ki is nyitottam az ablakot. Talán ki is másztam volna, de megláttam valakit a raktár tetején.
- Ki volt az? - kérdezte Corvaisis.
- Tudom, hogy hülyén hangzik, de egy fickó motorosöltözékben. Fehér bukósisak, sötét arcvédő, fekete kesztyűk. És az egyik kezével benyúlt az ablakon, mintha meg akarna ragadni. Visszahőköltem és hanyatt estem a kád szélén.
- Akkor értem föl én is - mondta Faye.
- Felálltam - folytatta Ernie. - Visszamentem az ablakhoz és kinéztem a tetőre. Senki nem volt ott. Az egész csak... hallucináció volt.
- A fóbia szélsőséges eseteiben, mikor a beteg már állandó szorongás közepette él, hallucinációk is előfordulnak néha - mondta Faye.
Az író az ablakra nézett, mintha valami életbevágó titok tárulna elé a tejüvegen:
- Nem egészen hallucináció volt - mondta végül. - Van egy sejtésem, hogy amit maga látott, Ernie, az egy... memóriavillanás lehetett. A tavalyelőtti nyárról. Az elfelejtett napokból. Az elfojtott emlékek egy pillanatra a felszínre törtek. Egy pillanatra beugrott az idő, amikor fogoly volt a saját házában és megpróbált megszökni.
- És megállított az a fickó a tetőn? De mit csinált ott motoros sisakban? Furcsa, nem?
- Védőruhát viselt - mondta Dom.
- Ha ilyen ruhában voltak, akkor valóban lehetett valami szivárgás - vélte Ernie.
- Talán - tűnődött el Dom. - Még nem tudunk eleget, hogy erre válaszolhassunk.
- De figyeljen - mondta neki Faye. - Ha mindannyian részesei voltunk, ahogy ön gondolja, akkor hogy lehet, hogy csak maga, Ernie és az a Mr. Lomack szenved?
Nekem miért nincsenek rossz álmaim és pszichológiai problémáim?
- Nem tudom - vándorolt vissza az író tekintete az ablakra. - Ezek azok a kérdések, amelyeket meg kell válaszolnunk, hogy kigyógyuljunk tudatalatti félelmeinkből, hogy ismét normális életet élhessünk.

Connecticutból New York Citybe

Miután kiemelték a pénzt a páncélautóból, Jack és emberei csupán kilenc mérföldet autóztak, aztán a két általuk lefestett útfenntartó mikrobuszt leparkolták egy négy férőhelyes bérelt garázsba, amelyet hamis papírokkal béreltek, és ahol a saját kocsijaikat is hagyták. A garázs mindkét kijárata egy-egy mocskos sikátorra nézett.
A vászonzsákok tartalmát az olajos betonpadlóra borították, sietve megszámolták a pénzt, majd sebesen öt részre osztották. Mindegyiküknek nagyjából 350000 dollár jutott, lenyomozhatatlan, használt bankjegyekben.
Jack nem érzett semmit.
Öt percen belül a társaság már szét is széledt. Óramű.
Ahogy Jack Manhattan felé hajtott, elkezdett esni a hó.
Furcsa hangulatban volt. Olyan változáson ment keresztül, amit nem látott előre. Percről-percre, mérföldről-mérföldre, a lelkét uraló szürkeség végül kiszíneződött; közönye helyére olyan érzések léptek, melyek meglepték. Nem lett volna meglepve, ha gyászt érez, hiszen Jenny csak tizenhét napja volt halott. Ehelyett bűntudat gyötörte. Az a 350 000 dollár a kocsi csomagtartójában olyan súllyal kezdett a lelkiismeretére nehezedni, mintha ez lett volna élete első törvénytelen úton szerzett pénze.
A Manhattan felé autózva úgy érezte: alig több, mint egy közönséges tolvaj. A bűntudat légypapírként ragadt rá.
Hirtelen rájött, hogy az érzés már hónapok óta épült benne; elégedetlensége vezetett ide. A kiábrándultság az ékszerüzlet kirámolása után jelentkezett először. Ez tavaly októberben volt, s Jack mostanáig azt gondolta, a változások akkor kezdődtek. De most rájött, hogy sokkal régebb óta képtelen élvezetet találni a munkájában. Amit utoljára élvezett, az a McAllister-betörés volt, amelyet San Franciscótól északra, Marin megyében hajtottak végre, a tavalyelőtti nyáron.
Rendszerint csak a keleti parton dolgozott, Jennyhez közel, de Branch Pollard - aki benne volt a Guardmaster-buliban is - Kaliforniában telepedett le egy időre és azalatt szúrta ki Avril McAllistert, a birkát, aki csak arra várt, hogy valaki megkopassza. McAllister gyáros volt, kétszázmilliós vagyonnal, egy négyholdas birtokon élt, amelyet kőfalak, bonyolult biztonsági rendszer és őrkutyákvédelmeztek. Ritka érméket és bélyegeket gyűjtött, emellett a szerencsejátékokat is kedvelte, évente háromszor is elment Vegasba és olyankor negyedmilliót is eljátszott, de néha nyert; olyankor mindig a készpénzt vitte haza, hogy megspórolja az adót, tehát a pénz egy része egész biztosan a palotájában volt. Branch-nek szüksége volt Jack stratégiai érzékére és az elektronikus rendszerek iránti jártasságára, Jacknek pedig kellett a levegőváltozás, tehát belevágtak egy harmadik ember bevonásával.
Bejutni a birtokra, majd a házba, nem jelentett gondot. A problémát az jelentette, hogy Avril McAllister nem csupán egy egyszerű széffel rendelkezett. Páncélterme volt. A gyáros olyan magabiztos volt, hogy meg se próbálta elrejteni az ajtaját valami kárpit mögé; a páncélterem a játékteremből nyílt. Ajtaja masszív, rozsdamentes acélból készült, s akkora volt, amekkorákat csak első osztályú bankokban szoktak használni. Minden betörőszerszám, robbanóanyag, amit magukkal hoztak, egyszerűen viccszámba ment.
Bélyegek és érmék nélkül hagyták el a birtokot, de magukkal vittek pár ezüsttárgyat, Raymond Chandler és Dashiell Hammett első kiadásainak teljes gyűjteményét, néhány ékszert, amit Mrs. McAllister gondatlanul elől hagyott, és néhány más tárgyat, amelyeken később mindössze hatvanezer dollárért tudtak túladni, és azt is három részre kellett osztaniuk.
A fiaskó ellenére Jack élvezetét lelte a munkában. Miután biztonságban kijutottak a birtokról, két napig pihentek a kaliforniai napon; aztán egy hirtelen jött ötlet nyomán Jack a saját húszezrével Renoba ment, hogy megnézze, többet tud-e nyerni kockán és huszonegyen, mint a rabláson. Huszonnégy órával azután, hogy bejelentkezett a Harrah's-ba, már távozott is, s húszezer dollárja elképesztő módon 107455-re növekedett. Jack elhatározta, hogy kitolja a vakációját. Bérelt egy autót és azzal ment vissza New Yorkba, keresztül a kontinensen. Ragyogó volt a kedve és alig várta, hogy újra lássa Jennyt.
Mi idézte elő benne ezt a változást? Nem tudott válaszolni.
Annyi biztos, hogy már nem volt képes komor és romantikus banditaként gondolni magára, akinek az a küldetése, hogy megtorolja, amit a rosszemberek vele és imádott feleségével tettek. Nyolc évig áltatta magát. Most végre olyannak látta magát, amilyen valójában volt; és ezt a képet lesúj tónak találta.
Céltalanul hajtott Manhattan utcáin. Vonakodott egyenesen visszatérni a lakásához.
Hamarosan a Fifth Avenue-n találta magát. A St. Patrick székesegyházhoz közeledett, majd hirtelen elhatározással a járdához húzott és leparkolt a katedrális kapuja előtt. Kiszállt a kocsiból, felnyitotta a csomagtartót és a műanyag szemeteszsákból előhúzott vagy hat köteg húszdollárost.
Őrültség volt leparkolni egy ilyen feltűnő helyen. A csomagtartóban ott az egymillió harmadrésze, egy illegálisan beszerzett SLICKS komputer és fegyverek.
Jack nem volt katolikus. Most mégis kinyitotta a katedrális egyik szobrokkal díszített bronzajtaját és bement a főhajóba, ahol az első padsorokban néhány ember térdelt. Jack megállt egy pillanatra és felnézett a főoltár feletti cizellált mennyezetre. Aztán télikabátja zsebeiből előhúzta a pénzkötegeket, letépte róluk a papírszalagokat és betuszkolta a pénzt a perselyekbe, ahogy más a szemetet gyömöszöli a kukába.
Odakint, ahogy ment lefelé a gránitlépcsőn, hirtelen megtorpant és végignézett az estébe burkolózó utcákon, mert valami megváltozott a Fifth Avenue-n. Ahogy lustán kavarogtak a kövér hópelyhek az utcai lámpák és az elhaladó autók fényszóróinak fényében, Jack lassan ráébredt, hogy a város visszakapta azt a bűbájt, csillogást, ragyogást, amely mindig is jellemezte, mielőtt elment volna Közép-Amerikába. A város tisztábbnak tűnt és a levegő is frissebb volt, kevésbé szennyezett.
Elképedve nézett körül. Fokozatosan megértette, hogy nem a város ment át változáson az utóbbi pár percben. Ő lett más, amikor visszatért, képtelen volt jót látni a metropoliszban, vagy bármi másban, ami az általa olyannyira gyűlölt társadalom műve volt. A "nagy alma" szomorú képe csupán saját kiégett, lepusztult belső világának tükröződése volt.
Jack visszament a Camaróhoz. Céltalanul autózgatott Össze-vissza, míg újra vissza nem tért a Fifth Avenue-ra a presbiteriánus templom elé. Újra leparkolt a járdánál, pénzt vett elő a csomagtartóból és bement a templomba. Itt nem volt persely, mint a St. Patrick-ben, de Jack talált egy fiatal segédlelkészt, aki éppen zárni készült. Jack a zsebeiből elővette a gumival összekötött tíz- és húszdolláros kötegeket és átadta a megdöbbent papnak, azzal hogy Atlantic Cityben nyerte a kaszinóban.
Két megállója során túladott harmincezer dolláron. Ez egytizede se volt annak, amit Connecticutból visszahozott és a jótékonykodás nem csillapította a bűntudatát. Sőt, az újkeletű szégyen minden perccel egyre erősebb lett. A zsák pénz a csomagtartójában olyan volt, mint az az árulkodó szív, melyet a padló alá ástak Poe novellájában, saját bűntudatának lüktető hirdetője,
300 000 dollárja maradt. Néhány New Yorki számára a karácsony két és fél héttel később fog beköszönteni.

Elko megye, Nevada

Azon a tavaly előtti nyáron Dom a huszas szobában lakott. Jól emlékezett rá, mert az volt az utolsó szoba a motel L-alakú keleti szárnyában.
Ernie Block kíváncsisága sokkal nagyobbnak bizonyult, mint a nyetofóbiája. Ugy döntött, csatlakozik Faye-hez és Domhoz és együtt nézik meg a húszas szobát. Azt remélték, hogy Dom emlékei a felszínre törnek az ismerős falak és bútorok láttán. Ernie a felesége és Dom között haladt, akik fogták a karját. Ahogy végigmentek a nyitott folyosón, Dom örült, hogy rajta van bundabéléses dzsekije. Ernie sokkal jobban tartott az éjszakai sötétségtől, mint a hidegtől, mindvégig csukva tartotta a szemét.
Faye ment be először, felkapcsolta a villanyt és összehúzta a függönyöket.
Domot szinte azonnal elöntötte a nyugtalanság. Odasétált a franciaágyhoz. Megpróbált visszaemlékezni, hogy itt feküdt, tele drogokkal, tehetetlenül.
- Az ágynemű persze nem ugyanaz - mondta Faye. A polaroidképen virágmintás ágytakarót lehetett látni.
Most egy barna és kék csíkos.
- De maga az ágy és a bútor változatlan - tette hozzá Ernie.
A párnázott fejtámlát barna szövettel kárpitozták be, amely kissé megkopott. Mellette a két éjjeliszekrény diófából. A lámpák fekete fémből készültek, két oldalán sárga füstüveggel.
Dom a helyiség minden részletére emlékezett, ahogy ott állt a közepén és az volt a benyomása, hogy egy csomó kísértet röpköd a szobában, de mindig kisurrannak a látószögéből. A szellemek valójában rossz emlékek és nem a szobában kísértettek, hanem elméjének sötét bugyraiban.
- Beugrik valami? - kérdezte Ernie.
- Meg akarom nézni a fürdőszobát is - mondta Dom.
A fürdőszoba apró helyiség volt, zuhanyozófülkével és tartós műanyag borítással.
Domot a mosdó érdekelte, mert egész biztos ez bukkant fel annyiszor álmában. De amikor belenézett a mosdókagylóba, meglepetten látta, hogy ez önműködő, mechanikus dugóval van felszerelve. Tehát modernebb változat, mint az álmaiban szereplő.
- Ez nem ugyanaz - rázta meg a fejét Dom. - A mosdó régi volt, gumidugóval láncon.
- Igyekszünk modernizálni - mondta az ajtóból Ernie.
- Nyolc, vagy kilenc hónappal ezelőtt cseréltük ki a régi mosdókat - tette hozzá Faye. - Akkor tettük fel a műanyag borítást is, bár ugyanolyan színűt, mint korábban.
Dom kissé csalódott volt, mert meg volt róla győződve, hogy azoknak az elveszett napoknak az emlékei legalább mocorogni kezdenek benne, amint megérinti a mosdót. Végül is, a rémálmaiban átélt rettegésből ítélve valami különösen rémületes dolog történt itt vele.
- Nos? - nézett rá kérdőn Ernie.
- Semmi - mondta Dom. - Nincsenek emlékek... csak kellemetlen vibrációk. Itt fogok aludni ma éjjel... ha nem okoz problémát.
- Semmi gond - mondta Faye. - A szoba a magáé.
- Van egy sejtésem, hogy a rémálom rosszabb, mint valaha - mondta komoran Dom.

Laguna Beach, Kalifornia

Bár Parker Faine az egyik legnagyobb élő amerikai festőnek számított, vásznait szorgalmasan gyűjtötték a nagy múzeumok, azért nem volt annyira öreg, hogy ne találjon izgalmat a cselszövésben Dominick Corvaisis mellett. Ahhoz, hogy az ember sikeres művész legyen, az is kell, hogy meg legyen benne a gyermek kíváncsisága, ártatlansága és jókedve. Parker inkább a birtokában volt ezeknek a tulajdonságoknak, mint a legtöbb festőművész.
Minden nap, ahányszor csak elhozta Dom postáját, eljátszotta, hogy úgy tesz, mintha a leghalványabb sejtelme se volna, hogy esetleg figyelhetik, de közben titokban a figyelő szemek után kutatott. De soha nem látott senkit, aki figyelné és nem is követték.
És minden éjjel, mikor eljött a házából, mindig más fülkéhez ment.
Szombat éjjel, pár perccel kilenc előtt a szokásos módon ért egy Union 76 benzinkút mellett álló telefonfülkéhez. Sűrűn esett az eső, patakzott a plexiüvegen.
Viharkabátot viselt és vízálló, khakíszínű kalapot, melynek lehajtotta a karimáját. Úgy érezte magát, mintha egy John Le Carre könyvből lépett volna elő. Élvezte.
Hajszálpontosan kilenckor megcsörrent a telefon. Dom volt az:
- Minden a menetrend szerint halad. Itt vagyok a Tranquillity Motelben. Ez az a hely, Parker.
Domnak rengeteg mondanivalója volt: a nyugtalanító élmény a Tranquillity Grille-ben, Ernie Block nyetofóbiája... És körmönfont módon azt is sikerült tudatnia, hogy Blockék is kaptak furcsa polaroidképeket.
Ez a diszkréció nagyon fontos volt; ha tényleg a Tranquillity Motel volt az elfelejtett események központja, akkor előfordulhat, hogy Blockék telefonjait lehallgatják.
- Nekem is vannak híreim - mondta Parker. - Mrs. Wycombe, a kiadód, hagyott egy üzenetet a rögzítődön. A Szürkület Babilonban-t utánnyomták már. Jelenleg százezer példány van kint a boltokban.
- Te jó Isten, a könyvet el is felejtettem! Mióta kijöttem Lomack házából, nem gondoltam másra ezen az őrült helyzeten kívül.
- Mrs. Wycombe-nek van még számos jó híre számodra, fel kéne hívnod, amint lehet.
- Jó, fölhívom. Addig is... láttál valami érdekeset? - kérdezte Dom, közvetett módon, érkeztek-e újabb polaroidképek.
- Semmit. És nincsenek szórakoztató levelek sem. - Amikor az autók fényszórói végigpásztáztak a fülkén, az átlátszó műanyagon lefolyó víz felragyogott. - De jött egy küldemény, amitől eldobod az agyad, haver. Három nevet azonosítottál a négyből, amiket Lomack házában láttál. Mit szólnál hozzá, ha megtudnád, ki a negyedik?
- Ginger? El is felejtettem mondani. Dr. Ginger Weiss, Bostonból. Holnap fel akarom hívni.
- Egy kicsit megelőztél. De talán meglep, ha megmondom, hogy kaptál egy levelet tőle. A Random House-hoz küldte december 26-án, de elakadt a bürokrácia hálójában. Mindenesetre a nő ereje fogy, elege van, s véletlenül kap egy példányt a könyvedből, meglátja a fényképedet és az az érzése támad, hogy már találkozott veled valamikor és hogy te is része vagy azoknak a különös dolgoknak, amelyek vele történnek.
- Nálad van a levél? - kérdezte izgatottan Dom.
A levél persze ott volt Parker kezében. Felolvasta Domnak, olykor kipislantva az éjszakába.
- Most rögtön fel kell hívnom - mondta Dom, mikor Parker végzett a levéllel. - Nem várhatok holnapig. Holnap este újra telefonálok. Kilenckor.
- Ha a motelból, akkor nincs értelme annak, hogy telefonfülkékhez szaladgáljak. Úgyis lehallgatják.
- Igazad van. Otthon foglak hívni. Vigyázz magadra - mondta Dom.
- Te is - mondta Parker és vegyes érzésekkel tette vissza a kagylót a helyére. Némileg megkönnyebbült, hogy a kellemetlen éjszakai kóborlások a végűkhez értek, de abban is biztos volt, hogy a cselszövés izgalma hiányozni fog.
Kilépett a telefonfülkéből az esőbe és szinte csalódottan konstatálta, hogy senki nem lőtt rá.

Boston, Massachusetts

Pablo Jacksont aznap reggel temették el, de Ginger Weiss-szel volt egész délután és este. Emléke szellemként kísértette a lányt, mint egy mosolygó jelenés elméje zugaiban.
Olvasni próbált a szobájában, de képtelen volt koncentrálni. Amikor nem az idős hipnotizőrre gondolt, akkor az aggodalom emésztette, és azon tűnődött, mi várhat még rá.
Éjfél után ágyba bújt és már éppen lekapcsolta volna a lámpát, mikor Rita Hannaby kopogott az ajtaján, hogy egy bizonyos Dominick Corvaisis keresi telefonon. Ginger izgatottan bújt bele a köntösébe.
A sötét tölgyfaborítású dolgozószoba, ahol a félretett kagyló várta őt, meleg volt, barátságos és félhomályos. A padlón mélyzöld-bézs perzsaszőnyeg. A színezett üvegű lámpa az asztalon vagy eredeti Tiffany volt, vagy remekül sikerült utánzat.
George dagadt szemei világossá tették, hogy a hívás felébresztette őt. Korán reggel kezdte a műszakját a sebészeten és rendszerint fél tízkor már ágyban volt.
- Borzasztóan sajnálom - mosolygott rá bátortalanul Ginger.
- Semmi gond - mondta George. - Nem ebben reménykedtünk?
- Talán - mondta Ginger. Még nem mert reménykedni.
- Magadra hagyunk - mondta Rita.
- Ne - kérte Ginger. - Maradjatok, kérlek. - Az asztalhoz ment, leült és felemelte a kagylót. - Mr. Corvaisis?
- Dr. Weiss? - A férfi hangja erőteljes volt, mégis dallamos. - A lehető legjobban tette, hogy írt. Nem bolondult meg. És nincs egyedül, doktor. Vagyunk még néhányan ilyen furcsa problémákkal.
Ginger megpróbált válaszolni, de elakadt a hangja. Megköszörülte a torkát:
- Nagyon... sajnálom... Rendszerint... nem szoktam... sírni...
- Gyűjtsön csak nyugodtan erőt - mondta Corvaisis. - Addig elmondom én, mi a problémám. Alvajáró lettem. És visszatérő álmaim vannak... a holdról.
Az izgalom keresztüllüktetett a lányon: - A holdról, igen - helyeselt Ginger. - Soha nem emlékszem az álmokra, de biztos, hogy a hold szerepel bennük, mert mindig arra ébredek, hogy ezt sikoltozom.
A férfi mesélt egy Lomack.nevű renói férfiról, aki Önkezével vetett véget életének, s akit a holddal kapcsolatos megszállottsága űzött a halálba.
Ginger valami örvényt érzett maga alatt, a félelmetes ismeretlent.
- Agymosást hajtottak végre rajtunk - nyögte. - A problémáinkat az idézi elő, hogy az elfojtott emlékeink megpróbálnak a felszínre törni.
Egy pillanatig döbbent csend támadt a vonalban. Aztán az író így szólt:
- Az én elméletem is ugyanez, de úgy tűnik, hogy ön nagyon biztos ebben.
- Igen. Hipnotikus regressziós kezelésnek vetettem alá magam, miután írtam magának, és bizonyítékok bukkantak fel, hogy a memóriámat szisztematikusan elfojtották.
- Valami történt velünk a tavaly előtti nyáron - mondta a férfi.
- Igen! A tavaly előtti nyáron. A Tranquillity Motelben, Nevadában.
- Most onnan telefonálok.
- Maga most ott van? - kiáltotta meglepetten a lány.
- Igen. És ha teheti, önnek is ide kéne jönnie. Sok minden történt, amit nem szívesen mondanék el telefonon.
- De kik ők? - kérdezte a lány csalódottsággal a hangjában. - És mit rejtegetnek?
- Jobb esélyünk van kideríteni, ha mindannyian együtt dolgozunk az ügyön.
- Odamegyek. Holnap ott vagyok, ha tudok helyet foglalni valamelyik gépre.
Rita tiltakozni próbált, a Tiffany-lámpa fényében George komor tekintete is még inkább elsötétült.
- Majd később felhívom, hogy pontosan mikor érkezem - mondta az írónak Ginger.
Miután a lány letette a kagylót, George így szólt:
- Hogy tudnál odamenni a te állapotodban?
- Mi van ha a repülőn jön rád a roham? - kérdezte Rita.
- Nem lesz semmi baj.
- Három rohamod volt hétfőn, drágám, egyik a másik után.
Ginger felsóhajtott és visszasüppedt a zöld bőrfotelbe:
- Rita, George, csodálatosak voltatok hozzám, és ezt sohasem fogom tudni meghálálni. Szeretlek benneteket. De már öt hete élek veletek, öt reménytelen hete és már nem tudom tovább így folytatni. El kell mennem Nevadába. Nincs más választásom.

New York, New York

Lejjebb a Fifth Avenue-n, pár saroknyira a presbiteriánus templomtól, Jack újra megállt, ezúttal a St. Thomas episzkopális templom előtt. A főhajóban elbűvölten nézte az oltár mögötti hatalmas, faragott faszobrokat. Viszonozta a fal mentén sorakozó mélyedésekben álló baljós tekintetű szobrok pillantását, s rájött, hogy a vallás elsődleges célja a bűntudat levezetése. Az emberi faj már beleőrült volna a bűntudatba, ha nem hinné, hogy egy isten - Jézus, Jahve, Mohammed, Marx, vagy bárki más - jóindulattal tekint rájuk, tetteik ellenére. De Jack nem lelt vigaszt a St. Thomasban, nem tudta levezekelni a bűneit, hiába hagyott húszezer dollárt a perselyben.
Sok templomnál megállt az éjszaka folyamán. Némelyik nyitva volt, némelyik zárva. Ahol bebocsátást nyert, hagyott pénzt a perselyekben.
Elautózott a Bowerybe és otthagyott negyvenezer dollárt az Üdvhadsereg meglepett éjszakai személyzeténél.
Később a Bayard Streeten járt, a közeli Kínai negyedben, mikor egy első emeleti ablakban meglátott egy feliratot, melyen kínai és angol nyelven ez állt: SZÖVETSÉG A KÍNAI KISEBBSÉG ELNYOMÁSA ELLEN. A hely egy régimódi gyógyszertár felett helyezkedett el. A gyógyszertár zárva volt, de a Szövetség irodájának ablakában fény égett. Jack megnyomta az utcai ajtó melletti csengőt, s addig csengetett, míg egy idős, töpörödött, kínai férfi lejött a lépcsőn és a rácson keresztül beszélt vele. Mikor Jack megtudta, hogy a Szövetség jelenlegi legnagyobb projektje az volt, hogy kimentse azokat a kínai családokat Vietnamból, akikkel brutálisan bántak és segítsék az áttelepítésüket az Egyesült Államokba, átadott húszezer dollárt a rácson át. A kínai öregúr meglepetésében anyanyelvére váltott át és kilépett a hideg téli szélbe, mert ragaszkodott hozzá, hogy kezet rázhasson Jackkel.
- Barátom - hálálkodott az idős mandarin. - Nem is tudja, mennyi szenvedést fog ezzel az adománnyal enyhíteni.
Barátom, visszhangzott a szó Jack lelkében. Ebben az egyetlen szóban és a tiszteletreméltó keleti ember kérges kezének meleg szorításában Jack talált valamit, amiről azt hitte, örökre elveszítette: a hovatartozás érzését.
Újra kocsiba ülve végigment a Bayardon a Mott Streetig, ott jobbra fordult és akkor a járdához kellett kormányoznia a kocsit. A könnyfolyam elhomályosította a látását.
Nem emlékezett rá, hogy valaha is zavarodottabb lett volna, mint most. Részben azért zokogott, mert a bűntudat kitörölhetetlen hegnek tűnt a lelkén. De a könnyek részben örömkönnyek is voltak, mert hirtelen túlcsordult benne a testvériség érzése. Az évtized nagyobbik részében a társadalmon kívül élt, lélekben hallatlanul távol tőle. De mióta hazatért Közép-Amerikából, Jack Twistben most először fogalmazódott meg a vágy, hogy kinyújtsa a kezét a körülvevő társadalom felé és barátokat szerezzen.
A keserűség zsákutca volt. A gyűlölet nem ártott senki másnak, csakis neki.
Az elmúlt nyolc év alatt gyakran siratta Jennyt és néha akkor is sírt, ha rájött az önsajnálat. De mostani könnyei különböztek minden eddigitől, mert tisztító könnyek voltak, amelyek kimostak belőle minden dühöt és sértettséget.
Még mindig nem értette az okát a benne végbemenő gyors és radikális változásoknak. Azonban érezte, hogy ez a fejlődés még nem fejeződött be, és fog még neki meglepetéseket okozni. Eltűnődött, hogy mi lesz a vége és milyen rögös úton fog odaérkezni.

Elko megye, Nevada

Ned és Sandy Sarver azért tudták egyedül üzemeltetni a bisztrót, mert természetüknél fogva keményen dolgozó emberek voltak, de azért is, mert a választék egyszerű volt, s mert Ned alaposan megtanulta a főzést az Egyesült Államok hadseregében, ahol szakácsként szolgált.
A munka végén azonban Ned mindig örült, hogy Ernie és Faye a motel vendégeinek ingyenes kontinentális reggelivel szolgált, amit a szobákban szolgáltak fel, mert így nem kellett kinyitniuk déli tizenkettő előtt.
Szombat este, míg hamburgert és krumplit sütött, s chilis-dogokat szolgált fel, Ned Sarver gyakran pillantott Sandyre. A férfi még mindig nem szokta meg a nőben végbement hirtelen kivirágzást. A nő felszedett magára négy-öt kilót, megjelentek rajta a vonzó, női domborulatok, amelyek eddig nem jellemezték. Már nem lógó vállakkal csoszogott végig a bisztrón, hanem bájjal és könnyed humorral mozgott, amit Ned borzasztó vonzónak talált.
Nem ő volt az egyetlen férfi, akinek szemet ütött az új Sandy. Pár teherautósofőr figyelte csípője ringását, ahogy egy tálca étellel, vagy hideg söröspalackokkal keresztülsietett az éttermen.
Sandy eddig is udvarias volt a vendégekkel, de soha nem csevegett velük. Most ez is megváltozott. Még mindig szégyenlős volt ugyan, de sokszor találó, csípős megjegyzésekkel vágott vissza nekik.
Nyolcévi házasságuk alatt Ned Sarver most először kezdett félni attól, hogy elveszítheti Sandyt. Tudta, hogy a lány szereti, s Ned gyakran mondogatta magának, hogy a Sandy külsejében és személyiségében végbement változások nem fogják megváltoztatni kapcsolatuk természetét. De pont ez volt az, amitől félt.
Amikor Sandy reggel elment Elkoba Ernie-ért és Faye-ért a repülőtérre, Ned aggódott, hogy a lány esetleg nem jön vissza. Talán talál egy férfit, aki jóképűbb, gazdagabb, okosabb, mint ő. A férfi tudta, hogy sportszerűtlen Sandyvel, hiszen tudta, hogy a nő képtelen a hűtlenségre. A félelme talán abból eredt, hogy mindig azt hitte, Sandy jobbat érdemel nála.
Fél tíz volt, csak hét vendég volt a bisztróban. Ekkor lépett be Faye és Ernie, azzal a sötét hajú, jóvágású fickóval, aki az este folyamán azt a jelenetet csinálta; úgy lépett be ide, mintha egy álomban lenne, aztán megfordult és kirohant, mintha a pokol kutyái üldöznék. Ned eltűnődött, ki az a fickó, honnan ismeri Faye-t és Ernie-t, s vajon ők tudják-e, hogy a barátjuk egy kicsit furcsán viselkedik.
Ernie sápadtnak és bizonytalannak látszott, és Nednek fel is tűnt, hogy a főnöke kínosan ügyel rá, hogy mindig háttal legyen az ablakok felé.
Valami furcsa történik itt. Ned rövid időre el is felejtette, hogy az imént még azon vívódott, hogy Sandy elhagyhatja őt.
De mikor Sandy megállt az asztaluknál, olyan hosszú ideig tartott, míg felvette a rendelésüket, hogy Ned aggodalma megint felülkerekedett. A pult mögül, ahol állt, miközben egy hamburger és két tojás sistergett mellette a serpenyőben, nem hallotta, mit beszélnek, de az az őrült érzése támadt, hogy az idegen túlzott érdeklődést tanúsít Sandy iránt.
Ned, a saját megítélése szerint nem volt valami nagy szám. Nem volt csúnya persze, de jóképű sem. Barna haja már jócskán hátrahúzódott a homlokáról; s ha az embert nem Jack Nicholsonnak hívják, az ilyen hajzat nem mondható szexinek. Negyvenkét évesen tíz évvel volt idősebb Sandynél, abban a korban járt, amikor szinte biztos, hogy nem kapja el a sürgető késztetés, hogy gyökeresen változtasson életén.
A lány furcsa és zavart arccal adta le a rendelést, s közben megkérdezte:
- Mikor zárunk? Tízkor, vagy fél tizenegykor?
- Zárjunk be tízkor - bökött állával a néhány vendég felé Ned. - Ma nem fogunk nagyot kaszálni.
Sandy bólintott, majd visszament Faye-hez, Ernie-hez - és az idegenhez.
A lány ridegsége és gyors visszatérése az idegen asztalához, újra felébresztette Ned aggodalmait. Miközben a rendelést készítette Faye-nek, Ernie-nek és az idegennek, újra meg újra Sandyre pillantott és igencsak meglepődött, amikor látta, hogy a lány és Faye elkezd körbejárni a helyiségben és leengedi a redőnyöket az ablakokon.
Valami nagyon szokatlan történt. Sandy visszatért Ernie asztalához és komoly beszélgetésbe bonyolódott a jóképű idegennel.
Ironikus volt, hogy Ned Sandy elvesztése miatt aggódott, hiszen az ő ezermesteri képességének köszönhető, hogy Sandy rút kiskacsából hattyúvá változott, legalábbis nagyban hozzájárult ehhez. Amikor Ned először találkozott a lánnyal egy tucsoni bisztróban, ahol mindketten dolgoztak, Sandy nem csupán félénk volt és visszahúzódó, de szánalmasan szégyenlős is. Szürke, alázatos, szerény lány volt, akit megtiport az élet - és abban a pillanatban, hogy Ned meglátta, a szükségét érezte, hogy megjavítsa a dolgokat körülötte. Hatalmas türelemmel dolgozni kezdett ezen, először csak titokban, Sandy még csak nem is volt tudatában, hogy Ned érdeklődik utána.
Kilenc hónappal később összeházasodtak, bár a javítási munka még messze volt a végétől. A lány sokkal jobban el volt rontva, mint amivel Ned korábban találkozott, sokszor csalódottan arra gondolt, hogy még az ő tehetsége is kevés ide.
Házasságuk első hat évében azonban Ned tényleg tapasztalt némi javulást, bár őrületesen lassú volt. Sandy vitathatatlanul éles eszű nő volt, de érzelmileg visszamaradt; csak hatalmas erőfeszítések árán tanulta meg, miként adjon és kapjon érzelmeket, ahogy egy lassú észjárású gyerek sziszifuszi munkával megtanul tízig számolni. Az első jel, amelyből Ned sejtette, hogy nagy változás ment végbe Sandyben, az szexuális étvágyának megnövekedése volt. Ez a pálfordulás a tavalyelőtti nyár augusztusában jelentkezett.
Sandy sohasem volt tétova szerető, de inkább úgy szeretkezett, mint egy gép, s nem mint egy nő. Szakértő volt, aki azonban nem lelte örömét a dologban. Ned soha nem ismert nőt, aki olyan csendes lett volna az ágyban. A férfi gyanította, hogy valami gyerekkori emlék van e mögött, ugyanaz, ami a lelkét is megtörte. Megpróbálta rávenni a lányt, hogy beszéljen róla, de Sandy hajthatatlan maradt.
A tavalyelőtti nyáron Sandy észrevehetően megváltozott, máshogy közeledett a hitvesi ágyhoz. Először semmi drámai nem történt. Csak annyit lehetett érezni, hogy szeretkezés közben Sandy egyre jobban elengedi magát. Mosolygott, vagy Ned nevét nyöszörögte, ha együtt voltak.
És lassan, lassan kivirágzott a lány. Végül, tavaly április 7-én, egy éjjelen, amit Ned soha nem fog elfelejteni, Sandy elért élete első orgazmusáig. Olyan erejű volt, hogy egy pillanatra meg is ijesztette Nedet. Utána Sandy zokogott a boldogságtól és olyan hálával, szerelemmel és bizalommal csüngött a férfin, hogy Ned is elsírta magát.
Ned azt gondolta, hogy ez az áttörés végül megnyitja a lányt, hogy beszéljen a magába temetett fájdalom okáról. De mikor óvatosan érdeklődött, Sandy visszautasította: ami elmúlt, elmúlt, Ned. Nem segít, ha rágódunk rajta. Ha beszélek... talán újra a hatalmába kerülök.
Szeptember végére már mindegyik szeretkezésük meghozta Sandynek a beteljesülést. És karácsony napjára, vagyis három héttel ezelőtt, világossá vált, hogy szexuális érettsége újfajta büszkeséggel és Önbecsüléssel is párosult.
Sandy megtanulta élvezni az autóvezetést, amit régebben még a szexnél is kevésbé élvezett. Kezdetben csak lakókocsijuktól akart a munkahelyükig vezetni. Nem telt sok időbe és magányos furikázásra is elvitte a furgont. Néha a férfi ott állt az ablakban és nézte, ahogy a madara elszárnyal otthonról, s bár minden ilyet örömmel vett, mégis volt benne valami megmagyarázhatatlan szorongás.
Szilveszterre ez a szorongás rettegéssé alakult át, s vele maradt a nap huszonnégy órájában, és végül Ned megértette, mi az. Félt, hogy Sandy elhagyja.
Talán pont azzal az idegennel.
Mire Ned elkészítette Blockéknak és barátjuknak a sajtburgereket, a többi vendég elment. Ahogy Sandy felszolgálta a megpakolt tányérokat, Faye ráfordította az ajtót és bekapcsolta a ZÁRVA neonjelzést, amit látni az autópályáról is. Becsukták a boltot, pedig tíz óra odébb volt még.
Ned csatlakozott hozzájuk, hogy közelebbről is megnézze magának az idegent. Mikor az asztalhoz ért, meglepetten látta, hogy Sandy előtt ott áll egy üveg sör és egyet kinyitott neki is. Ned általában nem ivott sokat és Sandy még annyit se.
- Szükséged lesz rá, ha meghallod, milyen mondanivalójuk van a számunkra - mondta Sandy. - Azt hiszem, néhány üveg elkel majd még.
A fickót Dominick Corvaisisnek hívták és elképesztő mesével állt elő, amely Ned agyából elűzte a hűtlenséggel kapcsolatos összes aggodalmat. Mikor Corvaisis befejezte, Ernie és Faye is elmesélték a saját történetüket és Ned ekkor hallotta először, hogy az ex-tengerészgyalogos retteg a sötéttől.
- De én nem emlékszem, hogy evakuáltak volna minket - mondta Ned. - Nem lehettünk itt a motelben az alatt a három nap alatt, mert emlékszem, hogy otthon maradtunk egy mini-vakációra, - tévét néztünk és olvastunk. - Azt hiszem, erre utasították, vagy ha úgy tetszik, programozták, hogy emlékezzen - mondta Corvaisis. - Meglátogatta bárki is önöket az alatt az idő alatt? Beugrott valamelyik szomszéd? Bárki, aki megerősíthetné, hogy valóban ott voltak?
- Beowawe-en kívül lakunk, s nincsenek szomszédaink. Ha jól emlékszem, nem láttunk senkit, aki megesküdhetne rá, hogy ott voltunk.
- Ned - nézett rá Sandy. - Azt szeretnék tudni, hogy történt, vagy történik-e velünk bármi különös.
Ned a felesége szemébe nézett. Szavak nélkül is tudatta vele, hogy tőle függ, beszél-e a változásokról.
- Önök mindketten itt voltak azon az estén, amikor az a dolog történt - mondta Corvaisis. - Akármi is volt, akkor kezdődött, amikor én vacsoráztam. Önök is a részesei voltak. De az emlékét elrabolták önöktől.
A gondolattól, hogy idegenek szórakoztak az agyával, Nednek felállt a szőr a karján. Zavartan és szorongva tanulmányozta az öt polaroidképet, melyeket Faye rakott ki az asztalra. Különösen az a kép volt erős hatással rá, amely Corvaisist ábrázolta üres tekintettel. Faye odafordult Sandyhez:
- Drágám, vakok lennénk, ha nem vesszük észre a változást, amelyen mostanában átestél. Nem akarlak zavarba hozni, és nem akarom az orromat beleütni semmibe, de ha a változásokat össze lehet kapcsolni azzal, ami velünk történt, akkor nekünk is tudnunk kell róla.
Sandy Ned kezéért nyúlt és megszorította. A férfi iránti szerelme olyan nyilvánvaló volt, hogy Ned elszégyellte magát, amiért az imént olyan nevetséges gondolatok fordultak meg a fejében. A sörébe bámulva Sandy így szólt: - Életem nagy részében igen kevésre tartottam magam. Elmondom miért, mert tudnotok kell, milyen rossz volt gyereknek lennem, ha meg akarjátok érteni, milyen csodálatos, hogy megtaláltam az önbecsülésemet. Ned volt az, aki először felemelt, hitt bennem és esélyt adott, hogy legyek valaki. - Keze még szorosabban kulcsolódott a férfi kezére. - Kilenc éve már, hogy elkezdett udvarolni és ő volt az első, aki úgy bánt velem, mint egy igazi hölggyel. Elvett feleségül, pedig tudta, hogy a lelkem csomóra van kötve, s nyolc évet töltött azzal, hogy megpróbáljon lazítani e csomókon. Ő azt hiszi, nem tudom, milyen keményen akart segíteni.
Hangja elcsuklott. Szünetet tartott, hogy kortyoljon egyet a söréből.
Ned képtelen volt megszólalni.
- A helyzet az... - folytatta Sandy, - hogy azt akarom, mindenki tudja: lehet, hogy annak a valaminek akkor nyáron tényleg erőteljes hatása volt rám. De ha Ned nem vesz a szárnyai alá, soha nem lett volna semmi esélyem.
Sandy a férjére nézett, aztán újra a söréhez fordult és lassan elkezdte a beszámolóját gyerekkora pokláról. Nem írta le részletesen apja iszonyatos dolgait és nagyon kimérten adta elő, hogyan csinált belőle gyerekprostituáltat az a vegasi strici.
Mikor Sandy befejezte a mondandóját, Ned magához szorította. El volt képedve a nő erejétől. Mindig tudta, hogy Sandy különleges teremtés, s amiket most elmondott, csak megerősítették a férfi csodálatát.
Bár mélyen elszomorította, amit Sandyvel tettek, mégis Örült, hogy a lány képes volt beszélni róla, mert ez azt jelentette, hogy a múlt már elvesztette felette a hatalmát.
Mindenki szívesen megivott volna még egy sört. Ned előhalászott a hűtőből öt üveg Dos Equist és odavitte nekik az asztalhoz.
Corvaisis, aki már nem tűnt ellenségnek Ned számára, megrázta a fejét és úgy hunyorgott, mintha Sandy története a rémület kábulatában hagyta volna őt.
- Ez a feje tetejére állítja a dolgokat - mondta. - Annak az elfeledett élménynek alapvetően egy közös hatása volt ránk, mégpedig a rettegés. Ó, persze megtapasztaltam a dolog jótékony oldalát én is, mert kirángatott a zárkózottságomból; ez közös Sandyvel. De Ernie, Dr. Weiss, Lomack és én... a leginkább, ami visszamaradt bennünk, az a határtalan félelem. Most Sandy elmondta, hogy nála szigorúan jótékony a hatás, a legkevésbé sem rémisztő. Hogyan hathatott ránk ez ennyire eltérően? Tényleg nincs semmi rejtett félelme, Sandy?
- Az égvilágon semmi - felelt Sandy.
Mióta csak odahúzott egy széket az asztalhoz, Ernie behúzott vállal és lehajtott fejjel ült, mintha valami támadástól tartana a háta mögül. A kezét a Dos Equisra kulcsolta és némileg megnyugodva előrehajolt:
- Igen, a félelem a magja az egésznek. De emlékeztek, meséltem egy helyről, az autópálya mentén, negyed mérföldnyire innen? Biztos vagyok benne, hogy ott valami furcsa történt, ami összefügg az agymosással. De mikor azon a helyen állok, többet érzek puszta félelemnél. A szívem kalapálni kezd... izgatott leszek... de ez nem kellemetlen izgalom. A félelem is benne van, ez igaz, de van benne egy sor másfajta érzelem is.
- Azt hiszem, amiről Ernie beszél, ugyanaz, ahol én is gyakran kikötök, amikor elviszem a furgont - mondta Sandy. - Engem is... valami odavonz.
- Tudtam! - kiáltotta izgatottan előrehajolva Ernie. - Ma délelőtt, visszafelé jövet a repülőtérről, ahogy elhaladtunk a hely mellett, jócskán lelassítottad a furgont. Mondtam is magamban, hogy "Sandy is érzi".
- Sandy, mit érzel egész pontosan? - kérdezte Faye. Sandy elmosolyodott, s ennek a mosolynak Ned szinte
érezte a hőjét:
- Békét. Békét érzek. Nehéz elmagyarázni... de olyan, mintha a sziklák, a fák és bokrok mind harmóniát és nyugalmat sugároznának.
- Én nem békességet érzek - mondta Ernie. - Félelmet, azt igen. Furcsa izgalmat. Azt a hátborzongató érzést, hogy valami... egetrengető fog történni. Valami, amire áhítozom, bár annyira félek tőle, hogy moccanni is alig tudok.
- Én semmi ilyesmit nem érzek - mondta Sandy.
- Oda kellene mennünk - javasolta Ned. - S akkor megláthatjuk, miként hat a hely ránk, többiekre.
- Majd reggel - mondta Corvaisis. - Ha világos van.
- Azt értem, hogy ennek a dolognak különböző hatása van mindannyiunkra - mondta Faye. - De miért változtatta meg Dom, Sandy és Ernie életét - és Mr. Lomackét Renoban és Dr. Weiss-ét Bostonban - de velem és Neddel semmi sem történt. Nekünk miért nincsenek gondjaink?
- Talán az önök esetében alaposabb munkát végeztek - vélte Dom.
Ettől a gondolattól Ned újra nagyon izgatott lett.
Egy ideig beszélgettek, aztán Ned azt javasolta Corvaisisnek, hogy próbálja meg újrajátszani annak a július 6-i péntek estének az eseményeit, egészen addig a pontig, mikor az emlékeit törölték:
- Az este korai szakaszára egész jól visszaemlékezett, jobban, mint bármelyikünk. Amikor belépett ide ma este, úgy tűnt, nagyon közel állt, hogy visszaemlékezzen valami fontosra.
- Igen, közel voltam - értett egyet vele Corvaisis. - De az utolsó pillanatban hirtelen nagyon megijedtem... mire magamhoz tértem, már rohantam az ajtó felé. Tudtam, hogy különös látványt nyújtok, de teljesen kiborultam. Zsigeri, ösztönös dolog volt, teljesen ellenőrizhetetlen, s azt hiszem, újra elkapna, ha egy másodperccel tovább erőltetem az emlékezést.
- Érdemes volna megpróbálni - mondta Ned.
- Itt vagyunk mi is, ha segíteni kell - tette hozzá Faye.
Corvaisist rá kellett beszélni, amit Ned úgy értelmezett, hogy az író az este folyamán korábban átélt élménye sokkal ijesztőbb lehetett, mint amit szavakkal ki lehet fejezni. De végül Corvaisis felállt és sörét a kezében tartva a bisztró bejáratához ment. Háttal az ajtónak megállt és kortyolt egy nagyot a Dos Equisból. Körülnézett a helyiségben és megpróbálta maga elé idézni azokat az embereket, akik azon a másik estén itt voltak.
- Három, vagy négy férfi ült a pultnál - mondta. - Összesen talán egy tucat vendég lehetett. Nem emlékszem az arcukra. - Elindult az ajtótól, elsétált a többiek mellett a szomszédos asztalhoz, ahol kihúzott egy széket és leült, némileg háttal feléjük. - Itt ültem akkor. Sandy szolgált ki. Kértem egy üveg Coorst, amíg az étlapot böngésztem. Sonkás-tojásos szendvicset rendeltem, sült krumplit, káposztasalátát. Ahogy a krumplimat sóztam, a sótartó kicsúszott a kezemből. A só szétszóródott az asztalon. Egy csipetnyit a hátam mögé szórtam. Buta szokás. De túl nagy volt a lendület. Dr. Weiss! Ginger Weiss volt a nő, akire véletlenül rászórtam a sót. Erre eddig nem emlékeztem, de most tisztán látom. A szőke nő a fotón.
Faye a Dr. Weiss-t ábrázoló polaroidképre bökött. A másik asztalnál Corvaisis folytatta;
- Gyönyörű nő. Olyan, mint egy tündér, mégis kifinomult. Alig tudom levenni róla a szemem.
Ned közelebbről szemügyre vette Ginger Weiss fotóját. Ő is úgy gondolta, a nő szokatlanul vonzó lehet, ha az arca nem ilyen sápadt, ha a szemei nem ilyen hidegek és élettelenek.
Furcsa hangon, mintha a múltból beszélne hozzájuk, Corvaisis így szólt:
- Dr. Weiss leül az ablak mellé a sarokbokszba, arccal errefelé. Leszáll az alkonyat. A nap a horizont mentén egyensúlyozik, a bisztrót megtölti az ablakokon beáradó narancsszínű fény. Olyan, mintha tábortűz mellett ülnénk. Ginger Weiss különösen elbűvölően néz ki ebben a megvilágításban. Alig tudom megállni, hogy ne bámuljam nyíltan... S lassan jön a szürkület. Rendelek még egy sört. - Kortyolt egyet a Dos Equisból. Mikor folytatta, a hangja halkabbá vált. - A síkság bíborszínűvé változott... aztán feketévé... eljött az éjszaka...
Ernie-hez, Faye-hez és Sandyhez hasonlóan Nedet is megigézte, ahogy az író az emlékeivel küzdött, ez ugyanis végül felkavarta benne saját halvány - de ellenállhatatlan erejű - emlékeit. Ő is emlékezni kezdett arra a bizonyos estére. Itt volt a fiatal pap is, aki az előtte heverő polaroidképen is rajta van. És itt volt az a fiatal pár is a kislányukkal.
- Nem sokkal azután, hogy leszállt az este... lassan szopogattam a második sörömet, főleg azért, hogy tovább bámulhassam Ginger Weiss-t - mondta Corvaisis, aztán balra nézett, majd jobbra, aztán jobb kezét a füléhez emelte. - Valami szokatlan hangot hallok. Erre pontosan emlékszem. Távoli moraj... egyre erősödik. - Egy pillanatra elhallgatott. - Nem emlékszem, mi történt aztán. Valami... valami... egyszerűen nem akar beugrani.
Ahogy az író a morajlásról beszélt, Ned Sarver agyába bekúszott annak az ijesztő, egyre erősödő hangnak a bizonytalan emléke, de nem tudta előhívni a memóriájából. Úgy érezte, mintha Corvaisis egy mérhetetlen mély szakadék széléhez vitte volna, amelybe nem mert belenézni, de amelybe mégis muszáj lenne belenéznie, de elfordulnak tőle, anélkül, hogy levilágítanának abba a feneketlen sötétségbe. Zakatoló szívvel így szólt:
- Koncentráljon a hangra, milyen volt pontosan, talán az visszahozza a többit is.
Corvaisis hátratolta a székét az asztaltól és felállt: - Moraj... mint egy mennydörgés, nagyon távoli mennydörgés... de egyre közelebbről hallani. - Az asztal mellett állt, s fejét jobbra-balra forgatva az irányt kereste, ahonnan a hang érkezett.
Ned hirtelen meghallotta azt a zajt, nem az emlékeiben, hanem a valóságban, nem a múltban, hanem most. A távoli mennydörgés tompa gördülése. De egyetlen végtelen zúgásban érkezett, nem egy sorozat megszólaló, majd elhaló dörejben, és egyre hangosabb és hangosabb lett...
Ned a többiekre nézett. Ők is hallották.
Már a csontjaiban érezte a vibrálást.
Nem emlékezett rá, mi történt aznap éjjel, de tudta, hogy az elképesztő események ezzel a hanggal kezdődtek.
Hátralökte a székét, ő is felállt, EltöltÖtte a félelem, szinte kényszerítenie kellett magát, hogy ne rohanjon el.
Sandy is felállt. Neki is félelem ült ki az arcára. Bár úgy tűnt, az események rá pozitív hatást gyakoroltak, most ő is rémültnek látszott. Egyik kezét bátorítást keresve Ned karjába fonta.
Ernie és Faye a homlokukat ráncolva néztek körbe, a hang forrását keresve, ők nem tűntek rémültnek. Az ő emléküket a zajról nyilván alaposabban kitörölték, így nem tudták olyan könnyen kapcsolatba hozni azzal a júliusi péntek estével.
Újabb hang emelkedett fel a mennydörgésszerű robajlás mögül: egy különös, süvöltő, fütyülő hang. Ez szintén kellemetlenül ismerős volt Ned számára.
Újra történt a dolog. Akármi is esett meg azon az éjszakán, most megismétlődik. Ned már hallotta saját kiáltását:
-Ne, ne, ne!
Corvaisis hátrált pár lépést az asztalától és vetett egy pillantást Nedre meg a többiekre. Arca hófehér volt.
Az egyre erősödő morajlás elkezdte rezonálni az ablaküveget, a lehúzott redőnyök mögött. Egy laza ablaktábla láthatatlanul zörögni kezdett a keretében.
Most már a redőnyök is vibráltak.
Sandy keze pánikszerűen kulcsolódott össze Ned karján.
Ernie és Faye is állt már, s ugyanúgy féltek, mint a többiek.
Az a süvítő hang átható sívítássá változott. - Mi ez? - kiáltotta Sandy és akkor a mennydörgésszerű robaj olyan hangerőhöz érkezett, hogy a Tranquillity Grille falai remegni kezdtek.
Az asztalon, amelynél az imént Corvaisis ült, felborult a söröspohár és a maradék Dos Equis kiborult belőle.
Ned a mellette álló asztalra nézett és látta, hogy a tárgyak ugrálni kezdenek, egymáshoz koccannak és előre-hátra mozognak az asztal felületén. Felborult egy söröspohár, aztán egy másik, majd a harmadik.
- Állj! - kiáltotta Ernie, olyan határozottan, ahogy csak egy tengerészgyalogos tiszt várja el az engedelmességet - de most nem volt hatása.
Földrengés, tűnődött Ned. Az nem magyarázná meg azt a vijjogást, amely a mennydörgéshez társult.
A mennydörgésszerű robajlás és a hozzá társuló sivítás a csúcsponthoz érkezett és szétrobbantak a hatalmas ablaktáblák. Faye felsikoltott és kezeit az arca elé kapta. Ernie hátratántorodott és majdnem felbotlott egy székben. Sandy Ned mellébe temette az arcát.
Csend. Az ablakok szétrobbanását olyan tökéletes csend követte, amelyet csak egy-egy utolsó, a keretből kipotyogó üvegcserép leesésének hangja zavart meg.
Azon a júliusi péntek éjszakán, a tavaly előtti nyáron, sokkal több történt ennél, bár Ned nem emlékezett rá, micsoda. Ma éjjel azonban ez a titokzatos dráma szemmel láthatóan nem fog odáig fejlődni, mint akkor. Egyelőre véget ért.
Dom Corvaisis szerzett egy enyhén vérző karcolást az arcára, alig volt rosszabb, mintha borotválkozás közben megvágta volna magát. Ernie homlokát és kézfejét is könnyedén megkarcolták a szétszóródó üvegszilánkok. Mikor Ned meggyőződött arról, hogy Sandy sértetlen, vonakodva elengedte a lányt és a bejárathoz rohant. Kiszaladt az éjszakába, hogy megkeresse annak a furcsa zajnak és pusztításnak az okát, de csak a síkság mély, sötét, ünnepélyes csendjét találta. Sehol füst, vagy megfeketedett kőtörmelék, amely a robbanás helyét mutatta volna. A domb lábánál, melyen a motel és a bisztró állt, autók és kamionok haladtak az autópályán, egymástól nagy távolságra. A motelből a kíváncsiság és a nyugtalanság előcsalta a vendégeket. Odafent csillagos volt az ég. A levegő bénítóan hideg, de nem fújt a szél, csak egy kis szellő, amely olyan volt, mint a Halál sóhajtása. Semmi nem volt a láthatáron, ami a mennydörgést, a rengést és az ablakok berobbanását okozhatta volna.
Dom Corvaisis is kijött a bisztróból.
- Mi az ördög volt ez? - kérdezte zavarodottan.
- Azt reméltem, hogy ön tudja - felelt Ned.
- Ez történt azon a nyári estén is.
- Tudom.
- De ez csak a kezdete. A fenébe is, nem emlékszem, mi történt azután, hogy betörtek az ablakok.
- Én sem - mondta Ned.
Corvaisis felfordította a tenyerét, hogy megvizsgálja. A bisztró tetején világító kék neonreklám fényében Ned látta, hogy az író mindkét tenyerén a duzzadt körök virítanak, De a kékes fényben nem tudta megállapítani a jegyek igazi színét. De abból, amit Corvaisis elmesélt, tudta, hogy a körök égővörösek. - Mi az Ördög? - kérdezte újra Corvaisis. Sandy a bisztró nyitott ajtajában állt, a belülről jövő fény által megvilágítva. Ned odament hozzá és átölelte. Érezte, hogy az egyik remegés a másik után szalad át a lányon. De azt észre sem vette, hogy ő mennyire remeg, míg Sandy meg nem szólalt: - Ned, te is reszketsz, mint egy nyárfalevél. Ned Sarver rosszul volt a félelemtől. Szinte látnoki élességgel érezte, hogy valami hihetetlenül fontos dolognak voltak a részesei, valami elképzelhetetlenül veszélyesnek, ami valószínűleg halállal fog végződni néhányuk, vagy mindannyiuk számára. Született szerelő volt, mind az élőket, mind az élettelen tárgyakat helyre tudta hozni, de ezúttal olyan erő ellen kell harcolnia, amit nem ismer. Mi van, ha Sandy meghal?
Amióta meglátta Sandyt Tucsonban, Ned most először érezte, hogy nincs hatalma, hogy megvédje a feleségét. A látóhatár szélén lassan felkelt a hold.


Ötödik fejezet


Január 12. - január 14.



1
Január 12. vasárnap

A levegő olyan sűrű volt, mint az olvadt fém.
Rémálmában Dom levegő után kapkodott. Borzasztó nyomás telepedett rá. Hevesen fulladozott. Haldoklott.
Nem látott sokat; látása elhomályosult. Aztán két férfi jött oda hozzá, mindkettő fehér, műanyag sugárfertőtlenítő ruhát viselt, sötét arcvédős sisakot, amilyet az űrhajósok. A jobbjánál álló férfi őrült mozdulattal kitépte az infúziót Dom karjából. A másik átkozódni kezdett az EKG-n megjelenő görbe láttán. Egyikük kicsatolta a szíjakat és letépte az elektródákat, a másik pedig ülő helyzetbe emelte Domot. Egy poharat nyomtak az ajkaihoz, de nem tudott inni, tehát hátrahajtották a fejét, erőszakkal kinyitották a száját és beletöltöttek valami ismeretlen folyadékot a torkába.
A két férfi a sisakba épített rádión kommunikált egymással, de Dom világosan hallotta a hangjukat saját arcvédő plexiüvegén át is. Egyikük azt mondta:
- Hány őrizetest mérgeztek meg? A másik azt felelte;
- Senki sem tudja biztosan. Ahogy nézem, legalább egy tucatot.
- De ki akarta megmérgezni őket? - kérdezte az első.
- Egyet találgathatsz - így a második.
- Falkirk ezredes - mondta az első. - Az a mocsok Falkirk ezredes.
- Ezt soha nem fogjuk tudni bebizonyítani. Sosem tudjuk leleplezni a szemetet.
Gyors vágókép. A motel fürdőszobája. A két férfi támogatta Domot és arcát durván belenyomták a mosdóba. Ezúttal értette, mit mondanak neki. Egyre idegesebben sürgették, hogy hányjon. Falkirk ezredes valahogy megmérgeztette, ezek meg megitattak vele valami undorító ízű hánytatószert, s neki most ki kéne üríteni magából a mérget. Rosszul volt ugyan, de nem tudott hányni. Öklendezett, szakadt róla a verejték, de akkor sem tudta kiüríteni magából a mérget.
- Egy gyomormosó készülék kellene - mondta az első férfi.
- Nincs gyomormosónk - közölte a második. Újabb snitt. Megint az ágyban. Gyenge volt, nagyon
gyenge, de hál'istennek már kapott levegőt. A sugárfertőtlenítő védőruhát viselő férfiak lemosták és újra odaszíjazták az ágyhoz. A jobbján álló férfi beadott neki egy injekciót, vélhetően hogy semlegesítse a maradék méreg hatását. A férfi a baloldalán, újra rákötötte az infúziót, amiből most valami drogot kapott, nem táplálékot. Dom hihetetlenül gyengének érezte magát, erőlködnie kellett, hogy ne ájuljon el. Újra rákötötték az EKG-ra is, közben beszélgettek:
- Falkirk egy idióta. Ezt nem tudjuk fedő alatt tartani, bármibe lefogadom.
- Attól fél, hogy a memóriablokk szétszakadozik, hogy némelyik végül vissza fog emlékezni rá, amit látott.
- Nos, talán igaza lehet. De ha ez a seggfej megöli valamelyiket, akkor hogy fog elszámolni a hullákkal? Ez aztán tényleg ide fogja vonzani a riportereket és akkor végképp nem lesz mód rá, hogy eltitkoljuk a dolgot. Szépen ki kell törölni a memóriájukat - ez az egyetlen józan megoldás.
- Engem nem kell meggyőznöd. Minden Falkirk-on múlik.
Az álombéli figurák elhalványultak és Dom belesiklott egy másik rémálomba. Már nem érezte gyengének magát, már nem volt rosszul, de a félelme iszonyú rettegésbe csapott át, rohanni kezdett, de őrjítően lassan, ahogy csak a rémálmokban lehet. Nem tudta, hogy mi elől rohan, de biztos volt benne, hogy valami üldözi, valami fenyegető, de nem emberi és érezte is közvetlenül a háta mögött, végül rájött, hogy nem tud elmenekülni előle, tudta, hogy szembe kell nézni vele, megállt, megfordult és felkiáltott meglepetésében: - A hold!
Domot a saját kiáltása ébresztette fel. A húszas szobában volt, a földön, az ágy mellett, rúgkapált és hadonászott. Feltápászkodott, majd leült az ágy szélére. Az órájára nézett. Hajnali 3:07 volt. Reszketve törölte bele nyirkos tenyerét a lepedőbe. A húszas szobának pontosan olyan hatása volt rá, ahogy gondolta. A hely ellenséges vibrációi serkentették a memóriáját, rémálmait még élethűbbé tették.
Ezek az álmok gyökeresen különböztek a többitől, mert nem fantáziaképek voltak, hanem a valóság futó képei egy torz lencsén át. Nem álmok voltak, inkább emlékek, amelyekre súlyt erősítettek és behajították tudatalattijának fekete tengerébe. Az emlékek most kiszabadultak valahogy és a felszín felé igyekeztek.
Valóban fogva tartották itt, valóban leszedálták és valóban agymosásnak vetették alá. És közben valaki, az a bizonyos Falkirk ezredes megmérgezte, nehogy beszélni tudjon arról, amit látott.
Falkirknek igaza volt. Túl fogunk emelkedni az agymosáson és emlékezni fogunk az igazságra. Meg kellett volna ölnie minket.

Vasárnap délelőtt Ernie elautózott egyik elkói ismerőséhez, akinek volt egy ezermester és építőanyag boltja, és vásárolt néhány funérlemezt. Kézifűrésszel méretre vágta őket és beillesztette a bisztró kitört ablakainak helyére. Ned és Dom segített a helyükre szögelni a táblákat és délre Végeztek is a munkával.
Ernie nem akart üvegest hívni, mert arra gondolt, hogy az előző esti események megismétlődhetnek. Amíg nemm derítik ki, mi okozta a mennydörgésszerű robajt, ostobaság lett volna új üvegeket berakni. Eltervezték, a Tranquillity Grille-t zárva tartják addig.
Ahogy a motelt is. Ernie nem akarta, hogy a munka miatt ne tudjon segíteni Domnak és a többieknek, hogy megvizsgálják a "mérgező szivárgás" rejtélyét. Ha az utolsó, vendég is távozik, a motelben csak Ernie, Faye, Dom és a többi áldozat marad, akik talán úgy döntenek, hogy részt vállalnak a nyomozásban és ideutaznak. Ernie nem tudta, hány szobára lesz szükség, de a biztonság kedvéért mind a húszat kiürítette. A Tranquillity Motel nem is szálloda volt, inkább laktanya, ahol a csapatokat elszállásolják, amíg a háború az ismeretlen ellen el nem éri a végkifejletet.

Miután bedeszkázták a bisztró ablakait, mindannyian beültek a mikrobuszba és Faye átvitte Őket a helyre, amely annyira vonzotta Ernie-t és Sandyt. Mind az öten ott álltak a sztráda védőkorlátja mellett, bámultak dél felé, valamiféle lelki kapcsolatot kerestek, amely megvilágíthatná a múltat. A téli napéjegyenlőség csak három héttel volt mögöttük, így a napfény majdnem olyan erős, egyenletes és hideg volt, mint egy fénycső fénye. A táj kopár volt és félelmetes, az ég minden egyes órával szürkébb és fenyegetőbb lett, de volt benne valami tagadhatatlan nagyszerűség is.
Faye nagyon szerette volna, ha valami különlegeset érez, mert ha nem, az azt jelentené, hogy akik agymosást hajtottak végre rajta, teljesen hatalmuk alatt tartják. És Faye büszke asszony volt. De most nem érzett mást, csak a jeges szelet.
Szemmel láthatóan Nedre és Domra sem tett különösebb hatást a hely, de Faye látta, hogy Ernie és Sandy valami rejtélyes üzenetet kap az előttük elterülő tájtól. Sandy arcára üdvözült mosoly ült ki. Ernie azonban olyan volt, mint amikor közeledett az éjszaka: sápadt, nyúzott, tekintete űzött.
- Menjünk közelebb - indítványozta Sandy. - Menjünk le oda.
Mind az öten átmásztak a védőkorláton és leereszkedtek a töltésen. Elindultak beljebb a síkság felé - ötven métert, száz métert - óvatosan kerülgetve a rengeteg fügekaktuszt a töltés lábánál. Több, mint kétszáz métert haladtak az államközi úttól, s aztán megálltak egy ponton, amely szinte semmiben nem különbözött a többitől.
- Itt vagyunk - mondta Ernie és összerázkódott. Kezeit zsebre dugta és nyakát kabátja felhajtott gallérja közé húzta.
- Igen - mosolyodott el Sandy.
Szétszóródva sétálgattak fel-alá a mezőn. Itt-ott sovány hófoltok bújtak meg, elrejtőzve a téli napsütés elől. Egy-két perc után Ned is kijelentette, hogy ő is érez valami megmagyarázhatatlant, bár az neki nem békét hozott, mint a feleségének. Sőt, félelme olyan hevessé vált, hogy zavartan el is sétált onnan. Ahogy Sandy utánasietett, Dom Corvaisis is közölte, hogy rá is különösen hat a hely. Azonban ő nem pusztán félelmet érzett, mint Ned; félelmét, csakúgy, mint Ernie-ét, megfűszerezte az áhítat és az érzés, küszöbön a kinyilatkoztatás. Egyedül Faye-re nem hatott a hely. Dom tanácstalanul fordult körbe: - Mi az ördög történhetett itt? - kérdezte. Az égbolt palaszürkévé változott. A nyers szél egyre élesebb lett. Faye összerázkódott. Továbbra sem érezte, amit Ernie és a többiek és ez egyre inkább növelte benne a meggyőződést, hogy erőszakot tettek a személyiségén. Remélte, hogy egy nap találkozni fog azokkal az emberekkel, akik a memóriájával babráltak. A szemükbe akart nézni.

Mikor visszatértek a motelbe, fent a lakásban Ernie, Sandy éS Ned leültek a konyhaasztalhoz, míg Faye kávét és forró csokoládét készített.
Dom letelepedett egy hokedlire a falitelefon mellett. Előtte a pulton ott hevert a Tranquillity Motel vendégkönyve, melyet tavalyelőtt vezettek. A július 6-án, pénteken bejegyzett nevek és címek alapján Dom elkezdett telefonálni.
Rajta és Ginger Weissen kívül még nyolc név szerepelt a listán. Egyikük Gerald Salcoe volt a kaliforniai Monterey-ből, aki két szobát vett ki magának, a feleségének és két lányának. Megadta a címét, de a telefonszámát nem. Dom azt az információt kapta a központtól, hogy a szám titkos.
A következő Cal Sharkle volt, a kamionsofőr, a visszatérő vendég, akit Ernie és Faye jól ismert. Sharkle Evanstonban élt, Chicago egyik elővárosában. Ő a telefonszámát is bejegyezte a motel nyilvántartásába. Dom feltárcsázta a számot, de hamarosan kiderült, hogy a telefont kikapcsolták és új számot nem adtak meg.
- Megnézhetjük az újabb vendégkönyvben - javasolta Ernie. - Talán másik városba költözött. Hátha megvan az új címe valahol.
Faye egy csésze kávét tett a pultra Dom elé, aztán csatlakozott a többiekhez az asztalnál.
A harmadik kísérletnél Dom végre szerencsével járt, mikor a Las Vegasban élő Alan Rykoffot tárcsázta. Egy nő vette fel a kagylót.
- Mrs. Rykoff? - kérdezte Dom. Rövid szünet után a nő így válaszolt:
- Csak voltam Mrs. Rykoff. A válás óta Monatella, ez a lánykori nevem.
- Ó, értem. Dominick Corvaisis vagyok. A Tranquillity Motelból telefonálok, Elko megyéből. Ön, az ex-férjével és a kislányával eltöltött itt néhány napot, tavalyelőtt júliusban, igaz?
- Igen... úgy van.
- Miss Monatella, vannak Önnek, ex-férjének, vagy a lányának... ijesztő és különös problémái?
A nő tétovázása ezúttal hosszabb volt:
- Ez valami beteg tréfa? Nyilván tudja, mi történt Alannel.
- Kérem, Miss Monatella, higgyen nekem: nem tudom, mi történt az ex-férjével. De azt tudom, hogy jó esély van arra, hogy ön, a férje, vagy a lánya - vagy mindannyian - megmagyarázhatatlan lelki problémákkal küzdenek, hogy rémisztő és ismétlődő rémálmaik vannak, amelyekben olykor szerepel a hold.
A nő alig tudott megszólalni.
Dom érezte, hogy a könnyeivel küszködik.
- Miss Monatella, nem tudom, mi történt önnel és a családjával, de a legrosszabbon túl van. Mert... legalább nincs már egyedül.

Elko megyétől kétezernégyszáz mérföldre keletre, Manhattanben, Jack Twist a vasárnap délutánját azzal töltötte, hogy túladott egy újabb halom pénzen.
Miután visszatért Connecticutból, a Guardmaster kirablása után, hajnali öt órára sikerült szétosztogatnia az összes pénzt. A fizikai és érzelmi összeomlás határán érkezett vissza a Fifth Avenue-n lévő lakásába, bezuhant az ágyba és azonnal el is aludt.
Újra a kihalt országútról álmodott, amely holdfény-áztatta tájon haladt keresztül, az idegenről, aki sötét arcvédős sisakban üldözi. Amikor a holdfény hirtelen vérvörössé változott, pánikba esett, a párnát marcangolva riadt fel az álomból, déli egy órakor. Vérvörös hold? Mit jelenthet ez, ha jelent valamit egyáltalán?
Lezuhanyozott, megborotválkozott, felöltözött reggeli gyanánt bekapott egy narancsot és egy fél zsemlét.
A hálószobájából nyíló hatalmas beépített szekrényben leszerelte a fortélyosan odaerősített álpanelt, majd számba vette a másfél méter mély rejtekhely tartalmát. Az októberi ékszerrablásból származó zsákmányt már sikeresen eladta egy orgazdának, s a fratellanza raktárából elrabolt pénz nagy részét is átutaltatta a három svájci bankszámlájára. Csak 125000 dollárja maradt, a vésztartalék.
A pénz nagy részét egy aktatáskába helyezte: kilenc leszalagozott csomag százdolláros, száz bankjegy mindegyik kötegben, és öt csomag húszdolláros, abban is egyenként száz bankjegy. így még mindig maradt 25000 dollárja.
Bár Jack meg akart szabadulni nem egyenes úton szerzett vagyona jelentős részétől, természetesen nem tervezte, hogy túlad az egészen és ott marad egyetlen cent nélkül. Ez talán jót tett volna a lelkének, de tagadhatatlan ostobaság. Azonban volt még tizenegy páncélfiókja, tizenegy különböző bankban - további vésztartalékok, arra az esetre, ha menekülnie kell, de nem jut hozzá a hálószobájában rejtegetett pénzhez - ezek a páncélkazetták is tartalmaztak további negyedmilliót. Svájci számláin is pihent több mint négymillió. Ez jóval több, mint amennyire szüksége volt. Már várta, hogy a következő néhány hétben túladjon ennek a felén is, aztán majd elgondolkozhat, hogy mihez akar kezdeni ezután. Talán még többet szétosztogat.
Vasárnap délután fél négykor pénzzel tömött aktatáskájával elindult a városban. Az összes idegen arc, melyeket az elmúlt nyolc évben ellenségesnek érzett, most ragyogó perspektívát vetített elé.

Blockék konyhája kávétól és forró csokoládétól illatozott, majd fahéjtól és a cukros fánktól, amikor Faye elővette a mélyhűtőből és bedobta a sütőbe.
Míg a többiek az asztalnál ültek és figyeltek, Dom tovább próbálta hívni azokat, akik ott voltak a motelben tizennyolc hónappal azelőtt.
Tudott beszélni Jim Gestronnal, akiről kiderült, hogy fotós Los Angelesben. Gestron átautózott a Nyugaton azon a nyáron, a Sunset-nek és más magazinoknak fotózott. Kezdetben barátságos volt, de később egyre zordabb lett a kedve. Ha Gestronon agymosást hajtottak végre, akkor nála ugyanolyan sikeres munkát végeztek, mint Faye Block esetében. A fotós a beszélgetés közepén letette a kagylót.
Ezután Dom felhívta Harriet Bellotot Sacramentóban, aki nem volt rosszabb helyzetben, mint Gestron. Az asszony tanárnő volt, ötvenéves és hajadon akiben még kiscserkész korában alakult ki a mély érdeklődés a vadnyugat iránt. Nyaranta mindig végigjárta a régi karavánutakat és ellátogatott a régi erődökhöz és indián településekhez. Rendszerint saját kis lakókocsijában aludt, de olykor rákényszerült egy-egy hotelre. Úgy tűnt, az a szeretnivaló, de szigorú tanár, akik nem tűrik a képtelen ostobaságokat a tanítványaitól, mint ahogy nem tűrte el Domtól sem. Amikor Dom szóba hozta a poltergelst jelenséget, az asszony is letette a kagylót.
- Jobban érzed magad, Faye? - kérdezte Ernie. - Hogy nem te vagy az egyetlen, akinek az emlékeit százszázalékos sikerrel kiradírozták.
- Egy kicsit sem - mondta Faye. - Inkább szenvednék, mint te. Úgy érzem, mintha kivágtak volna egy darabot a személyiségemből.
Talán igaza van, gondolta Dom. Talán a rémálmok, fóbiák jobbak, mintha az emberben öklömnyi abszolút üresség tátong, hideg és sötét, mintha a halál egy darabkáját hordoznánk magunkban.
Amikor vasárnap délután 4:26-kor Dom Corvaisis felhívta a St. Bernadette parókiáját és Brendan Cronint kereste, Wycazik atya a dolgozószobában a Kolumbusz Lovagjai társaság képviselőível tárgyalt az éveként esedékes St. Bernadette Tavaszi Karnevál részleteiről.
Fél ötkor Michael Gerrano atya szakította félbe őket a hírrel, hogy Wycazik atya "unokatestvére" telefonál Elkoból, Nevadából. Csupán néhány órája történt, hogy Brendan Cronin felszállt a United renói járatára. Renoból hétfőn helyi géppel szándékozott továbbutazni Elkoba. Tehát Renoig még semmiképpen sem juthatott el és nem volt abban a helyzetben, hogy bárkit is felhívjon. Épp ezért Michael híre felkeltette Wycazik atya kíváncsiságát és azonnal otthagyta az ülést.
Wycazik atya a konyhai telefonhoz sietett, hogy fogadja a hívást, amelyet eredetileg Brendannak szántak. Dominick Corvaisis és Stefan egyre izgatottabb és bőbeszédűbb lett, ahogy egymással társalogtak. Stefan elmondta, amit tudott Brendan problémáiról és kalandjairól - a hit elvesztését, a csodálatos gyógyulásokat, különös álmokat - Corvaisis pedig megosztotta vele a poltergeistről, alvajárásról, nyetofóbiáról, hold-megszállottságról és öngyilkosságról szóló történeteit.
Végül Stefan nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:
- Mr. Corvaisis, látja bármi okát, hogy egy hozzám hasonló, régi vágású vallásos ember éltesse magában a reményt, hogy ami Brendannal történik, annak valamiképpen isteni természete van?
- Őszintén megmondom, atyám, hogy az ön által említett csodás gyógyulások ellenére sem látom Isten kezét a dologban. Túl sokjel mutat emberi beavatkozásra, semhogy azt az ön értelmezését részesítsük előnyben.
- Feltételezem, ez igaz - sóhajtott Wycazik atya. - De akkor is reménykedem, hogy ami Brendant Nevadába szólította, az végül visszavezeti őt Krisztus kebelére. Ezt a reményt nem akarom feladni.
Az író halkan felnevetett:
- Atyám, amit megtudtam önről a beszélgetésünk során, gyanítom, hogy sosem adná fel a reményt. S meg merem kockáztatni, nem úgy menti meg a lelkeket, mint más papok - ravaszsággal, gyengéd bátorítással. Ön inkább lesújt, mint... nos, mint a lélek kovácsa, valósággal kikalapálja másokból az üdvözülést. Ne értsen félre: ezt bóknak szántam.
- Hogyan is tudnám másképp értelmezni? - nevetett fel Stefan is. - Izzó vasdarab fölé hajoló kovács? Igen, határozottan tetszik nekem ez a hasonlat.
- Nagyon várom Cronin atya holnapi érkezését. Ha csupán feleannyira olyan, mint ön, atyám, boldogok leszünk, hogy itt tudhatjuk az oldalunkon.
- Én is az önök oldalán állok - mondta Wycazik atya. - És ha bármivel segíthetem a nyomozásukat, kérem hívjon fel. S ha megvan a leghalványabb esélye annak, hogy ezek a különös események Isten jelenlétének megnyilvánulásai, akkor nem szándékozom itt ülni a babérjaimon.
A következő bejegyzés a vendéglistán Bruce és Janet Cable volt Philadelphiából. Egyiküket sem gyötörték olyan problémák, amilyenek Domot, Ernie-t és a többieket. Azonban ők legalább hajlandók voltak végighallgatni Domot, bár őket sem izgatta fel különösebben a történet.
Az utolsó név a listán Thornton Wainwrighté volt, aki egy New York-i címet és telefonszámot adott meg.
Mikor Dom tárcsázta a számot, egy bizonyos Mrs. Neil Karpoly válaszolt, aki közölte, hogy a szám több, mint tizennégy éve az övé és nem hallott semmiféle Wainwrightról. Mikor Dom beolvasta neki a Lexington Avenue-i címet és érdeklődött, az asszony megkérte, hogy ismételje meg, aztán felnevetett:
- Nem uram, nem ott lakom. A maga Mr. Wainwrightja ravasz fickó, ha azt mondta, hogy az az ő címe. Ott senki nem lakik, bár biztosan sokan élveznék. Ez ugyanis a Bloomingdale's áruház címe.
Sandy elképedt, amikor Dom közölte vele a hírt.
- Hamis név és cím? Mit jelent ez? Valóban vendég volt? Vagy valaki csak beírt egy nevet a nyilvántartásba, hogy összezavarjon minket? Vagy... micsoda?

Jack Twist rendelkezett egy egész készlet kifogástalan hamis igazolvánnyal, jogosítvánnyal, születési anyakönyvi kivonattal, társadalombiztosítási kártyával, hitelkártyával, útlevéllel, méghozzá nyolc különböző névre, köztük a "Thomton Bains Wainwright" is ott volt és mindig valamelyik álnevét használta, ha akcióra készült. Akkor vasárnap délután azonban névtelenül dolgozott, szétosztott újabb százezer dollárt néhány szerencsés manhattani legnagyobb megdöbbenésére. A legnagyobb összeg tizenötezer dollár volt, amit egy fiatal matróznak és jövendőbeli mennyasszonyának adott, akiknek ütött-kopott, öreg Plymouth-ja lerobbant a Central Park déli részén, közel a Simon Bolivár-szoborhoz.
- Vegyetek egy új kocsit - mondta nekik Jack, ahogy a pénzt a kezükbe nyomta és tréfásan egy marékkal még a matróz sapkája alá is gyömöszölt. - És ha észnél vagytok, nem beszéltek erről senkinek. Nem kell tudnotok a nevemet sem és felesleges, hogy hálálkodjatok. Csak legyetekjók egymáshoz, rendben? Mindig, mert az ember sosem tudhatja, mennyi ideje van még hátra ezen a világon.
Alig telt el egyetlen óra és Jack túladott a százezer dolláron. Mivel rengeteg ideje volt, vett egy csokor korall-piros rózsát és kiautózott Westchester megyébe, a temetőparkhoz, ahová több mint két hete már Jennyt eltemették.
Jack nem akarta a város egyik zsúfolt és zord temetőjében örök nyugalomra helyezni. Bár tudta, hogy érzelgés, úgy érezte, Jenny számára a megfelelő nyughely a nyílt mezőn van.
Röviddel szürkület előtt érkezett a temetőbe. Bár az egyensírköveket semmi nem különböztette meg egymástól, és legtöbbjüket belepte a hó, Jack mégis egyenesen odatalált Jenny sírjához, mintha a szíve vezetné.
Jack leült a hóba és beszélt Jennyhez, ahogy a kóma évei alatt beszélt hozzá. Beszélt neki az előző napi rablásról, s arról, hogyan osztogatta szét az összes pénzt. S ahogy a szürkület lassan magával húzta az éjszaka nehéz függönyét, a temetőpark biztonsági őre lassan körbeautózta a parkot, figyelmeztetve a néhány késői látogatót, hogy a kapukat hamarosan bezárják. Jack végül felállt és vetett egy utolsó pillantást Jenny nevére, mely bronzbetűkkel volt belevésve a sírkőbe, és most kékesen izzott a park főútját szegélyező utcai lámpák fényében.
- Változom, Jenny és még mindig nem tudom, miért. Jó érzés, igen... de különös is. - S amit azután mondott, őt is meglepte. - Valami nagy dolog fog történni, Jenny. Nem tudom, micsoda, de valami nagy dolog fog történni velem. - Jack hirtelen érezte, hogy újkeletű bűntudata és a társadalommal való megbékélése csak a kezdete egy utazásnak, és olyan helyekre jut el, amikről nem is álmodott. - Valami iszonyú fontos és jelentős dolog - ismételte - és borzasztóan szeretném, ha itt lennél velem, Jenny.

Mióta Ernie, Dom és Ned elkezdték bedeszkázni a bisztró betört ablakait, a kék nevadai égbolton fekete viharfelhők gyülekeztek. Órákkal később, amikor Dom bérelt kocsijával beautózott Elkoba, a repülőtérre Ginger Weissért, az egész vidék szürkeségbe öltözött. Dom túlságosan nyugtalan volt, hogy az apró terminálépületben várakozzék. Kiállt a szélfútta kifutópálya mellé, összehúzta magán nehéz télikabátját, így már akkor hallotta a tízüléses kis gép dupla motorjának a hangját, mielőtt elkezdte volna a leszállást a felhők közül. A motorok robaja is csak azt az érzést erősítette benne, hogy egy küszöbön álló háború részesei és Dom idegesen jött rá, hogy éppen most toborozzák a hadseregüket; mert meg kell vívni az ismeretlen ellenséggel.
A repülőgép mintegy negyven méterre a termináltól megállt. Dr. Weiss a negyedik kiszálló utas volt. Még meglehetősen formátlan télikabátja ellenére is látni lehetett, milyen gyönyörű. A szél gyönyörű lobogót csinált selymes, ezüstszőke hajából.
Dom elindult felé; a nő megállt és letette a csomagjait. Tétovázva fürkészték egymást egy darabig, az elképedés, izgalom, öröm és a félelem furcsa keverékével. Aztán valami hirtelen hatásra, mely nyilván ugyanúgy meglepte a férfit, mint a nőt, szó szerint egymáshoz repültek és Összeölelkeztek.
Mi az ördög történik itt? - tűnődött magában Dom.
Sokkal zavartabb volt, semhogy elemezni tudja a helyzetet. Egyelőre csak érezni tudott, gondolkodni nem.
Egyikük sem akarta elengedni a másikat, s mikor végül szétváltak, egyikük sem bírt megszólalni. A lány megpróbált mondani valamit, de hangja elcsuklott és Dom is csak hebegett-habogott. A végén a lány felemelte az egyik csomagot, Dom a másikat és elindultak a parkoló felé.
A kocsiban végül Ginger így szólt:
- Mi volt ez az egész?
Dom még mindig meg volt döbbenve, de egyáltalán nem szégyenkezett a fogadtatásért, amelyben a lányt részesítette. Megköszörülte a torkát:
- Igazából nem tudom. De azt hiszem, átéltünk valamit, ami annyira megrázó volt, hogy különleges köteléket teremtett kettőnk között, aminek nem is voltunk tudatában egész addig, míg nem láttuk egymást.
- Amikor megláttam a fényképét a könyve hátoldalán, annak is furcsa hatása volt rám, de nem is hasonlított ehhez. Mikor kiléptem a gépből és megláttam magát... úgy éreztem, mintha egész életünkben ismertük volna egymást. Nem, nem is olyan. Pontosabban... mintha sokkal jobban ismernénk egymást, sokkal teljesebben, mint bárkit, mintha volna egy fontos titkunk, amit az egész világ tudni akar, de csak mi birtokoljuk. Őrülten hangzik?
- Nem - rázta meg a fejét Dom. - Egyáltalán nem. Szavakba öntötte, amit én is éreztem...
- Ön találkozott a többiekkel - mondta Ginger. - Amikor először látta őket, az is ehhez fogható volt?
- Nem. Rögtön éreztem... valami melegséget irántuk, az összetartozást, de az a töredéke sem volt annak, amit most, mikor kiszállt a gépből. Mindannyian átestünk valami szokatlan dolgon, ami összeköti az életünket, a jövőnket, de kettőnk közös élménye erősebb lehetett. A fenébe. Olyan ez az egész, mint a hagyma. Egyik réteg furcsaság a másik alatt.
Vagy fél órán keresztül ültek a kocsiban, a repülőtér parkolójában és beszélgettek.
Ginger mesélt a férfinak eszméletzavarairól, a Pablo Jackson segítségével végrehajtott hipnotikus regresszióról és az agyat kontrolláló technikáról, az úgynevezett Azrael-blokkról. Majd Pablo meggyilkolásáról és saját megmeneküléséről, amely hajszálon múlt.
Bár világos volt, hogy Ginger nem várt se együttérzést, se dicséretet, Dom tisztelete és elismerése mégis percről percre növekedett. A lány apró termetű volt, fizikai megjelenése mégis sokkal inkább tekintélyt parancsolt, mint a nála kétszer akkora férfiaké.
Dom is beszámolt az elmúlt huszonnégy óra eseményeiről és mikor Ginger a férfi előző éjszakai álmáról hallott, az új emlékekről, amelyek a felszínre kerültek, roppant megkönnyebbültnek látszott. Dom álmában ott volt a bizonyíték Pablo Jackson elméletére: hogy az eszméletzavarait nem agyi aberráció okozza; hanem mindig olyan tárgyak látványa idézi elő, amelyekről a motelbeni fogvatartására asszociál. A fekete kesztyűk és a sötét arcvédő azért ijesztette meg, mert közvetlen kapcsolatba lehetett hozni őket a visszafojtott emlékekkel, melyekben a sugárvédő öltözéket viselő férfiak szerepeltek, akik minden bizonnyal az agymosás folyamán vigyáztak rá. A kórházi mosdókagyló azért ejtette pánikba, mert valószínűleg egyike volt azoknak, akiket Falkirk ezredes (akárki is ez) megmérgeztetett, aztán megpróbálták kihánytatni vele a gyilkos anyagot, ahogy Dommal is tették. S amíg leszíjazva feküdt a motel egyik ágyán, rengeteg szemvizsgálaton kellett átesnie, hogy meg tudják állapítani transzának mélységét. S ezért tört rá az ophtalmoszkóp látványától ilyen sötét rettegés azon az éjszakán, George Hannaby irodájában.
- De mi a helyzet a rézgombokkal Pablo gyilkosának kabátján? - kérdezte a lány. - Meg a rendőr egyenruháján? Azok miért rémisztettek meg annyira és miért taszítottak eszméletzavarba?
- Tudjuk, hogy a katonaság is benne van a dologban - mondta Dom és felcsavarta a fűtést, hogy még jobban ellensúlyozza az ablakoknak feszülő hideg szelet. - Az egyenruhán általában ilyen rézgombok vannak, ha nem is feltétlenül oroszlános dombornyomással. A gyilkos és a zsaru kabátj án lévő gombok valószínűleg hasonlítottak a minket a motelben fogvatartók egyenruháin láthatókhoz.
- Oké, de eddig arról volt szó, azok védőruhát viseltek, nem egyenruhát.
- Talán nem hordták három és fél napon át. Egy ponton talán úgy döntöttek, hogy biztonságos nélkülük is.
- Biztos így volt - bólintott a lány. - Akkor már csak egy dolog marad. Az a viharlámpa a Newbury Streeten lévő ház mögött, Pablo meggyilkolása napján. Beszéltem róla: fekete kovácsoltvas, sárga, szemcsézett üveggel. A fénye úgy ugrált, mint a gázláng. Egy tökéletesen ártatlan lámpa. De mégis ájulásba küldött.
- A Tranquillity Motel szobáiban pontosan így néznek ki a lámpák.
- Ez őrület. Tehát minden egyes eszméletzavart olyan tárgy okozott, amely az agymosás időszaka alatt történtekre emlékeztetett.
Dom tétovázott, majd benyúlt a pulóvere alá és az inge zsebéből egy polaroidképet húzott elő, majd átadta Gingernek.
A lány elsápadt és összerázkódott, amikor meglátta saját magát a képen, ahogy üres szemekkel bámul a kamerába.
- Gevalt! - kiáltotta és elfordította a fejét.
Dom adott neki egy kis időt, hogy magához térjen.
- Ez mesügeség - mondta a lány és zavart tekintetével újra a fénykép felé fordult. - Őrület. Mi történhetett velünk, ami igazolná ezt a kockázatos összesküvést? Mit láthattunk, ami olyan átkozottul fontos volt?
- Ki fogjuk deríteni - ígérte Dom.
- Biztos? Hagyni fogják? Pablot megölték. Nem fognak megtenni mindent, hogy ne deríthessük ki az igazságot?
- Nos, azt hiszem, két frakció van az összeesküvők között - mondta Dom, újra a fűtést állítgatva. - Vannak a keményvonalasok, Falkirk ezredes és emberei, és vannak a jobbak, akiket az a fickó képvisel, aki a fotókat küldte nekünk és az a két sugárvédő ruhát viselő férfi, akik a múlt éjszakai álmomban bukkantak elő. A keményvonalasok azonnal meg akartak ölni minket, még az elején, hogy ne legyen semmi kétség az eltitkolás sikerét illetően. De a humánusabbak csak a memóriánkat akarták kiradírozni, és szemmel láthatóan az ő frakciójuk volt az erősebb, mert keresztül tudták vinni az akaratukat.
- A keményvonalasok ölték meg Pablot.
- Igen. Falkirk ezredes nyilván még mindig hajlandó megölni bárkit, aki veszélyt jelenthet rá. Tehát egyikünk sincs biztonságban. De a másik frakció nem hisz Falkirk módszerében és azt hiszem, megpróbálnak megvédeni minket. Szóval van esélyünk. Mindenesetre nem bújhatunk el az események elől. Nem mehetünk haza, hogy folytassuk a magunk kis életét, csak mert az ellenség félelmetes.
- Nem bizony - értett egyet vele Ginger. - Mert amíg meg nem tudjuk, mi történt, nincs is igazán életünk. - Ginger végigjártatta tekintetét a parkolón. - Egész biztosan tudják, hogy a motelnél gyülekezünk, s hogy az irányítás kezd kicsúszni a kezeik közül. Vajon most is figyelnek minket?
- Nagyon valószínű, hogy figyelik a motelt - mondta Dom. - De senki sem követett a repülőtérre.
- Nem volt rá szükségük - mondta elkeseredetten a lány. - Tudták, hová megy és kiért.
- A szabad akarat illúziójában ringatjuk magunkat? Vagy csak poloskák vagyunk egy óriás tenyerén, aki akkor présel össze minket, amikor csak akar?
- Talán - bólintott Ginger Weiss. - De istenemre, legalább párszor belemarunk előtte.
A lány olyan eltökéltséggel beszélt, hogy szinte szórakoztató volt. Dom elnevette magát.
Előbb meglepetten pislogott, majd Ginger is felnevetett:
- Szívós vagyok ám!
Dom csak nézte, ahogy Ginger önmagán mulat és újra szíven ütötte a lány szépsége. Még ha tökéletesen idegenek lettek volna, akik még sosem látták egymást, Dom akkor is többet érzett volna iránta, mint más szép nők láttán. Mert ez a lány jelenség volt.
Dom vett egy mély lélegzetet:
- Menjünk és találkozzunk a többiekkel.
- Indulás - mondta a lány. Karcsú ujjaival letörölt egy könnycseppet, melyet a nevetés csalt a szeme sarkába. - Alig várom, hogy találkozzam velük. A többi poloskával.
Alig fél órával az éjszaka beköszönte előtt a szürkület iszapszürke fénye még az olyan hétköznapi dolgokat is a titokzatosság levegőjével vette körül, mint a cserjék, sziklák és az elszáradt fűcsomók.
Mielőtt visszamentek volna a motelhez, Dom Corvaisis elvitte Gingert a "különleges" helyre, kétszáz méterre az államközi autópályától. A füvön és a cserjéken megkapaszkodó jég feketén és fényesen csillant meg.
Az író kicsit távolabb, zsebre dugott kézzel, csendben megállt. Elmondta a lánynak, hogy nem akarja befolyásolni a reakcióját, hogy elmeséli saját első benyomásait.
Ginger lassan ide-oda sétálgatott, kicsit ostobán érezte magát, mintha egy parapszichológiai érzékelést vizsgáló kezdetleges kísérletben venne részt. De gyorsan elmúlt ez az érzés, amikor a vibrációk jelentkeztek. Furcsa nyugtalanság jelentkezett benne, és azon kapta magát, hogy kerüli a sötétebb árnyékokat, mintha ott valami ellenséges dolog leselkedne rá. Szíve kalapálni kezdett. A nyugtalansága félelemmé vált és hallotta, hogy lélegzésének ritmusa megváltozik.
- Bennem van, bennem van.
A hang felé perdült. Dom hangja volt, de nem ő mondta ki. A szavak Ginger mögül érkeztek. De ott nem volt senki.
- Mi a baj? - kérdezte Dom és közelebb lépett.
Ginger tévedett. Dom másik hangja nem mögötte, hanem az ő fejében szólalt meg. Újra hallotta azt a másik Domot és ráébredt, hogy egy emléktöredéket hall, egy visszhangot a múltból, valamit, amit a férfi mondott neki azon a július 6-án, pénteken, talán amikor mindketten ezen a helyen álltak. Az emlékmorzsához nem tartozott vizuális elem, mert része volt azoknak az eseményeknek, amelyek be voltak zárva az Azrael-blokk mögé. Csak ez a két sürgető szó, kétszer ismételve: bennem van, bennem van.
Lassan forrongó félelme hirtelen a rettegés felvillanó tüzével árasztotta el. Gyors léptekkel elindult az országút felé. Dom kérdezte, mi a baj, erre Ginger még jobban megszaporázta a lépteit, képtelen volt válaszolni, mert a félelem olyan volt a torkában, mint a csiriz. Dom utánakiáltott, de Ginger szaladni kezdett.
Ginger csak akkor tudott megszólalni, amikor már bent ültek a Chevyben. Reszketett, amikor elmondta a férfinak, mit érzett azon a közönségesnek látszó helyen és beszélt az emlékszilánkról, Dom hangjáról, a kétszavas mondatról.
- Bennem van? - kérdezte Dom elgondolkodva. - Biztos benne, hogy ezt azon az éjszakán is mondtam?
- Igen - mondta Ginger és összerázkódott.
- Mi a csudát jelenthet?
- Nem tudom - mondta Ginger. - De beleborzongok, ha csak rágondolok.
A férfi csendben maradt egy darabig. Aztán így szólt:
- Én is.
Aznap este a motelben Ginger Weiss majdnem úgy érezte magát, mintha egy családi összejövetelen lenne. A nehézségek ellenére jókedvük volt; mert mint egy igazi családban, erőt merítettek egymásból. Mind a hatan bezsúfolódtak a konyhába és együtt készítették el a vacsorát. Házimunka közben Ginger jobban megismerte őket és érezte, hogy a kötelék egyre erősebb közöttük.
Ned Sarver készítette el a főfogást - fűszeres, zöld tomatillo szószban sült csirkemelleket, sok tejföllel. Kezdetben Ginger azt hitte, hogy Ned barátságtalan, mogorva figura, de hamarosan megváltoztatta véleményét. A szűkszavúság sokszor az egészséges öntudat jele, amely nem kíván állandó jutalmazást, pontosan ez volt a helyzet Neddel is. Emellett Ginger nem tehetett mást, mint kedvelni azt a férfit, aki olyan mélyen szerette a feleségét, mint ahogy Ned szerette Sandyt.
Sandy volt az egyetlen közöttük, akire kizárólag pozitívan hatottak a titokzatos események. Gingerrel együtt készítették el a vacsorához a salátát és a zöldségeket, miközben szinte testvéri vonzalom alakult ki közöttük.
Faye Block csinálta az édességet, a csokoládéreszelékkel leszórt gyümölcstortát, banánöntettel. Gingernek nagyon szimpatikus volt az asszony, aki valahogy Rita Hannabyre emlékeztette őt. A magas társadalmi körökben forgó orvosfeleség nagyon sokban különbözött Faye-től, de alapvető dolgokban hasonlítottak: mindkettő tevékeny, gyakorlatias típus volt, erős akaratú, de gyengéd nő.
Ernie Block és Dom Corvaisis összetoltak két asztalt, hogy elférjenek mind a hatan, aztán megterítettek. Ernie első látásra barátságtalannak, sőt félelmetesnek tűnt, de Ginger látta már, hogy mennyire kedves fickó. Sötéttől való félelme miatt még jobban kedvelte, ami kora és termete ellenére kisfiússá tette.
Az öt ember közül egyedül Dom Corvaisis kavart olyan érzéseket Gingerben, amiket a lány nem értett. Ugyanazt a barátságot érezte, mint a többiek iránt és tudatában volt a kettejük között kialakult különleges köteléknek, amelyek a kitörölt élményhez kapcsolódtak. De Ginger testileg is vonzódott a férfihoz. Ez meglepte, mert soha nem érzett vágyat férfi iránt, amíg nem ismerte meg jobban. Ginger féken tartotta érzéseit és keményen próbálta meggyőzni magát, hogy Dom nem érez ugyanilyen vonzalmat iránta, ami persze nem volt igaz.
A vacsora közben tovább beszélgettek és megpróbáltak olyan nyomokat találni, ami eddig esetleg elkerülte a figyelmüket.
Domhoz hasonlóan Ginger sem emlékezett a másfél évvel ezelőtti mérgező szivárgásra, noha Blockék és Sarverék tisztán emlékeztek rá. A 80-as államközi utat valóban lezárták és környezetvédelmi vészhelyzetet hirdettek ki; efelől nem volt kétség. Előző este azonban Dom meggyőzte Blockékat, hogy az emlékeik hamisak, hogy őket Elroy és Nancy Jamison hegyi birtokára telepítették, és hogy majdnem biztos, hogy ők is és Jamisonék is itt voltak fogvatartva a motelben. Faye és Ernie szerint Jamisonék nem említették, hogy rémálmaik lennének, ennek ellenére velük is hamarosan beszélniük kellett.) Hasonlóképpen Ned és Sandy is vonakodva fogadta el, hogy emlékeik, hogy egész idő alatt a lakókocsijukban ültek, túlságosan sekélyesek, hogy igazak legyenek. El kellett fogadniuk, hogy ők is leszíjazva, drogoktól leszedálva hevertek az egyik motelszobában és rajtuk is elvégezték az agymosást.
- De miért nem ültették belénk ugyanazokat a hamis emlékeket? - tűnődött Faye.
- Talán nektek helyieknek a vegyi szivárgásról és az útlezárásról szóló mesét beépítették a hamis emlékek közé. Ez szükségesnek látszik, hiszen később az emberek érdeklődhettek volna, hol voltatok a vészhelyzet ideje alatt, s tudnotok kellett, miről beszélnek. De Dom és én messziről jöttünk, nem tűnt valószínűnek, hogy valaha is visszatérünk, hogy összeakadunk valakivel, aki tudja, hogy a karanténzónában tartózkodtunk.
Sandy villája, rajta egy falat csirkével, megállt a levegőben:
- De nem lett volna egyszerűbb úgy csinálni, hogy a ti emlékeitekben is meglegyen a szivárgás?
- Mióta Pablo Jackson segítségével rájöttem, hogy manipulálták a memóriámat - mondta Ginger - sokat olvastam az agymosásról és azt hiszem, könnyebb beültetni teljesen hamis emlékeket, mint olyanokat, amelyek tartalmaznak valóságelemeket. Valószínűleg sokkal tovább tart részigazságokat tartalmazó hamis emlékeket konstruálni, s talán egyszerűen nem volt elég idejük erre. Tehát csak nektek helyieknek nyújtották a superdeluxe agymosást.
- Ez nagyon meggyőzően hangzik - jegyezte meg Ernie és mindenki egyetértett.
- De ez a szivárgás tényleg megtörtént-e, vagy csak mese volt, hogy lezárják a 80-as utat és bezárjanak ide, nehogy beszélhessünk arról, amit láttunk? - kérdezte Faye.
- Gyanítom, hogy történhetett valamiféle fertőzés, vagy sugárzás - mondta Ginger. - Dom rémálmában, amelyről tudjuk, hogy inkább emlék volt, mint álom, azok a férfiak sugárvédő ruhát viseltek. Mikor beléptek a karanténzónába, talán az újságírók kedvéért viselték ezeket a jelmezeket. De utána, amikor már csak mi láthattuk őket, nem tartották magukon azokat a ruhákat.
Ernie nyugtalanul a leredőnyözött ablakokra nézett, mintha azt hinné, hogy a sötétség egy darabkája átszivároghat az éjszakából. Megköszörülte a torkát és így szólt:
- Nos... ön mit gondol? Ön orvos, ugye? Úgy hangzik ez, mint egy vegyi, vagy biológiai fertőzés? A sztoriban, amit a médiának tálaltak, vegyi anyagokról volt szó, amit a shenkfieldi kísérleti telepre szállítottak.
Ginger már elgondolkodott ezen a kérdésen, még mielőtt Ernie felvetette volna, s olyan következtetésre jutott, ami mélyen zavarba ejtette:
- Általában a ruházatnak vegyi szivárgás esetén nem kell légmentesnek lennie. Csak be kell fednie az embert tetőtől-talpig, hogy a maró, vagy mérgező anyag ne kerüljön érintkezésbe a bőrével. Kell ezenkívül egy légzőkészülék is, amely nagyon hasonlít a könnyűbúvárokéhoz, hogy az ember ne lélegezzen be mérgező gőzöket. Az ilyen ruházat rendszerint könnyű anyagból készül, a fejvédő egyszerű szövetkapucni, műanyag szemvédővel. De Dom valamiféle nehézruházatot festett le, melynek külső rétege vastag műszálas anyag és a kesztyűk egybe vannak varrva a ruha ujjával, ehhez pedig nehéz sisak, amely légmentesen csatlakozik a ruha nyakához. Ez viszont olyan felszerelés, melyet arra terveztek, hogy megelőzzék a veszélyes biológiai hatóanyagok, mikrobák terjedését. Egy ideig senki nem szólt egy szót sem, aztán Ned bátorításképpen kortyolt egy nagyot Heinekenjéből és így szólt:
- Tehát egész biztosan megfertőződtünk valamitől.
- Valami vírustól, amit biológiai fegyverhez fejlesztettek ki - mondta Faye.
- Ha tényleg Shenkfieldbe vitték, akkor csak ilyesmi lehetett - bólogatott Ernie. - Valami kegyetlen dolog.
- Mégis életben maradtunk - mondta Sandy.
- Mert azonnal karanténba tudtak zárni és kezelni - magyarázta Ginger. - Egész biztosan nem teszteltek volna egy géntechnikával létrehozott vírust, ha vele párhuzamosan ki nem fejlesztették az ellenszert is. Tehát volt ilyen szérumjuk. Ha meg is fertőztek bennünket, meg is gyógyítottak.
- Ez igaz lehet, nem? - mondta Ernie. - Apránként kezd összeállni a kép.
Dom nem értett egyet:
- Ez még mindig nem magyarázza meg, hogy mi történt azon a pénteki éjszakán, mit láttunk, amit szerintük nem kellett volna látnunk. Ez még mindig nem magyarázza meg, hogy miért kezdett el rázkódni az a nyomorult bisztró és miért törtek ki az ablakok - azon az első éjszakán és tegnap este.
- És nem magyarázza meg a többi furcsaságot - mondta Faye. - Például a Dom körül örvénylő papírholdakat Lomack házában. Vagy Wycazik atya állítását, miszerint az a fiatal pap csodás gyógyításokat produkál.
Egymásra néztek, hátha valamelyikük előáll valami magyarázattal, de senkinek nem volt ötlete.

A Tranquillity Moteltől alig háromszáz mérföldnyire, nyugatra, egy másik motelben, Renóban, Brendan Cronin ágyba bújt és leoltotta a lámpát. Bár csak néhány perccel múlt kilenc óra, neki már elmúlt tizenegy, mert szervezete még a chicagói idő szerint működött.
Álom azonban nem jött a szemére. Miután bejelentkezett a motelbe és megvacsorázott, felhívta a parókiát és beszélt Wycazik atyával, aki beszámolt neki Dom Corvaisis jelentkezéséről. Brendant felvillanyozta a hír, hogy nem ő az egyetlen, aki ebben a rejtélyes eseménysorozatban szerepel. Először azt fontolgatta, hogy telefonál a Tranquillity Motelbe, de az ottaniak már tudták, hogy oda tart. A másnapra gondolt és arra, hogy mi fog még történni. Mindez nem hagyta elaludni.
Alig egy órája feküdt ébren, gondolatai visszasodródtak ahhoz a hátborzongató fényességhez, amely a parókián lévő hálószobáját töltötte el két napja, mikor ez a jelenség hirtelen újra megismétlődött. Ezúttal a fénynek nem volt látható forrása, mint az a jég-hold az ablakon, amelyből az a hátborzongató ragyogás kiindult péntek éjjel. A fényesség most felette és mellette jelent meg, mintha a levegő molekulái sugározták volna a fényt. A fény sápadt volt, mint a hold, először tejszerű, majd egyre ragyogóbb, míg végül olyan lett, mintha Brendan a mezőn feküdne a telihold alatt.
Eltért a békés, arányló fénytől, amelyet visszatérő álmaiban látott, s mint két napja is, most is ellentmondásos érzéseket keltett benne - félelmet és elragadtatást, rettegést és vad izgalmat.
Ahogy a parókián lévő hálószobában is, a tejszerű fény lassan megváltoztatta a színét és skarlátvörössé vált. Brendan úgy érezte, mintha egy fénylő vérbuborékban lebegne.
Bennem van, gondolta, s eltűnődött, ez mit jelenthet. Bennem van. A gondolat ide-oda visszhangzott az agyában. Hirtelen szinte megfagyott a félelemtől.
Vadul verő szíve szinte szétrobbant. Merev testtel feküdt az ágyban. Tenyerén megjelentek a lüktető körök.

2
Január 13. hétfő

Mikor másnap reggel összegyűltek Blockék konyhájában, Dom izgatottan tudta meg, hogy az éjszaka legtöbbjüknek kegyetlen megpróbáltatásokat hozott.
- Úgy tisztul ki a dolog, ahogy reméltem - mondta. - Azzal, hogy Összegyűltünk itt és hogy együtt munkálkodunk az igazság kiderítése érdekében, állandó nyomást gyakorolunk a memóriablokkra, melyet belénk ültettek. Ettől a gát egy kicsit gyorsabban porlad szét.
Előző éjszaka Dom, Ginger, Ernie és Ned kivételesen élénk rémálmokat éltek át, ezek annyira hasonlítottak, hogy biztosra lehetett venni, letiltott emléktöredékek voltak. Mindegyik álomban ágyhoz szíjazott emberek és védőruhás férfiak szerepeltek. Sandynek kellemes volt az álma, bár hiányoztak belőle a tiszta részletek. Faye volt az egyetlen, aki egyáltalán nem álmodott semmit.
Nedet annyira megzavarta a rémálma, hogy hétfőn reggel, amikor Sandyvel megérkeztek Beowawe-ből, kijelentette, hogy beköltöznének az egyik motelszobába: - Miután a rémálom felébresztett, képtelen voltam újra elaludni. Nyitott szemmel feküdtem az ágyban és arra gondoltam, milyen magányosak vagyunk kint a pusztaságban... Lehet, hogy ez a Falkirk ezredes úgy dönt, hogy megöl minket, ahogy eredetileg is akarta. És ha odajön, nem akarok egyedül lenni Sandyvel.
Természetesen Ned jogosan félt Falkirktől. Minél közelebb jutottak az igazsághoz, annál valószínűbb, hogy célponttá válnak. Dom nem hitte, hogy Falkirk lépéseket tesz, míg Brendan Cronin, Jorja Monatella és talán mások is össze nem gyűlnek a Tranquillityben. De amint együtt lesznek, fel kell készülniük a legrosszabbra is.
Blockék konyhájában ültek. Ned Sarver étvágytalanul csipegette a reggelijét, miközben a képekről beszélt, melyek megzavarták az álmát. Először arról álmodott, hogy sugárvédő ruhás emberek tarják fogva, de később már csak fehér köpenyt, vagy egyenruhát viseltek, vagyis a biológiai fertőzés veszélye elmúlt. Az egyik egyenruhás Falkirk ezredes volt, Ned részletesen le tudta írni a külsejét: ötvenes, fekete haj, őszülő halánték, acélszürke szemek, keskeny ajkak, horgas orr.
Ernie meg tudta erősíteni ezt a személyleírást, mert Falkirk az ő rémálmában is szerepelt.
- Álmomban egy tiszt a keresztnevén szólította Falkirket - mondta Ernie. - Leland. Leland Falkirk ezredes.
- Valószínűleg Shenkfieldnél állomásozott - vélte Ginger.
- Ezt később megpróbáljuk kideríteni - mondta Dom. Az emlékeket eltakaró barikád szemmel láthatóan
porladozni kezdett. Ettől a fejleménytől Domnak olyan jókedve lett, amilyen nem volt hosszú hónapok óta.
Ginger rémálmában nem ő volt az egyetlen, akin agymosást hajtottak végre az ötös szobában, ahol most is lakott.
- Volt egy pótágy a sarokban. A vöröshajú nőt, aki rajta feküdt, sose láttam azelőtt. Körülbelül negyvenéves lehetett. Ott állt mellette az infúzióállvány és az EKG. A tekintete olyan... üresnek látszott.
Ahogy Ernie és Ned osztoztak egy új fejleményen rémálmaikban - Falkirk ezredes színrelépésén - Dom és Ginger is osztoztak ezen az új felfedezésen. Dom álmában szintén szerepelt egy pótágy, infúzió állvánnyal és EKG-val, de az ágyban egy fiatal, húsz év körüli, sápadt, bozontos bajuszú, zombi-szemű férfi feküdt.
- Mit jelent ez? - kérdezte Faye Block. - Olyan sok embert kellett agymosni, hogy még húsz szobában sem fértek el?
- De a nyilvántartásban az áll, hogy csak tizenegy szobát vettek ki - vetette közbe Sandy.
- Egész biztos voltak emberek az autópályán, akik látták azt, amit mi is - mondta Ginger. - A katonák minden bizonnyal visszahozták őket ide. A nevük természetesen nem szerepel a nyilvántartásban.
- Hányan lehettek? - tűnődött Faye.
- Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni - mondta Dom. - Lényegében nem találkoztunk velük. Lehet, hogy végül vissza tudunk emlékezni azoknak az arcára, akiket láttunk, de nem fogunk nevekre és címekre emlékezni, amiket egyébként sem tudtunk.
De legalább azok a beprogramozott emlékek, a hazugság szövetei foszladozni kezdtek. Dom hálás volt ezért. Idővel meg fognak tudni minden részletet - hacsak Falkirk ezredes nem nehézbombázókkal indul ellenük.

Hétfőn reggel, mikor a Tranquillity Motelben összegyűlt kis csapat a reggelijével volt elfoglalva, Jack Twistet éppen a Citibank Fifth Avenue-n lévő fiókjának páncélterméhez kalauzolták. A bankalkamazott, egy csinos, fiatal nő Mr. Farnham-nek szólította, mert itt ezen az álnéven bérelte páncélfiókját.
Miután mindketten használták a kulcsaikat, hogy kivegyék a dobozt a páncélterem falából, a nő távozott. Jack egyedül maradt a páncéldobozzal. Kinyitotta a tetejét és döbbenten bámult a tartalmára. A téglalap alakú fémtartóban olyasmi is volt, amit nem ő tett oda, ami képtelenség, hiszen csak ő tudott a dobozról és nála volt az egyetlen kulcs is.
A dobozban öt fehér borítéknak kellett volna lennie, mindegyikben ötezer dollárral, húsz- és százdolláros bankjegyekben, s a pénz valóban érintetlennek látszott. Kinyitotta mind az öt borítékot és remegő kézzel átszámolta a pénzt. Egyetlen bankjegy sem hiányzott.
Jack azonban egy kicsit sem könnyebbült meg. Bár a pénze megvolt, az a másik azt bizonyította, hogy hamis személyazonosságára fény derült, titkát felfedték és veszélybe került a szabadsága is. Valaki tudta, kicsoda "Gregory Farnham" valójában, és amit a dobozban hagytak, jelzés volt, hogy gondosan megalkotott hamis személyazonossága semmit sem ér.
Egy képeslap volt. Semmi nem volt a hátoldalára írva, de a képeslap önmagáért beszélt. A Tranquillity Motelt ábrázolta.
A tavalyelőtti nyáron, miután ő, Branch Pollard és az a harmadik fickó betörtek a McAllister-birtokra és miután Jack tett egy jövedelmező látogatást Renóban, autót bérelt és elindult kelet felé, s az első éjszakát a Tranquillity Motelben töltötte a 80-as államközi autópálya mentén. Azóta eszébe sem jutott a hely, de amikor a fényképre pillantott, azonnal felismerte.
Ki tudhatott róla, hogy megszállt abban a motelben? Branch Pollard nem, az biztos. Neki nem beszélt arról, hogy elmegy Renóba játszani, vagy hogy kocsival utazik vissza New Yorkba. Erről a McAllister-munkában részvevő harmadik fickó sem tudott. Őt Sal Finrow-nak hívták és Los Angelesben lakott; Jack soha nem látta többé, miután elváltak a balsikerű munka után.
Jack rájött, hogy legalább három hamis személyazonosságára derült így fény. Ezt az értékmegőrző páncéldobozt "Farnham" néven bérelte, de a Tranquillity Motelbe "Thornton Wainwright"-ként jelentkezett be. Mindkét noms de guerre most lelepleződött és ezt csak úgy hozhatta össze valaki, ha rátalált a "Philipe Delon" álnévre is, amely alatt a Fifth Avenue-n lévő lakásban élt, tehát ettől a nevétől is búcsút vehetett.
Jézus.
Ott ült a páncélterem egyik kis magánkabinjában. Döbbent volt, de dühös is. Próbált rájönni ki lehet az ellenfele. Nem a rendőrség, vagy az FBI, vagy más igazságügyi hatóság, mert azok egyszerűen letartóztatták volna. S nem lehetett olyan sem, akikkel valaha is együtt dolgozott, mert nagy gondot fordított rá, hogy az alvilágot távol tartsa a magánéletétől. Egyikük sem tudta, hogy hol él; abban az esetben, ha szükség volt a tervezőkészségére és különleges képességeire, csak kerülő utakon érhették el, vagy álneveken nyilvántartott telefonszámok láncolatán, melyeket üzenetrögzítő szolgálatok, vagy üzenetrögzítő masinák egészítettek ki. Különben is, ha egy gengszter hozzájutott ehhez a dobozhoz, nem hagyta volna érintetlenül a huszonötezer dollárt; elvitte volna az utolsó centig.
Akkor ki van a nyomomban? tűnődött Jack.
A fratellanza raktárháza elleni akcióra koncentrált, amit Morttal és Tommy Sunggal hajtottak végre december 3-án. A maffia mászott volna rá? Ha ők meg akartak találni valakit, több kapcsolatuk és kitartásuk volt, mint az FBI-nak. S a fratellanza több, mint valószínű, nem vitte volna el a huszonötezer dollárt, hanem jelzésként ott hagyják, jelezve, hogy nem a pénzét akarják. Az is a maffiára vallott, hogy belehelyeznek a dobozba egy ilyen talányos képeslapot, mert azok a fickók élvezik, ha megizzaszthatják a célpontot, mielőtt meghúzzák a ravaszt. Viszont még ha a maffia ki is nyomozott volna róla mindent, nem csináltak volna gondot maguknak, hogy képeslapokat szerezzenek a Tranquillity Motelről, csak azért, hogy ráijesszenek. Ha fel akarták volna idegesíteni, akkor megtette volna egy fénykép a raktárházról, amit ő rabolt ki New Jersey-ben.
Tehát nem a maffia volt. De akkor kicsoda? A fenébe is, kicsoda?
Az apró kabin kezdett még kisebbnek tűnni, mint amilyen volt. Jackre rátört a klausztrofóbia. Sebezhetőnek érezte magát. Amíg a bankban van, nincs hová elrejtőzni. A huszonötezer dollárt télikabátja zsebeibe gyömöszölte, de már egyáltalán nem állt szándékában elosztogatni; hirtelen átlényegült a meneküléséhez szükséges pénzzé. A képeslapot a tárcájába tette, bezárta az üres páncéldobozt és a bankalkalmazottért csengetett.
Két perccel később már az utcán volt.
Pár pillanatig csak állt a körülötte hömpölygő emberfolyamban. El akart tűnni a városból és az államból olyan gyorsan, ahogy csak lehet, valami olyan helyre, ahol nem fogják keresni. Mégsem volt teljesen biztos abban, hogy a menekülés elkerülhetetlen. Még kommandós kiképzése alatt megtanították neki, hogy ne cselekedjen, amíg nem érti, miért cselekszik, s amíg nem tudja, mit remél elérni akciója révén. Emellett az arctalan ellenfél miatti félelemnél is nagyobb volt benne a kíváncsiság; tudnia kell, kivel áll szemben, hogy miként szereztek tudomást az álneveiről és hogy mit akarnak tőle.
A Citibank épülete előtt fogott egy taxit és a Wall Street-William Street sarkára vitette magát, az üzleti negyed szívébe, ahol hat különböző bankban volt értékmegőrző páncéldoboza. Bement négybe és mindegyik dobozból kivette a huszonötezer dollárokat. És mindegyik mellett ott volt egy képeslap a Tranquillity Motelről.
Elhatározta, hogy a harmadik után abbahagyja, mert zsebei már 125 000 dollártól dagadoztak, ami életveszélyes Összeg, ha az ember magával hurcolássza, s mert minden kétséget kizáróan tudta, hogy másik hat hamis személyazonosságára és titkos bankfiókjaira is rátaláltak. Elég pénze volt ahhoz, hogy elutazzon és nem különösebben izgult amiatt, hogy 150000 dollár még a másik hat páncéldobozban maradt. Először is ott volt az a négymilliója a svájci bankszámláin; másodszor, a képeslapok kézbesítője már rég elvitte volna a pénzt, ha ez lett volna a szándéka.
Mostanra volt egy kis ideje elgondolkodni arról a nevadai motelről és kezdett rájönni, hogy valami nem stimmel a hellyel kapcsolatban. Három napot töltött ott, pihent és élvezte a csendet, meg a tájat. De most először gondolt bele, hogy soha nem tett volna ilyet. Hiszen túl sok pénz volt bérelt kocsija csomagtartójában. És már két hete volt távol New Yorktól, Jennytől. A Tranquillity Motelben eltöltött vakáció nem volt logikus.
Visszataxizott a Fifth Avenue-n lévő lakásához. Még nem volt tizenegy óra sem. Felhívta az Elite Flights nevű céget, amely kis gépeket üzemeltetett, és akikkel már volt dolga azelőtt is, megkönnyebbülten fogadta a hírt, hogy bármikor a rendelkezésére áll egy szabad Learjet. A hálószoba beépített szekrényének titkos üregéből előhalászta a huszonötezer dollárt. Azzal az összeggel együtt, amit az értékmegőrzőkből vett ki, 150.000 dollár készpénz állt rendelkezésére, ami elégnek látszott lényegében bármilyen váratlan probléma megoldására.
Sietve Összepakolt három bőröndöt. Mindegyikbe beletett néhány ruhadarabot, de a helyet elsősorban egyéb tárgyaknak tartotta fenn. Behelyezett két kézifegyvert: egy Smith & Wesson Modell 19 Combat Magnumot, amelyet 357-es Magnum lövedékek számára képeztek ki, de amellyel 38-as Special töltényeket is ki lehetett lőni, ilyenkor lényegesen kisebbet rúgott a fegyver; egy 32-es Berettát, melynek lefűrészelt csöve úgy volt rovátkolva, hogy rá lehessen húzni a hangtompítót, melyből Jacknek kettő is volt. Elcsomagolt még egy Uzit is, amelyet átalakított teljes automatára, és rengeteg lőszert.
Jacket újonnan keletkezett bűntudata alaposan átalakította az elmúlt negyvennyolc órában, de azért nem hatalmasodott el rajta annyira, hogy képtelen legyen erőszakkal válaszolni, ha valaki erőszakkal közeledik hozzá. Elhatározása, hogy becsületes polgár lesz, nem ellenkezett önvédelmi ösztönével. És az előéletét tekintve Jack Twistnél senki nem volt jobban felkészülve arra, hogy megvédje magát.
Nyolc év elidegenedettség és magány után, épp amikor felcsillant a remény a normális életre, nem engedhette, hogy bárki is tönkretegye utolsó esélyét a boldogságra.
Elcsomagolta a hordozható SLICKS komputert is, amelynek a segítségével áthatolt a páncélozott pénzszállító bonyolult elektronikus zárján. Úgy ítélte, szüksége lehet a rendőrségi zárnyitó pisztolyra is, amellyel pillanatok alatt kinyitható bármilyen típusú zár a mechanizmus megsértése nélkül, és amelyhez kizárólag az igazságügyi szervezetek juthattak hozzá. S az egyik bőröndbe behelyezte a Star Tron MK 202A típusú kézi, éjszaka is látó felszerelést, melyet puskacsőre is fel lehetett erősíteni. És számos egyéb holmit is.
S bár a legnehezebb fegyvereket és felszerelést egyenlően szétosztotta a három hatalmas bőröndbe, egyik csomag sem volt könnyű, amikor végül bezárta őket. Ha valaki segít neki, biztos eltűnődik a bőröndök tartalmán, de senki nem fog zavarbaejtő kérdéseket feltenni. Ez volt az egyik előnye annak, hogy az utazáshoz Lear Jetet bérelt: nem kellett átesnie repülőtéri biztonsági vizsgálatokon és senki nem nézett bele a bőröndjeibe. Kitaxizott a La Guardia repülőtérre. A terv az volt, hogy a Lear elviszi Salt Lake Citybe, az Elkohoz legközelebb eső nagy repülőtérre, amely egy árnyalatnyival közelebb volt, mint a Reno International. Az Elite Flights tájékoztatta, hogy Renóban nagy hóvihart ígért a meteorológia, de a Salt Lake Cityre vonatkozó előrejelzés kecsegtető volt. Jack kívánságára az Elite elintézte, hogy egy Utah-ban működő társaságtól elvigye Salt Lake Cityből az elkoi megyei repülőtérre. S bár ez Nevada legkeletibb részében volt, Elko még a csendes-óceáni időzónában feküdt, tehát Jack nyer majdnem három órát, noha még így sem remélhette, hogy az éjszaka beállta előtt odaér.
Ez rendben is volt. Sötétségre volt szüksége ahhoz, amit eltervezett.
A széfjeiben talált gúnyos képeslapok azt jelentették, hogy Nevadában van néhány ember, aki tud mindent bűnöző előéletéről. A képeslapok szerinte azt sugallták, hogy a Tranquillity Motelen át elérheti ezeket az embereket, vagy talán ott meg is találja őket. A képeslap meghívást jelentett. Vagy felszólítást. Mindenesetre nem hagyhatta figyelmen kívül.
Nem tudta, hogy követték-e a La Guardiára; nem fárasztotta magát azzal, hogy figyelje. Ha lakásának telefonját lehallgatták, tudták mire készül, attól a pillanattól fogva, hogy felhívta az Elite Flights utazási ügynökséget. Azt akarta, lássák, hogy nyíltan közeledik, hogy aztán Elkoba érkezése után lerázza őket és eltűnjön a szemük elől.

Hétfőn délelőtt, reggeli után, Dom és Ginger bementek Elkoba, a Sentinel szerkesztőségébe, amely a megye egyetlen újságja volt. Elko népessége alig érte el a tízezer lelket, így az újság irodái nem egy csupaüveg felhőkarcolóban kaptak helyet, hanem egy szerény, egyszintes betonépületben, egy mellékutcában.
Mint a legtöbb sajtóorgánum, a Sentinel is bárkinek belépést biztosított a dokumentum tárába, aki rendelkezett a szükséges engedélyekkel.
Első regényének anyagi sikere ellenére Domnak még mindig nehezére esett, hogy íróként mutatkozzék be. Saját fülének is hamisnak tűnt, bár tudta, hogy ez azokra az időkre vezethető vissza, amikor még visszahúzódva és zárkózottan élte az életét.
A recepciós, Brenda Hennerling, nem ismerte fel a nevét, de amikor Dom a könyve címét említette, amit a Random House éppen azokban szállított szét országszerte a boltokba, lelkendezve felkiáltott:
- Tényleg? A könyvklubban ez a hónap ajánlata! Tényleg maga írta? Ez fantasztikus!
A Sentinel dokumentum tára egy szűk, ablaktalan helyiségben kapott helyet. Két asztal állt benne, rajtuk két írógép, egy mikrofilm-olvasó, és hat hatalmas irattartó szekrény, túlméretezett fiókokkal, melyekben az újság azon kiadásait tárolták, melyeket még nem írtak át mikrofilmre. A csupasz betonfalakat és a mennyezetet szürkére festették és a neoncsövek sem adtak igazán meleg hangulatot a helyiségnek. Domnak az a furcsa érzése volt, hogy egy tengeralattjáróban ül, mélyen a tenger felszíne alatt.
Miután Brenda Hennerling elmagyarázta nekik, milyen rendszer szerint iktatják az anyagokat és magukra hagyta őket, Ginger így szólt:
- Úgy el vagyok foglalva a problémánkkal, hogy folyton elfelejtem, hogy végül is híres író vagy.
- Én is - felelte Dom a régi Sentinel számokat tartalmazó iratgyűjtő szekrényekre ragasztott címkéket olvasgatva. - De attól még messze vagyok, hogy híres volnék.
- De hamarosan az leszel. És milyen kár: amiatt, ami velünk történik, nem tudod kiélvezni az ízét a sikernek.
- Ez egyikünk számára sem piknik - vont vállat Dom. - Neked az orvosi pályádat kellett félbehagynod.
- Igen, de most már tudom, hogy vissza fogok tudni térni a hivatásomhoz, ha a mélyére ástunk ennek az egésznek - mondta Ginger, mintha nem lenne kétséges, hogy diadalmaskodni fognak az ellenség felett. - De ez a te első könyved.
Dom még nem tért magához zavarából, miután a recepciós hírességként kezelte őt. Ginger kedves megjegyzéseitől elpirult. Ez azonban nem a zavarjele volt; csupán jelezte, hogy szívesen veszi, hogy ő a lány aggódásának tárgya. Még soha nem hatott rá nő úgy, mint Ginger.
Átnézték az irattartó fiókjait és előhalászták az őket érdeklő számokat. Nem volt szükségük a mikrofilm-olvasóra, mert az újság két évvel el volt maradva a számok filmre való átírásával. Kiválasztották a másfél évvel azelőtti július 7-étől kezdve a hét során megjelent számokat, az egyik asztalhoz vitték és nekiültek.
Bár az elfelejtett események, az állítólagos vegyi szennyeződés és az államközi út lezárása július 6-án, pénteken éjjel történt, a szombati újság semmit nem írt ilyesmikről. A Sentinel szerkesztőségében soha nem kezdődött volna lázas kapkodás az utolsó pillanatban, hogy megváltoztassák a címlapot. Elko megyében az élet ritmusa vidékiesen nyugodt és gyakorlatias volt. A Sentinelt késő este kezdték nyomni, s másnap reggel már terjesztették; éppen ezért, mivel vasárnap nem jelent meg az újság, a mérgező, vegyi szivárgásról és az útlezárásról szóló hír nem jelent meg, csak a július 9-i, hétfői kiadásban.
De a hétfői és keddi számok már a következő izgatott főcímekkel jelentek meg: VEGYIANYAG-SZIVÁRGÁS MIATT LEZÁRTÁK A 80-AS UTAT ÉS A HADSEREG KARANTÉNZÓNÁT ÁLLÍTOTT FEL és IDEGGÁZ SZIVÁROG A FELBORULT TARTÁLYKOCSIBÓL? és A HADSEREG ÁLLÍTÁSA SZERINT MINDENKIT EVAKUÁLTAK A VESZÉLYES KÖRZETBŐL és HOL VANNAK AZ EVAKUÁLTAK? és SHENKFIELD-I KÍSÉRLETI KATONAI TELEP: MI FOLYIK OTT VALÓJÁBAN? és MÁR NÉGY NAPJA TART A 80-AS ÚT LEZÁRÁSA és AZ UTAT MEGTISZTÍTOTTÁK A SZENNYEZŐDÉSTŐL: DÉLBEN ÚJRA MEGINDULHAT A FORGALOM.
Mind Dom, mind Ginger számára hátborzongató volt olvasni ezekről az eseményekről, melyek tényleg megtörténtek, ők viszont csak arra emlékeztek ezekből a napokból, hogy békésen pihentek a Tranquillity Motelben. Ahogy Dom a válságról olvasott, egyre inkább meg volt győződve arról, hogy Ginger elmélete tökéletesen megállja a helyét: nyilvánvalónak tűnt, hogy az agymosást végző szakértőknek legalább egy-két hétre lett volna szükségük, hogy beültethessék a mérgező vegyi szivárgásról szóló hamis emlékeket a többi, nem valódi emlék közé, mind a helyi lakosok, mind az átutazók memóriájába, s az semmiképpen nem volt lehetséges, hogy az országutat és a környéket ilyen hosszú időre lezárják.
A július 11-i, szerdai kiadásban folytatódott a történet: MEGNYÍLT A 80-AS ÚT!; FELOLDOTTÁK A KARANTÉNT; NINCSENEK UTÓHATÁSOK; AZ EVAKUÁLTAK AZT MONDJÁK, NEM LÁTTAK SEMMIT.
A Sentinel, lévén kisvárosi újság, általában tizenhat és harminckét oldal közötti terjedelemben jelent meg. Azokban a júliusi napokban a hírek helyét elfoglalták a vegyi szivárgással foglalkozó beszámolók, mert az esemény az egész országból idevonzotta a riportereket és az egyébként visszafogott Sentinel egy világraszóló sztori kellős közepén találta magát. Dom és Ginger sok mindent felfedezett, ami érdekes lehet a kutatásuk szempontjából és ami segíthet nekik megtervezni a következő lépést.
Először is, az ügybuzgóság, amit az Egyesült Államok hadserege mutatott, nagyon tanulságos volt abból a szempontból, hogy meddig elmentek, hogy palástolják az igazságot. Útakadályokat állítottak fel és lezártak egy tizenöt kilométeres szakaszt a 80-as úton, rögtön a baleset után; még csak nem is informálták az Elko megyei seriffet, vagy Nevada állam rendőrségét a válságról, amíg biztonságosan ki nem alakították a karanténzónát. Ezzel megdöbbentő módon felrúgták a szokásos eljárást. A vészhelyzet időtartama alatt a seriff és az állami rendőrség egyre hangosabban panaszkodott, hogy a hadsereg kiiktatja őket a válság megoldásából és a civil hatóságok jogait gyakorolja; a helyi és az állami rendőrség nem vett részt a karanténzóna kiépítésében és ellenőrzésében, nem is konzultáltak velük a lényeges kérdésekről, például hogy mi van, ha feltámad a szél, vagy más miatt a mérges gáz túlterjed a veszélyzóna területén. Világos volt, hogy a katonaság csak a saját embereiben bízott, hogy ők majd tartják a szájukat arról, ami valójában a zónában történt.
Két csalódott nap után Foster Hanks, az Elko megyei seriff így panaszkodott a Sentinel egyik riporterének: "Ez az én kerületem, az Istenért, s az emberek engem választottak meg, hogy rendet tartsak. Ez nem katonai diktatúra. Ha nem kapok együttműködést a hadseregtől, holnap az lesz az első dolgom, hogy bírósághoz fordulok, az majd elrendeli, hogy mindenki köteles tiszteletben tartani a törvényes körzeteket ebben az ügyben." A Sentinel keddi száma jelentette, hogy Hanks valóban bírósághoz fordult, de mielőtt megszülethetett volna a döntés, a válság véget ért és a hatásköri vita eldöntetlen maradt.
- Tehát nem kell attól tartanunk, hogy az összes hatóság összefogott ellenünk - mondta az újság fölé hajolva Ginger. - Az állami és a helyi rendőrség nem volt benne a dologban. Egyetlen ellenségünk a...
- Az Államok hadserege - fejezte be a mondatot Dom, s felnevetett a lány megállapításában rejlő öntudatlan morbid humor bizarrságán.
Ginger is keserű képpel elmosolyodott:
- Mi a hadsereg ellen. Ez akkor sem sportszerű meccs. A Sentinel szerint a hadsereg kizárólagos ellenőrzést
gyakorolt a 80-as úton elhelyezett útakadályok felett, ezen kívül lezártak nyolc mérföldnyi szakaszt az északnyugati megyei úton. A polgári gépeknek megtiltották, hogy átrepüljenek a szennyezett terület felett, emiatt új légiutakat kellett kialakítani, miközben a hadsereg állandó helikopteres ellenőrzést végzett a lezárt földterület kerületén. A helikopterek nappal is és sötétedés után is repültek, éjjelente erős keresőfényekkel pásztázva végig a környéket. Pletykák keringtek, hogy egy csapat katona, infravörös nyomkövető felszereléssel szintén járőrözik a terület mentén minden éjjel, olyan betolakodók után kutatnak, akik esetleg átsurrantak a helikopterek nagyteljesítményű keresőfényeinek sugárnyalábjai között.
- Az ideggázok az emberre legveszélyesebb anyagok - mondta Ginger, miközben Dom éppen lapozott egyet az újságban, amit vizsgálgattak. - De ez a túlbiztosítás akkor is túlzásnak tűnik. Emellett, bár nem vagyok a vegyi fegyverek szakértője, nem hiszem, hogy létezik olyan ideggáz, mely ilyen nagy távolságra fenyegetést jelent. Úgy értem, a hadsereg szerint egyetlen kis tartálynyi gáz volt, nem is egy egész kamionnyi, ahogy arra Faye és Ernie emlékezik. S a gáz szétoszlik.
- Ez alátámasztja az elképzelésedet, hogy biológiai szennyeződés történt.
- Lehetséges - mondta Ginger. - Túl korai lenne megmondani. De az biztos, hogy a dolog komolyabb volt, mint szimpla ideggáz-sztori, amit kiagyaltak.
Július 7-re, szombatra, kevesebb, mint egy nappal azután, hogy lezárták az államközi autópályát, egy riporter felfigyelt rá, hogy az egyenruhákon, melyeket a karantén-akcióban részvevő katonák viseltek - a szokásos rangjelzések, s jelek mellett - feltűnt egy szokatlan jelzés is: fekete kör, közepén smaragdzöld csillaggal. A zöld csillagot viselők között magasabb volt a tisztek aránya. Mikor erről kérdezősködtek, a hadsereg azt nyilatkozta, hogy a zöldcsillagos katonák a Különleges Alakulat egyik kevéssé ismert, szuperelit csoportja.
- Mi úgy nevezzük őket, DERO, ami a Domestic Emergency Response Organization (Belföldi Válságelhárítás) rövidítése - idézte a hadsereg egyik szóvivőjét a Sentinel. - A DERO tagjai magasan képzett katonák, kiterjedt harci gyakorlattal rendelkeznek és mindegyikük százszázalékosan megbízható, ami nagyon lényeges, mert olyan helyzetekben találhatják magukat, hogy katonai szempontból fontos és titkos területeken kell működniük, és védelmi szempontból kényes dolgokat láthatnak.
Dom ezt úgy fordította le magának, hogy a DERO tagjait azért vetették be, legalábbis részben, mert tartják a szájukat.
A Sentinel tovább idézte a hadsereg szóvivőjét:
- Ők a sereg krémje. Az volt a szándékunk, hogy egy olyan magasan képzett alakulatot hozzunk létre, amely különleges válsághelyzetekkel is meg tud birkózni, mint például belföldi katonai létesítmények elleni terrorista akciókkal, nukleáris balesetekkel és más szokatlan problémákkal. Nem mintha esetünkben terrorakcióról volna szó. És nincsen nukleáris katasztrófa sem. De amikor ez az ideggáz-ügy kialakult, ajánlatosnak látszott idehozni az alakulatot, mivel ők tudják a legmegbízhatóbban garantálni a polgári lakosság biztonságát. - A szóvivő viszont nem volt hajlandó elmondani a riportereknek, hogy hol állomásozik ez a bizonyos DERO-alakulat, milyen messziről hozták ide őket és hány ember vett részt az akcióban. - Ez katonai titok. - Egyetlen DERO-katona sem beszélt a sajtó képviselőivel.
- Smonca! - fintorgott Ginger.
- Hogy mi? - pislogott rá Dom.
- Ez az egész sztori - dőlt hátra a székében Ginger és ide-oda forgatta a fejét, hogy kioldjon egy görcsöt gyönyörű nyakában. - Ez az egész egy smonca.
- De mi az?
- Ó, bocsánat. Jiddis szó. Apám egyik kedvenc szava volt, Azt jelenti, őrültség, abszolút nonszensz, megvetésre érdemes. Ez az egész mese, amit a hadsereg előadott, egyszerűen smonca. - Ginger előrehajolt és rábökött az újságra. - Tehát ez a DERO-alakulat történetesen éppen itt őgyelgett a környéken, pont akkor, mikor kialakult a válság? Ez túl szépen hangzik.
- De Ginger - ráncolta össze a homlokát Dom - a sztori szerint, bár az államközi 80-as úton az akadályokat a shenkfieldi alakulatok állították fel, a DERO alig egy órával később átvette az irányítást. Tehát ha nem csupán véletlenül voltak itt a közelben, az egyedüli lehetséges magyarázat arra, hogy miként tudtak ilyen gyorsan ideérni az, hogy már a levegőben voltak, útban ide, mielőtt a baleset egyáltalán megtörtént volna.
- Pontosan.
- Azt mondod, előre tudták, hogy lesz egy mérgező, vegyi szivárgás?
Ginger felsóhajtott:
- Annyit hajlandó vagyok elfogadni, hogy az egyik DERO-osztag itt állomásozott a legközelebb eső katonai bázison... Utah nyugati részén, vagy talán fenn Dél-Idahoban. De még ha azonnal ide is repültek, akkor sem tudták volna felállítani az útakadályokat egy órán belül. Semmiképpen sem. Tehát, nagyon úgy tűnik, hogy kaptak valami fülest, hogy valami történni fog Elko megye nyugati részén. Nem napokról beszélek. De egy-két óra előnyük egész biztosan volt.
- Ami azt jelenti, hogy a mérgező szivárgás nem lehetett baleset. Valószínűleg egyáltalán nem is volt szivárgás, se vegyi, se biológiai. De akkor mi a fenéért viseltek védőruhát, mikor bennünket kezeltek? - Dom nagyon csalódott volt: nemhogy közelebb kerültek a megoldáshoz, inkább egyre jobban eltávolodtak tőle.
Dom hangulatához illő csalódottsággal a hangjában Ginger így szólt:
- Az egyedüli ok, amiért a hadsereg mozgósította a DERO-t a karantén megerősítésére, az lehetett, hogy azok a katonák, akik a zónában járőröztek, olyasmit láttak, ami abszolút szupertitkos volt, A hadsereg nem bízott meg a közönséges katonákban. Csak ezért hívták ide a DERO-alakulatot.
- Mert őket arra képezték ki, hogy tartsák a szájukat.
- Így van. Mi másért rendelték volna ide a DERO-t? Úgy értem, ha csak szivárgás volt, mi látnivaló lett volna az úton, egy felborult kamionon, egy megsérült tartályon kívül?
Újra az előttük széthajtogatott újságok felé fordították a figyelmüket, és hamarosan további bizonyítékokra bukkantak, amelyek azt igazolták, hogy a hadsereg tényleg kapott előzetes információt arról, hogy valami szokatlan és látványos dolog fog bekövetkezni Elko megye nyugati részén azon a forró, júliusi éjszakán. Dom és Ginger is határozottan emlékezett rá, hogy a Tranquillity Grille-t megtöltötte valami különös zaj, majd földrengésszerű rezgések rázták meg az épületet körülbelül fél órával azután, hogy teljes sötétség ereszkedett a tájra; s mivel a napnyugta később érkezik a nyár folyamán, (még az északi szélesség 40. fokán is) a dolognak körülbelül 8:10-kor kellett kezdődnie. A memóriablokkjaik is ugyanettől az időponttól léptek működésbe. Dom mégis kiszúrt egy sort a Sentinel egyik riportjában, mely azt állította, hogy az útakadályokat a 80-as úton szinte pontosan nyolc órakor emelték.
- Úgy érted, hogy a hadsereg öt, vagy tíz perccel hamarabb lezáratta az országutat, mielőtt a "véletlen" szivárgás megtörtént volna? - kérdezte Ginger.
- Igen. Hacsak nem tévedünk a napnyugta időpontját illetően.
Ellenőrizték az időjárás-jelentést a július 6-i számban, amiből pontosabb képet kaphattak arról a végzetes napról. A legmagasabb nappali hőmérséklet harminc fok körül volt várható, s éjszakára tizenhét fokra hűltlealevegő. Páratartalom húsz-huszonöt százalékos. Tiszta égbolt. Enyhe, változó irányú szél. Napnyugta 7:31-kor.
- A szürkület általában rövid ideig tart errefelé - mondta Dom. - Tizenöt percig legfeljebb. Tegyük fel, hogy a teljes sötétség 7:45-kor beköszöntött. Nos, ha tévedünk is abban, hogy fél óra telt el a teljes sötétség beállta után, mikor beütött a dolog, a hadsereg akkor is előbb állította fel az útakadályokat.
- Tehát tudták, mi fog történni - mondta Ginger.
- De nem tudták megakadályozni.
- Vagyis kellett valami előzménynek lennie, amit képtelenek voltak ellenőrizni.
- Talán - mondta Dom. - De az is lehet, hogy nem. Talán nem is voltak egészen hibásak. Egyelőre csak találgatni tudunk. Annak nincs értelme.
Ginger lapozott egyet a Sentinel július 11-i, szerdai számában, melyet éppen vizsgálgattak, amikor váratlanul meglepetésében elakadt a lélegzete egy egyenruhás férfi fényképe láttán. Bár Leland Falkirk ezredes nem bukkant fel se Dom, se Ginger előző éjszakai álmában, mindketten azonnal felismerték a leírás alapján, melyet Ernie és Ned adott: sötét haj, őszülő halánték, vészjósló tekintet, horgas orr, vékony ajkak, kemény, éles vonásokkal teli arc.
Dom elolvasta a kép alatti szöveget: Leland Falkirk ezredes, a karantént felállító DERO-csapatok parancsnoka nehezen elérhető célpontja volt a sajtó munkatársainak. Ezt a fényképet a Sentinel egyik fotósa, Greg Lunde készítette. Falkirk roppant dühös volt, hogy lefényképezték. Válaszai arra a néhány kérdésre, amit feltettek neki, rövidebbek voltak, mint az ilyenkor általában szokásos "nem nyilatkozom ".
Dom elmosolyodhatott volna a képszöveg utolsó mondatában megbújó poénon, de Falkirk jéghideg tekintete lehűtötte. Azonnal felismerte az arcot, s nem csupán Ernie és Ned leírása miatt, hanem mert ő is látta már azon a tavalyelőtti nyáron. Volt valami olyan kegyetlenség ebben a sólyomszerű arcban, a ragadozószemekben, amelyek rémületet keltettek az emberben; ez a férfi hozzá volt szokva, hogy mindig megkapja azt, amit akar. A hatalmába kerülni ijesztő kilátásnak látszott.
- Kayn ayn hore - mormogta halkan Ginger, Falkirk fotóját bámulva, s aztán látva Dom tanácstalanságát, így folytatta. - Ez is jiddis kifejezés. Arra használták... hogy elhárítsák a Gonosz tekintetét. Valahogy helyénvalónak érzem.
Dom is megigézve tanulmányozta a fényképet.
Egy pillanattal később megszólalt:
- Igen. Elég helyénvaló.
Falkirk ezredes élesen cizellált arca és hideg szemei olyan élethűek voltak, hogy úgy tűnt, mintha élne a fényképen és mintha viszonozná vizslató tekintetüket.

Amíg Dom és Ginger az Elko Sentinel dokumentációjában vizsgálódott, addig Ernie és Faye Block a Tranquillity Motel irodájában dolgozott, megpróbáltak kapcsolatba lépni azokkal az emberekkel, akiknek a neve szerepelt az ominózus július 6-ának vendéglistáján, de akiket eddig még nem sikerült elérniük. A pult mögötti tölgyfaíróasztalnál ültek, egymással szemben, előttük karnyújtásnyira egy kanna gőzölgő kávé.
Ernie táviratot küldött Gerard Salcoe-nak, aki akkor két szobát vett ki a családja számára és akit nem lehetett telefonon elérni a kaliforniai Monterey-ben lévő otthonában, mert a száma nem szerepelt a telefonkönyvben. Közben Faye átnézte a tavalyi év vendégkönyvét, hogy a legfrissebb bejegyzést megkeresse Cal Sharkle-től, a teherautósofőrtől, aki szintén velük volt azon a napon.
Miközben ténykedtek, Ernie-nek eszébe jutott, hogy harmincegy évi házasságuk alatt hányszor ültek már így egymással szemben, legtöbbször a konyhaasztalnál. Ilyen, vagy olyan lakásban, ilyen, vagy olyan házban, a világ egyik, vagy másik sarkában. Ernie-t hirtelen eltöltötték annak az ezernyi meghitt estének a szívszaggató visszhangjai. Arra gondolt, milyen nagy szerencse is az, hogy megtalálta és elvehette Faye-t. Életük elválaszthatatlanul összefonódott, mintha egyetlen lény lettek volna. Ha Falkirk ezredes, vagy mások gyilkossághoz folyamodna, hogy megakadályozzák a nyomozást, ha bármi történne Faye-jel, Ernie őszintén remélte, hogy ő is ugyanabban a pillanatban fog meghalni.
Faye öt alkalmat is talált a múlt évi regiszterben, amikor Cal Sharkle ott töltötte az éjszakát, s mindegyik esetben ugyanazt az illinoisi, Evanstonban lévő címet és telefonszámot adta meg, amit a tavaly előtti év július 6-án. Tehát látszólag nem költözött el onnan. Mégis, mikor felhívták a számát, azzal az előre felvett üzenettel találták magukat szembe, amellyel előző nap Dom is, nevezetesen, hogy a telefont kikapcsolták.
Arra az esetre gondolva, hogy Cal esetleg beköltözött magába a "Szelek városába", Faye feltárcsázta a tudakozót, és érdeklődött, létezik-e telefonszám Chicagóban, melynek Cal Sharkle a tulajdonosa. Nem volt. Aztán, Illinois állam térképét használva, Chicago külvárosi körzeteinek tudakozóit tárcsázták fel: Whitinget, Hammondot, Calumet Cityt, Markham-et, Downer's Grove-ot, Oak Parkot, Oakbrookot, Elmhurst-öt, Des Plaines-t, Rolling Meadows-t, Arlington Heights-t, Skokie-t, Wilmette-t, Glencoe-t... Nem jártak szerencsével. Cal Sharkle vagy elköltözött Chicago környékéről, vagy eltűnt a föld színéről.
Amíg Faye és Ernie az irodában dolgozott, Ned és Sandy Sarver már a vacsorát készítette odafent. Ezen az estén, miután Brendan Cronin gépét várták Chicagóból és Jorja Monatelláét, meg a kislányáét Vegasból, kilenc fő számára kellett vacsorát készíteni, ezért Ned nem akarta az utolsó pillanatra hagyni az előkészületeket. Ned és Sandy elhatározta, hogy a ma esti vacsorának olyannak kell lennie, mint amilyet Hálaadáskor szoktak enni az emberek.
Ezért egy hatalmas pulykát készítettek elő, hikoridiós körítéssel, bundás krumplival, sült kukoricával, tárkonnyal, répával, borsos káposztasalátával, tökös pitével és porcukros vajaskiflivel.
Ned olykor eltűnődött, hogy ez talán nem is családi vacsora lesz, hanem az elítéltek utolsó vacsorája. Ahányszor csak ez a morbid gondolat felmerült benne, azzal űzte el magától, hogy Sandyre nézett, aki mellette serénykedett. A lány szinte egyfolytában mosolygott és néha dudorászott is magában. Egész biztos, hogy egy esemény, mely ezt a radikális és csodálatos változást előidézte Sandy-ben, egyszerűen nem érhetett a tetőpontjára azzal, hogy nekik valami bajuk esik. Nincs mitől félnünk, gondolta Ned. Egész biztos, nincs mitől félnünk.
Miután három órát eltöltöttek az Elko Sentinelnél, Ginger és Dom salátát ebédelt egy étteremben az Idaho Streeten. Fél három volt, amikor visszaértek a Tranquillity Motelbe. Faye és Ernie még mindig az irodában ült, amelyet megtöltöttek a fenti konyhából lekúszó étvágygerjesztő illatok: tök, fahéj, szerecsendió, a könnyű vajban piruló sültek és a sülő kenyér illata terjengett a levegőben.
- S a pulykát még nem is lehet érezni - mondta Faye. - Ned csak most tette be a sütőbe, fél órával ezelőtt.
- Ned szerint nyolcra kész a vacsora - közölte velük Ernie. - De gyanítom, hogy az illatok meg fognak őrjíteni minket és jóval azelőtt be fogunk tódulni a konyhába.
- Megtudtatok valamit a Sentinelnél? - kérdezte Faye. Mielőtt Ginger elmondhatta volna, hogy mit fedeztek
fel, nyílt a motel irodájának ajtaja, s egy köpcös férfi lépett be rajta, örvénylő, hideg szelet hozva magával. Nem fárasztotta magát azzal, hogy kabátot vegyen, míg a kocsijától a recepció ajtajáig ért; s bár szürke pantallót, sötétkék pulóvert és fehér inget viselt, nem pedig fekete öltönyt és római gallért, kiléte egy pillanatig sem volt kétséges. Ő volt az a vöröshajú, zöldszemű, kerekképű fiatal pap azon a polaroidképen, amelyet az ismeretlen jóakaró küldött Domnak. - Cronin atya - szólalt meg Ginger. A lánynak azonnalszimpatikus volt, ugyanúgy vonzotta, ahogy Dominick Corvaisis is. Ginger tudta, hogy a pappal és Dommal van egy közös élményük, amely még megrázóbb volt, mint amit Blockékkal, vagy a Sarver-házaspárral élt át. Az Eseményen belül, amelynek mindannyian szemtanúi voltak azon a júliusi péntek éjszakán, volt egy Második Esemény is, amelyet csupán néhányuk éltek át. És bár rémisztően illetlen dolog így üdvözölni egy lényegében idegen férfit, aki ráadásul pap is, Ginger odarohant Cronin atyához és hevesen átölelte őt.
De mentegetőzésre nem volt semmi szükség, mert Cronin atya nyilván ugyanezt érezte. Habozás nélkül viszonozta az ölelést, ahogy két testvér üdvözli egymást, hosszú távollét után.
Aztán Ginger hátralépett, s most Domon volt a sor, hogy üdvözölje a papot:
- Cronin atya,
- Semmi szükség arra, hogy "atyának" szólítsanak. Pillanatnyilag nem érdemlem ki és nem is akarom, hogy papként kezeljenek. Maradjunk a Brendannél.
Ernie felkiabált az emeletre Nednek és Sandynek, aztán követte Faye-t, ki a pult mögül. Brendan megrázta Ernie kezét és megölelte Faye-t, láthatóan erőteljes vonzódást érzett irányukba, bár ez korántsem volt olyan erőteljes és megmagyarázhatatlan, mint az a mágneses erő, amely Dom és Ginger felé vonzotta. Amikor Ned és Sandy lejöttek odafentről, a pap ugyanúgy üdvözölte őket, mint Ernie-t és Faye-t.
- Van egy olyan csodálatos érzés bennem... hogy a családom körébe érkeztem - mondta Brendan, szinte ugyanazokkal a szavakkal, mint előző este Ginger. - Mindannyian érzik ezt, ugye? Mintha megosztottuk volna életünk legfontosabb pillanatait... mintha olyasmin mentünk volna keresztül, ami mindig megkülönböztet minket mindenki mástól.
Annak ellenére, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy nem érdemli meg a papoknak kijáró tiszteletet, Brendan Cronint mély, spirituális aura vette körül. Kövérkés arca, szikrázó szemei és széles, meleg mosolya örömöt sugárzott; mindez valahogy jókedvre derítette Gingert, a lelkét a magasba repítette.
- Amit ebben a helyiségben most érzek, az újra megerősíti, hogy helyesen döntöttem, amikor idejöttem - mondta Brendan. - Itt akartam lenni. Valami történni fog itt, ami át fog alakítani minket és ez az átváltozás már meg is kezdődött. Érzik? Érzitek ezt?
A pap halk hangja kellemes borzongást küldött végig Ginger gerincén, eltöltötte a csoda leírhatatlan érzése, amit akkor érzett először, amikor még gyakornok korában a műtőben egy páciens nyitott mellkasánál, és feltárult az emberi szív, a maga lüktető, titokzatos összetettségében.
- Valami ideszólított - ismételte Brendan. A halkan kimondott szavak vészjóslóan visszhangoztak végig a szobában. - Valami mindannyiunkat visszahívott erre a helyre.
- Nézzétek - szólalt meg Dom elképedve. Felemelte a kezét és megmutatta nekik a tenyerén megjelenő két, duzzadt vörös kört.
Brendan szintén meglepetten felemelte a kezét, ezen is ott virítottak a különös stigmák. Ahogy a két férfi szembenézett egymással, a levegő besűrűsödött valami ismeretlen erőtől. Előző nap Wycazik atya elmondta Domnak a telefonban, hogy Brendan majdnem biztos benne, hogy a csodás gyógyulások és a mostanában történt más események, melyek megváltoztatták a fiatal pap életét, nem vallásos jellegűek. Ginger számára mégis úgy tűnt, hogy a motel irodája megtelik erővel, amely, ha nem is természetfeletti, mindenesetre túl van minden emberi léptéken.
- Valami ide szólított - mondta újra Brendan. Gingert elfogta az izgatott várakozás érzése. Ernie-re
nézett, aki Faye mögött állt, egyik kezét felesége vállán pihentetve és mindkettőjük arcán feszült kíváncsiság tükröződött. Ned és Sandy a képeslapokkal telepakolt állvány mellett állt tágranyílt szemmel és fogták egymás kezét.
Ginger érezte, hogy libabőrös lesz a tarkója. Valami történni fog, gondolta, s mintha a gondolatai alakot Öltöttek volna, valami tényleg történt.
A motel irodájában minden lámpa égett, hogy így könnyítsenek Ernie szorongásán, de hirtelen még fényesebb lett a helyiség, mint amilyen volt. Tejfehér fény töltötte be a szobát. Ott remegett minden oldalon, de elsősorban felülről záporozott rájuk, mint valami ezüstös köd. Ginger ráébredt, hogy ez ugyanaz a fény, amely szerepelt az ő elfelejtett, holdról szóló álmaiban. Körbefordult és összehúzott szemöldökkel figyelte a fényes, mégis gyengéd ragyogás mindent elfedő függönyét, nem is igazán azért, hogy a forrását megkeresse, hanem inkább abban reménykedett, hogy visszaemlékszik az álmaira és végül annak az elveszett nyári éjszakának az eseményeire, melyek az álmait ihlették.
Ginger látta, hogy Sandy egyik kezét a fényes levegőbe nyújtja, mintha egy maroknyit ki akarna ragadni a csodálatos fényből. Ned száján tétova mosoly jelent meg. Faye is elmosolyodott, Ernie arcán a gyermeki csodálkozás szinte nevetségesnek tetszett nyersen barázdált arcán.
- A hold - mondta Ernie.
- A hold - visszhangozta Dom és a stigma még mindig ott virított a tenyerén.
Egy hátborzongató pillanatig Ginger Weiss a teljes megértés peremén egyensúlyozott. A memóriablokk fekete membránja megremegett; a felismerés nekifeszült a hártya túloldalának, s úgy tűnt, a membrán rögtön szétszakad és átzúdul rajta minden, ami el volt rejtve mögé.
Aztán a fény-hold fehérről vérvörösre változott, s ugyanígy megváltozott vele a hangulat is, a növekvő öröm átalakult félelemmé. Ginger már nem áhítozott a reveláció után, hanem megrémült tőle.
Ginger hátrabotladozott, át a vérvörös ragyogáson, majd nekiütközött a bejárati ajtónak. A helyiség másik felében, Dom és Brendan mögött, Sandy Sarver már nem akart a tenyerébe venni egy maroknyi fényt; szorosan Nedbe kapaszkodott, akinek mosolya iszonyodó rémületté változott. Faye és Ernie a pulthoz préselődött.
Ahogy ez a skarlátszínű izzás szétáradt a helyiségben, mintha valami folyadék volna, kitöltötte minden sarkát, az elképesztő látványhoz hang is társult. Ginger ugrott egyet meglepetésében, ahogy egy hangos, három részből álló csattanás rázta meg a vérvörös levegőt, még nagyobbat ugrott, mikor ez megismétlődött, de csak összerezzent, amikor harmadszor is bekövetkezett. A hang olyan volt, mint egy óriási szív mennydörgésszerű dobogása, bár volt benne még egy ütem, amely eltért szokásos szívzörejektől. DA-DAM-dam, DA-DAM-dam, DA-DAM-dam... Ginger azonnal tudta, hogy ez ugyanaz a jelenésszerű zaj, amelyről Wycazik atya is beszámolt Domnak a telefonbeszélgetésük folyamán, amely Brendan Cronin hálószobájában keletkezett és megrázta az egész templomot.
De azzal is tisztában volt, hogy ő is hallotta már ezt a hangot. Ez az egész színtér, környezet - a holdszerű fény, a vérvörös ragyogás, a zaj - mind része volt valaminek, ami azon a másfél évvel azelőtti júliusi éjszakán történt.
DA-DAM-dam... DA-DAM-dam...
Megremegtek az ablakkeretek. A falak rázkódni kezdtek. A vérvörös ragyogás és a lámpák fénye pulzálni kezdett a zaj lüktetésének ritmusára.
DA-DAM-dam... DA-DAM-dam...
Ginger újra a közelébe került valami megdöbbentő felfedezésnek. Minden egyes csattanással, a fény minden egyes lüktetésével rég eltemetett emlékek tülekedtek egyre közelebb.
Azonban az ezt megakadályozó félelem is nőttön nőtt benne; a rettegés fekete hulláma tornyosult fölé. Az Azrael-blokk azt tette, amire tervezték; s ahelyett, hogy hagyta volna, hogy az emlékezés utat találjon a tudatos énjébe, most újra vissza fog zuhanni az eszméletzavar állapotába, pedig ilyen nem történt vele, mióta Pablo Jacksont megölték egy héttel azelőtt. Jelentkeztek is a küszöbön álló ájulás ismerős jelei: Gingernek már nehezére esett a lélegzés, remegve érezte, hogy valami halálos veszedelem szinte tapintható közelségébe került, kezdett körülötte elhalványulni a világ, olajos sötétség szivárgott be lassan a látóterébe. Rohanj, vagy meghalsz.
Ginger hátat fordított az irodában zajló tüneményes eseményeknek. Mindkét kezével megragadta a bejárati ajtó keretét, mintha oda akarná magát horgonyozni az eszmélethez, s így útját tudná állni annak a fekete hullámnak, mely el akarta seperni. Kétségbeesetten nézett át az ajtó üvegén, ki a sivár nevadai tájra, a komor, téli égre, megpróbált elszakadni az októl - attól a lehetetlen fénytől és hangtól -, amely a sötét ájulás felé taszította. A rettegés és az értelmetlen pánik olyan elviselhetetlenné nőtt, hogy a menekülés a gyűlölt eszméletzavarba szinte kívánatosnak látszott, mégis szilárdan kapaszkodott az ajtókeretbe, reszketett és zihált, nem annyira a háta mögött végbemenő eseményektől rémülten, hanem annak a nyárnak az elfeledett történéseitől esett pánikba, amelyeknek ezek a jelenségek csupán bágyadt visszhangjai és még mindig kapaszkodott... amíg az a három ütemű mennydörgés elhalkult, a vörös fény elhalványult és a helyiség elcsendesedett és csak a kintről jövő természetes fény világította meg a helyiséget, meg a közönséges világítótestek.
Most már minden rendbejött. Már nem fog elájulni.
Először fordult elő, hogy ellen tudott állni egy rohamnak. Az elmúlt néhány hónap minden bizonnyal keménnyé tette. Talán az adta neki az erőt, hogy ellenálljon, hogy itt volt karnyújtásnyira a titoktól. Vagy talán új "családjából" merített erőt. Akármi is volt az oka, Ginger bízott benne, hogy ha egyszer már el tudta hárítani az eszméletzavart, a további rohamokkal még könnyebben meg fog birkózni. A memóriablokkok lassan porladni kezdtek. Félelmét, hogy szembe kell néznie, ami azon a július 6-án történt, most szinte elsöpörte az attól való félelem, hogy sohasem fogja megtudni az igazat.
Ginger remegve újra a többiek felé fordult.
Brendan Cronin a díványhoz támolygott és szemmel láthatóan reszketve leült. A körök már nem voltak láthatóak se az ő, se Dom tenyerén.
- Jól értettem? - kérdezte a paptól Ernie. - Ugyanez a fény töltötte meg időnként a szobáját éjszakánként?
- Igen - ismerte el Brendan. - Már kétszer előfordult.
- De nekünk azt mondta, hogy az csodálatos látvány volt - mondta Faye.
- Úgy van - helyeselt Ned is. - Úgy beszélt róla, mint valami gyönyörű dologról.
- Mert az - felelte Brendan. - Részben az. De mikor vörössé változik... nos, akkor halálra lehet rémülni tőle. Viszont amikor elkezdődik... az hihetetlenül felemelő és különös boldogsággal tölt el.
A vészjósló skarlátszínű fény és a rémítő, háromrészes kalapálás olyan rettegést idézett elő Gingerben, hogy teljesen ki is ment a fejéből az a szívderítő hold-fehér ragyogás, amely megelőzte azt, s ami a csodálat érzését keltette benne.
Dom az ingébe törölte a tenyerét, mintha a körök valami nemkívánatos nyomot hagytak volna maguk után:
- Annak az éjszakának az eseményeiben volt jó és volt valami gonosz is. Sóvárgunk utána, hogy kiderüljön, mi történt velünk, de halálosan félünk is tőle.
- Az nem kifejezés - mondta Ernie.
Ginger észrevette, hogy még Sandy Sarver is, aki pedig eddig a rejtélynek csak a jótékony oldalát tapasztalta, a homlokát ráncolja.

Amikor Jorja Monatella hétfőn délelőtt tizenegykor eltemette ex-férjét, Alan Rykoffot, Las Vegas fölött a nap vasszínű, tépett szélű, szakadozott felhők közül sütött le rá. Amint a méltóságteljes temetkezési vállalkozó befejezte az imát és a koporsót leeresztették a sírba, egy különlegesen ragyogó fénynyaláb világította meg a környéket.
Jorján és Paul Rykoffon kívül - Alan apján, aki Floridából repült ide - csupán öt ember volt jelen a temetésen. Paul Rykoff, fiához hasonlón, Jorját vádolta mindenért. Előző napi érkezése óta nem nagyon hagyta el udvariasnak mondható kifejezés a száját.
Jorja egy mérföldet autózott csupán, mikor az út szélére kellett húzódnia a kocsival és végre kitört belőle a zokogás. Nem Alan szenvedései miatt sírt, nem is azért, mert elveszítette, hanem mert vele pusztult minden remény, amellyel a kapcsolatuk kezdődött, Jorja soha nem kívánta Alan halálát. De most, hogy meghalt, tudta, hogy könnyebb lesz újra kezdenie a dolgokat, amelyeket régóta tervezett.
Előző este Jorja elmondta Marcie-nak, hogy apja meghalt, bár azt elhallgatta, hogy öngyilkos lett. Eredetileg nem akarta elmondani délutánig, mikor meg volt beszélve a találkozó Dr. Coverlyvel, a pszichológussal, de ezt később le kellett mondania, mert hirtelen közbejött az elkói utazás. Marcie meglepően jól fogadta Alan halálának hírét. Sírt, de nem hisztérikusan. Hét évesen elég idős volt ahhoz, hogy megértse a halál fogalmát, viszont túl fiatal, hogy felfogja kegyetlen véglegességét.
S volt még valami, ami segített: a holdgyűjteményével kapcsolatos megszállottság. Egy órával azután, hogy tudomást szerzet apja haláláról, a kislány már az ebédlőasztalnál ült zsírkrétával a kezében. Péntek este kezdte a hold-színezést, s egész hétvégén csak ezzel foglalkozott. Hétfő reggelre minden fénykép és rajzolt hold alakult át tüzes égitestté.
Marcie szenvedélye akkor is idegesítette volna Jorját, ha nem tudja, hogy mások is osztoznak megszállottságában, és hogy közülük ketten már megölték magukat. A hold még nem volt a kislány napi tevékenységeinek középpontjában. Azonban nem volt szükség túl nagy képzelőerőre, hogy Jorja lássa, ha ez a szenvedély továbbfejlődik, Marcie-t elkerülhetetlenül a hatalmába keríti az őrület.
Jorja apja, Peter szintén ott ült az asztalnál és a homlokát ráncolta. Olykor-olykor megpróbált bevetni valami hadicselt, hogy a kislányt valami épületesebb tevékenységre sarkallja, de minden kísérlete kudarcot vallott.
Szülei hálószobájában Jorja átöltözött. Farmert és pulóvert akart magára húzni az utazáshoz, közben Mary Monatella megállás nélkül nyaggatta:
- Mikor veszed már el azt a könyvet Marcie-tól? Vagy vegyem el én?
- Anya, mondtam már: a pszichológus szerint ha elvesszük tőle, azzal csak megerősítjük a szenvedélyét.
- Szerintem ez ostobaság - mondta Jorja anyja.
- Dr. Coverly azt mondja, ha vitába szállunk vele, akkor csak a fontosságát tudatosítjuk és...
- Badarság. Vannak ennek a Coverly-nek gyerekei?
- Nem tudom, anya.
- Lefogadom, nincsenek. Különben nem adna ilyen ostoba tanácsokat.
Jorja a fogasra akasztotta ruháját. Meztelennek és sebezhetőnek érezte magát bugyiban és melltartóban, mert arra emlékeztette, mikor anyja árgus szemekkel figyelte őt, amikor a randevúkra készült és öltözködött, hogy olyan fiúkkal találkozzon, akikre az anyja rossz szemmel nézett. Mary egyébként minden fiúra rossz szemmel nézett. Lényegében Jorja többek között azért ment Alan-hez, mert Mary kifogásolta a fiú személyét. Dacból. Hülyeség volt, de Jorja belement és drágán megfizetett érte. Mary hajszolta bele - Mary önkényeskedő, és fojtogató szeretete. Jorja idegesen kapta fel a farmerját az ágyról és villámgyorsan belebújt.
- Marcie el sem árulja, miért gyűjti azokat az izéket.
- Mert maga sem tudja a választ, anya. Ez egy kényszer. Valami irracionális megszállottság, aminek van valami oka, de mélyen el van temetve a tudattalanjában.
- El kell venni tőle azt a könyvet - mondta Mary.
- Majd a végén - felelte Jorja. - Egyszerre csak egy lépést tegyünk, anya.
- Én most azonnal elvenném.
Ideje volt indulni a repülőtérre. Pete vezetett, Mary pedig tovább zsémbeskedett. A kislány egyfolytában előre-hátra lapozgatott az albumában.
Az anya és lánya közti beszélgetés tárgya megváltozott; Mary-nek kétségei voltak az utazást illetően. Csak tizenkétüléses volt a gép? Nem túl veszélyes felszállni egy ilyen tákolmánnyal? És egyáltalán, mi az út célja?
- Ez a Corvaisis nevű fickó nagyon nem tetszik nekem - jegyezte meg Pete, amikor lefékezett egy piros lámpánál. - Nem szeretem, ha ilyenekkel keveredsz egy társaságba.
- Hogy érted ezt? Hiszen nem is ismered.
- Eleget tudok róla - mondta Pete. - Az a pasi író és te is tudod, milyenek az írók. Olvastam valahol, hogy Norman Mailer egyszer kilógatta a feleségét az ablakon a lábánál fogva. Hemingway folyton verekedik?
- Apa, Hemingway már meghalt - mondta Jorja.
- Na látod. Verekedés, ivászat, kábítószerek. Fura egy banda az íróké.
- Nagy hiba ez az utazás - mondta ki Mary kereken. És a vita nem zárult le.
A kis gép kényelmesebb volt, mint Mary gondolta, hat-hat párnázott üléssel a szűk folyosó két szélén, a fejhallgatókból lágy zene szólt.
Harminc perccel a felszállás után Marcie becsukta az albumot és a kerek ablakokon beözönlő napfény ellenére lassan álomba szenderült.
Jorja a jövőn tűnődött: a tanulmányain, a reményén, hogy egyszer saját butikja lesz - és a magányosságon, mely már most problémát jelentett számára. Egy férfit akart maga mellett. Nem szexuális értelemben. Bár azt is szívesen vette volna. Szüksége volt valakire, akivel megoszthatja álmait, sikereit és kudarcait. Ott volt ugyan neki Marcie, de az nem ugyanaz. Az emberi faj genetikailag arra van ítélve, hogy kettesben tegyék meg az utat az életen át.
Ahogy a repülőgép észak-északkelet felé zümmögött, Jorja zenét hallgatott a fejhallgatóján, s megengedett magának egy rövidke kislányos álmodozást. A Tranquillity Motelnél talán találkozik egy különleges férfival, akivel új életet kezdhet. Felidézte Dominick Corvaisis gyengéd, mégis magabiztos hangját, s ez megmozgatta a fantáziáját. Ha Corvaisis a nagybetűs férfi, akkor el lehet képzelni, mit fog szólni az apja, ha megtudja, hogy hozzáment az egyik részeges íróhoz!
Jorja elhesegette magától a gondolatot, miután a gép landolt, gyorsan rájött, hogy Corvaisis szíve foglalt már.
Corvaisis és Dr. Ginger Weiss a kifutópálya szélénél várakozott az apró terminálépület előtt. Amint Jorja meglátta őket, az a furcsa, de megnyugtató érzése támadt, hogy a családja körébe érkezett,
Még Marcie is kiszakadt mélabús, transzállapotából az író és az orvos láttán. Mosolygott és lelkesen válaszolgatott a kérdéseikre. Felajánlotta, hogy megmutatja nekik az albumot, s vihorászva hagyta, hogy Corvaisis az ölébe kapja és a parkoló felé induljon vele.
Jól tettük, hogy eljöttünk ide, gondolta Jorja. Hála Istennek.
Corvaisis odavezette őket a kocsihoz, Jorja és Ginger a bőröndöket vitte, amikor Jorja megjegyezte:
- Talán nem is emlékszel rá, de elsősegélyben részesítetted Marcie-t azon a péntek estén, még mielőtt megérkeztünk volna a motelbe.
- Erre tényleg nem emlékeztem - pislogott rá az orvosnő. - Ti voltatok azok a férjeddel és Marcie-val? Hát persze, hogy ti!
- Megálltunk a 80-as út mentén, öt mérföldre a moteltól - emlékezett vissza Jorja. - Csodálatos volt a táj, lélegzetelállító a panoráma. Ugy gondoltuk, remek háttér lenne néhány fényképhez.
- Én kelet felé igyekeztem, valamivel mögöttetek - bólintott Ginger. - Láttam, hogy leparkoltok a padkán.
Te a fényképezőgéppel voltál elfoglalva. A férjed és a kicsi átlépett a szalagkorláton.
- Nem akartam, hogy olyan közel álljanak a lejtő széléhez, de Alan erősködött, hogy így lesz tökéletes a kép.
Azonban mielőtt Jorja exponálni tudott volna, Marcie megcsúszott és legurult a nyolcméteres lejtőn. Jorja félredobta a kamerát, átugrott a korláton és elindult a lánya után. Éppen leért, amikor kiáltást hallott fentről: "Ne mozdítsa meg! Orvos vagyok!". Ginger Weiss olyan sebesen ereszkedett le a lejtőn, hogy Alannel egyidőben ért oda a kislányhoz, pedig a férfi előbb indult el odafentről. Marcie csendben feküdt a földön, de nem ájult el, csak kába volt egy kicsit. Ginger gyorsan megállapította, hogy nem szenvedett fejsérülést. Marcie sírni kezdett, és mivel bal lába furcsa szögben fordult alá, Jorja biztos volt benne, hogy eltört. Ginger ezt a félelmét is eloszlatta. Marcie kis sérülésekkel - horzsolásokkal és zúzódásokkal - megúszta a kalandot.
- Olyan mély benyomást tettél rám - mondta Jorja.
- Én? - nézett rá meglepetten Ginger. - Nem tettem semmi különöset. Csak megvizsgáltam Marcie-t.
- Akkor is nagy hatással voltál rám - mondta Jorja, miközben a bőröndöket bepakolták Dom kocsijának csomagtartójába. - Egy fiatal, csinos nő, aki orvos; ügyes, gyors észjárású. Addig úgy gondoltam magamra, mint született pincérnőre, akiből soha nem lesz más, de az a találkozás valami tüzet gyújtott bennem. Később, amikor Alan elhagyott minket, nem roppantam össze. Eszembe jutottál és elhatároztam, hogy többet akarok elérni, mint amennyit kinéztem magamból. Bizonyos értelemben megváltoztattad az életemet.
Ginger lecsukta a csomagtartót és a kulcsot odaadta Domnak, aki Marcie-t már be is tette a kocsiba:
- Jorja, ez nagyon hízelgő, de egy picit túlértékelsz. Te voltál az, aki megváltoztattad a saját életedet.
- Nem az a fontos, amit tettél - mondta Jorja. - Hanem ami voltál. Követendő példa, akire nekem pont akkor szükségem volt.
- Te jó ég! - kiáltott fel zavartan Ginger. - Eddig még senki nem nevezett követendő példának! Azért ne essünk túlzásba!
- Ne törődj vele - mondta Jorjának Dom. - Ő alegjobb követendő példa, akivel valaha találkoztam. Szerénysége pusztán csak smonca.
Ginger Weiss nevetve perdült felé:
- Smonca.
- Író vagyok - vigyorgott rá Dom. - Az a munkám, hogy figyeljek. Hallottam egy jó szót, hát használom is.
- Smonca, mi? - ismételte színlelt haraggal Ginger.
- Ha a jiddis a jó, legyen jiddis - vigyorgott az író. Ez volt az a pillanat, amikor Jorja rájött, hogy
Dominick Corvaisis szíve már foglalt.
Elindultak Elkoból a motel felé. Ahogy a szürkület lassan éjszakába hajolt a keleti égbolton, Dom és Ginger beszámolt róla, mi történt Jorja és Marcie érkezése előtt. Jorja egyre kevésbé tudta megőrizni jókedvét, ami a kiszállás óta elöntötte a lelkét. Azon tűnődött, hogy tényleg ez a hely jelenti-e az első lépést az újrakezdés felé... vagy talán a sírhoz?

Miután a Lear leszállt Salt Lake Cityben, Jack Twist gyorsan átszállt egy Cessna Turbo Skylane RG típusú gépre, amelynek pilótája udvarias, de szófukar férfi volt, hatalmas, pödört bajusszal. 4:53-kor érkeztek meg a nevadai Elkóba, még éppen világosban.
Jack taxival vitette el magát - és három hatalmas bőröndjét - a legközelebbi Jeep márkakereskedéshez, ahol épp zárni készültek és ahol Jack alaposan meglepte az eladót, mikor készpénzzel fizetett egy négykerék meghajtású Cherokee-ért.
Egészen eddig Jack semmit nem tett, hogy lerázza esetleges követőit, sőt, hogy megnézze, követik-e egyáltalán. Ellenfeleinek minden bizonnyal megvoltak az eszközei, hogy kövessenek egy magányos célpontot.
Amint beült új kocsijába, New York óta először fürkészte, nem követi-e valaki. Többször belenézett a visszapillantó tükrökbe, de nem látott egyetlen gyanús járművet sem.
Egyenesen egy Arco üzlethez hajtott, amit még a taxiból nézett ki magának. A parkoló sötétebbik végében állította le a kocsit, az ívlámpák fénykörén kívül, kiszállt és tekintetét végighordozta a sötét utcán.
Nem látott senkit,
Ami persze nem jelenti, hogy tényleg nem követte senki.
Bent a boltban Jack vásárolt egy térképet Elko megyéről, egy elemlámpát, egy liter tejet, két csomag szárított marhahúst, egy kis doboz csokisfánkot - és valami morbid ötlet nyomán egy "Hamwich" nevű valamit, amely "garantáltan finom, kevert sonkapástétomból, kenyérből és fűszerekből álló szendvics" volt, amely, "különösen túrázók, kempingezők és sportolók számára" ajánlott. Sonkapástétom? A légmentesen lezárt tasak alján ott virított a felirat: VALÓDI HÚS.
Visszatért a Cherokee-hoz és felnyitotta a raktér ajtaját. Kinyitotta az egyik bőröndöt, s előhúzott belőle egy üres, nájlon hátizsákot, a Berettát, egy teli tárat, egy doboz 32-es lőszert és az egyik hangtompítót. Lehelete gőzölgött a hideg levegőben, miközben a vegyesboltban vásárolt holmikat átpakolta a hátizsákba. Rácsavarta a hangtompítót a pisztolyra és a tele tárat a helyére tolta. Miután szétosztotta a maradék muníciót vastag bőrkabátja számos zsebébe, lezárta a raktér ajtaját.
Beült a Cherokee kormánya mögé, az anyósülésre helyezte a Berettát, a hátizsákot meg a tetejére. Új elemlámpájával néhány percig Elko megye térképét tanulmányozta. Mire kikapcsolta a lámpát és eltette a térképet, készen állt, hogy megütközzék az ellenséggel.
A következő öt percet azzal töltötte, hogy átautózott Elkon, bevetett minden általa ismert trükköt, hogy rájöjjön, követi-e valaki. De semmi.
Leparkolt egy zsákutca végében és elővett egy széles hullámsávú vevőkészüléket az egyik bőröndből. A szerkezet, mely körülbelül kétszer akkora volt, mint egy cigarettásdoboz, vett minden rádióhullámot 30-tól 120-ig, beleértve az URH-t is, 88-tól 108-ig. Ha egy adót rögzítettek a Jeepre, míg ő bent volt a vegyesboltban, hogy nagy távolságból is követni tudják, a készülék venné a jeleket; fülsüketítően visítana. Jack a Jeepre szegezte az antennát és lassan megkerülte a járművet. A Cherokeen nem helyeztek el poloskát. Újból visszaült a kormány mögé és néhány percig töprengett. Nem figyelték se vizuális, se elektronikus módszerekkel. Logikus ez? Akik azokat a képeslapokat elhelyezték a bankfiókokban, tudták, hogy azonnal Nevadába jön. Sőt azt is, hogy veszélyes ember, akit nem hagyhatnak, hogy a saját területükön csak úgy szabadon mesterkedjék ellenük. Mégis úgy tűnt, ez a helyzet.
Jack a homlokát ráncolva fordította el a slusszkulcsot. A motor felbőgött.
New Yorkból jövet, a repülőgépen sokat töprengett a helyzeten és született néhány elmélete ellenfelei kilétével és szándékaival kapcsolatban. Most azonban rájött, hogy amit kigondolt, az feleannyira se olyan különös, mint ami valójában történt.
Senki sem figyelte. Ettől borsózni kezdett a háta. Mint a felfoghatatlan dolgoktól mindig. Ha az ember nem ért egy szituációt, az rendszerint azt jelenti, hogy nem tud valami fontosat. Ebből meg az következik, hogy az embert akkor érhetik kellemetlen meglepetések, amikor a legkevésbé számít rá.
Jack Twist észak felé tartott az 51-es úton. Kis idő múlva nyugatnak fordult, földutakon került ügyesen a Tranquillity Motel mögé nem nyíltan közeledett a 80-as úton. Olykor veszélyes terepen haladt a négyezer láb magas fennsíkon, lefelé a síkság felé. A felhők szétváltak, előbukkant a hold. Jack kikapcsolta a fényszórókat. Szeme hamarosan hozzászokott a sötéthez.
Jack felhajtott egy emelkedőre és meglátta a motelt, egy magányos fénycsoport volt a pusztaság közepén, másfél mérföldnyire a 80-as út innenső oldalán. Az épület nem volt kivilágítva, legalábbis amennyire kellett volna; vagy kicsi volt a forgalom, vagy zárva volt. Jack nem akarta nagydobra verni az érkezését, ezért gyalog folytatta tovább az utat.
A Berettát a Jeepben hagyta, az Uzit vette magához. Igazában nem hitte, hogy szüksége lesz rá. Még nem. Ellenfelei, akárkik is legyenek, nem kényszerítették volna, hogy eljöjjön idáig, ha csupán meg akarják ölni. Megtehették volna New Yorkban is.
Az Uzin kívül - és a tartalék töltényeken - magával vitte a hátizsákot is, továbbá egy mikrofonpuskát és a Star Trónt, az infratávcsövet. Kezére kesztyűt, fejére sísapkát húzott.
Jack élvezte a túrát. Hideg éjszaka volt, de valahogy nem kellemetlenül.
Mivel eredetileg is úgy tervezte, hogy Nevadába érkezése után azonnal a terepen folytatja az útját, ennek megfelelően is öltözött. Vastag talpú túrabakancs volt rajta, jégeralsó és farmer, pulóver és bélelt bőrdzseki. A Lear legénysége meglepődött ugyan, de úgy bántak vele, mintha frakkot és cilindert viselt volna.
Jack talált magának egy tökéletes megfigyelő pontot a domb déli lejtőjén, negyed mérföldnyire a Tranquillity Motel mögött. Leült, az Uzit és a hátizsákot letette maga mellé a földre.
A Star Trón a nyolcvanötezerszeresére erősítette föl a rendelkezésre álló fényt - csillagfényt, holdfényt, a hó, vagy a növények természetes foszforeszkálását. A készülék egyetlen lencséjével Jack a legfeketébb éjszaka kivételével mindent nappallá tudott varázsolni, ha nem jobbá.
A készüléket a motelre irányította. Meggyőződhetett róla, hogy nem állítottak őröket egyik sötét mélyedésbe sem. A motelnek nem voltak erre néző ablakai. Az épület középső harmadára emeletet húztak, valószínűleg ott volt a tulajdonos lakása, legtöbb ablakában fényt látott. A lakásba azonban nem látott be, mert a függönyök és rolók le voltak engedve.
A Star Trónt a hátizsákba tette és felemelte a mikrofonpuskát, amely leginkább valami futurista fegyverre emlékeztetett. A készülékhez fülhallgató is tartozott, amelyet Jack a fejére illesztett. A mikrofont az egyik ablakra irányította és azonnal élénk hangokat hallott. Ám csak foszlányokat tudott kivenni a beszélgetésből, mivel a beszélők zárt szobában tartózkodtak és mivel közte és a motel között tombolt a dühös szél.
Felkapta az Uzit és a többi holmit és óvatosan közelebb merészkedett. Talált egy új megfigyelő pontot alig száz méterre az épülettől. Innen már minden szót tisztán hallott, az üveg és a függöny tompító hatása ellenére. Hat hangot tudott megkülönböztetni, vagy talán többet. Éppen vacsoráztak és dicsérték a szakácsot (egy Ned nevű férfit) és segítőjét (Sandyt), a diós töltelékkel töltött pulyka és a többi finom fogás miatt.
Ezek nem is vacsoráznak, gondolta irigykedve Jack, hanem lakomáznak.
Jack elfogyasztott egy könnyű ebédet a Learen, de azóta semmit nem evett. Szervezete még a keleti parti időzóna szerint működött, tehát számára már majdnem tizenegy óra volt. Valószínűleg még órákig itt fog hallgatózni, hogy a beszélgetésből megpróbálja kihámozni ezeknek az embereknek a kilétét, és eldönteni, az ellenségeivel van-e dolga. Iszonyúan éhes volt. Néhány nagyobb kődarab segítségével kitámasztotta a mikrofont, majd kicsomagolta a Hamwichet és beleharapott. Olyan íze volt, mint az avas disznózsírba áztatott fűrészpornak. Jack azonnal kiköpte és maradt a szárított marhahúsnál, a fánknál, ami sokkal jobban ízlett volna neki, ha nem kényszerül a lakmározó idegeneket hallgatni.
Hamarosan rájött, ezek az emberek nem az ellenségei, így vagy úgy, mindannyiuk úgy került ide, mint ő. Ahogy figyelte őket, azon kezdett tűnődni, hogy milyen furcsán ismerős a hangjuk és egyre erősödött benne az érzés, hogy közéjük tartozik.
Egy Ginger nevű nő és egy férfi - Don, vagy Dom - éppen beszámolt a többieknek, mit végeztek azElko Sentinel szerkesztőségében. Ahogy Jack hallgatta a mérgező szivárgásról, úttorlaszokról, az elit DERO alakulatról szóló beszámolót, az étvágya lassan elmúlt. DERO! A fenébe, hallott már róluk, bár akkor jöttek létre, amikor ő már leszerelt. Ezek a fickók boldogan harcba szálltak egy grizzlymedvével akár egy szál húsdarálóval felfegyverkezve, és kolbászt is csináltak a mackóból. Jack rájött, hogy sokkal életveszélyesebb dologba keveredett, mint fratellanza bosszúja, vagy bármi más, amit a repülőgépen töprengve elképzelt.
Bár a kép meglehetősen hézagos volt, kezdte felfogni, hogy ezek az emberek azért gyűltek össze itt, hogy kiderítsék, mi történt velük két évvel azelőtt, ugyanazon a hétvégén, amikor Jack is megszállt itt. Elismerésre méltó haladást értek el a nyomozásban és Jack arca megrándult, milyen nyíltan társalognak a fejleményekről. Hé, az Istenért, elég legyen már! Ha én hallak benneteket, ők is hallhatják.
DERO. Ettől jobban émelygett, mint a Hamwichtől.
Azok ott a motelben tovább csevegtek, felfedték stratégiájukat az ellenségnek, Jack végül letépte fejéről a fülhallgatót, felkapta a fegyvereit és a többi holmiját, aztán lesietett a motel felé.

A lakásban nem volt étkező, csak egy alkóv a konyhában, de ide kilenc ember ülhetett be enni. Ezért a nappaliban a fal mellé tolták a bútorokat, behozták a konyhaasztalt és kihúzták mindkét toldást, hogy mindenki elférjen körülötte.
Dom és Ginger várt vacsoráig, mikor összegyűlt a csapat, hogy elmondják, mit tudtak meg Elkóban a lapnál. Elmagyarázták, hogy azon a péntek éjszakán a hadsereg már jóval a szivárgás előtt eltorlaszolta a 80-as utat. Vagyis a sereg előre tudta, hogy "baleset" fog történni.
- Ha Falkirk és egy DERO alakulat ilyen hamar iderepült és átvette a terület biztosításának irányítását - mondta Dom, miközben félbetört egy vajaskiflit - a válság bekövetkezte után... ez azt jelenti, hogy a hadsereget előre figyelmeztették.
- De akkor miért nem akadályozták meg? - kérdezte Jorja, miközben apró darabkákra vagdosta lánya tányérján a pulykasültet.
- Úgy tűnik, nem tudták megakadályozni - felelte Dom.
- Lehet, hogy terroristák támadták meg a tartálykocsit és a hírszerzés csak az utolsó pillanatban kapott fülest róla - vélte Ernie.
- Talán - mondta Dom kétkedően. - De ha így lett volna, közölték volna az emberekkel is. Tehát valami más történt. Valami, ami olyan szupertitkos volt, hogy csak a DERO-alakulatban bíztak meg, hogy hallgatnak róla.
Brendan Cronin bekapott egy kis sült kukoricát és így szólt:
- Ez megmagyarázza, hogy miért nem voltak több százan az autópályán, amikor a dolog történt.
- De aki ott volt - mondta Dom - és túl sokat látott, azt fogva tartották, átmosták az agyát, mint a mienket, akik eleve a motelben tartózkodtunk.
Végül Dom beszámolt arról a fontos felfedezésről, amelyet Gingerrel tett, amikor átnézték a Sentinel számait, melyek a katasztrófa utáni hetekben jelentek meg. Ginger felvetette, hogy a titok nyitja talán más hírekben rejlik, szokatlan sztorikban, amelyeknek látszólag semmi közük nincs a krízishez. Hamarosan megtalálták, amit kerestek.
- A Thunder Hill - mondta Dom. - Úgy gondoljuk, innen ered minden gond. Shenkfield csak csel volt, ügyes humbug, hogy eltereljék a figyelmet a válsághelyzet igazi okáról. Jelesen Thunder Hillről.
Faye és Ernie meglepetten nézett fel a tányérjukból. - Thunder Hill tíz-tizenkét mérföldnyire fekszik innen, a hegyek között - mondta Faye. - A hadseregnek ott fent is van egy telepe - a Thunder Hill-i raktár. Mészkőbarlangok vannak a hegyekben, ahol fontos iratokat tárolnak, tehát nem semmisül meg minden dokumentum, ha az ország más részein valami katasztrófa elsöpri a katonai bázisokat... nukleáris háború, vagy ilyesmi.
- Ez a raktár már itt volt, mikor Faye-jel idekerültünk. Megvan már vagy húsz éve. Az a pletyka járja, hogy nem csupán aktákat tárolnak ott, hanem hatalmas élelmiszerkészletet, gyógyszert, fegyvereket és lőszert.
- Akkor bármit tárolhatnak ott - mondta Jorja Monatella szorongva.
- Bármit - ismételte Ned Sarver.
- Lehetséges, hogy az a hely nem csupán raktár? - kérdezte Sandy. - Lehet, hogy kísérleteket is folytatnak ott?
- Miféle kísérleteket? - kérdezte Brendan és hátradőlt, hogy ellásson Ned mögött, aki mellett ült.
- Akármilyet - vonta meg a vállát Sandy.
- Nagyon is lehetséges - mondta Dom. A gondolat felmerült már benne is.
- De ha nem volt szivárgás a 80-as úton, ha a Thunder Hillen rontottak el valamit - vetette közbe Ginger, - akkor az hogy hathatott ránk tíz mérfölddel odébb?
Senkinek nem volt ötlete.
Marcie, aki az este nagy részében a holdgyűjteményébe mélyedt, most letette a villáját és megkérdezte:
- Miért hívják Thunder Hillnek?
- Erre tudok válaszolni, kicsim - mondta Faye. - Az indiánok nevezték el Thunder Hillnek több száz évvel ezelőtt, mert a mennydörgés ide-oda verődik az ormok között és legördül a hegyoldalon és olyan, mintha a morajlás nem is az égből érkezne, hanem a föld alól.
- Hűha - mondta Marcie halkan. - Én biztos összepisilném magam ott.
- Marcie! - szólt rá Jorja, ahogy mindenkiből kirobbant a nevetés.
- De tényleg - erősködött a gyermek. - Emlékszel, anya, amikor a nagypapi és a nagymami átjöttek hozzánk vacsorázni és a villám belecsapott egy fába az udvarunkon, én meg bepisiltem? - Szétnézett az asztalnál, új, nagyszámú családja tagjaira. - Hogy én mennyire szégyelltem magam!
Az asztaltársaság újra felnevetett.
- Az több mint két évvel ezelőtt történt - mondta Jorja. - Azóta nagylány lettél.
Ernie Domhoz fordult:
- Még nem mondtad el, miért a Thunder Hill a sarkpont és miért nem Shenkfield. Mit találtatok az újságban?
A Sentinel július 13-i számában, pontosan egy héttel az útlezárás és három nappal az újra megnyitása után, volt egy riport két farmerről - a nevük Norvil Brust és Jake Dirkson - akik összetűzésbe kerültek a Szövetségi Földhivatallal. Évekig béreltek egy állami tulajdonban lévő földterületet, amely egy kétszázötven holdas katonai terület körül feküdt. A Thunder Hill-i telep körül. Brust hatszáz, Dirkson ötszáz hold földet művelt a Thunder Hill közvetlen közelében. S egyszer, július 7-én, szombat reggel, noha még négy év hátra volt a bérletidőből, a földhivatal elvett háromszáz holdat Brust-tól, kétszázat Dirksontól és hozzácsapták a Thunder Hill-i telephez.
- S mindezt véletlenül a szivárgás és az útlezárás másnapján - jegyezte meg elgondolkodva Faye.
- Brust és Dirkson megjelentek szombat reggel, hogy megnézzék a gulyáikat, ahogy szokták - folytatta Dom - s azt kellett látniuk, hogy az állataikat elhajtották a bérelt legelő nagy részéről. Sebtében felállított szögesdrótkerítés húzódott a Thunder Hill-i telephely új kerülete mentén.
Ginger éppen végzett a vacsorával és félretolta a tányérját:
- A földhivatal egyszerűen közölte a két farmerrel, hogy megszüntette a bérleti szerződést, minden kártérítés nélkül. De egészen a következő szerdáig nem kaptak erről írásbeli értesítést, ami felettébb szokatlan. Rendes körülmények között egy ilyen végzést hatvan nappal előbb megkapja az érintett.
- Törvényes volt ez? - kérdezte Brendan Cronin.
- Eleve felmerülnek gondok, ha az ember az állammal üzletel - mondta Ernie a papnak. - Ugyanazokkal az emberekkel kell tárgyalni, akik eldöntik, mi a törvényes és mi nem.
- A földhivatal rendszerint semmibe veszi az előírásokat. Nincs még egy náluk önkényeskedőbb bürokratikus szervezet.
- Ezt hámoztuk ki mi is - mondta Dom. - Nos, Gingerrel azt is gondolhattuk volna, hogy ez a Thunder Hill-ügy csak véletlen egybeesés, de ahogy a kormány Brust és Dirkson ügyét kezelte, miután azt a földet megszerezték, az olyan kivételes, hogy felkeltette a gyanúnkat. Amikor a két farmer ügyvédet fogadott és a Sentinel is írt a dologról, a földhivatal azonnal felajánlotta a kárpótlást.
- Ez nem vall a földhivatalra - mondta Ernie.
- Mennyit voltak hajlandóak fizetni Brust-nak és Dirksonnak? - kérdezte Faye.
- Az összeget nem hozták nyilvánosságra - mondta Ginger. - De kedvező lehetett, mert a két farmer azonnal elfogadta.
- Tehát a földhivatal megvásárolta a hallgatásukat - mondta Jorja.
- Véleményem szerint a hadsereg ügyködött titokban a földhivatalon keresztül - mondta Dom. - Rájöttek, hogy minél tovább szerepel a sztori a hírekben, annál nagyobb az esélye, hogy valaki tűnődni kezd a 80-as úton végbemenő válság és a másnap reggeli, jogtalannak tűnő földfoglalás közötti kapcsolaton.
- Meg is lep, hogy más nem szúrta ki eddig, hogy lehet ilyen kapcsolat - mondta Jorja. - Ha ti ki tudtátok szúrni, akkor miért nem gondolt erre senki?
- Először is - magyarázta Ginger - nekünk megvolt az a hatalmas előnyünk, hogy így utólag jobban odafigyeltünk a részletekre. Mi tudjuk, hogy sokkal több történt a válság ideje alatt, mint azt akkor bárki sejtette. Mi kifejezetten kerestük az összefüggéseket.
- Emellett - folytatta Ginger - amint felmerült bennünk a gyanú, elkezdtünk gondolkodni, hogy ha az azon az éjszakán történteknek Shenkfieldhez volna közük, akkor nem lett volna szükség, hogy a hadsereg DERO alakulatokat vessen be. Azért volt szükség DERO alakulatokra, mert valami olyasmi történt, aminek ellenőrzésére és biztosítására az ott állomásozó katonáknak egyszerűen nem volt felhatalmazásuk.
- Tehát ha van válasz a problémáinkra - mondta Brendan - akkor azt nagy valószínűséggel a Thunder Hill-i Raktárbázison találjuk meg.
- Azt már sejtettük, hogy a szivárgásról szóló mese félig sem igaz - mondta Dom. - Talán a krízisnek semmi köze nem volt Shenkfieldhez. Ha a Thunder Hill a megfejtés, akkor a többi csak köd volt.
- Ezt jó hallani - jegyezte meg Ernie. Ő is végzett a vacsorájával. Evőeszközeit katonásan elrendezte a tányérján, mely majdnem olyan tiszta volt, mint étkezés előtt. - Tudjátok, szolgálati időm egy részét a haditengerészet hírszerzésénél töltöttem, tehát tapasztalatból tudom, a shenkfieldi személyzet nem passzol a körmönfont fedősztoriba.
Ned a homlokát ráncolta:
- Van itt néhány dolog, amit nem értek. A karantén nem Thunder Hilltől terjedt egészen idáig. Sok mérföldnyi terület nem volt lezárva. Hogyan ugorhatták át azt a távolságot gond nélkül?
- Ez nem buta kérdés - mondta Dom. - Ezt én sem tudom megmagyarázni.
- Még egy dolog - folytatta még mindig a homlokát ráncolva Ned. - A raktárkomplexumnak nincs szüksége túl nagy földterületre, nem igaz? Amennyire tudom, földalatti létesítményről van szó. Van néhány hatalmas ajtó, vagy kapu a hegy oldalában, egy út, mely hozzájuk vezet, egy őrhely és kész. Miért történt hát ez a földkisajátítás?
- Megfogtál - vont vállat Dom. - De akármi is történt ott július 6-án, a hadsereget két, vészhelyzeteknél szokásos lépésre kényszerítette: először egy ideiglenes karantén felállítása itt, amíg velünk, szemtanúkkal elbántak; másodszor, a Raktártelep körülötti biztonsági zóna azonnali megnövelése, ami gyakorlatilag egy második karantén. Van egy olyan sejtésem... ha valaha is meg akarjuk tudni, mi történt velünk, akkor utána kell járnunk, mit csinálnak a Thunder Hillen.
Mindannyian szótlanul összenéztek. Bár mindenki befejezte az evést, senki nem állt fel, hogy leszedjen, mert senki nem akart lemaradni egyetlen szóról sem. Dilemmájuk kritikus pontjához érkeztek: hogyan szálljanak szembe olyan hatalmas ellenféllel, mint az Egyesült Államok kormánya és hadserege? Hogyan hatoljanak át a titkok acélajtaján, amelyet a nemzet biztonsága nevében kovácsoltak és teljes erejével mögötte áll a törvény is? - Elegendő anyag összegyűlt ahhoz, hogy nyilvánosságra hozzuk - mondta Jorja Monatella. - Zebediah Lomack és Alan halála, Pablo Jackson meggyilkolása. A hasonló rémálmok. A polaroidképek. Ez olyan szenzációs anyag, amire a sajtó azonnal ráharap. Ha tudatjuk a világgal, hogy szerintünk mi történt velünk, akkor a sajtót és a közvéleményt az oldalunkra állíthatjuk. Nem leszünk egyedül.
- Nem jó - mondta Ernie. - Ez a fajta nyomás csak még inkább megkeményítené a hadsereget. Egy ennél is zavarosabb mesével állnának elő.
- És ne felejtsük el - figyelmeztette a többieket Ginger -, hogy Falkirk ezredes nagy valószínűséggel azt javasolta, hogy öljenek meg minket és semmi okunk feltételezni, hogy azóta meglágyult a szíve. Meg tudná győzni a feletteseit, hogy mégiscsak szükség van a radikális megoldásra.
- De ha veszélyes is, talán mégis nyilvánosságra kell hoznunk a dolgot - vélte Sandy. - Lehet, hogy Jorjának igaza van. Semmi esélyünk, hogy bejussunk a Thunder Hillen lévő raktárba.
- Nos, ahogy Ernie említette... - mondta Dom - türelmesnek kell lennünk, míg meg nem találjuk a gyenge pontjaikat.
- De nekem nagyon úgy tűnik, hogy nincsenek sebezhető pontjaik - mondta Sandy.
- A meséjük azóta repedezik, mióta elengedtek minket - mondta Ginger. - Ahányszor valamelyikünknek eszébe jut valami újabb részlet, az újabb repedés a hazugságon.
- Igen, de ők jobb pozícióban vannak, hogy befoltozgassák a lyukakat, mint mi, hogy újakat keressünk - mondta Ned.
- Tegyük félre a pesszimizmust - mondta mogorván Ernie.
- Igaza van - jelent meg egy üdvözült mosoly Brendan Cronin arcán. - Nem szabad elcsüggednünk, hiszen győzni akarunk. - Hangját újra megtöltötte az a hátborzongató nyugalom és bizonyosság, mely abból a hitből emelkedett ki, hogy a reveláció elkerülhetetlen. Az ilyen pillanatokban azonban a pap hanghordozása nem nyugtatta meg Domot, hanem valami rejtélyes oknál fogva felkavarta.
- Hány ember állomásozik a Thunder Hillen? - kérdezte Jorja.
Mielőtt Dom és Ginger válaszolhattak volna a Sentinelből előbányászott információval, egy idegen jelent meg a lépcső tetején, amely az irodából vezetett fel a lakásba. A férfi a harmincas éveinek végét taposta, szikár volt és izmos, sötét hajú, barna bőrű és bal szemére bandzsított. Bár a lenti ajtó zárva volt, s bár a lépcsőt borító linóleum sem csendesíti a lépteket, a jövevény varázsos nesztelenséggel jelent meg előttük, mintha nem is hús-vér ember lenne, hanem egy megidézett szellem.
- Hallgassanak el, az isten szerelmére - mondta, s hangja ugyanolyan valódinak tűnt, mint bárki másé a helyiségben. - Ha azt hiszik, itt nem hallja magukat senki, nagyon tévednek.

A Tranquillity Moteltől tizennyolc mérföldnyire délnyugatra, a Shenkfieldi Katonai Kísérleti Telepen minden épület - a laboratóriumok, az irodák, a parancsnokság, a kávézó, a lakószárnyak - kivétel nélkül a föld alatt helyezkedtek el. Itt a sivatagban könnyebb és gazdaságosabb kellemes hőmérsékletet és páratartalmat fenntartani a föld alatt, mint a föld felett. De ennél is fontosabb volt, hogy gyakran teszteltek a nyílt terepen vegyi - s olykor biológiai - fegyvereket. A napfény, szél és más természeti erők hatását tanulmányozták a mérgesgázokra, porokra és a villámgyorsan szétterjedő ködökre. Ha az épületek a felszínen lettek volna, a kiszámíthatatlan szélmozgás kísérleti patkányt csinál a bázis személyzetéből.
Leland Falkirk ezredes fémből készült íróasztalánál ült, az irodában, ahová ideiglenesen nevezték ki, és türelmetlenül várta, hogy megcsördüljön a telefon. Istenem, de gyűlölöm ezt a helyet! - gondolta.
A levegőellátó rendszer állandó sziszegése miatt megfájdult a feje. Mióta szombaton megérkezett, Falkirk úgy falta az aszpirint, mint más a cukorkát. A szájába dobta a tablettákat és szétrágta őket.
Keserű volt, hogy majdnem öklendezni kezdett.
De nem nyúlt a vízért.
Kitartott.
A magányos és fájdalommal teli gyerekkor, majd az ennél is rosszabb kamaszkor megtanította Leland Falkirknek, hogy az élet kemény és hogy csak a bolondok hisznek a reményben és csak az erősek maradnak életben. Kezdettől fogva gyakran kínozta magát érzelmileg, mentálisan és fizikailag fájdalmas dolgokkal, mert azt gondolta, a fájdalom megacélozza és nem lesz olyan sebezhető. Ezek az erőpróbák a száraz aszpirin szétrágásától a "maximális túlélési gyakorlatokig" terjedtek. Ezek az expedíciók két hétig tartottak, s olykor szemtőlszembe találkozott a halállal. Ejtőernyővel leereszkedett a pusztaságba vagy a dzsungelbe, távol az emberi településektől, élelmiszer nélkül, egy szál ruhában. Nem volt nála iránytű, sem gyufa. Egyetlen fegyvere a puszta keze volt. A cél: élve elérni a civilizációt.
Tehát most ropogtatta az aszpirint.
- Csörögjél már, a fene essen beléd - mordult rá asztalán pihenő telefonra. Olyan hírekben reménykedett, melyek nyomán kiszabadulhat ebből a földalatti lyukból.
A Domestic Emergency Response Organisationnél (Belföldi Válságelhárító Szervezet) egy ezredes nem is annyira irodai dolgozó volt, mint inkább a terepen tevékenykedő tiszt. Falkirk anyabázisa Coloradóban, Grand Junctionnál volt, de még ott csak is igen kevés időt töltött az irodájában. Az alacsony, ablaktalan shenkfieldi helyiségekben úgy érezte magát, mint egy koporsóban.
Legszívesebben a Thunder Hill-i Raktárbázison állította volna fel ideiglenes főhadiszállását. Az a hely ugyan szintén a föld alá épült, de barlangokból kialakított termei hatalmasak voltak.
De két ok miatt is távol kellett tartania embereit Thunder Hilltől. Először is, nem merte felhívni a figyelmet a helyre. Először is több farmer élt a Thunder Hill kapuihoz vezető út mentén. Ha kiszúrnának egy teljesen felszerelt DERO osztagot, elkezdenének spekulálni. Most, hogy újabb krízis állt küszöbön, újra itt fog állomásozni Shenkfieldnél, hogy ugyanúgy félreinformálhassa a közvéleményt, ahogy korábban is tette. A másik ok az volt, hogy sötét gyanakvással nézett mindenkire a raktárbázison: nem érezte volna biztonságban magát közöttük. Lehet, hogy... átváltoztak.
Leland Falkirk hirtelen eltűnődött, nem lépte-e át a határt, mely a fájdalom konstruktív alkalmazását és a belőle származó Örömöt elválasztotta. Még szinte meg sem fogalmazódott benne a kérdés, már tudta a választ:
igen, bizonyos fokig mazochistává vált. Még évekkel ezelőtt.
Egy éve még Leland nem lett volna képes ilyen Önkritikus önvizsgálatra. Nem is nevetett túl sokat. Egészen mostanáig. Ujabban egyre inkább tudatára ébredt, hogy változtatni kellene bizonyos szokásain. Látta, hogy jobb és elégedettebb ember is válhatna belőle, anélkül, hogy elveszítené a keménységét, melyet oly nagyra értékelt. Ez különös lelkiállapot volt a számára, de tudta az okát. Azután, ami két éve, nyáron történt vele, azok után, amit látott, és ami most Thunder Hillen történt, már nem folytathatta ugyanazt az életet, mint eddig.
Megcsörrent a telefon. Felkapta, mert remélte, hogy a chicagói helyzetről fog hírt kapni. De Henderson volt az, a kaliforniai Montereyből és jelentette, hogy a Salcoe-ház körüli hadművelet simán zajlik.
Másfél évvel azelőtt Gerald Salcoe, feleségével és két lányával kivett két szobát a Tranquillity Motelben. Azon a bizonyos éjszakán. Mostanában a család minden tagjánál a memóriablokk repedezésének jeleit lehetett tapasztalni.
A CIA agymosásban jártas szakértői, akiket kölcsön kértek a Tranquillity-munkára, s azt ígérték, hogy a szemtanúk emlékeit minden gond nélkül el tudják fojtani, most roppantul szégyellték magukat. Az élmény túlságosan mély volt és megrázó, hogy csak úgy el lehessen fojtani; a tiltott emlékek mítoszteremtő erővel rendelkeztek és iszonyú nyomással feszültek a memóriablokknak. Az agymosás-szakértők most azzal álltak elő, hogy egy újabb háromnapos "kúra" garantálná az érintettek örök hallgatását.
Tulajdonképpen az FBI és a CIA illegálisan hází őrizetben tartotta a Salcoe-családot. Bár Cory Henderson FBI ügynök azt állította, hogy minden rendben megy, Leland tudta, hogy ez már vesztett ügy. A titkot már nem lehet megtartani.
De Leland jó katona volt. Kitartott még akkor is, ha a helyzet reménytelennek látszott.
- Mikor lepi meg a többi szemtanút a motelben? - kérdezte Montereyből Henderson.
Ezt a szót használták mindenkire, akin akkor júliusban végrehajtották az agymosást - szemtanúk. Leland úgy vélte, igen találó ez a kifejezés, mert nyilvánvaló jelentése mellett megtestesített misztikus, szinte vallásos felhangokat is. Gyerekként sokszor elvitték valami vallási gyülekezetbe, ahol rengeteg ember vonaglott a földön, miközben a tiszteletes azt sikoltozta, hogy "legyetek szemtanúi a csodának, legyetek őszinte szemtanúi az Úrnak!". Nos, amit a szemtanúk a motelnél láttak, az minden ízében olyan bénító, elképesztő, megalázó és elrémisztő volt, mint Isten arca, amit azok a görcsökben fetrengő fanatikusok látni akartak.
- Készen állunk - felelte Leland Hendersonnak. - Fél órán belül bármikor körül tudjuk venni a motelt. De nem adok parancsot addig, amíg valaki helyre nem teszi a dolgot Chicagóban, Calvin Sharkle-lal kapcsolatban. Tudnom kell, mi történik Illinoisban.
- Ezt valaki jól elbaltázta! Miért hagyták, hogy Sharkle esete idáig fajuljon? Nyakon kellett volna csípni már napokkal ezelőtt.
- Nem én szúrtam el - mondta Leland. - A maga dolga, hogy nyomon kövesse és figyelje a szemtanúkat. Én mást se csinálok, csak maguk után takarítok.
Henderson felsóhajtott:
- Nem állt szándékomban az embereire hárítani a felelősséget, ezredes. És a fenébe, maga se vádolhat minket. A gond az, hogy hiába végzünk vizuális megfigyelést a szemtanúkon havi négy alkalommal, s telefonbeszélgetéseiknek is csak a felét hallgatjuk le, huszonöt ügynökre lenne szükségünk. De csak hússzal rendelkezünk. Emellett ez az átkozott ügy olyan rohadtul bizalmas, hogy a húszból is csak három ügynök tudhatja, hogy valójában miért is figyeljük ezeket a fazonokat. Egy jó ügynök nem szereti, ha ilyen sötétben kell tapogatóznia. Ugy érzi, nem bíznak benne. Ettől hanyag lesz. És a szituáció odáig fajul, mint Sharkle esetében: a szemtanú lassan kezdi áttörni a memóriablokkot, de ezt senki nem veszi észre, csak amikor beüt a krach. Megmondom, mi a mi problémánk: hittünk a CIA agyradírozóinak. Elhittük azoknak a tetveknek, hogy meg tudják csinálni. Ez volt a mi nagy hibánk, ezredes.
- Én mindig mondtam, hogy van egyszerűbb megoldás - emlékeztette Leland.
- Hogy öljük meg mindet? Öljünk meg harmincegy ártatlan amerikai állampolgárt, csak mert rossz helyen voltak, rossz időben?
- Én csak annyit mondtam, hogy keményebb lépések hiányában nem tudjuk megtartani a titkot és nem is kellett volna ezt az agyradírozást megpróbálni.
Henderson hallgatása világossá tette, hogy nem hisz Lelandnek.
- Körülveszi a motelt ma éjjel?
- Ha a chicagói helyzet egyértelműbbé válik, akkor lépünk. De vannak még megválaszolandó kérdések. Ezek a különös... parajelenségek. Mit jelentenek? Van egy-két ötletünk, ugyebár? És beszarunk a félelemtől. Nem, uram, nem vonulok fel a motelhez és nem kockáztatom az embereim életét, amíg nem értem a szituációt.
Leland letette a kagylót.
Thunder Hill. Szerette volna hinni, hogy ami odafent a hegyekben történt, az egy jobb jövőhöz vezet, amit az emberiség meg sem érdemel. De szíve mélyén attól félt, hogy a világ vége közeleg.

Amikor Jack belépett és beszélni kezdett, a jelenlevők elsápadtak és felugráltak az asztaltól, hogy hátat fordítsanak a váratlanul megjelenő alaknak. Mások megdermedtek félelmükben, mert azt hitték, azért küldték, hogy megölje őket. Jack odalent hagyta az Uzit, hogy megelőzze a pánikot, de váratlan betoppanása így is alaposan ráijesztett a többiekre. Egyedül a tányérját piszkáló kislány nem reagált az érkezésére.
- Oké, rendben, nyugalom. Üljenek le, üljenek vissza - nyugtatta őket Jack türelmetlenül. - Én is érintett vagyok. Azon az estén Thornton Wainwright-ként jelentkeztem be a motelbe. Valószínűleg ezen a néven próbáltak elérni. De ez nem a valódi nevem. Erre majd később visszatérek. De most...
Hirtelen mindenki kérdésekkel kezdte bombázni, mire Jack kissé felemelte a hangját, hogy csendet kérjen:
- Nem ezen a helyen kellene megbeszélnünk a dolgokat. Itt nagyon könnyű kihallgatni minket. Én már majdnem egy órája hallgatom magukat.
Ostobán bámultak rá, megdöbbentette őket, hogy biztonságuk csak illúzió volt. Aztán egy zömök, őszes kefefrizurát viselő férfi szólalt meg:
- Azt mondja, a szobákban poloskák vannak? Ezt nehezen tudom elhinni. Mindent átkutattam és nem találtam semmit. Márpedig az ilyesmiben van egy kis gyakorlatom.
- Ön bizonyára Ernie - mondta Jack. Hideg és éles hangon beszélt, mert fenn akarta tartani a feszültséget. Hiszen a többieknek azonnal meg kell érteniük, hogy legyenek óvatosabbak. - Hallottam, hogy emlegette a haditengerészeti hírszerzésénél eltöltött éveit, Ernie. Krisztusom, milyen régen volt az? Egy évtizede is már, lefogadom. Azóta változtak a dolgok, ember. Hallott már a technológiai forradalomról? A francba, nincs már szükség rá, hogy idejöjjenek és személyesen rejtsenek el lehallgató szerkezeteket. A puskamikrofonok százszor jobbak, mint régen. Vagy csak ráakasztanak egy távlehallgatót a telefonjukra. - Jack elhaladt Ernie mellett és a telefonhoz lépett. Kezét a készülékre tette. - Tudják, mi az a távlehallgató? Mikor feltárcsázzák ezt a számot, egy elektromos hangoszcillátor kikapcsolja a csengőt és ugyanakkor bekapcsolja a mikrofont. Nem hallani csengést; az ember nem is tudja, hogy a vonal működik. - Felemelte a kagylót és gúnyosan odatartotta feléjük. - Itt van a poloskájuk. - Lecsapta a kagylót. - Mérget vehetnek rá, hogy már régóta figyelik a házat. Ha ezt így
hagyjuk, akkor egyszerűbb, ha mindenki elvágja a saját torkát és megspórolunk egy csomó kellemetlenséget.
Jack előadása hatásos volt. A többiek szinte kábán meredtek rá.
- Van itt egy ablaktalan helyiség, mely elég nagy ahhoz, hogy haditanácsot tarthassunk benne? - kérdezte Jack. - Az se baj, ha van telefon is; egyszerűen csak kihúzzuk.
Egy csinos, középkorú asszony, szemmel láthatóan Ernie felesége és akire Jack homályosan emlékezett másfél évvel azelőttről, mikor bejelentkezett a motelbe, elgondolkodott egy pillanatig, majd így szólt:
- Ott van az étterem. A bisztró a szomszédban.
- Nincs ablak az éttermükön? - kérdezte Jack.
- Az a helyzet... hogy betört mind - mondta Ernie. - Be vannak deszkázva.
- Akkor menjünk - mondta Jack. - Dolgozzuk ki a stratégiánkat, aztán jöjjünk vissza arra a tökös pitére, amiről beszéltek. Az én vacsorám nagyon vacak volt.
Azzal elindult lefelé és tudta, hogy követni fogják.

Ernie öt teljes percig gyűlölte a fél szemére kancsal idegent. De utálata lassan és kelletlenül tiszteletté változott. Először is, Ernie nagyra értékelte, ahogy a fickó óvatosan és titokban tett eleget a Tranquillity Motel hívásának. Nem csupán besétált, mint a többiek. És még gépfegyvert is hozott magával.
De ahogy nézte "Thornton Wainwright"-ot, ahogy az Uzit a vállára kapja és a motel irodájának ajtaja felé indul, Ernie-ben még maradt némi fenntartás. Sőt, dühe olyan nagy volt, hogy kabát nélkül az idegen után rontott, ki az ajtón:
- Ide hallgasson, úgy is elmondhatta volna a véleményét, ha nem beszél ilyen lebecsmérlő hangon velünk.
- De az nem lett volna ilyen gyors és hatásos - mondta az idegen.
Ernie már éppen válaszolt volna, amikor hirtelen rádöbbent, hogy odakint van asötétben. Úgy érezte, összeroskad a tüdeje; szánalmas, nyögdécselő hang hagyta el a torkát.
Ernie meglepetésére az idegen azonnal megragadta a karját, segítségképpen, a megvetés legkisebb jele nélkül, ami pedig korábban még jellemezte:
- Gyerünk, Ernie. Kapaszkodjon belém és higgye el, menni fog.
Ernie megalázottan rántotta el a karját a segítő kéz elől.
- Figyeljen rám, Ernie - mondta az idegen. - Mialatt hallgatóztam, hallottam a maga problémájáról. Nem szánom magát és nem találom mulatságosnak az állapotát. Oké? Ha a maga sötétségtől való rettegésének van valami köze ehhez a szituációhoz, az nem a maga hibája. Hanem azoké a szemeteké, akik szórakoztak velünk. Hadd segítsek. A bisztróban majd felkapcsolhatunk egy kis fényt. Támaszkodjon rám.
Miközben az idegen beszélt, Ernie képtelen volt levegőt venni, de mire a fickó befejezte, épp az ellenkezője lépett föl; szaporább lett a légzése. Mintha valami mágneses erő vonzotta volna, elfordult és délkelet felé tekintett, a pusztaság rémisztően sűrű sötétjébe. És hirtelen rájött, hogy nem a sötétségtől félt, hanem attól, ami ott volt azon a július 6-i, balszerencsés nyári éjszakán. Az autópálya mentén lévő különös hely felé tekintett.
Faye is odaérkezett. Az ő kezét Ernie persze nem lökte félre.
- Oké, oké - mondta a fickó. - Csökönyös, vén bőrnyakú vagy és beletelik egy időbe, míg begyógyul sebzett büszkeséged. Csak a puszta segített idáig eljutni a sötétben, ugye? Nem a híres tengerészgerinc. A vak düh. Tehát ha továbbra is dühöngsz, talán képes leszel eljutni a bisztróig.
Ernie tudta, hogy a férfi, gúnyos viselkedésével ügyesen rákényszerítette abba, hogy befejezze az utat a Tranquillity Grille-ig. Gyűlölj csak, mondta a férfi, s kevésbé fogsz félni a sötéttől. Koncentrálj rám, Ernie, és gyerünk. Belépett az ajtón az idegen után, s megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor kigyúltak a fények.
- Itt meg lehet fagyni - mondta Faye. Egyenesen a termosztáthoz sietett.
Az idegen megvizsgálta az ajtó mellé felszerelt érmés telefonkészüléket. Leemelte a kagylót, kitépte a dobozból a zsinórt, és félredobta a hasznavehetetlen hallgatót.
- Van egy másik telefon hátul a pultban - szólalt meg Ned.
Az idegen utasította, hogy húzza ki, s Ned engedelmeskedett.
Aztán megkérte Brendant és Gingert, hogy toljanak össze három asztalt és hozzanak széket mindenkinek.
Ernie élénk érdeklődéssel figyelte a fél szemére bandzsa férfit.
Az idegen aggodalmaskodott a bisztró bejárata miatt, amely nem tört be, mert sokkal vastagabb üvegből készült. Tudni akarta, maradt-e még furnérlemez. Dom közölte vele, hogy igen, mire elküldte Nedet és Domot, hogy hozzanak egy megfelelő darabot. Hamarosan visszatértek egy tábla farostlemezzel, amely valamivel nagyobb volt, mint az ajtó. Az idegen irányításával odaállították az ajtó elé és kitámasztották egy asztallal.
- Nem tökéletes - mondta a fickó - de ahhoz azt hiszem elég, hogy ne tudjanak puskamikrofont használni. - Aztán az étterem hátsó részébe ment, hogy megnézze a raktárt, útközben odaszólt Sandynek, hogy kapcsolja be a zenegépet. - A háttérzaj még nehezebbé teszi a lehallgatást.
Hirtelen Ernie rájött, a furcsa szemű idegen miért döbbentette meg annyira. A fickó gyors gondolkodása, precíz mozdulatai, és parancsolásra való képessége elárulta, hogy a férfi hivatásos katonatiszt, méghozzá a legjobb fajtából. Egyik pillanatban megfélemlítő élt tud adni a hangjának, a következő percben kedvesen beszélte rá a társait a cselekvésre.
A fenébe, gondolta Ernie, azért bűvölt el annyira, mert saját magamra emlékeztet!
Ernie csendben felnevetett. Néha hihetetlenül gyengeelméjű tudok lenni, gondolta.
Az idegen visszatért a raktárhelyiségből és elégedetten elmosolyodott, mikor látta, hogy mindenki ott ül az összetolt asztalok mellett. Odament Ernie-hez és megkérdezte:
- Nincs harag, ugye?
- A francba, nincs - mondta Ernie. - És kösz... nagyon köszönöm.
Az idegen az asztalfőhöz lépett, ahol neki is hagytak egy széket. És miközben Kenny Rogers búgott a zenegépből, a fickó így szólt:
- A nevem Jack Twist. Én sem tudok többet, mi az ördög történik itt, sőt, valószínűleg kevesebbet, mint ti, vagy maguk. Ez az egész halálra rémit, de azt is el kell mondanom, hogy nyolc év óta először igazán érzem azt, hogy a jó oldalán állok!

Tom Horner hadnagynak, Falkirk ezredes segédtisztjének hatalmas kezei voltak. A kis magnetofon teljesen eltűnt a markában, mikor bevitte az ablaktalan irodába. Az asztalra helyezte és bekapcsolta.
Egy társalgás részlete volt, amely néhány ember között zajlott a Tranquillityben, csak pár perccel azelőtt. A szalag bevezető részén volt a szemtanúk felfedezése, miszerint bajaik forrása nem Shenkfieldnél, hanem Thunder Hillen rejlik. Leland döbbenten hallgatta. Nem látta előre, hogy a szemtanúk nyomozása ilyen hamar rátalál a megoldásra. Ügyességük aggasztotta és feldühítette.
A szalagon ekkor a következőket lehetett hallani: Hallgassanak el, az Isten szerelmére! Ha azt hiszik, itt nem hallja magukat senki, nagyon tévednek.
- Ez Twist - mondta Horner hadnagy. Megállította a magnót. - Tudtuk, hogy idejön. És tudtuk, milyen veszélyes. Gondoltuk, hogy óvatosabb lesz, mint a többiek, de arra nem számítottunk, hogy háborúra készül.
Amennyire tudták, Jack Twist memóriablokkja nem rongálódott meg komolyabban. Nem szenvedett eszméletzavaroktól, alvajárástól, fóbiáktól, vagy megszállottságtól. Őt csak egy dolog motiválhatta, hogy hirtelen gépet béreljen és iderepüljön: küldemény az árulótól, aki a polaroidképeket küldte Corvaisisnek és Blockéknak is. Leland Falkirk dühöngött, hogy valaki szabotálta az egész hadműveletet. Ezt a felfedezést csak az elmúlt szombat éjjel tette, amikor Dominick Corvaisis Blockék konyhájában a furcsa fotókról beszélt. Leland azonnali nyomozást rendelt el, de a dolog sokkal lassabban ment, mint remélte.
- Van még rosszabb is - mondta Horner. Újra bekapcsolta a magnót.
Leland hallgatta, ahogy Twist puskamikrofonokról és távlehallgatókról beszél a többieknek.
- Most ott vannak a bisztróban - kapcsolta ki a magnót Horner. - Kihúzták a telefonokat. Beszéltem rádión a megfigyelőkkel a 80-as úttól délre. Látták a szemtanúkat átköltözni a Grille-be, de nem jártak szerencsével, amikor rá akartak hangolni egy puskamikrofont.
- Nem is fognak - morogta Leland. - Twist tudja, mit csinál.
- Most, hogy tisztában vannak Thunder Hill fontosságával, rajtuk kell ütnünk, amilyen gyorsan csak lehet.
- Híreket várok Chicagóból.
- Sharkle még mindig ott van az elbarikádozott házban?
- Az utolsó híreim szerint, igen - mondta Leland. - Tudnom kell, hogy az ő memóriablokkja teljesen szétrepedezett-e. Ha igen, akkor a hadműveletnek úgyis lőttek és hiba volna rajtaütni a motelen. Más tervet kell kiagyalnunk.

Anyja ölének biztonságában Marcie elszunyókált, miközben Jack Twist bemutatkozott. Annak ellenére, hogy a kislány szundikált a repülőgépen, a fáradtság fekete karikái jelentek meg a szeme alatt.
Jorja is fáradt volt, de Twist drámai érkezése ellenszerként szolgált a vacsora bágyasztó hatására. Teljesen éber lett.
Jack röviden beszélt Közép-Amerikában töltött börtönéveiről, amivel katonai karrierje véget ért. Twist a dolgot inkább unalmasnak állította be, mint borzalmasnak, de Jorja érezte, hogy a férfinak hihetetlen nehézségeket kellett elszenvednie.
Amikor Jennyről, halott feleségéről beszélt, már nem volt ennyire tárgyilagos. Jorja kihallotta a gyászt a hangjából; a szerelem és a sóvárgás folyója Örvénylett a színlelt nyugalom alatt. Megpróbálta elképzelni, milyen lehet egy ilyen házasság, aztán rájött, hogy Jack nem lett volna olyan odaadó beteg feleségéhez, ha egy kicsit is más jellemű. Ez a felfedezés még jobban megnövelte addig is erős érdeklődését a férfi iránt.
Jack nagy vonalakban vázolta a vállalkozásokat, melyekből finanszírozni tudta Jenny szanatóriumi gondozását.
- De soha nem öltem meg ártatlan embert, hál'istennek. Egyébként azt hiszem, az a legjobb, ha nem tudtok semmiről.
A közösen átélt, elfelejtett megpróbáltatás hatással volt Jack Twistre. De mint Sandy esetében, a titokzatos események csak jótékony változásokat idéztek elő benne.
- Amit közvetve közöltél - szólalt meg Ernie - az azt hiszem, az, hogy hivatásos tolvaj voltál. - Amikor Jack nem válaszolt, Ernie folytatta: - Úgy gondolom, hogy azok, akik az agymosást csinálták rajtunk, majdnem biztosan kényszerítettek, hogy felfedd nekik alvilági életedet. Tehát, az ominózus július óta, a hadsereg és kormány tudott a dolgaidról.
Jack hallgatása csak megerősítette Ernie véleményét.
- Mégis - folytatta tovább - miután elvégezték a munkát és beléd építették a memóriablokkot, hogy ne emlékezz annak a nyári napnak az eseményeire, hagyták, hogy tovább csináld. Mi a fenéért tették ezt?
- Mert a kezdettől fogva nem voltak biztosak benne, hogy milyen hatásos lesz a memóriablokk - mondta Jorja. - Figyeltek minket, hogy meggyőződjenek róla, nincs-e szükségünk újabb kezelésre. Ami Gingerrel és Pablo Jacksonnal történt, bizonyítani látszik, hogy így volt. És sokkal könnyebb Jacket elrabolni a lakásából, mint eltüntetni a börtönből, ha újabb agymosásra van szükség.
- Te jó ég - mosolygott rá Jack. - Ez teljesen meggyőző. Akármi is az a titok, amit rejtegetnek, annyira fontos nekik, hogy inkább hagytak rabolni.
- Talán nem - rázta meg a fejét Ginger. - Talán ők építették be ezt a bűntudatot. Elvetették a magot, hogy megváltozhass.
- Nem - mondta Jack. - Ha nem volt idejük arra, hogy beleszőjék a szivárgás hamis emlékét mindenki memóriájába, akkor arra sem lehetett, hogy az egyenes út felé terelgessenek. Emellett... nehéz ezt megmagyarázni... de mióta ideértem, szívből érzem, hogy azért támadt fel bennem a bűntudat, s azért találtam meg a visszavezető utat, mert valami fontos dolog történt velünk azon a nyáron, amitől megértettem, hogy egyik rossz élményem sem igazolhatja, hogy tönkretegyem az életemet.
- Igen! - kiáltott fel Sandy. - Ezt én is érzem. Hihetetlen megpróbáltatásokon mentem keresztül gyerekként, de az mind eltörpül amellett, ami akkor júliusban történt.
Csendben maradtak, megpróbálták elképzelni, milyen élmény lehetett olyan megrázó, hogy az élet legfájdalmasabb csapásait is semmiséggé tette.
Miután Jack kiválasztott néhány újabb dalt a zenegépben, feltett egy sor kérdést a többieknek, hogy össze tudjon rakni egy teljesebb képet. Miután ez megvolt, megkezdődhetett a haditanács, amely során a másnapi teendőket beszélték meg.
Jorja rájött, hogy Jack ugyanazért tett rá mély benyomást, mint Ginger Weiss. Azt a fajta személyiséget látta benne, akivé a válása óta lenni akart - s azt a férfit, amilyen Alan soha nem tudott volna lenni.
Az utolsó probléma Falkirk embereinek esetleges támadása volt. Hiszen nagyobb veszélyt jelentettek ellenségeikre, mint a tavalyelőtt július óta bármikor. Ha mindannyian a motelben maradtak, könnyű célpontot alkotnak. Ezért beleegyeztek, hogy legtöbbjük ágyba bújik, míg ketten vagy hárman beautóznak Elkóba. Ha a Tranquillity megfigyelés alatt áll, az ellenség azonnal rájön, hogy nem tudják az egész társaságot lerohanni. Hajnali négykor a második csoport leváltja az elsőt, hogy azok is tudjanak aludni.
- Én megyek az első csapattal - mondta Jack. - Le kell hoznom a Cherokee-t a dombok közül, ahol hagytam. Ki jön velem?
- Én - felelte Jorja azonnal, aztán hirtelen tudatosult benne kislánya súlya az ölében. - Feltéve, ha valaki vigyázna Marcie-ra addig.
- Nem probléma - mosolygott rá Faye. - Aludhat a mi szobánkban.
Jack közölte, hogy még valakinek jönnie kéne, mire Brendan Cronin jelentkezett.
A második csoportot csak Ned és Sandy alkotta. A két csoport hajnali négyre beszélt meg találkozót a nonstop nyitva tartó Arco boltnál.
- Ha ti értek oda először - figyelmeztette őket Jack -, semmiképpen ne vegyetek Hamwichet. Azt hiszem, ennyi. Induljunk.
- Még ne - vágott közbe Ginger. Összefont ujjaira nézve összeszedte a gondolatait. - Ma délután óta, amikor Brendan megérkezett és a motel irodáját megtöltötte az a furcsa fény és zaj... azóta rágódom és próbálom azt abizarrjelenséget valahogy beilleszteni a történetbe. Egy részére találtam is magyarázatot.
Mindenki égett a vágytól, hogy hallja a teóriát.
- Bármennyire különböznek az álmaink - kezdte Ginger, - egy motívum összeköti Őket: a hold. Oké. Más álmainkról - sugárvédő ruhákról, infúziós csövekről, szíjazott ágyakról - bebizonyosodott, hogy valódi élményeken alapulnak. Gyakorlatilag nem is álmok, hanem felszínre törő emlékek. Tehát ésszerűnek látszik a feltételezés, hogy a hold is lényeges szerepet játszik a történetben, hogy olyan emléket testesít meg, mely álmainkban a felszín felé igyekszik. Egyetértetek?
- Egyetértünk - mondta Dom, és a többiek is bólintottak.
- Láttuk, hogy Marcie szenvedélye miként változott át a skarlátszínű hold iránti megszállottsággá - folytatta Ginger. - És Jack is elmondta, hogy nemrég álmában a holdfény vérvörös ragyogássá változott. Mi még nem álmodtunk ilyesmit, de úgy gondolom, hogy a Marcie és Jack álmában szereplő skarlátszínű fény arra bizonyíték, hogy ez szintén valami emlék. Más szóval, azon a július 6-i éjszakán láttunk valamit, ami vörösre festette a holdat. És az a jelenésszerű fény, amelynek mi is szemtanúi voltunk, rekonstrukciója annak, ami azon a nyári éjszakán történt az igazi holddal. Az a jelenésszerű fény üzenet.
- Üzenet? - kérdezte Jack. - Rendben van. De ki az ördög küldi? Honnan jön a fény? És hogyan képződik?
- Van erre egy ötletem - mondta Ginger. - De hadd menjek lépésről lépésre. Először is, vizsgáljuk meg, mi történhetett, ami vérvörössé változtatta a holdat azon az éjszakán.
Jorja figyelt, csakúgy, mint a többiek, először érdeklődve, aztán egyre növekvő szorongással, miközben Ginger felállt a székről és fel-alá járkálva felvázolt egy ijesztő magyarázatot.

Ginger Weiss teljes szívével ragaszkodott a tudományos világképhez. Számára a világegyetemet a logika és az ésszerűség törvényei szabályozták, és nincs szükség misztikus magyarázatra, ha az ember logikusan közelített a kérdéshez.
Elég különös teória volt és Ginger tartott is tőle, miként fogják a többiek fogadni.
- Azok az emberek eleinte sugárvédő ruhát viseltek, tehát egész biztos attól tartottak, hogy megfertőződtünk valamivel. Szerintem amit mi láttunk, az valami biológiai fegyver skarlátvörös felhője lehetett. S mikor a szél tovasodorta a fejünk felett, vörössé változtatta a holdat.
- Szóval mindannyian megfertőződtünk - mondta Jorja.
- Talán ezért van az - folytatta Ginger -, hogy tegnap, azon a különös helyen, az országút mentén, átéltem egy memóriavillanást, melyben Dom azt kiáltozta, hogy "bennem van, bennem van". Logikus, hogy ezt kiáltozta, ha azon az éjszakán valami fertőző szer vörös felhőjében találja magát és rájön, hogy épp azt lélegzi be. És Brendan is elmondta, hogy ugyanezek a szavak jöttek spontánul az ajkára, amikor az a jelenésszerű fény megtöltötte a szobáját.
- De akkor miért nem lettünk betegek? - kérdezte Brendan.
- Mert azonnal kezeltek is minket - mondta Dom. - Ezt már végigzongoráztuk, Brendan - még tegnap, mielőtt megérkeztél volna. De Ginger, az a fény, amely ma délután megtöltötte az irodát, túlságosan fényes volt, semhogy a vörös felhőn átszűrődő holdvilág lehessen.
- Tudom - mondta Ginger. - Az elmélet még kidolgozatlan és nem ad magyarázatot mindenre - például nem magyarázza meg a köröket kettőtök tenyerén. Tehát lehet, hogy nem is helyes. Másfelől néhány dolgot azért megmagyaráz és mint teóriának, van benne egy nagy plussz.
- Éspedig? - kérdezte Ned.
- Megmagyarázhatja Brendan két csodás gyógyítását Chicagóban. Megmagyarázhatja az örvénylő papírholdak táncát Zebediah Lomack házában. És a rombolást itt a bisztróban, szombat éjjel, amikor Dom megpróbált visszaemlékezni, mi történt azon a nyáron. És megmagyarázhatja annak a jelenésszerű fénynek a forrását.
A zenegépben elhalkult az utolsó dal, de senki nem állt fel, hogy újabb számokat válasszon.
- Eddig a pontig - mondta Ginger - az elmélet elég földhözragadt. Vörös, fertőző felhő. Ebben nincs semmi, amit nehéz lenne elfogadni. De most... egy nagy képzeletbeli ugrást kell tennetek velem. Feltételeztük, hogy a csodálatos gyógyításnak és a poltergeist-jelenségnek valami titokzatos, külső forrása van. Wycazik atya, Brendan felettese azt gondolja, hogy ez a külső forrás maga Isten. Mi nem érezzük ezt az isteni jelenlétet. Nem tudjuk, mi az, de úgy gondoljuk, valami külső erő, amely hol gúnyolódik velünk, hol el akar érni minket valami üzenettel, hol fenyeget minket. De mi van, ha ez egy belső erő. Tegyük fel, hogy Brendan és Dom valóban rendelkezik valamiféle erővel, s tegyük fel, hogy éppen azért rendelkeznek vele, ami a vörös hold éjszakáján történt. Tegyük fel, telekinetikus képességük lett - vagyis mozgatni tudnak tárgyakat, anélkül, hogy hozzájuk érnének, amellyel meg lehetne magyarázni a táncoló papírholdakat és a bisztróban történt rombolást.
Mindenki elképedve nézett Domra és Brendanra, akik szájtátva bámultak Gingerre.
- De ez nevetséges! - fakadt ki Dom. - Nincsenek paraképességeim és nem vagyok varázsló sem.
- Én sem - mondta Brendan. Ginger megrázta a fejét:
- Ez nem tudatos. Én azt mondom, talán bennetek van az erő, csak nem vagytok tudatában ennek. Gondoljatok bele. Először akkor jelentek meg a körök Brendan tenyerén és először akkor jelentkezett a gyógyító képesség, amikor annak a kislánynak a haját fésülte a kórházban. Brendan elmondta, hogy dühöt érzett, amiért nem tud segíteni a kislányon. Talán ez az intenzív harag szabadította fel benne az erőt, még ha nem is volt tudatában ennek. Nem is lehetett tudatában, mert az erő része annak, aminek az elfelejtésére rákényszerítették. A sebesült rendőr esetében Brendan szélsőséges helyzetben találta magát, ez újból előidézhette az erő felszínre törését.
- Ginger még gyorsabban kezdett el beszélni és járkálni, hogy megelőzze a közbeszólásokat, mielőtt végezne a mondanivalójával. - Most beszéljünk Dom tapasztalatairól. Nézzük az elsőt, Renóban, Lomack házában. Ahogy elmesélted nekünk, Dom... olyan csalódottá tettek az egyre mélyülő rejtélyek, hogy legszívesebben leszaggattad volna azokat a papírholdakat a falról. Ezek a saját szavaid. És ez is történt: letépted azokat a holdakat a falról, de nem a kezeddel, hanem ennek az erőnek a segítségével. S emlékezz csak, a képek csak akkor estek le a földre, mikor felkiáltottál, hogy "állj, állj!". Te azt hitted, valami engedelmeskedett, de a helyzet az, hogy te magad állítottad meg.
Brendan, Dom és a többiek közül néhányan még mindig szkeptikusan néztek Gingerre.
Sandy Sarver képzeletét azonban rabul ejtette Ginger magyarázata;
- Logikusnak tűnik! S még logikusabb lesz, ha visszagondolunk, mi történt szombat éjszaka, ugyanebben a helyiségben. Dom megpróbált visszagondolni arra a júliusi péntek éjszakára, arra a másodpercre, amikor a memóriablokk működésbe lépett. S amíg az emlékezéssel küszködött... hirtelen ez a különös zaj, ez a mennydörgés morajlott át a bisztrón. Mintha tudat alatt újrateremtette volna az elfelejtett események hatásait.
- Pontosan! - mondta Ginger felbátorodva. - Látjátok? Minél többet gondolkodunk rajta, annál inkább összeáll a kép.
- De az a furcsa fény - mondta Dom. - Azt mondod, mi állítottuk elő valahogy Brendannal?
- Lehetséges - mondta Ginger, visszatért az asztalhoz, s rátámaszkodott a székére. - Ez a pirokinézis. Az a képesség, hogy spontán hőt, vagy tüzet hozzunk létre, pusztán az akarat segítségével.
- Ez nem tűz volt - mondta Dom. - Hanem fény.
- Akkor... nevezzük fotokinézisnek - mondta Ginger. - De azt hiszem, mikor találkoztatok, tudat alatt felismertétek egymásban az erőt. Tehát akaratlanul is létrehoztátok azt a furcsa fényt, reprodukáltátok, ahogy a hold fehérről vörösre változott azon a július 6-i éjszakán. A tudatalattitok megpróbálta átlökdösni az emléket a blokkon.
- Várjunk egy percet - rázta meg a fejét Ernie Block.
- Nem tudom követni. Azzal kezdted, hogy a holdat valami biológiai anyag skarlát felhője változtatta vörössé. Aztán egy ugrással váltottál és arról kezdtél beszélni, hogy a történtek miatt Domban és Brendanben kialakultak ezek a feltételezett para erők. Hol az összefüggés? Mi köze a biológiai fertőzésnek a parajelenségekhez?
Ginger vett egy mély lélegzetet, mert az elmélet lényegéhez értek, a legvadabb részhez:
- Mi van, ha... mi van, ha valami olyan vírus, vagy baktérium fertőzött meg minket, amely mellékhatásként mély kémiai, vagy genetikai, vagy hormonális változásokat idéz elő az emberben? És mi van, ha ezeknek a változásoknak a nyomán ott marad a para erő, hiába szűntették meg a fertőzést?
Változatos arckifejezésekkel bámultak egymásra, bár nem mintha őrültnek tartották volna Gingert. Inkább nagy hatással volt rájuk a logikus gondolatok összetett láncolata, melyet Ginger kovácsolt össze, s amely elkerülhetetlenül vezetett a végső következtetéshez.
- Te jó isten - mondta Dom. - Kétlem, hogy ez a megoldás, de az biztos, hogy a legtakarosabban felépített teória, amit életemben hallottam. Milyen szuper ötlet volna egy regényhez! Egy genetikailag kifejlesztett vírus, amely változásokat hoz létre az emberi agyban és para képességeket gerjeszt! Hetek óta először érzek késztetést, hogy az írógépemhez rohanjak. Ginger, ha ezt élve megússzuk, felajánlom a szerzői jogdíj egy részét a könyv tiszteletdíjából, amit ebből írni fogok.
Jorja Monatella megjegyezte:
- De miért ne lehetne ez a megoldás? Miért gondolod, hogy ez csak egy regény alapötlete?
- Először is - mondta Jack Twist, - ha mindannyiunkat megfertőzött volna egy ilyen vírus, akkor mindannyiunkban kifejlődtek volna para erők. Igaz?
- Nos - mondta Ginger - talán nem fertőződtünk meg mind. Vagy ha igen, a vírus nem tudta megvetni a lábát mindenkiben.
- Vagy talán ez a speciális mellékhatás nem jött létre mindenkiben, akit megfertőzött a vírus - mondta Faye.
- Remek gondolat - helyeselt Ginger. Újra járkálni kezdett, de ezúttal azért, mert izgatott lett.
Ned Sarver végigsimította ritkás haját:
- Azt mondjátok, a hadsereg tudott a vírusnak erről a mellékhatásáról?
- Nem tudom - mondta Ginger. - Talán igen, talán nem.
- Szerintem nem - mondta Ernie. - Biztos, hogy nem. Abból, amit a Sentinelben találtatok, tudjuk, hogy az autópályát röviddel a "baleset" bekövetkezte előtt zárták le, ami azt jelenti, hogy nem is baleset volt. Nos... először is, nehezen tudom elhinni, hogy saját hadseregünk szándékosan megfertőzött volna minket egy biológiai fegyverbe szánt mikroorganizmussal De még ha ez a rémtett lehetséges is volna, nem tennének ki minket egy vírusnak, amely úgy átalakíthat bennünket, ahogy azt Ginger sugallta. Mert barátaim, az ilyen paraerővel rendelkező emberek egy új fajt jelentenének, méghozzáfelsőbbrendű fajt. Tehát ha a kormány tudta, hogy rendelkezik egy ilyen vírussal, akkor nem fertőzött volna meg vele közönséges halandókat. Ezt az áldást fenntartották volna a hatalomban lévőknek. Egyetértek Dommal: a vörös vírusfelhő teóriáját elképesztőnek tartom... bár nagyon valószínűtlennek. Azonban, ha valóban ilyen vírus fertőzött meg bennünket, a mellékhatásokról nem tudott a kormány.
Annak a fényében, amit Ernie mondott, mindenki félelemmel vegyes tisztelettel és csodálattal nézett Brendanre és Domra. Ginger látta, hogy mind a pap, mind Dom feszeng a rémisztő lehetőségtől, hogy talán emberfeletti adottságok rejlenek bennük, amelyek örökre elválaszthatják őket az emberiség többi részétől.
- Nem - állt fel Dom tiltakozásképpen, aztán vissza is ült, mintha nem hinné el, hogy a lábai engedelmeskednek neki. - Nem, nem. Nincs igazad, Ginger. Nem vagyok szuperember, sem varázsló és nem vagyok... szörnyszülött sem. Ha így volna, érezném. Tudnám, hogy bennem van, Ginger.
Brendan Cronin ugyanilyen döbbent hangon szólalt meg:
- Én mindig úgy gondoltam, hogy valamiféleképpen eszköz voltam Emmy és Winton gyógyulásához. Azt hittem, hogy valami - nem Isten, talán, de valami - működik rajtam keresztül. Soha nem gondoltam rá, hogy én gyógyítok. Ide hallgassatok, nekem az volt a benyomásom, hogy már eldöntöttük, ez a szivárgás-sztori hamis, amivel csak elleplezik a valódi történteket, és ami velünk megesett, az nem baleset volt, nem vegyi, vagy biológiai fertőzés, hanem valami egészen más.
Jack, Jorja, Faye és Ned ugyanabban a pillanatban akartak megszólalni. Olyan erős lett a hangzavar, hogy a kis Marcie a homlokát ráncolta álmában.
- Várjunk csak - kiáltotta el magát Ginger. - Ezen nincs értelme vitatkozni, mert nem tudjuk bebizonyítani, hogy volt ilyen vírus, de nem tudjuk bebizonyítani az ellenkezőjét sem. Még nem. De a dolog másik részét talán meg tudjuk vizsgálni.
- Hogy érted? - kérdezte Sandy Sarver.
- Azt talán bizonyítani tudjuk, hogy Domban és Brendanben jelen van az erő. Azt nem, hogy miként szerezték, csak azt, hogy egyszerűen bennük van.
Dom hitetlenkedve nézett rá;
- Hogyan?
- Megrendezünk egy próbát - mondta Ginger.
Dom teljesen biztos volt benne, hogy a dolog nem fog beválni, hogy az egész csak időpocsékolás... és persze badarság.
Viszont félt, hogyha esetleg mégis működik, akkor az élete örökre bezárult a közönséges emberi kapcsolatok előtt. Ha birtokolja az isteni képességeket, senki nem fog csodálat, vagy félelem nélkül ránézni. Irigyelni és gyűlölni fogják.
Nagyon remélte, hogy a kísérlet kudarccal fog végződni.
Ő és Brendan Cronin helyet foglalt a hosszú asztal két végén. Jorja Monatella szundikáló kislányát lefektette az egyik bokszba. A felnőttek - mind a heten - körbeállták az asztalt, persze tisztes távolságból.
Egy sótartó állt Dom előtt az asztalon. Ginger azt a feladatot adta, hogy meg kell mozdítania anélkül, hogy hozzáérne.
- Csak három centit - mondta a lány. - Ha csak egy picit láthatóan megmozdul, tudjuk, hogy benned van az erő.
A három asztalból összeállított hosszú asztal másik végén Brendan Cronin előtt egy borstartó pihent. A pap ugyanolyan elszántan bámulta a kis üvegtárgyat, mint Dom a sószóróját. Bár Brendan tagadta, hogy Isten keze volna a csodálatos gyógyulások és jelenésszerű fény mögött, Dom számára világos volt, hogy a pap titokban azt reméli, mégis csak Isten működik a dolgok hátterében.
Dom előtt ott állt a sótartó.
Szemét rászegezte és megpróbált minden gondolatot kitakarítani az agyából, azt az eltökélt akaratot kivéve, hogy elmozdítsa a sótartót. Tudnia kellett az igazságot.
- De ha spontán és látványosan a felszínre tud törni a stressz pillanataiban - mondta Ginger -, akkor egész biztosan meg lehet tanulni, hogyan hívd elő... ahogy egy muzsikus él zenei tehetségével, amikor csak jólesik neki.
A sótartó mozdulatlan maradt az asztalon.
Dom addig erőlködött, míg a világa csupán az egyszerű üveghengerre szűkült. Minden erejével rákoncentrált, akaratának minden szikráját odaösszpontosította.
Semmi.
Taktikát változtatott. Megnyugodott és úgy próbálta tanulmányozni a tárgyat, hogy mélységesen átérezze méretét, alakját és anyagát. "Empátia": ez volt a kulcsszó, bár élettelen dologgal állt szemben; nem harcolni kell vele, hanem átélni és valahogy... együttműködésre bírni. Semmi. A sótartó kitartóan állt az asztalon. Dom ekkor hirtelen valami erőt érzett, mintha őt magát mozdítaná meg egy misztikus erő, de ehelyett - végre - a sótartó megmozdult. Oly mélyen eggyé vált azzal a jelentéktelen tárggyal, hogy elfelejtette Gingert és a többieket; csak akkor jutott el hozzá a jelenlétük újra, mikor egy emberként felkiáltottak. A sótartó nem csupán csúszott pár centit az asztalon, hanem felemelkedett a levegőbe, mintha megszűnt volna a gravitáció számára.
Az asztal másik végén Brendan borstartója is a levegőbe emelkedett. A pap tátott szájjal, tágra nyílt szemmel bámult a repülő üveghengerre. Mikor az megállt pontosan abban a magasságban, mint a sótartó, Brendan végre le merte venni róla a szemét. Domra nézett, majd idegesen vissza a borstartóra, mintha biztos lenne benne, hogy lezuhan a földre, amint elveszi a tekintetét róla, majd újból Domra nézett, amikor rájött, hogy a szemkontaktus nem szükséges ahhoz, hogy fenntartsa a lebegést. Többfajta érzelem tükröződött a pap szemében: csodálkozás, elképedés, zavar, félelem és a Dom és közte meglévő mély testvériség érzelmi befogadása.
Brendan felemelte a kezeit. A vörös körök újra láthatóak voltak rajtuk.
Dom a saját kezeire nézett és ugyanazokat a rejtélyes stigmákat látta.
Mit jelent ez?
A feje felett lebegő két fűszertartó még nagyobb várakozást okozott Domban, mint amit a teszt kezdetén érzett. Így voltak ezzel a többiek is, mert további mutatványokra buzdították őket.
- Ez hihetetlen - hadarta lázasan Ginger. - A próba sikerült. Vízszintesen is tudjátok mozgatni a tárgyakat?
- Fel tudtok emelni valami nehezebb tárgyat is? - kérdezte Sandy Sarver.
- A fény - szólalt meg Ernie. - Elő tudjátok állítani a vörös fényt?
Dom először egy szerényebb feladatot választott. Arra gondolt, hogy megforgatja a sótartót, ami azon nyomban pörögni is kezdett a levegőben, újabb elismerő kiáltásokat csalva a szemlélők ajkára. Egy pillanattal később Brendan borstartója is forogni kezdett.
Egyidejűleg a két kis fűszerszóró sodródni kezdett egymás felé, azzal a vízszintes mozgással, melyet Ginger kívánt, bár Dom nem érezte, hogy tudatosan irányítja.
Az asztal közepe felett a só- és borstartó befejezte a vízszintes irányú mozgást, amikor már csak húsz centi választotta el őket egymástól. Aztán keringeni kezdtek egymás körül.
A nézők rabul ejtve nevetni és tapsolni kezdtek. Dom Gingerre nézett. A lány tiszta arca lelkesen ragyogott, ami még gyönyörűbbé tette. Viszonozta Dom pillantását, majd felfelé tartott hüvelykujjai jelezte, hogy minden oké. Ernie Block és Jack Twist tátott szájjal bámulták a tárgyak műrepülését, mintha nem is kemény ex-katonák lettek volna, hanem két kisgyerek, akik életükben először látnak tűzijátékot. Faye nevetve nyújtotta ki a kezeit a fűszertartók felé, mintha érezni próbálná azt a csodálatos energiamezőt, amelyben lebegtek. Ned Sarver is nevetett, de Sandy sírva fakadt, ami először megrémítette Domot, amíg rá nem jött, hogy ezek az öröm könnyei. - Hát nem csodálatos? - kérdezte Sandy Domtól, mintha megérezte volna, hogy a férfi őt nézi. - Akármi is ez, nem csodálatos? A szabadság... a kötelékektől való elszakadás szabadsága...
Dom pontosan tudta, mire gondol a lány, mert ezt érezte Ő is.
- Próbálj ki valami mást is - mondta Ginger.
- Igen! - kiáltott fel Sandy. - Mutass még valamit!
A helyiségben újabb sótartók szökkentek a magasba az asztalokról, hat, nyolc, tíz. Mozdulatlanul lebegtek egy pillanatig, aztán forogni kezdtek, mint az első.
Ugyanabban a pillanatban azonos számú borstartó is emelkedni, majd pörögni kezdett.
Dom még mindig nem tudta, hogyan csinálja; semmi erőfeszítést nem tett, gondolatai egyszerűen tényekké váltak. Gyanította, hogy Brendan ugyanígy zavarban van. A zenegép csendben volt már egy ideje, de most játszani kezdett egy Dolly Parton számot, bár senki nem nyomta meg az indítógombot. Én csináltam, tűnődött Dom, vagy Brendan? Minden só- és borstartó körbepörgött már, páronként keringve egymás körül, s aztán mindegyik elkezdett körbehaladni a helyiségben, mint valami vonat, sivítva szelve a levegőt, egyre gyorsabban és gyorsabban, fényszikrákat vetve.
Hirtelen egy tucat szék emelkedett fel a földről, de nem azon a játékos módon, ahogy a só- és borstartók, hanem dühös lendülettel, hogy hangos csattanással ütközzenek a mennyezetnek. Az egyik csillárnak két szék is nekicsapódott, égői azonnal szétrobbantak. A csillár leszakadt és a földre zuhant, egy-két méterrel Dom mögött. A székek ott maradtak a mennyezethez tapadva, mint egy csapat hatalmas denevér. A legtöbb sószóró és borstartó még mindig ott örvénylett a fejük felett, bár néhányat lelöktek a felreppenő székek. Hirtelen egyre több fejezte be a forgást, nagy összevisszaságban röppentek ki a pályájukról, neki a földnek. Az egyik a vállán találta el Ernie-t, aki felkiáltott fájdalmában.
Dom és Brendan elvesztették az irányítást. S mivel eleve nem tudták pontosan, hogyan kezdték el irányítani a tárgyakat, nem tudták, hogyan nyerjék vissza a hatalmukat a tárgyak felett.
Az ünnepi hangulat egy szempillantás alatt pánikká változott. A nézők menedéket keresve furakodtak az asztalok alá. A zaj felébresztette Marcie-t. Felült a bokszban, ahol idáig aludt, és sírva az anyját hívta. Jorja kivonszolta a kislányt a bokszból és négykézláb bemászott vele az egyik asztal alá, ahol szorosan magához ölelte. Dom és Brendan kivételével már mindenki kívül volt a tűzvonalból.
Dom úgy érezte, mintha ereje kibiztosított bomba volna, amelyet eltávolíthatatlanul a kezéhez drótoztak.
Maga sem tudta, hogy menedéket keressen-e, vagy megpróbálja visszanyerni az irányítást. Brendanre nézett, aki ugyanolyan tanácstalanul állt.
Odafent a maradék három kerek csillár vadul himbálódzott a láncán, lidérces árnyakat hozva létre a helyiségben.
A falat ostromló székek egyre nagyobb vakolatdarabokat szakítottak le a mennyezetből.
Domnak eszébe jutott a Lomack házában körbeforgó papírholdak tánca, hat nappal azelőtt. Mindkét kezét a dühöngő székek és örvénylő mozgással körbepörgő fűszertartók felé emelte, ökölbe szorította kezét, hogy eltakarja a tenyerén égő vérvörös stigmákat és elkiáltotta magát:
- Állj! Elég volt. Állj!
Odafent abbamaradt a székek vibrálása. A fűszertartók megtorpantak az örvénylő mozgás közepén, s mozdulatlanul függtek a levegőben.
Egy-két másodpercre természetfeletti csend ereszkedett a bisztróra.
Aztán a tizenkét szék és a maradék fűszertartó egyként lezuhant. Dom a papra pislogott. Síri csend volt körülöttük. A csendnek ez a pillanata hosszabb volt, mint az előző. Mintha megállt volna az idő, míg Marcie elhaló nyöszörgése, s anyja biztatásként elsuttogott szavai újra megindították a valóság motorjait, előcsalogatva a többieket búvóhelyeikről.
Ernie még mindig a vállát masszírozta, mindenki más sértetlen volt.
Dom látta, hogyan néznek rá és Brendanra. Gyanakvóan. Pontosan úgy, ahogy nézni fognak rá, ha bebizonyosodik, hogy rendelkezik a természetfeletti képességekkel.
Gingert úgy tűnik, nem zökkentette ki az új helyzet. Lelkesen ölelte át Domot:
- Az a fontos, hogy benned van az a bizonyos erő. Rendelkezel vele és idővel megtanulhatod, hogyan használd.
- Nem vagyok benne olyan biztos - nézett Dom az összetört székekre, a leszakadt csillárra. Jack Twist éppen sót és vakolatport porolt le a ruhájáról. Jorja még mindig rémült gyermekét vigasztalta. Faye és Sandy faszilánkokat, forgácsot szedegetett ki a hajából, Ned pedig azt fontolgatta, milyen veszélyeket rejthet a szabadon lógó vezeték, ahonnan a csillár leszakadt. - Ginger, még akkor sem tudtam, hogyan csinálom, amikor használtam az erőt. És mikor megvadult... nem tudtam, miként állítsam meg.
- Mégis sikerült - mondta a lány, s egyik kezét továbbra is a férfi derekán tartotta, mintha tudná - az Isten áldja meg őt érte -, hogy Domnak szüksége volt az emberi érintésre. - Mégis megállítottad, Dom.
- Legközelebb talán nem fog menni - mondta Dom és ráébredt, hogy reszket. - Nézd ezt a felfordulást. Ginger, komolyan meg is sérülhetett volna valaki.
- De nem sérült meg senki.
- Legközelebb talán...
- Még jobb lesz - vágott közbe a lány.
Brendan Cronin megkerülte a hosszú asztalt és odament hozzájuk:
- Meg fogja gondolni magát, Ginger. Adjunk időt neki. Azt tudom, hogy én újra meg fogom próbálni. De egyedül. Pár nap múlva, ha alaposan átgondoltam ezt az egészet, kimegyek valahová, a nyílt terepre és újra megpróbálom. Azt hiszem, nagyon nehéz kontrollálni... az energiát. Sok időbe, munkába fog telni. Talán évekbe kerül. De kutatni fogok, gyakorolni. S Dom is így fog tenni.
- Én nem akarom - rázta meg a fejét Dom. - Nem akarok különbözni a többi embertől.
- De ez már megtörtént - mondta Brendan.
- Te fatalista. Brendan elmosolyodott:
- Bár a hitem válságba került, azért még pap vagyok, tehát hiszek az eleve elrendelésben. De mi papok elég ügyesek vagyunk, hogy egy időben legyünk fatalisták és higgyünk a szabad akaratban! Mindkettő szorosan hozzátartozik a hithez. - A pap számára az események lélektani hatása merőben más volt, mint a félelem, amely Domban keletkezett. Ahogy beszélt, többször is lábujjhegyre állt, mintha el tudna repülni.
Dom témát váltott:
- Nos, Ginger, ha már bebiznyítottuk, hogy az elméleted fele igaz, legalább megcáfolhatjuk a másik felét.
- Ezt hogy érted? - nézett rá homlokráncolva Ginger.
- A felfordulás közepén - mutatott Dom a megrongálódott mennyezetre - amikor a körök újra megjelentek a tenyeremen, rájöttem, hogy a para erő nem valami vírusfertőzés mellékhatása. Tudom, hogy valami más a forrása, valami ennél is furcsább, bár nem tudom, micsoda.
- Igazán? - kérdezte Ginger. - És ezt sejted, vagy tudod?
- Tudom - mondta Dom. - Mélyen legbelül, tudom.
- Igen, ezzel én is így vagyok - mondta Brendan boldogan, miközben Ernie, Faye és a többiek köréjük gyűltek. - Nem tévedtél, Ginger, csak nem volt igazad az adottság megszerzésének módját illetően. Ahogy Dom is említette... a káosz közepette én is éreztem, hogy nem a biológiai fertőzés a magyarázat. Halvány fogalmam sincs, hogy micsoda, de ezt teljes bizonyossággal kizárhatjuk.
Dom végre megértette, miért volt Brendannak olyan jókedve. Bár kijelentette, hogy nem lát vallási összefüggést, a szíve legmélyén fenntartotta a reményt, hogy a csodás gyógyulások és a jelenésszerű fény mögött isteni erő rejlik. Elszomorította az a kiábrándítóan világi gondolat, hogy a különleges képességeket nem az Úr adományozta neki, hanem valami fertőzés véletlen mellékhatásaként került a birtokába. És most megkönnyebbült, hogy ki tudja zárni ezt a lehetőséget.
Dom azt kívánta, hogy bár ő is erőt és bátorságot tudna meríteni a felismerésből. De ebben a pillanatban csak a veszélyt érezte. A személyiségváltozás, amely a Portland-ból Mountainviewba való költözése alatt következett be nála, nevetséges apróság csak, összehasonlítva a változásokkal, amelyek ma éjjel kezdtek munkálkodni benne. Majdnem úgy érezte, hogy ez az erő elevenen él benne, mint egy parazita, amely lassan felfal mindent, ami egykor Dominick Corvaisis volt. Őrültség.
Az, de akkor is nagyon félt.
Végignézett a többieken, akik körülvették. Néhányuk gyorsan elkapta a tekintetét, ahogy az ember nem szívesen néz egy veszélyes - vagy félelmet keltő - személy szemébe. Mások - leglátványosabban Jack Twist, Ernie és Jorja - nyíltan a szemébe néztek, de képtelenek voltak palástolni a bennük támadt szorongást, sőt félelmet. Úgy látszott, kizárólag Ginger és Brendan magatartása nem változott meg irányában.
- Nos - szólalt meg Jack, megtörve a varázst - azt hiszem, el kellene tennünk magunkat holnapra. Sok tennivalónk lesz.
- Holnap - mondta Ginger - közelebb fogunk jutni a rejtélyhez. Minden nap előbbre haladunk.
- A holnapi nap - jegyezte meg Brendan halkan és boldogan - a nagy reveláció napja lesz. Érzem a zsigereimben.
Holnap, gondolta Dom, lehet, hogy mind meghalunk. Vagy azt kívánjuk majd, bárcsak azok lennénk.

Leland Falkirk ezredest még mindig gyötörte a hasogató fejfájás. Újkeletű, önvizsgálatra való hajlamával - amely lassan alakult ki benne, miután részese volt a tavalyelőtti nyár érzelmileg és szellemileg is megrázó eseményeinek - képes volt belátni, hogy bizonyos szinten boldog, hogy az aszpirin hatástalan maradt. Csak gazdagodott a fejfájástól, valami perverz erőt és energiát merített a halántékában és a homlokában dübörgő szakadatlan lüktetésből.
Horner hadnagy már távozott. Leland újra egyedül volt ideiglenes, ablaktalan irodájában, a shenkfieldi kísérleti telep alatt, de már nem várt hívást Chicagóból. Az üzenet Horner távozása után megérkezett és nem is lehetett volna rosszabb.
Calvin Sharkle evanstoni házának ostroma még mindig tartott és nem látszott valószínűnek, hogy a helyzet a következő tizenkét órában megoldódik. Az ezredes nem akarta elrendelni, hogy újra zárják le a 80-as utat és helyezzék karantén alá a Tranquillity Motelt, amíg nem volt biztos benne, hogy az akciót nem fogják más színben feltüntetni, ha Sharkle kapcsolatba lép az illinois-i hatóságokkal, vagy a sajtóval. A késlekedés idegesítette Lelandet, különösen most, hogy a motelben összegyűlt szemtanúk a Thunder Hillre összpontosítottak a puskamikrofonok és távlehallgatók hatáskörén kívül. Úgy gondolta, legfeljebb egy nap várakozást engedhet még meg magának. Azonban ha a veszélyes helyzet Illinois-ban nem oldódik meg holnap napnyugtára, akkor minden kockázat ellenére ki kell adni a parancsot a motel elleni támadásra.
A másik hír az volt Chicagóból, hogy diszkrét nyomozást folytattak Emmeline Halbourg és Winton Tolk ügyében és kiderült, hogy elképesztő felépülésüket nem lehet megmagyarázni az orvostudomány jelenlegi állásával. Minden bizonnyal Brendan Cronin a felelős értük.
Leland csak előző nap, vasárnap szerzett tudomást Cronin gyógyító erejéről, amikor lehallgattak egy telefonbeszélgetést a Tranquillityben tartózkodó Dominick Corvaisis és a Chicagóban lévő Wycazik atya között. A beszélgetés igazi döbbenetet váltott volna ki belőle, ha a szombat esti események nem készítették volna fel a váratlan dolgokra.
Szombat éjjel, nem sokkal azután, hogy Corvaisis megérkezett a Tranquillitybe, Leland Falkirk és szakértői egyre növekvő hitetlenkedéssel hallgatták a Block-házaspár és az író közti első beszélgetést. Az a furcsa mese a Lomack renói házában táncraperdült, holdakat ábrázoló fényképekről úgy hangzott, mint egy lázas elme agyszüleménye.
Később azonban, miután Corvaisis és Blockék megvacsoráztak a Grille-ben, az író kísérletet tett, hogy újraélje a perceket, amelyek megelőzték a július 6-án kezdődött kálváriát. Ami akkor történt, az elképesztő volt, és ezt megerősítette az az álcázott csoport, amely az autópálya déli oldaláról figyelte a motelt. A Grille-ben, minden rezegni kezdett, furcsa moraj töltötte meg a helyiséget, aztán egy hátborzongató elektronikus huhogás, amely végül kitörte az Összes ablakot.
Ez a jelenség teljes - és kínos - meglepetésként érte Lelandot és mindenki mást, aki benne volt az ügy eltusolásában, különösen a tudósokat, akik fel voltak villanyozva.
Cronin gyógyító erejének másnapi felfedezése további löketet adott az izgalomnak. Először ezek a fejlemények megmagyarázhatatlannak tűntek. De rövid gondolkodás után Leland olyan magyarázatra lelt, amitől a vére jéggé fagyott az ereiben. A tudósok hasonló következtetésre jutottak. Némelyikük épp úgy megrémült, mint Leland.
Hirtelen senki nem tudta, mire számítson. Bármi megtörténhetett.
Mi azt hittük, a kezünkben tartjuk a dolgok irányítását azon a júliusi éjszakán, gondolta Leland komoran, de az talán már akkor kicsúszott a kezünk közül, mielőtt a helyszínre érkeztünk volna.
Sovány vigasz, hogy úgy tűnt, egyelőre csak Corvaisis és a pap voltak... fertőzöttek. Talán a "fertőzött" szó nem a helyes kifejezés volt ebben az esetben. Talán a megszállott találóbb volna. Vagy talán nincs is szó arra, ami velük történt, hiszen az a történelem folyamán még sosem történt meg senkivel sem.
Még ha az ostrom Sharkle házánál véget is ér holnapra, még ha ki is lehet zárni, hogy a sajtó tudomást szerez a dolgokról, Leland tudta, hogy akkor se lesz képes teljes magabiztossággal lecsapni a motelben összegyűlt csoportra. Corvaisist és Cronint - és talán a többieket is - sokkal nehezebb lesz bezárni, mint a tavalyelőtt. Ha Corvaisis és Cronin már nem egészen azonos önmagával, ha már valaki - vagy valami - mások, akkor lehet, hogy képtelen lesz velük elbánni.
Leland fejfájása fokozódott.
Tápláld csak, mondta magának és felállt az asztaltól. Tápláld a fájdalmat. Évek óta ezt csinálod, te ostoba állat, tehát kibírod még egy-két napig, míg megoldod ezt a szart, vagy beledöglesz.
Kiment az ablaktalan irodából, végigsétált az ablaktalan folyosón, míg oda nem ért az ablaktalan kommunikációs központhoz, ahol Horner hadnagy és Fixx őrmester egy asztalnál ültek a sarokban.
- Közölje az emberekkel, hogy elmehetnek aludni - mondta Leland. - Az akció mára lefújva. Megkockáztatok még egy napot, hogy lássuk, megoldódik-e a helyzet Sharkle házánál.
- Éppen önhöz indultam - mondta Horner. - Történt egy fejlemény a motelnél. Végül csak kijöttek a bisztróból. Twist lehozott egy Jeep Cherokee-t a motel mögötti dombok közül. Jorja Monatellával és a pappal elhajtott Elko felé.
- Hova a francba mennek ilyenkor? - kérdezte Leland kényelmetlenül, mert arra gondolt, hogy ezek hárman kicsúsztak volna a keze közül, ha kiadja a parancsot a motel megrohamozására.
Horner Fixxre mutatott, aki fejhallgatót viselt és a Tranquülityben zajló eseményeket próbálta nyomon követni:
- Abból, amit hallottunk, azt lehet kiszűrni, hogy a többiek nyugovóra térnek. Twist, Monatella és Cronin meg azért ment el, hogy... legyen valamiféle biztosíték arra, hogy ne tudjuk egyszerre elkapni az Összes szemtanút. Ez biztos Twist Ötlete volt.
- A fenébe - sóhajtotta Leland és ujjbegyével masszírozni kezdte a halántékát. - Rendben. Ma éjjelre úgyis lefújtam a támadást.
- És mi a helyzet a holnappal? Mi van, ha holnap is két csoportra válnak?
- Reggel mindegyikükre ráállítunk valakit - mondta Leland. Eddig nem látta szükségét, hogy mindenhová kövessék a szemtanúkat, mert tudta, hogy végül úgyis ugyanazon a helyen fognak kikötni - a motelben. De ha szétszélednek, akkor tudniuk kell mindegyikről, hogy merre járnak a nap huszonnégy órájában.
- Attól függ, hová mennek holnap - mondta Horner. - De nagyon valószínű, hogy ki fogják szúrni, ha követjük őket. Ezen a nyílt terepen nem könnyű rejtve maradni.
- Tudom - mondta Leland. - Akkor lássanak csak minket. A háttérben akartam maradni, de ennek a tervnek lőttek. Talán ha látnak, az kizökkenti őket. Talán beijednek és összebújnak, és ezzel is megkönnyítik a dolgunkat.
- Ha néhányukat máshol kell begyűjtenünk és nem a motelben, hanem mondjuk Elkóban, az kínos lesz - mondta aggódva Horner.
- Ha valakit nem lehet elfogni, akkor meg kell Ölni - húzott maga alá egy széket Leland és leült. - Dolgozzuk ki a részleteit, milyen módszerrel követjük őket, hogy az emberek még napkelte előtt elfoglalhassák a helyüket.

3
Január 14. kedd

Kedd reggel fél nyolckor, a Brendan Cronintól érkezett éjszakai telefonhívás nyomán Stefan Wycazik atya arra készült, hogy kiautózik Evanstonba, Calvin Sharkle legutolsó, ismert címére. Az előző esti fejlemények fényében mindenki egyetértett abban, hogy minden lehetséges erőfeszítést meg kell tenniük annak érdekében, hogy kapcsolatba lépjenek a többi szemtanúval, akiket eddig nem tudtak elérni. A parókia meleg konyhájában állva Stefan begombolta a kabátját és a fejére tette puhakalapját.
Michael Gerrano, aki éppen akkor ült le zabpelyhe és a pirítósa mellé, miután celebrálta a hajnali misét, így szólt:
- Talán többet kellene tudnom erről az egész szituációról, hogy mi az ördög a gond Brendannel, arra az esetre... nos, ha valami történne veled, atyám.
- Semmi nem fog velem történni - mondta eltökélten Wycazik atya. - Isten nem azért hagyott engem öt évtizedig a világ működését tanulmányozni, hogy megölessen, amikor a legeredményesebb munkát tudom elvégezni az egyháznak.
Michael megrázta a fejét:
- Te mindig olyan...
- Biztos vagyok a hitemben? Persze, hogy az vagyok. Bízz Istenben, s Ő sohasem fog cserbenhagyni, Michael.
- Valójában azt akartam mondani - mosolygott Michael, - hogy te mindig olyan keményfejű vagy.
- Micsoda arcátlanság egy káplántól! - mondta Stefan, a nyaka köré dobva egy vastag, fehér sálat. - Vésd jól az agyadba, atya: egy káplántól a következők várhatók el; alázatosság, önmaga háttérbe helyezése, egy öszvér kitartása, egy igásló ereje - és kiapadhatatlan csodálat rektora iránt.
- Ó, igen - vigyorodott el Michael - gondolom ez akkor érvényes, ha a rektor egy jámbor Öreg bácsi, aki kicsit hiú lett az egyházközség lakóinak csodálatától.
Megcsörrent a telefon.
- Ha engem keresnek, elmentem - mondta Stefan. Még alig tudta felhúzni a kesztyűjét, amikor Michael
felé nyújtotta a kagylót:
- Winton Tolk az. A rendőr, akinek Brendan megmentette az életét. Szinte hisztérikus a hangja és Brendannel akar beszélni.
Stefan átvette a telefont és bemutatkozott.
A rendőr hangja űzött volt és sürgetést lehetett kihallani belőle:
- Atyám, azonnal beszélnem kell Brendan Croninnal. Nem várhatok.
- Attól tartok, nincs itt - mondta Stefan. - Az ország másik végében tartózkodik. Mi a baj? Én nem segíthetek?
- Cronin - mondta remegő hangon Tolk. - Valami... valami történt és én nem értem, különös dolog, Jézusom, a legkülönösebb dolog, amivel valaha találkoztam, de azonnal tudtam, hogy valahogy Brendannel van kapcsolatban.
- Biztos vagyok benne, hogy tudok segíteni. Hol van most, Winton?
- Szolgálatban, az éjszakai műszak végén, a külvárosban. Volt egy késelés és lövöldözés. Borzalmas- És aztán... Ide hallgasson, azt szeretném, ha Cronin azonnal idejönne, mert meg kell magyaráznia ezt, mégpedig azonnal.
Wycazik atya kihúzott egy címet Tolkból, s már ki is rohant a parókiáról. Gyorsan hajtott, s fél óra sem telt bele, megérkezett a külvárosi kerületbe, egy sor egyforma, omladozó, téglából épült, hatszintes bérházhoz. Nem tudott leparkolni a megadott cím előtt, csak a saroknál, mert a helyet rendőrségi járművek foglalták el. Két rendőr állt a kocsiknál. Stefan kérdésére közölték, hogy a dolog a másodikon történt, a 3B-ben, a Mendoza-lakásban.
A bejárati ajtón az üveg el volt repedve. Az ajtó egy homályos folyosóra nyílt. A kövezet foghíjas volt, nagy része beleveszett a mocsokba. A falakon máladozott a festék.
Ahogy Wycazik atya felfelé kapaszkodott a lépcsőn, két gyönyörű gyerekkel találkozott, akik "halottast" játszottak egy ütött-kopott baba és egy régi cipősdoboz segítségével.
Amikor besétált Mendozáék második emeleti lakásának nyitott ajtaján, Wycazik atya legelőször egy bézsszínű díványt pillantott meg, amely szó szerint tocsogott a vértől. A dívány mögött a halványsárga falat ezernyi vérpötty permetezte be, tehát a fal előtt nagykaliberű fegyverrel rálőttek valakire. Négy golyónyom csúfította el a vakolatot. Vér fröccsent a lámpabúrára, a kávézóasztalkára, a könyvespolcra és a szőnyeg egy részére.
A kiontott vér a szokásosnál visszataszítóbb volt, mert a lakásban egyébként kivételes rend uralkodott. Az utcák piszka, a folyosók és lépcsőházak mocska megállt Mendozáék ajtaja előtt, mintha a lakásuk erőd volna a kosz ellen.
Stefan levette a kalapját és csak két lépést tett befelé a nappaliba - mely minden átmenet nélkül egy kis étkezőben folytatódott, amelyet a konyhától egy pult választott el. A lakásban nyüzsögtek a detektívek, egyenruhás rendőrök, laborosok - talán egy tucat ember. Legtöbbjük nem is zsaruként viselkedett. Magatartásuk kissé zavarba ejtette Stefant. A laborosok szemmel láthatóan végeztek a munkájukkal és a többieknek sem volt már dolguk, mégsem távozott senki. Kettes, hármas csoportokban, félhangosan beszélgettek, ahogy a temetéseken szokás - vagy a templomban.
Csak egy nyomozó dolgozott. Az étkezőasztalnál ült egy Madonna-arcú, latin-amerikai, körülbelül negyvenéves nővel, kérdéseket tett fel neki és a válaszokat egy űrlapra írta fel. Wycazik atya hallotta, hogy a nyomozó Mrs. Mendozának szólítja őt. Az asszony próbált együttműködni a rendőrrel, de zaklatott és nyugtalan lett, amint újra meg újra a hozzá hasonló korú férfira, valószínűleg a férjére tekintett, aki fel-alá járkált, egy gyermekkel a karján. A gyerek egy hat év körüli, helyes fiúcska volt. Mr. Mendoza félkézzel tartotta a kisfiút, szüntelenül beszélt hozzá, simogatta, összeborzolta sűrű haját. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi kis híján elveszítette a fiát.
Az egyik rendőr észrevette Stefant és megkérdezte: - Wycazik atya?
A rendőr halk hangon szólt hozzá, de Stefan nevének említésére mindenki elhallgatott. Stefan nem tudta, látott-e valaha olyan arckifejezést, ami a Mendoza-lakásban jelenlévők ábrázatára ült ki: mintha azt várták volna tőle, hogy egyetlen mondatban felfedje a lét rejtelmeit.
Mi a nyavalya folyik itt? - tűnődött magában szorongva.
- Erre, atyám - mondta neki egy civílruhás nyomozó.
Stefan követte át a szobán, miközben lehúzta a kesztyűjét. Mindenki utat engedett a papnak és kísérőjének. Beléptek egy takaros hálószobába, ahol Winton Tolk és egy másik rendőr ült az ágy szélén.
- Itt van Wycazik atya - mondta Stefan kísérője és visszament a nappaliba.
Tolk előregörnyedve ült az ágyon, könyöke a térdén, arcát a kezébe temette. Nem nézett fel.
A másik rendőr felállt és bemutatkozott. Paul Armes volt, Winton partnere.
- Azt... azt hiszem, legjobb, ha Winton mondja el a dolgot - mondta Armes. - Magukra hagyom önöket. - S azzal kiment és becsukta maga mögött az ajtót.
Wycazik atya az ágyhoz húzta a széket és leült Winton Tolk elé. A térdük csaknem összeért.
- Mi történt, Winton? - kérdezte, s közben levette a sálját.
Tolk felnézett és Stefan megrémült a férfi arckifejezésétől. Eddig azt hitte, Tolk ideges a történtek miatt. De a rendőr arca elárulta, hogy tele van izgalommal, amit alig tud visszatartani. Ugyanakkor, mintha félt is volna valamitől - nem rémült volt, de valami nem hagyta, hogy felszabadultan átadja magát az izgalomnak.
- Atyám. Kicsoda tulajdonképpen ez a Brendan Cronin? - Furcsán hangzott a remegő hang a megtermett férfi szájából, ami akár az öröm, akár a félelem jele is lehetett. - Vagy inkább micsoda!
Stefan tétovázott, aztán elhatározta, hogy az igazat válaszolja:
- Egy Pap-
Winton megrázta a fejét:
- De nekünk nem ezt mondták.
Stefan felsóhajtott és bólintott. Elmagyarázta Brendan hitvesztését, s beszélt arról a szokatlan kezelési módszerről, amelyet ő eszelt ki:
- Azért nem árulták el önöknek a feletteseik, hogy Brendan pap, mert akkor másképp bántak volna vele... és mert meg akartam spórolni neki néhány kínos helyzetet.
- Egy bukott pap - mondta Winton és zavartnak látszott.
- Nem bukott- mondta Wycazik atya határozottan. - Csupán elbizonytalanodott. Idővel majd vissza fogja nyerni a hitét.
A szobát csupán az éjjeliszekrényen álló tompa fényű lámpa világította meg, s a keskeny ablakon beszűrődő félhomály. A feketebőrű rendőr arca a bársonyos sötétségben maradt.
- Hogyan gyógyított meg engem, mikor lelőttek? Hogyan vitte véghez azt a... csodát? Hogyan?
- Honnan veszi, hogy csoda volt?
- Kétszer mellbelőttek, méghozzá közvetlen közelről. Három nappal később elhagytam a kórházat. Tíz napra rá már vissza is mentem volna dolgozni, de még két hétig otthon kellett maradnom. Az orvosok folyton a szívós fizikai kondíciómról beszéltek, meg hogy a kivételes gyógyulás csak olyan testben lehetséges, mely tökéletes állapotban van. Kezdtem azt hinni, hogy a felépülésemet nem is nekem, hanem saját maguknak akarják megmagyarázni. De még mindig azt hittem, hogy egyszerűen csak átkozott szerencsém volt. Egy héttel ezelőtt jöttem vissza dolgozni, s akkor... valami más történt. - Winton kigombolta az ingét, hogy felfedje csupasz mellkasát. - A sebek.
Wycazik atya megborzongott. A férfi mellkasa sértetlennek látszott. Nem teljes mértékben persze, de a bemeneti sebek úgy begyógyultak, hogy már csak tízcentes nagyságú, elszíneződött foltok látszottak a helyükön. A sebész metszései majdnem eltűntek - a vékony vonalakat már csak nagyon közeli vizsgálódás után lehetett látni.
- Láttam már régi, golyó ütötte sebeket - mondta Winton, s izgalma még mindig a félelem kötelén egyensúlyozott. - Olyan nincs, hogy az ember kap két 38-as golyót a mellébe, átesik egy bonyolult műtéten és három hét múlva így néz ki - vagy akár évek múltán.
- Mikor járt utoljára az orvosánál? Ő látta már ezt?
- Egy héttel ezelőtt voltam Dr. Sonnefordnál - gombolta vissza az ingét remegő kézzel Winton. - A varratokat csak nemrég távolították el, akkor még elég csúnya volt a mellkasom. Csak az utóbbi négy napban kezdődött el a sebek felszívódása. Esküszöm, atyám, ha elég hosszú ideig állok a tükör előtt, látom, ahogy halványulnak a forradások.
Winton begombolta ingén az utolsó gombot is, majd így folytatta:
- Ujabban sokat töprengtem az ön karácsonyi látogatásán. Minél jobban rágódom a dolgon, annál furcsábbnak tűnik az ön akkori viselkedése. Emlékszem néhány dologra, amit mondott, kérdésre, amit feltett, s ez tűnődésre késztet... Az első, amit tudnom kell: meggyógyított Brendan Cronin mást is?
- Igen. Az nem volt olyan drámai, mint az ön esete. De a válaszom, igen, van egy másik személy is. Nincs jogom közölni a nevét, de él és virul - mondta Stefan. - De nem ezért hívta fel a parókiát, Winton. Nem azért, hogy megmutassa Brendannak, milyen szépen meggyógyult. A hangjából a telefonban sürgetést hallottam ki, sőt, talán pánikot. És mi történt a rendőrökkel odakint? Egyáltalán, mi történt itt?
Élénk mosoly jelent meg - s tűnt is el nyomban - a férfi széles arcán, melyet a félelem múló villanása követett. Az érzelmi zűrzavar szintén érezhető volt a hangjában:
- Járőrözünk. Paul és én. Kapunk egy hívást. Ez a cím. Ideérünk, s egy PCP-től begőzölt tizenhat éves kölyköt találunk. Tudja, milyenek a PCP-fogyasztók? Őrültek. Állatok. Az anyag felzabálja az agysejteket. Később, mikor vége, megtudjuk, hogy Ernesto a neve és Mrs. Mendoza nővérének a fia. Egy héttel ezelőtt költözött ide, mert az anyja már nem bírt vele. Mendozáék... jó emberek. Látja, milyen szép ez a lakás is?
Wycazik atya bólintott.
- Azok a fajták - folytatta Winton, - akik befogadnak egy rokont, ha rossz útra téved, s megpróbálnak segíteni neki. De egy ilyen kölyköt szinte lehetetlen jó irányba terelni. Az ember kiteheti a lelkét, atyám. Ez az Ernesto már ötödikes kora óta problémás gyerek. Szóval feljövünk, ő anyaszült meztelen és üvöltözik, szemei kidüllednek, mintha a fejében lévő nyomás menten szétvetné a koponyáját.
Winton tekintete homályossá vált, mintha ugyanolyan tisztán látná a jelenetet, mint mikor először belépett ide.
- Ernesto elkapja Hectort, a kisfiút, akit valószínűleg látott már odakint. Leteperi a díványra és egy tizenöt centis rugóskést tart a nyakához. Mr. Mendoza... nos, ő majd megőrül, legszívesebben letámadná Ernestot, hogy elvegye a kést, de fél, hogy a fickó megsebzi a fiát. Ernesto üvöltözik, dolgozik benne az angyalpor. Előhúzzuk a fegyvereinket, mert az ember nem sétál be valahova, ahol egy szétszívott agyú állat tombol, s nem ráz kezet vele. De nem akarunk lőni, hiszen a kés ott van Hector nyakán. Tehát megpróbáljuk lebeszélni Ernestot, hogy engedje el Hectort, s úgy látszik, sikerrel is járunk, mert a srác egyre messzebb tartja a kést a gyerektől. De akkor hirtelen, Jézusom, egy gyors mozdulattal elvágta Hector torkát, szinte egyik fülétől a másikig, jó mélyen. - Winton megborzongott. - Aztán a kést a feje fölé emelte és akkor lelőttük. Nem tudom, hányat eresztettünk belé, de szétlőttük. Lerángattuk a gyerekről a holttestet és szegény kicsi Hector a kezével megpróbálta összeszorítani azt a vágást a torkán, a vér spriccelt az ujjai közül, tekintete kezdett üvegessé válni...
A zsaru vett egy mély levegőt és újra megborzongott. A tekintete lassan kitisztult. Az ablak felé nézett.
Stefan szíve kalapálni kezdett, de nem a véres rémségek miatt, hanem mert sejtette, hová vezet a zsaru története és alig várta már a csoda elbeszélését.
S Winton az ablakra bámulva folytatta. Hangja egyre jobban remegett, ahogy beszélt:
- Nem létezik elsősegély az ilyen sebekre, atyám. Széttépett nyaki artériára. A vér úgy lövell, mint víz a slagból. Letérdeltem a földre a dívány mellé és láttam, hogy Hector haldoklik. Olyan picinek látszott, atyám, olyan picinek. Tudtam, hogy haszontalan, de a kezemet a kisfiú nyakára tettem, mintha valahogy benne tudnám tartani a vért. Dühös voltam és féltem, egyszerűen nem tűnt normálisnak, hogy egy ilyen kicsi fiúnak így kell meghalnia, ilyen kegyetlen halállal, hiszen ez igazságtalan, és akkor... akkor...
- És akkor a seb begyógyult - mondta halkan Wycazik atya.
Winton Tolk végül elfordította a fejét az ablakon beszűrődő szürke fénytől és Stefan szemébe nézett;
- Igen, atyám, be. Szinte fürdött a saját vérében, másodpercekre volt a haláltól, de meggyógyult. Én még csak nem is éreztem semmi különöset, nem éreztem a kezemben semmit. Nem gondolja, hogy valamit éreznem kellett volna? Csak akkor jöttem rá, hogy valami hihetetlen történik, amikor a vér egyszercsak nem spriccelt az ujjaim között és ugyanabban a pillanatban a fiúcska lehunyta a szemét, akkor azt gondoltam, meghalt és felkiáltottam, hogy "nem! Istenem, nem". Aztán elvettem a kezem Hector nyakáról, és láttam, hogy a seb... összezáródott. Még mindig borzalmasan nézett ki, különösen, ahol a kés mélyebben vágott a húsba, de a seb összeforrt, egy fényes, vörös forradássá, amelyik már gyógyul.
A hatalmas férfi abbahagyta az elbeszélést egy percre, mert a könny csillogó fátylat vont a szeme elé. Újra erőt vettek rajta az érzelmei.
A szintén könnyeivel küszködő Wycazik atya kinyújtotta mindkét kezét.
Winton megragadta és akkor sem engedte el, amikor folytatta:
- Paul, a partnerem, látta az egészet. Mendozáék is. És két másik rendőr, akik akkor érkeztek, mikor lelőttük Ernestot: mind látták. És mikor ránéztem arra a vörös csíkra, ott a kisfiú torkán, valahogy tudtam, mit kell tennem. Újra a fiúra helyeztem a kezem, rá a sebre és azt kívántam, akartam, hogy éljen. Agyam pörgött, hirtelen rájöttem a kapcsolatra, amely Brendan és közöttem volt. Odatettem a kezem a kis Hector torkára, mire egy-két perc múlva kinyitotta a szemét és rám mosolygott, látnia kellett volna azt a mosolyt, atyám, elvettem a kezem, a seb még ott volt, de már sokkal halványabban. A fiú felült és az anyját kereste és... én nem bírtam tovább. - Winton megállt és nyelt egy kis levegőt. - Mrs. Mendoza a fürdőszobába vitte Hectort, kihámozta véres ruháiból, megfürdette. Egyre több ember érkezett a lakásba. A dolognak híre futott. Hála istennek, az újságírók nem bukkantak még fel.
Egy darabig a két férfi szótlanul ült egymással szemben, egymás kezét fogva.
- Megpróbálta visszahozni Ernestot is? - kérdezte aztán Stefan.
- Igen. Annak ellenére, amit tett, kezeimet ráhelyeztem a sebeire. De rá nem hatott a dolog, atyám. Talán azért, mert már halott volt.
- Észrevett furcsa jeleket a tenyerén? A duzzadt hús vörös köreit?
- Semmi ilyesmit nem láttam. Az mit jelentett volna?
- Nem tudom - mondta Wycazik atya. - De ilyenek jelennek meg Brendan tenyerén, mikor ezek a dolgok történnek.
Megint csend ereszkedett közéjük. Aztán Winton azt kérdezte:
- Brendan... szóval Cronin atya egyfajta szent?
- Csak egy jó ember - mosolyodott el Wycazik atya.
- De nem szent.
- Akkor hogyan gyógyított meg engem?
- Nem tudom. De az biztos, hogy ez Isten hatalmának megnyilvánulása. Valahogy. Valamilyen oknál fogva.
- De hogyan adja tovább Brendan ezt a gyógyító erőt?
- Nem tudom, Winton. Ha egyáltalán ő adja tovább. Lehet, hogy az erő nem is a tiétek. Lehet, hogy csak Isten cselekszik rajtatok keresztül. Először Brendanon, aztán rajtad keresztül.
Végül Winton eleresztette Wycazik atya kezét. Felfelé fordította a tenyerét és rájuk bámult:
- Nem, az erő még itt van, még bennem van. Tudom. Valahogy érzem. És nem csupán... nem csupán a gyógyító erő. Hanem több.
- Több? Mi még? - emelte fel a szemöldökét Wycazik atya.
- Még nem tudom - ráncolta a homlokát Winton. - Ez mind újdonság nekem. Olyan különös. De érzem, hogy... van még más is. De idő kell, hogy kialakuljon. - Felnézett kérges tenyeréből, áhítattal és félelemmel eltöltve. - Ki ez a Cronin atya és mit tett velem?
- Winton, ne rágódjék rajta, hogy valami gonosz és veszélyes dolog munkálkodik a háttérben. Ez az egész tiszta csoda. Gondoljon Hectorra, a kisfiúra, akit megmentett. Emlékezzen, milyen érzés volt, mikor az élet visszatért a kis testbe. Az isteni misztérium szereplői vagyunk, Winton. Nem érthetjük meg a jelentését, csak akkor, ha Isten megengedi nekünk.
Wycazik atya közölte, hogy látni szeretné a fiút. Winton így szólt:
- Én még nem készültem föl rá, hogy szembenézzek a tömeggel odakint, még akkor sem, ha többnyire a munkatársaim. Itt maradok még egy kicsit. Visszajön még?
- Van egy másik nagyon sürgős elintéznivalóm még a délelőtt, Winton. Annak is utána kell járnom. De keresni fogom. Abban biztos lehet! S ha szüksége van rám, csak hívjon fel a St. Bette-ben.
Amikor Stefan kijött a hálószobából, a rendőrök és laborosok utat engedtek neki, ahogy az étkezőasztal felé lépkedett, ahol a kis Hector csücsült anyja ölében és boldogan majszolt egy szelet mandulás csokoládét.
A fiú kicsi volt, még a korához képest is, törékeny arccsontokkal. Szemei értelmesen csillogtak, annak bizonyítékaként, hogy nem szenvedett agykárosodást a hihetetlen mértékű vérveszteség ellenére. De a legelképesztőbb az volt, hogy az elvesztett vérmennyiség pótolta önmagát. Úgy tűnt, a gyógyító erő Winton kezében még nagyobb, mint amilyen Brendanéban volt.
Mikor Wycazik atya leguggolt, hogy szemmagasságba kerüljön Hectorral, a kisfiú rávigyorgott:
- Hogy érzed magad, Hector?
- Jól - mondta a kisfiú szégyenlősen.
- Emlékszel, mi történt veled, Hector?
A kisfiú lenyalt egy kis csokimaszatot a szájáról és megrázta a fejét.
- Finom az a csoki?
A kisfiú bólintott és felajánlott egy harapást Wycazik atyának. A pap elmosolyodott:
- Köszönöm, Hector, de az mind a tiéd.
- Anya neked is adhat egyet - mondta Hector. - Csak nem szabad leenni a szőnyeget.
Stefan felnézett Mrs. Mendozára:
- Valóban nem emlékszik?
- Nem - mondta az asszony. - Isten elvette tőle azt az emléket, atyám.
- Ön katolikus, asszonyom?
- Igen, atyám - felelte az asszony és szabad kezével keresztet vetett.
- El szokott járni a Szomorú Miasszonyunkhoz? Az Nilo atya parókiája. Felhívta őt már?
- Nem, atyám. Nem tudtam, hogy... Wycazik atya felnézett Mr. Mendozára, aki felesége széke mellett állt:
- Hívja fel. Mondja el neki, mi történt és kérje meg, hogy jöjjön ide. Magyarázza el, hogy én már nem leszek itt, amikor ideér, de majd később beszélek vele.
Mr. Mendoza a telefonhoz sietett. Stefan az egyik közelben álló nyomozótól megkérdezte:
- Készítettek fényképeket a kisfiú toroksebéről?
- Persze - bólintott a detektív. - A szokásos eljárás. - Aztán idegesen felnevetett. - Miket beszélek? Egyáltalán semmi szokásos nincs ebben.
- De vannak fotók, amelyekkel bizonyítani lehet, mi történt - mondta Wycazik atya. - Mert azt hiszem, hamarosan semmilyen sebhelyet nem fogunk látni. - Újra a kisfiúhoz fordult. - S most, Hector, ha te is beleegyezel, szeretném megérinteni a torkodat.
A fiú leengedte a kezében tartott csokoládészeletet.
Wycazik atya ujjai remegtek, mikor megérintették az égővörös forradást, s lassan végighaladtak a seb egyik végétől a másikig. Stefan szíve ugrálni kezdett, mikor az élet csodáját érezte, abban a kiváltságban részesült, hogy tanúja lehetett az ígéret beteljesülésének, amely az Egyház létezésének gyökere volt: "S a halál nem fog rajtatok; az örök élet lesz a részetek". A pap érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében.
Amikor Stefan levette kezét a kisfiúról és felállt, az egyik rendőr így szólt:
- Mit jelentsen ez, atyám? Hallottam, hogy említette Mr. Mendozának, hogy ez nem a teljes történet. Mi történik itt, atyám?
Stefan megfordult, s a gyülekezetre nézett, amely már húsz főre szaporodott. A hit utáni vágyat látta az arcukon, hogy higgyék, létezik valami nagyszerűbb, jobb és tisztább, mint az emberiség.
- Mit jelent ez, atyám? - kérdezte újra egyikük.
- Valami történik - mondta nekik. - Itt és máshol. Egy nagyszerű és csodálatos valami. Ez a gyermek is a részese volt. Nem tudom biztosan megmondani, mit jelent ez, vagy hogy amit láttunk itt, az Isten műve, de hiszek benne, hogy az volt. Nézzék Hectort és emlékezzenek Isten ígéretére: "Nem lesz több halál, se szomorúság és sírás és nem lesz többé fájdalom; elmúlnak a hajdani dolgok". Én szívem legmélyén érzem, hogy elérkeztünk ide. De most mennem kell.

Tíz óra volt Bostonban, amikor Alexander Christophson, az Egyesült Államok egykori szenátora, volt londoni nagykövet, a CIA egykori igazgatója, a reggeli újságot olvasta, mikor hívást kapott az öccsétől, Philiptől, aki a connecticuti Greenwichben volt régiségkereskedő. Öt percen át lényegtelen dolgokról csevegtek, ahogy általában két testvér szokott, de a végén Philip így szólt:
- Ja, mellesleg ma reggel beszéltem Dianával. Emlékszel még rá?
- Hogyne - mondta Alex. - Hogy van?
- Hát, neki is megvannak a maga problémái - mondta Philip. - Unalmas lenne részletezni. De üdvözöl. - Aztán témát váltott és két új könyvet ajánlott Alexnek, mintha Diana nem is lenne fontos.
Diana volt a kódszó, amely azt jelentette, hogy Ginger Weiss felhívta Philipet és beszélni akar Alex-szel. Abban a pillanatban, amikor Alex meglátta a nőt Pablo temetésén, gyönyörű, ezüst-szőke hajával, amelynek mintha saját ragyogása lett volna, Diana, a hold istennője jutott eszébe.
Miután elköszönt Philiptől, szólt a feleségének, hogy elautózik a szupermarkethez:
- Beugrom a könyvesboltba. Philip ajánlott néhány regényt.
Tényleg elment a bevásárlóközpontba, de mielőtt megvette volna a könyveket, keresett egy telefonfülkét és AT&T hitelkártyáját használva visszahívta Philipet a számért, amelyet Ginger Weiss meghagyott neki.
- Azt mondja, hogy ez egy nyilvános fülke Elkóban, Nevadában - mondta Philip.
Mikor Alex tárcsázta a számot, Ginger Weiss csak az ötödik csengetésre vette fel a kagylót.
- Elnézést - mondta a lány. - A kocsiban ültem, túl hideg van ahhoz, hogy odakint várakozzam.
- Mit csinál Nevadában? - kérdezte Alex.
- Ha jól értettem a temetésen, nem akarhatja igazán, hogy ilyen kérdésekre válaszoljak.
- Úgy is van. Minél kevesebbet tudok, annál jobb. Mit akar kérdezni?
Ginger röviden vázolta, hogy találkozott másokkal, akik az övéhez hasonló memóriablokk miatt szenvednek. Mivel Alex az agymosás szakértője volt, Ginger azt szerette volna tudni, hogy hamis emlékeket beültetni, melyeket átszőttek a valóság szálai, nehezebb volt-e, mint teljességgel hamis emlékeket beágyazni a memóriába, és a férfi biztosította, hogy ez valóban így van.
- Ezt gyanítottuk mi is - mondta Ginger. - De jó hallani, hogy ön is megerősíti. Ezek szerint jó nyomon vagyunk. Van még valami: szeretném, ha megszerezne néhány információt nekünk. Jó volna, ha megtudna mindent Leland Fallkirk ezredesről, a hadsereg egyik elit DERO-alakulatának tisztjéről. És szükségünk lenne még...
- Hé, hé, várjunk csak - vágott közbe Alex, idegesen pillantva ki a telefonfülkéből, mintha azt hinné, hogy máris figyelik. - A temetőben azt mondtam, hogy tanáccsal esetleg tudok szolgálni, vagy felvilágosítással az agyat kontrolláló technikákat illetően. De figyelmeztettem, hogy nem fogok információk után kutatni. Elmagyaráztam a helyzetemet.
- Még akkor is, ha már évek óta nyugdíjban van, biztosan ismer embereket a megfelelő helyeken...
- Nem hallotta, mit mondtam, doktornő? Nem fogok belefolyni a problémáiba. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Túl sok vesztenivalóm van.
- Ne aggódjon, nem kívánunk szupertitkos adatokat. Semmi ilyesmit nem várunk öntől - mondta Ginger, mintha nem is hallotta volna a férfi szavait. - Csupán a puszta részleteket Falkirk szolgálati lapjáról, hogy legyen valami elképzelésünk arról, mit várhatunk tőle.
- Kérem, én...
De a lány hajthatatlan maradt:
- Ezenkívül tudnom kell mindent a Thunder Hill Raktárbázisról, amely a hadsereg létesítménye, itt Elko megyében.
- Nem.
- Elvileg egy földalatti raktár és talán tényleg sokáig az is volt, de az biztos, hogy mostanában nem csupán arra használják.
- Doktornő, ezt nem fogom megtenni.
- Leland Falkirk ezredes és Thunder Hill. Ez nem olyan sok: nem kell szimatolnia, csak a részletek kellenek, a többi a mi dolgunk. Aztán közölje, amit megtudott vagy Dr. George Hannabyval, ott Bostonban, vagy Stefan Wycazik atyával, aki pap Chicagóban. - Megadott két telefonszámot. - Én kapcsolatba tudok lépni velük, s ők nem fogják említeni az ön nevét, mikor elmondják, amit elmondott nekik. Így önnek nem kell közvetlenül felhívnia engem és tiszta marad.
A férfi megpróbált úrrá lenni bénult kezének remegésén, de nem sikerült neki:
- Doktornő, már sajnálom, hogy Önként felajánlottam a segítségemet. Öregember vagyok, aki fél a haláltól.
- De fél a bűneitől is, amiket a kötelességteljesítés közben elkövethetett - ismételte meg a lány azokat a szavakat, amelyeket a férfi a temetőben neki mondott. - Ez egyfajta vezeklés, Mr. Christophson. - Ezzel Ginger megismételte Hannaby és Wycazik telefonszámát.
- Nem. Ha majd vallatják magát, emlékezzék, hogy én nemet mondtam, határozott nemet.
A lány szinte dühítő jókedvvel folytatta:
- Ó, és sokat segítene, ha a következő hat-nyolc órán belül már tudna mondani valamit. Tudom, hogy ez képtelen kérés. De még egyszer mondom, csak olyan információkat kérek, amelyeket a nem titkos nyilvántartásból is ki lehet szedni.
- Viszlát, doktor - mondta a férfi határozottan.
- Várom a jelentkezését.
- Nem fog hallani felőlem.
- Viszonthallásra - mondta a lány és letette a kagylót.
- Krisztusom! - morogta a férfi és lecsapta a beszélőt. A lány csinos volt, kellemes külsejű, intelligens, sok
tekintetben nagyon vonzó. De az az abszolút meggyőződése, hogy mindig megkapja azt, amit akar - nos, ez olyan jellemvonás volt, ami jól állt egy férfinak, de ritkán vagy sosem szerencsés egy nő esetében. A lány ezúttal nem fogja megkapni azt, amit akar. Most végképp nem.
De. azért... Cross márkájú tollával feljegyezte a két telefonszámot, amelyeket a lány diktált be neki.

Kedden reggel Dom és Ernie útnak indult, hogy felderítse a Thunder Hill környékét. Jack Twist vadonatúj Jeep Cherokeejával mentek. Jack épp a motelben aludt, mivel csak pár órával azelőtt került ágyba, miután a fél éjszakát autókázással töltötte Elkóban és környékén, Brendan Cronin és Jorja Monatella társaságában. Mind a Cherokee, mind a motel Dodge mikrobusza négykerék meghajtású volt, de a Jeep erősebb és mozgékonyabb volt.
Domnak nem tetszett az ég. Vastag, sötét felhők függtek a fennsík és a dombok felett, beburkolták a hegyek csúcsait. Az időjárás-jelentés szerint az év első nagy hóvihara közeledik (a szokásosnál kicsit később), s a magasabb részekre akár félméternyi hó is hullhat.
A tél közelgő miatt nem aggódott Dom és Ernie; jókedvük volt, amikor elhagyták a motelt. Végre tettek valamit, nem csupán reagáltak a dolgokra. Eltöltötte őket a kellemes baráti érzés, amely csak férfiak között létezik, akik együtt vágnak neki valami kalandnak - horgászkirándulásnak, vagy baseballpályának. Vagy egy katonai létesítmény körüli felderítő útnak.
Kiváló hangulatuk nem kis mértékben annak is köszönhető volt, hogy az éjszakájuk roppant békésen telt. Hetek óta először Dom álmát nem zavarták meg rémálmok, vagy alvajárás. Csak egy arányló fénnyel teli helyiségről álmodott, amely nyilván ugyanaz a hely lehetett, amely Brendan álmaiban is felbukkant. S Ernie is azonnal elaludt. A többiek is úgy nyilatkoztak, hogy ez volt a közelmúlt legbékésebb éjszakája. Ginger teóriája szerint, melyet reggel vázolt a gyorsan bekapott reggeli mellett, legrosszabb álmaik nem a rejtélyes eseményekkel függnek össze, melyeknek azon a július 6-i éjszakán a szemtanúi voltak, hanem az azt követő agymosással.
S Domnak megvolt a maga indoka, hogy miért érzi olyan jól magát. Ezen a reggelen senki nem nézett sandán rá, nem bántak vele nagyobb tisztelettel telekinetikus képességei miatt. Először zavarban volt, hogy a többiek ilyen gyorsan alkalmazkodtak új státuszához. Aztán rájött, hogy mi mehet végbe a többiek lelkében: mivel ők is osztoztak élményeiben azon a tavalyelőtti nyáron, logikus, hogy előbb vagy utóbb ők is birtokolni fogják ezt a különös erőt.
Ernie halkan dudorászva vezetett észak felé a kétsávos megyei úton, maguk mögött hagyták a motelt és az államközi autópályát. Felkapaszkodtak ugyanarra a barátságtalan dombra, amelyről előző éjjel Jack Twist is titokban megközelítette a motelt, s Dom nagy érdeklődéssel tanulmányozta a változó terepet. Minél magasabbra jutottak, a táj annál terméketlenebbnek látszott és egyre több szikladudor bukkant elő.
Csupán három mérföldet mentek, amikor elérték a hóhatárt. Először vékony takaró szegélyezte az utat, mely a további két mérföldön belül húsz centisre mélyült, de néhány elszórt jégfolttól eltekintve az utat megtisztították a közlekedés számára.
- Thunder Hillig mindig letakarítják az utat, még a leggyilkosabb időben is - magyarázta Ernie. - De a telepen túl már nem végeznek olyan alapos munkát.
Elhaladtak néhány földút és murvával felszórt csapás mellett, melyek elszigetelt házakhoz és ranchokhoz vezettek, a jobbjukon húzódó keleti lejtőkön, és a tízmérföldes pontnál elérték a Thunder Hill Rakbázis őrzött bejáratát, mely szintén a jobboldalról nyílt.
Ernie lelassította a Cherokee-t, de nem fordult rá a bekötŐútra:
- Régóta nem jöttem fel ilyen messzire. Elvégeztek néhány változtatást, mióta utoljára láttam. Nem volt ilyen ijesztő.
. Tábla adta tudtul, hogy a raktárkomplexumhoz értek. A tábla mellett egy másik kövezett út ágazott el a megyei útról, és bevezetett a hatalmas fenyők közé. A leágazástól öt méterre az utat hosszú fémtüskék zárták el, melyek az aszfaltból meredeztek elő, pontosan olyan szögben elhelyezve, hogy kiszúrhassa bármilyen jármű gumijait, mely továbbmerészkedik. Nyolc méterrel a tüskék mögött hatalmas, vörösre festett fémkapu emelkedett. Egy betonból épült Őrház állt a kapun belül, fekete vasajtaja ellenállni látszott egy páncéltörő lövedéknek is.
Ernie a főút széléhez húzódott és annyira lelassított, amennyire csak tudott, ahogy elhaladtak Thunder Hill bejárata előtt. Egy vaskos oszlopra mutatott, a bekötőút szegélyénél, a gonosz tüskék innenső oldalán.
- Olyan mint egy figyelőrendszer, vagy mint a drive-in bankok videomonitorjai, hogy lássák az embert a kocsijában. Az őrházban ülő személyzet meggyőződik a látogató személyazonosságáról, mielőtt visszahúzza a fémtüskéket és kinyitja a kaput. De még ezután is, lefogadom, tüzelésre kész gépfegyverek várják a látogatót.
Dom jókedve lassan kezdett elmúlni. Egész idáig azt gondolta, hogy a létesítmény körül a készültség minimális lesz. A barikád olyan áthatolhatatlannak látszott, hogy felesleges volt maximális biztonsági rendszert felállítani a birtok teljes külső kerülete mentén, Mégis, pontosan ezt tették. Ami azt jelenti, hogy az ott őrzött titok olyan fontos, hogy még az atombiztos ajtókban sem bíztak volna, se a földalatti mészkőbarlangokban.
- A fémtüskék az úton újak a számomra - mondta Ernie. - És a kapu is elég gyatrácska volt ehhez képest. A kerítés a régi, de eddig nem volt benne áram.
- Semmi reményünk, hogy bent is körülnézzünk. Bár senki nem mondott ilyesmit (mert félt, hogy a
többiek bolondnak nézik), mindannyian remélték, hogy legalább a bombabiztos ajtókig eljutnak, hogy körülnézzenek a földeken, amelyeket a két farmertől vettek el, vagy belebotlanak valamibe, aminek a segítségével további darabkákkal egészíthetik ki a kirakós játékot. Dom sohasem képzelte, hogy bejuthatnak Thunder Hill földalatti termeibe. De a motel kényelmében tervezgetve nem tűnt lehetetlennek bejutni és körbeszimatolni a birtokon. Egészen mostanáig.
Dom eltűnődött, hogy újonnan felfedezett telekinetikus képességeit bevethetné-e a raktártelep biztonsági rendszerének megbolondítására, de gyorsan elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Amíg nem tudja megfelelően uralni az adottságát, nem veheti túl nagy hasznát. Félt a képességeitől.
- Nos - mondta Ernie, - sohasem volt az a szándékunk, hogy átkeringőzzünk a nagy kapun. Nézzünk körül a kerítés mentén. - Lábával könnyedén megérintette a gázpedált, aztán a visszapillantó tükörbe nézve így szólt: - Mellesleg követnek minket.
Dom döbbenten fordult meg és kinézett a Cherokee hátsó ablakán. Alig százméternyire mögöttük egy terepjáróvá átalakított furgon állt az úton, kerekei kétszer akkorák, mint a normális méret, az elejére hóekét erősítettek, melyet most felemeltek a földről.
- Biztos, hogy követnek? - kérdezte Ernie-től. - Mikor tűntek fel?
- Fél mérföldre a moteltől szúrtam ki őket - mondta Ernie, miközben a megyei útra kormányozta a Cherokee-t. - Mikor mi lelassítottunk, ők is lassítottak. Ha gyorsítunk, ők is.
- Szerinted gond lesz?
- Ha kiprovokálják. Valószínűleg csak kopaszok - vigyorodott el Ernie.
Az út meredekebbé vált. A komor, hamuszürke égbolt lejjebb ereszkedett. A sötét fák mindkét oldalon közelebb hajoltak egymáshoz. S a furgon ott maradt a nyomukban.

Mrs. Halbourg, Emmy anyja nyitott ajtót.
- Elnézést, hogy így váratlanul betoppanok - mondta Wycazik atya, - de különös dolgok történnek, s tudni akartam, hogy Emmy...
Félbehagyta a mondatot, mert észrevette, hogy Mrs. Halbourg szörnyű idegállapotban van. Szemei tágra nyíltak a döbbenettől és a félelemtől.
S mielőtt az atya bármit kérdezhetett volna, az asszony így szólt:
- Istenem, maga az, atyám. Emlékszem önre a kórházból. De honnan tudta, hogy ide kell jönnie? Még nem hívtam senkit. Honnan tudta, hogy jönnie kell?
- Mi történt?
Válasz helyett az asszony karon fogta és betessékelte a házba, majd becsapta az ajtót és felvezette az emeletre. - Gyorsan. Erre.
Miután Mendozáék lakásától egyenesen idejött, számított arra, hogy talál valami furát Halbourgék házában is, bár a válságnak nem ebben a szakaszában. Mikor felértek az emeleti folyosóra, Mr. Halbourg állt ott, Emmy egyik nővérével. A folyosó közepén álltak, egy nyitott ajtó előtt és bebámultak a szobába, ahol olyasmit láttak, ami lenyűgözte, egyszersmind taszította őket. A szobában dörömbölt valami, majd zörgést lehetett hallani, aztán két puffanást, melyet egy kislány nevetésének zenéje követett.
Mr. Halbourg kísérteties arckifejezéssel megfordult, s meglepetten pislogott Stefanra:
- Atyám, hála Istennek, hogy itt van, mi nem tudtuk, mit tegyünk, nem akartunk hülyét csinálni magunkból, hogy segítséget hívunk, aztán semmi nem történik, amikor a segítség ideér. De most itt van ön és ez nagy megkönnyebbülés nekünk.
Stefan óvatosan benézett a nyitott ajtón. Emmy nővére - fehér pulóverben, skótkockás szoknyában, térdzokniban - a szobában ácsorgott, sápadtan, s félig bénultan. Emmy az ágyán állt, pizsamában és egészségesebbnek tűnt, mint karácsony napján. Egy párnát ölelt magához és nagyokat nevetett az előadáson - egy játékos poltergeist-bemutatón -, amely lenyűgözte a nővérét és halálra rémítette a család többi tagját.
Amint Wycazik atya belépett a szobába, Emmy élvezettel kacagott két kis teddy mackó levegőben előadott táncán. Mozdulataik csaknem olyan pontosak voltak, mint az igazi táncosoké.
De más élettelen tárgyak is betöltötték a levegőt. A görkorcsolyák nem a sarokban pihentek, hanem körbe mozogtak, külön pályákon, ide-oda, gyorsan, majd lelassítva. A kalapok táncra perdültek a fogason. A gondos bocsok egyike fel-le szökdécselt a könyvespolcon.
Stefan az ágy lábához ment, óvatosan elkerülve a görkorcsolyákat, s felnézett Emmyre, aki még mindig az ágybetéten állt.
- Emmy?
A kislány lenézett rá:
- A Dagi barátja! Hello, atyám. Hát nem szenzációs?
- Emmy, te csinálod ezt? - kérdezte Stefan és az ugrabugráló tárgyakra mutatott.
- Én? - kérdezte a kislány őszintén meglepődve. - Nem, dehogy.
De Stefan észrevette, hogy a repülő és keringőző mackók bizonytalankodni, valahogy botladozni kezdtek, amikor a kislány levette a tekintetét róluk.
Stefan annak ajeleit is felfedezte, hogy a jelenség nem volt egészen ártalmatlan. Egy porcelánlámpát valami a földre lökött. Egy poszter le volt szakadva, s az öltözködőasztalka tükre elrepedt.
Látva a pap tekintetének irányát, Emmy így szólt:
- Először félelmetes volt, de aztán megnyugodott a dolog és most már csak... remek móka. Hát nem?
Ahogy a kislány beszélt, a fuvola felemelkedett nyitott tokjából és két méter magasságban megállt a levegőben, egy-két méternyire a mackóktól. A szeme sarkából a kislány látta a lebegő hangszert és mikor egyenesen odafordult felé, édes zene kezdett áradni belőle. Emmy fel-le ugrált az ágyon izgalmában:
- Ez Annie dala. Régebben sokat játszottam.
- Most is te játszod - mondta Stefan.
- Ó, dehogy - mondta a kislány, még mindig a fuvolát bámulva. - Az ízületeim úgy tönkrementek, hogy egy éve abba kellett hagynom a fuvolázást. Meggyógyultam már, de a kezeim még mindig nem elég jók, hogy játszani tudjak.
- De most nem is a kezeidet használod, Emmy. A kislány végre felfogta, mire gondol Stefan.
- Hogy én?
A fuvola néhány bágyadt hangot adott ki magából, aztán elhallgatott. Még mindig a levegőben lebegett, de most már rendszertelenül süllyedt és emelkedett. Emmy újra a hangszer felé fordította a figyelmét. Az megint egyensúlyba került a levegőben és játszani kezdett.
- Én csinálom - mondta a kislány csodálkozva. A nővére felé fordult, aki még mindig a félelemtől és a döbbenettől bénultan állt. - Én csinálom - kiáltotta Emmy és a szüleire nézett, akik az ajtóból lesték. - Én csinálom!
Stefan pontosan fel tudta becsülni, mit érezhetett a kislány. Egy hónappal ezelőtt a gyermek nyomorék volt, még öltözködni sem tudott egyedül, semmi mást nem várhatott a jövőtől, csak állapotának további romlását, fájdalmat és halált.
Wycazik atya el szerette volna mondani neki, hogy ezt az adottságot Brendan Cronin adta át neki akaratlanul valahogy, a Dagi, de akkor el kellett volna magyaráznia, hogy honnan került Brendanbe az adottság, s ennek nem tudott volna eleget tenni. Azonkívül már rég Evanstonban kellett volna lennie. Az idő lényeges tényező volt, mert Stefan kezdte sejteni, hogy még a nap vége előtt el kell csípnie egy Nevadába induló gépet. Akármi is történik Elko megyében, annak még hihetetlenebbnek kell lennie, ami itt történt; Stefan eltökélte magában, hogy mindenképpen a részese lesz.
Emmy a lebegő mackókra nézett, azok újra belekezdtek táncukba. A kislány felkuncogott.
Stefan arra gondolt, amit Winton Tolk mondott röviddel azelőtt Mendozáék Uptown-i lakásában: Az erő még itt van bennem. Tudom... érzem. És nemcsak... nemcsak a gyógyító erő. Van más is. Winton nem tudta, milyen képességek rejlenek még benne a gyógyító erőn kívül, de Stefan gyanította, hogy a rendőrre olyan meglepetések várnak, amilyenek felfordulást okoztak Halbourgék háztartásában is.
- Atyám, meg tudja csinálni egyedül? - kérdezte Mr. Halbourg az ajtóból aggodalomtól rekedt hangon.
- Kérem, atyám, túl akarunk esni rajta, amilyen gyorsan csak lehetséges - esedezett Mrs. Halbourg. - El tudja kezdeni most rögtön?
- Bocsánat... - hebegte zavartan Stefan. - De mi az, amin túl akarnak esni?
- Természetesen az ördögűzésen! - mondta Mr. Halbourg.
Stefan hitetlenkedve bámult rájuk és csak most értette meg, miért üdvözölték olyan megkönnyebbüléssel. Felnevetett.
- Nem lesz szükség ördögűzésre. Ez nem a Sátán műve. Ó, egek, de mennyire nem!
Szeme sarkából Stefan mozgást látott a padlón. Egy félméteres teddy mackó totyogott el mellette merev, kitömött lábain.
Winton Tolk azt mondta, úgy érzi, hosszú időre lesz még szüksége, míg megtanulja, hogyan használja, s hogyan kontrollálja új képességeit. Vagy tévedett, vagy a feladat sokkal könnyebb volt Emmy számára. A gyerekek sokkal könnyebben alkalmazkodnak az újdonságokhoz, mint a felnőttek.
Emmy szülei és másik nővére elképedve, de roppant óvatosan oldalaztak be a szobába.
Stefan megértette a körültekintésüket. Úgy tűnt, minden rendben van, az erő jóindulatúnak látszott. De a helyzet félelmetes volt, hogy még egy olyan rendíthetetlen optimista, mint Stefan Wycazik is érezte a félelem apró szúrásait.

Miután egy elkoi Shell-kútnál álló telefonfülkéből felhívta Alexander Christophsont Bostonban, Ginger elkísérte Faye-t Elroy és Nancy Jamison ranchára, mely Ixmoille Valley-ben feküdt, Elkótól húsz mérföldnyire. Jamisonék a Block-házaspár barátai voltak, akik a motelben tartózkodtak másfél évvel azelőtt, azon a július 6-i éjszakán. A beléjük ültetett hamis emlékek szerint nekik megengedték, hogy elhagyják a veszélyes zónát, s magukkal vigyék Faye-t és Ernie-t. Abban a tudatban voltak, hogy visszatérhettek apró ranchukra, ahol a Block-házaspárral egyetemben a következő pár napot töltötték. Erre emlékezett Faye és Ernie is - egészen mostanáig.
Ginger és Faye nem azért akarták meglátogatni Jamisonéket, hogy informálják őket arról, mi történt velük valójában, hanem hogy megtudják - olyan áttételesen, amennyire csak lehetséges - vannak-e olyan jellegű problémáik, amilyenek Ginger, Ernie, Dom és mások életét keserítették meg. Ha szenvednek olyasmitől, akkor oda kell vinni őket is a motelben összegyűlt társaságba.
De ha az agymosás hatásos volt, nem mondanak semmit Jamisonéknak, mert azzal csak veszélybe sodornák őket.
Amikor lekanyarodtak a főútról és ráfordultak a hegyoldal felé tartó dűlőútra, Faye megszólalt:
- Azt hiszem, valaki követ minket.
A mikrobusznak hátul nem voltak ablakai, így Ginger a külső visszapillantótükörbe kukkantott bele. Egy nehezen körülírható kocsit látott, mintegy százméternyire mögöttük:
- Honnan tudod?
- Ugyanez a kocsi van mögöttünk a Shell-kút óta.
- Talán véletlen - mondta Ginger.
Félúton járhattak a hegyoldalban, amikor odaértek a Jamisonék birtokához vezető keskeny kocsibehajtóhoz, mely fél mérföldön át haladt keresztül hatalmas fenyők mély árnyékokat vető ágai alatt. Faye ráfordult a kocsibehajtóra és lelassított, hogy lássa, mit tesz a másik kocsi. Az pedig megállt és leparkolt pontosan a Jamison-birtok bejáratával szemben.
Ginger a visszapillantótükörből látta, hogy a jármű egy új Plymouth volt, ronda barnászöldre fényezve.
- Nyilván egy kormány-tragacs - mondta Faye.
- Elég merészek, nem?
- Nos, ha tényleg kihallgattak minket, akkor tudják, hogy sokmindent kiderítettünk róluk, tudják, hogy nincs sok értelme a diszkrétet játszani - mondta Faye, aztán levette a lábát a fékről, s továbbmentek a behajtón.
- Vagy az is lehet, hogy hamarosan őrizetbe akarnak minket venni - vélte Ginger, miközben a tükörben kisebbedő, jelzés nélküli szedánt figyelte. - Talán mindannyiunkra ráállítottak valakit és csak a parancsra várnak, hogy egyszerre lecsaphassanak ránk.

Ahogy felfelé hajtottak a kétsávos úton, át a széles hófoltokkal tarkított mezőn a masszív, bombabiztos kapuk felé, Falkirk ezredes azon tűnődött a Wagoneer anyósülésén, hogy milyen katasztrófával járna, ha kitudódna a Thunder Hill titka.
Politikai szemszögből nézve, a Watergate-botrány békés teadélutánnak fog tűnni mellette. Példátlanul sok állami intézmény vett részt az ügy titkolásában, olyan szervezetek, amelyek egyébként féltékenyen rivalizálnak egymással - FBI, CIA, a Nemzetbiztonsági Hivatal, az Egyesült Államok hadserege, a Légierő, s mások. Kész csoda, hogy ezek a csoportok simán együtt tudtak dolgozni és a tizennyolc hónap alatt nem szivárgott ki semmi. A lelepleződés esetén a botrány túlterjedne a kormányon, az amerikai nép vezetőibe helyezett hite alaposan megrendülne. Természetesen, azoknál a szervezeteknél is csak nagyon kevesen tudták, mi történt; hatan az FBI-nál, s még kevesebben a CIA-nál; a legtöbb emberük, akik részt vettek az elleplezésben, nem is tudta, hogy tulajdonképpen mit titkolnak és többek között ezért nem szivárgott ki eddig semmi az ügyről. De a szervezetek vezetői - az FBI igazgatója, a CIA igazgatója, s a hadsereg személyzeti főnöke - mindennel tisztában voltak. Nem beszélve a vezérkar főnökéről, a külügyminiszterről. S persze az elnökről és legközelebbi beosztottjáról, az alelnökről.
A titok kitudódásával együttjáró politikai vihar csak egy kis része lenne a pusztulásnak. A CISG - a fizikusokból, biológusokból, antropológusokból, szociológusokból, teológusokból, közgaszd ászokból, pedagógusokból és más tanult emberekből álló "agytröszt" - már pontosan kiszámította egy ilyen krízis hatását. A CISG kiadott egy 1220 oldalas, szigorúan titkos jelentést a következményekről, ami zavarbaejtő olvasmánynak bizonyult. Leland kívülről fújta a jelentést, mivel ő volt a CISG katonai képviselője, s segített megírni néhány fontos tételt, amelyek szerepeltek a végső szövegben. A CISG-n belül az volt az egyhangú nézet, hogy a világ soha többé nem lenne ugyanaz, ha egy ilyen esemény megtörténne. Minden társadalom, minden kultúra radikálisan megváltozna örökre. Az első két év után a halálozás milliós nagyságrendekkel növekedne.
Horner hadnagy vezette a Wagoneert. Tíz méterrel a meredek hegyoldalba ágyazott, hatalmas kapuk előtt lefékezett, de nem azért, hogy megvárja, míg kinyílnak, ugyanis nem közvetlenül a Thunder Hillbe igyekeztek. Horner jobbra fordult, egy kis parkolóba, ahol már három minibusz, négy Jeep, egy Land Rover és néhány más jármű várakozott szép sorban egymás mellett.
A kettős, bombabiztos kapuk - tíz méter magasak, hat méter szélesek - oly súlyosak voltak, hogy csak igen lassú tempóban lehetett kinyitni őket, ez olyan robajlást okozott, ami egy mérföldnyire is elhallatszott, s a levegő és a talaj rezgését is érezni lehetett, fele ilyen távolságban. Nem volt jobb rejtekhely a Thunder Hillnél, ahol július 6-a titkát őrizték. Bevehetetlen erőd volt.
Leland és Horner hadnagy a csípős szélben odasietett a kisebbik bejárathoz. A kis acélajtóhoz, amely majdnem olyan bombabiztos volt, mint nagyobb verziója a baloldalon, elektronikus zárszerkezet tartozott, amit csak egy négyjegyű számkód beütésével lehetett nyitni. A kód kéthetente megváltozott és a kiváltságosoknak csak az emlékezetükben volt szabad megőrizni. Leland beütötte a kódot, és a negyven centiméter vastag, ólommagos ajtó egy hirtelen szisszenéssel félresiklott.
Egy négy méter hosszú, három méter átmérőjű, fényesen megvilágított betonalagútba léptek be, mely kissé balra kanyarodott. A végén volt egy ajtó, hasonló az elsőhöz, de csak akkor lehetett kinyitni, ha a külső ajtó bezáródott már. Leland megérintett egy hőérzékelős kapcsolót az alagút elején, mire a külső ajtó halkan becsukódott mögöttük.
Rögtön bekapcsolódott két mennyezetre erősített videokamera és nyomon követték a két férfit, amint a belső ajtóhoz sétáltak.
De emberi szemek nem figyelték az ezredest és a hadnagyot, semmiféle monitoron, mert a rendszert teljes egészében a VIGILANT működtette, a biztonsági komputer, amivel azt szándékozták kizárni, hogy a Thunder Hill őrségén belüli áruló ne tudja kinyitni a létesítményt az ellenségnek. A VIGILANT nem volt összeköttetésben a központi számítógéppel, vagy a külvilággal; sebezhetetlen volt, és a szabotőrök sem tudtak hozzáférni modemen, vagy más elektronikus eszközök segítségével.
A belső ajtó zárjához nem tartozott billentyűzet; nem számkód nyitotta. Egy üvegpanel volt az ajtó mellett a falba ágyazva. Leland már csaknem rányomta a jobb kezének tenyerét az üveglapra, de aztán kis tétovázás után a balját használta. Fény gyulladt ki az üvegpanel alatt, s halk zümmögést lehetett hallani. A VIGILANT letapogatta tenyerének és ujjainak lenyomatát és összehasonlította a memóriájában őrzött adatokkal.
- Majdnem olyan nehéz ide bejutni, mint a mennyországba - jegyezte meg Horner hadnagy.
- Nehezebb - mondta Leland.
Az üveg mögött kialudt a fény, s Leland elvette a kezét. A belső ajtó kinyílt.
Egy hatalmas, természetes alagútba léptek be, amelyet emberi kezek tettek még tökéletesebbé. A sziklaboltozat beleveszett a sötétségbe, mert a világítótesteket fekete fémállványzatra szerelték fel, amely azt az illúziót keltette, hogy a mennyezet vagy tíz méterrel lejjebb van a valódi mennyezettől. Az alagút húsz méter széles lehetett és százhúsz méteren keresztül vezetett a hegy belsejébe. A beérkező teherautók végigmehettek a betonon a roppant méretű teherliftek belsejében lévő rakodóöblökig, amelyek aztán lementek a létesítmény mélyebben fekvő szintjeire.
Az ajtón túl, amelyen Leland és Horner éppen belépett, egy őr ült egy asztalnál. Tekintve Thunder Hill civilizációtól való távolságát, a kifinomult védelmi rendszereket, a magányos őrszem feleslegesnek tűnt Leland szemében.
Az őr nyilván osztotta ezt a véleményt, mert nem volt problémákra felkészülve. Revolvere a tokjában pihent. Az őr egy szelet csokoládét majszolt. Vonakodva tekintett fel egy régi Jack Finney regényből.
Kabátot viselt, mert a raktártelep nagyobb tereit sohasem fűtötték; csak a zárt lakónegyedeket és a munkaterületeket. Az energiát egy mini vízierőmű szolgáltatta, de még ez sem volt elég, hogy felmelegítsék a roppant méretű barlangokat.
- Falkirk ezredes, Horner hadnagy - szalutált az őr. - Bemehetnek Dr. Bennell-hez. Tudják, hogyan találják meg őt.
- Természetesen - mondta Falkirk.
Leland és Horner jobbra fordult és folytatták útjukat a hegy belsejébe, a liftek felé.
A Thunder Hill Raktárbázis háromféle méretű hidraulikus lifttel volt felszerelve. A legnagyobb versenyre kelhetett volna azokkal az óriási liftekkel, amelyeket repülőgép-anyahajókon lehet látni. A 2.4 milliárd dollár értékű felszerelés és anyag mellett - fagyasztott élelmiszer, orvosság, mozgatható tábori kórházak, ruházat, takarók, sátrak, kézifegyverek, puskák, ágyúk, s más tüzérségi fegyverek, lőszerek, könnyű katonai járművek, például dzsipek és páncélozott személyszállítók, húsz nukleáris töltet - a mérhetetlen nagy raktár helyt adott különféle hasznos légijárműnek is. Harminc Sikorsky S-67 Blackhawknak tankelhárító fegyverzettel; húsz Bell Kingcobranak; nyolc angol-francia gyártmányú általános szállító Westland Pumanak; és három nagy Medevacnak. Hagyományos repülőgépeket nem tároltak Thunder Hillen, de volt tizenkét, helyből felszállni képes sugárhajtású gép, amelyeket Angliában gyártottak, és Harrier-ként emlegettek, de amelyek az AV-8-as típusszámot kapták, amikor amerikai szolgálatba álltak.
Azonban a mostani krízisben nem volt szükség rá, hogy bevessék a légierőt, tehát Leland és a hadnagy elhaladt a két, roppant méretű lift mellett. Elsétáltak két kisebb, de azért még mindig túlméretezett teherlift mellett is, miközben lépteik végigvisszhangoztak a kőfalakon, végül beszálltak a három kisebb lift egyikébe - mely akkora volt, mint egy átlagos lift, egy szállodában - és leereszkedtek a Thunder Hill belsejébe.
Orvosi felszerelést, élelmiszert, fegyvereket és lőszert tároltak a harmadik szinten, a komplexum alján, termek hálózatában, bombabiztos ajtók mögött. A második -középső - szint adott helyt a gépkocsiknak és a légijárműveknek, hatalmas barlangokban, ezen a szinten élt és dolgozott a személyzet is.
Leland és Horner a második szinten szállt ki a liftből. Beléptek egy kivilágított, köralakú, kőfalú terembe, melynek átmérője száz méter lehetett. Egyfajta centrumként szolgált - és így is emlegették -, ahonnan négy másik barlang is nyílt; s azon a négyen túl is újabb termek bújtak meg. A leghatalmasabb, boltozatos barlangban álltak - többek között - a repülőgépek, dzsipek és a páncélozott szállítójárművek.
A centrumból nyíló barlangok közül háromnak nem volt ajtaja, mert ezen a szinten nem volt komoly tűz-, vagy robbanásveszély. De a negyedik barlangot ajtók zárták el a külvilágtól, mert ebben őrizték július 6-a titkát, amelyet Leland megpróbált elrejteni a külvilág elől. Az ezredes néhány méterre a liftektől megállt, a kapuzatot vizsgálgatta, amely kilenc méter magas volt és húsz méter széles. Keresztmerevítéses faanyagból készítették, nem acélból, mert sebtében készült, vészhelyzetben; nem volt idő rá, hogy legyártsanak egy óriási acélajtót, hogy lezárhassák vele a barlangot. A kapu arra a hatalmas fatákolmányra emlékeztette az ezredest, amely a rémült őslakókat védelmezte meg a szigetük másik oldalán élő szörnyetegtől a King Kong eredeti verziójában. Tekintettel arra, hogy mi pihent az ajtó mögött, ez a horrorfilm-hasonlat nem volt véletlen. Leland megborzongott.
- Még mindig libabőrős lesz tőle? - kérdezte Horner hadnagy.
- Azt akarja mondani, hogy maga már hozzászokott?
- A fenébe, nem, uram. Nem én.
A gigantikus méretű kapu aljában nyílt egy normál méretű ajtó is, ahol a kutatók járhattak ki-be. Egy fegyveres katona állt őrt mellette és csak azokat engedte be, akik a megfelelő engedéllyel rendelkeztek. A tevékenységnek, melyet abban a tiltott barlangban folytattak, semmi köze nem volt a komplexum többi - elsődleges - funkcióihoz, és a személyzet kilencven százalékának nem engedélyezték a belépést a területre. Sőt, az a kilencven százalék nem is tudta, mi van abban a barlangban.
A centrum külső széle mentén, a barlangok négy nyílása között épületek emelkedtek a falak mentén. Az építmények még a komplexum építésének hatvanas évekbeli első évéhez kapcsolódtak. Akkoriban a mérnökök és a hadsereg hivatalnokai használták irodának. Az évek során egész földalatti város emelkedett ki a barlangrendszerben: lakó, pihenő- és szórakoztató negyedek, kávéházak, laboratóriumok, géptermek, szervizek, számítógépközpontok, sőt még egy kantin is. Most ezeket a kis épületeket olyan katonai és kormányszemélyzet foglalta el, akik egy-két éves szolgálatot teljesítettek Thunder Hillen. Az épületekben fűtés volt, megfelelő világítás, külső és belső telefonvonalak, konyhák, fürdőszobák, s az otthon összes kényelme. Kék, fehér, vagy szürkére lakkozott fémpanelekből készültek, apró ablakokkal, s szűk fémajtókkal. Bár nem voltak kerekeik, mégis körbeállított lakókocsikra emlékeztettek, mintha egy modernkori cigánytábor lelt volna otthonra nyolcvan méterrel a föld felszíne alatt.
Leland elfordult a fakapuval őrzött, lezárt barlangtól és átsétált a Középponton az egyik kis fehér házszerű építményhez - Dr. Miles Bennell irodái voltak ott. Horner hadnagy kötelességtudóan követte.
A tavalyelőtti nyáron Miles Bennell (akit Leland Falkirk szívből utált) beköltözött Thunder Hillre, hogy a végzetes július 6-i éjszaka eseményeinek tudományos vizsgálatát vezesse. A komplexumot azóta csupán három alkalommal hagyta el, de két hétnél többet soha nem volt távol. Megszállottja volt a pozíciójának. Vagy még annál is rosszabb.
Egy tucat tisztet, közkatonát, és civileket lehetett látni a centrumban, némelyik útban volt egyik barlangból a másikba, némelyek csak álldogáltak és beszélgettek. Leland rájuk pillantott, ahogy elhaladt mellettük, és képtelen volt megérteni, hogyan jelentkezhet valaki önkéntesen föld alatti munkára, amely hónapokig is eltarthat egyhuzamban. Harminc százalék nehézségi pótlékot kaptak, de Leland szemében ez nem volt elegendő kárpótlás. A komplexum nem volt annyira nyomasztó, mint Shenkfield apró, ablaktalan üregei, de épp csak leheletnyivel.
Leland gyanította magáról, hogy enyhén klausztrofóbiás. Amikor a föld alatt kellett tartózkodnia, úgy érezte, élve eltemették. Mint elkötelezett mazochistának, élveznie kellett volna ezt a kis kellemetlenséget, ez azonban olyan kín volt, amire nem vágyott.
Dr. Miles Bennell betegnek látszott. Mint majdnem mindenki a Thunder Hillen, savóképű lett attól, hogy régóta nem érte napfény az arcát. Göndör, fekete haja és szakálla csak jobban kiemelte ezt a sápadtságot. Irodájának fénycsővilágításában majdnem úgy nézett ki, mint egy kísértet. Kurtán üdvözölte Lelandot és a hadnagyot, de egyiküknek sem nyújtotta oda a kezét.
Ez ínyére volt az ezredesnek. A kézfogás puszta álszenteskedés lett volna. Ezenkívül Leland félig-meddig attól félt, hogy a tudós már nem egészen az volt, akinek látszott... nem volt egészen ember. S ha ez az őrült, paranoiás dolog végül is igaznak bizonyul, nem akart fizikai kontaktusba kerülni Bennellel, még egy gyors kézfogás erejéig sem.
- Dr. Bennell - mondta Leland hidegen, azt a kemény hangot ütötte meg, amely mindig ideges engedelmességet eredményezett. - Ahogy maga kezeli a biztonsági szabályok megszegését, az teljességgel ostoba és nem helyénvaló, vagy pedig maga az az áruló, akit keresünk. Szeretnék világosan beszélni: ezúttal meg fogjuk találni azt a nyomorultat, aki a polaroidképeket küldte - nem lesz több elromlott hazugságvizsgáló, összecsapott kihallgatás - és meg fogjuk tudni, ő vette-e rá Jack Twistet, hogy visszajöjjön, úgy megbüntetjük, hogy azt kívánja, bár légynek született volna és lószart nyalogatva töltötte volna inkább az életét.
Miles Bennell abszolút higgadt maradt és elmosolyodott;
- Ezredes, ez volt a legjobb Richard Jackel paródia, amit életemben láttam, de teljesen szükségtelen. Engem is ugyanolyan aggodalommal tölt el a biztonsági rendszeren támadt rés, mint magát és én is azon vagyok, hogy befoltozzam.
Leland legszívesebben pofán vágta volna a szemetet. Ez volt az egyik oka, amiért utálta Bennellt: nem lehetett megfélemlíteni.

Calvin Sharkle az O'Bannon Lane-en lakott, Evanston egyik kellemes, középosztálybeli negyedében. Wycazik atyának kétszer is meg kellett állnia, hogy megkérdezze, miként jut oda. De mikor odaért az O'Bannon és a Scott Avenue sarkára, két rendőr megálljt parancsolt neki. Ráböktek a kordonra, mely két fekete-fehér járőrkocsiból és egy mentőautóból állt. A környéken televíziós forgatócsoportok szaladgáltak kameráikkal.
Stefan azonnal tudta, hogy ez nem lehet véletlen- Valami történt a Sharkle-házban.
A hideg idő és a heves, hűvös szél ellenére legalább száz ember gyűlt össze a rendőrkordon innenső oldalán - a járdákon és a sarki házak gyepén. A Scott Avenue-n haladó forgalmat lelassították a bámészkodók, és Stefannak majdnem két saroknyit kellett őrjítően lassú tempóban autóznia, míg szabad parkolóhelyet talált.
Mikor visszasétált, elvegyült a tömegben, megpróbált információkat kihúzni a bebugyolált szemlélődőkből, miközben úgy találta, hogy jórészt barátságos és furcsán izgatott csoporttal áll szemben. Ami azért kissé hátborzongató is volt. Nem hangoskodtak. Normális, hétköznapi emberek voltak, kivéve, hogy úgy figyelték az előttük kibontakozó tragédiát, mintha az egy focimeccs volna.
Csak tragédia történhetett, méghozzá a borzalmasabb fajtából, mint ahogy Wycazik atya megtudta, egy perccel azután, hogy elkezdte a kérdezősködést.
- Jézusom, ember, maga nem néz tévét? - kérdezte egy pirospozsgás, bajuszos, skótkockás kabátot és sísapkát viselő férfi. Nem udvariaskodott, mert nem tudta, hogy paphoz beszél. - Krisztusom, haver, az a Sharkle! Sharkle, a cápa, mindenki úgy hívja őt. Az egy eszelős manus. Tegnap elbarikádozta magát a házában, ember. Már lelőtte két szomszédját és egy rendőrt, és van két átkozott túsza, akiknek, ha engem kérdez, haver, annyi esélyük van, mint egy macskának a doberman kongresszuson.

Kedden reggel Parker Faine a Pacific Southwest légitársasággal Orange megyéből San Franciscóba repült, ott elkapott egy járatot Monterey-be. A Pacific-kel egyórás volt az út, fel a kaliforniai partok mentén, ott egy órát kellett várakoznia a csatlakozásra, s Monterey-ig a légiút csak harmincöt percet vett igénybe. A kirándulás még ennél is rövidebbnek tűnt, mert az egyik utas, egy csinos, fiatal nő felismerte, szerette a festményeit és el volt bűvölve tagbaszakadt bájaitól.
Monterey-ben, a kis reptéri kölcsönzőből bérelt egy libazöld Ford Tempot. Ami súlyos agresszió volt kifinomult színérzéke ellen.
A Tempo allegroban száguldott sík szakaszokon, de hegymenetben kissé adagionak bizonyult. De még így is, alig fél órájába telt, míg megtalálta a címet, melyet Dom adott meg neki. Gerald Salcoe címét. A férfi a feleségével és két lányával együtt szállt meg a Tranquillity Motelben július 6-a éjszakáján, de sehogy nem lehetett elérni őket. Háza nagy, kolóniai stílusban épült kúria volt, s szörnyen nem illett a kaliforniai partvidékre. Egy félhektáros birtokon állt, hatalmas fenyők árnyékában. A takarosan gondozott sövény egész biztos munkát adott a kertésznek legalább heti egy alkalommal.
Parker lendületesen ráfordult a félkör alakú kocsibehajtóra, és leparkolt a virágokkal szegélyezett, széles lépcső előtt. A környező fák elég árnyékot vetettek, hogy odabent villanyt kelljen gyújtani, de Parker nem látott senkit az ablakokban. Minden függöny össze volt húzva, a ház elhagyatottnak tűnt.
Kiszállt a Tempoból, felsietett a lépcsőn, átvágott a széles verandán, s közben megborzongott a hűs levegőtől. A vidékre jellemző köd felszállt már a repülőtérnél, de a félszigetnek ezen a részén makacsul tartotta magát.
Észak-Kaliforniában a tél sokkal hidegebb évszak volt, mint Laguna Beach-en, ami egyáltalán nem volt Parker kedvére való. Bár tudta, hogy ez vár rá és ennek megfelelően is öltözött; kordnadrágot, flanelinget, zöld pulóvert vett. Mindehhez egy háromnegyedes tengerészkabátot viselt, őrmesteri rangjelzéssel az egyik ujján: tetszetős öltözék, ha hozzávesszük a narancssárga edzőcipőt is. Miközben megnyomta a csengőt, Parker végignézett magán, és úgy látta, olykor valóban feltűnően öltözködik.
Hatszor csengetett, fél perces időközönként, de senki nem jött ajtót nyitni.
Előző este tizenegykor felhívta egy Jack Twist nevű fickó, egy elkoi telefonfülkéből. Azt állította, hogy üzenete van Domtól és megkérte Parkert, menjen el egy másik, laguna beach-i nyilvános fülkéhez, ahol húsz perc múlva visszahívja. Parker éppen egy új és izgalmas festményen dolgozott, de gondolkodás nélkül odasietett a megjelölt fülkéhez. Mint ahogy beleegyezett abba is, hogy ideutazzék Monterey-be. Igazság szerint azért temetkezett a munkába, hogy kiverje a fejéből Domot és az Elko megyében bonyolódó ügyet, de amikor Twist elmesélte neki Dom és a pap bemutatóját - a lebegő sótartók és a levitáló székek esetét - a harmadik világháború sem tudta volna megakadályozni, hogy Monterey-be menjen. Egy üres ház csak nem fogja útját állni! Akárhol vannak Salcoe-ék, megtalálja őket, a legjobb lesz mindjárt a szomszédban kezdeni.
Visszaült a Tempoba, és miközben sebességbe tette a kocsit, újra a házra pillantott, egy pillanatra azt hitte, valami mozgást lát az egyik földszinti ablakban: egy enyhén széthúzott függöny újra a helyére hullott. Egy percig az ablakot bámulta, aztán úgy döntött, csak az árnyékok játékát látta. Kigördült a kocsifelhajtó másik oldalán az utcára és roppant boldog volt, hogy újra kémesdit játszhat.

Ernie és Dom a megyei út végénél állították meg a Cherokee-t. A színezett szélvédőjű furgon kétszáz méterrel mögöttük ugyanezt tette. Se a sofőr, se utasa nem szállt ki belőle.
- Gondolod, balhé lesz? - kászálódott ki Dom a Cherokee-ből, s csatlakozott Ernie-hez az út szélén.
- Ha balhét akartak, már megcsinálták - mondta Ernie. Lélegzete gőzölgött a hideg levegőben. - Ha nézelődni akarnak, felőlem csinálják. A francba velük.
A Jeep Cherokee hátuljából két vadászpuskát vettek elő - egy Winchester Model 94 karabélyt, mely speciális 32-es töltényekkel volt megtöltve és egy 30/60-as Springfieldet - jó feltűnően rakosgatta őket, hátha a fickó a furgonban békén marad, ha látja, hogy válaszolni tudnak az agresszióra.
Az út nyugati oldalán még mindig hegyek emelkedtek, de kelet felé széles térség nyílt, mely leért a völgyig.
Bár a hóesés még nem kezdődött el, feltámadt a szél. Dom áldotta az eget, hogy vásárolt néhány téli holmit Renóban, bár nem bánta volna, ha neki is olyan szigetelt síruhája van, mint Ernie-nek. Meg egy pár fűzős bakancsa, a vékony cipzáros cipő helyett.
Maguk mögött hagyták a Cherokee-t, s elindultak az útra merőlegesen a lejtős mezőn, folytatták vizsgálódásukat a Thunder Hill külső kerítése mentén. A magas, árammal teli kerítés, tetején visszahajló szögesdróttal, kivezetett a fák közül; s aztán már nem párhuzamosan futott a megyei úttal, hanem kelet felé fordult a völgy alja felé. A hó legalább tizenöt centi vastag volt, de még nem lepte el a bakancsukat. Eltrappoltak kétszáz métert egy pontig, ahonnan láthatták a távolban a hegyoldalba ékelt, hatalmas, bombabiztos kapukat.
Dom nem látta jelét fegyvereseknek, vagy őrkutyáknak. A kerítés túloldalán a hóban nem voltak lábnyomok, ami azt jelentette, hogy senki sem járkál rendszeres időközönként arrafelé.
- Egy ilyen helyen nincs hanyagság - mondta Ernie. - Tehát ha nem járőröznek, akkor a kerítésen belül kőkemény elektronikus biztonsági rendszer telepítettek.
Dom visszapillantott az út felé, kicsit aggasztotta, hogy a furgon utasai valamit mesterkedhetnek a Cherokee-val. Ezúttal látott valamit, egy sötétruhás férfi merev sziluettjét. A fickó nem ment a Cherokee közelébe, úgy tűnt, a kocsi egyáltalán nem érdekli. Mozdulatlanul állt kétszáz méterrel fölöttük és őket figyelte.
Ernie is észrevette a férfit. A Winchestert a hóna alá kapta és a szeméhez emelte a látcsövét, mely szíjon lógott a nyakában.
- Katona lehet. Legalábbis katonai télikabátot visel. Csak figyel minket.
- Az ember azt hinné, diszkrétebben csinálnák.
- Ilyen terepen senkit nem lehet diszkréten követni. Azonkívül azt akarja, lássuk, mi van nála, csak hogy tudjuk, a puskáink nem ijesztik meg.
- Hogy érted? - kérdezte Dom. - Miért, mi van nála?
- Egy belga FN géppisztoly. Iszonyú jó fegyver. Hatszáz lövést is leadhatunk vele percenként.

Ha Wycazik atya nézte volna a híreket, már előző este hallott volna Calvin Sharkle-ről, mert a férfi volt a középpontja az elmúlt huszonnégy óra híreinek. Azonban ő már évek óta nem nézett híreket, mert úgy látta, hogy a hírek irgalmatlan leegyszerűsítése bugyuta dolog, és hogy kizárólag erőszakra, szexre, gyászra és emberi nyomorúságra összpontosítani erkölcstelen. Ezért a rendőrségi kordon mögött álldogáló tömeg tagjaitól szerzett információkból kellett összeraknia a történetet.
Cal Sharkle hónapok óta olyan... furcsán viselkedett. Általában jó kedélyű és kellemes ember volt az egyedül élő agglegény, akit mindenki kedvelt az O'Bannon Lane-en, aztán váratlanul morcossá, sőt dühöngővé vált. Elmondta a szomszédoknak, hogy nagyon nyomasztó érzései vannak, hogy azt hiszi, "valami fontos és borzasztó dolog fog történni". Túlélésre felkészítő könyveket és magazinokat kezdett el olvasni és a világvégét emlegette. És szörnyű rémálmok gyötörték.
December elsején abbahagyta a sofőrködést, eladta a teherautóját, közölte a szomszédokkal és a rokonaival, hogy küszöbön a vég. El akarta adni a házát, vásárolni egy hegyi birtokot, mindentől távol, felépíteni egy bunkert, ahogy azokban a túlélési magazinokban látta. - De nincs idő - mondta a húgának, Nan Gilchristnek. - Tehát ezt a házat fogom felkészíteni az ostromra. - Nem tudta, mi fog történni, nem értette saját félelme forrását, mert nem az atomháborútól félt, nem is orosz támadástól, gazdasági összeomlástól, ami általában a túlélés-buzikat aggasztotta. - Nem tudom, pontosan micsoda... de valami különös és borzalmas fog történni - mondta a húgának. Mrs. Gilchrist orvoshoz vitte, aki egészségesnek találta, szerinte csak a munkájából adódó stressztől szenved. De karácsony után az addig bőbeszédű Calvin szűkszavú lett és gyanakvó. Január első hetében kikapcsoltatta a telefonját, amit így magyarázott: - Ki tudja, hogyan kapnak el, mikor értünk jönnek? Lehet, hogy a telefonon keresztül is meg tudják csinálni. - De nem tudta vagy nem akarta megmondani, kik azok az "ők".
Senki sem tartotta veszélyes embernek Calt. Egész életében békés, kedves fickónak ismerték. Újkeletű különcködése ellenére senki sem hitte, hogy erőszakos cselekedetre ragadtathatja magát.
Aztán, tegnap reggel 8:30-kor Cal meglátogatta Wilkersonéket a szemközti házban, akikkel régen nagyon jóban volt, de akiktől az utóbbi időben eltávolodott. Edward Wilkerson elmondta a riportereknek, mit mondott neki Cal: - Idefigyelj, nem tudok önző lenni ebben a dologban. Én felkészültem, ti meg itt álltok védtelenül. Amikor azok eljönnek értünk, Ed, szeretném, ha te és a családod nálam húzná meg magát. - Amikor Wilkerson megkérdezte tőle, kik azok az "azok", Cal azt felelte: - Azt nem tudom, hogy fognak kinézni, vagy minek fogják nevezni magukat. De valami rosszat fognak tenni velünk, talán zombivá változtatnak mindenkit. - Cal Sharkle biztosította Wilkersont, hogy rengeteg fegyvere és lőszere van és már erőddé alakította át a házát.
Wilkerson igyekezett barátja kedvében járni, de megriadt, amikor a fegyverekről hallott, ezért amint a férfi távozott, felhívta a húgát. Nan Gilchrist fél tizenegykor érkezett meg a férjével együtt és megnyugtatta az aggódó Wilkersont, hogy ráveszi Calt, vizsgáltassa ki magát. De miután Ő és Mr. Gilchrist bementek a házba, Ed Wilkerson úgy ítélte meg, talán segítségre lesz szükségük, így szólt egy másik szomszédnak, Frank Krelkynek és együtt vonultak a Sharkle-házhoz, hogy segítsenek, amiben tudnak.
Wilkerson arra számított, hogy Mr., vagy Mrs. Gilchrist fog ajtót nyitni, de maga Cal jött le. Zavart volt, már-már hisztérikus - kezében egy félautomata lőfegyvert tartott. Azzal vádolta szomszédait, hogy már zombikká váltak. - Átváltoztatok - ordította Wilkersonnak és Krelkynek. - Ó, Istenem, látnom kellett volna. Tudnom kellett volna. Mikor történt? Mikor szüntetek meg embernek lenni? Istenem, és most eljöttetek, hogy elkapjatok mindenkit. - Aztán, rémülten felüvöltött és tüzet nyitott. Az első lövés torkon találta Krelkyt, olyan közelről és olyan szögben, hogy szinte lefejezte. Wilkerson futásnak eredt, egy golyó eltalálta a lábát, amint elérte Sharkle előkertjének kis kőfalát, elesett, úgy tett, mintha meghalt volna, ez mentette meg az életét.
Wycazik atya a tömegben egy fiatalembertől hallotta az utolsó fejezetet. A férfit Roger Hasterwicknek hívták, "ideiglenesen munkanélküli kotyvasztóművész"-nek mondta magát, amiből Stefan gyanította, hogy állásából kipenderített bárpincér. Szeme zavarbaejtően csillogott, ami lehetett ittasság, kábítószer-használat, alváshiány vagy pszichopátia jele, illetve mind a négyé együttvéve, de információi részletesek voltak, s látszólag helyesek: - Tehát a zsaruk lezárják a háztömböt, evakuálják az embereket a házaikból, aztán megpróbálnak beszélni a Cápával. De nincs telefonja, tudja, amikor megafont használnak, arra nem válaszol. A zsaruk úgy gondolják, a húga és a sógora még bent van, élnek, túszok, szóval senki nem akar elhamarkodott lépéseket tenni.
- Bölcs dolog - jegyezte meg zordan Wycazik atya, aki valahogy egyre hidegebbnek érezte ezt a téli napot.
- Bölcs, bölcs, bölcs - hajtogatta türelmetlenül Roger Hasterwick, mint aki nem szereti, ha félbeszakítják- - Szóval a végén, amikor már csak fél óra volt sötétedésig, elhatározzák, hogy beküldik a SWAT-kommandót, Könnygázt dobnak be, az osztag lerohanja a házat, de ez csak olaj a tűzre. Sharkle már hetek óta dolgozott a házon, csapdákat állított fel. A zsaruk egyre-másra botlanak el a vékony zsinegekben, amelyek mindenhol ki vannak feszítve, az egyik betöri a fejét; nem hal meg, de az biztos, hogy benga marad. Aztán, Krisztusom, Sharkle tüzet nyit rájuk, mert ugyanolyan gázálarcot visel, mint azok és csak várt, mint macska az egérre. Lelő egy rendőrt, egyet megsebesít, aztán lemegy a pincébe, s magára csukja az ajtót, és senki sem tud utánamenni, mert nem átlagos pinceajtó ám, hanem acél. De nemcsak az, hanem a külső pinceajtó is acél, s a pinceablakokra is acéltáblákat helyezett fel belülről, egyszóval patthelyzet alakult ki, mint látja.
Stefan számítása szerint két ember halt meg, s hárman sebesültek meg.
- A zsaruk nagyon gyorsan visszahúzták a szarvukat - mondta Hasterwick. - Úgy döntöttek, kivárják az éjszakát. Ma reggel, Sharkle félrehúzza az egyik pinceablakról az acélzsalut és mindenféle baromságot kezd kiabálni, őrült, vad dolgokat, de aztán visszazárja az ablaktáblát megint, azóta semmi. Remélem, hamarosan csinál valamit, mert hideg van és kezdek unatkozni.
- Miket kiabált? - kérdezte Stefan.
- Mi van?
- Miféle őrültségeket kiabált a pinceablakból?
- Nézzük csak, mit is... - kezdte Hasterwick, de félbehagyta mondókáját, amikor észrevette, hogy hírfoszlányok kezdenek terjedni a tömeg széléről, amelyek felvillanyoznak mindenkit. Emberek jöttek el a kordon mellől, némelyik szaporán lépkedett, mások egyenesen szaladtak. Hasterwick megragadott egy borvirágos arcú, vadászkalapos férfit. - Mi az? Mi történik?
A vadászkalapos szinte futtában magyarázta:
- Az egyik manusnak van itt egy mikrobusza, benne egy rádió, amivel rá tud hangolni a rendőrségi hullámhosszra. Ott hallotta, arra készülnek, hogy letörlik Sharkle-t a térképről! - Sikerült kitépnie magát Hasterwick kezéből és elrohant. Hasterwick utánasietett.
Wycazik atya a menekülő sokaságot figyelte egy ideig. Aztán körülnézett a még ott maradt tíz-tizenkét nézelődőn, a kordont őrző rendőrökön. Megint csak halál, gyilkolás. Érezte, hogy ez közeledik. Valamit tennie kell, hogy megakadályozza. De nem tudott gondolkodni. Megbénult a félelemtől. Egészen mostanáig a megoldatlan rejtély pozitív oldalát látta csak. De most látta a sötét oldalt is és ez megrázta.
Végül elindult és a többiek után sietett. Az emberek egy háztömbnyivel odébb gyűltek össze, egy metálkék Chevrolet busz körül, amelynek egy kaliforniai tenger partot ábrázoló festmény volt az oldalán. A tulajdonos hatalmas termetű, nagyszakállú férfi volt, a kormány mögött ült, kinyitotta mindkét ajtót és jól feltekerte a hangerőt a rendőrségi hullámsávra beállított rádión.
Az egy-két percen belül bekövetkező támadási terv lényeges elemei világosak voltak. A SWAT-alakulat már elfoglalta helyét Sharkle házának emeletén. Kicsi, de precíz plasztikbombákkal lerobbantják az acélajtó zárszerkezetét, de csak annyira, hogy szilánkok ne vágódjanak az alagsorba. Ugyanakkor egy másik töltettel egy másik csapat berobbantja a külső pinceajtót, s még el sem oszlik a füst, a két csoport beviharzik a pincébe és egy átkaroló hadmozdulattal elkapja Sharkle-t. A stratégia borzalmasan veszélyes volt, rendőrökre és túszokra egyaránt, de a hatóságok úgy vélték, sokkal nagyobb lenne a veszély, ha halogatják az akciót.
Ahogy Wycazik atya a rádión át érkező, recsegő hangokat hallgatta, hirtelen rájött, hogy meg kell állítania a támadást. Mert a mészárlás sokkal komolyabb lesz, mint azt bárki is sejti. Át kell engedniük a kordonon, hogy beszélhessen Cal Sharkle-lel. Most, azonnal. Visszarohant az O'Bannon Lane elejéhez. Fogalma sem volt, mit mondhatna Sharkle-nak. Talán valami olyasmit, hogy nincs egyedül.
Hirtelen távozása miatt a tömeg azt hitte, hogy hallott, vagy látott valamit. Még félúton sem járt, amikor a jobb erőben lévők kezdték elhagyni, izgatottan kiáltozva. Fékek csikorogtak, dudák harsantak fel. Néhány csattanást is hallani lehetett, ahogy néhány lökhárító egymásnak koccant. Stefant ide-oda taszigálták a rohanó emberek, aztán akkorát löktek rajta, hogy elesett. Senki sem állt meg, hogy segítsen. Úgy tűnt, a levegő is besűrűsödött az állatias vérszomjtól. Stefan elborzadt: Ilyen lehet a pokolban, Örökké rohanni az őrült és össze-vissza zagyváló csőcselék közepén.
Mire Stefan elérte a rendőrségi kordont, az őrjöngő tömeg összezsúfolódott a rendőrautók és az útelzáró bakok előtt. Stefan közéjük furakodott, kétségbeesetten próbált utat vágni magának, de visszalökték, hiába hajtogatta, hogy pap, senki nem figyelt rá, de nem tágított és végül ott volt a hullámzó sokaság elején.
A rendőrök dühösen ordítoztak a csőcselékkel, hogy húzódjanak hátrébb, letartóztatással fenyegetőztek, előhúzták a gumibotjaikat és leengedték sisakjuk arcvédőjét. Wycazik atya felkészült rá, hogy hazudni fog, hogy bármit megtesz, csak a rendőrség elhalassza a támadást, hogy azt mondja nekik, ő Sharkle gyóntatója, hogy tudja, mi a probléma, mint ahogy azt is, mivel vegye rá Sharkle-t, hogy megadja magát. Felhívta magára az egyik rendőr figyelmét, aki ráparancsolt, hogy lépjen hátrébb.
- Pap vagyok!
De a tömeg előrelendült, nekinyomta Stefant az egyik baknak, a kordon felborult.
 Egy pillanattal később két kis robbanás rázta meg a levegőt, az elsőt a másodperc törtrésze után követte a második. A tömeg megdermedt, mert tudták: a SWAT-kommandó robbantott. Egy harmadik detonáció követte az első kettőt, hatalmas, pusztító robbanás, amit a járdán is érezni lehetett, Deszkadarabok és szilánkok szálltak Sharkle házából a téli égbolt felé. A tömeg felkiáltott. De most nem előre lendült, hanem visszahúzódott, mintha hirtelen ráébredt volna, hogy a halál olyan sport, amely nemcsak nézőket, de résztvevőket is kíván.
- Bombája volt! - kiáltotta az egyik rendőr a kordonból. - Uramatyám, Sharkle-nak volt egy bombája a házban! - A mentőautóhoz fordult, amelyben ott várakoztak az orvosok, aztán rájuk rivallt. - Menjenek! Menjenek!
A vörös villogó kigyúlt a mentőautó tetején, s a kocsi elviharzott a romba dőlt ház felé.
Wycazik atya, a félelemtől reszketve megpróbálta futva követni, de az egyik rendőr megragadta és rákiáltott:
- Hé, menjen innen vissza a fenébe.
- Pap vagyok. Valakinek talán szüksége van az utolsó kenetre.
- Atyám, az se érdekel, ha maga a római pápa. Nem tudjuk biztosan, hogy Sharkle meghalt-e.
Wycazik atya bénultan engedelmeskedett, bár a detonáció ereje nem hagyott kétséget afelől, hogy Cal Sharkle meghalt. A húga és a sógora. És a SWAT-kommandó legtöbb tagja. Hányan, összesen? Öten? Hatan? Tízen?
Céltalanul tört utat magának a tömegen át, amikor észrevette Roger Hasterwicket, a furcsán csillogó szemű, munkanélküli bárpincért. Egyik kezét Hasterwick vállára tette és megkérdezte tőle:
- Mit kiabált ma reggel a rendőröknek?
- Tessék? Mi van? - pislogott rá Hasterwick.
- Mielőtt elváltunk volna, azt mesélte éppen, hogy Calvin Sharkle félrehúzta az egyik fémzsalut a pinceablakról, és egy csomó vad dolgot kiáltozott. Mit mondott pontosan Sharkle?
Hasterwick arca felragyogott:
- Ó, igen, igen. Igazán fura volt, tudja, százszázalékosan agyahunyt duma. - Az állát dörzsölgette, hogy minél pontosabban vissza tudjon emlékezni az őrült szavakra. Aztán elvigyorodott és Stefan legnagyobb örömére elismételte Sharkle kántálását.
Stefan nemcsak hogy nem élvezte az előadást, de minden másodperc csak egyre jobban meggyőzte, hogy Calvin Sharkle nem volt őrült. Zavarodott, az igen, és rémült, az agymosás keltette stressz és memóriablokkja összeomlása miatt, de nem őrült. A Tranquillity Motelben történtek, a csodaszámba menő gyógyítások és telekinetikus jelenségek fényében eltűnődött, hogy lehet valami igazság azokban a vádakban, amiket a szerencsétlen kiabált ki a pinceablakon. Összerázkódott.
- Hé, komolyan ne vegye, az istenért - mondta Hasterwick, látva Stefan reakcióját. - Csak nem gondolja, hogy igaz, amit mondott? A fickó félcédulás volt. Hiszen felrobbantotta magát, nem igaz?
Stefan Wycazik már reggel sejtette, hogy még a nap vége előtt úton lesz Nevadába. A Mendozáék lakásában és a Halbourg-család házában történt események csak olajat jelentettek a tűzre, s kíváncsisága még inkább felébredt, s tudta, csatlakoznia kell az Elko megyében összegyűlt csoporthoz.
Ha csak a fele igaz annak, amiket Sharkle kiáltozott, Stefannak el kell mennie Nevadába, s nem csupán azért, hogy tanúja legyen egy csodának, hanem hogy megtegyen minden tőle telhetőt a Tranquillity Motelben összegyűltek megmentéséért. Egész életében pásztor volt, aki az elkóborolt lelkeket visszaterelte a nyájba. Ezúttal azonban nem pusztán lelkeket, de életeket is mentenie kell. A fenyegetés, amiről Calvin Sharkle beszélt, fizikai veszélyt is jelent, nemcsak szellemit.
Úgy döntött, nem megy vissza a parókiára csomagolni. Egyenesen az O'Hare Nemzetközi Repülőtérre megy és az első Nyugat felé tartó járaton lefoglalja az első szabad helyet.
Édes Istenem, gondolta magában, mit küldtél ránk? Ez lesz az a nagyszerű ajándék, amelyben reménykedtünk? Vagy olyan sorscsapás, ami elhalványítja a bibliai katasztrófákat?

Ginger és Faye a délelőtt nagy részét Elroy és Nancy Jamison társaságában töltötte, azzal az ürüggyel, hogy Ginger - akit Faye egy régi barátjának a lányaként mutattak be - nyugatra költözik egészségi okokból és mindent meg akar tudni Elko megyéről. Jamisonék nagy lokálpatrióták voltak, amatőr helytörténészek és lelkesen beszéltek a megyéről, különösen Lemoille Valley szépségeiről.
Valójában, közvetve és közvetlenül, Ginger és Faye annak a jeleit keresték, hogy Elroy és Nancy nem szenvednek-e az összeomló memóriablokk hatásaitól. De semmi ilyesmit nem tapasztaltak.
A mikrobuszban, ahogy elindultak a Jamison-ház elől, mindketten hallgattak egy darabig, Ginger sejtette, hogy Faye is ugyanarra gondol, mint ő: hogy vajon az a kocsi még mindig ott parkol-e az út mentén. Ernie és Dom felfegyverkezett a Thunder Hill-i Raktárbázishoz tett kirándulásra. Azonban senki nem gondolta, hogy Faye és Ginger is komolyabb veszélybe kerülhet. Ginger, mint sok csinos, nagyvárosi, egyedül élő nő, tudta, hogyan kell a pisztollyal bánni, és Faye pedig, mint jó tengerészgyalogos-feleség, szabályosan szakértő volt, de ennek semmi hasznát nem vették, ha egyszer nincsenek fegyvereik.
Jamisonék félmérföldes bekötőútjának csak a feléig értek, amikor Faye megállította a mikrobuszt az összeboruló fenyőfák árnyékában.
- Valószínűleg melodramatikusnak fogok hatni - mondta. Kipattintott pár gombot a kabátján, és benyúlt a pulóvere alá. - És nem sokra jutunk velük, ha pisztolyokat szegeznek a fejünkhöz. - Elmosolyodott, két hosszú kést húzott elő és lerakta őket maga mellé az ülésre.
- Honnan szedted ezeket? - kérdezte Ginger.
- Kiharcoltam, hogy törölgethessek, amikor Nancy mosogatott. Miközben elpakoltam az evőeszközöket, elcsentem ezeket. Nem akartam nyíltan fegyvert kérni tőlük. - Felemelte az egyik kést. - Jó hegyes vége van. És éles. Ha leszorítanak az útról és áthurcolnak a saját kocsijukba, kivárhatjuk a megfelelő pillanatot, aztán megkéseljük valamelyik nyomorultat.
- Vettem az adást - mondta Ginger. Elmosolyodott és megrázta a fejét. - Remélem, lesz rá alkalom, hogy megismerkedj Rita Hannabyvel.
- Ő a bostoni barátnőd, ugye?
- Igen. Ritával nagyon hasonlítotok egymásra, azt hiszem.
- Én és egy felső tízezerbeli hölgy? - nézett rá Faye kétkedően. - El sem tudom képzelni, mi közös lehet bennünk.
- Először is, olyan higgadtság, olyan derű van bennetek, bármi is történik.
Faye visszatette a kést maga mellé az ülésre:
- Ha az ember katonafeleség, akkor vagy megtanul az árral haladni, vagy beleőrül.
Megtették az utolsó negyed mérföldet a bekötőúton, és kiértek a megyei útra. A közelgő vihar félhomályba burkolta a tájat.
A barnászöld autó még ott parkolt a túloldalon. Két férfi ült benne. Kifejezéstelen arccal néztek Gingerre. A lány egy hirtelen Ötlettől vezérelve odaintegetett nekik. Nem intettek vissza.
A kocsi követte őket.

Miles Bennell belesüppedt a nagy fotelbe szürke, fémből készült íróasztala mögött, vagy baktatott az irodájában, miközben válaszolt a kérdésekre, olyan hangon, ami néha szórakozottan ironikus volt, de Miles Bennell sosem nyugtalankodott, soha nem látszott ijedtnek, nem lett dühös, ahogy más ember ugyanabban a szituációban. Leland Falkirk ezredes gyűlölte őt.
A helyiség egyik sarkában álló összekarcolt asztalnál Leland lassan átrágta magát egy halom személyi aktán, a civil tudósok aktáin, akik kutatásokat végeztek és kísérleteket folytattak a hatalmas, fakapus barlangban, ahol július 6-a titkát rejtegették. Azt remélte, leszűkítheti a potenciális árulók körét, ha kideríti, melyik férfi vagy nő járt New Yorkban abban az időpontban, mikor a két levélkét és a polaroidképeket postára adták Dominick Corvaisis Laguna Beach-i címére. Utasította Thunder Hill biztonsági személyzetét, hogy végezzék el ezt a munkát vasárnap, ők ezt állítólag meg is tették, de nem találtak semmit. De annak a fényében, hogy mekkora baklövéseket követtek el a nyomozás során - s ide tartozik a két elromlott hazugságvizsgáló gép - már nem bízott bennük sem, ahogy Bennell-ben és a többi tudósban sem. Neki kellett elvégeznie a munkát.
De Leland azonnal problémákba ütközött. Először is, az utóbbi másfél évben túl sok nyomorult civilt vontak be a dologba. Harminchét férfit és nőt, akik olyan területekre specializálódtak, melyekre szükség volt a Bennell által kiagyalt kutatási programhoz. Ez összesen harmincnyolc civil, Bennell-lel együtt. Csoda, hogy harmincnyolc "értelmiségi", a katonai fegyelem teljes hiányában, ilyen hosszú ideig meg tudott tartani bármilyen titkot, különösen egy ilyen jellegűt.
S ami még ennél is rosszabb, csak Bennell és hét másik vett részt a kutatásban teljes munkaidőben - ők felhagytak minden más tevékenységgel, lényegében itt éltek Thunder Hillen. A másik harmincnak viszont mind volt családja és egyetemi katedrája, melyet nem tudtak túl hosszú időre elhagyni, tehát úgy jöttek-mentek, ahogy az időbeosztásuk engedte, néha egy-két napig maradtak, vagy néhány hétig, de két hónapnál sohasem tovább. Ezért hosszú és fáradságos munka volt utánajárni annak, hogy melyikük mikor járt New Yorkban.
Ennél is súlyosabb, hogy a teljes munkaidőben dolgozó tudósok közül hárman is New Yorkban voltak decemberben, köztük Dr. Miles Bennell is. Röviden, a gyanúsítottak listája legalább harminchárom főre rúgott, egyedül a tudományos személyzetből.
Leland gyanakvással tekintett a komplexum biztonsági személyzetére is, pedig csak Fugata őrnagy és szárnysegédje, Helms hadnagy tudta, mi történik a tiltott barlangban. Vasárnap, nem sokkal azután, hogy Fugata elkezdte a tudóscsapat kikérdezését, rájöttek, hogy a poligráf elromlott és nem tud megbízható eredményeket rögzíteni. Tegnap felküldtek egy új gépet Shenkfieldből, ami szintén hibásnak bizonyult. Fugata azt állította, a második gép már akkor rossz volt, mikor megérkezett Shenkfieldből, de ez baromság.
Egy belső ember látta a jelentéseket, melyek szerint a szemtanúk memóriablokkja összeomlani látszik. Elhatározta, hogy kiaknázza a lehetőséget, tovább ösztökélte őket titokzatos üzenetekkel és polaroidképekkel, melyeket az aktákból lopott el. A rohadék majdnem megúszta, de ahogy a helyzet melegedni látszott, tönkretette a hazugságvizsgálókat.
Leland egy percre abbahagyta a személyi akták átolvasását és felnézett Bennellre, aki a kis ablaknál állt:
- Doktor, legyen olyan jó és segítsen, hogy belelássak egy tudós agyába.
Bennell elfordult az ablaktól:
- Természetesen, ezredes.
- Minden önnel dolgozó tudós ismeri a CISG jelentést, amely hét évvel ezelőtt készült. Ismerik a szörnyű következményeket, amelyek megeshetnek, ha nyilvánosságra hozzuk a felfedezéseinket. Tehát miért lenne bármelyikük is olyan felelőtlen, hogy aláássa a terv biztonságát?
Dr. Bennell magára öltötte a komoly aggodalom álarcát, de Leland kihallotta a felszín alól a megvetést:
- Némelyek nem értenek egyet a CISG következtetéseivel. Ezek úgy gondolják, hogy a felfedezések nyilvánosságra hozatala nem járna katasztrófával, a CISG alapvetően téved és túlságosan ehtista álláspontot képvisel.
- Nos, én hiszem, hogy a CISG jelentése nem téved. És ön, Horner hadnagy?
- Egyetértek önnel, ezredes - felelte Horner, aki az ajtó közelében ült. - Ha a hírek közzé akarnánk tenni, akkor csak lassan, nagyon lassan tehetjük, hogy az emberek felkészülhessenek. Akár tíz év is eltelhet. És még akkor is...
Leland bólintott és újra Bennell-hez intézte a szavait:
- Nekem nagyon rossz, de realista véleményem van az embertársaimról, doktor, tudom, milyen szerencsétlenül reagálnának az új világra, ami a felfedezések nyilvánosságra hozatala után kezdődne. Káosz. Politikai és társadalmi felfordulás. Éppen úgy, ahogy az a CISG jelentésben le van írva.
- Joga van véleményt alkotni - mondta Bennell vállat vonva. De a hangsúly azt sugallta: Bár a véleménye tudatlan, arrogáns, és szűklátókörű.
- És ön, doktor? - hajolt előre a székében Leland. - Ön hisz abban, hogy a CISG jelentésnek igaza volt?
- Nem én vagyok az embere, ezredes - mondta kitérően Bennell. - Nem én küldtem azokat az üzeneteket és fotókat...
- Oké, doktor, akkor volna olyan szíves támogatni erőfeszítéseimet, hogy a kutatásban részvevő összes személyt kihallgathassam igazságszérum segítségével?
- Nos, lesznek, akik tiltakozni fognak ez ellen - ráncolta a homlokát Bennell. - Ezek az emberek szuperintelligensek, ezredes. A szellemi élet az elsődleges életük, s nem fogják kockáztatni, hogy alávessék magukat különböző szereknek, amelyeknek káros hatásai is lehetnek az elméjükre.
- Ezeknek a szereknek nincsenek ilyen hatásaik. Biztonságosak.
- Legtöbbször azok, talán. De lesznek az embereim között olyanok, akiknek erkölcsi ellenvetéseik lesznek a droghasználat miatt - még ha a cél érdemes is erre.
- Doktor, szorgalmazni fogom a drogok segítségével folytatott kihallgatásokat mindenkinél, akik tudnak a titokról, s azoknál is, akik nem. Követelni fogom Alvarado tábornok jóváhagyását. - Alvarado volt a Thunder Hill Raktárkomplexum hadtestparancsnoka, egy irodakukac, aki a karrierjét a hátsó felének köszönheti. Leland őt sem szerette jobban, mint Bennellt. - Ha a tábornok jóváhagyja és ha a maga bármelyik embere visszautasítja a közreműködést, kemény leszek. Ez önre is vonatkozik, ha nemet mond. Ért engem?
- Ó, tökéletesen - mondta Bennell, még mindig nyugodtan.
Az ezredes undorodva lökte félre a maradék személyi aktát:
- Ez így rohadt lassan megy. Nekem gyorsan kell az áruló, nem egy hónap múlva. Jobb, ha megjavítjuk a poligráfot. - Már-már felállt, de visszaült, mintha eszébe jutott volna még valami, bár valójában csak ez járt a fejében, mióta belépett a komplexumba. - Doktor, mi a véleménye a Croninnal és Corvaisis-szel kapcsolatos fejleményekről? A hihetetlen gyógyulásokról, s arról a másik bizarr jelenségről? Mire következtet?
Bennell végre erős és őszinte érzelmeket mutatott. Levette összekulcsolt kezeit a tarkójáról és előrehajolt a székében:
- Biztos vagyok benne, hogy ez halálra rémiszti magát, ezredes. De kell lennie egy kevésbé kataklizmikus magyarázatnak, mint amihez Ön úgy ragaszkodik. A maga egyetlen reakciója félelem, holott szerintem ez lehet az emberi faj történetének legnagyszerűbb pillanata. De akármi is a helyzet - mindenképpen beszélnünk kell Croninnal és Corvaisis-szel. El kell mondani nekik mindent és rá kell őket venni, működjenek együtt velünk, hogy egész pontosan kideríthessük, miként tettek szert ezekre a csodás képességekre. Egyszerűen nem semmisíthetjük meg őket, vagy nem vethetjük alá őket egy újabb memóriatörlő programnak, anélkül, hogy megkaptuk volna a válaszokat.
- Ha a Tranquillityből mindenkit belevonunk, elmondjuk a titkot és nem töröljük ki a memóriájukat újra, az álcázás nem fog működni, nem tudjuk fenntartani a látszatot.
- Talán nem - mondta Bennell. - És ha ez a helyzet... akkor el kell mondani a nyilvánosságnak is. A fenébe is, ezredes, a legújabb fejlemények miatt Cronin és Corvaisis tanulmányozása elsőbbséget élvez minden mással szemben, beleértve az ügy elhallgatását. S nem csupán tanulmányozni kell őket... hanem hagyni, hadd fejlesszék ki a többi, esetleg még bennük rejlő képességet. Mikor veszi őket őrizetbe?
- Legkésőbb ma délután.
- Akkor számíthatunk rá, hogy valamikor az este folyamán idehozza őket?
- Igen - mondta Leland és újra felemelkedett a székéből. Vette a kabátját és az iroda ajtajához sétált, ahol Horner hadnagy várakozott. - Doktor, honnan fogja tudni, hogy Cronin és Corvaisis átváltoztak-e, vagy sem? Maga azt hiszi, nincs valódi esély a... megszállottságra. De ha téved, ha már nem egészen emberek, s ha azt akarják, hogy maga ne tudja meg az igazságot, akkor erre hogyan fog rájönni? Nyilvánvalóan be tudnak csapni egy hazugságvizsgáló detektort és nem hatnának rájuk az igazságszérumok sem.
- Ez valóban fogas kérdés - állt fel az asztaltól Miles Bennell, kezét fehér köpenyének zsebébe süllyesztette, s energikus léptekkel sétálni kezdett. - Istenem, ez az igazi kihívás, nem? Azóta dolgozunk a problémán, hogy vasárnap tudomást szereztünk magától Cronin és Corvaisis új képességeiről. Voltak hullámvölgyeink, kétségbe is estünk, de most már úgy gondoljuk, tudjuk a problémát kezelni. Kidolgoztunk orvosi vizsgálatokat, pszichológiai teszteket, néhány trükköt, s ha mindezt összeadjuk, pontosan meg tudjuk mondani, hogy fertőzöttek-e, vagy sem, hogy... emberek-e vagy sem. Én azt gondolom, a maga félelmei teljesen alaptalanok. Először mi is azt gondoltuk, hogy fennáll a megszállottság veszélye, de már több mint egy éve tudjuk, tévedtünk. Azt hiszem, ember létükre is rendelkezhetnek ezekkel az erőkkel. Ők százszázalékosan emberek.
- Nem értek egyet ezzel. A félelmeimnek van alapja. Ha Cronin, Corvaisis és a többiek átváltoztak, és ha azt hiszi, hogy kiszedheti belőlük az igazságot, akkor csak áltatja magát. Ha átváltoztak, akkor magasabbrendűek önnél, akit átverni számukra gyerekjáték.
- Még nem is hallott arról, mit...
- És még valami, doktor. Amire nem gondolt, de amit nekem fontolóra kell vennem. Talán ez segít abban, hogy méltányolja a pozíciómat, amit ez idáig oly kevés szimpátiával szemlélt. Nem veszi észre, hogy mindenkivel szemben gyanakvónak kell lennem, félnem kell, és nemcsak azoktól, akik a Tranquillityben összegyűltek. Amióta tudomást szereztünk ezekről a paranormális erőkről, magától is félek.
Bennell megkövült:
- Tőlem?
- Itt dolgozikvele, doktor. Majdnem minden nap bent van abban a barlangban, minden nap dolgozik a laborban, kísérletezik vele már tizennyolc hónapja. Ha Corvaisis és Cronin néhány órányi kapcsolat után átváltozott, miért ne kéne gyanakodnom, hogy nem változott át másfél év után?
Egy pillanatig Bennell túl döbbent volt ahhoz, hogy megszólaljon.
- De ez a két dolog egyáltalán nem ugyanaz - mondta végül. - Én később kerültem ide. Lényegében... a tűzoltó munkát végeztem el, aki a lángok kíhunyása után jött ide, hogy átszitálja a hamut és kiderítse belőle, mi történt. Megszállottságra, vagy fertőzésre a lehetőség - ha volt egyáltalán - csak a kezdeteknél volt meg, az első órákban, nem később.
- Hogy lehetek biztos ebben? - nézett rá hidegen Leland.
- De laboratóriumi körülmények között, az óvintézkedésekkel...
- Az ismeretlennel állunk szemben, doktor. Nem láthatunk előre minden lehetséges problémát. Ez az ismeretlen természetrajzából fakad. És az ember nem tehet óvintézkedéseket olyasmi ellen, amit nem láthat előre.
Bennell hevesen megrázta a fejét:
- Nem, nem, nem.
- Ha azt hiszi, eltúlzom az aggályaimat, csak hogy bosszantsam magát, akkor megkérdezheti magától, vajon miért ül Horner hadnagy abban a székben ugrásra készen hosszú beszélgetésünk alatt - mondta Leland. - Végül is ő poligráfszakértő, elmehetett volna, hogy megjavítsa az egyiket. De én nem akartam egyedül maradni magával egy helyiségben, Dr. Bennell. Semmiképpen sem.
- Úgy érti, mert talán én, valahogy... - hunyorgott rá Bennell.
Leland bólintott:
- Mert ha maga átváltozott, akkor arra is képes, hogy engem átváltoztasson. Ha kettesben maradunk, megtámad és megfertőz, kiszívja belőlem az emberi lelket és belém tölt valami mást. - Leland összerázkódott. - Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg pontosabban, de mindketten tudjuk, miről beszélek.
- Még azon is eltűnődtünk, hogy ketten elég biztonságban vagyunk-e - mondta Horner hadnagy. Hangja végigmorajlott az alacsony mennyezetű helyiségen, s bizonytalanul megremegtette a fémfalakat. - Magán tartottam a szemem, doktor. Maga észre sem vette, de a kezem mindig a revolverem közelében volt.
Bennell alig bírt megszólalni az elképedéstől.
- Doktor, lehet, hogy azt gondolja, babonás fasz vagyok, idegengyűlölő fasiszta. De nemcsak azért neveztek ki engem erre a munkára, hogy eltitkoljam az igazságot a nyilvánosság elől, hanem azért is, hogy megvédjem őket, és az is a munkám része, hogy úgy készüljek, hogy a legrosszabb elkerülhetetlenül be fog következni.
- Jézus Mária! - fakadt ki Bennell. - Maguk mindketten paranoiásak!
- Számítottam rá, hogy így fog reagálni - mondta neki Leland - akár teljes jogú tagja még az emberi fajnak, akár nem. - Aztán Hornerhez fordult. - Menjünk. Még meg kell javítania egy poligráfot.
Horner kilépett a centrumba, Leland elindult utána.
- Várjon, várjon. Kérem - mondta Bennell. Leland visszanézett a sápadt, szakállas férfira.
- Rendben van, ezredes. Oké. Mondjuk, hogy megértem, miért kell gyanakvónak lennie. Mindazonáltal ez őrület. Semmi esély arra, hogy belém, vagy bármelyik emberembe... beleköltözött volna valami... Semmiképpen sem. De ha kész megölni engem, ha beigazolódna a gyanúja, akkor megöl mindenkit, aki nekem dolgozik, ha úgy érzi, mindannyian "megfertőződtek"?
- Habozás nélkül - vágta rá Leland Őszintén.
- De ha én és az embereim átváltoztak volna, ha mindez lehetséges - és én állítom, hogy nem az - akkor nem veszi észre, hogy ezzel az erővel a Thunder Hill egész személyzete is átváltozhatott? S nem csupán azok, akik tudják, mi van abban a barlangban, de mindenki, katonák és civilek egyaránt, mindenki, beleértve Alvarado tábornokot is.
- Dehogynem - mondta Leland. - Tisztában vagyok vele.
- És hajlandó lenne megölni mindenkit a létesítményben?
- Igen.
- Jézusom!
- Ha el akar menni, akkor ezt verje ki gyorsan a fejéből - figyelmeztette Leland. - Tizennyolc hónappal ezelőtt, számítva az ilyen eshetőségre, betápláltam egy speciális programot a VIGILANT-be. Az utasításomra a VIGILANT működésbe léptethet egy új programot, amely lehetetlenné teszi, hogy bárki elhagyja Thunder Hillt egy különleges kód nélkül. Természetesen én vagyok az egyetlen, aki ismeri a kódot. Bennell testtartása maga volt a felháborodás:
- Úgy érti, végső soron bebörtönözne minket valami ostoba tévképzet miatt?... - kérdezte, aztán hirtelen elhallgatott a felismerés nyomán. Aztán végül kinyögte: - Úristen, csak nem azt akarja mondani, hogy már aktiválta is az új programot?
- De, pontosan - mondta Leland. - Amikor bejöttem, a balkezemmel igazoltam magam az azonosító panelen, nem a jobbal. Ez volt a jel a VIGILANT számára, hogy az új parancs lép életbe. Senki, kizárólag Horner hadnagy és én hagyhatjuk el Thunder Hillt, és ez így marad egészen addig, míg nem ítéljük biztonságosnak a helyzetet.
Leland Falkirk kiment az irodából és olyan elégedett volt magával, amennyire az adott körülmények között lehetett. Tizennyolc hónapba került, de végre össze tudta zúzni Miles Bennell lelki nyugalmát.
Ha úgy dönt, hogy feltár még valamit, akkor teljesen térdre kényszeríti a tudóst. De volt egy titok, amit az ezredesnek meg kellett tartania magában. Már kigondolt egy tervet, hogyan pusztítson el mindent és mindenkit a raktárbázison, abban az esetben, ha úgy ítéli, átváltoztak és már csak maszkként viselik az emberi külsőt. Megvoltak az eszközei, hogy olvadó salakká változtassa a létesítményt, s így állítsa meg a ragályt. A nehézség csupán az, hogy önmagát is el kell pusztítania a többiekkel együtt. De fel volt készülve erre az áldozatra.

Miután Jorja mindössze öt és fél órányi alvás után felébredt, elment zuhanyozni, felöltözött, majd átment a Block-házaspár lakásába. Marcie-t és Jack Twistet a konyhaasztalnál ülve találta. Jorja megállt a nappaliban, még kívül a konyhaajtón, s onnan figyelte őket egy percig. Hajnali 4:40-kor, miután Jorja, Jack és Brondan a nonstop üzletnél randevúzott a második csapattal, s visszatértek Elkóból, Jack a földön ágyazott meg magának, Blockék nappalijában, hogy Marcie ne legyen egyedül másnap reggel, ha Ernie és Faye elmennek. Jorja át akarta vinni a kislányt a saját szobájába, de Jack biztosította, hogy nem bánja, ha gyerekfelügyeletet kell vállalnia, miután Marcie felébred.
- Kedves fiú vagy, Jack Twist.
- Valóságos szent vagyok - húzta ki magát Jack, jelentős mennyiségű öngúnnyal a hangjában.
- Talán a legkedvesebb, akivel valaha is találkoztam
- mondta halálosan komolyan Jorja.
Szilárdan erre a véleményre jutott, mialatt az éjszakai Elko utcáin autóztak Jack Cherokee-jában. A férfi okos volt, szellemes, figyelmes, gyengéd, s különös tehetsége volt ahhoz, hogy másokat meghallgasson. Hajnali fél kettőkor Brendan kimerültségre hivatkozva összekuporodott a hátsó ülésen, s azon nyomban elaludt. Jorja elcsüggedt, hogy a pap velük tartott, de egészen addig nem értette ezt a csüggedtséget, míg Cronin atya el nem aludt; aztán rájött, hogy ellenérzéseinek semmi köze nincs a pap személyéhez, egyszerűen csak együtt akart lenni Jack Twisttel. Miután megkapta, amire tudat alatt vágyott, Jorja egészen Jack bűvöletébe került. Hét évig tartó házassága alatt soha nem folytatott beszélgetést Alannel, mely fele olyan mély lett volna, mint Jack Twisttel, egy férfival, akit még tizenkét órája sem ismert.
Most, ahogy állt Blockék konyhájának ajtajában és Jacket és Marcie-t nézte, felfedezett egy újabb jó tulajdonságot a férfiban. Hogy felszabadultan tud beszélgetni egy gyerekkel, a leereszkedés, vagy az unalom legkisebb jele nélkül, ami kevés felnőttnek sikerül. Tréfálkozott Marcie-val, megkérdezte, mik a kedvenc dalai, filmjei, és segített neki kiszínezni az utolsó holdakat az albumban. De Marcie mélyebb és ijesztőbb transzban volt, mint előző nap. Nem válaszolt Jacknek; a figyelmességét csak egy-egy üres, vagy zavart pillantással jutalmazta, de ez nem szegte kedvét a férfinak.
- Jó reggelt! - nézett fel Jack a vörös holdak albumából, mikor észrevette Jorját. - Jól aludtál? Mióta állsz ott?
- Talán egy perce - felelte Jorja és belépett a konyhába.
- Marcie, köszönj a mamádnak - mondta Jack a kislánynak.
De Marcie nem nézett fel a holdról, amelyet éppen színezett.
Jorja tekintete találkozott Jackével. Együttérzést és aggodalmat látott a férfi szemeiben.
Odament Marcie-hoz, kezét az álla alá helyezte és felemelte a fejét. A kislány anyja szemébe nézett, de csak egy pillanatra, aztán újra befelé fordult. Tekintete borzasztó üresnek látszott.
Jack hátratolta a székét, felállt, s a hűtőszekrényhez ment:
- Éhes vagy, Jorja? Én mindjárt éhenhalok. Marcie evett már, de én megvártalak a reggelivel. - Kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját. - Tojás, angolszalonna, pirítós? Vagy összeüthetnék egy sajtos omlettet, kis petrezselyemmel, hagymával, csipetnyi zöld borssal.
- Szóval főzöl is - állapította meg Jorja.
- Soha nem nyertem díj akat - mondta Jack. - De rendszerint ehető, amit csinálok.
- Eszem, amit te - mondta Jorja, de képtelen volt levenni a szemét Marcie-ról, s ahogy nézte a lányát, étvágya egyre jobban elmúlt.
Amikor Jack elkezdte felütni a tojásokat, Jorja odament hozzá. Bár biztos volt benne, hogy Marcie azt se hallaná, ha kiabálna, suttogó hangon megkérdezte a férfitől:
- Tényleg reggelizett?
- Persze - suttogta vissza Jack. - Egy kis kukoricapelyhet. Egy lekváros pirítóst. Egy kicsit noszogatnom kellett, ez minden.
Jorja megpróbált nem gondolni arra, amit Dom mesélt nekik Zebediah Lomackról, vagy hogy Lomack esete miként függhet össze azzal, ami Alannel történt. De ha két felnőtt ember nem tudott együtt élni azzal a beteg szenvedéllyel, ami a július 6-án történt rejtélyből és az azt követő agymosásból fejlődött ki, milyen esély van rá, hogy Marcie úrrá lesz a szenvedélyén?
- Hé, hé - mondta gyengéden Jack. - Ne sírj, Jorja. A sírás nem fog segíteni senkinek. - Megfogta a lány kezét. - Megígérem, hogy nem lesz semmi baj. Ide hallgass, éppen ma reggel mondta mindenki, hogy milyen remek éjszakájuk volt. Tudod, miért? Mert már az, hogy itt vagyunk, önmagában tovább porlasztja a memóriablokkot és csökkenti a nyomást. Oké, Marcie egy kicsit rosszabb állapotban van, de ez nem jelenti azt, hogy romlik az állapota. Javulni fog. Tudom.
Jorja nem várta az Ölelést, de nagyon jólesett neki. Isten a megmondhatója, mennyire! A férfihez hajolt, s engedte, hogy ölelje, s ahelyett, hogy bután gyengének érezte volna magát, új erő áradt szét benne.
- Egy sajtos omlett, kis petrezselyemmel, hagymával, csipetnyi zöld borssal - súgta a férfi Jorja fülébe, mintha érezné, hogy a lány visszanyerte az étvágyát. - Jól hangzik?
- Ínycsiklandó - mondta Jorja, vonakodva engedte el a férfit.
- S még egy hozzávaló - mondta Jack. - Figyelmeztettelek, hogy nem nagyon nyernék szakácsdíjakat. Mindig belekerül egy darab kis tojáshéj az omlettembe, hiába vigyázok.
- Az a jó omlett titka - nevetett Jorja. - Egy kis tojáshéj, már csak az íz miatt.
A konyhaasztalnál Marcie tovább színezte a holdakat. Csak színezte és színezte őket. És ugyanazt az egy szót mormogta, monoton, megigézett ritmusban.

A kaliforniai Monterey-ben Parker Faine majdnem belegabalyodott egy mérgespók hálójába. Szerencsésnek mondhatta magát, hogy élve mászott ki belőle. Fekete özvegy, az a pók jutott az eszébe Salcoe-ék szomszédjáról, egy Essie Craw nevű asszonyról. Essie Craw hálója egy szép és hatalmas spanyol stílusú ház volt, amely sokkal inkább illett a kaliforniai parti tájképhez, mint Salcoe-ék kolóniai udvarháza. Ahogy Parker körülnézett a helyen, arra számított, hogy kedves és barátságos emberekkel fog itt találkozni, de mikor Essie Craw kijött ajtót nyitni, már tudta, hogy nagy bajban van. Amint az asszony megtudta, hogy Salcoe-ék iránt érdeklődik, szó szerint megragadta a kabátujj ánál fogva, berángatta a házba, mert tudta, hogy akik információt kérnek, gyakran többet tudnak - és Essie Craw úgy élt a pletykákon, ahogy a pók az elővigyázatlan bogarakon, százlábúakon és ászkákon.
Essie valójában nem pókhoz, inkább madárhoz hasonlított. De nem egy ványadt, soványmellű verébhez, hanem egy jóltáplált sirályhoz. Gyors, madárszerű léptekkel járt-kelt, fejét állandóan az egyik oldalra biccentette, mint a madarak, de még gyöngyszemei is madáréra emlékeztettek.
Essie csalódottan vette tudomásul, hogy Parker nem tud semmit a Salcoe-családról, s hogy nincsenek pletykái. De mivel nem is volt a barátjuk, szívesen előadta neki megfigyeléseit, meséit, rágalmait, valamint aljas feltételezéseit. Parkernek még csak kérdéseket sem kellett feltennie. Donna Salcoe, Gerald felesége (Essie szerint) szemtelen fajta volt, túl szőke, túl mutatós, kétszínű. Donna olyan sovány volt, hogy biztosan problémái voltak az itallal, csak folyékony táplálékon élt - vagy anorexiás lehetett. Gerald Donna második férje volt. Essie olyan vadnak, zabolátlannak és szabadosnak festette le a tizenhat éves ikerlányokat, hogy Parker látta maga előtt a Salcoe-ház körül szaglászó fiatal fiúkat. Gerald Salcoe-nak volt három jól menő üzlete - régiségbolt, galériák - a közeli Carmelben, bár Essie nem értette, miként hozhatnak ezek a vállalkozások bármilyen nyereséget, amikor Salcoe egy keményen italozó különc, keményfejű fajankó, akinek semmi üzleti érzéke nincsen.
Parker azért megtudott néhány hasznos dolgot is. A Salcoe-család rögtönzött szabadságot vett ki és elutazott egy hétre a borvidékre, Napa-völgybe, Sonomába, de olyan kétségbeesetten menekültek a vállalkozásaik miatt rájuk nehezedő nyomás elől, hogy nem adták meg a hotel nevét, ahol el lehetne érni őket.
- Gerald vasárnap hívott fel, hogy közölje, elmennek és nem is jönnek vissza huszadikáig, hétfőig - mondta Essie. - Megkért, hogy néha nézzek rá a házra, mint máskor is. Ez nekem nagyon nyűgös, elvárják tőlem, hogy tolvajok, vagy mittudomén micsoda után leskelődjek. Megvan a saját életem, ami persze egyáltalán nem érdekli őket.
- Személyesen nem beszélt egyikükkel sem?
- Nagyon siethettek.
- Látta őket elmenni?
- Nem, bár kinéztem párszor... biztos elmulasztottam őket.
- Az ikrek is velük mentek? - kérdezte Parker. - Nincs most iskola?
- Az egy haladó szellemű iskola, ahova járnak - talán túlságosan is. Azt mondják, az utazás ugyanolyan fontos, mint az iskolai tanulás. Hallott már ilyet?...
- Milyen volt Mr. Salcoe, amikor beszélt vele telefonon?
- Nos... - mondta Essie türelmetlenül -, olyan... amilyen máskor is. De mire gondol?
- Nem volt feszült? Ideges?
Lebiggyesztette apró száját, felszegte a fejét és fényes madárszemei felcsillantak:
- Most, hogy mondja, egy kicsit tényleg furcsa volt. Belegabalyodott a szavaiba párszor, de egész idáig nem gondoltam rá, hogy esetleg ivott. Gondolja, hogy esetleg valami kúrára kellett elutaznia, hogy méregtelenítsék, vagy...
Parker eleget hallott. Felállt, hogy távozzon, de Essie az ajtó elé állt, s megpróbált bűntudatot kelteni benne, amiért nem fejezte be a kávét és még csak meg sem kóstolta a süteményt.
Az asszony követte egészen a kocsifelhajtón álló bérelt autóig. A kis libazöld Tempo egy pillanatra oly gyönyörűnek látszott, mint egy Rolls Royce, mert menedéket adott Essie Craw elől. Ahogy elhúzott onnan, Coleridge-et idézte hangosan:
"Mint aki magányos úton jár Félelemben, rettegésben S egyszer megfordult már De többször nem mer; Mert tudja, egy gonosz lélek Lépked mögötte közel."
Fél órán át kocsikázott a környéken, hogy összeszedje a bátorságát. Végül visszatért a Salcoe-házhoz, s merészen leparkolt a félkör alakú felhajtón, a hatalmas fenyők árnyékában. Az ajtóhoz ment és három percig nyomta a csengőt. De senki sem nyitott ajtót.
Parker végigsétált a verandán, az ablakokat vizsgálgatta. A birtokot eltakarták a fák és a buja növényzet, az utcáról - vagy Essie Craw ablakából nemigen lehetett észrevenni. A függönyök össze voltak húzva, nem lehetett belátni. Arra számított, hogy az üvegen a riasztó árulkodó vezetékeit fogja látni, de nem volt semmi jele elektronikus biztonsági rendszernek.
A veranda végén leugrott, s a ház nyugati oldalához került. Megpróbált két ablakot. Zárva voltak. A ház hátuljánál ismét sövény, virágok vártak rá, s egy hatalmas, téglázott, rácsokkal felszerelt belső udvar, bárral, s drága kerti bútorokkal.
Kabátba bújtatott könyökével beütötte az egyik kis
téglalap alakú táblát az üvegajtón. Kinyitotta az ajtót és
bement. Egy kövezett nappaliszerűségben találta magát.
Megállt és hallgatózott egy darabig. A házban teljes
csend honolt.
Kellemetlenül sötét lett volna, ha a szoba nem a reggelizőbe nyílik, s a reggeliző nem a konyhába, ahonnan fény hatolt el addig az üvegajtóig. Parker elhaladt egy kandalló és egy biliárdasztal mellett - s megmerevedett, mikor észrevette a mozgásérzékelő riasztót a falon. Felismerte, mert egy időben sokfajtát megnézett, amikor riasztót szereltetett a saját házába. Már majdnem menekülésre fogta a dolgot, mikor eszébe jutott, hogy kis piros fénynek kell égnie az egységen, ha működik. A kis égő meg is volt - de nem világított. Nagyon úgy nézett ki, hogy Salcoe-ék nem kapcsolták be, amikor távoztak.
A konyha tágas volt, a legmodernebb eszközökkel volt felszerelve. Innen nyílt az éléskamra és az étkező. A konyhából nem hatolt el ide a fény, így Parker megkockáztatta, hogy felkapcsolja a villanyt.
A nappaliban újra megállt, hallgatózott.
Semmi. A csend olyan mély és síri volt, mint egy kriptában.

Mikor Brendan Cronin a késői ébredés és egy hosszú, forró tusolás után belépett Blockék konyhájába, a kis Marcie-t az asztalnál találta, amint holdakat színez, miközben hátborzongatóan mormog magában. Eltűnődött, vajon meg tudná-e gyógyítani Marcie megszállottságát is. De nem merte megpróbálni.
Jorja felajánlotta, hogy készít reggelit neki is, de Brendan elhárította. Csak egy csésze jó erős kávét kért, tej nélkül.
Ahogy Jack evett, átvizsgálta a négy kézifegyvert, amelyek az asztalon hevertek a tányérja mellett. Kettő közülük Ernie-é volt. A másik kettőt Jack hozta a keleti partról. Se Brendan, se más nem tett megjegyzést a fegyverekre, mert tudták, hogy az ellenség hallhatja őket.
A fegyverek idegesítették Brendant. Talán mert érezte, hogy használni fogják őket, mielőtt véget ér a nap.
Veleszületett optimizmusa elhagyta, nagyrészt, mert nem álmodott az éjjel. Hetek óta ez volt az első zavartalan éjszakája, de számára ez nem volt pozitív fejlemény. A többiekkel ellentétben Brendan-nek kellemes álma volt minden éjjel, ami reményt adott neki.
- Azt hittem, havazni fog - jegyezte meg, ahogy leült az asztalhoz a kávéjával. - Hamarosan fog is - mondta Jack.
Az égbolt úgy nézett ki, mint egy nagy, sötétszürke gránittábla.

Ned és Sandy Sarver, a második váltócsoport, hajnali négykor autózott be Elkóba, hogy találkozzanak Jackkel, Jorjával és Brendannel a nonstop boltnál, aztán reggel fél nyolcig köröztek a városban, mialatt a többiek a Tranquillityben nekiláttak a napi teendőknek. Nyolckor tértek vissza a motelhez, gyorsan megreggeliztek, majd ágyba bújtak, hogy aludjanak néhány órát, hiszen nehéz nap elé néztek.
Két órával később Ned már fel is ébredt, de nem szállt ki az ágyból. Egy darabig heverészett a motelszoba félhomályában és elnézte, hogy alszik Sandy.
Elcserélte volna minden kézügyességét, hogy egyetlen tökéletes mondatban megfogalmazza a lány iránt érzett legmélyebb érzéseit.
Miközben nézte, rájött, hogy a felesége már nem alszik:
- Halottnak tetteted magad? - kérdezte. Sandy kinyitotta a szemét és elmosolyodott:
- Úgy néztél rám, hogy féltem, elevenen felfalsz.
- Pokolian jól nézel ki, kívánatos vagy.
A lány félrelökte a takarókat, kinyújtotta a karját a férfi felé. Azonnal rátaláltak a szeretkezés bársonyos ritmusára, amelynek oly érzéki szakértői lettek az elmúlt évben.
Ahogy egymás kezét fogva feküdtek az ágyban, Sandy így szólt:
- Ó, Ned, egészen biztos én vagyok a legboldogabb nő a világon. Mióta találkoztam veled Arizonában, évekkel ezelőtt, mióta a szárnyaid alá vettél, nagyon boldoggá tettél. Olyan boldog vagyok, hogy ha Isten úgy dönt, ebben a pillanatban elveszi az életemet, nem tiltakoznék.
- Ne mondj ilyeneket - szólt rá a férfi élesen és felkönyökölt. - Nem szeretem, ha így beszélsz. Ettől olyan... babonás leszek. Nem akarom, hogy kísértsd a sorsot.
- Ned, te vagy a legkevésbé babonás férfi, akit ismerek.
- Igen, de ebben a helyzetben másként érzek. Nem akarom, hogy akár gondolj is ilyesmire.
Ned szorosan magához ölelte a lányt, hogy érezze benne az élet lüktetését. Oly közel tartotta, hogy egy idő után már nem érezte Sandy szívének szabályos ütéseit, mert azok már szinkronba kerültek saját szívének dobbanásaival.

A Salcoe-család házában Parker Faine elsősorban két dolgot keresett, amivel kielégíthette volna Dom kíváncsiságát. Először is, reménykedett abban, hogy talál valamit, ami bebizonyítja, hogy a család valóban elutazott Napa-Sonomába: ha találna brosúrákat; vagy ha rendszeresen jártak a borvidékre, talán egy címjegyzékben benne lesz a hely telefonszáma, ahol meg szoktak szállni. De Parker inkább arra számított, hogy mást fog itt találni: felfordított bútorokat, vérfoltokat, vagy más bizonyítékot arra, hogy akaratuk ellenére hurcolták el innen őket.
Dom persze csak annyit kért tőle, hogy beszéljen ezekkel az emberekkel. Meg lenne rémülve, ha tudná, Parker milyen messzire ment. De Parker soha nem csinált semmit félgőzzel, élvezte a helyzetet, még akkor is, ha a torkában dobogott a szíve.
A nappalin túl a könyvtár következett. Azután pedig a zeneszoba, amelyben egy zongora állt, kottatartók, székek, két klarinéttok, meg egy gyakorlórúd, amilyet a balettosok szoktak használni. Az ikrek nyilván szerették a zenét és a táncot.
Parker nem talált semmi gyanúsat az alsó szinten, tehát felment a lépcsőn. A földszintről csupán a lépcsősor tetejéig hatolt fel a fény. Azon túl az emeleti folyosó sötétbe burkolózott.
Parker megállt a lépcsőfordulóban.
Csend.
A tenyere nyirkossá vált.
Nem értette, miért szorong. Talán az ösztönei. Lehet, hogy bölcs lenne odafigyelni ezekre az ősi érzékekre.
Amikor felért a folyosóra, végül meghallott valamit. Átmenet volt a sípolás és a ketyegés között és a folyosó végén nyíló szobákból érkezett.
A lépcsők végénél talált egy kapcsolót és felkattintotta a villanyt a folyosón. Újra megállt és mozdulatlanul próbált más neszeket is felfedezni a furcsa, sípolásszerű, monoton hang mellett. De nem hallott semmit. Volt valami ismerős abban a hangban, de nem tudta, mi az.
Kíváncsisága nagyobb volt, mint a félelme. Mindig is szenvedett a krónikus kíváncsiságtól, de ha nem hagyta volna, hogy az vezesse, soha nem lett volna sikeres festő. A kíváncsiság az alkotó elme hajtóereje. Szétnézett a folyosón, aztán óvatosan a sípoló hang forrása felé lépkedett.
A folyosó végén már két eltérő ritmusú ketyegést lehetett megkülönböztetni, de mindkettő az egyik sötét szobából érkezett, melynek ajtaja háromnegyed részig be volt hajtva. Alig bírta visszatartani a késztetést, hogy elmeneküljön, amikor lassan betolta az ajtót. Semmi nem vetette rá magát a sötétből. A sípolás hangosabbá vált, de csak azért, mert az ajtó már nem volt az útban. A szemközti falon halványzöld fényszalagok futottak keresztül az összehúzott függönyön, melyek egy hatalmas ablakot, vagy talán erkélyajtót takartak el. A kísérteties zöld fény forrása a sarokban lapult, bár az ajtóból nem lehetett látni.
Parker felkattintotta a villanyt és belépett a szobába. Azonnal meglátta a Salcoe-ikreket, s egy pillanatig azt hitte, halottak. A hátukon feküdtek a hatalmas franciaágyban, állig betakarva, mozdulatlanul, nyitott szemmel. Aztán Parker rájött, hogy a sípoló hang és a zöld fény EEG és EKG monitoroktól származik, melyekhez a két lány hozzá volt kapcsolva, látta az infúziós állványokat és a csöveket a lányok karjában, tehát Parker tudta, hogy nem haltak meg, csupán agymosáson esnek át. A helyiség egyáltalán nem emlékeztetett gyerekszobára; Parker biztos volt benne, hogy ez a vendégszoba lehet, s hogy a lányokat egyszerűen azért helyezték el itt, mert a kettős ágyban könnyebben szemmel lehetett tartani őket.
De hol vannak a fogvatartók? A szakértők olyan biztosak voltak a drogjaik és a felszerelésük hatásosságában, hogy egyedül merték hagyni a családot, s kiugrottak a közeli McDonald's-ba egy hamburgerre meg sült krumplira? Egyáltalán nem állt fenn a veszélye, hogy az egyik Salcoe, egy világos pillanatában kitépi magából a csövet és elmenekül?
Parker odalépett a hozzá közelebb fekvő lányhoz, belenézett az üres szemekbe. A lány pár percig meredten bámult rá, aztán hirtelen dühösen pislogott tízszer, húszszor, harmincszor, aztán megint hunyorgás nélkül bambult a levegőbe. Nem látta Parkert. Parker egyik kezét megmozgatta a lány szeme előtt, de nem látott semmi reakciót.
Parker ekkor észrevette, hogy fülhallgató van a lány fején, mely a párnán heverő magnetofonhoz volt csatlakoztatva. Közelebb hajolt, felemelte az egyik fülhallgatót és belehallgatott: egy halk, dallamos, szinte behízelgő női hang beszélt: Hétfőn délelőtt jó sokáig aludtam. Ez egy csodás hotel, ahol a személyzet csendes és tisztelettudó, tehát ideális a késői kelőknek. Ez valójában egy countty club, nem egyszerűen hotel, tehát nem úgy megy, mint máshol, ahol a szobalányok lármáznak már, ahogy a nap felkel. Imádnivaló ez a borvidék! Egyszer majd szeretnék ott élni. Mindenesetre, amikor végül felkeltünk, Chrissie és én hosszú sétára indultunk, félig-meddig abban a reményben, hogy belebotlunk egy-két helyes fiúba, de persze nem találkoztunk eggyel sem... A nő hangjának hipnotikus ritmusa borzongásra késztette Parkert. A fülhallgatót visszatette a helyére.
Nyilván a Salcoe-család egy, vagy több tagja kezdett visszaemlékezni arra, ami másfél évvel azelőtt azon a júliusi éjszakán történt a Tranquillity Motelben. Az emlékeket tehát újra vissza kellett nyomni.
Szombaton és vasárnap este Dom ennek egy részét elmagyarázta már Parkernek telefonon. De Parker nem igazán fogta fel a dolog borzalmasságát, amíg nem hallotta azt a szörnyű suttogást a Salcoe-lány fülhallgatójában.
Az ágy lábához ment és a másik lányt is tanulmányozta egy kicsit, akinél szintén a merev semmibe bámulás váltakozott a hirtelen, géppuskaropogás-szerű pislogásokkal. Eltűnődött, hogy okozna-e bármilyen kárt a lányok fizikai, vagy mentális épségében, ha kihúzná a csöveket, lekapcsolná őket a gépekről és segítene nekik kijutni a házból, mielőtt fogvatartóik visszatérnének. Vagy inkább jobb lenne gyorsan keresni egy telefont és hívni a rendőrséget...
Hogy milyen régóta figyelhették már, sosem tudta meg, de hirtelen ráébredt, hogy nincsenek egyedül. Az ajtó felé perdült, ahol éppen két férfi lépett be a szobába. Sötét nadrágot és feltűrt ujjú, kigombolt nyakú fehér inget viseltek, meglazított, félrecsúszott nyakkendőt. Mögöttük az ajtóban állt még egy férfi, szemüveges, s öltönyt viselt és a nyakkendője is rendben volt. Kormányalkalmazottaknak kellett lenniük, mert senki más nem Öltözne így, amikor ilyen gyanús tevékenységgel van elfoglalva.
- Hát te meg ki a fasz vagy? - kérdezte az egyik.
Parker nem kísérelte meg kidumálni magát, nem hivatkozott állampolgári jogaira, egyáltalán nem mondott semmit. Csak tett három sebes lépést az összehúzott függönyök felé, azon imádkozott, hogy egy nagy ablak, vagy üvegajtó nyílik mögöttük, ami széttörik, ha nekirohan. A három férfi felkiáltott meglepetésében, éppen, mikor nekirontott a függönynek, mert nyilván azt hitték, hogy csapdában van. Parker egy gőzmozdony erejével rontott neki a függönynek és ami mögötte volt.
Az emeleti balkonon találta magát, egy vörösfenyő klubfotel és egy üvegtetejű asztal társaságában, amelyeken át is bukfencezett. Még földet sem ért, már fel is pattant és átvetette magát a balkon korlátján, ezúttal azon imádkozott, hogy ne valami ágas-bogas bokor legyen alatta, mely felnyársalja éles és erős ágaival. Csupán három és fél métert zuhant, megütötte magát, de nem tört el egyetlen csontja sem. Gurult néhány métert, majd felpattant és rohant.
Hirtelen, a szeme előtt a levélzet megrezdült és foszlányokra szakadt, de ő csak szaladt tovább, majd fakéreg robbant le egy fenyő törzséről, akkor jött rá, hogy tüzelnek rá. Nem hallott lövéseket. Hangtompítót használtak. Készek voltak megölni, hogy ne tudja elmondani senkinek, mit látott a Salcoe-házban. Következő lépésben valószínűleg sietve elhurcolják innen - vagy megölik - Salcoe-ékat. Ha hívná a rendőrséget, de ha a gyilkosok az Egyesült Államok kormányának ügynökei, a rendőrség kinek a pártjára állna? És kinek hinnének? Egy különc és elég furcsán öltözködő, gyapjas szakállú, loncsos hajú festőművésznek? Vagy három kifogástalan öltözékű FBI-ügynöknek, akik azt állítják majd, hogy törvényes ügyben jártak a Salcoe-házban, s Parker Faine a gonosztevő, akit megkíséreltek letartóztatni. Jézus.
Rohant. Meg sem állt a Tempo mellett, hanem leszaladt egy szűk völgy lejtős oldalán, végig egy keskeny patak köves medre mentén, a fák között, keresztül az aljnövényzeten, fel ugyanannak a völgynek az oldalán, be egy hátsóudvarba, át a gyepen, be egy másik udvarba, végig egy ház mentén, ki az utcára, s aztán abból az utcából egy másikba. Ott lelassított kicsit, hogy ne hívja fel magára a figyelmet, de folytatta kanyargós útját a Salcoe-háztól.
Tudta, mit kell csinálnia. Az a rémületes kép, amit látott, Dom szorult helyzetét még világosabbá tette. Parker tudta, hogy a barátja veszélyben van, mélyen benne egy nagyszabású összeesküvés kellős közepén, de tudni ugyanezt az agyával teljesen más volt, mint tudni és érezni a zsigereiben. Semmi nem maradt a számára, csak az, hogy elmenjen Elko megyébe. Dom Corvaisis a barátja, talán a legjobb barátja.
Vissza kell jutnia valahogy a repülőtérre, elcsípni egy járatot San Francisco felé, s aztán onnan át Nevadába. Amiatt nem aggódott, hogy a reptéren fogják keresni. Nem tudták, kicsoda és valószínűleg feltételezik majd, hogy helybéli. A Tempo kulcsain rajta volt a kölcsönző társaság emblémája, de a kulcs a zsebében lapult. Egy-két órán belül persze a rosszfiúk eljuthatnak a kocsin keresztül a repülőtérre, de addigra ő már úton lesz San Francisco felé menet.
Tovább igyekezett. Egy csendes lakónegyedben meglátott egy tizenkilenc-húsz év körüli fiatalembert egy, a Salcoe-ékénál sokkal szerényebb külsejű ház behajtóján, aki éppen gondosan sikálta egy 1958-as, banánsárga, gondosan helyreállított, hosszú orrú, cápafarkú Plymouth Fury fehér keréktárcsáit. A kölyoknek pontosan olyan frizurája volt, amilyet abban a korszakban viseltek, amelyből a jármű származott. Parker megszólította:
- Figyelj, lerohadt a kocsim, de el kell jutnom a repülőtérre. Nagyon sietek, viszont van ötven dollárom, ha odaviszel.
A kölyök tudta, hogyan kell sietni. Ha nem lett volna elsőrendű sofőr, már az első kanyarban kifaroltak volna és az árokban vagy egy fán kötnek ki, mert kipréselte a lehető legnagyobb sebességet az óriási Fury-ból. De miután élve kerültek ki a harmadik hajtűkanyarból is, Parker tudta, hogy jó kezekben van és megnyugodott egy kicsit.
A repülőtéren vásárolt egy jegyet (az utolsó előttit) az egyik tíz perc múlva induló West Air járatra. Egyfolytában arra számított, hogy megállítják a szövetségi ügynökök, mielőtt a gép felszállhatna. De hamarosan a levegőben voltak San Francisco felé és már más miatt kellett aggódnia: el kell csípnie egy másik gépet, mely San Franciscóból Renoba viszi, mielőtt a nyomára bukkannak.

Jack Twist végigjárta Blockék lakását, s minden ablakból a pusztaságot fürkészte. Ellenséges megfigyelőpontot keresett. Legalább egy csapatnak figyelnie kell a motelt és a bisztrót, s akármennyire jól is álcázták magukat, Jacknek megvolt az eszköze, hogy kiszúrja őket.
New Yorkból hozta magával - a masinát a fegyveres erőknél HS101 Hőanalizátorként ismerték. Olyan alakja volt, mint egy karcsú, filmekből ismert lézerfegyvernek, csak a cső helyett egy öt centi átmérőjű lencsét tartalmazott. Az ember a markolatánál fogva tartotta és úgy kellett belenézni, mint egy teleszkópba. Végigpásztázva a tájat az ember két dolgot látott: a közönséges terep felnagyított képét és a terepen lévő hőforrásokat. Növények, állatok, napsütötte sziklák sugároztak hőt magukból, de a HS101-es komputer különbséget tudott tenni a hősugárzás típusai között és ki tudta szűrni a természetes forrásokat. A szerkezet megmutatta minden huszonöt kilogrammnál súlyosabb élőlény hőkérjét: amelyek nagyobbak voltak, mint egy kutya. Még ha az ellenség ott is lapult a lankák között, fehér síruhában, amelyek elnyelik a test hőjének nagy részét, Jack a szerkezet segítségével akkor is ki tudta szúrni őket.
Tekintélyes időt töltött a moteltől északra húzódó földterület megfigyelésével, amelyen át előző éjjel ő is érkezett, de végül arra a következtetésre jutott, hogy abból az irányból senki nem figyeli őket. Átsétált egy másik szobába, s a nyugati ablakokhoz telepedett. De ott is tiszta volt a kép, így a lakás déli fekvésű részéhez ment. Marcie kiszínezte az utolsó holdat is az albumjában és mikor Jack munkához látott a HS101-essel, vele tartott. Talán azért kedvelte meg, mert a férfi órákat beszélt hozzá, pedig nem kapott választ. Vagy talán félt valamitől, s Jack jelenlétében biztonságban érezte magát.
Egy idő múlva Jorja is csatlakozott hozzájuk és bár ő sem zavarta meg a kérdéseivel, a jelenléte sokkal zavarbaejtőbb volt, mint lányáé. Feltűnően szép nő volt, de ami még fontosabb, Jack megkedvelte őt. Ugy érezte, ez kölcsönös, bár el nem tudta képzelni, hogy mit eszik egy ilyen nő egy hozzá hasonló fickón? Bűnöző volt, olyan arccal, mint egy viharvert cipő, nem beszélve a kancsi szeméről. De legalább barátok lehetnének, az is valami. A nappali szoba ablakaiból végre meglátta, amit keresett: az emberi test által kibocsátott hő pontjait a kopár vidéken. A keresőben, a kép fölött számok jelentek meg, melyek szerint két hőforrásról van szó, tőle délre, körülbelül fél mérföldnyire. Kikapcsolta a HS101-es hőelemző funkcióját és egyszerű távcsőként használta a szerkezetet, ráközelített arra a részre, ahol a hőforrásokat észlelte. Keresgélnie kellett néhány percig, mert a két férfi terepruhát viselt.
- Bingó - mondta végül Jack.
Jorja nem kérdezett semmit, mert tudta a leckét, amit előző nap tanítottak neki: minden, a lakásban elhangzó szó egyenesen az ellenség elektronikus füleibe jut.
A két megfigyelő a hasán feküdt a hideg talajon. Jack látta, hogy távcső van egyikük kezében, de éppen nem használják, tehát nem tudták, hogy Jack éppen őket figyeli az ablakból.
Csak dél felől figyelték őket, ami az ellenség szerint azért lehetett lényeges, mert onnan látták a motel homlokzatát és az odavezető egyetlen utat.
De alábecsülték Jacket.

1:40-kor megjelent az első hópehely. Eleinte csak gyéren szállingózott a hó.
Két órakor Dom és Ernie visszatért a felderítő körútról.
- Tudod, Ernie - mondta Jack -, mikor majd rázendít a vihar, az autópályáról idekanyarodnak majd menedékért, ha meglátják a kocsijainkat ott elől, hiába van kint a "zárva" tábla. Hátra kéne vinni a Cherokee-mat, meg Sarverék furgonját.
Valójában, meggyőződve arról, hogy az ellenség most is kihallgatja őket, Jack a hóban majd elakadó autósokat használta elfogadható magyarázatként, hogy a négykerékmeghajtású járműveket elvigyék az autópályától délre lapuló megfigyelők szeme elől. Később, mikor erősebb lesz a havazás és leszáll a korai sötétség, a Tranquillity család titokban elhagyja a motelt, a hátsó kijáraton.
Ernie sejtette Jack igazi célját; tudta, hogy kihallgatják, tovább játszott. Kimentek Dommal, hogy hátravigyék a járműveket.
A konyhában Ned és Sandy majdnem befejezték a szendvicsek elkészítését és becsomagolását, amit vacsorára szántak.
Most már csak Faye-re és Gingerre kellett várni.
Délután háromnegyed háromra már sűrű lett a hóesés, és hiába állt el a szél, a látótávolság Ötven-száz méterre csökkent. Odakint a zord vidéken a terepruhás megfigyelők valószínűleg összeszedték a felszerelésüket és közelebb húzódtak a motelhez.
Jack egyre gyakrabban nézte meg az óráját. Tudta, hogy gyorsan fogy az idejük. De fogalma sem volt, hogy milyen gyorsan.

Amíg Horner hadnagy megjavította az elrontott poligráfot a biztonságiak irodájában, Falkirk dorgálásban részesítette a raktárbázis biztonsági főnökét és annak jobbkezét - Fugata őrnagyot és Helms hadnagyot - és tudatta velük, rajta vannak a lehetséges árulók listáján.
Még be sem fejezte Fugata és Helms lebaltázását, amikor Alvarado tábornok megérkezett. A tábornok hordóhasú férfi volt, Hatalmas tokával és kolbászokhoz hasonló ujjakkal rendelkezett. Dühtől vörös arccal viharzott be az irodába. Éppen most hallhatta a rossz hírt Dr. Miles Bennelltől:
- Igaz ez, Falkirk ezredes? Komolyan igaz? Az ellenőrzése alatt tartja a VIGILANT-et és foglyot csinált mindegyikünkből?
Leland szigorúan, de olyan hangsúllyal, amit nem lehetett tisztelettelennek ítélni, közölte Alvaradóval, hogy az ő hatásköre beinstallálni a titkos programot a biztonsági komputerbe. Alvarado tudni akarta, ki hatalmazta fel erre, s Leland így válaszolt:
- Maxwell D. Riddenhour tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke és az Egyesített Parancsnokság elnöke.
Alvarado azt felelte, hogy pontosan tudja, kicsoda Riddenhour, de nem hitte el, hogy az ezredes közvetlenül a vezérkari főnök felé jelent ebben az ügyben.
- Uram, miért nem hívja fel és kérdezi meg tőle? - érdeklődött Leland. Elővett egy névjegykártyát a tárcájából és átnyújtotta Alvaradónak. - Ez itt Riddenhour tábornok telefonszáma.
- Én is tudom a vezérkar főhadiszállásának a számát - mondta Alvarado gúnyosan.
- Uram, ez nem a főhadiszállás száma, hanem Riddenhour tábornok titkos otthoni vonaláé. Ha nincs az irodájában, akkor azt kéri, hogy ezen a számon keresse. Elvégre halálosan komoly ügyről van szó, uram.
Alvarado még vörösebb lett és távozott. Tizenöt perc múlva visszatért, de nem paprikavörösen, hanem halottsápadtan.
- Rendben van, ezredes, valóban rendelkezik a hatáskörrel, ahogy állította. Tehát... azt hiszem, ez idő szerint maga Thunder Hill parancsnoka.
- Egyáltalán nem, uram - mondta Leland. - Ön a hadtestparancsnok.
- De ha fogoly vagyok...
- Uram - szakította félbe Leland. - Az ön parancsai elsőbbséget élveznek, amíg nem ütköznek közvetlenül a feladatommal, miszerint garantálnom kell, hogy veszélyes személyek - veszélyes lények - nem szöknek el a Thunder Hill-i Raktárbázisból.
Alvarado elképedve rázta meg a fejét:
- Miles Bennell szerint maga azt az őrültséget vette a fejébe, hogy mi mindannyian... valamiféle szörnyek vagyunk. - A tábornok igyekezett melodramatikus szavakat használni, megpróbálva nevetségessé tenni az ezredest.
- Uram, ahogy ön is tudja, egy, vagy több személy ebből a létesítményből, kerülő úton megkísérelt visszacsalogatni pár szemtanút a Tranquillity Motelhez, nyilván abban a reményben, hogy a szemtanúk vissza fognak emlékezni arra, amit el kellett felejteniük, ami médiacirkuszhoz vezet és rá leszünk kényszerülve, hogy felfedjük a titkot. Ezek az árulók minden bizonnyal csak jó szándékú emberek, talán Bennell stábjából, akik úgy vélik, hogy a közvéleményt informálni kell. De fennáll az a lehetőség is, hogy sötétebb indítékaik is vannak.
- Szörnyek - ismételte savanyúan Alvarado. Mikor elkészült a poligráf, Leland megbízta Fugata
őrnagyot és Hehns hadnagyot, hogy hallgassanak ki mindenkit, akinek tudomása volt a titokról.
- Ha elszúrják - figyelmeztette őket Leland - az a fejükbe kerülhet.
1:45-kor Leland és Horner hadnagy visszatért Shenkfieldbe, kapott néhány rossz hírt, mindegyiket Foster Polnichev, az FBI chicagói irodájának főnöke szállította. Először is, Sharkle életét vesztette Evanstonban, aminek jó hírnek kellett volna lennie, de elpusztult vele a húga, sógora és egy egész SWAT kommandó is. Sharkle házának ostroma központi hírré vált, a végkifejlet iszonyatossága miatt. A vérszomjas média addig fog az O'Bannon Lane eseményein rágódni, amíg a sztorit ki nem facsarják, mint egy citromot. Ami még rosszabb volt, Sharkle őrülten elkántált szavaiban elhangzott annyi igazság, hogy egy élesszemű és agresszív riportert elvezessen Nevadába a Tranquillity Motelhez, sőt talán a Thunder Hillig.
Mind között a legrosszabb az volt, hogy Foster Polnichev jelentette, "valami majdnem... nos... természetfeletti történik itt". Késelés és lövöldözés zajlott egy külvárosi lakásban, mely olyan szenzációt keltett a városi rendőrségen, hogy az újságírók és a tévéstábok órákkal ezelőtt valóságos ostrom alá vették azt a bérházat. Az történt, hogy Winton Tolk, a rendőr, akinek az életét néhány hete Brendan Cronin mentette meg, egy megkéselt gyermeket visszahozott a halálból.
Brendan Cronin átruházta elképesztő adottságait Tolkra. De mi mást ruházott még át a fekete rendőrre? Lehet, hogy csak egy új, csodálatos erő buzog Winton Tolkban... vagy valami sötét és veszélyes, élő és nem is emberi erő növekszik a zsaruban.
A lehető legrosszabb forgatókönyv. Leland rosszul lett a nyugtalanságtól, ahogy Polnichevet hallgatta.
Az FBI ügynök szerint Tolk nem adott interjúkat, elvonult a házába, ahol szintén újságírók sáskahada gyűlt össze. Előbb-utóbb azonban beszélni fog, meg fogja említeni Brendan Cronin nevét, onnan már bármelyik újságíró rátalál a Halbourg-lányhoz vezető láncszemet.
A Halbourg-lány. Az egy másik rémálom. Miután reggel megkapta a híreket Tolk váratlan gyógyító erejéről, Polnichev ellátogatott Halbourgék otthonába, hogy meggyőződjön róla, Emmy is szert tett-e szokatlan képességekre csodával határos felgyógyulása nyomán. Amit talált, az felülmúlt minden várakozást, ezért késlekedés nélkül elszigetelte a családot a sajtótól és a közvéleménytől, mielőtt más is felfedezte volna a titkukat. Most mind az öt Halbourg az FBI őrizete alatt állt, hat ügynök figyelő szeme előtt, akik csak annyi információt kaptak, hogy a családtól tartani kell, ugyanakkor meg is kell védeni őket, ezért egyetlen ügynök se maradjon teljesen egyedül a család egyetlen tagjával sem. Ha a Halbourgok fenyegető, vagy szokatlan mozdulatokat tennének, azonnal meg kell ölni őket.
- De azt hiszem, ez már mind céltalan - vélte Ponichev a telefonban Chicagóból. - Ahogy én látom, már nem mi irányítjuk az eseményeket. Terjed a dolog, és nem tudjuk újra megfékezni. Talán véget vethetünk a titkolózásnak és nyilvánosságra hozhatjuk az egészet.
- Megőrült? - kérdezte Leland.
- Amikor ez az egész elér arra pontra, hogy embereket kell ölnünk, sok embert, úgy mint a Halbourg-családot, a Tolk-családot, az összes szemtanút Nevadában, pusztán azért, hogy fedő alatt tartsuk a dolgot, akkor annak az ára rohadt magas lesz.
- Maga nem érti, mi forog itt kockán - mondta Leland Falkirk dühösen. - Az istenit, már nem pusztán arról van szó, hogy megpróbáljuk eltitkolni a dolgot a közvélemény elől. Ez már szinte lényegtelen. Most már az egész fajunkat próbáljuk meg megóvni a kiirtástól.
- De azt hiszem, bebizonyosodott, hogy a veszély nem is olyan nagy - mondta Polnichev. - A kis Emmy... az egy angyal, nem szörnyeteg. Nem tudom, hogyan tett szert Cronin az erőre, s hogyan adta át a kislánynak, de hajlandó lennék a fejemet tenni rá, hogy ez az erő, ez a pozitív erő az egyetlen dolog bennük. Minden bizonyíték arra utal, hogy az emberiség történetének legnagyszerűbb eseményei előtt állunk.
- Persze egy ilyen ellenség pont azt akarná - jegyezte Leland hidegen -, hogy ezt higgyük. Ha meggyőzzük magunkat, hogy az alkalmazkodás és a megadás áldás, akkor harc nélkül fognak leigázni bennünket.
- De ezredes, ha Cronin, Corvaisis, Tolk és Emmy fertőzöttek, ha már nem emberek többé, legalábbis nem olyanok, mint ön vagy én, akkor ezt nem csodás gyógyítások, hőstettek és telekinézis bemutatásával hirdetnék. Titokban tartanák elképesztő képességeiket és úgy terjesztenék szét a ragályt, hogy minél több embert megfertőzhessenek.
Lelandot nem hatotta meg ez az érv:
- Nem tudjuk pontosan, hogyan működik a dolog. Talán egy személy, ha már fertőzött, átadja az irányítást a parazitának és rabszolgává válik. A kapcsolat a vírusgazda és a parazita között szívélyes, kölcsönösen segítőkész - s a gazda talán nem is tudja, hogy a parazita benne van, ami megmagyarázná, hogy a Halbourg-lány és a többiek miért nem tudják, honnan származnak újkeletű adottságaik. De bármi is a helyzet, az a személy már nem ember többé. Épp ezért, az isten áldja meg, az egész Tolk-családot is őrizetbe kell vennie. El kell szigetelni őket azonnal.
- Mint említettem, ezredes, Tolkék házát körülvették az újságírók. Ha odamegyek egy halom FBI-ügynökkel, hogy őrizetbe vegyem őket egy csomó riporter szeme láttára, a fedősztorinak lőttek. S bár már nem hiszek ebben a fedősztoriban, nem fogom szabotálni. Tudom, mi a kötelességem.
- Legalább figyelik a házat?
- Igen.
- És mi a helyzet Mendozáékkal? Ha Tolk megfertőzte a fiút, ahogy Cronin megfertőzte őt...
- Figyeljük Mendozáékat is - mondta Polnichev. - De ott sem tehetünk kemény lépéseket a riporterek miatt.
A másik probléma Stefan Wycazik atya volt. A pap járt Mendozáék lakásában, majd a Halbourg-házban is. Később egy FBI-ügynök látta Wycazikot a Sharkle háza melletti kordonnál, Evanstonban, körülbelül akkor, mikor Sharkle felrobbantotta a bombáját. De senki nem tudta, onnan hová tűnt; már vagy hat órája nem látta senki.
- Nyilván összerakja a dolgokat, darabról-darabra. Egy okkal több, hogy fújjuk le az álcázási kísérletet és hozzuk nyilvánosságra az ügyet.
Leland Falkirk hirtelen úgy érezte, hogy minden szétesik, kicsúszik a keze közül, s elakadt a lélegzete, mert egész életét az ellenőrzés elvének és filozófiájának szentelte, a kérlelhetetlen vaskontrollnak minden felett. A kontroll fontosabb mindennél.
- Polnichev - mondta - most leteszem, de álljon készenlétben a telefonja mellett. Egyik emberem össze fog hozni egy telefon-konferenciát én, maga, a maga főnöke, Riddenhour és a mi Fehér Házban csücsülő kapcsolatunk között. Kemény megoldásban fogunk megegyezni. Rohadjak meg, ha hagyom, hogy a maguk pipogya rácsodálkozása tönkretegyen mindent. Kézben kell tartani az irányítást. Ha szükséges, megsemmisítjük a fertőzött személyeket, még akkor is, ha helyes kislányok és papok is vannak közöttük. Megmentjük az emberiséget.

Mikor Faye és Ginger délután 2:45-kor visszatértek Elkóból a motel mikrobuszával, a barnászöld kocsi az autópálya kijáratáig követte őket. Ginger félig-meddig azt hitte, hogy el fogja kísérni Őket egészen a motelig és leparkol mellettük, de megállt odakint a megyei úton, ötven méterre a Tranquillitytől és várakozott a rézsútosan lezúduló hóesésben.
Faye a motel irodájának ajtaja előtt parkolt le. Dom és Ernie kijöttek eléjük, hogy segítsenek bevinni a holmikat, amiket Elkóban vásároltak: síruhákat, símaszkokat, bakancsokat, kesztyűket, akik még nem rendelkeztek ilyenekkel; két új félautomata, 20-as kaliberű lőfegyvert; lőszert ezekhez és a többi fegyverhez; hátizsákokat, elemlámpákat, két iránytűt, egy kis acetilénvágót, két palack gázzal és sok mást.
Ernie átölelte Faye-t és Dom megölelte Gingert. A két férfi szinte egyszerre mondta:
- Már úgy aggódtam érted.
S Ginger is meglepetten hallotta a saját hangját:
- Én is aggódtam érted.
Ernie és Faye megcsókolták egymást, Dom is lehajtotta a fejét Gingerhez, ők is megcsókolták egymást - édes, meleg, hosszú csókkal. Valahogy olyan természetes volt ez is, mint Faye és Ernie házastársi csókja.
Mikor mindent kipakoltak a mikrobuszból és felhalmozták Blockék lakásában, a Tranquillity család mind a tíz tagja átvonult a bisztróba. Jack, Ernie, Dom, Ned és Faye fegyvereket hoztak magukkal.
Miközben Ginger székeket húzogatott az asztalhoz, ahol Dom és Brendan a képességeit tesztelte előző este, észrevette, hogy a pap a nemtetszés és a félelem keverékével szemléli a fegyvereket, s hogy sokkal kevésbé optimista, mint előző nap.
- Nem álmodtam az éjjel - magyarázta, amikor Ginger komor hangulata okáról kérdezte. - Nem láttam az arányló fényt, nem hívott az a hang. Tudod, Ginger, végig azt mondogattam magamban, hogy nem hiszem, hogy Isten hívó szavára jöttem ide. De valahol mélyen legbelül mégis abban reménykedtem. Wycazik atyának igaza volt: a hit magja mindig bennem volt. Mostanában kezdek visszaaraszolni ahhoz, hogy elfogadjam Istent. S nem csupán elfogadjam: újra szükségem van rá. De most... se álom, se arányló fény... mintha Isten elhagyott volna.
- Nem, tévedsz - mondta Ginger és megfogta a pap kezét. - Ha hiszel Istenben, sohasem hagy el téged. Igaz? Nem ezt mondanád a szószékről?
- Úgy hangzik, mintha te jártál volna a papneveldébe - mosolyodott el Brendan nyomorultul.
- Az az álom valószínűleg csak egy emlék - mondta Ginger, - amely nekifeszült a blokknak, ami a tudatalattidban tartotta. De ha tényleg Isten volt az, aki idehívott... nos; akkor azért nem látod már az álmot, mert megérkeztél. Érted?
A pap arca felragyogott egy kicsit.
Közben az asztalt körberakták székekkel.
Ginger aggódva látta, hogy Marcie állapota rosszabbodott. A kislány lehajtott fejjel ült a székén, arcát félig eltakarta sűrű, fekete haja és kis kezeit bámulta, melyek ernyedten pihentek az ölében.
- A hold, a hold, a hold... - motyogta.
- Kijön belőle - vigasztalta Ginger Jorját, de pontosan tudta, milyen üres és ostoba ez a kijelentés. Más azonban nem jutott eszébe.
- Igen - bólintott Jorja. Szemmel láthatóan nem érezte üresnek és ostobának Ginger szavait, hanem biztatónak. - Ki kell jönnie belőle. Muszáj.
Jack és Ned odahúzták a farost-lemezt az ajtóhoz.
Faye és Ginger gyorsan elmesélte, hogyan zajlott a Jamisonéknél tett látogatás, beszámoltak arról is, hogy két férfi követte őket egy Plymouthban. Ernie és Dom is beszámolt a tapasztalatairól.
A hírek felingerelték Jacket:
- Ha ilyen nyíltan figyelnek bennünket, az azt jelenti, hogy készek újra lecsapni.
- Talán jobb is lenne, ha megnézném, nem próbálnak-e már most lerohanni minket - mondta Ned Sarver. Jack bólintott.
Jack kívánságára Dom és Ernie elmagyarázta, mit találtak túrájuk során.
Jack figyelmesen végighallgatta őket, feltett számos kérdést, amelyeknek Ginger nem mindig látta a célját. Voltak puszta kábelek, melyek átszőtték a drótkerítést? Milyenek voltak a kerítésoszlopok? S végül azt kérdezte:
- Nem láttatok kutyákat, vagy őröket?
- Nem - mondta Dom. - Nem voltak lábnyomok a kerítés mentén. Biztosan erős az elektronikus biztonsági rendszer. Reméltem, hogy be tudunk jutni - de miután közelebbről megnéztük, hát... már nem vagyok biztos a dologban.
- A kerítésen átjutunk, az nem gond - mondta Jack.
- A trükkös dolog az lesz, hogy miként jutunk be magába a raktárba.
Dom és Ernie olyan döbbent arccal nézett rá, hogy Ginger tudta, Thunder Hill tényleg bevehetetlennek tűnik kívülről.
-Be akarsz jutni? - kérdezte Dom.
- Nincs az az isten - mondta Ernie.
- Ha összetett elektronikus rendszerre épül a kerítés biztonsága - magyarázta Jack - akkor valószínűleg ugyanez lesz a helyzet a főbejáratnál is. Manapság így mennek a dolgok. Mindenkit elkápráztatnak a hightech berendezések. Persze gondolom, a Thunder Hillnél is lesz őr a kapunál, de ő is komputerekre, videokamerákra és mindenféle hasonló ketyerékre lesz hagyatkozva, amik ellanyhítják a figyelmét. Tehát talán meglephetjük. És ha már bent vagyunk, nem tudom, meddig fogunk eljutni, vagy mit fogunk látni, mielőtt elkapnak minket.
- De hogyan lehetsz biztos abban, hogy... - kérdezte volna Ginger, de Jack a szavába vágott:
- Nyolc éve az a munkám, hogy bejussak védett helyekre, aztán ki is jussak onnan. A kormány képzett ki rá, tehát ismerem a fogásaikat, a trükkjeiket. - Kacsintott egyet, - És nekem is megvannak a saját trükkjeim.
Jorja emelt hangon szólalt meg, melyből jó adag aggodalom csendült ki:
- Mintha azt mondtad volna, hogy elkapnak minket odabent.
- Ó, igen, hogyne - mondta Jack.
- De akkor mi értelme van bemenni? - kérdezte Jorja.
Jack már mindent kitervelt, s Ginger először zavarodottsággal hallgatta, de aztán egyre nőtt benne az elismerés a férfi stratégiai érzéke iránt.

Jack kifejtette terve részleteit, mintha előre eldöntött dolog lenne, hogy a csoport másik kilenc tagja egyet fog érteni vele, s pontosan megteszik, amit mond nekik, függetlenül a kockázattól. Jack bevetette a rábeszélés minden ismert trükkjét, de nem azért, mintha nem lett volna hajlandó meghallgatni más alternatívákat, hanem mert nem volt idő újabb terveket kidolgozni és megbeszélni. Esze és ösztönei ugyanazt az üzenetet súgták: lassan kifutnak az időből. A következőket magyarázta el a Tranquillity családnak:
Egy órán belül mindenki - kivéve Domot, Nedet és Jacket - beül a Cherokee-be és kerülő úton, a terepen át elindulnak Elko felé. Így kikerülik a várakozó Plymouthot. Elkóban a csapat kétfelé válik. Ernie, Faye és Ginger a Cherokee-vel észak felé mennek, az idahói Twin Fallsba, aztán onnan Pocatellóba. Ott megpróbálnak repülőjegyet szerezni, hogy elrepülhessenek Bostonba, ahol Ginger barátainál, a Hannaby-házaspárnál keresnek menedéket. Csütörtök este, vagy péntek reggel meg kell érkezniük Bostonba. Ott azonnal el kell mondaniuk a Hannaby-házasp árnak felfedezésük minden részletét. Aztán, egy-két órán belül Ginger egyfajta minikonferenciát hív össze a Memorialban, ahol ő és Blockék elmesélik az összegyűlt orvosoknak, hogy mit tettek számos ártatlan emberrel Nevadában, másfél évvel ezelőtt. Ezalatt George és Rita Hannaby kapcsolatba lépnek befolyásos barátaikkal, találkozókat szerveznek, melyeken Ginger és Blockék tovább terjeszthetik a hírt. Ginger, Faye és Ernie csakis ezután fordulhat a sajtóhoz. S miután a sajtóhoz fordultak, csak azután mehetnek a rendőrségre és kezdhetnek el vitatkozni a nézettel, mely szerint Pablo Jacksont egy besurranó tolvaj ölte meg nyolc nappal azelőtt.
- Az a trükk a dologban - magyarázta Jack, - hogy el fogjátok terjeszteni a sztorit egy csomó fontos ember között, tehát ha "baleset" érne benneteket, mielőtt meggyőznétek a sajtót, hogy foglalkozzon az ügyetekkel, lesz egy halom befolyásos személy, akik tudni akarják majd ennek a "balesetnek" a körülményeit. Ezt a különleges értéket jelented nekünk, Ginger - rengeteg fontos embert ismersz az ország egyik legfontosabb városában.
Odakint hirtelen feltámadt a szél, nekifeszült a funérlemezekkel borított ablakoknak. Jó. Ha rosszabbra fordul az idő, akkor tovább romlanak a látási viszonyok és nagyobb az esélye, hogy észrevétlenül ki lehet surranni a motelból.
- Miután Ginger, Faye és Ernie elindult Elko, majd onnan Pocatello felé a Cherokee-vel - folytatta Jack, olyan hangnemben, melyből világossá vált, hogy ezek a lépések nem javaslatok, hanem megváltoztathatatlan tények -, ti négyen - Brendan, Sandy, Jorja és Marcie - elmentek a helyi Jeep márkakereskedőhöz és vásároltok még egy négykerékmeghajtású járművet, abból a pénzből, amit én adok majd, mielőtt elhagyjátok a Tranquillityt. Rögtön azután, hogy aláírtátok a papírokat, távoztok Elkóból, méghozzá egy másik úton - kelet felé, Salt Lake Citybe. A hó persze jócskán le fog lassítani benneteket, de akkor is oda kell érnetek és ott gépre szállnotok, amint a vihar engedi. Csütörtök délutánra, vagy estére Chicagóban kell lennetek. - A paphoz fordult. - Brendan, ahogy földet értek az O'Hare repülőtéren, te azonnal kapcsolatba lépsz a rendfőnököddel, ezzel a Wycazik atyával, akiről annyit meséltél. Neki villámgyorsan Össze kell hívnia egy sürgős találkozót a chicagói egyházmegye fejével, akárki is az.
- O'Callahan bíboros - mondta Brendan. - De nem tudom, hogy Wycazik atya össze tud-e hozni vele egy azonnali találkozót.
- Muszáj - jelentette ki Jack szilárdan. - Brendan, neked is ugyanolyan gyorsan kell cselekedned, ahogy Gingernek Bostonban. Fel kell tételeznünk, hogy az ellenségeink gyorsan ki fognak szúrni, amint feltűnsz Chicagóban. Mindenesetre az O'Callahan bíborossal folytatott találkozó során te, Jorja és Sandy el fogjátok magyarázni, mi történik Elko megyében - s Brendan, te be fogod mutatni újonnan felfedezett, telekinetikus képességeidet. Vess be mindent, oké? Viselnek a bíborosok alsónadrágot a köpenyük alatt?
- Mi? - pislogott rá Brendan meglepetten. - Persze, hogy viselnek.
- Azt akarom, hogy a bíboros összecsinálja magát a félelemtől. Olyan bemutatót kell tartanod neki, hogy ráébredjen, részese lehet egy sztorinak, ami a legnagyobb ügy, mióta azt a sziklát elgördítve találták a barlang szája előtt, kétezer évvel ezelőtt. És nem akarok istenkáromló lenni, Brendan. Tényleg azt gondolom, hogy ez a legnagyobb sztori azóta.
- Én is - mondta Brendan. Bár rosszkedvű volt egész délelőtt, úgy tűnt, Jack határozottsága és csendes izgalma lelket öntött belé.
A szél most már alaposan rázogatta a farostlemezeket az ablakokon, mély, vészjósló zajjal töltve meg az éttermet.
Ernie Block felkapta őszes fejét, figyelt egy ideig, aztán így szólt:
- Ha már most ilyen szél van, akár a tetőt is le fogja vinni később.
Jack nem akarta, hogy az idő túl gyorsan romoljon el, mert emiatt az ellenség felgyorsítja a menetrendjét, hogy elkerülje a komplikációkat.
- Oké, Brendan - mondta Jack. - Győzd meg O'Callahan bíborost, vedd rá, hogy szervezzen egy találkozót a polgármesterrel, a városi tanács tagjaival, társadalmi és gazdasági vezetőkkel. Lesz körülbelül huszonnégy órád arra, hogy elterjeszd a történetet, mielőtt az életed veszélybe kerül. Minél alaposabb munkát végzel, annál kisebb veszélyben leszel. Csak képzeld el: a város legprominensebb személyiségei ülnek a hátad mögött és a riporterek azon tépelődnek, mi a fene fog történni - erre te bemutatod a telekinetikus képességeid, hogy mondjuk lebegtetni kezdesz egy széket, szép, lassú utazásra küldöd a teremben!
Brendan szélesen elvigyorodott:
- Az biztos, hogy ezután nem tudják tovább titkolni a történteket.
- Reméljük - mondta Jack. - Mert miközben ti a különböző missziókat teljesítitek, Dom, Ned és én bent leszünk a Thunder Hill gyomrában, talán a katonák őrizetében és az egyetlen esélyünk, hogy olyan állapotban kerüljünk ki onnan, ahogy bementünk, azaz, hogy szétkürtölitek, amit megtudtunk.
- Nekem az a része nem tetszik a dolognak, hogy odamentek a Raktárkomplexumhoz - szólt közbe Jorja. - Miért van erre szükség? Ugyanezt a kérdést feltettem neked tizenöt perce is, de még nem válaszoltál. Ha ki tudunk surranni innen, vissza Bostonba és Chicagóba, és felhasználjuk Ginger és Brendan kapcsolatait, hogy a nyilvánosság tudomására hozzuk az ügyet, akkor nincs szükség rá, hogy körbeszaglásszunk ott is. Ha a sajtó működésbe lép, a hadseregnek és a többi kormányügynökségnek tisztázniuk kell magukat. El kell mondaniuk, mit történt azon a nyáron és mi folyik a Thunder Hillen.
Jack mély levegőt vett, mert ez volt az a rész, amelyet a többiek - különösen Ned és Dom - megvétózhattak:
- Bocsáss meg, Jorja, de ez naivság. Ha mindannyian elmegyünk és úgy harsogjuk szét, amit tudunk, hatalmas nyomás fog nehezedni ugyan a hadseregre és a kormányra, de húzni fogják az időt. Ezzel időt nyernek, hogy kigondoljanak egy meggyőző hazugságot, mellyel megmagyaráznak mindent. Egyetlen reményünk, ha rákényszerítjük őket, hogy ezt gyorsan tegyék meg. És hogy felpörgessük a dolgokat, el kell mondanotok a világnak, hogy három barátotokat - Domot, Nedet és engem - akaratuk ellenére tartják fogva a hegy belsejében. Túszok leszünk.
Jack látta, hogy ez a kinyilatkoztatás mindenkit meglepett. Ernie és Faye a döbbenettel vegyes szomorúsággal néztek rá, mintha már halott lenne - vagy újból agymosott.
A félelem sötét holdként emelkedett Jorja arcára is:
- Ezt nem teheted. Nem, nem. Nem áldozhatjátok fel magatokat.
- Ha rendesen végzitek a munkátokat - mondta gyorsan Jack, - akkor nem fogjuk feláldozni magunkat. A közvélemény tiltakozás fog kihozni minket onnan. Ezért olyan fontos, hogy mindenki pontosan azt tegye, amit kell.
- De mi van akkor - vetette fel Jorja, - ha be tudtok jutni a komplexum belsejébe és sikerül valami olyasmit látnotok, ami megmagyarázza, mi történt velünk, akkor júliusban. S mi van, ha tudnátok csinálni néhány képet róla és ki tudnátok jutni. Ebben az esetben megpróbálnátok megszökni, nem? Ne mondd, hogy a túszdrámának mindenképpen le kell zajlania.
- Nem, persze, hogy nem - mondta Jack. Hazudott. Bár volt esély rá, hogy mélyen bejutnak a
raktárkomplexum belsejébe, Jack tudta, arra nemigen lesz remény, hogy ki is jutnak anélkül, hogy észrevennék őket. Hogy olyasmit találnak odabent, ami azonnal megmagyarázza a másfél évvel ezelőtti eseményeket - arra végképp nem látott semmi reményt. Először is, fogalmuk sem volt, mit keresnek. Továbbá, ha veszélyes kísérleteket folytattak Thunder Hillen és ha az egyik ilyen kísérlet ütött ki balul azon a júliusi éjszakán, a válasz a rejtélyre aktákban, mikrofilmeken, laborjelentésekben keresendő; ha még be is jutnának, nem lesz idejük átböngészni több tonnányi papírt, hogy rábukkanjanak arra a néhány lapra, ami rávilágítana a történtekre. Jack ezt nem mondta el Jorjának, vagy a többieknek.
Odakint felüvöltött a szél.
Jorja reményvesztetten rogyott vissza a székébe.
Jack most Dom felé fordult:
- Dom, mellettem vagy?
- Igen, azt hiszem - mondta az író. Jack tudta, hogy így lesz. Corvaisis az a típus, akire az ember mindig számíthatott, bár valószínűleg nem így látta önmagát. Ironikusan elmosolyodott: - De Jack, beavatnál, hogy miért engem ért a megtiszteltetés?
- Hogyne. Ernie még nem egészen esett túl a nyetofóbiáján, tehát neki Pocatellóig tartó éjszakai autózás is elég kemény lesz. Tehát csak te maradtál és Ned. Komolyan mondom, Dom, egyáltalán nem fog ártani az ügynek, ha a Thunder Hill egyik túsza egy regényíró, egy híres ember.
Ginger Weiss egyfolytában a homlokát ráncolta, mialatt Jack vázolta a tervét. Most így szólt:
- Remek stratéga vagy, Jack, de férfisoviniszta. Csak férfiakat vettél figyelembe a Thunder Hillbe tartó expedíciónál. Pedig én úgy gondolom, a következő három embernek kell odamennie; neked, Domnak és nekem.
- De...
- Hallgass végig - mondta. Felállt, s az asztal távolabbi végéhez sétált. Jackről most minden tekintet felé fordult. Jack tudatában volt annak, hogyan összpontosítja a lány az intellektusát, akaratát és szépségét ellene, mert ez hasonló volt az ő módszereihez, melyekkel meggyőzött mindenkit, hogy vita nélkül fogadják el a tervét. - Ned-nek és Sandynek kell elmennie Chicagóba, s így még mindig van két felnőtt Brendannel, akik megerősíthetik a történetét. Jorja és Marcie Faye-jel és Ernie-vel utazhatnának Bostonba, zsebükben egy általam írt levéllel. George és Rita komolyan fogja venni őket, s megteszik majd, amit kérnek tőlük. Az én levelem a biztosíték, hogy szívesen látják majd őket, s meséjük meghallgatásra talál. De a fogadtatás duplán garantált, mert Rita tíz percen belül fel fogja magát ismerni Faye-ben, s olyanok lesznek, mint a testvérek, s Rita bárkivel birokra fog kelni érte. Jelenlétem nem lényeges ott. Nagyobb szükség van rám itt. Először is, a beszivárgás a Raktárkomplexumba veszélyes vállalkozás lesz. Akármelyikőtök - Dom, Jack - megsebesülhet, s gyors elsősegélyre lehet szükségetek. Nem tudjuk biztosan, hogy Domban is megvan-e ugyanaz a gyógyító erő, ami Brendanben, de ha igen, akkor még nem igazán tudja irányítani azt. Tehát jól jöhet egy orvos, nem? Másodszor, ha hasznos egy híres író - oké, Dom mérsékelten híres - mint túsz, akkor a sajtó méginkább felfigyel ránk, ha egy nőt tartanak fogva Thunder Hill mélyén. A fenébe, Jack, igazán szükséged van rám itt!
- Igazad van - mondta Jack, meglepődve a lány gyors érvelésén. De Ginger ésszerű dolgokat mondott, tehát semmi értelme nem volt vitatkozni vele. - Ned, te fogsz elmenni Sandyvel és Brendannel Chicagóba.
- Én bemegyek veled a Raktárkomplexumba is, ha szerinted az a legjobb - mondta neki Ned.
- Tudom - mondta Jack. - Eddig azt hittem, az a legjobb verzió, de most már nem. Jorja, te Marcie-val Bostonba utazol, Ernie és Faye társaságában. De hogyha nem húzunk el innen hamarosan, a kérdés, hogy ki hová megy, nem fog számítani, mert megint azoknak a kezében leszünk, akik félhülyére nyugtatóztak minket másfél évvel ezelőtt.
Ned elhúzta az asztalt az ajtó elől. Ernie elvitte a farostlemezt. Az üvegen túl a világ átalakult szélben örvénylő, fehér hózuhataggá.
- Nagyszerű - bólintott Jack. - Remek álcázás. Ahogy kiléptek a szakadó hóba, csak odáig láttak el, ahol
a barnászöld Plymouth állt. De a kocsi már nem volt ott. Ez nyugtalanította Jacket. Jobban szerette, ha az őket figyelők a nyílt terepen vannak - ahol ő is látja őket.

A konferenciahívás nem úgy zajlott le, ahogy Leland Falkirk ezredes előre látta. Ő beleegyezést akart kicsikarni, hogy a motelben összegyűlt szemtanúkat azonnal körül kell venni és elszállítani a Thunder Hill Raktárkomplexumba. Arra számított, hogy Riddenhour tábornokkal meg tudják győzni a többieket, hogy a szétterjedő fertőzés valódi és akut veszély. Ezenkívül engedélyre volt szüksége, hogy végezhet mindenkivel a Tranquillity csoportban és a Thunder Hill-i stábban, amint úgy látja, hogy azok nem emberi lények többé. De attól a pillanattól kezdve, hogy felemelte a telefont, semmi nem úgy ment, ahogy remélte. Romlott a helyzet.
Emil Foxworth, az FBI igazgatója újabb végzetes fejleményről közölt híreket. Azt a csapatot, amely memória-módosításokat végzett a Salcoe-családon, meglátogatta egy kitartó betolakodó. Azt hitték, már sarokba szorították a termetes, szakállas férfit, de az látványos körülmények között elmenekült. A Salcoe-család négy tagját azonnal mentőautóba rakták és biztonságos helyre szállították, hogy folytassák rajtuk a memóriamódosítást. Miután ellenőrizték a betolakodó hátrahagyott járművét, kiderült, hogy a helyi repülőtéren bérelték és a bérlő nem más, mint Parker Faine, Corvaisis barátja.
- Ezután - folytatta az igazgató - nyomon követtük Faine-t, tudjuk, hogy San Franciscóba repült. De ott elvesztettük a nyomát. Fogalmunk sincs, hová ment és miben mesterkedik.
Foster Polnichev, az FBI chicagói irodájának főnöke már eleve azon a véleményen volt, hogy lehetetlen tovább folytatni a történtek titkolását, s Faine szökése csak megerősítette az álláspontját. A két politikus - Foxworth az FBI részéről és James Herton, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója - egyetértett vele.
Ezenkívül Foster Polnichev nagyon ügyesen amellett érvelt, hogy minden egyes fejlemény - a Cronin és Tolk csodás gyógyításai; Corvaisis és Emmy Halbourg hihetetlen telekinetikus képessége - arra mutat, hogy július 6-a eseményeinek hatásai végül is jótékonyak az emberiség számára, nem károsak.
- Tudjuk, hogy Dr. Bennell és munkatársainak többsége azon a véleményen van, hogy nincs veszély és soha nem is volt. Már több hónapja ezt hangoztatják. Érveik roppant meggyőzőek.
Leland próbálta megértetni velük, hogy talán Bennell és emberei is megfertőződtek, ezért megbízhatatlanok.
A Thunder Hillen dolgozók közül senkiben sem lehet már megbízni. De Leland katonai vezető volt, nem szónok, s Foster Polnichewel vitázva rájött, hogy dühöngő paranoiásnak tűnik.
Leland még onnan sem kapott támogatást, ahonnan a leginkább számított rá; Maxwell Riddenhour tábornoktól. Az egyesített vezérkari főnök eleinte nem foglalt állást, figyelmesen végighallgatott minden álláspontot, mert az ő pozíciója egyszerre volt a politikusé és a hivatásos katonáé. De hamarosan világossá vált, hogy inkább hajlik Polnichev, Foxworth és Herton álláspontjára, mint Leland Falkirkére.
- Megértem az ösztöneit, ezredes - mondta. - De azt hiszem, az ügy túlment a hatáskörünkön. A katonákon kívül be kell vonnunk ideggyógyászokat, biológusokat, filozófusokat, mielőtt visszavonhatatlan lépéseket teszünk. Ha bármilyen bizonyíték napvilágra kerül a küszöbön álló veszélyről, természetesen pártolni fogom, hogy vegyék körül a motelt, rendeljenek el karantént a Thunder Hillen és megtegyük azokat a kemény intézkedéseket, amelyeket ön kíván. De pillanatnyilag nincs halálos veszély, azt hiszem óvatosabban kell cselekednünk, s nyitva kell hagynunk azt a lehetőséget, hogy a titkolózás nem folytatható tovább.
- A legnagyobb tisztelettel - mondta Leland, aki alig tudta visszatartani dühét - azt kell mondjam, hogy a veszély számomra nagyon is nyilvánvaló. Nem hiszem, hogy van időnk ideggyógyászokra, vagy filozófusokra. Különösen nem holmi nyomorult politikus bagázs gerinctelen mellébeszélésére.
Ez természetesen viharos reakciót váltott ki Foxworth-ből és Hertonból, a megrágalmazott politikusokból. Ordítozni kezdtek egymással. A zajos üvöltözésnek csak Riddenhour határozottsága vetett véget. Gyors megegyezést javasolt, egyrészt, hogy nem lépnek fel a szemtanúk ellen, s nem tesznek lépéseket, hogy megerősítsék a fedősztorit, de nem is gyengítik.
- Amint leteszem a telefont, beszélek az elnökkel - közölte Riddenhour. - Huszonnégy, legfeljebb negyvennyolc órán belül megpróbálunk kidolgozni egy tervet, amely a főparancsnoktól Bennellig mindenkit kielégít.
Az lehetetlen, gondolta Leland keserűen.
Mikor letette a kagylót, legalább egy percig csak állt az íróasztalánál és olyan vegytiszta düh kavargott benne, hogy nem volt kedve behívni Horner hadnagyot. Nem akarta, hogy Hornernek bármi oka legyen gyanítani, hogy a hadművelet, amelyet éppen el akart indítani, szöges ellentétben van Riddenhour tábornok parancsaival.
Kötelessége világos volt. Félelmetes, szörnyű - de világos.
Mérgező, vegyi szivárgás ürügyével el fogja rendelni a 80-as államközi autópálya lezárását, hogy elszigetelje a külvilágtól a Tranquillity Motelt. Aztán őrizetbe veszi a szemtanúkat és egyenesen a Thunder Hill Raktárkomplexumba szállíttatja őket. Amikor ott lesznek a föld mélyén, Dr. Miles Bennell-lel és a Komplexum személyzetével egyetemben, Leland a levegőbe repíti őket - és önmagát - azzal a néhány öt megatonnás nukleáris töltettel, amelyeket ott tároltak a földalatti létesítményben. A fertőzés más forrásai természetesen megmaradnak: a Tolk-család; a Halbourg-család; azok a szemtanúk, akiknek a memóriablokkjában nem keletkeztek repedések. De Leland bízott abban, hogy ha megteszi ezt a bátor lépést, Riddenhour elszégyelli magát és megteszi a szükséges lépéseket, hogy eltörölje a ragály minden nyomát a föld színéről.
Leland Falkirk tökéletesen nyugodt volt. Lehiggadt, ízlelgette a közelgő, izzó fájdalmat. A rövid nukleáris agónia oly tiszta lesz, hogy elviseléséért a mennyország lesz a jutalma, pedig a szülei - akik az ördögöt látták benne - megesküdtek, hogy sosem lesz benne osztályrésze.

Dom Ginger mögött lépett ki a Tranquillity Grille-ből, s mikor felnézett az örvénylő hóförgetegbe, egy pillanatra olyasmit látott és hallott, ami nem akkor történt:
Mögötte felcsendült a szétrobbant üvegtáblákból záporozó cserepek és szilánkok kakofóniája, s előtte a parkoló fényei, azon túl a nyári éj sötétje, s körüs-körül az a rejtélyes, mennydörgésszerű robaj és a földrengésre emlékeztető rázkódás; lélegzete karamellként tapadt a torkára; s ahogy rohant kifelé a bisztróból, körülnézett, majd felfelé...
- Mi lelt? - kérdezte Ginger.
Dom ráébredt, hogy tántorog a havas gyalogjárón, de nem a hó miatt csúszkál, hanem az emlék miatt, amely kiszökött a memóriablokk mögül. Ránézett a többiekre, akik vele együtt léptek ki a bisztróból:
- Olyan volt... mintha újra ott lennék... azon a júliusi éjszakán...
Két nappal azelőtt, odabent a bisztróban, mikor közel került az emlékezéshez, öntudatlanul újrateremtette július 6-a rázkódását és mennydörgését. Ezúttal nem kísérték ilyen megnyilvánulások, talán mert az emlék már nem volt elfojtott emlék, hanem a felszínre tört.
A robaj oly hangos volt, hogy belesajdult a füle, a vibrációk olyan hevesek, hogy a csontjaiban és a fogaiban érezte őket, ő pedig kibotladozott a makadámra, az éjszakai égboltot bámult - ott! - egy repülőgép zúgott el csupán százszázötven méterrel a föld felett, vörös és fehér jelzőfényei belevillantak a sötétségbe, olyan alacsonyan szállt, hogy a pilótafülke fényeit is látta, sugárhajtású vadászgép volt, a sebességéből és hajtóművének bődületes robajából ítélve, és - amott! - egy másik, elsüvít, aztán felfelé fordul a számtalan csillag felé, melyek bepettyezték az égboltot; de a robaj és a rázkódás, amely szétrobbantotta a bisztró ablakait, egyre rosszabb lett, pedig az ember arra számított, hogy a gépek távoztával elül a zaj, erre megfordult, mivel maga mögött érezte a hangforrását és felkiáltott félelmében, amikor egy harmadik gép dörgött el a Grille felett, alig több, mint tizenöt méteres magasságban, olyan alacsonyan, hogy látta a jelzéseket rajta - a sorozatszámot és az amerikai zászlót - az egyik szárny tövénél; olyan alacsonyan repült, hogy rémülten a földre vetette magát, biztos volt benne, hogy a gép lezuhan, és egy másodpercen belül záporozni fognak rá a roncsdarabok...
- Dom!
Dom arccal a hóban tért magához, a földet kaparta. Újjáéledt benne az a rettegés, amelyet azon a július 6-i éjszakán élt át.
- Dom, mi bajod? - kérdezte Sandy Sarver. Mellette térdelt, Ginger a másik oldalán guggolt:
- Dom, jól vagy? Dom feltápászkodott.
- Repedezik a memóriablokk. - Arcát újra a mennybolt felé fordította. Semmi. Hópelyhek csapódtak az arcába. A többiek figyelték. - Sugárhajtású gépekre emlékeztem, vadászgépekre... először kettő süvöltött el száz méter magasan... aztán egy harmadik, de olyan alacsonyan, hogy majdnem levitte a bisztró tetejét.
- Lökhajtásos gépek! - mondta Marcie.
Mindenki meglepetten nézett rá, még Dom is, mert ez volt az első szó - a "hold"-on kívül -, amit a kislány az előző esti vacsora óta kiejtett a száján. Anyja a karjában tartotta. Kis arcát az ég felé fordította.
- Lökhajtásos gépek - ismételte Ernie és Ő is az égre tekintett. - Én... nem emlékszem.
- Ott! Ott! - nyújtotta ki Marcie egyik kezét az égbolt felé.
Dom ráébredt, hogy ő is ugyanezt teszi, de mindkét kezével, mintha át tudna nyúlni a jelen hóviharán, a múlt forró, nyári éjszakájába és lehúzhatná az emléket onnan.
A többiek várakozása egy pillanat alatt újra csalódottsággá változott.
Marcie lehajtotta a fejét. Hüvelykujját a szájába vette és szopni kezdte. Újra magába fordult.
- Gyerünk - szólalt meg Jack. - El kell tűnnünk innen.
A motel felé siettek, hogy felöltözzenek és felfegyverezzék magukat. Dom Corvaisis vonakodva követte Őket, orrában az elfelejtett nyár illatával, az eldörgŐ vadászgépek csontjaiban visszhangzó robajával.




HARMADIK RÉSZ


Éjszaka
a mennydörgés
hegyén




Bátorság, szeretet, barátság
Könyörület és empátia
Az állatok fölé emel minket
S meghatározza emberi mivoltunkat
a Számba vett csapások könyvéből

Szerény sírodat idegen kéz díszíti; Idegenek tiszteltek, idegenek gyászoltak.
Sándor pápa



Hatodik fejezet


Január 14. kedd este

1
A harc

Stefan Wycazik atya a Delta légitársaság járatával repült Chicagóból Salt Lake Citybe, ott elcsípett egy helyi járatot, amely elvitte az Elko megyei repülőtérre. A gép a hóesés megindulása után landolt, percekkel azelőtt, hogy a gyorsan romló látási viszonyok miatt beszüntették a légiközlekedést.
A kis terminál épületben odament egy nyilvános fülkéhez, megkereste a Tranquillity Motel számát és feltárcsázta. A hívás ki sem csengett. A vonal üresen sziszegett. Újra megpróbálta, de ezúttal sem járt sikerrel.
Amikor segítséget kért a központtól, annak sem sikerült kapcsolni a számot.
- Elnézést uram, úgy tűnik, valami gond van a vonallal.
- Gond? Miféle gond? - kérdezte Wycazik atya.
- Gondolom, a vihar, uram. Viharos szél tombol arrafelé.
De Stefan nem volt olyan biztos a dologban. A vihar alig zendített rá. A Tranquillity elszigeteltsége emberek műve volt és nem a levegőben lógó viharé.
Felhívta a St. Bette parókiát Chicagóban. Gerrano atya a második csengetés után felvette a kagylót:
- Michael, biztonságban megérkeztem Elkóba. De Brendant még nem találtam meg, Nem működik a telefonjuk.
- Igen - mondta Michael Gerrano. - Tudom.
- Tudod? Honnan tudsz ilyesmit?
- Néhány perccel ezelőtt hívást kaptam egy férfitól - mondta Michael. - Nem volt hajlandó bemutatkozni, de azt állította, hogy Ginger Weiss barátja. Ez a férfi azt mondja, felhívta ez a Ginger Weiss és megkérte, ásson elő neki néhány információt. A férfi megtette, amit a nő kért, de nem tudott kapcsolatba lépni a Tranquillity Motellel. Dr. Weiss szemmel láthatóan előre látta a problémát, mert megadta neki a mi számunkat és egy barátjáét Bostonban; meghagyta a férfinak, hogy mondja el nekünk, amit megtudott.
- A férfi nem mutatkozott be? - kérdezte Wycazik atya tanácstalanul. - És azt mondod, a lány megkérte, hogy ásson elő neki bizonyos információkat?
- Igen - mondta Michael. - Méghozzá két dologról. Először is egy Thunder Hill nevű helyről. A férfi azt üzente, mondjuk el a lánynak, a Raktárkomplexum az, ami mindig is volt: egy hatalmas, bombabiztos raktár. Nyolc ilyen földalatti létesítmény van az országban, ez nem is a legnagyobb. A lány arra is megkérte, hogy nyomozzon utána egy tisztnek, Leland Falkirk ezredesnek a Belföldi Válságelhárítástól...
Wycazik atya végighallgatta, ahogy Michael elhadarja az ezredes szolgálati életrajzát. Stefan már-már izzadt nagy igyekezetében, hogy minden apróságot megjegyezzen, amikor a káplánja közölte vele, hogy ezek lényegtelen dolgok.
- Mr. X szerint Falkirk ezredes történetéből csak egyvalami lehet érdekes, ami a Tranquillity Motelben lévő emberekkel történt - mondta Michael.
- Mondd! - sürgette Wycazik atya.
- Nos, Mr. X úgy gondolja, a kulcs az lehet, hogy Falkirk ezredes volt a katonai tagja egy kormánybizottságnak, a CISG-nek, amely bonyolult kutatómunkát végzett kilenc évvel azelőtt. Mr. X azért gondolja, hogy a megoldás kulcsa a CISG, mert furcsa dolgokat fedezett fel. Először is, sok tudós, aki abban a bizottságban részt vett, most - vagy a közelmúltban - hosszú és szokatlan szabadságon volt és van. Másodszor, új biztonsági rendszabályt vezettek be a CISG-akták hozzáférhetőségét illetően, amely másfél évvel ezelőtt, július 8-án lépett életbe, vagyis két nappal azután, hogy Brendan és a többiek átéltek valamit Nevadában.
- Mi ez a CISG? Mit tanulmányozott? - kérdezte Stefan. Michael Gerrano elmagyarázta neki.
- Istenem, gondoltam!
- Tényleg? Atyám, téged nagyon nehéz meglepni. Valóban előre láttad, hogy ez rejlik Brendan problémái mögött? Tényleg... ez történhetett?
- Lehet, hogy még mindig folyik, de el kell ismernem, nem csupán gigantikus értelmi képességeim segítségével következtettem ki. Erről kiáltozott ma reggel Calvin Sharkle a rendőrségnek, mielőtt fölrobbantotta magát.
- Te jó ég - mondta Michael.
- Lehet, hogy egy új világ széléhez értünk - közölte Wycazik atya. - Felkészültél rá, Michael?
- Nem... nem is tudom - hebegte Michael. - És te, atyám?
- Ó, igen! - vágta rá Stefan. - Én készen állok. Bár az odavezető út tele van veszélyekkel.

Ginger érezte, hogy Jack Twist nyugtalansága minden perccel egyre jobban fokozódik. Abban a tudatban kellett dolgoznia, hogy az utolsó homokszemek éppen most peregnek le a homokórán. Miközben Jack az utolsó feladatok elvégzésében segédkezett, folyton az ajtókat és az ablakokat figyelte, mintha az ellenség felbukkanására számítana.
Majdnem egy teljes órára volt szükségük, hogy felöltözzenek, megtöltsék az Összes fegyvert, és tartalék tárat, aztán minden cuccot Sarverék furgonjához és Jack Cherokee-jához cipeljenek a motel mögé. Nem csendben dolgoztak, mert az figyelmeztethette volna a lehallgatókat küszöbön álló távozásukra. Semmiségekről csevegtek,
Végül, 16:10-kor felhangosították a rádiót, abban a reményben, hogy egy időre fedezi a távollétüket, és a garázs hátsó kijáratán át elhagyták a motelt. Megölelték egymást odakint a hóesésben. Ginger észrevette, hogy Jack és Jorja különösen sok időt töltenek együtt, összeölelkezve, és mikor a férfi megcsókolta Marcie-t, olyan volt, mintha a saját gyermeke lenne.
- Rendben, elég - szólalt meg Ginger, a könnyeivel küszködve. - Induljunk.
Akik Bostonba és Chicagóba igyekeztek, bezsúfolódtak a Jeep Cherokee-be, s nekivágtak. Ned vezetett. A finom hó olyan sűrűn hullott, hogy a Cherokee hatvan méter után szinte teljesen eltűnt a szemük elől. Azonban nem a hegyek felé vette az útját, mert attól tartottak, hogy a Jack hőérzékelője segítségével kiszúrt megfigyelők észrevehetik őket. Ehelyett a Cherokee egy szűk völgyecske vonalát követte. Ned patakmederben, vízmosásokban fog maradni, ameddig lehet.
Ginger, Dom és Jack bemásztak Sarverék furgonjának utasfülkéjébe és elindultak a Cherokee keréknyomait követve. De a Jeepet már nem látták a fehér örvénylésben. Ahogy ide-oda billegtek és zötykölődtek a vízmosás huppanóin, Ginger, a két férfi között ülve bámulta a szorgosan surrogó ablaktörlőket, azon tűnődött, hogy látja-e valaha még a Jeepben ülőket. Ez alatt a néhány nap alatt megszerette őket.
Törődünk egymással. Ez különböztet meg bennünket az állatoktól. Jacob is ezt hajtogatta mindig. Értelem, bátorság, szeretet, barátság, könyörület, empátia - ezek mindegyike ugyanolyan fontos volt az emberi faj számára, mint együttvéve, mondta sokszor.

Parker Faine először attól tartott, hogy a kis tízüléses gép pilótája nem tud leereszkedni a vihar miatt, hogy megkísérelje a landolást, hanem irányváltoztatásra kényszerül és máshol szállnak le, valahol Dél-Nevadában. De biztonságban földet értek. Ez volt az egyik utolsó gép, mielőtt lezárták volna az Elko megyei repülőteret.
Parker keresztülsietett a hófoltos makadámon az apró terminál bejárata felé, a szélfútta, kemény hópelyhek ezernyi tűként döftek az arcába.
Miután az Air West járata leszállt San Franciscóban, Parker vásárolt egy ollót és egy villanyborotvát a reptér ajándékboltjában, majd a férfivécében lenyírta a szakállát. Egy évtizede nem látta így a saját ábrázatát. Rendbe hozta a haját is.
Hogy hitelkártyájával ne hagyjon nyomot maga után, készpénzzel fizetett a jegyért Renóig. A Sierra Nevada fölötti negyvenöt perces utazás után megérkezett a Világ Legnagyobb Kisvárosába, ahol szerencsésen elcsípett egy helyi járatot, amelyen már csak az az egyetlen üres hely volt. Megint készpénzzel fizetett, most már csak huszonegy dollár maradt a tárcájában. Két órán és tizenöt percen keresztül kellett szenvednie, át a Nagy Vízválasztón, észak-kelet Nevada csodálatos tájai felé, ahol a barátja bajban volt.
Miközben belökte maga előtt a szerény, de tiszta terminálépület ajtaját, Parker különös módon életerősnek és energikusnak érezte magát, tele tervekkel.
Talált két nyilvános telefont, amelyek közül csak az egyik működött Kikereste a Tranquillity számát, de a motel telefonjai nem szuperáltak. Úgy gondolta, hogy ennek köze lehet a viharhoz, de azért gyanakodott. Oda kell érnie, mégpedig gyorsan.
Kiderítette, hogy itt nincs autókölcsönző és a taxivállalat is csupán három járművet üzemeltetett, tehát legalább másfél órát kéne várnia, míg kocsit kap. Körülnézett tehát a váróépületben lézengők között, megszólította őket, hátha valaki el tudja vinni, de nem járt sikerrel. Amikor egyiküktől elfordult, szó szerint összeütközött egy finom külsejű, ősz hajú úriemberrel. A fickó kétségbe volt esve. Szétnyitotta a kabátját, hogy Parker láthassa a papi gallért:
- Bocsásson meg, uram - mondta. - Pap vagyok, borzasztó sürgős dolgom van, élet-halál kérdése, El kell jutnom a Tranquillity Motelhez. Van autója?

Dom Corvaisis feszülten ült a furgon anyósülésén. Úgy bámult előre, mintha a következő hófüggöny után valami reveláció várna rá.
Egy idő után rájött, mire számít tulajdonképpen: annak az emlék-villanásnak a megjelenésére, ami akkor lepte meg, amikor kilépett a Tranquillity Grille-ből. Sugárhajtású gépek... De mi történt azután, hogy elsüvített a harmadik vadászgép is, ő pedig rettegve szinte belesimult az aszfaltba?
Jack még nem kapcsolta fel a fényszórókat. Bár a furgont elrejtette a hóesés és a vízmosás meredek fala, a fényt továbbsodornák a jégkristályok lehulló parányai egészen a megfigyelőkig.
Elértek egy ponthoz, ahol a Cherokee hatalmas, dupla gumijainak nyoma a vízmosásból kelet felé fordult. Nekik a terv szerint tovább kellett menniük. Dom iránytűvel a kezében kalauzolta őket.
Újabb száz méter után elértek a vízmosás végéhez, Jack visszakapcsolt, gázt adott és a négykerék meghajtású jármű kapaszkodni kezdett felfelé. A furgon zötykölődve, rázkódva haladt rajta. Ginger Weiss és Dom válla többször egymáshoz ütődött, ami egyiküket sem zavarta.
A furgon egy ugrással, nagyot zökkenve elért a hosszú lejtő végére. Aztán lefelé haladtak egy rövid szakaszon, majd a terep vízszintessé vált. Épp nekivágtak egy újabb meredek szakasznak, amikor Jack hirtelen beletaposott a fékbe és felkiáltott: - Vadászgépek!
Domnak egy pillanat alatt elakadt a lélegzete, felnézett a kavargó hóviharba, de azonnal rájött, hogy Jack a múlt vadászgépeiről beszél. Ő is visszaemlékezett arra, amire Dom alig egy órával azelőtt. De Jack biztos kézzel kormányozta tovább a furgont, tehát nem látta olyan élénken a képet, mint Dom, pusztán emlékezett.
- Vadászgépek! - szólalt meg újra Jack, egyik lábát a féken, a másikat a kuplungon tartotta és két kézzel markolta a kormánykereket. - Két gép zúgott el magasan, ahogy mondtad, Dom. Aztán egy újabb, alacsonyan a bisztró felett, s rögtön utána a... negyedik...
- Én nem emlékeztem negyedikre - mondta izgatottan Dom.
- A negyedik akkor jött, amikor én rohantam ki a motelből - hajolt rá a kormányra Jack. - Én nem a bisztróban voltam akkor. Érzékeltem azt a borzasztó rázkódást és morajlást és épp időben rohantam ki a szobámból, hogy lássam a harmadik gépet - egy F-16-ost, azt hiszem. Szó szerint a semmiből robbant elő. Igazad van: alig lehetett magasabban, mint tizenöt méter. S alig ocsúdtam fel, megjelent egy negyedik is a motel mögül, az még alacsonyabban jött, mögöttem szétrobbantak az ablaküvegek, ahogy elviharzott...
- És aztán? - kérdezte suttogva Ginger, mintha a hangos szó visszakergetné a felnyomakodó emlékeket Jack tudatalattijába.
- A harmadik és negyedik gép, amelyek oly alacsonyan jöttek - mondta Jack - elzúgott az autópálya felé, alig öt méterrel a villanyvezetékek felett. Bele lehetett látni hajtóműveik vörösen izzó szívónyílásába, süvöltve dübörögtek el az autópálya mögötti síkság felé, aztán az egyik kelet, a másik nyugat felé tett egy kört és visszafordult... erre elkezdtem rohanni felétek... ti akkor jöttetek ki a bisztróból... gondoltam, talán tudjátok, mi történik...
Hó tapadt a szélvédőre.
A szél titkokat susogott a felhúzott ablakoknál.
- Ez minden - mondta végül Jack Twist. - Többre nem emlékszem.
- Majd fogsz - biztosította Dom.
Jack újra sebességbe tette a kocsit, s nekivágtak a következő lejtőnek, folytatva kerülő útjukat Thunder Hill felé.

Leland Falkirk ezredes és Horner hadnagy két állíg felfegyverzett DERO tizedes társaságában egy Jeep Wagoneers-ben érkezett a karanténzóna nyugati végén álló útakadályhoz. Két hatalmas katonai szállítójármű állt keresztben a 80-as államközi út kelet felé tartó sávjain. (A nyugatnak tartó sávokat a Tranquülity másik oldalánál torlaszolták el, tíz mérföldnyire innen. Az útelzáró bakokon a vészvillogók szórták a fényt. Vagy féltucat DERO-s tevékenykedett, mindegyikük téli álcaruhában. Hárman épp a megállított autók ablakain hajoltak be. Leland utasította Hornert és a két tizedest, hogy várj anak a kocsiban. Kiszállt és az úttorlaszhoz sétált, hogy váltson néhány szót Vince Bidakian őrmesterrel, aki a hadműveletnek ezt a részét irányította:
- Eddig hogy megy? - kérdezte Leland.
- Jól, uram - felelte Bidakian, kissé emelt hangon, hogy túlkiabálja a süvöltő szelet. - Nincsenek sokan az úton. A vihar nyugaton tört ki először, az épeszű autósok megálltak már Battle Mountainnél vagy Winnemuc-cánál, és kivárják, míg kitisztul az idő. El kell telnie még legalább egy órának, hogy sorba állítsuk a kétszázadik kocsit.
Nem fordították vissza az autósokat Battle Mountain felé. Mindenkinek azt mondták, hogy legfeljebb egy órás lesz az útlezárás, tehát nem elviselhetetlenül hosszú.
Egy hosszabb időtartamú útlezárás azt jelentette volna, hogy valami épkézláb fedősztorit kell kitalálni. De nem akarta bevonni a rendőrséget, amíg csak lehet, mert gyorsan kiderítenék, hogy túllépte a hatáskörét. Ha a zsarukat a sötétben lehet tartani akár csak fél órára, senki nem jön rá Leland csalárdságára, csak amikor már késő. Csak egy órára volt szüksége, hogy elkapja a szemtanúkat a motelnél és elszállíttassa őket Thunder Hill barlangrendszerébe.
- Őrmester - mondta Bidakiannek Leland -, intézkedjék, hogy minden autós kapjon elegendő üzemanyagot a biztonsági tartalékból, amit ideszállított.
- Igen, uram. Értettem.
- Semmi jele még a zsaruknak, vagy hókotróknak?
- Még nem, uram - mondta Bedakian, s az összegyűlt kocsik rövid oszlopa felé tekintett. - De tíz percen belül fel fog bukkanni egyik, vagy másik.
- Tudja, mi a mese, amit be kell adni nekik?
- Igen, uram. Egy Shenkfield felé tartó tartálykocsin repedés keletkezett, s szivárgás történt. A kocsi enyhén mérgező anyagot szállít, tehát nem tudjuk...
- Ezredes! - hallatszott Horner kiáltása, aki a Wagoneertől rohant feléjük. - Üzenet érkezett Shenkfieldből, Fixx őrmestertől, uram. Valami gond lehet a motelnél. Tizenöt perce egyetlen hangot sem hallanak. Csak egy rádiót. Az őrmester szerint nincs ott egy teremtett lélek sem.
- Visszamentek abba a rohadt bisztróba?
- Nem, uram. Fixx szerint simán... eltűntek, uram.
- Eltűntek? Hová a francba? - kérdezte Leland idegesen. Nem várt választ. Kalapáló szívvel rohant vissza a Wagoneerhez.

A nőt Talia Ervy-nek hívták és úgy nézett ki, mint Marie Dressler. Talia még Dresslernél is hatalmasabb volt: erős csontozat, széles arc, nagy száj, erős áll. De ő volt a legcsinosabb nő, akit Parker Faine napok óta látott, mert nemcsak felajánlotta neki és Wycazik atyának, hogy elviszi őket a Tranquülity Motelhez, de nem volt hajlandó pénzt elfogadni.
- Úgyse lett volna semmi dolgom - mondta. Egy kicsit a hangja is hasonlított Marie Dresslerére. - Csak vacsorát csináltam volna magamnak. De pocsék szakács vagyok. Ha a fasírtomra gondolok, akkor azt hiszem, nagy szívességet tesznek nekem.
Taliának volt egy tízéves Cadillacje, egy hatalmas cirkáló, téli gumikkal és hólánccal. Parker előreült. Wycazik atya a hátsó ülésre huppant le.
Alig egy mérföldet haladtak, amikor hallották a rádióhírt a mérgező szivárgásról és a 80-as út lezárásáról Elkótól nyugatra.
- Azok a tökkelütött, kétbalkezes barmok! - fakadt ki Talia és adott egy kis hangerőt a rádiónak, de csak hogy túlkiabálhassa. - Két éven belül ez már második eset.
Se Parker, se Wycazik atya nem tudott hozzáfűzni semmit.
- Nos, uraim - mondta Talia. - Akkor most mit csináljunk?
- Lehet itt valahol autót bérelni? - kérdezte Parker. - Négykerék meghajtású kocsira van szükségünk. Egy Jeepre, vagy ilyesmire.
- Van egy Jeep márkakereskedő a városban - mondta Talia.
- Odavinne minket?
- Ez a roncs elviszi az embert akárhová, még ha ló nagyságú hópelyhek is hullanak az égből.
Felix Schellenhof, a Jeep márkakereskedés eladója nem volt olyan színes egyéniség, mint Talia Ervy. Szürke öltönyt viselt, szürke nyakkendőt, halványszürke inget és mindehhez felettébb szürke hangja is volt. Közölte Parkerrel, hogy nem adnak bérbe autókat, viszont vásárolni lehet, nagy a választék. De húsz perc alatt semmiféleképpen nem tudnak nyélbeütni egy üzletet. Ahhoz meg kell várni a holnapot. Még egy csekk sem segítene a gyors lebonyolításban, mert Parker egy másik államból érkezett.
- Nem csekkel fizetek - mondta Parker. Schellenhof szürke szemöldöke felszaladt a homlokára a készpénz kilátására. - Terhelje rá az arany American Express kártyámra.
Schellenhof derűs arcot vágott. Közölte, elfogadnak AmEx kártyát, de még soha nem vett senki komplett járművet hitelkártyával.
- Nincs felső limit a kártyán - tájékoztatta Parker. - Idehallgasson, nemrég Párizsban jártam, az egyik galériában megláttam egy csodás Dali-festményt, harmincezer dollárba került, de azt is meg tudtam venni AmEx-szel!
Átgondolt diplomáciával Schellenhof megpróbálta elutasítani őket.
- Az Isten szerelmére, ember, mozdítsa már meg azt a zsibbadt seggét! - mordult rá Wycazik atya és öklével rácsapott Schellenhof asztalára. Arca vörös volt a dühtől. - Élet-halál kérdése. Hívja fel az American Express központját. - Magasra emelte a kezét, az eladó döbbent, szürke szeme követte az ívet. - Tudja meg, engedélyezik-e a vásárlást. Siessen már, az Istenért! - Azzal Ökle újra lecsapott az asztallapra.
Az egyházi személy roppant dühe intézkedésre sarkallta az eladót. Elvette Parker kártyáját, szinte kirohant a kis irodából az üzletvezető üvegfalú birodalma felé.
- Te jó ég, atyám - mondta Parker. - Híres hittérítő válhatna magából.
- Jó pár bűnözőre sikerült ráijesztenem már.
- Azt nem kétlem - biztosította őt Parker.
Az American Express engedélyezte a vásárlást. A bűnbánó Schellenhof előhalászott egy kazalnyí nyomtatványt és sorban megmutatta Parkernek, hol kell aláírnia. - Micsoda hét! - sóhajtott fel az eladó. - Hétfőn besétált egy fickó és készpénzért vett egy új Cherokee-t. Egy halom húszdolláros volt nála. Biztos kaszált a kaszinóban. Most meg ez. És a hét még alig kezdődött el. Ez már valami, nem?
- Elképesztő - mondta Parker. Wycazik atya a Schellenhof asztalán lévő telefonon felhívta Michael Gerranot Chicagóban, s elmesélte neki a Parkerrel való találkozást és az útlezárást, És amikor Schellenhof újra kiugrott valamiért, Wycazik atya olyasmit mondott, ami meghökkentette Parkert:
- Michael, lehet, hogy történik velünk valami, épp ezért most azonnal hívd föl Simon Zodermant a Tribune-nál és mondj el neki mindent. Mondd el, hogyan kapcsolódik Brendan Winton Tolkhoz, a Halbourg-lányhoz, Calvin Sharkle-hez, szóval mondj el mindent. Azt is, mit láttak itt Nevadában másfél évvel ezelőtt, mondd el, mit láttak. Ha Simon nem akarja elhinni, mondd meg neki, hogy én elhiszem. Ő tudja, milyen keményfejű fickó vagyok.
- Jól értettem? - kérdezte Parker, mikor Wycazik atya letette a telefont. - Ön tudja, mi történt velük azon a júliusi éjszakán?
- Majdnem biztosan, igen - felelte Wycazik atya. Mielőtt a pap többet tudott volna mondani, visszatért
Schellenhof. Most, hogy az üzlet létrejött, nyilván nem akarta a kelleténél tovább rabolni Parker idejét.
- El kell mondania - mondta a papnak Parker.
- Amint úton leszünk - ígérte Wycazik atya.

Ned kelet felé vezette a Cherokee-t, át a hófútta lejtőkön. Cammogva haladtak. Sandy és Faye elől ült Ned mellett, előrehajolva figyelték az utat, hogy kiszúrják a fehér káoszban esetleg felbukkanó akadályokat.
A hátsó ülésen Ernie, Brendan és Jorja szorongott. Marcie anyja ölében ücsörgött. Ernie egyfolytában győzködte magát, hogy nem adja meg magát a pániknak. Előző éjjel az ágyban az éjjelilámpa fénykörén túl remegő árnyékokat figyelte, és szorongása a töredéke volt annak, amire számított. Javult az állapota.
Ha Dom emlékezni tudott, akkor ő is emlékezni fog. És ha végre vissza tud emlékezni, mit látott azon a júliusi éjszakán, soha többé nem fog rettegni a sötétségtől.
- A megyei út - közölte Faye, mikor a Jeep megállt. Ugyanaz az út volt, amely a Tranquillity mellett futott
végig. Már letakarították a hókotrók, mivel a szövetségi kormány fizetett a megyének, hogy a raktárbázishoz vezető utat minden körülmények között járható állapotban tartsák.
- Gyorsan - sürgette Nedet Sandy.
Ned gázt adott, áthajtott a kihalt úton, be a dombok közé, a lendület és a huppanók Brendát és Jorját újra és újra Ernie-hez dobták, aki közöttük ült. Az észak-déli megyei út - a Vista Valley Road - hat mérföldre, keletre feküdt, arrafelé tartottak. Amikor odaérnek, délnek fordulnak és eljutnak rajta a 80-as autópályával párhuzamos megyei úthoz, amin eljuthatnak Elkóig.
Ernie hirtelen ráébredt, hogy már majdnem teljesen rájuk telepedett a sötétség. Nem. Túl sok dologtól kellett félni, butaság energiát pazarolni egy képtelen fóbiára.
Hiszen még iránytűvel is eltévedhetnek itt éjjel, ebben a süvöltő, vad förgetegben. Csak attól félek, amitől valóban félni kell, hajtogatta magában keményen Ernie. Nem félek tőled, Sötétség.
Faye hátranézett a válla fölött az első ülésről. Ernie elmosolyodott és hüvelykujjával mutatott egy - kicsit remegős - OK jelet.
Faye is ugyanezt tette, s ez volt az a pillanat, amikor a kis Marcie felsikoltott.

A Centrum falának mentén felállított irodájában, mélyen a Thunder Hill belsejében, Dr. Miles Bennell töprengve ült a sötétben. Az egyedüli fény a Raktárkomplexum második szintjének központi barlangjára néző két ablakon át érkező halovány izzás volt, de ez nem volt elég ahhoz, hogy a helyiség bármilyen részletét lássa.
Hat papírlap hevert előtte az asztalon. Az utóbbi tizenöt hónapban húsz-harminc alkalommal is elolvasta őket; nem kellett újra átböngésznie, hogy emlékezzék • minden szóra. Leland Falkirk pszichológiai jellemzése volt, illegálisan nyomtatta ki a Belföldi Válságelhárítás komputerében tárolt személyi nyilvántartásából.
Miles Bennell - a filozófia doktora, biológus és kémikus, műkedvelő a fizikában és antropológiában, aki gitáron és zongorán játszik, olyan, témájában egymástól távol eső könyvek szerzője, mint az idegszövettanról, vagy a John MacDonald munkásságáról szóló tanulmányok, a jó borok értő gyűjtője, Clint Eastwood-rajongó, egy valóságos huszadik századi reneszánsz ember-mindezek mellett nagytehetségű számítógépes kalóz is. Még egyetemista korában kezdett el kalandozni az információs rendszerek bonyolult, a világot átszövő hálózatában. Tizennyolc hónapja, amikor a Thunder Hill-projekthez kapcsolódó munkája során mindennapos kapcsolatba került Leland Falkirkel, hamar rájött, hogy az ezredes pszichológiailag zavart személyiség, akit alkalmatlannak kellett volna nyilvánítani a katonai szolgálatra - de aki nyilván azon ritka paranoiások közé tartozik, akik megtanulták használni különleges őrültségüket, és olajozottan működő gépemberré tették magukat, aki a felületes szemlélő számára úgy néz ki, mint a normális emberek. De Miles többet akart róla tudni. Mitől olyan, mint egy időzített bomba? Milyen inger hatására robbanhat fel váratlanul? A válaszokat csakis a DERO főhadiszálláson lehetett megtalálni. Tehát tizenhat hónappal ezelőtt Miles megtalálta a módját, hogy hozzáférjen a Washingtonban lévő DERO-nyilvántartáshoz.
Amikor Miles először olvasta a jellemrajzot, megrémült, bár ezernyi észérve volt, hogy miért kell továbbra is itt maradnia és egy olyan veszélyes emberrel együtt dolgoznia, mint az ezredes. Kevesebb esély a bajra, ha Miles hűvösen és kelletlen tisztelettel viselkedik Falkirk-kel. Az ember nem haverkodik egy ilyen emberrel - vagy hízeleg neki -, mert azonnal gyanítaná, hogy eltitkolnak előle valamit. Az udvarias megvetés volt a legcélravezetőbb magatartás.
De Miles most teljesen Falkirk hatalmában volt. Halálosan meg volt ijedve.
Az a katonai pszichológus, aki a jellemzést írta, vagy nem volt felkészült, vagy nem volt élesszemű. Azonban, bár tökéletesen alkalmasnak találta az ezredest, hogy a DERO kötelékébe lépjen, feljegyezte egyéniségének furcsaságait, amelyek zavarbaejtő olvasmánnyá tették a jelentést Miles számára, aki képes volt a sorok között is olvasni.
Először: Leland Falkirk megvetett minden vallást és félt tőlük. Mivel Isten és a haza szeretete minden hivatásos katonánál előnyös tulajdonság, Falkirk megpróbálta elrejteni vallásellenes érzelmeit. Ez a magatartás nyilván a fanatikus családban eltöltött nehéz gyermekkorából fakadt.
Miles Bennell tudta, hogy ez a hiányosság különösen veszélyes, mert a jelenlegi helyzet sokféle misztikus elemet tartalmaz. Némely dolognak olyan tagadhatatlanul vallásos felhangjai voltak, amelyek esetleg negatív érzéseket keltenek az ezredesben, vagy ilyen tettek elkövetésére sarkallhatták.
Másodszor: Leland Falkirk a kontroll megszállottja volt. Szüksége volt rá, hogy az uralma alá hajtsa a környezetét, méghozzá minden vonatkozásban. Ez a kényszer, hogy uralja a külvilágot, állandó belső küzdelmének tükörképe volt, hogy úrrá legyen dühén és paranoiás félelmein.
Miles Bennell megborzongott, ha arra gondolt, milyen hihetetlen feszültséget jelenthetett az ezredesnek ez a munka, mert, amit a Thunder Hill mélyén rejtegettek, nem lehetett örökké kontrollálni. Ennek a felismerése vezethet ártalmatlan idegösszeomláshoz - vagy pszichotikus dühkitöréshez.
Harmadszor: Leland Falkirk enyhe, de makacs klausztrofóbiától szenved, ami a föld alatt erősebben jelentkezik. Ennek a félelemnek a gyökerei is a gyerekkorba nyúlhattak vissza, amikor a szülei azt hajtogatták, hogy egy nap a Pokolban fogja végezni.
Negyedszer, s ez volt a legrosszabb: Leland Falkirkben elfojtott mazochizmus dühöngött. Alávetette magát a leggyötrelmesebb teszteknek, miközben azt hangoztatta, hogy ezekre szükség van az egészség és a reflexek karbantartása miatt, ami egy DERO tiszt esetében elengedhetetlen. Mocskos kis titka az volt, hogy élvezte a szenvedést.
Miles Bennellt jobban zavarta Falkirk jellemének ez a vonása, mint bármi más. Mivel az ezredes szerette a fájdalmat, nem bánja, ha együtt kell szenvednie a Thunder Hill személyzetével, ha úgy dönt, hogy ez szükséges a világ megtisztításához. Valójában élvezni fogja, hogy ebbe akár bele is halhat.
Miles Bennell ott ült a sötétben, nyugtalanul, zaklatottan.
De nem a saját halála, vagy kollégái esetleges pusztulása aggasztotta. Attól rettegett, Falkirk elpusztíthatja magát a projektet is. Ha így történne, akkor megtagadná az emberiségtől a történelem legnagyszerűbb hírét. S megtagadná a fajától a legjobb - s talán egyetlen - esélyt a békére, halhatatlanságra, s a transzcendenciára. Arra, hogy megtudjanak olyasmit, ami emberi aggyal felfoghatatlan.

Leland Falkirk a Block-házaspár konyhájában állt, s az asztalon heverő albumot nézte. Látta, hogy tele van a holdat ábrázoló fotókkal és rajzokkal. És mind vörösre van színezve.
Odakint, miközben átkutattak minden sarkot, egy tucat DERO katona kiáltozott egymásnak.
Mélyeket lélegzett, aminek elvileg segítenie kellett volna a feszültség csökkenésében, aztán lapozott egyet az albumban, mire újabb skarlátszínű holdak tűntek a szeme elé: a gyerek fura gyűjteménye.
Büszke volt magára. Ura volt Önmagának és a helyzetnek. Semmi nem tudta felingerelni.
Horner hadnagy nehéz léptei döngtek az irodából felvezető lépcsőkön. Egy pillanattal később betoppant a konyhába:
- Átnéztük az összes szobát, uram. Senki sincs itt. Hátul távoztak, a terepen át. Két nagyon bizonytalan keréknyomot találtunk a hóban. Nem juthattak messzire. Ebben az időben semmiképpen.
- Utánuk küldött már valakit?
- Nem, uram. De a furgon és a Wagoneer készen áll.
- Akkor rajta - mondta Leland halk, kimért hangon.
- Ne aggódjon, uram, elkapjuk őket.
- Abban biztos vagyok - mondta Leland. Horner elindult lefelé, de Leland utána szólt. - Amint utánuk küldte az embereket, találkozunk odalent, és legyen magánál a megye térképe. Valahol rá akarnak menni egy megyei, vagy állami útra. Kiszámítjuk a következő lépésüket és elébük kerülünk.
- Igen, uram - mondta Horner.
Mikor újra egyedül maradt, Leland nyugodtan lapozott egyet az albumban. Vörös holdak. Lapozott két, három, hat lapot, aztán nyugodtan felemelte az albumot és keresztülhajította a helyiségen. A könyv nekicsapódott a szekrénynek, visszapottyant a jégszekrényre, majd lecsúszott a földre. A pulton Leland meglátott egy porcelánedénykét: egy mosolygó maci volt az oldalán, amely a mancsait összekulcsolta a pocakján. Felkapta és a földhöz vágta. Leseperte a pultról a rádiót. Majd a bádogdobozt is, amelyben a cukrot tartották. A lisztesdobozt is. A kenyértartót a falhoz vágta, a kávéfőzőt a tűzhelyhez.
Egy percig mélyeket, egyenleteseket lélegezve állt a konyha közepén. Aztán nyugodtan kisétált a konyhából, lement az irodába, hogy higgadtan áttanulmányozza a megye térképét és értékelje a helyzetet hadnagyával.

- A hold! - kiáltotta Marcie, aztán éles hangon újra felsikoltott. - Anya, nézd, nézd a hold! Miért, anya, miért? Odanézz, a hold!
A kislány hirtelen megpróbált kiszabadulni az anyja öléből, tekergőzni, hadonászni kezdett. Jorja igyekezett egy helyben tartani őt, sikertelenül. Ned megállította a Jeepet.
Marcie végül kiszabadult anyja öléből, áttörte magát Ernie-hez, láthatóan menekült valami elől, ami a memóriájában felbukkant. Nem volt tudatában annak, hogy a Cherokee-ben ült, hanem azt hitte, egy teljesen más helyen van, egy félelmetes helyen.
Ernie megragadta, szorosan tartotta a kislányt hatalmas karjaiban, a mellkasához szorította őt, s miközben a kislány tovább sikoltozott, gügyogve nyugtatgatta.
Marcie rettegése fokozatosan alábbhagyott. Már nem harcolt, hanem ernyedten pihent Ernie karjaiban. A sikoltozást is abbahagyta, már csak kántált:
- A hold, a hold, a hold... - S aztán halkan, de mégis érzékelhető rettegéssel: - Ne engedd, hogy elkapjon, ne engedd, ne!
- Maradj nyugton, drágám - mondta Ernie, a kislány haját simogatva. - Biztonságban vagy, nem engedem, hogy elkapjon.
- Az eszébe jutott valami - jegyezte meg Brendan, ahogy Ned újra elindult. - Egy pillanatra megnyílt egy repedés.
- Mit láttál, angyalom? - kérdezte Jorja a lányát.
A kislány visszacsúszott a katatóniás állapotba, nem hallott semmit, nem figyelt semmire... aztán egy kis idő múlva Ernie érezte, hogy Marcie átöleli. Viszonozta az ölelést. A kislány nem szólt semmit.
Ernie leírhatatlanul jól érezte magát, jólesett neki, hogy valakinek szüksége van az ő erejére. Ez mélyen meghatotta. Teljesen megfeledkezett róla, hogy a sötétség már nekinyomta ábrázatát az ablaküvegnek.

Végül Jack kelet felé fordította a furgont és nagy nehezen rátalált a Thunder Hillhez vezető megyei útra. Körülbelül egy mérföldre északra lehettek attól a ponttól, ahol Nednek ugyanezt az utat kereszteznie kellett a Cherokee-vel. Jobbra fordult és továbbment a raktárkomplexum felé, azon az úton, amelyet Dom és Ernie is megtett ma délelőtt.
Jack a keleti parton soha nem látott ilyen tomboló viharokat. Minél magasabbra hatolt a hegyek közé, annál keményebben, és sűrűbben esett a hó. Olyan volt már, mint valami fal.
- A kapu egy mérföldre lehet innen - szólalt meg Dom.
Jack lekapcsolta a fényszórókat és még lassabb tempóra váltott. Nem tudta megmondani, hogy a saját sávjában halad-e. Minden pillanatban arra számított, hogy előbukkan egy jármű az éjszakából és beléjük rohan.
Gingernek nyilván ugyanilyen gondolatai voltak, mert összehúzódott az ülésen. Idegesen rágcsálta alsó ajkát.
- Azok a fények ott - mondta Dom. - Ott van a raktárbázis bejárata.
Két higanygőz lámpa pislákolt a kapu két oldalán. Egy melegebb, borostyánszín folt mutatta az őrház két keskeny ablakát.
A fények ellenére Jack a háznak csak a körvonalát látta a kerítés túloldalán, mert a hóesés elfedett minden részletet. Bízott abban, hogy fényszórók nélkül a furgon láthatatlan lesz az őrök számára, ha történetesen akkor néznek ki az ablakon, amikor a kocsi elhalad a megyei úton. A motor zaját meg elnyeli a szél.
Lassan gördültek felfelé az egyre meredekebb lejtőn, mélyen be a hegyek közé. Az ablaktörlők már nem bírták a munkát, mert a hó szinte azonnal jéggé változott rajtuk. Amikor megtettek egy mérföldet, Ginger megszólalt: - Talán most már felkapcsolhatjuk a fényszórókat. Jack a kormányra görnyedve merev arccal hunyorgott bele a mindent elnyelő homályba: - Nem. A hátralévő utat is sötétben tesszük meg.

A motel irodájában Leland Falkirk és Horner hadnagy széthajtogatta a megye térképét és leterítette a recepciós pultra. Nagyban tanulmányozták még, amikor a szökevények keresésére indult emberek visszatértek, percekkel azután, hogy nekivágtak a keresésnek. Követték a nyomokat a hegyek közé vezető vízmosásban, de egy ponton a hó és a szél eltörölt mindent. Annyi azonban kiderült, hogy az egyik jármű keletnek fordult, de ezt semmi sem indokolta, tehát majdnem biztos, hogy Sarverék furgonja és a Cherokee is egy irányba halad. Leland újra a térkép fölé hajolt: - Ez logikus. Nem nyugat felé mennek. Semmi nincs arrafelé, csak Battle Mountain és Winnemucca. Egyik város sem elég nagy ahhoz, hogy el lehessen rejtőzni benne. Tehát kelet felé mennek, Elkóba.
Horner hadnagy a térképre helyezte szivarvastagságú ujját:
- Van itt egy út, amely elhalad a motel mellett és felvezet Thunder Hillhez. Mostanra már keresztezhették.
- Melyik a legközelebbi, dél felé vezető út, amelyet keresztezniük kell?
Horner hadnagy előrehajolt, hogy el tudja olvasni az apró betűket:
- Vista Valley. Hat mérföldre, keletre fekszik a Thunder Hillhez vezető úttól.

Kopogtak az ajtón.
- Bújj be - szólt ki Miles Bennell.
Robert Alvarado tábornok, Thunder Hill parancsnoka lépett be a sötét irodába, ezüstös fényt hozva magával odakintről.
- Egyedül ülsz a sötétben, mi? El tudom képzelni, milyen gyanúsnak találná a dolgot Falkirk ezredes.
- Az egy őrült, Bob.
- Nem is olyan rég még amellett érveltem volna, hogy remek tiszt - mondta Alvarado, - igaz, túlzottan ragaszkodik a szabályokhoz. De most egyet kell értenem veled. Néhány perce jutott el hozzám a kívánsága telefonon. Úgy hangzott, mint egy parancs. Azt akarja, hogy az egész személyzet, minden katona és minden civil jelentkezzen a körletében és további utasításig maradjon ott.
- De miért? - kérdezte Miles.
Alvarado leült egy székre a nyitott ajtó közelében, de arca a sötétben maradt:
- Falkirk idehozza a szemtanúkat és nem akarja, hogy bárki lássa őket, aki nem tud róluk. Legalábbis ezt állítja.
- De ha itt az ideje, hogy újabb agymosásnak vessük alá őket - mondta meghökkenve Bennell, - akkor bölcsebb volna a motelben tartani őket. Bár amennyire én tudom, még nem is hívta ide a memóriabuzerálókat.
- Nem bizony - erősítette meg Alvarado. - Azt mondja, lehet, hogy a titkolózást nem folytathatjuk tovább. Azt akarja, hogy tanulmányozd a szemtanúkat, elsősorban Cronint és Corvaisist. Azt mondja, fennáll a lehetősége annak, hogy már nem emberek. De azt is hozzátette, hogy átgondolta a veled folytatott beszélgetését, nevezetesen, hogy tényleg neked van igazad és ő volt kissé paranoiás. Ha bebizonyítod, hogy emberi lények, akkor a szavát adja, hogy nem öli meg őket. Sőt, javasolni fogja, hogy az egész történetet hozzák a nyilvánosság tudomására.
Miles csendben ült egy darabig. Aztán kényelmetlenül feszengeni kezdett a székében:
- Ez úgy hangzik, mintha megjött volna a józan esze. Miért találom mégis olyan gyanúsnak? Szerinted ez igaz? Alvarado kinyújtotta a kezét és belökte az ajtót. A helyiségre sötétség zuhant. Érezte, hogy Miles a villanykapcsoló után nyúl, ezért hozzátette:
- Hagyjuk így, jó? Talán könnyebb lesz őszintének lennünk egymáshoz, ha nem látjuk egymás arcát. - Miles visszadőlt a székében és Alvarado folytatta: - Mondd meg nekem, Miles, te voltál az, aki a polaroidképeket küldte Corvaisisnek és Blockéknak? Miles nem felelt.
- Barátok vagyunk - mondta Alvarado. - Legalábbis én így éreztem. Még nem találkoztam senkivel, akivel ilyen jó volt sakkozni és pókerezni. Tehát elárulom neked... hogy én csalogattam vissza Jack Twistet ide. Miles döbbenten nézett rá:
- Hogyan? És miért?
- Nos, ahogy te is, én is tudtam, hogy némelyik szemtanú lassan áttöri a memóriablokkot és ezzel párhuzamosan pszichológiai problémák jelentkeztek náluk. Tehát mielőtt bárki úgy dönthetett volna, hogy újra át kell mosni az agyukat, elhatároztam, hogy a figyelmüket a motelre irányítom. Reméltem, elég bajt keverek, hogy a titkolózást ne lehessen folytatni.
- Miért? - kérdezte újra Miles.
- Mert rájöttem, hogy hiba volt az egész.
- De miért ilyen kerülő úton szabotáltad a dolgot? - kérdezte Miles.
- Mert ha nyilvánosságra hozom a dolgot, az függelemsértés. Félredobtam volna a katonai karrieremet. Meg aztán... arra gondoltam, Falkirk meg is ölethet.
Miles ugyanezért aggódott.
- Twisttel kezdtem - mondta Alvarado, - mert úgy gondoltam, hogy kommandós múltja miatt össze tudja szervezni a többi szemtanút. A memóriatörlő kúra során tudomást szereztem a bankokban őrzött páncélkazettáiról. Tehát átkutattam az aktáit, megszereztem a bankok neveit, a kódszavakat. Az aktájában benne voltak a kazettakulcsok másolatai is; Falkirk csináltatta őket arra az esetre, ha esetleg meg kell zsarolni Twistet, vagy sittre vágatni. Lemásoltattam a másolatokat. Aztán, mikor december végén szabadságon voltam, elutaztam New Yorkba, magammal vittem egy halom képeslapot a Tranquillity Motelről. Twist nem járt túl gyakran azokban a bankokban, tehát senki sem gyanította, hogy nem ő vagyok. Könnyű volt.
- És szellemes - nézett Miles elismerően barátja testes árnyékára. - A képeslapok beindították Twistet. És Falkirk semmiképpen nem gyaníthatta, ki csinálta.
- Úgy terveztem - folytatta a tábornok -, hogy visszajövök ide, aztán ha már itt van, bementem volna Elkóba, egy nyilvános fülkéből felhívtam volna a szemtanúkat, megadtam volna nekik Twist titkos számát, mondván ő tudja a választ a problémáikra. De idáig nem jutott el a dolog, mert valaki üzeneteket és fotókat küldött Corvaisisnek meg Blockéknak, és kirobbant egy új válság. Falkirkhez hasonlóan tudom, hogy aki azokat a fotókat küldte, itt van a Thunder Hillen. Na, megnyílsz vagy csak én vagyok gyónó kedvemben?
Miles tétovázott. Pillantása az asztalán heverő jelentésre esett: Falkirk pszichológiai jellemzésére. Megrázkódott.
- Igen, Bob, én voltam. Nagy szellemek ha találkoznak, mi?
- Elmondtam, miért választottam Twistet - mondta Alvarado a sötétből. - Azt is sejtem, miért a Block-házaspárt nézted ki magadnak, hiszen ők helyiek és bizonyos szempontból mindennek a középpontjában vannak. De miért választottad Corvaisist, s miért nem valaki mást?
- Mert író, vagyis élénk a fantáziája. Az első regénye még a megjelenése előtt iszonyú jó sajtót kapott, tehát ha kikapar valamit, a sajtó jobban odafigyel rá, mint bárki másra.
- Okos kis duó vagyunk.
- Talán túl is bonyolítottuk a dolgot - mondta Miles. - Úgy tűnik, az elleplezés szabotálása túl lassan haladt. Egyszerűen meg kellett volna szegnünk a titoktartási eskünket.
Egy pillanatig csendben voltak, aztán Alvarado így szólt:
- Mit gondolsz, miért jöttem ide, Miles?
- Szövetségesre van szükséged az ezredes ellen. Mert nem hiszed el egy szavát sem. Nem hiszed el, hogy hirtelen megjött az esze. Hogy azért hozza ide a szemtanúkat, hogy tanulmányozhassuk őket.
- Meg fogja ölni őket - mondta Alvarado. - És minket is.
- Mert azt hiszi, mind megszállottak vagyunk. Az átkozott bolond.
A hangosbeszélő recsegni kezdett a falon. Ezt egy közlemény követte: mindenki, katona és civil, jelentkezzen először a fegyverraktárnál kézifegyverért, aztán a körletükben várják a további utasításokat.
Alvarado felállt a székéről:
- Ha mindenki a körletében lesz, elmondom nekik, hogy Falkirk ötlete volt, hogy gyülekezzenek, de az enyém, hogy felfegyverkezzenek. Figyelmeztetem Őket, hogy mindannyiunkat veszély fenyeget Falkirk és a DERO kommandó részéről. Remélem, meg tudjuk állítani a fickót.
- Én is kapok fegyvert?
Alvarado az ajtóhoz lépett, de nem nyitotta ki.
- Te különösen - mondta a sötétből. - Legyen rajtad fehér köpeny, hogy Falkirk ne lássa nálad a fegyvert. Én hátul az Övembe dugok egy kis pisztolyt. Ha a legkisebb jelét látom annak, hogy Ölni akar, lelövöm. De először téged foglak figyelmeztetni egy kódszóval, hogy öld meg Hornert. Horner meg akar majd ölni, ha tüzet nyitok Falkirkre. Nekem életben kell maradnom, nem azért, mert annyira féltem a bőrömet, hanem mert tábornok vagyok, és engedelmességre kell bírnom Falkirk embereit. Meg tudsz ölni egy embert, Miles?
- Igen. Ha ezzel megállíthatom Hornert. Én is jó barátnak tartalak, Bob. És nem csak a póker, meg a sakk miatt. Hanem mert mindent elolvastál T. S. Eliottól.
- "Patkányok között élünk, ahol a holtakból csak a csont marad" - idézte Bob Alvarado. Csendesen nevetett, kinyitotta az ajtót és megállt a küszöbön, a barlang fényeinek ezüstös izzásában. - Milyen ironikus. Apám azért aggódott mindig, hogy a költészet iránti rajongásom annak a jele, hogy felnőtt koromban pipogya, nyámnyila alak lesz belőlem. Na, jössz velem a fegyverraktárba, Dr. Bennell?
Miles felemelkedett a székéből és csatlakozott a tábornokhoz.
- Tudod te is - mondta, - hogy Falkirk lényegében a vezérkari főnök nevében cselekszik. Tehát ha megölöd, Riddenhour tábornok, sőt talán az elnök is a nyakadba mászik.
- Riddenhour elmehet az anyjába - közölte Bob Alvarado és megpaskolta Miles vállát. - Minden politikus elmehet az anyjába a talpnyaló tábornokaikkal együtt. Még ha Falkirk a sírba is viszi magával a biztonsági komputer új kódját, néhány napon belül kijutunk, ha szét is kell bontanunk azt a rohadt kijáratot. Belegondoltál már, hogy ha a világ elé tárjuk a hírt, mi leszünk a leghíresebb fickók ezen a nyomorult bolygón? Vagy az egész történelemben.

Stefan Wycazik atya vezette a Cherokee-t, mert neki volt tapasztalata négykerék meghajtású járművekkel, amire még a Bili Nader atyával töltött munkája során tett szert, Vietnamban. Mivel a 80-as államközi autópálya le volt zárva, északnak tartottak, az 51-es állami úton. Aztán letértek egy sor nyugat felé vezető megyei útra. Az utakat fényvisszaverő jelzőoszlopok mutatták. Néha terepen haladtak. Szerencsére vásároltak iránytűt és egy térképet. Bár az út kanyargós volt és kemény, szép iramban haladtak úti céljuk, a Tranquillity Motel felé. Stefan útközben beszélt Parkernek a CISG-ről. - Falkirk ezredes volt az egyetlen katona közöttük. A CISG az adófizetők pénzének tipikus elpazarlásának tűnik: egy tudóscsoport, melyet azért hoztak létre, hogy készítsen értékelést egy olyan problémáról, amely valószínűleg soha nem fog felmerülni. A bizottság biológusokból, fizikusokból, antropológusokból, orvosokból, szociológusokból, pszichológusokból állt. A CISG mozaikszó a Contact Impact Study Group (Kapcsolat-Hatásvizsgálati Munkacsoport) rövidítése, vagyis megpróbálták meghatározni, milyen pozitív és negatív hatásai lehetnek az emberiségre, ha kapcsolatba kerülünk egy földön kívüli intelligens fajjal.
Stefan rövid szünetet tartott, hogy a festő felfoghassa, mit hallott; s halvány mosoly suhant át az arcán, amikor hallotta, hogy Parker levegő után kapkod.
- Csaknem... csaknem azt akarja mondani... hogy... - hebegte Parker.
- De igen - mondta Stefan.
- Úgy érti, hogy valami... - Parker Faine egyszerűen képtelen volt egy értelmes mondatot kinyögni.
- Igen - mondta Stefan. - Valami leszállt azon az éjszakán.
- Jézus! - kiáltotta Parker. - Ó, bocsánat, atyám. Valami leszállt, te szent szar... Jézusom!
Wycazik atya így szólt:
- Az adott körülmények között nem hiszem, hogy Isten neheztelne ezért a kis kifakadásért. A CISG elsődleges célja az volt, hogy megegyezésre jussanak abban, hogy miként hatna az emberi kultúrára - és az emberre - egy ilyen találkozás.
- De hiszen erre könnyű felelni. Örömteli és csodálatos dolog, hogy nem vagyunk egyedül! - lelkendezett Parker.
- Igen - mondta Stefan. - De különbség van aközött, hogy miként reagálnak egy elképzelt találkozásra, s hogyan a valóságban. Legalábbis sok tudósnak ez a véleménye, különösen az úgynevezett puha tudományok, a szociológia és a pszichológia terén. Az antropológusok szerint amikor egy fejlett kultúra kölcsönhatásba kerül egy kevésbé fejlettel, utóbbi önbizalomhiánnyal fog küszködni - vagy teljesen eltűnik. A primitív kultúra elveszíti tiszteletét vallása és társadalmi rendszere iránt. Szexuális gyakorlata, a családi szerkezet elfajul, elértéktelenedik. Nézze csak meg, mi történt az eszkimókkal, a nyugati civilizációval való találkozás után: alkoholizmus, családpusztító nemzedéki konfliktusok, öngyilkosság... Nem mintha a nyugati civilizáció veszélyes volna, vagy gonosz. Mert nem az. De a találkozás komoly önbecsülés-vesztéshez vezetett az eszkimók között.
Stefannak ismét szünetet kellett tartania, mert a murvás út végéhez értek.
Parker a kesztyűtartó világításának tompa fényében böngészte a térképet. Aztán ellenőrizte a műszerfalra erősített iránytűt.
- Arra - mondta és balra mutatott. - Három mérföld nyugat felé terepen. Aztán elérünk egy észak-déli úthoz, amelyet... Vista Valley Roadnak hívnak. Azt keresztezzük és onnan nyolc-kilenc mérföldet kell a terepen haladnunk, míg oda nem érünk a Tranquillity háta mögé.
- Állandóan figyelje az iránytűt, hogy el ne térjek az iránytól - mondta Stefan és nekiindult a hóval borított, éjszakai tájnak.
- Ez az eszmefuttatás az eszkimókról, ezek a részletek, hogy mi a CISG véleménye... - mondta Parker. - Nem létezik, hogy Mr. X egyetlen telefonbeszélgetésben fejtette ki mindezt Gerrano atyának.
- Egy részét csak.
- Tehát ön töprengett már a témán.
- Nem, a földönkívüliekkel való találkozáson nem - rázta meg a fejét Wycazik atya. - De a jezsuita oktatás szerves része, hogy szigorúan megvizsgáljuk, milyen jó és rossz eredményei voltak az egyház erőfeszítéseinek, hogy elterjessze a hitet a fejletlen kultúrákban. Általános nézet, hogy iszonyú kárt is okoztunk azzal, hogy meghoztuk a felvilágosodást. Mindenesetre mélyrehatóan tanulmányozzuk az antropológiát, tehát nagyrészt megértem a CISG aggályait.
- Kissé északnak fordult - mondta Parker az iránytűre nézve. - Próbáljon balra tartani. Visszatérve, én viszont nem vagyok annyira biztos, hogy értem.
- Fontolja meg, mi történt az indiánokkal. Végül is, a kultúrák ütközése bánt el velük. Mr. X szerint a CISG arra a következtetésre jutott, hogy egy nagyon fejlett kultúrával való találkozás ugyanilyen hatással lenne ránk: a vallás összeomlana; elveszne a politikai rendszerekbe vetett hit; kialakulna az alsóbbrendűségi komplexus, megszaporodnának az Öngyilkosságok.
Parker Faine megköszörülte a torkát: - Atyám, összeomlana a hite emiatt?
- Nem. Épp ellenkezőleg - mondta Stefan izgatottan. - Ha nem volna máshol élet, ha a bolygók mind meddők lennének - az inkább elgondolkoztatna, nincs Isten. Mert ha van Isten, szereti az életet, és sosem hagyná, hogy az univerzum lakatlan legyen.
- A legtöbb ember ugyanígy gondolná - mondta Parker.
- És ha a földönkívüliek rémisztően különböznének tőlünk külsőre, az sem rázna meg. Mikor Isten azt mondta nekünk, hogy a saját képére teremtett minket, nem úgy értette, hogy a külsőnk olyan, mint az övé. A lelkünkre, szívünkre, a szánalomra és értelemre, szeretetre és barátságra való képességre gondolt. És ez az az üzenet, amit Brendannak viszek. Azt hiszem, Brendan hitének válsága azzal az emlékével függ össze, hogy találkozott egy fajjal, amely különbözik a miénktől és ő tudat alatt azt gondolta, hogy hazugság, amire az egyház tanított.
El akarom mondani neki, hogy nem az számít, hogy sokkal fejlettebbek, mint mi. Ami Isten művére utal az ő esetükben, az a szeretetre való hajlam - és hogy ezt elterjesszék az egész világegyetemben.
- Márpedig ez lehet a céljuk, ha ilyen messzire el tudtak jönni - mondta Parker.
- Pontosan! - bólintott Wycazik atya. - Biztos vagyok benne, hogy ha az agymosás hatásai végleg eltűnnek Brendan memóriájából és vissza tud emlékezni a történtekre, ugyanezekre a következtetésekre fog jutni. De ott akarok lenni mellette, hogy segítsek neki.
- Nagyon szeretheti őt - mondta Parker. Wycazik atya hunyorogva figyelte az előtte kavargó
fehér világot.
- Néha sajnálom, hogy pap lett belőlem - szólalt meg halkan. - Isten a tudója, hogy így igaz. Mert néha arra a családra gondolok, amely az enyém lehetett volna: feleségre, gyerekekre... ez hiányzik, semmi más. Brendannal az a helyzet... nos, úgy tekintek rá, mint a fiamra.
Parker felsóhajtott:
- Hát, én úgy gondolom, hogy a CISG egy nagy rakás szar. Az első találkozás nem tenne tönkre minket.
- Egyetértek - mondta Stefan. - Ott tévednek, hogy a helyzetet a primitív kultúrákkal való találkozással hasonlítják össze, de mi nem vagyunk primitívek. Ez egy olyan találkozás, ami egy nagyon fejlett kultúra és egy szuperfejlett kultúra között jön létre. A CISG szerint el kell titkolni a találkozás tényét és csak tíz, vagy húsz év múlva szabad a nyilvánosság elé tárni. De ez halálos tévedés, Parker. Fel tudjuk dolgozni a sokkot. Édes Istenem, hiszen kétségbeesetten, vágyakozva várjuk már őket!
- Pontosan így van - mondta suttogva Parker. Egy-két percig csendben zötykölődtek tovább, végül
Parker törte meg a csendet, miután ellenőrizte az iránytűt:
- Jó irányban haladunk, Stefan. Már egy mérföldre se lehetünk a Vista Valley Roadtól. Ez a chicagói férfi, akit az imént említett... ez a Cal Sharkle... mit kiabált a zsaruknak ma reggel?
- Azt, hogy látta az idegeneket leszállni. Félt, hogy belénk költöznek, meg hogy a legtöbb szomszédja már mind ilyen megszállott. Azt mondta, az idegenek megpróbálták a hatalmuk alá hajtani, hogy leszíjazták egy ágyra, s belészívárogtak az erein át. Chicagóból idefelé jövet volt időm gondolkodni a dolgon. A férfit totálisan összezavarta az agymosás, meg az az űrhajó, amit látott landolni. Azt hitte, idegenek tartották fogva. Valóban szemtanúja lehetett az űrhajó leereszkedésének, aztán jöttek a kormány emberei és beleépítették a memóriablokkot, amitől Sharkle tökéletesen Összezavarodott.
- Azt mondja, hogy az emberek védőöltözéket viseltek, amíg ki nem derült, hogy az idegenekkel való érintkezés nem fertőző-e?
- Pontosan - mondta Stefan. - A Tranquillity néhány vendége egész biztosan odament az űrhajóhoz, tehát fertőzöttnek kellett őket nyilvánítani. És tudjuk, hogy néhányan világosan emlékeztek védőöltözetet viselő emberekre: biztosan katonák voltak, vagy az agymosást végző szakértők. Szegény Calvint a kényszerképzete őrjítette meg.
- Fél mérföld a Vista Valley Roadig - közölte Parker a térképet tanulmányozva a nyitott kesztyűtartóból pislákoló fényben.
- Valami leszállt... - mondta aztán, amint nekilódultak egy meredekebb lejtőnek. - És ha a kormány még az esemény előtt lezárta a 80-as utat, akkor már régóta nyomon kellett követniük az űrhajót. De akkor sem értem, honnan tudták, hol fog leszállni.
- Hacsak nem baleset érte Őket - mondta Wycazik atya. - Talán műholdak segítségével kiszúrták már az űrben. Észrevehették, hogy irányíthatatlanná vált és ki tudták számítani a becsapódás pontját.
- Ó, nem. Nem akarok arra gondolni, hogy lezuhant - mondta Parker.
- Én sem.
- Hinni szeretném, hogy élve értek ide...
Mikor a Jeep Cherokee a lejtő felénél járt, a gumik kipörögtek egy különösen jeges ponton, aztán újra belekapaszkodtak a talajba, s nagy zökkenéssel lódultak előre.
- Hinni szeretném, hogy Dom és a többiek nem csupán látták az űrhajót - folytatta Parker -... hanem találkoztak is velük. Képzelje el. Csak képzelje el...
- Akármi is történt velük azon a júliusi éjszakán - mondta Wycazik atya, - az tényleg nagyon különös lehetett, sokkal különösebb annál, mint egyszerűen látni egy másik világból megérkező űrhajót.
- Úgy érti... Brendan és Dom képességeire gondol?
- Igen. A találkozáson kívül történt ott még más is.
Felértek a hegygerincre és elindultak lefelé a túloldalán. Stefan még a vihar kavargó függönyén át is látta négy jármű fényszóróit, alattuk a Vista Valley Roadon. A négy kocsi rendezetlen alakzatban állt az úton, reflektoraik fénynyalábjai mint az éjszakába hasító, villámló szablyák.
Ahogy lassan ereszkedett lefelé, gyorsan ráébredt, hogy veszély leselkedik rájuk.
- Gépfegyverek! - kiáltott fel Parker.
Stefan látta, hogy két ember géppisztolyt szegez egy hét főből álló csoportra - hat felnőttre és egy gyerekre - akik egy Cherokee mellett sorakoztak, amely csupán a színében különbözött attól, amit Parker nem sokkal ezelőtt vásárolt. Nyilván katonák voltak, mert mindegyik ugyanolyan fehér, terepszínű egyenruhát viselt. Stefan-nak semmi kétsége nem volt, hogy ugyanennek a csapatnak egy másik osztaga részt vett a 80-as út lezárásában ezen az estén, és tizennyolc hónappal azelőtt is.
Mindegyik katona felfelé bámult, meg voltak lepődve, hogy megzavarták őket.
Stefan legszívesebben megfordult volna a Jeeppel, de tudta, hogy nincs értelme. Egykettőre beérnék.
Ekkor hirtelen felfedezett egy ismerős, ír arcot a Cherokee mellett:
- Az ott ő, Parker! Az ott Brendan, a sor végén!
- A többiek biztosan a motelből valók - hajolt előre Parker. - De nem látom Domot.
Most, hogy megtalálta Brendant, Wycazik atya akkor sem fordult volna vissza, ha Isten megnyitja nekik a hegyeket, ahogy szétválasztotta a Vörös-tengert Mózesnek. Hagyta, hogy a Cherokee lassan legördüljön a hegyről, s közben lázasan járt az agya, mivel lephetnék meg a katonákat odalent.
Ugyanez járhatott Parker eszében is, mert megkérdezte:
- Mi az ördögöt fogunk csinálni?
A dilemmát a katonák oldották meg. Stefan legnagyobb megdöbbenésére az egyik géppisztolyos férfi tüzelni kezdett rájuk.

Dom nézte, ahogy Jack Twist az elemlámpa fényét a kerítésre irányítja, aztán fel, a visszahajló szögesdrót akadályra a kerítés tetején. A Thunder Hill kerületének hosszabbik szakasza mentén álltak, amely a nyílt terepen futott keresztül, le a völgy alja felé.
- Az egész kerítés nincs feszültség alatt - kiabálta túl Jack a sikoltó szelet. - Túl nagy lenne az ellenállás.
- Akkor miért vannak kitéve a figyelmeztető táblák? - kérdezte Ginger.
- Hogy elijesszék az amatőröket - mondta Jack, aztán felvilágított a kerítés tetejére. - Azonban ott fent, ha valaki át akarna mászni, ropogósra sülne. De itt alul átvághatjuk magunkat. \
Ginger tartotta az elemlámpát, míg Dom beletúrt az egyik vászon hátizsákba, elővette az acetilénvágót és odaadta Jacknek.
Jack magára kapott egy színezett üvegű védőszemüveget, begyújtotta a vágót és elkezdte a munkát. A kék-fehér acetilénlángok hátborzongató fényt varázsoltak köréjük, olyan volt, mintha apró gyémántok záporoznának körülöttük.
Ha az a cél, hogy bejussanak a raktárbázis belsejébe, hogy körülnézzenek, nem lett volna tragédia, ha itt fogják el őket. Végül is, ez hozzátartozott Jack tervéhez.
Dom, Ginger és Jack fegyvertelen volt. Az összes fegyvert odaadták a többieknek, akik a Cherokee-ben utaztak, mert az ő szökésük életbevágó volt. Dom remélte, hogy nem lesz szükségük rá, és már biztonságban meg is érkeztek Elkóba.
Ahogy Jack a rést vágta a kerítésen, az acetilénvágó vérfagyasztó fénye egyre inkább rabul ejtette Domot, hirtelen újra megszületett a kapcsolat a múlttal, feltolultak az emléktöredékek:
A harmadik vadászgép elzúgott a bisztró felett, olyan alacsonyan, hogy a földre vetette magát rémületében, biztos volt benne, hogy a gép rázuhan, de az eldörgött fölötte; elkezdett feltápászkodni, s ekkor egy negyedik gép morajlott el a motel felett, egy hatalmas árnyalak, jelzőfényei fehér és vörös sebek az éjszakában, ahogy elviharzott dél felé, majd keletnek fordult, az autópályán túl elterülő pusztaság irányába, ahol a harmadik gép is eltűnt, de az első két vadászgép most visszafordult, az egyik keletről, a másik nyugatról; távol voltak, a föld mégis reszketett, s az éjszakát megtöltötte valami végtelenített robbanáshoz hasonló morajlás, s ő azt gondolta, újabb vadászgépek fognak feltűnni, bár az a furcsa elektronikus lüktetés a morajlás alatt egyre hangosabb és visítóbb lett, s nem hasonlított azokhoz a hangokhoz, amit egy vadászgép produkál; feltápászkodott és megfordult, és ott állt Ginger Weiss, Jorja és Marcie, Jack a motel felől rohant felé, Ernie és Faye kijöttek az irodából és a többiek is mind; a moraj most már olyan volt, mintha a Niagara-vízesés robaját ezernyi üstdob hangjának lüktetésével kombinálták volna Össze; az elektronikus sivítás miatt úgy érezte, mintha szalagfűrésszel szeletelnék a fejét; megjelent az a fagyott-ezüsthöz hasonló furcsa fény; felnézett az égre, a vadászgépek már rég eltűntek, ő meg bámulta a fényt; a magasba mutatott és felkiáltott, "a hold, a hold!"; a többiek is mind az égre néztek; hirtelen eltöltötte a rettegés és újra felkiáltott, "a hold, a hold!", hátratántorodott néhány lépést meglepetésében és félelmében; valaki felsikoltott...
- A hold! - kiáltotta levegő után kapkodva.
A hóban térdelt, ahová az emlék-villanás döbbenete kényszerítette, s Ginger előtte guggolt.
- Dom? Dom, jól vagy?
- Emlékeztem - rebegte a férfi dermedten. - Valami... a hold... de még mindig nem láttam eleget.
Mögöttük Jack kivágott egy akkora rést a kerítésből, amelyen átfértek már, majd kikapcsolta az acetilénvágót. A sötétség újra körülölelte őket.
- Gyerünk - fordult Jack Domhoz és Gingerhez. - Gyorsan.
- Képes vagy rá? - kérdezte Ginger Domtól.
- Igen - felelte a férfi, bár a beleiben ott maradt valami jeges görcs, s a mellét is szorította valami. - De hirtelen... úgy félek.
- Mindannyian félünk - mondta Ginger.
- Én nem attól félek, hogy elkaphatnak. Ez valami más. Valami, amire majdnem vissza tudtam emlékezni az imént. És... reszketek, mint egy nyárfalevél.

Brendan nem hitt a fülének, amikor Falkirk ezredes parancsot adott, hogy nyissanak tüzet a Jeepre, amely a hegyoldalon közeledett a Vista Valley Road felé. Az őrült nem tudhatta, ki ül a járműben. A katona, aki a parancsot kapta, szintén nem érezhette helyénvalónak a dolgot, mert nem emelte fel azonnal a fegyverét. De Falkirk ráordított:
- Azt mondtam, tüzeljen, tizedes! Ez nemzetbiztonsági ügy! Akárki is ül abban a járműben, nem lehet barát. Vagy azt hiszi, valami békés polgár az, aki a terepen akarja megkerülni az útakadályt? Lőjön!
A tizedes ezúttal engedelmeskedett. A kétszáz golyó gyilkos folyamban tört elő a gépfegyver csövéből. A szélvédő szétrobbant a záporozó ólomesőben, és a Jeep hirtelen felgyorsult és feléjük robogott, aztán balra kanyarodott, majd a kerekek huppanónak ütköztek, de végül megállt, húsz méterre a csoporttól, a lökhárítói előtt feltorlódott hóban.
Öt perccel azelőtt, amikor Ned áthajtott a hegytetőn, egyenesen belefutottak az ezredes karjaiba. Azonnal világossá vált, hogy a fegyverek nem segítenének nekik. Az ellenállás ostobaság lett volna.
Brendant eltöltötte a csalódottság, mert nem merte bevetni különleges képességeit, hogy kiszabaduljanak a szorult helyzetből. Úgy érezte, ha elég erősen koncentrálna, talán el tudná érni, hogy a fegyverek kirepüljenek a katonák kezei közül. Érezte, hogy van benne ennyi erő - talán még több is - de nem tudta, hogyan hozza elő magából.
Amikor látta, hogy számtalan golyó csapódik a Jeepbe, és a kocsi mint egy megvadult vadállat rohan le a hegyoldalon, reményvesztettsége egyre csak fokozódott. A Jeep utasait egész biztosan találat érte. Segítenie kell nekik. Tudta, hogy képes lenne rá és ez a kötelessége is, nem papként, hanem emberként is. Ellökte magát a Cherokee-tól, áttörte magát a katonák között, akiknek figyelmét teljesen lekötötte a hegyoldalon zajló dráma.
Kiáltások harsantak mögötte. Tisztán hallotta Falkirk hangját, aki azt ordította, hogy rálőnek, ha nem áll meg.
De Brendan csak rohant tovább, a havas aszfalton csúszkálva. Belelépett egy gödörbe, elesett, feltápászkodott és szaladt a golyótépte Jeep felé.
Senki nem kezdett el tüzelni rá, de valahogy érezte, hogy többen utánaindulnak.
A Jeep jobboldali ajtaja volt közelebb hozzá, azt az ajtót nyitotta ki először. Egy körülbelül ötvenéves, termetes, tengerészkabátot viselő férfi zuhant Brendan karjaiba. Brendan vért is látott, de nem túl sokat. Az idegen eszméleténél volt, bár tudatának ingatag szélén; tekintete zavaros volt. Brendan kihúzta őt a Jeepből és gyengéden lefektette a hátára a hóba.
Az egyik őt üldöző katona beérte és megragadta Brendan vállát. Brendan hátraperdült, és az arcába kiáltott:
- Takarodj innen, te romlott lelkű rohadék! Akkor is meggyógyítom!
Olyan kegyetlen káromkodásözön hagyta el a száját, hogy maga is megdöbbent. Fogalma sem volt, hogy ilyen obszcén hangot is meg tud ütni. A katona dühében magasra emelte a fegyverét, hogy a géppisztoly agyával sújtson Brendan arcába.
- Állj! - kiáltotta Falkirk és megragadta a karját. Az ezredes Brendanhoz fordult: - Folytassa. Látni akarom. Látni akarom, ahogy a szemem előtt gyanúba keveri saját magát.
- Gyanúba keverem magam? - kérdezte Brendan. - Miről beszél?
- Folytassa - mondta az ezredes.
Brendan nem várt több bátorítást, hanem azon nyomban letérdelt a sebesült mellé, s szétbontotta kabátjának szárnyait. A vér két helyen itatta át az ismeretlen férfi pulóverét: közvetlenül a bal válla alatt, s jobb oldalon, Öt centivel a dereka felett. Felhúzta a pulóverét és széttépte az ingét alatta. Brendan először a hasi sebre helyezte a kezét, mert az látszott súlyosabbnak. Nem tudta, mi legyen a következő lépés. Nem emlékezett arra, hogy mire gondolt, vagy mit érzett, mikor meggyógyította Emmyt és Wintont. Térdelt a hóban, érezte, hogy az idegen vére szivárog az ujjai között, érezve, hogy az élet hogyan távozik el a férfiből, s mégis képtelen volt a csodálatos erőre koncentrálni, amiről pedig tudta, hogy benne lakozik. A csalódottság újból úrrá lett rajta, mely aztán saját tehetetlensége miatti dühhé változott, aztán... Bizsergés. Mindkét tenyerén.
Tudta, hogy újra megjelentek a vörös körök, de nem emelte fel a kezeit az áldozat testéről, hogy megnézze a stigmákat.
Kérlek, gondolta kétségbeesetten, engedd, hogy megtörténjen.
Elképesztő módon Brendan most először érezte, hogy a titokzatos energia átáramlik belőle a sebesült férfiba. Alakot öltött benne, lebomlott róla, mintha rokka volna, az a csodás erő pedig a fonal. De Brendan nem pusztán gép volt, mely egy sovány szál fonalat produkál; érezte, hogy belül milliónyi kerék villan körbe-körbe, miközben okádják magukból a milliónyi anyagtalan és láthatatlan - de hihetetlenül erős - rostszálat.
Érezte azt is, hogy a benne lévő mágikus erő növekszik, s legalább tízszer annyi gyógyító erő van benne, mint akkor, mikor megmentette Wintont - s holnapra kétszer több lesz. És tényleg, az idegen szeme másodperceken belül fókuszba ugrott, s a férfi pislogott egyet. S mikor Brendan felemelte kezét a sebről, a vérzés már elállt. Még jobban elképedt, hogy a golyó kiemelkedett a férfi testéből, mintha valami belső nyomás tolná ki; olyan cuppanással szakadt ki a sebből, mint mikor egy tapadókorongot leszednek az üvegről. A deformálódott lövedék még végig sem gördült az áldozat hasán, a szaggatott szélű lyuk elkezdett összezáródni, mintha Brendan nem is egy valódi seb gyógyulását látná, hanem a gyorsított felvételét.
Gyorsan megérintette a kevésbé súlyos sebet a férfi vállán. Azonnal érezte a második golyót, amely nem volt olyan mélyen, mint az előző, amely szintén a tenyerébe pottyant.
Az áldozat tekintete teljesen kitisztult. Először zavarodottan nézett fel Brendanre, aztán mint aki felismerte, aztán eltelt félelemmel.
- Stefan... - mondta.
- Wycazik atya.
Az ismerős név, amely ennek a tökéletesen idegen férfinak elhagyta az ajkát, meghökkentette Brendant és megmagyarázhatatlan félelemmel töltötte el.
- Mi van Wycazik atyával?
- Ő nagyobb segítségre szorul, mint én. Gyorsan! Egy pillanatig Brendan nem értette, miről beszél a
férfi. Aztán rájött, hogy a Jeep sofőrje a rendfőnöke lehet. De az lehetetlen. Hogy került ide? Mikor? Miért?
- Gyorsan - ismételte meg az idegen.
Brendan felugrott, a rábámuló katona és Falkirk ezredes felé perdült, utat tört magának közöttük, elcsúszott a hóban, de felállt és a Jeep első lökhárítójának támaszkodva átbotladozott a kocsi túloldalára. A vezető felöli ajtó nem nyílt ki. Megrongálták a lövések. Brendan összegörnyedt az erőlködéstől és a pániktól, de az ajtó nem mozdult. Még erősebben rángatta. Semmi. Végül akarta, hogy kinyíljék és a fém csikorogva engedelmeskedett. A kormánykerékre borult test lassan a nyitott ajtó felé billent.
Brendan megragadta Wycazik atyát, leemelte az ülésről és lefektette a hóra. A Jeepnek ez az oldala kevesebb fényt kapott, mint a másik. A sötét ellenére Brendan látta rendfőnökének szemeit, s mintha kínzott szavai a távolból érkeznének, Brendan hallotta saját hangját: - Édes Istenem, nem. Ó, nem. A St. Bette pásztorának üres, élettelen, mozdulatlan volt a tekintete, szemei már nem ebbe a világba néztek, hanem valahová azon túl. - Kérlek. Ne.
Brendan látta a sebet a koponya mentén, a jobb szem sarkából egészen a fülig. Nem volt halálos, de a másik igen: a pusztító nyílás a torok alatt, benne a roncsolt hús és a megalvadt vér.
Brendan remegő kezeit Stefan Wycazik feltépett torkára helyezte. Azonnal érezte hogy az energia fonalai elindulnak belőle; hamar rájött, hogy a csodával határos gyógyításhoz empátiára van szükség a gyógyító és a beteg között. Ráébredt, hogy előzőleg félreértette a folyamatot, hogy nem lehet rokka és szövőszék is egyszemélyben, amely megszőtte az élet anyagát. A beteg volt a szövőszék, aki felhasználta az életadó erő fonalát, melyet Brendan állított elő. És Stefan Wycazik atyában nem maradt már élet; halott volt, mielőtt még Brendan odaért volna a Jeephez.
Súlyos zokogás szakadt ki belőle. De nem volt hajlandó megadni magát a kétségbeesésnek. Hevesen megrázta a fejét, nyelte a könnyeit és eltökélte, hogy feltámasztja a halottat, holott tisztában volt vele, hogy erre nem képes.
Halványan tudatában volt, hogy beszél, de eltelt egy perc, mire ráébredt, hogy imádkozik, ahogy a múltban annyiszor, ám amit mostanában nemigen csinált:
- Mária, Istennek szent anyja, imádkozz érettünk...
Nem öntudatlanul imádkozott, hanem abba a mélységes meggyőződésben, hogy Isten anyja meghallja kétségbeesett könyörgését, és Wycazik atya fel fog támadni mégis. Ha Brendan valaha elveszítette a hitét, ebben a sötét pillanatban visszanyerte. Teljes szívével és lelkével hitt.
Kezét a szörnyű seben tartva térdelt, de a csodált rendfőnök mozdulatlanul hevert. Brendannek be kellett látnia, Isten akarata, hogy Wycazik atya elköltözzék erről a világról.
Szívét eltöltötte a gyász.
Leland Falkirk ezredes odahajolt fölé:
- Tehát vannak a képességének határai, igaz? Ezt jó tudni. Menjen vissza a többiekhez.
Brendan felnézett az éles vonalú arcra, a kovakő-szemekre és már nem érezte a félelmet, amit az ezredes azt megelőzően benne keltett.
- Ez az ember úgy halt meg - mondta csendesen, - hogy meggyónhatott volna. Pap vagyok és megteszem, amit egy papnak kell, s mikor végeztem, csatlakozni fogok a többiekhez. Ha nem tud várni, akkor hátba kell lőnie.
Ezzel hátat fordított az ezredesnek. Arca nedves volt a könnyektől és az olvadó hótól. Vett egy mély lélegzetet és azt tapasztalta, hogy a latin kifejezések habozás nélkül jönnek a nyelvére.

A rés, amit Jack a kerítésbe vágott, kicsi volt, de mindhárman nehézségek nélkül préselték át magukat a Thunder Hill területére, telepakolt hátizsákjaikat maguk előtt tolva.
Jack utasítására Dom és Ginger a kerítés mellett maradt, míg Jack átvizsgálta a környéket a Star Trón infrakészülékkel. Olyan oszlopok után kutatott, melyekre kamerákat és fotocellás riasztórendszereket erősítettek. Bár a kavargó hó megnehezítette a vizsgálódást, Jack felfedezett két ilyen póznát. Jack úgy gondolta, mindkét kamera lencséjét befújta már a hó, bár a vihar miatt ebben nem lehetett biztos. De fotocellás rendszereket nem látott, amelyek érzékelnék a mozgást.
Ezután egyik cipzáras zsebéből előhúzott egy tárcanagyságú eszközt - amely a voltaméter finomított változata volt. Ki lehetett mutatni vele a vezetékben haladó áramot, bár az áram erősségét nem.
Jack a nyílt mező felé fordult, háttal a kerítésnek. Összegörnyedve kinyújtott kezében tartotta a tárgyat, körülbelül fél méterrel a föld felett, s lassan elindult előre. Csupán három métert araszolt előre, amikor a detektor halkan sípolni és sárga kis izzója villogni kezdett.
Jack azonnal megtorpant, hátralépett majd odahívta Domot és Gingert. Összedugták a fejüket:
- Van egy nyomásérzékelő hálózat öt-hat centire a föld alatt. A kerítéstől három méterre kezdődik, s biztos vagyok benne, hogy párhuzamosan fut a kerítéssel. Úgy tervezték, hogy az áram megszakad, ha bárki vagy bármi, mondjuk huszonöt kiló felett rálép a vezetékekre.
- Még én is nehezebb vagyok huszonöt kilónál - mondta Ginger. - És milyen széles ez a hálózat?
- Legalább három méter - mondta Jack. - Biztosak akartak lenni, hogyha erre téved egy hozzám hasonlóan hihetetlenül finiszes fickó és kiszúrja a rendszert, akkor se tudjon átugorni rajta.
- A nevetekben nem beszélhetek - szólalt meg Dom,
- de én nem tudom átrepülni, annyi szent.
- Én nem lennék ebben annyira biztos - mondta Jack.
- Ha lenne időd felderíteni a benned lakozó erőt... Ha tudsz székeket lebegtetni, miért ne tudnád magaddal is megcsinálni? - Tutta, hogy a javaslat megdöbbenti Domot. - De nincs idő megtanulni, hogyan irányítsd az erőt, ezért arra kell hagyatkoznunk, ami idáig is elhozott bennünket.
- Vagyis? - kérdezte Ginger.
- A zsenialitásomra - vigyorgott Jack. - A következőket fogjuk tenni. Végigsétálunk a kerület mentén, amíg nem találunk egy jó nagy fát, tíz méterrel beljebb a mezőn, jóval a hálózat hatókörén túl.
- Aztán? - kérdezte Dom.
- Majd meglátod.
- És mi van, ha nem találunk? - kérdezte Ginger.
- Doki - fordult felé Jack - neked megrögzött optimistának kell lenned. Ha én azt mondom, szükségünk van egy fára, akkor elvárom, hogy azt mondd, hogy egy egész erdőt fogunk.
Találtak is egy fát háromszáz méterre a lejtőn. Hatalmas fenyő volt, vastag, erős, de egymástól távoli ágakkal, pont olyan, amilyenre Jacknek szüksége volt. Vagy huszonöt méter magasan tornyosult a környezete fölé, tíz-tizenkét méterre a kerítéstől, jóval a földbeásott riasztóhálózat távolabbi szélén túl.
Jack a Star Trónnal végigvizsgálta a fenyőt, míg meg nem találta a megfelelő ágat. Az egyik hátizsákból elővett egy négyágú horgot, mely egyike volt annak a sok holminak, amely Ginger és Faye vásárlási listáján szerepelt, amikor beutaztak Elkóba. A horoghoz egy harminc méter hosszú sodrott nájlonkötél volt erősítve, amilyet csak a legprofibb hegymászók használtak. - Álljatok félre - mondta.
Lóbálni kezdte a horgot, míg a zsinór már sivítva hasította a levegőt. Mikor úgy ítélte meg, hogy megfelelő a sebesség, elengedte a horgot, s a kötél, a bal tenyeréből kígyózva szaladt utána. S bár a horognak elegendő nyomatéka volt ahhoz, hogy ne hasson rá a szél, így is legalább egy méterrel a cél előtt ért földet.
Jack visszahúzta a havon keresztül, felkavarva a szűz takarót. Meg kellett rántania néhányszor, s türelmesen, ravaszul kiakasztani, mikor beleakadt valamibe. Amiatt nem aggódott, hogy a nyomásérzékelő hálózaton át vonszolta vissza.
Második dobása éppen oda érkezett, ahol akarta. A horog szilárdan beleakadt a megcélzott ágba.
Aztán fogta a kötél másik végét és a legközelebbi kerítés-tartóoszlophoz vitte. Körülbelül két méterrel a talaj felett csúsztatta át a kerítés láncszemei között. Minden erejét összeszedve húzott rajta, míg a zsinór meg nem feszült.
Jack felugrott, mindkét kezével megragadta a zsinórt, párszor meglendítette a testét előre-hátra, aztán felrúgta magát és átdobta lábait a kötélen. Lajhár módra előre araszolt. Bemutatta a technikát Domnak és Gingernek. Mielőtt elérte volna a veszélyzónát, majd leugrott a földre.
Domnak egy egész percre volt szüksége, hogy a lábait is átlendítse rajta. Majd mikor sikerült, visszaugrott a földre.
Gingernek, aki csak százhatvan centi magas volt, bakot kellett tartani, hogy elérje a kötelet. De Jack meglepetésére nem volt szüksége segítségre, hogy felrúgja magát és késlekedés nélkül átvesse lábát a zsinóron.
- Jó formában vagy - mondta neki Jack elismerően.
- Hát igen - mondta Ginger. visszalendülve a talajra. - Ez azért van, mert minden kedden, a szabadnapomon megeszem több vödör varenikit, egy halom Graham-kenyeret, és annyi túrós hajdinapalacsintát, amennyit csak bírok. Diéta, Jack. Ez az állóképesség kulcsa.
Jack átbújtatta a karjait az egyik hátizsák hevederjei alatt és meghúzta a csatokat.
- Oké - mondta közben. - Én megyek át először, a két nehezebb hátizsákkal, nektek csak egy-egy fog maradni. Ginger, te jössz másodszor. Dom, te vagy az utóvéd. A kötél egyre jobban meg fog ereszkedni, de ne aggódjatok. Próbáljatok eljutni egészen a fáig, a biztonság kedvéért. De ha nem bírjátok, három-négy méterre a fenyőtől leugorhattok, ha muszáj, mert az már valószínűleg túl van a riasztóhálózat túlsó szegélyén.
- Végigmegyünk - jelentette ki Ginger eltökélten. - Csak tíz-tizenkét méter az egész.
- Három méteren belül úgy fogjátok érezni, hogy a karotok perceken belül kiszakad - mondta Jack, miközben a mellére erősítette a második hátizsákot. - Öt méteren belül pedig úgy, mintha már meg is történt volna.

Volt valami Brendan Cronin rendfőnöke halála miatti reakciójában, ami kizökkentette Leland Falkirk ezredest. Amikor az ifjú pap azt követelte, hogy adjon neki időt, hogy Stefan Wycazik megkaphassa tőle a végtisztességet, olyan forró gyász volt a hangjában, hogy emberi mivolta nem lehetett kétséges.
Leland félelme az idegenektől való megszállottságtól szinte elevenen felfalta. Elég furcsa dolgot látott annak az űrhajónak a belsejében, amely igazolta a félelmeit, ha a paranoiáját nem is. De még ő is nehezen tudta elhinni, hogy Cronin lelki fájdalma egy nem emberi eredetű intelligencia színészkedése volt.
Honnan jött ez a gyógyító erő és a telekinézis, ha nem egy űrbéli bábjátékostól, aki ezeknek az embereknek a testébe költözött?
Leland össze volt zavarodva.
Elsétált a porhóban térdeplő pap mellől és kicsit odébb megállt. Megrázta a fejét, mintha így akarná összeszedni a gondolatait. Látta a másik hat szemtanút Jack Twist Cherokee-ja mellett, a katonáit a kötelességteljesítés és a zavar között vívódva. Látta az idegent, aki Wycazikkal jött - épen és egészségesen. A gyógyulás csodásnak tűnt, olyan esemény volt, amit ünnepelni illett volna, nem félni tőle.De Lelandtudta, mipihen a Thunder Hill mélyén. S ez a sötét tudás más megvilágításba helyezte a dolgokat. A gyógyítás csak csel volt, ügyes félrevezetés, hogy azt higgye, az ellenséggel való együttműködés hatásai nagyszerűek. A fájdalom végét ígérték. S talán a végét minden halálnak. De Leland tudta, hogy az élet lényege a fájdalom. Leland hitt benne, hogy a fájdalom - fizikai, szellemi, érzelmi - az ember életének legfontosabb tényezője, a túlélés és a józanság attól függ, hogy magunkká tesszük-e a fájdalmat, ellenállunk neki. Az embernek gyarapodnia kell a fájdalomból, és ha bárki előáll a transzcendencia ígéretével, azt megvetéssel el kell utasítani.
Leland már nem is érezte olyan zavarodottnak magát.

A nagy katonai teherautóban fémpadok húzódtak mindkét oldalon, és az elülső falnál is, mely a vezetőfülkét elválasztotta a hátsó résztől. Egyenlő távolságra bőrhurkok voltak a falba erősítve, hogy a padokon ülők meg tudjanak kapaszkodni, ha nehéz terepen halad a teherautó. Wycazik atya holttestét az elülső fal mentén álló padra fektették és szíjakkal odaerősítették. Jorja, Marcie, Brendan, Ernie, Faye, Sandy, Ned és Parker - az oldalsó padokon ült. A mennyezeten volt egy fénycső, de Falkirk parancsot adott, hogy ne kapcsolják fel nekik; teljes sötétségben kellett utazniuk.
Bár Ernie Block eddig kiválóan elviselte az éjszakát, mindenki arra számított, hogy darabokra esik majd, ha bezárják egy teherautó szurokfekete rakterébe. De ott ült Faye mellett és a kezét fogva keményen helyt állt. Olykor rájött egy-egy szorongásroham, ilyenkor szaporábban kapkodta a levegőt, de hamar úrrá lett rajta.
- Kezdek emlékezni a vadászgépekre, amelyekről Dom beszélt - mondta nem sokkal azután, hogy a teherautó nekiindult. - Legalább négy volt, s nagyon alacsonyan zúgtak el felettünk... aztán valami más is történt, amire nem tudok visszaemlékezni... de aztán, emlékszem, bevágódtunk a motel mikrobuszába és Őrült módjára téptünk az autópálya felé... arra a különleges helyre. Ennyi. De minél jobban emlékszem... annál kevésbé félek a sötéttől.
Az ezredes nem rendelt fegyvereseket az őrzésükre. Úgy tűnt, azt hiszi, két-három állig felfegyverzett katonára is veszélyt jelenthetnek.
Mielőtt beterelte volna őket a teherautóba, úgy tűnt, az ezredes azt fontolgatja, hogy kivégzi őket, ott a Vista Valley Road mentén. Jorja gyomra görcsbe rándult a félelemtől. Falkirk végül lehiggadt, bár ez nem győzte meg Jorját.
Az ezredes tudni akarta, hol van Ginger, Dom és Jack. Először senki sem válaszolt neki, ami alaposan felbőszítette. Egyik kezét Marcie fejére helyezte és csendesen közölte velük, milyen kínzást tartogat, ha továbbra is így viselkednek. Ernie azonnal megszólalt, leszidta Falkirket, a szemébe vágta, hogy szégyent hoz az egyenruhára - majd vonakodva felfedte, hogy Ginger, Dom és Jack a Tranquillitytől nyugat felé indultak el, Battle Mountain, Winnemucca, Reno felé.
- Attól féltünk, az összes Elkóba vezető utat figyelni fogják - mondta Ernie. - Nem akartunk mindent egy lapra feltenni.
Az ezredes gyanakodott. De Ernie részletesen elmagyarázta, milyen útvonalat követtek Jackék, végül Falkirk elküldött négy embert, hogy ellenőrizzék a dolgot.
S most, hogy a teherautó dülöngélve haladt a szeles éjszakában egy olyan végállomás felé, amelyről Falkirk nem mondott semmit, Jorja egyik kezével a bőrfogantyúba kapaszkodott, szabad kezével pedig Marcie-t tartotta. A kislány hevesen csimpaszkodott anyjába. Fél-katatóniás ernyedtsége megszűnt, bár még nem tért vissza teljesen a valóságba. De Jorja most már bízott benne, hogy a kislány most már lassan előbújik abból a sötét birodalomból, amelybe visszahúzódott.
Jorja nem hitte volna, hogy bármi is el tudja terelni a figyelmét a lányáról. De két perccel azután, hogy a teherautó zötykölődve elindult, Parker Faine elkezdte a hosszú történetet, hogy miért vágtak neki Wycazik atyával a kockázatos utazásnak. Beszélt nekik Calvin Sharkle esetéről, s arról, hogy Brendan miként adta át képességeit Emmy Halbourgnek és Winton Tolknak.
- És most... talán... nekem is - mondta Parker olyan csodálattal a hangjában, hogy azonnal átragadt Jorjára, aki egész testében libabőrös lett. Parker beszámolt a CISG-ről is. Elmondta, mit kellett látniuk azon az elfelejtett, júliusi éjszakán: leszállt valami az égből, amitől a világ soha nem lesz olyan, mint eddig.
Valami leszállt.
Sandy\nem csupán elfogadta a dolgot, de hirtelen egyre többre) emlékezett a tiltott éjszakából, mintha Parker kijelentése egy utolsó, hatásos csapást mért volna a memóriablokkjára.
- És jöttek a vadászgépek, a negyedik olyan alacsonyan húzott el a motel teteje felett, hogy szinte letépte, de addigra már mindannyian kint voltunk a bisztró előtt, az emberek előjöttek a szobáikból, de a rengést még mindig érezni lehetett. Úgy vibrált a talaj, mintha földrengés lett volna. És vibrált a levegő is. - Hangjában furcsán keveredett az öröm és a felindultság. A sötétben mindenki elhallgatott. - Aztán Dom... akkor nem tudtam a nevét, de Dom volt az... elfordult a vadászgépektől és felnézett az égre és kiabálni kezdett, hogy "a hold!, a hold!". Mi megfordultunk... és tényleg ott volt a hold, hátborzongatóan fénylett egy pillanatig úgy tűnt, ránk zuhan. Nem emlékeztek? Nem emlékeztek, milyen érzés volt látni, hogy ránk zuhan a hold?
- De igen - szólalt meg Ernie halkan, szinte tiszteletteljesen. - Emlékszem.
- Emlékszem én is - jegyezte meg Brendan is.
És Jorjában is pislákolni kezdett egy halvány emlék: a lánggal égő, kísértetiesen fényes hold, amely feléjük robog...
- Néhányan felsikoltottak - mondta Sandy. - Néhányan rohanni kezdtek, mindannyian féltünk. Az erőteljes rezgés és moraj egyre hangosabb lett. De ott volt az a másik hang is, az a fura sivítás... A hold hirtelen nagyon fényes lett. Fénynyalábok törtek elő belőle, jeges fény árasztotta el a parkolót... aztán az egész megváltozott. A hold vörössé változott, vérvörössé! Akkor mindannyian tudtuk már, hogy nem a hold az, hanem valami más.
Jorja látta maga előtt, hogy a hold képe fagyos fehérről
skarlátszínűvé változik. Ezzel az agykontroll-specialisták által beépített gátak Összeomlottak. Eltűnődött, hogyan tudott oly gyakran Marcie holdakkal teli albumára nézni, és mégse lökte semmi a rejtélyek megértése felé. De most minden magyarázat áradatként zúdult rá, mire reszketni kezdett az ismeretlentől való félelemtől és a leírhatatlan örömtől.
- Aztán elszállt a bisztró felett - mesélte Sandy, olyan félelemmel vegyes tisztelettel, mintha látná ereszkedni az űrhajót. - Olyan alacsonyan, mint előzőleg a vadászgépek, de közel sem olyan gyorsan... hanem lassan... lassan... Ami lehetetlennek tűnt, hiszen világos volt mindenki számára, hogy az a dolog súlyos. Lassan sodródott felettünk, s egy pillanat múlva már mindannyian tudtuk, mi az, mert semmire nem hasonlított, amit valaha a földön készítettek...
Jorja remegése egyre nőtt. Emlékezett, hogy a Tranquillity Grille parkolójában áll, Marcie-val a karjaiban, és felnéz az űrhajóra. Nem volt benne semmi elkápráztató, nem voltak többszínű, tündöklő fényszalagok, nem voltak megmagyarázhatatlan dudorok a törzsén, nem csillogott rajta fémborítás. Az egészet beborító skarlátszínű ragyogás látszólag energiamező volt, amely a levegőben tartotta és amely előre hajtotta. Máskülönben elég egyszerű volt: egy tekintélyes méretű henger. Talán tizenöt méter hosszú lehetett, az átmérője pedig négy méter; mindkét végét legömbölyítették, mintha két használt rúzst összeillesztettek volna; a fénylő energiamezőn át látható volt a törzs - jelentéktelen volt. Márványosan árnyalt volt a felülete, mintha az idő és a használat megviselte volna. Emlékeiben Jorja újra látta, ahogy ereszkedik lefelé a bisztró felett, a 80-as út felé, miközben zúgva dübörögték körül a vadászgépek. Most, mint azon a csodálatos éjszakán is, lélegzete elakadt, zakatolt a szíve, úgy érezte, mintha ott állna az ajtó előtt, melyen túl ott van az élet jelentése, melynek kulcsához hirtelen hozzájutott.
- Ott szállt le a pusztaságon, az autópályán túl - folytatta emlékezését Sandy. - Odafent szüntelenül köröztek a vadászgépek. A motelből és a bisztróból mindenki oda akart menni, semmi nem tudott visszatartani minket, semmi az égvilágon! Bezsúfolódtunk a kocsikba, a furgonokba és aztán nyomás...
- Faye-jel a motel mikrobuszával mentünk - mondta Ernie a raktér sötétjéből. Már nem voltak légzési nehézségei, nyetofóbiája elhamvadt az emlékezés hőjében. - Dom és Ginger velünk jött. Meg az a profi szerencsejátékos is. Lomack. Zebediah Lomack, Renóból. Ezért írta fel a mi nevünket a nappalija falára. Egész biztos, hogy már majdnem visszaemlékezett rá, hogy velünk együtt robogott az űrhajó felé.
- Jorja pedig - mondta Sandy - a férjével és Marcieval, meg néhány másik emberrel, a mi furgonunk hátuljára kapaszkodott fel. Brendan, Jack és mások autókba pattantak. Amikor leparkoltunk a padkán, pár másik autó is érkezett Elko felől. Mindannyian összegyűltünk az út szélén és az űrhajót néztük. A ragyogás elhalványult körülötte, bár még... mindig izzott, de már nem vörösen, hanem borostyánsárga színben. Furcsa volt... ahogy összegyűltünk az út szélén, de mindenki csendben volt. Tétováztunk. Nem is tudom leírni azt az érzést, de hiszen ismeritek ti is. Tudjátok, miről beszélek.
Jorja érezte most is azt a túl-szép-ahhoz-hogy-el-lehessen-viselni érzést. Azt az érzést, hogy az éjszaka már sosem fog olyan sötétnek tűnni, s a jövő sem látszik félelmetesnek többé.
- S ahogy ott álltam - mondta Sandy, - néztem a sugárzó űrhajót, minden, ami kislánykoromban velem történt, a megbecstelenítés, a fájdalmak... hirtelen nem számítottak többé. Mindez elmúlt. - Csettintett egyet az ujjaival a sötétben. - Ennyi kellett és éreztem, hogy már nem félek az apámtól. - Hangja elcsuklott az érzelmektől. - Tizennégy éves korom óta nem láttam, de még mindig rettegésben éltem, hogy egy nap újra megjelenik. Ez... egyszerre véget ért.
Igen, gondolta Jorja, ezt hozta az űrhajó - a megszabadulást legrosszabb és legkitartóbb félelmeinktől. Bár az űrhajó utasai talán nem is hoztak megoldást az emberiséget gyötrő problémákra, puszta jelenlétük is egyfajta megoldás volt.
Sandy hangja még fátyolosabb lett, de nem a szomorúságtól kezdett sírni, hanem az örömtől:
- S a hajót nézve, hirtelen éreztem, hogy vagyok valaki. Tudjátok, egész életemben azt éreztem, hogy mocskos és értéktelen vagyok, egy dolog, aminek talán megvan a maga haszna, de nincs... méltósága. Rájöttem, hogy mindannyian csupán homokszemek vagyunk, egyikünk sem fontosabb akármelyikünknél, de mégis... - Csalódottan kifakadt. - Ó, bárcsak jobban ki tudnám fejezni magamat.
- Nagyon jól mondod - vigasztalta Faye. - Istenem, kislány, értjük, mit akarsz mondani.
- De akármennyire is... - folytatta Sandy - egy faj tagjai vagyunk, amely egy nap talán feljut oda, ahonnan azok a teremtmények az űrhajóban jöttek, tehát még nekünk is van helyünk és célunk. Értitek? Csak jóindulattal kell lennünk egymáshoz és ki kell tartanunk. Mindez a másodperc törtrésze alatt futott át az agyamon, ahogy ott álltam az autópálya mellett. És hirtelen, azon a szent helyen sírni kezdtem és nevetni egyszerre...
- Emlékszem! - szólalt meg Ned is a sötétségből. - Atyaisten, most már én is emlékszem, minden visszajön. Az út mentén álltunk, és te átöleltél. Akkor történt először, hogy azt mondtad, szeretsz. Őrület! És tudod, mit? Pár percig, míg öleltél és hajtogattad, mennyire szeretsz... az űrhajó nem is számított. - Az ő hangja is megtelt érzelmekkel. - És mindezt elvették tőlem a rohadt drogjaikkal, a rohadt agykontrolljukkal! De most visszakaptam, Sandy, és már senki nem veheti el tőlem többé. Soha.
- Én még mindig nem emlékszem semmire - mondta határozottan Faye. - Én is emlékezni akarok.
Mindenki csendbe maradt, ahogy a teherkocsi átdübörgött az éjszakán,
Jorja tudta, hogy a többiek is ugyanazon morfondíroznak, amin ő. Egy felsőbbrendű intelligencia puszta létezése az ember küzdelmét más megvilágításba helyezi. Az emberiség végtelen, erőszakos harca, hogy uralkodjon, hogy ilyen vagy olyan filozófiákat ráerőltessen az egész fajra - mindez kisszerű és meddő próbálkozásnak tűnt most. Az összes hatalomcentrikus filozófia összeomolhat. Vallások, amelyek az emberek összefogását prédikálták, valószínűleg gyarapodni fognak, de azok, amelyek erőszakosan térítettek, valószínűleg nem. Jorja is tudatában volt már annak, hogy a földönkívüli kapcsolattal megteremtődik a lehetősége, hogy egyetlen nemzetté váljon az emberiség. Valami leszállt az égből. S az emberiség ezáltal felemelkedhet. - Hold - mormogta Marcie és arcát Jorja nyakához szorította. - Hold, hold.
Jorja legszívesebben azt mondta volna neki: minden rendbe, fog jönni, kicsim; segíteni fogunk az emlékezésben. De nem mondott semmit, mert nem tudta, mit szándékozik tenni velük Falkirk. Amíg az ezredes fogságában voltak, nem sok reményt fűzött a boldog végkifejlethez.
- Még több részletre emlékszem - mondta Brendan Cronin. - Az űrhajó felé mentem. Úgy állt ott, mint egy hatalmas, csillámló borostyánkő. Mások is jöttek velem... te is, Faye... te, Ernie... és Dom és Ginger. De csak Dom és Ginger jött oda velem egészen az űrhajóig. És mikor odaértünk, találtunk egy ajtót... egy kerek portált... nyitva volt...
Jorja emlékezett, hogy az út szélén áll, félt közelebb merészkedni, vonakodását azzal magyarázta, hogy Marcie-ra kell vigyáznia. Figyelte Brendant, Domot és Gingert, ahogy az arányló járműhöz közeledtek. Körbejárták az űrhajót, eltűntek a szemük elől Jorja is látta a portált, a lángoló fénykört az izzó henger oldalán.
- Megálltunk az ajtónál - folytatta halkan Brendan, hangja mégis felülemelkedett a teherautó motorjának dörmögésén. - Azt hittük... valami ki fog jönni. De nem... valami vonzott minket befelé. Féltünk, Istenem, de mennyire féltünk! Aztán hallottuk, hogy jönnek a helikopterek, s tudtuk, hogy a katonák mindent lezárnak. Az a fény, Istenem! Tehát...
- Bementetek - szólt közbe Jorja.
- Igen - bólintott Brendan.
- Emlékszem - mondta Sandy. - Mindhárman bementetek.
Az emlék megsemmisítő erejű volt. Ez volt a pillanat, mikor az emberi faj képviselői először tették lábukat olyan helyre, amit nem a természet és nem emberi kéz épített. A pillanat, amely a történelmet kettéosztotta Ezelőttre és Azutánra.
A teherautó ismeretlen cél felé robogott velük.
- És mi történt, Brendan? - kérdezte végül Parker. - Mi történt, amikor beléptetek azon az ajtón?

A kötélhíd segítségével sikeresen átkeltek a riasztósávon. Néhányszor megálltak ugyan, hogy a Jack hátizsákjából előkerülő ügyes szerkezeteket hívják segítségül, de átjutottak a Thunder Hillt védő elektronikus biztonsági rendszerek hálóján és elérkeztek a főbejárathoz.
Ginger felnézett a hatalmas kapukra. A kavargó hó rejtélyes mintázatokat hagyva fagyott rá a csiszolt fémre, mintha valami okkult jelentést hordoztak volna.
Kétsávos aszfaltút vezetett a kapuhoz. Nyilván fűtőszálak futottak az út alatt, mert gőz szállt fel a felszínéről. Az út nyugat felé kanyarodott, át a mezőn, be az erdőbe, ahol a távolban látni lehetett a kerítéskaput megvilágító fények pislákolását.
Ha a következő pár percben látogatókat engednek be a raktárkomplexumba, vagy őrségváltásra kerül sor, lőttek az egésznek. Akkor sebesen el kell tűnniük onnan. Villámgyorsan be kellett jutniuk - ha van erre egyáltalán remény.
A hatalmas, bombabiztos kaputól jobbra lévő kisebb ajtó ugyanolyan nehéznek és bevehetetlennek látszott, mint gigantikus méretű társa, de Jacket nem aggasztotta. Nála volt a SLICKS, a diplomatatáska méretű komputer.
Bár Ginger elfelejtette, mit takar ez a rövidítés, azt tudta Jacktől, hogy a szerkezet arra való, hogy áthatoljanak vele mindenféle elektronikus záron. Ginger nem firtatta, honnan szerezte.
Csendben dolgoztak. Ginger a főkapu felől közeledő esetleges fényszórókat figyelte és a hóval borított mezőt fürkészte. Dom tartotta az elemlámpát a tízjegyű billentyűzet fölé, Jack a szerkentyű szondáit illesztgette.
Féltérden gubbasztva a hóban, bármelyik pillanatban veszélyre számítva, Ginger szinte meztelennek érezte magát. A szél az arcába vágott. Micsoda őrült szituáció. Mesügeség. Hogy ártatlanokat ilyen helyzetbe lehet hozni, mint ez. Mit gondol magáról ez a Falkirk ezredes, ki Ő? És azok, akik a parancsokat adták neki? Nem lehetnek igaz amerikaiak. Momzerek - azok mindahányan. Eszébe jutott Falkirk fényképe az újságban: azonnal tudta, hogy a férfi egy íreyfnyak, akiben nem lehet megbízni szemernyire sem. S Ginger valami mást is tudott: ahányszor csak jiddis szavakkal fűszerezte a gondolatait vagy a beszédét, vagy nagy bajban volt, vagy nagyon félt.
Alig négy perccel azután, hogy Jack munkához látott, Ginger a sűrített levegő sivítására riadt fel. Megfordult és látta, hogy az ajtó félresiklott. Dom hátrahőkölt meglepetésében. Jack fenékre esett. Mikor Ginger odament, hogy felsegítse, Jack mutatta, hogy az ajtó olyan hirtelen és olyan erővel siklott félre, hogy már nem volt ideje félrehúzni a SLICKS szondáját a mechanizmusból; kiszakadt a komputerből.
De az ajtó nyitva volt és nem szólalt meg a riasztó. Azon túl egy négy méter hosszú betonalagút kezdődött, amely két és fél méter átmérőjű lehetett. Fénycsövek világítottak benne. A kis folyosó balkéz felé görbült és egy újabb acélajtóban végződött.
- Maradjatok itt - mondta Jack és belépett az alagútba, hogy körülnézzen.
Ginger Dom mellett állt, s bár tudta, hogy a terv része volt, hogy túszként fogságba essenek, azt is tudta, hogy a legelső veszélyes helyzetben ösztönösen futásnak ered.
Dom talán megérezte, mire gondol, mert egyik kezével átkarolta.
Egy perccel később, amikor még mindig nem hasítottak bele szirénák, vagy riasztócsengők az éjszakába, Jack újra kilépett melléjük a viharba.
- Két kamera az alagút mennyezetén.
- Megláttak? - kérdezte Dom.
- Nem hinném. A kamerák nem követték a mozgásomat. Gyanítom, hogy előbb be kell zárni a külső ajtót, mielőtt bármi remény lenne rá, hogy kinyissuk a belsőt, ez aktiválja a kamerákat. Észrevettem, hogy szórófejek sorakoznak a világítótestek mentén. Szerintem ha az ember becsukja a külső ajtót, beindulnak a kamerák, s ha nem tetszik nekik, amit látnak, kiütnek valami altatógázzal, vagy mérgesgázzal.
- Arra felkészültünk, hogy elkapnak, de arra nem, hogy elgázosítanak, mint egy csapat vakondot - jegyezte meg Dom.
- Nem fogjuk bezárni a külső ajtót, amíg ki nem nyitottuk a belsőt is - mondta Jack.
- De te mondtad az előbb, hogy...
- Talán van megoldás - hunyorgott rájuk Jack. Első lépésként félretették az útból a hátizsákjaikat és
betemették őket hóval. Jack nem hitte, hogy a továbbiakban szükségük lesz a hightech szerkezetekre, és a súlyuk miatt csak lassítanák őket. Második lépésként, miután beléptek az alagútba, Jack irányítása mellett Dom felemelte Gingert, aki egy késsel elvágta a videokamerák vezetékeit. Ginger megint azt hitte, meg fog szólalni a riasztó, de semmi sem történt.
Nyitva hagyva a külső ajtót, Jack a belső akadályhoz vezette őket.
- Ennél az ajtónál nincs billentyűzet, ide nem egy számsort kell beütni, tehát nem nagy baj, hogy a SLICKS tönkrement.
- Tanácsos itt beszélnünk? - kérdezte idegesen Ginger. - Nem lehet, hogy mikrofonok is vannak?
- De. Viszont nem hinném, hogy bárki is figyelne, amíg a külső ajtó be nem csukódik, mert valószínűleg az indítja el a komputert. És még ha van is őr az ajtón túl, ezen a vastag acélon át nem fogja hallani a hangunkat. Még akkor sem, ha kiabálunk - mondta Jack, bár alig beszélt hangosabban, mint a suttogás.
Az ajtótól jobbra lévő, az alagút falába ágyazott üvegpanelre mutatott. - Egyedül azzal lehet kinyitni. Amikor nyolc évvel ezelőtt leszereltem, akkor kezdtek ilyesmiket felszerelni a szupertitkos létesítményekben. Az ember az üvegre teszi a tenyerét, a komputer letapogatja és ha jogosultnak ítél a belépésre, az ajtó kinyílik.
- És ha nem vagy jogosult a belépésre? - kérdezte suttogva Dom.
- Akkor jön a gáz.
- De akkor hogyan tudod kinyitni? - kérdezte Ginger.
- Én sehogy - mondta Jack.
- De hiszen az előbb...
- Azt mondtam, talán van egy módszer - fejezte be a mondatot Jack. Domra nézett és elmosolyodott. - Te valószínűleg ki tudod nyitni.
Dom úgy bámult rá Jackre, mintha az ex-tolvajnak elment volna az esze:
- Én? Komolyan beszélsz? Mit értek én a biztonsági rendszerekhez?
- Semmit - mondta Jack. - De megvan rá a képességed, nem látom be, miért ne tudnál... valahogy benyúlni annak az ajtónak a mechanizmusába, és rávenni, hogy nyíljon ki nekünk.
- Nem tudom megcsinálni.
- Gondolkodj, koncentrálj, csináld azt, amit tegnap este, amikor megmozdult neked a sótartó. Dom nyomatékosan megrázta a fejét:
- Nem tudom irányítani az erőt. Te is láttad, hogyan csúszott ki a kezemből. Mi van, ha megvadul? Megsebezhetlek téged, vagy Gingert. Véletlenül működésbe hozhatom a gáztartályokat. Itt pusztulnánk mind. Nem, nem. Túl kockázatos.
Csendben álltak néhány pillanatig, míg a szél dühösen ostromolta a külső, nyitott ajtónyílást.
- Dom, ha nem próbálod meg, akkor csak foglyokként tudunk bejutni - mondta Jack.
Dom hajthatatlan maradt.
Jack visszasétált a külső ajtóhoz. Ginger utánaindult, mert azt hitte, a férfi elmegy, de megállt, éppen még az alagút szájának belsejében, s kezét a falon lévő gombra helyezte.
- Ez egy hőérzékelő kapcsoló, Dom. Ha nem próbálod meg kinyitni a belső ajtót, akkor megnyomom ezt a gombot. Becsukódik a külső ajtó és csapdába esünk.
- Azért jöttünk, hogy kapjanak el - mondta Dom.
- Hogy körülnézzünk, ha lehetséges, azután hagyjuk, hogy elkapjanak. A sorrend fontos.
- Nos, bele kell törődnünk, hogy nem fogunk körülnézni - mondta Dom.
Ginger közöttük állt és nem volt kétsége afelől, hogy ki fog győzni. Szerette és nagyra becsülte Dom Corvaisist, jobban, mint bármelyik férfit, akivel hosszú idő óta találkozott, részben, mert megtestesült benne Anna Weiss lendülete és eltökéltsége, és Jacob szerénysége. Jószívű volt és a maga módján bölcs. Ginger rábízta volna az életét is. De tudta, hogy Jack Twist fogja megnyerni ezt a csatát, mert ő a győzelemhez volt szokva.
- Mivel nem fognak látni minket, azonnal a gázt használják - magyarázta Jack. - Talán altatógáz lesz. De az is lehet, hogy a biztonság kedvéért cianidot vetnek be, vagy valami halálos ideggázt, amely áthatol a ruhánkon is, hiszen nem tudhatják, hogy nem viselünk gázálarcot.
- Blöffölsz - mondta Dom.
- Azt hiszed? - kérdezte Jack.
- Nem öletnél meg minket.
- Profi bűnözővel van dolgod, elfelejtetted?
- Csak voltál az.
- De még mindig fekete a szívem - vigyorgott Jack és ezúttal volt valami zavarbaejtően mániákus felhang a humorában. Ginger eltűnődött, hogy a férfi tényleg kockára tenné-e az életüket, ha nem viheti keresztül az akaratát.
- A halálunk nem része a tervnek - jegyezte meg Dom. - Az mindent tönkretesz.
- Az, hogy te nem segítesz, az sem része a tervnek - mondta Jack. - Az isten szerelmére, Dom, csináld!
Dom tétovázott. Aztán Gingerre pillantott.
- Állj olyan távol, amennyire csak tudsz. Ginger odahúzódott Jack Twist mellé.
- Dom, ha kinyílik, menj át rajta gyorsan - mondta \Jack, félkezét még mindig a hőérzékelő gombnál tartotta. - Lesz ott egy Őr valahol. Nagyon meg fog lepődni. Ha (tudod, üsd le gyorsan. Ott leszek mögötted.
Dom bólintott és a belső ajtó felé fordult. Az ajtókeretre nézett, egyik kezét a fémre tette, s ujjbegyeit úgy mozgatta rajta előre-hátra, ahogy egy kasszafúró próbálja érzékelni a zárpeckek vibrációját. Aztán az üvegpanel felé fordult.
Jack elvette kezét a kapcsolótól és kinézett a viharos éjszakába. Olyan halkan suttogott Ginger fülébe, hogy Dom, az alagút másik végében nem hallhatta:
- Az a hátborzongató érzésem támadt, hogy az óriás bármelyik pillanatban eltiporhat bennünket.
Ginger azonnal rájött, hogy Jack semmiképpen nem kockáztatta volna a pusztulásukat. De ez a fenyegető magatartás igencsak meggyőző volt.
A belső ajtó hirtelen egy hangos szisszenéssel félresiklott az útból. Ugyan Dom volt a hajtóerő, úgy meglepődött, hogy hátraugrott. Azonnal rájött a hibájára, s átvetette magát a küszöbön.
Jack rácsapott a gombra, hogy bezárja a külső ajtót, aztán az író után rohant.
Ginger követte. Arra számított, hogy dulakodás, vagy lövések zaját fogja hallani, de nem így történt. Amikor kilépettabetonalagútból, egy újabb, természetes sziklafalakkal határolt, hatalmas alagútban találta magát. Az átjáró meglehetett tizennyolc méter széles is és száz méter hosszú. A távolban ért véget egy kiszélesedő öbölnél, ahonnan a lifteket lehetett megközelíteni. Az ajtótól három méterre álltaz őr asztala, belecementezve a betonpadlóba. A naplót láncon erősítették az asztalhoz. Mellette néhány friss képesújság. Állt ott egy komputer is, de őr sehol.
Az egész alagút kihalt volt. A hely olyan némának látszott, mint egy mauzóleum. Még egy cseppkőről lecsöppenő vízcsepp, vagy denevérszárnyak suhogása sem zavarta meg a tökéletes csendet. Ginger feltételezte, hogy a harmadik világháború átvészelésére tervezett többmilliárd dolláros létesítményben nem fog találkozni se vízszivárgással, se repülő rágcsálókkal.
- Az őröknek itt kéne lenniük - mormogta Jack.
- És most? - kérdezte Don bizonytalanul. Alaposan meglepődött, hogy összpontosítani tudta az erejét előző esti, majdnem katasztrófába torkolló kísérlete után.
- Valami nem stimmel - mondta Jack. - Nem tudom, micsoda. De nincsenek őrök. Valami gáz van. - Hátratolta a kapucniját és lejjebb húzta síruhája cipzárját. - Itt csak a rakományokat fogadják. Itt pakolnak le és fel a teherautókra. A létesítmény főrésze egészen biztosan alattunk van. Egyszóval... nem tetszik nekem ez a nagy kihaltság... de gondolom, lemegyünk.
- Ha mennünk kell, akkor fejezzük be a mesügéskedést és induljunk - mondta Ginger és nekivágott az alagút vége felé.
Hallotta, hogy a belső ajtó egy sussanással becsukódik mögöttük, ahogy Jack bezárta. Elindultak a Thunder Hill belseje felé.

2
Félelem

Alig csaptak nagyobb zajt, mint három egér, amelyek a szundikáló macska mellett próbálnak elsurranni, lépteik mégis végígvisszhangoztak a sziklafalú csarnokban. Nem hangosan és nem is léptek hangjára emlékeztettek.
Domban egyre nőtt a szorongás.
Elhaladtak két hatalmas lift mellett. Mindegyik húsz méter széles volt, s majdnem ugyanolyan mély, lényegében nyitott rakfelületek, melyeket a négy sarkuknál hidraulikus rudak emeltek tartottak. A liftekkel akár vadászgépeket is szállíthattak. Elvonultak kisebb teherliftek mellett is, végül odaértek a két normál méretű felvonóhoz.
Mielőtt Jack megnyomhatta volna a hívógombot, Dom átélt egy újabb memóriavillanást. Mint korábban, ez is elég élénk volt ahhoz, hogy elfoglalja a valóság helyét. Ezúttal vissza tudott emlékezni július 6-a kritikus eseményére: a hold átalakulására fehérből skarlátszínűvé, amelyről hirtelen kiderült, hogy nem is a hold, hanem egy leszálló űrhajó gömbölyű elejének képe. Egyszerű henger volt, semmi különös, bizonyos szempontból szinte igénytelen, csúnyácska, Dom mégis azonnal érezte, hogy útja nem ezen a földön kezdődött.
Mikor az emlék kezdeti ereje eléggé elhalványult ahhoz, hogy újra átadja helyét a valóságnak, Dom azon kapta magát, hogy mindkét kezével a csukott liftajtónak támaszkodik, fejét lehorgasztja. Egy kezet érzett a vállán, megfordult és meglátta Gingert. Jack a lány mögött állt.
- Mi a baj? - kérdezte Ginger.
- Emlékeztem... még több részlet visszajött...
- Pontosan micsoda? - firtatta Jack.
Dom elmesélte nekik.
Nem kellett meggyőznie arról őket, hogy földönkívüliek űrhajójával akadtak össze azon a nyári éjszakán. Abban a pillanatban, ahogy Dom eszükbe juttatta, mit láttak, saját memóriablokkjuk ugyanolyan gyorsan összeroppant, mint az övé. Dom látta az arcukon az öröm és remény egyedülálló keverékét, amelyet az esemény okozott bennük.
- Bementünk - jegyezte meg Ginger révetegen.
- Be - bólintott Jack. - Te, Dom és Brendan.
- De... én nem... nem emlékszem igazán, mi történt velünk odabent - rebegte Ginger.
- Én sem - mondta Dom. - Az még nem ugrott be. Mindenre emlékszem, addig a percig, amikor átléptük a tolónyílást... aztán semmi.
Egy pillanatig megfeledkeztek az őket körülvevő veszedelmes környezetről.
Ginger gyönyörű, törékeny arcocskája csontfehérré változott. De csak részben a félelemtől.
Dom megértette, ahogy Ginger is, hogy miért vonzódtak olyan erőteljesen egymáshoz attól a pillanattól kezdve, hogy a lány vasárnap kiszállt a gépből a megyei repülőtéren. Azon a nyári éjjelen együtt léptek be az űrhajó belsejébe és osztoztak valamin, ami örökre összekötötte őket.
- Az űrhajó itt van, a Thunder Hill mélyén - mondta Ginger. - Itt kell lennie.
Dom egyetértett vele. Ezért vette el a kormány a földterületet a farmerektől. Alaposan megnövelték a raktárkomplexum körülötti területet, hogy még nehezebb legyen észrevenni a teherautót, amely ideszállította az űrhajót.
- Hihetetlen nagy rakomány lehetett - mondta Jack.
- S hatalmasak lehettek a teherautók is - mondta Dom.
- Igen, de miért titkolták el a dolgot? - kérdezte Jack.
- Nem tudom - felelte Dom. Megnyomta a lift hívógombját. - De talán kiokoskodhatjuk.
A felvonó csendes zümmögéssel megérkezett, leereszkedtek a második szintre. Az utazás időtartamából ítélve a létesítmény két felső szintjét több emeletnyi tömör szikla választotta el egymástól.
Végül kinyíltak az ajtók, kiléptek egy óriási, köralakú barlangba, amelynek átmérője száz méter is lehetett. Messze felülről, az állványokra szerelt világítás barátságtalan fénybe burkolta azt a sok furcsa fémépületet, melyek körbe-körbe a hatalmas csarnok falának támaszkodtak. Két ilyen épület kis ablakain át meleg fény szűrődött ki; a többi sötét volt és elhagyottnak látszott. Négy hatalmas barlang ágazott el a főcsarnokból. Az egyik egy roppant, fából készült kapuval volt lezárva, amely primitívnek tűnt a különben ultramodern létesítményben. A másik három barlangban dzsipeket, csapatszállító teherautókat, helikoptereket, még vadászgépet is lehetett látni és további trélerszerű építményeket, melyeken több ablak volt kivilágítva, mint a főcsarnokban lévőkön. A Thunder Hill óriási fegyverraktár volt, önellátó földalatti város, ezt Dom tudta, de arról nem is álmodott, hogy ilyen roppant méretű.
- Mind meghaltak? - kérdezte Ginger olyan halkan
\ suttogva, hogy alig hallatszott többnek, mint egy lehelet.
\ - Mondtam nektek - szólalt meg ugyanilyen halkan
Jack és lassan körbefordult. - Valami nagyon nem stimmelt...
Dom úgy érezte, valami a fakapuk felé vonzza. Gingerrel és Jackkel a nyomában csendben odaosont a gigantikus fakapuk aljába épített kisebb, emberméretű ajtóhoz. Félig nyitva volt, belülről fény szűrődött ki a kőpadlóra. Egyik kezét az ajtóra helyezte, hogy kinyissa, de aztán mégse tette, mert hangokat hallott odabentről. Hallgatózott egy ideig, míg megállapította, hogy csak ketten vannak, két férfi. Túlságosan halkan beszélgettek, semhogy társalgásuk témáját is ki tudta volna hámozni. Dom már-már azt fontolgatta, hogy hátat fordít, de erőt vett magán, kinyitotta a hatalmas kapuba vágott kis ajtót és átlépett a küszöbön.
Ott állt az űrhajó.
Ginger egyik kezét a mellére szorította, mintha vissza akarná tartani a szívét, nehogy kiugorjon a helyéből.
A fakapun túl nyíló barlang óriási volt, hatvan méter hosszú. Szélessége huszonöt és negyven méter között váltakozott, magas, boltozatos mennyezettel. Az egyenes, finoman kidolgozott sziklapadlót úgy hozták létre, hogy az összes hasadékot megtöltötték betonnal. Az olaj és kenőzsír-foltokból, és a szerelőaknákból ítélve a termet régebben járművek tárolására és szerelésére használták.
A bejárattól jobbra, végig a fal mellett további lakókocsik sorakoztak, legalább egy tucat, egészen a barlangterem végéig. Bár régebben valószínűleg irodának, vagy lakókörletnek használták őket, most átalakították a kutatáshoz szükséges helyiségekké. Némely ajtóra kézzel írt táblákat erősítettek: KÉMIAI LABOR, KÉMIAI KÖNYVTÁR, PATOLÓGIA, BIOLÓGIAI LABOR, BIOLÓGIAI KÖNYVTÁR, FIZIKA 1, FIZIKA 2, ANTROPOLÓGIA és a többi, melyek túl messze voltak már, hogy el lehessen olvasni őket. Továbbá munkaasztalok és hatalmas gépek - egy közönséges röntgengép, egy hatalmas kormatográf, pontosan ugyanolyan fajta, amilyet a Bostoni Memorialban is használtak, s még rengeteg olyan eszköz, melyeknek rendeltetését Ginger nem ismerte.
A másik világból származó űrhajó a bejárattól balra helyezkedett el. Pontosan úgy nézett ki, ahogy Ginger visszaemlékezett rá pár perccel azelőtt: egy tizenöt-tizennyolc méter hosszú, öt méter átmérőjű, mindkét végén legömbölyített henger. Egy sor másfél méteres acélbakra volt fel állványozva, körülbelül úgy, mint egy tengeralattjáró a szárazdokkban. Csupán abban különbözött, hogy most nem volt izzott, mint akkor éjszaka. Nem volt látható hajtómű-rendszere, rakétái. A törzs csaknem olyan jellegtelen volt, mint amire Ginger emlékezett: egy helyen három méter hosszúságban egy sor mélyedés húzódott végig a fémben, de ezeknek semmi látható célja nem volt; máshol négy kiálló félgömb, mint félbevágott dinnyék, melyeknek szintén nem lehetett tudni a funkcióját; itt-ott féltucat, kör alakú kiemelkedést lehetett látni, némelyik akkora volt, mint egy szemetesvödör teteje, némelyik nem nagyobb, mint egy majonézes üveg szája, mindegyik hat-hét centire dudorodott ki, rendeltetésük rejtélyes. Máskülönben a hajótest felületének több, mint kilencvenöt százaléka sima volt. Jelentéktelen külseje ellenére Ginger életében nem látott látványosabb dolgot. Elhatalmasodott rajta az ismeretlentől való félelem, mégis diadalmámort érzett.
Két férfi ült egy asztalnál, a lépcső mellett, amely az űrhajó oldalán lévő nyíláshoz vezetett. Egyikük negyvenes, magas, fekete hajú, szakállas alak volt, sötét ingben, sötét nadrágban és fehér köpenyben. A másik férfi egyenruhát viselt, külseje tekintélyt parancsolt és vagy tíz évvel idősebb lehetett, mint szakállas társa. Amikor meglátták a három látogatót, elhallgattak, felemelkedtek a székeikről, de nem kiáltottak őrségért. Csupán érdeklődéssel figyelték Domot, Jacket és Gingert.
Vártak minket, suhant át Ginger agyán. Ennek a gondolatnak aggasztania kellett volna, de nem így történt. Semmi más nem érdekelte, csak az űrhajó.
\Dommal és Jackkel a két oldalán csendben odalépdelt a henger alakú jármű közelebb eső végéhez. Karnyújtásnyira álltak meg a hengertől és csodálattal vegyes tisztelettel vizsgálgatták.
Finom horzsolások erezték be a törzs nagy részét, mintha kozmikus porfelhőkön át tört volna utat magának. Horpadásokat láttak a felületén. A géptörzs márványszerűen pettyezett volt, mintha száz különböző savban fürdették és ezer tűzben perzselődött volna.
A legerősebb érzés, amelyet Ginger a hajó láttán érzett, az volt, hogy hihetetlen régen készülhetett. Nem tudta volna megmondani, miért ilyen biztos ebben, de meg mert volna esküdni rá, hogy egy ősi jármű árnyékában áll. És mikor kinyúlt és megérintette a hűvös fémet, végigfuttatva ujjait összeszabdalt, lehorzsolt felületén, még erősebben érezte, hogy egy ősi ereklye jelenlétében tartózkodik.
Nagyon messziről érkezhetett. Nagyon-nagyon messziről.
Jack és Dom is megérintette az űrhajó törzsét. Dom vett egy mély lélegzetet.
- Bárcsak az apám megérhette volna! - mondta Ginger. Eszébe jutott a drága Jacob, az álmodozó, Jacob a luftmensch, aki mindig imádta a távoli világokról szóló meséket.
- Ó, Jenny, ha tovább éltél volna... csak egy icipicit tovább... - suttogta Jack.
Ginger hirtelen rájött, hogy Jack nem ugyanarra gondol. Nem azt szerette volna, ha Jenny is látja az űrhajót. Hanem hogy Brendan és Dom gyógyító képessége segíthetett volna Jennyn. Amikor ez a felismerés belehasított Gingerbe, kezdte felfogni, milyen mérhetetlen fontossága van ennek a hihetetlen eseménynek.
Az egyenruhát viselő, tekintélyes külsejű férfi és köpenyes, szakállas társa odasétált hozzájuk az asztaltól. A köpenyes a kezét szintén a géptörzsre helyezte és így szólt:
- Valamiféle ötvözet. Keményebb, mint bármelyik, a Földön előállított fém. Keményebb, mint a gyémánt, mégis hihetetlenül könnyű és meglepően rugalmas. Ön Dom Corvaisis, igaz?
- Igen - mondta Dom és felajánlotta a kézfogását. Ez az udvariasság meglephette volna Gingert, ha nem érezte volna, hogy ez a halkszavú tudós és a vele lévő katona nem az ellenségük.
- Miles Bennell vagyok, a vezetője a csoportnak, amelyik ezt a... csodás eseményt tanulmányozza. Ez itt Alvarado tábornok, a Thunder Hill parancsnoka. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom, ami Önökkel történt. Nem lett volna szabad hagyni, hogy titokká minősítsék. És ha rajtam múlna, holnapra már az egész világ tudna róla.
Bennell megrázta Jack és Ginger kezét is. - Vannak kérdéseink... - mondta Ginger.
- És megérdemlik a válaszokat - mondta Bennell. - Mindent elmondok, amit megtudtunk. De talán várjuk meg, míg mindenki összegyűlik. Hol vannak a többiek?
- Milyen többiek? - nézett rá Dom.
- Úgy érti, a motelből? - kérdezte Ginger. - Ők nincsenek velünk.
- Azt akarják mondani, hogy sikerült kisiklani Falkirk ezredes kezei közül? - pislogott meglepetten Bennell.
- Falkirk? Gondolja ő hozott ide minket? - kérdezte Jack.
- Ha nem Falkirk, akkor kicsoda? - simogatta töprengve a szakállát Bennell.
- Magunktól jöttünk ide - mondta Dom.
Ginger látta, mennyire megdöbbentette ez a hír mind Bennellt, mind Alvarado tábornokot. Meglepetten bámultak egymásra, aztán reménykedés suhant át az arcukon.
- Azt mondják, megtalálták a módját, miként jussanak át a biztonsági rendszeren? De hiszen az lehetetlen! - kiáltott fel Alvarado.
- Nem olvastad Jack aktáját? - kérdezte Bennell a barátjától. - Akkor emlékezned kell, hogy kommandós kiképzésben részesült és azt sem szabad elfelejteni, miből tartotta fenn magát az utóbbi nyolc évben.
Jack megrázta a fejét:
- Csak részben az én érdemem. Valójában Dom volt az, aki bejuttatott minket.
- Dom? - fordult Bennell meglepetten az író felé. - De mit ért ön a biztonsági rendszerekhez? Hacsak... hát persze! Az a furcsa erő! A Lomack házában átélt különleges kaland és a fényjelenség óta fel kellett fedeznie, hogy az erő nem valami külső dolog. Tudnia kell már, hogy önben lakozik.
Ginger ekkor rájött, hogy a Tranquillityben lefolytatott beszélgetéseiket tényleg lehallgatták. De az is, hogy a bisztróbeli haditanácsról nem tudnak semmit. Máskülönben Bennell tudott volna a múlt éjszakai kísérletről.
- Igen - mondta Dom. - Tudjuk, hogy bennünk van az erő - bennem és Brendanban. De honnan, Dr. Bennell?
- Nem tudják?
- Gondolom, ahhoz van valami köze, ami akkor történt, miután bementünk az űrhajóba, de nem emlékszem semmire. Ön meg tudja mondani nekem?
- Nem - rázta meg a fejét Bennell. - Nem igazán. Köztudott volt, hogy maguk hárman bent jártak az űrhajóban, de nem tudtuk, hogy bármi... különös történt volna önökkel odabent. Már ki is jöttek, mikor a DERO-osztag és a tudósokat szállító helikopterek megérkeztek a helyszínre. Amikor őrizetbe vették önöket, azonnal nyugtatókat kaptak és visszaszállították önöket a Tranquillitybe. Tehát nem volt idejük megbeszélni, hogy nem mondanak semmit. - A szikár tudós szórakozottan fésülgetni kezdte bozontos szakállát hosszú ujjaival, miközben beszélt. - Amikor megszületett a döntés, hogy el kell titkolni az eseményt és agymosást kell végrehajtani minden civilen, nem volt idő rá, hogy alaposan kikérdezzünk minden szemtanút. Gyakorlatilag végig a nyugtatók hatása alatt voltak. Ez volt az egyik ok, ami miatt elleneztem az ügy titokban tartását, mert úgy éreztem, alapos kikérdezés nélkül végrehajtani az agymosást... ez nem csupán sportszerűtlen és kegyetlen volt önökkel szemben, de a potenciális adatforrások ostoba elfecsérlése is. Ginger felnézett az űrhajó oldalán sötétlő nyílásra.
- Ha újra bemennénk, talán az utolsó memóriablokk is elporladna.
- Igen, talán segíthetne - értett egyet vele Bennell.
- Honnan tudták, hogy ott fog landolni a 80-as út mellett? - nézett fel Jack is a gép törzsére.
- És miért gondolták, hogy el kel titkolni a közvélemény elől? - kérdezte Dom.
- És mi van a teremtményekkel, akik benne utaztak?
- kérdezte Jack.
- Istenem, igen - sóhajtotta Ginger. - Hol vannak? Mi történt velük?
Alvarado tábornok félbeszakította őket:
- Ahogy Miles is ígérte, megkapják a válaszokat. De előbb fontosabb dolgunk is van - azzal Dom felé fordult.
- Ha lebegtetni tud tárgyakat és képes fényt előállítani a puszta levegőből, akkor gondolom, nem probléma átjutni egy elektronikus biztonsági rendszeren. S ha be tudott jutni, akkor képesnek kell lennie úgy használni az energiát, hogy másokat kívül tartson innen. Meg tudja csinálni? Meg tudja tenni, hogy se a bombabiztos ajtót, se a kisebbik bejáratot ne lehessen kinyitni, amíg nem akarjuk?
Dom alaposan zavarba jött a kérdéstől, akár csak Ginger.
- Hát, nem is tudom - hebegte. - Talán. Bennell a tábornokra nézett:
- Bob, ha nem engedjük be az ezredest, az olaj lesz a tűzre. Jól tudja, hogy senki nem irányíthatja a VIGILANT-et, csakis ő. Ha nem jut be... az olyan lesz a számára, mint a fekete mágia. Biztos lesz benne, hogy mindannyian megfertőződ tünk.
- Megfertőződtünk? - kérdezte Ginger szorongva.
- Az ezredes meg van győződve róla - mondta Alvarado - hogy minket - önöket, engem, Milest, mindannyiunkat - valahogy hatalmukba kerítettek az idegen teremtmények, belénk költöztek, bábokként használnak minket, szóval már nem vagyunk emberi lények többé.
- Ez őrültség - jegyezte meg Jack.
- Természetesen tudjuk, hogy ez nem így van - mondta egyre növekvő szorongással Ginger, - De van valami oka azt hinni, hogy ez megtörténhetett?
- Kezdetben volt - bólintott Bennell. - De nem történt meg. Most már tudjuk, soha nem állt fenn ilyen lehetőség. Csak a tipikus, rosszindulatú emberi természet... mindent a lehető legrosszabb szempontból értelmezett. Később majd megmagyarázom.
Ginger azonnal kérdezni szeretett volna, de Alvarado tábornok közbeszólt:
- Kérem, tartsák vissza a kérdéseiket. Nincs időnk. Úgy gondoljuk, Falkirk ezredes nemsokára visszatér az önök barátaival...
- Nem - vágott a szavába Dom. - Ők még előttünk távoztak. Már messze járnak.
- Soha ne becsüljék alá az ezredest - mondta Alvarado. - De tudják, a helyzet az - ha Dom a benne lakozó energia felhasználásával zárva tudná tartani a bejáratokat, hogy Falkirk ne tudjon bejutni, talán lenne időnk rá, hogy szétkürtöljük az egész történetet. Mert ha bejut... attól tartok, annak vérontás lesz a vége.
Ekkor mozgás hallatszódott a terem bejáratánál és Ginger döbbenten látta, hogy Jorja, Marcie, Brendan és a többiek belépnek a kisajtón.
- Túl késő - mondta Miles Bennell.

A Thunder Hill Raktárbázis bejáratánál a hét szemtanút és Parker Faine-t kiszállították a teherautóból és felsorakoztatták őket a hóban a kisebbik acélajtó előtt. Horner hadnagy gépfegyverének látványa mindenkinek elvette a kedvét a szökéstől, vagy az ellenállástól.
Leland utasítást adott a DERO-osztagnak, hogy menjenek vissza Shenkfieldbe, ahol Stefan Wycazikot el kellett földelniük egy jeltelen sírba, aztán várni a további utasításokat. Ők nem tudhatták, hogy Lelandtól nem fognak további parancsokat kapni, mert már nem lesz az élők sorában. Nem volt szükséges, hogy feláldozza az egész társaságot, hiszen másodmagával is fel tudott ügyelni a foglyokra és meg tudta semmisíteni az egész Raktárkomplexumot. Horner hadnagynak személyes pechje volt, hogy éppen őt osztották be mellé szárnysegédnek.
A bejárati alagútban Leland aggódva látta, hogy nem működnek a videokamerák. De aztán rájött, hogy az új vészprogram, amely alatt most a VIGILANT működött, nem vizuálisan azonosította a belépő személyeket, mert az csak egyetlen kulcsra reagált: Leland bal tenyerének lenyomatára. Amikor tenyerét az üvegpanelre helyezte, a VIGILANT azonnal kinyitotta az ajtót.
Hornerrel leterelték a nyolc foglyot a második szintre, majd át a centrumon a barlanghoz, ahol Alvarado és Bennell várakozott. Ahogy Leland hátralépett és figyelte, amint sorban bevonulnak a hatalmas, fából készül kapuba vágott kisebb ajtón, meglátta odabent a többi szemtanút - Corvaisist, Weisst és Twistet - s bár nem tudta, hogy kerültek ide, felvillanyozta a tény, hogy várakozásaival ellentétben az egész csoport ott van, ahol tudni akarta őket.
Hagyta, hogy Horner kövesse a foglyokat, ő pedig visszasietett a liftekhez. Gépfegyverét készenlétben tartva az egyik kisebb lifttel lement a harmadik szintre. Feltett szándéka volt, hogy megöl mindenkit, aki az útjába áll. S ha túlerő rohanná le, akkor maga ellen fordítja a fegyvert. Nem fogja hagyni, hogy átváltoztassák. Egész gyerek- és serdülőkorában a szülei azon igyekeztek, hogy magukhoz hasonlóvá változtassák: éljenző-tapsoló-templomban-jajveszékelő agyalágyulttá, Önostorozó, Isten által terrorizált nyomorulttá. Ha ellenállt a szülői kényszernek, most sem fogja beadni a derekát. Egész életében a sarkában voltak, ilyen, vagy olyan álruhában, nem fogják most elkapni, hogy ilyen messzire jutott sértetlen méltósággal és azonosságtudattal.
A Thunder Hill alsó szintjét teljes egészében felszerelés, lőszer és robbanóanyagok tárolására használták. A személyzet tagjai mind a második szinten éltek, a legtöbbjük ott is dolgozott. Azonban a nap bármelyik órájában néhány munkás és egy őr rendszerint szolgálatban volt a legalsó szinten. Amikor Leland kilépett a liftből, elégedetten látta, hogy minden kihalt. Alvarado tábornok engedelmeskedett a parancsainak és összes emberét a körletekbe rendelte.
Alvarado valószínűleg azt hitte, hogy ha együttműködik vele, meg tudja győzni róla, hogy ő és emberei minden kétséget kizáróan emberek. De Leland nem volt olyan naiv, hogy egy ilyen átlátszó cselnek bedőljön. Az ő szülei is képesek voltak úgy viselkedni, mint normális emberek - ó, hogyne, mosolyogtak, kedvesen beszélgettek, szeretetről áradoztak - s amikor már kezdte azt hinni, hogy tényleg a legjobbat akarják neki, hirtelen felfedték, mik is valójában. Lecibálták a bőrborítást a ping-pong ütőről, melybe az örege lyukakat fúrt, s Isten nevében kezdetét vehette a verés. Leland Falkirket nem lehetett átejteni holmi emberiesség álarcával, mert korán megtanulta, hogy mindig számítson rá, hogy vannak emberbőrbe bújt szörnyetegek.
Átvágott a központi barlangon a hatalmas, bombabiztos ajtóhoz, mely a lőszerraktárt zárta el a külvilágtól. Leland idegesen nézett körül a kivilágított részek között megbúvó sötét foltokra. Gyerekként az egyik büntetése az volt, hogy bezárták egy ablaktalan szenespincébe.
Leland bal kezét rányomta az ajtó mellett elhelyezett üvegtáblára. Az ajtó félregördült az útból. Egy sor lámpa gyulladt fel automatikusan a terem teljes hosszában, ahol hat méter magasan feltornyozva ládák, dobozok, vashordók, állványok sorakoztak, amelyek lőszert, gránátokat, robbanó lövedékeket, aknákat és más, hasonló pusztító eszközöket tartalmaztak.
A hosszú terem végéből egy újabb, húsz négyzetméteres helyiség nyílt, melynek ajtaját szintén csak a tenyérlenyomattal lehetett kinyitni. Az itt tárolt fegyverek jellege miatt a Thunder Hill több száz alkalmazottja közül csupán nyolc volt felhatalmazva a belépésre, de egyedül egyikük sem tudott bejutni. A rendszer megkívánta, hogy a nyolc közül hárman egymás után ráhelyezzék a tenyerüket az üvegtáblára, méghozzá egy percen belül De ennek szintén a VIGILANT vette át az ellenőrzését az új program révén, amelyet Leland készített, így ő lett a raktárkomplexum nukleáris arzenáljának kizárólagos gazdája.
Az ajtótól jobbra húsz darab nukleáris töltet függött a falra erősítve. Csak a detonátorok és a robbanóanyag hiányzott belőlük. A detonátorokat fiókokban tárolták a hátsó fal mellett. Az ajtótól balra, ólomkeretes szekrényekben vártak a csomagolt robbanóanyagok a végítéletre.
A DERO-kiképzés magába foglalta a nukleáris szerkezetek ismeretét, tehát Leland tudta, hogyan kell összeszerelni, élesíteni és hatástalanítani a bombát. Kivette az alkotórészeket a szekrényből, leemelt két bombavázat a falról és beélesítette mindkettőt. Mindez csupán nyolc percet vett igénybe. Munka közben idegesen tekintgetett az ajtó felé. Csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor mindkét detonátoron beállította az időzítőt tizenöt percre és elindította az órákat.
A vállára vetette a gépfegyverét, s mindkét kezét belecsúsztatta az egyik atombomba hevederjébe. Harmincöt kilót nyomott. Felemelte a másikat is és kidülöngélt a bolthajtásos helyiségből, görnyedten nyögött az apokaliptikus teher alatt.
Más valószínűleg kétszer-háromszor is megállt volna a hatalmas lőszerraktáron át vezető út alatt. De nem Leland Falkirk. A halálos súly nyomta a hátát, húzta a vállait és megfájdította a karjait, de ő egyre jobban örült, ahogy fokozódott a fájdalom.
A központi barlangban, ahonnan a liftajtók is nyíltak, az egyik bombát letette a padló közepére. Elégedetten nézett végíg a szilárd sziklafalakon, majd felpillantott a gránitmennyezetre. Be fog omlani, felülről mindent magával ránt. De még ha az erős kőbarlangok ellen is állnak a robbanásnak, senki nem fogja túlélni. Még egy alkalmazkodóképes idegen életforma sem tudja rekonstruálni önmagát, elpárolog a nukleáris hőben. Nukleáris fájdalom.
Csak a másodperc törtrészéig tartó, vakító agónia. Végül is, nem rossz. Legalábbis, nem rosszabb, mint a verések, amelyeket bőrszíjakkal, vagy ping-pong ütővel mértek ki rá.
A másik töltetet még mindig a hevederjénél fogva rámosolygott a földre helyezett bomba digitális kijelzőjének változó számsorára, amely már megkezdte a visszaszámlálást. A legszebb dolog a nukleáris töltetekben, hogy ha egyszer beélesítették, nem volt mód a hatástalanításukra. Nem kellett tehát attól tartania, hogy valaki megakadályozza művének végrehajtásában. Belépett a liftbe és felvitette magát a második szintre.

Marcie-val az ölében Jorja egyenesen Jack Twisthez sietett, megállt mellette és onnan nézett fel a támasztóbakokon pihenő űrhajóra. Bár a memóriablokk összeomlása és a feléledő emlékek többé-kevésbé felkészítették a látványra, mégis elöntötte az áhítat, olyan erővel, mint amikor a teherautóban először fedték fel az elképesztő igazságot.
Vagy anyja példáját követte, vagy magától tette, de Marcie is előrenyúlt. Mikor apró, puhatolózó keze nekinyomódott a törzsnek, így szólt:
- A hold. A hold.
- Igen - vágta rá Jorja azonnal. - Igen, egyetlenem. Ez volt az, amit láttál leszállni. Emlékszel? Nem a hold ereszkedett le. Ez ragyogott fehéren, mint a hold. Aztán vörössé változott, majd borostyánsárgára.
- Hold - suttogta a kislány, előre-hátra húzgálta a kezét a szerkezet oldalán, mintha megpróbálná letisztítani a kor ütötte márványszerű sebeket, egyúttal letörölni saját memóriájának fátyolos felületét.
- A hold lezuhant.
- Nem a hold, drágám. Az űrhajó.
Marcie az anyja felé fordult, és tekintete már nem befelé fordult:
- Mint amilyenben Kirk kapitány és Mr. Spock is utazott?
- Igen, drágám - mosolyodott el Jorja és még erősebben magához ölelte a lányát. A gyerek tekintete elhomályosodott. Visszatért a saját, belső világába, hogy feldolgozza a hírt.
Jack rámosolygott Jorjára:
- Rendbe fog jönni. Lehet, hogy időbe telik, de rendbe jön, mert megszállottsága harc volt, hogy emlékezni tudjon. Most már nem kell harcolnia többé.
Mint máskor is, Jorja a férfi puszta jelenlététől, aurájától is megnyugodott.
- Rendbe jön, feltéve, ha élve és ép ésszel kijutunk innen.
- Kijutunk - ígérte Jack. - Valahogy ki.
Meleg érzelmek rohanták meg Domot, mikor meglátta Parkert. Megölelte a köpcös festőt:
- Hát téged meg mi szél hozott ide, barátom?
- Hosszú história - mondta Parker. A szomorúság az arcán és a szemében szavaknál is jobban elárulta, hogy a történet egy része nagyon komor.
- Nem akartalak ennyire belerángatni - mondta Dom.
- Ezt a világért sem hagytam volna ki - nézett fel az űrhajóra Parker.
- Mi történt a szakálladdal?
- Amikor ilyen társaságba megy az ember - bökött a hajótörzsre Parker, - érdemes megborotválkozni.

Ernie végigsétált az űrhajó mellett. Nézegette, olykor tétován megérintette.
Faye Brendan közelében maradt, mert aggódott érte. Hónapokkal ezelőtt a férfi elvesztette a hitét - vagy legalábbis azt hitte, hogy elvesztette, mely számára éppen olyan nyomasztó lehetett. Ma éjjel pedig elveszítette Wycazik atyát, ami olyan súlyos csapás volt, hogy roskatag ronccsá vált.
- Faye - szólalt meg Brendan és felnézett az űrhajóra. - Ez igazán csodálatos, igaz?
- Igen - bólintott az asszony. - Sosem voltam vevő a más bolygókról szóló történetekre, sosem töprengtem túl sokat azon, mit jelentene, ha... De az biztos, hogy most valami véget ért és elkezdődik valami új. Csodálatos és új,
- De semmi köze Istenhez - jegyezte meg Brendan. - Pedig a szívem legmélyén azt reméltem, hogy nem így van.
Faye megfogta a kezét:
- Emlékszel az üzenetre, amit Parker hozott Wycazik atyától? Emlékszel, mit mesélt Parker a teherautóban? Wycazik atya tudta, mi történt, de számára ez hitének megerősítése volt.
Brendan szánalmasan elmosolyodott:
- Számára minden a hite megerősítését szolgálta.
- Akkor így lesz a te esetedben is - mondta neki Faye. - Csak adj időt magadnak, hogy gondolkodhass rajta. Ugyanúgy fogod látni a dolgot, mint Wycazik atya, mert nagyon sokban hasonlítasz rá.
- Én aztán nem - nézett az asszonyra meglepetten Brendan. - Fele annyira jó pap nem vagyok, mint ő... és fele annyira jó ember sem.
Faye elmosolyodott és megcsípte a pap arcát:
- Brendan, amikor a rendfőnöködről meséltél, világos volt, mennyire csodálod. Fiatal vagy, Brendan, Sok dolgot kell még megtanulnod. De amikor olyan idős leszel, mint Wycazik atya, olyan pap leszel, mint ő. És életed minden napját úgy fogod élni, mintha a végakaratát teljesítenéd.
Brendan kétségbeesése lassan helyet adott a törékeny reménynek. Szája megremegett és elcsuklott a hangja: - Tényleg... komolyan így gondolod?
- Tudom, hogy így lesz - mondta Faye.
Brendan az asszony vállára tette a kezét, Faye átölelte.

Ned és Sandy egymás derekát átkarolva csodálta az űrhajót. Egyikük sem beszélt, mert nem volt szükségük szavakra. Legalábbis Ned így érezte. Aztán Sandy mondott valamit, amit ki kellett mondani: - Ned, ha élve kijutunk innen... el akarok menni az orvoshoz. Meg akarok tenni mindent, hogy egy babát a világra hozhassak.
- De... te mindig... te sosem...
- Azelőtt sosem szerettem az életet eléggé - mondta halkan Sandy. - De most... Azt akarom, hogy egy leszármazottam ott legyen, amikor az emberiség nekivág az űrnek, s talán találkozzék az idegenekkel - azokkal a csodálatos idegenekkel - akik ebben érkeztek. Nagyon jó anya leszek, Ned.
- Tudom, hogy az leszel.

Amikor Miles Bennell látta, hogy a szemtanúk Parker Faine-nel bevonulnak a terembe, feladta azt a reményét, hogy Dom Corvaisis újkeletű képességeivel kívül rekesztik Falkirket a Thunder Hillből. Ehelyett a 357-es Magnumra kell majd hagyatkoznia, amely ott pihent a nadrágszíjába gyömöszölve. Igencsak nyomta a hasát a bő laboros köpeny alatt.
Miles azt hitte, Leland legalább húsz emberrel ront be. De csupán Horner jelent meg az ajtóban, géppisztollyal a kezében, készen rá, hogy használja is, ha kell. Miközben az összes szemtanút és Parkert mágnesként vonzotta magához az űrhajó, Horner így szólt:
- Tábornok úr, Dr. Bennell, rövidesen Falkirk ezredes is megérkezik.
- Hogy mer idejönni kibiztosított gépfegyverrel? - kérdezte Bob olyan öntudatosan, amit Miles mindig nagyra értékelt.
- Az én kezem sosem bizonytalankodik, uram - felelte Horner kihívóan, szemmel láthatóan azért, hogy ingerelje Bobot.
De a tábornok élesen azt kérdezte:
- Hol van Falkirk?
- Az ezredes úr még utánanéz valaminek, uram - felelte Horner. - Elnézést kér, hogy megvárakoztatja önöket. Rövidesen csatlakozni fog hozzánk.
- Minek néz utána? - kérdezte Bob Alvarado.
- Uram, az ezredes nem szokta megkonzultálni velem minden lépését.
Miles attól tartott, Falkirk magával hozott néhány DERO osztagot, hogy likvidálja a személyzetet. De ez a komor lehetőség minden lövés nélkül elmúló másodperccel csökkent.
Miles úgy döntött, az lenne a legtermészetesebb, ha beszélne a szemtanúkkal és válaszolna egy-két kérdésükre. Mint kiderült, legtöbbjük már hallott a CISG-ről, így gyorsan összefoglalta a bizottság döntését a többiek számára, hogy megmagyarázza, miért döntöttek az ügy titokban tartása mellett.
Miles elmagyarázta, hogy az űrhajót a több mint 22000 mérföldes távolságban keringő védelmi műholdak fedezték fel először. Látták, amint elhaladt a hold előtt. (Az oroszok, akiknek a műholdjai sokkal kezdetlegesebbek voltak, csak jóval később fedezték fel a látogatót - de sohasem tudták helyesen bemérni.)
Eleinte a megfigyelők azt gondolták az idegen űrhajóról, hogy egy hatalmas meteorit, vagy egy aszteroida, amely ütközik a Föld pályájával. Ha könnyű, porózus anyagból van, akkor elég, amint belép a légkörbe. Azonban balszerencsés esetben, ha a kóbor sziklának magas nikkel- és vastartalma van, az kizárja a darabokra hullás lehetőségét, ami mindenképpen veszélyt jelenthet. Persze majdnem biztos volt, hogy vízre érkezik, hiszen bolygónk felületének több mint hetven százalékát tengerek és óceánok alkotják. A vízbe való becsapódás csak jelentéktelen károkat okozna, hacsak nem a parthoz közel zuhan le, mert az szökőárt idéz elő. A legszörnyűbb lehetőség az volt, hogy a meteorit a szárazföldön csapódik be, sűrűn lakott területen.
- Képzeljenek el egy akkora darab vasat, vagy nikkelt, mint egy busz, mely több ezer mérföldes óránkénti sebességgel belezuhan Manhattan szívébe - mondta nekik Miles. - Ez elég rémisztő perspektíva volt ahhoz, hogy lépéseket tegyünk az elpusztítására, vagy eltérítésére.
Alig hat hónappal korábban állították pályára titokban Amerika Stratégiai Védelmi Pajzsának első műholdjait. Ezek csupán tíz százalékát képezték a majdan kialakítandó rendszernek. De hála néhány előrelátó tervezőnek, mindegyik műhold remekül manőverezett rendelkezett, kifelé tudta fordítani a fegyverzetét, olyasmi ellen is védelmet tudott nyújtani, mint egy föld felé száguldó űrszemét. A legújabb elméletek szerint a becsapódó üstökösök törölték le a föld felszínéről a dinoszauruszokat, ezért az illetékesek úgy döntöttek, hogy a Stratégiai Védelmi Pajzsot nem csupán orosz rakéták ellen vethetik be, hanem a világegyetem felől érkező sziklák elhárítására is. Ezért az egyik műholdat pozícióba állították, ha a meteorit közelebb kerülne a Földhöz. Bár egyik lövedék sem rendelkezett atomtöltettel, azt gondolták, a robbanófejek elegendőek ahhoz, hogy apróbb darabokra szakítsák a meteoritot.
- Aztán - mondta Miles - néhány órával a tervezett támadás előtt a legfrissebb felvételek analizálásakor kiderült, hogy a meteoritnak megdöbbentően szimmetrikus az alakja. És a műhold által továbbított spektroszkópiás adatok egyre inkább megerősítették, hogy itt többről van szó puszta meteoritnál. - Bennell járkált a szemtanúk között, miközben beszélt, s most egyik kezét az űrhajó oldalára tette. Még most is, másfél évvel később is elámult az űrhajó látványától. - Tízpercenkét kértek be új felvételeket. A következő órában a dolog alakja még tisztább lett, nagy volt a valószínűsége, hogy űrhajóval állnak szemben, így senki nem kockáztatta, hogy parancsot ad az elpusztítására. Az oroszokat nem informáltuk a dologról, mert abból következtethettek volna a védelmi műholdjaink paramétereire, Ebben a szakaszban már elkezdtük zavarni az oroszok magaslégköri radarjait, hogy leplezzük az űrhajó útját. Először azt hittük, földkörüli pályára áll. De később, jóval később rájöttünk, hogy egyenesen leszállni készül. A védelmi komputerek a landolás előtt harmincnyolc perccel tudták meghatározni, hogy a becsapódás helye itt lesz, Elko megyében.
- Ez épp elég volt ahhoz, hogy lezárják a 80-as autópályát - jegyezte meg Ernie Block. - És odarendeljék Falkirket, meg a DERO-osztagot, akárhonnan.
- Idaho déli részén gyakorlatoztak éppen - mondta Miles. - Szerencsére elég közel. Vagy szerencsétlenségre. Attól függ, milyen szempontból nézzük.
- A maga szempontjait természetesen jól ismerem, Dr. Bennell - szólalt meg váratlanul Leland Falkirk az ajtóból.
A 357-es Magnumnak olyan súlya volt Miles Bennell övében, mint egy ágyúnak, de hirtelen olyan haszontalannak érezte, mint egy fakardot.
Amikor Ginger életében először szemtől-szembe találkozott Leland Falkirkkel, azonnal feltűnt neki, milyen csalóka képet mutattak róla az újságban látott fotók. Életben jóképűbb volt - és ijesztőbb - mint a Sentinel lapjain. Nem szigorú arccal tartotta készenlétben a gépfegyverét a kezében, mint Horner, hanem közönyösen lógatta a karján. Látszólagos hanyagsága sokkal fenyegetőbb volt, mint Horner pózolása. Gingernek olyan érzése támadt, hogy a nemtörődömség illúzióját keltve az ezredes gúnyolódik velük. Ahogy Falkirk közelebb jött a csoporthoz, Ginger érezte, hogy magával hozta a gyűlölet és őrültség kézzelfogható auráját - sőt, bűzét.
- Hol vannak az emberei, ezredes? - kérdezte Dr. Bennell.
- Nincsenek - mondta Falkirk színlelt jóindulattal. - Csak Horner hadnagy meg én. Nincs szükség erőfitogtatásra. Teljesen biztos vagyok benne, hogyha lenne időnk ésszerűen áttárgyalni a szituációt, találnánk olyan megoldást a problémára, amely mindenkit kielégít.
Gingerben egyre erősebb lett az érzés, hogy az ezredes incselkedik velük. Mint egy gyerek, aki valami titok birtokában nem csupán abban leli örömét, hogy tud valamit, de szinte ingerli a tény, hogy a többiek nem tudják, miről van szó. Ginger látta, hogy Dr. Bennell teljesen zavarba jött az ezredes viselkedésétől.
- Folytassák a beszélgetést - mondta az ezredes, az órájára pillantva. - Ne hagyják, hogy félbeszakítsam. Bizonyosan ezernyi kérdésük van, melyekre választ várnak Dr. Bennelltől.
- Nekem van egy - mondta Sandy. - Doktor úr, hol vannak a... azok, akik az űrhajóval érkeztek?
- Halottak - felelte Bennell. - Nyolcan voltak, de már halottak voltak, amikor ideértek.
Fájdalom hasított Ginger szívébe és a többiek arckifejezéséből látta, hogy ők is ugyanolyan döbbentek és csalódottak. Parker és Jorja még fel is sóhajtott halkan, mintha éppen egy barát halálhírét hallották volna.
- Hogyan haltak meg? - kérdezte Ned. - Mitől?
- Nos, először is, egy kicsit többet kell tudniuk róluk
- folytatta Bennell, ismételten Falkirk ezredesre pillantgatva. - Arról, hogy miért is jöttek ide. Az űrhajóban találtunk egy fajtájukról szóló virtuális enciklopédiát - egy valóságos gyorsított tanfolyamot a kultúrájukról, biológiájukról, pszichológiájukról - a mi videodiszkjeink-hez hasonló valamire rögzítve. Beletelt pár hétbe, míg egyáltalán megtaláltuk a lejátszót és egy újabb hónapba, míg megtanultuk, hogyan kell elindítani. Amikor erre rájöttünk, azt tapasztaltuk, hogy a gép még mindig működik, ami elképesztő, ha meggondoljuk... de ne ugorjunk előre. Csak annyit mondok, hogy még mindig vizsgáljuk a diszkeken talált felbecsülhetetlen értékű anyagot. Hihetetlenül szemléletes, sokmindent elmagyaráz a nyelvi korlátok ellenére - bár közben lassan a nyelvüket is oktatja. Azok, akik a projekten dolgozunk, nos... a testvéreinknek tartjuk azokat a lényeket, akik ezt a hajót építették.
- Testvériség! - nevetett fel gúnyosan Falkirk ezredes. Dr. Bennell megvetően rápillantott és folytatta:
- Hetekre lenne szükségem, hogy elmondjam, mi mindent tudtunk meg róluk. Egyelőre csak annyit, hogy egy elképzelhetetlenül régi űrutazó faj tagjai voltak, amely akkor, amikor ez az űrhajó elindult otthonról, már felkutatott és lokalizált öt másik intelligens fajt más naprendszerekben.
- Ötöt! - kiáltott fel elképedve Ginger. - De... még ha az univerzum tele is van élettel, ez akkor is hihetetlen. Micsoda távolságokat kellett beutazniuk, milyen végtelen tereket kellett átkutatniuk! Bennell bólintott:
- De tudják, attól fogva, hogy rendelkeztek a csillagközi utazásokhoz szükséges eszközökkel, szemmel láthatóan elhatározták, hogy szent kötelességük felkutatni más értelmes fajokat. Gyakorlatilag vallássá vált a számukra. - Megrázta a fejét és felsóhajtott. - Nehéz biztosnak lenni abban, hogy tényleg értjük-e ezt, mert még a vizuális enciklopédiájuk is sokkal érthetőbben fest le fizikai dolgokat, mint filozófiákat. De azt gondoljuk, úgy tekintettek magukra, mint valami felsőbb erő szolgáira, mely az univerzumot teremtette...
- Istené? - szakította félbe Brendan. - Azt mondja, Isten szolgáinak tartották magukat?
- Valami olyasmi - bólintott Bennell. - Ők azonban nem terjesztettek semmiféle vallásos üzenetet. Egyszerűen úgy érezték, az a szent kötelességük, hogy segítsenek az intelligens fajok egymásra találásában, hogy Összefűzzék az információkat az űr mérhetetlen terein keresztül.
- Összefűzzék, persze - mondta Falkirk vészjóslóan és megint az órájára pillantott.
Alvarado tábornok lassan oldalazva próbált kikerülni az ezredes látóköréből. Most egy újabb apró lépést tett.
Ginger egyre kényelmetlenebbül érezte magát a Falkirk és Bennell, meg a tábornok közt feszülő ellentét miatt, amit nem is értett egészen. Közelebb húzódott Domhoz és belekarolt.
- S hoztak egy ajándékot is - folytatta Bennell. - Bennük kifejlődtek azok a képességek, amelyeket mi para-jelenségeknek tartunk. A gyógyítás képessége. Telekinézis. Mások. S nem csupán rendelkeztek ezekkel a képességekkel, de megtanulták, hogyan... adják át ugyanezeket a képességeket más intelligens fajoknak, amelyek még nem rendelkeztek velük.
- Átadni? - kérdezte Dom. - Hogyan?
- Ezt még nem egészen értjük - felelte Bennell. - De át tudják adni ezeket a rejtélyes energiákat. Nyilvánvalóan ez történt önnel is, s most megvan a képessége, hogy másnak is átadja az erőt.
- Átadni az erőt? - kérdezte Jack elképedve. - Úgy érti, hogy Dom és Brendan át tudja adni nekünk... vagy bárkinek... ami bennük van?
- Ez már meg is történt - mondta Brendan. - Ginger, Dom, Jack - ti még nem hallottátok a hírt, amelyet Parker hozott Wycazik atyától. Az a két ember, akit Chicagoban meggyógyítottam - Emmy és Winton - már mindketten rendelkeznek az erővel.
- A fertőzés új gócai - morogta komoran Falkirk.
- És nyilvánvaló, hogy mióta Brendan meggyógyított engem - mondta Parker, - előbb-utóbb én is rendelkezni fogok vele.
- Bár én nem is hiszem, hogy csak és kizárólag a gyógyítással lehet átadni - mondta Brendan. - Csak a gyógyítás meghitt és közvetlen kapcsolat. Miközben az ember összeforrasztja a rászoruló személy szöveteit, valahogy átadja neki az energiát.
Ginger kábultan próbált magához térni. Ez a hír ugyanolyan eget rengető volt, mint az űrhajó létezése.
- Azt mondja.-, istenem... azért jöttek ide, hogy segítsenek nekünk intelligens fajként egy új szintre emelkedni? S ez az evolúció már el is kezdődött?
- Nagyon úgy néz ki - bólintott Bennell.
- Ez az álarcosbál kezd egyre unalmasabbá válni - nézett újra az órájára türelmetlenül Falkirk.
- Miféle álarcosbálról beszél, ezredes? - kérdezte Faye Block. - Azt hallottuk, maga azt gondolja, hogy minket mind megszálltak valami módon, Micsoda badarság! Honnan veszi ezt az Őrültséget?
- Kíméljen meg ettől a színjátéktól, jó? - szólt rá élesen Falkirk. - Mindannyian úgy tesznek, mintha nem tudnának semmit. A valóságban persze mindennel tisztában vannak. Egyikük sem emberi lény többé. Mindannyiuk... megszállottak és ez az egész puszta színészkedés, hogy megkíméljem az életüket. De nem megy a dolog. Túl késő.
Ginger megpróbált kibújni Falkirk őrületének a hatása alól és újra Bennellhez fordult:
- Mi ez a sok ostobaság, fertőzésről és megszállottságról?
- Egy végzetes tévedés - felelte Bennell és tett néhány lépést balra.
Ginger rájött, hogy a tudós megpróbálja elterelni az ezredes figyelmét Alvarado tábornokról, hogy a tábornok teljesen kikerüljön Falkirk látószögéből.
- Tévedés - ismételte Bennell. - Vagy inkább... egy példa az emberi faj tipikus xenofóbiájára - az idegenek és minden másság iránti gyűlöletre és gyanakvásra. Amikor először néztük meg az említett videodiszkek egyikét, amelyről tudomást szereztünk a földönkívüliek vágyáról, hogy átadják ezeket a képességeket, félreértelmeztük, amit láttunk. Kezdetben arra gondoltunk, hogy valahogy beköltöznek azokba, akiket megváltoztattak, idegen tudatot helyeznek el a gazdatestbe. Azt hiszem, ez érthető a sok horrorregény és film után. Arra gondoltunk, egy parazita faj került a kezünk közé. Ez a félreértés gyorsan eloszlott, miután többet láttunk a diszkjeikből, és volt időnk összerakni a részleteket. Most már tudjuk, hogy jókorát tévedtünk.
- Én nem tudok róla - szólt közbe Falkirk. - Szerintem mindannyian fertőzöttek, és ezeknek a teremtményeknek az irányítása alatt elkezdték bagatellizálni a veszélyt. Vagy... vagy az a sok diszk csak merő propaganda.
- Nem - mondta Bennell. - Először is, nem hiszem, hogy ezek a teremtmények képesek lennének a hazugságra. Emellett, ha oly könnyen át tudták venni az irányítást felettünk, nem lett volna szükségük propagandára. Az meg egészen biztos, hogy nem hoztak volna magukkal egy egész enciklopédiát, mely elárulja nekünk, miként fognak átváltoztatni minket.
Ginger észrevette, hogy Brendan Cronin mindenki másnál mohóbban követte az eszmecserét:
- Tudom, hogy a vallásos metafora nem egészen helyénvaló itt - szólalt meg a pap. - De ha ők úgy érezték, hogy Isten szolgáiként jöttek ide... és azért, hogy átadják nekünk ezeket a csodálatos adományokat, akkor azt lehet mondani, hogy angyalok voltak, különleges képességgel felruházott arkangyalok.
Falkirk durván felnevetett:
- Ez aztán mulatságos, Cronin! Komolyan azt képzeli, hogy a vallásos hand ab and ázásával meg tud hatni? Engem? Még ha vallásos fanatikus is volnék, mint a rohadt, de hál'istennek halott szüleim, akkor sem venném be, hogy ezek a teremtmények angyalok lettek volna. Angyalok, akiknek olyan arcuk van, ami leginkább egy vödör féregre emlékeztet?
- Hogyhogy féreg? - nézett Bennellre Brendan. - Miről beszél ez az ember?
- Nagyon különböztek tőlünk, külsőleg legalábbis - mondta a tudós. - Két lábon jártak, két karjuk volt nekik is. Hat ujjuk volt öt helyett. De körülbelül ennyi, amit közösnek lehet mondani. Eleinte visszataszítónak láttuk őket. Sőt, ez enyhe kifejezés. De idővel... az ember látni kezdte, hogy van bennük valami sajátos szépség.
- Sajátos szépség - mondta Falkirk megvetően. - Szörnyetegek voltak és a szépséget csak szörnyetegek képesek észrevenni bennük. Tehát éppen most bizonyította be, hogy igazam van, Bennell.
Ginger olyan dühös lett Falkirkre, hogy tett felé néhány lépést, mit sem törődve a gépfegyverrel.
- Maga átkozott bolond - mondta az ezredesnek. - Mit számít, hogy néztek ki? A fontos az, hogy mik voltak. Nem számít, mennyire különbözően néznek ki, amiben közösek vagyunk, az nagyszerűbb, mint a különbségek. Apám mindig azt mondogatta, hogy az intelligencián kívül a bátorság, a szeretet, a barátság, az együttérzés és az empátia különböztet meg minket a vadállatoktól. Felfogja maga, mekkora bátorságot jelent az nekivágni egy ilyen utazásnak, Isten tudja hány millió mérföld távolságból? Tehát ez egy nagy dolog, ami közös - a bátorság. És a szeretet, a barátság? Annak is meg kell lennie. Másképp hogyan tudtak volna felépíteni egy civilizációt, amely eléri a csillagokat? Együttérzés? Az volt a hivatásuk, hogy más intelligens fajokat magasabbra segítsenek az evolúciós létrán. És az empátia? Átélték a félelmeinket és a magányunkat, hogy csak sodródunk a végtelen és értelmetlen világegyetemben. - Ginger hirtelen rájött, hogy dühe nem is annyira Falkirk ellen irányul, hanem az emberi faj undorító vaksága ellen, amely oly gyakran vezette az emberiséget az önpusztításba. - Nézzen rám - mondta az ezredesnek. - Zsidó vagyok. Vannak olyanok, akik azt mondják, nem vagyok olyan, mint Ők, sőt, veszélyesnek tartanak. Történetek keringenek arról, hogy a zsidók a nem zsidó csecsemők vérét isszák - és vannak tudatlanok, akik elhiszik ezt a baromságot. Van különbség e beteg antiszemitizmus és a maga makacs megátalkodottsága között, hogy ezek a teremtmények azért jöttek, hogy igyanak a vérünkből? Engedjen el minket, az istenért. Vessünk véget a végtelen gyűlöletnek. Olyan a sorsunk, melyben nincs helye a gyűlöletnek.
- Bravó - tapsolta meg gúnyosan Falkirk. - Nagyon szép szónoklat volt. - S még beszélt, amikor lekapta a gépfegyvert a válláról és Alvarado tábornokra szegezte. - Meg ne próbálja elővenni a fegyverét, tábornok. Biztos, hogy van magánál. De nem hagyom magam lelőni. A dicsőséges tűzben akarok elpusztulni.
- Tűzben? - kérdezte Bennell.
- Úgy van, doktornő- vigyorodott el Falkirk. - A tűzben, amely mindannyiunkat elemészt és megmenti a világot ettől a fertőzéstől.
- Krisztusom! - kiáltott fel Bennell. - Ezért nem hozott több embert magával. Nem akart többet feláldozni a szükségesnél. - Alvaradóhoz fordult. - Bob, ez az elmebeteg rátette a kezét a taktikai atomtöltetekre.
Ginger tudta, hogy Alvarado hajszálpontosan ugyanazt érezte a hír hallatán, mert arca megrándult és azonnal elszürkült.
- Két darab atomtöltet - mondta Falkirk. - Az egyik odakint van, az ajtó előtt. A másik lent a központi barlangban. - Az óráján ellenőrizte az időt. - Röpke három perc és mind elpárolgunk. Ez édeskevés ahhoz, hogy átváltoztassanak engem is, azt lefogadom.
Hirtelen, mintha életre kelt volna, a gépfegyver kiszakadt az ezredes kezéből, olyan erővel tépte ki magát a szorításból, hogy több helyen elvágta Falkirk ujjait és letépte néhány körmét is. Ugyanabban a pillanatban Horner hadnagy is felkiáltott, ahogy az ő gépfegyvere is kirántotta magát a kezei közül. Ginger látta, hogy mindkét fegyver keresztül pörög a levegőben s nagy csattanással pottyannak a földre, az egyik Ernie Block lábához, a másik Jack Twist mellé. Ők azonnal felkapták és Falkirkre, meg Hornerre szegezték őket.
- Te voltál? - kérdezte Ginger csodálkozva Domtól.
- Én, igen, azt hiszem - felelte zihálva az író. - Én... nem tudtam, hogy meg tudom csinálni, amíg rá nem kényszerültem. Valahogy úgy, ahogy Brendan embereket gyógyít.
- De mindez már nem számít - mondta kábán Dr. Bennell. - Falkirk azt mondta, három perc.
- Kettő - helyesbített vigyorogva Falkirk, miközben kezét boldogan vérző ujjaira szorította, - Most már csak kettő.
- Ezeket a tölteteket nem lehet hatástalanítani - mondta Alvarado.
Dom már rohant, miközben odakiáltott a papnak: - Brendan, tied az, amelyik itt van az ajtó előtt. Én megpróbálkozom a lentivel!
- Nem lehet hatástalanítani őket - ismételte Alvarado.

Brendan letérdelt a nukleáris szerkezet mellé és arca összerándult, mikor látta a kijelzőn a maradék időt. Egy perc, harminchárom másodperc.
Nem tudta, mit csináljon. Meggyógyított három embert, igen és néhány borstartót arra kényszerített, hogy lebegjen a levegőben. De eszében jutott, hogyan szabadultak el a borstartók az irányítása alól. És tudta, ha csak egyetlen rossz mozdulatot tesz ennek a bombának a detonátorával, nincs az az emberfeletti erő, mely megmentheti őket.
1:26.
A többiek is kijöttek a barlangból, ahol az űrhajó állt, s körbeállták Brendant. Falkirket és Hornert továbbra is sakkban tartották, bár ők nem is akartak már harcolni. Bíztak a bomba hatásosságában.
1:11.
- Ha szétverem a detonátort - mondta Brendan Alvaradonak -... ha szétzúzom... akkor...
- Ne! - figyelmeztette a tábornok. - Ha egyszer beélesítették, a detonátor automatikusan kioldja a bombát, ha megpróbálja szétroncsolni.
1:03.
Faye odatérdelt mellé:
- Csak ugraszd ki abból az átkozott bombából, Brendan. Úgy, ahogy Dom tépte ki azokat a fegyvereket a kezükből.
Brendan a detonátor óráján sebesen változó számsorra nézett és megpróbálta elképzelni, hogy az egész szerkezet kiszakad a bombából.
Nem történt semmi.
Ötvennégy másodperc.

A felvonó lassúsága miatt átkozódva Dom szó szerint kirepült az ajtókon, mikor a lift megállt. Ginger közvetlenül mögötte rohant a Thunder Hill alsó szintjének közepén. A szíve még sebesebben kalapált, mint ahogy a gyomra kavargott, amikor leguggolt a bomba mellé:
- Jézusom - nyögte, mikor a digitális számlálóra nézett. Ötven másodperc.
- Meg tudod csinálni - mondta neki Ginger, miközben ő is leguggolt a gyűlöletes szerkezet másik oldalánál. - Erre vagy ítélve.
- Na lássuk.
- Szeretlek - mondta a lány.
- Szeretlek - mondta Dom, ugyanúgy meglepődve saját szavain, mint Ginger.
Negyvenkét másodperc.
Dom a nukleáris szerkezet fölé helyezte a kezét és érezte, hogy a körök megjelennek a tenyerén. Negyven másodperc.

Brendanról szakadt a veríték. Harminckilenc másodperc.
Minden erejét megfeszítve próbálta működésbe hozni a varázslatot, amelyről tudta, hogy benne van. Bár a stigmák ott égtek a tenyerén és érezte a benne kavargó energiát, nem volt képes a sürgős feladatra összpontosítani. Gondolatai folyton elkalandoztak, azon járt az esze, hogy valahogy ő lesz a felelős érte, ha valami félresikerül- Minél jobban töprengett ezen, annál kevésbé tudta irányítani a benne lévő csodálatos erőt. Harmincnégy másodperc.
Parker Faine furakodott oda mellé két nézelődő között és letérdelt Brendan mellé:
- Nem sértésnek szánom, atyám, de talán az a probléma, hogy jezsuita lévén hajlamos vagy intellektualizálni a dolgokat. Itt most rámenősnek kell lenni. Talán egy művész indulatos elkötelezettségére van szükség. - Hatalmas mancsait a detonátor felé lökte és rákiáltott. - Gyere ki onnan, te fasz!
A detonátor azonnal kiugrott a bomba üregéből, egyenesen Parker karjába.
A többiek megkönnyebbülten felkiáltottak, gratulációk is elhangoztak, de Brendan így szólt:
- Az óra még mindig folytatja a visszaszámlálást.
- Igen, de már nincs összekapcsolva a bombával - vigyorgott szélesen Parker.
- Igen, de abba kibaszott detonátorban van egy hagyományos robbanótöltet is - mondta Alvarado.

A detonátor kirepült a bombából, bele Dom kezébe. Ő is látta, hogy az óra tovább számol, érezte, hogy ezt is meg kell állítania, még akkor is, ha már nem állt fenn a nukleáris robbanás veszélye. Egyszerűen akarta, hogy megálljon, mire a kivilágított számok szinte megfagytak 0:03-nál.
0:03.

Parker nem volt hozzászokva a bűvész szerepéhez, pánikba esett a pillanatnyi válsághelyzet miatt. Biztos volt benne, hogy az ereje kimerült már, ezért olyan megoldás választott, ami tökéletesen illett a személyiségéhez. Bősz csatakiáltással megfordult és a detonátort a barlang távoli fala felé hajította, mintha valami gránáttal lenne dolga. Tudta, hogy nem tudja elhajítani a túlsó falig. Amint a szerkezet elhagyta a kezét, a földre vetette magát, ahogy azt a többiek is tették.
Dom éppen megcsókolta Gingert, amikor felülről robbanás zaja hallatszott. Felugrottak. Egy pillanatra azt gondolták, hogy Brendannek nem sikerült hatástalanítania a szerkezetet, aztán rájöttek, hogy egy atomrobbanás rájuk szakasztotta volna a mennyezetet.
- A detonátor - mondta Ginger.
- Gyerünk - fogta meg a kezét Dom. - Nézzük, megsérült-e valaki!
A lift felvitte őket a második szintre. Amikor kiléptek a központi barlangba, látták, hogy mindenhol katonák és civilek futkosnak, mind fegyverrel a kézben rohant elő a robbanás dörejére.
Ginger és Dom keresztülverekedte magát a tömegen, ahol otthagyta Brendant az első bombával. Látta Faye-t, Sandyt, és Nedet. Aztán Brendant - mindannyian sértetlenek voltak. Ott volt Jorja, s Marcie is.
Parker éppen feltűnt a jobbjukon és mindkettőjüket átölelte.
- Ezt látnotok kellett volna, gyerekek. Ha ott lettem volna én is, a második világháborúnak fél éven belül vége lett volna.
- Kezdem érteni, miért tart olyan nagyra Dom - jegyezte meg Ginger.
Parker felvonta a szemöldökét:
- Hát persze, kedvesem! Ismerni engem, egyenlő azzal, hogy szeretni is.
Hirtelen riadt kiáltás harsant, ami kizökkentette Domot, mert idáig azt hitte, elmúlt minden veszély, s mikor megfordult, látta, hogy Falkirk a zűrzavarban valahogy kiszabadult Jack és Ernie őrizetéből és a személyzet egyik tagjának kezéből kicsavart egy revolvert. Mindenki hátrahőkölt körülötte.
- Krisztusom! - kiáltott Jack. - Vége, ezredes. Vége, nem látja?
De Falkirknek nem állt szándékában feladni a saját háborúját. Szürke, áttetsző szemei az őrülettől ragyogtak.
- Igen - kiáltotta -, vége, de én nem fogok átváltozni. Engem nem fogtok elkapni.
S mielőtt bárki odaért volna mellé, a revolver csövét a szájába nyomta és meghúzta a ravaszt.
Ginger émelyegve fordult el a zsákként eldőlő testtől és Dom is elfordította a fejét. Nem a véres látvány taszította Őket, hanem egy élet ostoba, céltalan elveszejtése, mikor az emberiség karnyújtásnyira került a halhatatlanság titkához.

3
Transzcendencia

Ahogy a Thunder Hill személyzete megtöltötte a barlangot és mindenki ott tolongott az űrhajó körül, amelyet legtöbbjük még sosem látott eddig, Ginger, Dom és a többi szemtanú követte Miles Bennellt a jármű belsejébe. A belső berendezésben sem volt semmi drámai, ugyanolyan igénytelen volt, mint kívülről. Nem lehetett semmiféle bonyolult gépezetet látni. Miles Bennell elmagyarázta, hogy ők már meghaladták a földi léptékű gépezeteket. Egyetlen hosszú helyiség volt, szürke és jellegtelen. Csak egy sor lámpa szolgáltatta a világítást, amelyeket a tudósok szereltek fel maguknak.
Az egyszerűség ellenére a helyiség melegséget, varázsos vonzerőt árasztott magából, mely furcsa módon apja Brooklynban lévő kis ékszerboltjának hátsó irodájára emlékeztette Gingert. Egyszerű és jellegtelen volt. De Ginger számára varázslatos kis szoba volt az, mert Jacob ritkán dolgozott ott, inkább oda vonult félre egy-két könyvvel, amelyekből sokszor felolvasott a lányának. Néha rémtörténet volt az, vagy fantasyregény gnómokról és boszorkányokról, idegen bolygókról, vagy detektívekről szóló történet. S míg Jacob olvasott, a szürke kis iroda elhalványult körülöttük. Jacob irodája nem az volt, aminek tűnt. S bár az űrhajó különbözött tőle, abban hasonlított rá, hogy több volt, mint aminek látszott; jellegtelen külseje alatt nagyszerű titkok rejtőzködtek.
A két hosszabb fal mellett négy koporsószerű konténert lehetett látni, melyek átlátszó, tejkék anyagból készültek. Miles Bennell elmagyarázta, hogy ezek szolgáltak ágyul az utazóknak, ezekben töltötték hosszú utazásukat egyfajta tetszhalott! állapotban, miközben csupán egy földi évet öregedtek minden eltelt ötven év alatt. S miközben aludtak, a teljesen automatizált űrhajó haladt az űrben.
Nem kerülte el Ginger figyelmét, hogy minden konténer tetején két kiemelkedő kört lehetett látni, pontosan akkora mint amekkora megjelent Dom és Brendan tenyerén is.
- Azt mondta, halottak voltak már, mikor ideértek - emlékeztette Ned a tudóst. - De még nem válaszolt a kérdésre. Mi okozta a halálukat?
- Az öregség - felelte Bennell. - Bár az űrhajó és minden kiegészítő szerkezet tovább működött a landolásig, utasai mind elpusztultak végelgyengülésben, jóval azelőtt, hogy ideértek volna.
- De... azt mondta, hogy minden elmúló ötven év alatt csupán egy évet Öregedtek - mondta Faye.
- Így van - bólintott Bennell. - S abból amit megtudtunk róluk, jóval túlélték a mi átlagéletkorunkat. Úgy tűnik, Ötszáz év az átlag náluk.
- Édes istenem - mondta Marcie-val az Ölében Jack Twist. - Ha ötven év egynek számított náluk, akkor minimum 25 000 évet kellett utazniuk, hogy idős koruk miatt haljanak meg!
- Még régebb óta - mondta Bennell. - Mérhetetlen tudásuk és technológiájuk ellenére soha nem találták meg a módját, hogy túllépjék a fénysebességet. Űrhajójuk ennek a kilencvennyolc százalékát tudta teljesíteni, tehát körülbelül 182 000 mérföldet tettek meg másodpercenként. Ez bizony elég gyors, de semmi ahhoz képest, ha megfontoljuk a rájuk váró távolságokat. A mi galaxisunknak - és ők csak a szomszédból jöttek - az átmérője 80 000 fényév, vagyis körülbelül 240 000 milliárd mérföld. Egy háromdimenziós galaktikus diagrammon megpróbálták elhelyezni a saját világukat. Azt gondoljuk, hogy olyan helyről érkeztek, amely a mi galaxisunk kerületétől 31 000 fényévnyire fekszik. S mivel kicsit lassabban haladtak, mint a fénysebesség, ez azt jelenti, hogy több mint 32 000 évvel ezelőtt keltek útra. És ha élettartamuk meg is növekedett a tetszhalál állapotában, akkor is már majdnem 10 000 éve halottnak kell lenniük. Ginger újra remegni kezdett, mint mikor először nézett fel az ősi űrhajóra. Megérintette a hozzá legközelebb eső tejkék konténert, amely az emberi felfogóképességen túli empátia kézzel fogható bizonyságának tűnt a számára, az áldozathozatal jelképének. Hogy elhagyták otthonuk kényelmét, saját világukat és a fajtájukat, hogy hihetetlen távolságokat utazzanak a puszta remény miatt, hogy segíteni tudnak a távoli és rászoruló fajokon...
Bennell hangja hirtelen halkabb lett, mintha templomban beszélne:
- Huszonötezer fényévnyire az otthonuktól haltak meg. Már halottak voltak, mikor az emberiség még barlangokban élt és éppen csak tanulgatták a mezőgazdaság alapjait. Amikor ezek a... hihetetlen utazók meghaltak, a föld egész népessége alig volt ötmillió, kevesebb, mint amennyien ma Manhattanben élnek. Az elmúlt tízezer év folyamán, amíg mi gyötrődve kiverekedtük magunkat a sárból és belerokkantunk, hogy felépítsünk egy ingatag civilizációt, ez a nyolc halott űrutazó szilárdan tartott felénk.
Ginger látta, hogy Brendan megérinti a koporsó másik sarkát, amelyen ő is a kezét pihentette. Könnyek csillogtak a szemében. Ginger tudta, mire gondol. Papként szegénységet és nőtlenséget fogadott, Isten kedvéért lemondott a hétköznapi élet örömeiről. Tudta, mi az, áldozatot hozni, de az ő áldozata eltörpült amellett, amit ezek a teremtmények feladtak a céljaik kedvéért.
- De ha öt intelligens fajt is találtak, akkor rengeteg ilyen űrhajót szét kellett küldeniük a világegyetemben - mondta Parker.
- Több százat indítottak el évente, talán több ezret is
- és ez így volt már százezer évvel azelőtt is, mielőtt ez az űrhajó elhagyta a bolygót. Ahogy mondtam, vallásuk és ésszerű céljaik ötvöződtek. Mind az Öt általuk felfedezett faj 15 000 fényéven belül esett a világukhoz viszonyítva. És ne feledjék, ha rá is bukkannak egy fajra, 15 ezer évig nem fognak tudni a felfedezésről, mert ennyi időre van szükség, hogy a hír hazaérjen. Kezdik érzékelni elkötelezettségük mélységét?
- A legtöbb hajó csak elment és soha nem tért vissza
- mondta Ernie. - És nem járt sikerrel. Legtöbbjük csak cirkált a végtelen űrben, amíg a személyzet el nem pusztult, mint ez itt.
- Így van - bólintott Bennell.
- És mégis továbbmentek - mondta Dom.
- Igen - bólintott Bennell.
- Talán sose találkozunk velük szemtől-szembe - mondta Ned.
- Adjunk száz évet az emberiségnek, hogy megtanulja alkalmazni mindazt a tudást és technológiát, amit hoztak nekünk - mondta Bennell. - Aztán adjunk egy újabb... ezer évet, hogy képesek legyünk ugyanerre az elkötelezettségre. Aztán útnak indul egy űrhajó, benne egy csoport tetszhalálba hibernált emberrel. S valószínűleg lesz rá mód, hogy tökéletesítsük a folyamatot, tehát sokkal lassabban fognak öregedni, vagy egyáltalán nem. Egyikünk sem fogja megélni azt a startot, de így lesz. Tudom, hogy így lesz. Aztán... 32 000 évvel utóbb a leszármazottaink odaérnek és megteremtik a kapcsolatot ezekkel a lényekkel, akik még csak nem is tudnak róla, hogy egyáltalán létrejött.
Kába csendben álltak, próbálták felfogni, amit Bennel felidézett.
Ginger fenséges és leírhatatlan borzongást érzett.
- Ezek már isteni léptékek - mondta Brendan. - Amiről beszélünk... az már Isten léptéke szerinti dolog, nem emberi.
- Ezután valahogy már nem is olyan fontos, ki nyeri a baseball világbajnokságot - jegyezte meg Parker.
Dom rátette a kezét a körökre azon koporsón, mely körül mindenki összegyűlt.
- Azt hiszem, azon a júliusi éjszakán a személyzetnek csak hat tagja volt halott, Dr. Bennell - mondta. - Kezdek emlékezni, mi történt akkor, amikor beléptünk az űrhajóba és. úgy érzem, mintha valami ehhez a két konténerhez hívott volna, valami, ami még élt. Alig élt, de még nem volt egészen halott.
- Igen - mondta Brendan és a könny már patakzott az arcán. - Emlékszem már, hogy az arányló fény két ilyen dobozból érkezett, amelyek nemcsak fizikai, hanem tudatalatti vonzerőt is gyakoroltak. Valami arra kényszerített, hogy odamenjek és ráhelyezzem a kezemet a körökre. És amikor így tettem... valahogy tudtam, hogy a tető alatt valami kétségbeesetten ragaszkodott az élethez és nem csupán a saját érdekében, hanem hogy átadjon valami ajándékot. S azzal, hogy rátette a kezét azoknak a vezetőképes köröknek a felületére belülről... átadta, amiért eljött idáig. Aztán meghalt. Nem tudtam pontosan, mi volt az bennem. Gondolom, időbe telt volna rájönni, hogyan használjuk az erőt. De mielőtt esélyem lett volna, letartóztattak.
- Éltek - mondta döbbenten Bennell. - Hát... kettő lényegében porrá vált már... kettő erősen bomlásnak indult... Négyen sokkal jobb állapotban voltak, kettő közülük tökéletesen konzerválódott. De azt képzelni se mertük volna, hogy...
- Igen - mondta Dom, világosan egyre többre emlékezve. - Alig éltek, de kitartottak, hogy átadják az adományt. Természetesen számítottam arra, hogy kihallgatnak, hogy lehetőséget kapok elmondani, mi történt velem az űrhajóban. De bölcs kormányunk annyira igyekezett megóvni a népet a találkozás felkavaró élményétől... soha nem volt esélyem rá, hogy elmondjam.
- De hamarosan elmondjuk az egész világnak - közölte Bennell.
- És megváltoztatjuk a világot - mondta Brendan. Ginger végignézett a Tranquillity család tagjain,
Parker és Bennell arcán, azonnal érezte a köteléket, amely hamarosan minden férfi és nő között létezni fog, és amely az új világ felé tett hatalmas ugrás következtében fog létrejönni. Az emberek nem lesznek többé egymás számára idegenek, sehol a földön. Két apró kezére nézett, a sebész kezeire, s arra az évtizedes tanulásra gondolt, amely során képezte magát, abban a reményben, hogy életeket fog megmenteni. Talán az egész hiábavaló volt. Eltöltötte az öröm, ha arra gondolt, a világnak nem lesz szüksége többé gyógyszerekre és sebészekre. Ha Dom átadja neki a képességet, érintéssel is tud majd gyógyítani. S ami még fontosabb, át tudja adni másoknak is az erőt, hogy meggyógyítsák magukat. Az emberi élettartam drámaian meg fog növekedni egy szempillantás alatt - 300, 400, sőt 500 évre. A halál kísértetét a távoli lehetőségek peremére száműzik. Nem lesznek Annák és Jacobok, akiket elszakítanak a gyermekeik mellől. Nem lesznek fiatal férjek, akiknek feleségük halálos ágya mellett kell gyászolniuk. Nem lesz több baruch ha-Shem, soha többé.