DEAN R. KOONTZ
VÉGSŐKIG
A mű eredeti címe: Intensity
Copyright © 1995 Dean Koontz Hungárián translation © Animus Kiadó 1998
A fordítás a Headline Book Publishing 1996-os kiadása alapján készült.
Fordította: Sülé Gábor Szerkesztette: Gábor Anikó Borítóterv: Beleznai Kornél
ISBN 963 8386 60 6
Kiadta az Animus Kiadó 1998-ban Felelős kiadó: Balázs István
Nyomdai előkészítés: Scriptor Bt.

Florence Koontz emlékére
Anyám volt.
Őrangyalom.
Rég elveszítettem.
A. remény éltet? Szeress, hogy remélhess! A szeretet útja vezet a reményhez. Légy bátor! Merjél szeretni! így indulj hitedet keresni.
A számbavett csapások könyvéből
1.

 A vörös nap magas bércek között egyensúlyozó, halványodó fényében a hegyek lába mintha izzott volna. A nap felől hűvösen lengedezett a szél, és úgy hullámzott tőle a magas, kiszáradt fű, mintha arányló lángnyelvek suhannának a hegyoldalakon a buja, árnyba borult völgy felé.
Áll a férfi a térdig érő fűben, keze farmerdzsekijének zsebében, és tanulmányozza az odalent elterülő szőlőskerteket. A tőkéket télre betakarták. Az új termés csak most fordult termőre. A sorok közt tenyésző vadmustárt, amely ott tenyészett a hideg hónapokban, előbb tövig levágták, majd beszántották. A föld fekete volt és termékeny.
A szőlőskert egy csűrt, gazdasági épületeket és egy bungalót vesz körül, ahol a gondnok lakik. A birtok legnagyobb építménye a tulajdonos Viktória korabeli háza, tetőablakokkal, stukkó díszekkel az ablakok körül és az eresz alatt, s faragott kőkorláttal a verandára vezető lépcső mellett.
A házat egész évben Paul és Sarah Temp-leton lakja, lányuk, Laura azonban csak néha látogat haza San Franciscóból, ahol
egyetemre jár. Ezen a hétvégén most neki is itt kell lennie a házban.
A férfi álmodozva idézi fel Laura arcát, melyről a szőlő átlátszó, hamvas héja jut eszébe. Szinte érzi, ahogy az érett szőlőszemek szétrepednek a fogai között.
Aztán hátat fordít a háznak és a szőlőskertnek. A szőlőíz egyre áthatóbb lesz a szájában, ahogy elindul nyugatnak, az árnyékba borult, erdős szirtek felé.
Érzi a zugaikba menekült kis állatok szagát a mezőn. Hallja a magasból a szélben suhanó sólyom szárnyainak zizzenését, és érzi a csillagok hideg ragyogását is, pedig még meg sem jelentek az égen.

Az izzó vörös fények furcsa tengerében az út fölé hajló fák fekete árnyai úgy villantak át a szélvédőn, mint a cápák.
A kanyargós, kétsávos úton Laura Temp-leton olyan gyakorlottan irányította a Mus-tangot, hogy Chyna csodálta érte, bár a gyorshajtás aggasztotta.
- Nem túl nehéz a lábad? - kérdezte barátnőjétől.
Laura elmosolyodott.
- Még mindig jobb, mintha a fenekem volna nagy.
-Megölsz minket.
- Inkább az anyám, ha elkésünk a vacsoráról.
-Jobb elkésni, mint meghalni.
- Nem ismered az anyámat. Ragaszkodik a szabályokhoz.
-A közlekedési zsaruk is. Laura elnevette magát.
- Néha olyan vagy, mintha őt hallanám. -Kit?
-Az anyámat.
Miközben megkapaszkodott, mert Laura nagy sebességgel vett be egy kanyart, Chyna megjegyezte:
-Hát... legalább egyikünknek felnőttnek kell lennie.
-Néha el sem hiszem, hogy csak három évvel vagy idősebb nálam - jegyezte meg kedveskedve Laura. - Tényleg csak huszonhat volnál? Nem szűzhuszonhat talán?
- Vén vagyok - mosolygott Chyna.
Ragyogóan kék volt az ég, amikor a négynapos szünetre eljöttek San Franciscóból, ahol a University of Californián mindketten megkapják majd pszichológus diplomájukat tavasszal. Laura nem vesztett éveket amiatt, hogy meg kellett keresnie a tandíjra és a megélhetési költségekre valót, Chyna viszont az elmúlt tíz évben részidőben tanult, miközben napi nyolc órát dolgozott egy gyorsbüfében pincérnőként, előbb egy Den-ny's-ben, aztán pedig egy Olive Gardenben,
mostanában viszont egy elegáns étteremben, ahol fehér terítő volt az asztalokon, vászon asztalkendő és friss virág, és a vendégek - isten tartsa meg a szokásukat! - sosem adtak kisebb borravalót tizenöt-húsz százaléknál. Ez a kirándulás Templetonék Napa-völgyi birtokára lesz az első vakációja tíz év óta először.
Most az aranylóan vörös alkonyi égen már a felhők is izzottak, és a Napa-völgy úgy tárult fel előttük, mint egy ragyogó szőnyeg. Laura lefordult a főútról a táj kedvéért; azonban olyan sebesen száguldottak, hogy Chyna nem igazán tudta élvezni a látványt.
- Ember, hogy én mennyire imádom a száguldást! - jegyezte meg Laura.
-Én utálom.
-Szeretek mozgásban lenni, száguldani, repülni. Lehet, hogy gazella voltam a korábbi életemben. Nem gondolod?
Chyna a sebességmérőre pillantott és vágott egy grimaszt.
- Igen, lehet hogy gazella voltál - de az sem kizárt, hogy dühöngő őrült voltál, akit be kellett zárni.
- Vagy lehet, hogy gepárd voltam. A gepárd, az aztán gyors!
- Ja, gepárd! Aztán egy nap annyira üldöztél valami zsákmányt, hogy teljes sebességgel lerontottál egy szikla tetejéről, s úgy jártál, mint a farkas a gyalogkakukkal.
- Jól vezetek, Chyna.
- Tudom. -Akkor ne görcsölj!
- Nem megy.
Laura ajkáról tettetett sóhaj szakadt föl. -Soha?
- Amikor alszom - felelte Chyna és a lábával majdnem átszakította a Mustang padlóját, amikor a kocsi széles ívben bevett egy kanyart.
A kétsávos út mentén húzódó keskeny kavicsos leállósávon túl virított a vadmustár, és a bokrok tele voltak kora tavaszi rügyekkel. A bokrok mögött pedig a szőlőskertek fü-rödtek a vad, vörös fényben, és Chyna úgy érezte, hogy a kocsi lerohan az útról, legurul a lejtőn és nekiszalad a fáknak és a vérével fogja trágyázni a közeli tőkéket.
Laura azonban minden erőlködés nélkül az úton tartotta a Mustangot, s a kocsi kijött a kanyarból és nekivágott egy hosszú emelkedőnek.
- Fogadok, te még álmodban is szorongsz - jegyezte meg Laura.
- Hát,   minden   álmomban   előbb   vagy utóbb megjelenik a rém. Szóval résen kell lennem.
- Nálam nem jár olyan sokszor az a rém. Csodaszép álmaim vannak.
- Hogy ágyúból lőnek ki?
- Az jó buli volna. Nem, de néha azt álmodom, hogy repülök. Meztelenül lebegek húsz méterrel a föld felett, a virágzó mezők és a lombok fölött. Szabad vagyok. Az emberek mosolyogva integetnek utánam. Örülnek neki, hogy repülök, velem örülnek. Néha meg egy csodaszép fickóval repülök együtt, vékony és izmos, arányló sörénye van, zöld szemével szinte belelát a lelkembe, ott szeretkezünk a levegőben, látványosan élvezek el legalább százszor, odalent a virágok, felettünk a madarak valami soha nem hallott, csodás dalt énekelnek. Úgy érzem, tele vagyok energiával, majd szétrobbanok, és aztán szét is robbanok, és egy új világegyetem születik belőlem, tehát örökké élek. Te már álmodtál ilyet?
Chyna végül levette a szemét az alájuk rohanó flasztercsíkról. Döbbenettől üres arckifejezéssel meredt Laurára. Hosszú másodpercekkel később szólalt csak meg:
- Nem.
Laura is levette a szemét az útról:
- Nekem sok ilyen álmom van.
- Nem néznéd inkább az utat, kölyök? Laura az út felé fordult és tovább kérdezgette barátnőjét:
- Soha nem álmodsz szeretkezésről?
- Néha. - És?
- Mi és?
-És?
Chyna megvonta a vállát.
- Rossz.
Laura a homlokát ráncolta.
- Arról álmodsz, hogy rossz a szex? Idefigyelj, Chyna, felesleges álmodnod erről -van egy csomó srác, aki gondoskodik neked a rossz szexről.
- Hé, úgy értem, ezek rémálmok, iszonyatosan fenyegetőek.
-Fenyegető a szex?
- Mert álmomban mindig kislány vagyok -hat-nyolc éves. Bujkálok az elől az ember elől, nem tudom pontosan, mit akar, hogy miért keres, de sejtem, hogy valami olyasmit akar tőlem, amit nem volna szabad, valami szörnyűséget, szóval olyan, mintha meg kéne halnom.
- Ki ez a fickó?
- Mindig más.
-Azok a rosszarcúak, akikkel az anyád összeállt?
Chyna sokat mesélt Laurának az anyjáról. Másnak soha.
- Igen, ők azok. A valóságban is menekültem előlük. Igaz, soha nem nyúltak hozzám. Álmomban sem. De mindig ott a veszély, a fenyegetés, a lehetőség...
- Tehát nem csupán álomról van szó, hanem emlék is.
-Bárcsak álom volna csupán!
-Ha szeretkezel, csak meleget érzel és gyönyört, vagy ott kísért közben a múlt is? -Mi ez, analízis száznegyvennél?
- Hárítod a választ?
- Kíváncsi vagy. -Ez a barátság.
- Egy frászt, ez szimatolás. -Szóval hárítod a kérdést? Chyna felsóhajtott.
- Oké. Szeretek szeretkezni. Nem vagyok gátlásos. De beismerem, hogy sohasem éreztem, hogy olyan lény lennék, akiből új univerzum robbanna ki, bár mindig kielégülök, és remekül érzem magam.
- Teljesen kielégülsz?
- Teljesen.
Chyna csak huszonegy éves korában volt először férfival; intim kapcsolatainak száma azóta kettőre emelkedett. Mindkettő kedves, gyengéd, rendes férfi volt, akikkel Chyna nagyon élvezte az együttlétet. Első kapcsolata tizenegy hónapig tartott, a második tizenháromig, és egyik szerelme sem hagyott maga után kellemetlen emléket. Ennek ellenére egyikük sem segített Chynának megszabadulni a rossz emlékektől, amelyek visszavisszatértek. A férfinak, akit szeretett, Chyna oda tudta adni a testét, de még a szeretet fejében sem tudta teljesen átadni neki a szívét, a lelkét. Félt elkötelezni magát, feltétel nélkül megbízni a másikban. Soha senki nem
volt az életében, talán csak Laura Temple-ton - a nyaktörő sofőr és álomrepülő - aki kiérdemelte volna a teljes bizalmát.
Sivított a szél a kocsi két oldalán. Chyntia már-már egy autósrodeón érezte magát, mintha az emelkedő végére érve az következne, hogy átrepülnek egy tucat lángoló autóbusz felett.
- Mi van, ha kidurran egy kerék? - kérdezte.
- De nem durran ki - felelte határozottan Laura.
- De mi van, ha mégis?
Laura arcára eltúlzott, démoni mosoly ült ki.
-Akkor átváltozunk lekvárrá. Nem fognak tudni szétválogatni minket két koporsóba. Beöntik a maradványainkat egy nagy be-főttes üvegbe, és úgy tesznek sírba. A fejfára pedig fölírják: „Laura Chyna Templeton Shepherd. Csak egy konyhai mixergép végzett volna alaposabb munkát."
Chyna haja sötét volt, majdnem fekete, Laura viszont kék szemű szőkeség volt. Mégis hasonlítottak egymásra. Vonásaik finomak voltak, bár mindkettejüknek kissé kiugró kiugró volt a járomcsontja. Chyna mindig túl szélesnek érezte a száját, de Laura, akinek ugyanolyan vastag volt az ajka, azt mondta, hogy ez nem széles, csupán jósá-
gos', ami különösen akkor mutat jól, ha győztesen mosolyog az ember.
Mint Laura sebességimádata is mutatja, szögesen eltérő személyiségek voltak. De épp e benső különbségek voltak azok, amelyek miatt vonzódtak egymáshoz.
- Szerinted tetszeni fogok a mamádnak meg a papádnak? - kérdezte Chyna.
- Azt hittem, hogy a defekt miatt aggódsz.
- Én  egy többcsatornás  aggódógép vagyok. Szóval tetszeni fogok nekik?
-Hát persze. De tudod, hogy engem mi aggaszt? - kérdezte Laura, miközben az emelkedő csúcsa felé száguldtak.
- A jelek szerint nem a halál.
-Te. Miattad aggódom - felelte Laura. Chynára pillantott, arckifejezése szokatlanul komoly volt.
- Tudok vigyázni magamra - nyugtatta meg Chyna.
-Efelől nincs kétségem. Annál jobban ismerlek már. De az élet nem arról szól, hogy az ember vigyáz magára, leszegi a fejét és keresztülrohan rajta.
- Laura Templeton, a nagy egzisztencialista.
- Az élet arról szól, hogy éljünk.
- Mély gondolat - jegyezte meg gúnyosan Chyna.
- Mélyebb, mint gondolnád.
A Mustang felért a hosszú domb tetejére, de sehol egy lángoló busz, éljenző tömeg, csak egy öreg Buick, amely jóval a sebességhatár alatt döcögött. Laura több mint felére csökkentette a sebességet, és beállt a másik kocsi mögé. Az alkonyi fényekben is jól lehetett látni, hogy egy széles vállú, ősz hajú öregember ült a volán mögött.
Folyamatos volt a záróvonal, előzni nem lehetett. Az út tele volt emelkedőkkel, jobbra, balra kanyargott, nem lehetett messzire előre látni. Laura felkapcsolta a Mustang világítását, hátha ettől a Buick növeli a sebességét vagy lehúzódik, és hagyja őket előzni.
- Ne feledd a saját tanácsodat - ne görcsölj, kölyök! - mondta Chyna.
- Utálnék elkésni a vacsoráról.
-Nem hiszem, hogy a mamád az a típus volna, aki vállfával verné el a fenekünket. -A mami szuper. -Akkor nyugi! - jegyezte meg Chyna.
- De van egy csalódott nézése, ami pocsékabb, mint a vállfa. A legtöbben nincsenek ezzel tisztában, de az anyám miatt ért véget a hidegháború. Évekkel ezelőtt a Pentagon Moszkvába küldte, hogy mutassa meg a nézését az egész Politikai Bizottságnak, és a ruszkik beleroskadtak a bűntudatukba.
Előttük az öregember éppen belenézett a visszapillantó tükörbe.
A Mustang reflektorában megcsillanó ősz haj, az öreg arcának szöge, a tükörben megvillanó szemek miatt Chynának erős déja vu érzése támadt. Egy pillanatig nem is értette, miért fut végig a hideg a hátán, de aztán eszébe jutott az az emlék, amelyet azóta is sikertelenül próbált elfelejteni: egy másik alkonyat emléke tizenkilenc ével ezelőtt egy elhagyott floridai országúton.
-Jézus úristen! - sóhajtott föl.
Laura odapillantott.
- Mi baj?
Chyna behunyta a szemét.
- Te lány, olyan fehér vagy, mint egy kísértet. Mi bajod?
- Régen volt... én még kislány voltam, legfeljebb hétéves... Talán az Evergladesben jártunk, de lehet hogy nem... mindenesetre mocsaras volt a vidék, mint az Evergladesben. Lapos volt a táj, hatalmas ég és lapály, a nap ugyanolyan vörösen izzott, mint most, az út mentén semmi, sehol egy ház vagy kisváros, szóval istentelenül elhagyott volt a táj és üres...
Chyna az anyjával volt és Jim Woltz-cal, a Key West-i narkó- és fegyverkereskedővel, akivel időnként együtt éltek egy-két hónapig akkoriban. Üzleti ügyben utaztak el, és épp hazatérőben voltak a Keysre Woltz vadonatúj vörös Cadillacjén. Az a modell volt, amelyiknek masszív faruszonyai voltak és leg-
alább öt tonna króm csillogott rajta. Woltz gyorsan vezetett az egyenes úton, nem ritkán százhatvannal is száguldottak. Jó tizenöt percig nem találkoztak másik kocsival, amikor beértek egy idős házaspárt homokszínű Mercedesükben. Az asszony vezetett. Madárszerű jelenség volt, ezüst szürke haját rövidre nyírta. Megvolt legalább hetvenöt éves. Legfeljebb hatvannal hajtott. Woltz könnyedén meg tudta volna előzni a Mercedest; nem volt tilos az előzés és mérföldekre előre lehetett látni a lapályon.
- De valami anyaggal be volt lőve a fickó -magyarázta Chyna Laurának, a szemét még mindig csukva tartotta és úgy nézte az emlékképeit, mintha egy filmet nézne. - Legtöbbször el volt szállva. Lehet, hogy kokaintól, nem tudom. Nem emlékszem. És ivott is. Mindketten beittak, anyám is meg a fickó is. A hűtőtáska tele volt narancslével és vodkával. Az öregasszony tényleg nagyon lassan hajtott, és ez felbőszítette Woltzot. Nem volt észnél. Miért érdekelte egyáltalán? Nyugodtan kikerülhette volna őket. De a két óvatos öregnek már a látványa is feldühítette. A drog és a pia elvette az eszét. Ha dühös volt, kivörösödött az arca, az erek lüktettek a nyakán, az állizmai megfeszültek. Senki sem tudott annyira dühöngeni, mint Jim Woltz. A dühe pedig felizgatta az anyámat. Mindig begerjedt tőle. Ezért provokálta, tovább bő-
szítette a pasast. Én a hátsó ülésen ültem és könyörögtem, hogy ne csinálja, de ő csak froclizta.
Woltz egy darabig ott maradt mögöttük, többször rádudált az öregekre, próbálta elérni, hogy hajtsanak gyorsabban. Néhányszor meg is koccantotta a Mercedes lökhárítóját a Cadillac első lökhárítójával, a fém csikorogva csókolta meg a fémet. Az öregasszony megijedt. Elkezdett szlalomozni az úton, nem mert gyorsabban menni. Woltz néhányszor kihajtott a Mercedes mellé, át a szemközti sávba, kiabált az öregekre és az öklét rázta, akik először megpróbáltak ügyet sem vetni rá, később pedig rémülettől elkerekedett szemekkel néztek vissza rá. Aztán mindig visszasorolt mögéjük és folytatta a lökhárítójuk 'csipkedését'. Az alkoholtól és drogtól elködösödött agyú Woltznak ez a játék halálosan komoly volt, egy tiszta és józan ember számára ez amúgy sem lett volna felfogható. Chyna anyjának, Anne-nek ez csak egy játék volt, remek kaland, ő volt az, aki az izgalmakat hajszolva ezt mondta: „Miért nem vizsgáztatod le vezetésből? Mire Woltz: „ Vezetésből? Hiszen a vak is látja, hogy a vén ribanc nem tud vezetni." Amikor Woltz megint kihajtott a Mercedes mellé, Anne megszólalt: „Ugy értem, lássuk, az úton tud-e maradni? Tedd próbára!"
Chyna így folytatta a történetet Laurának:
- Az úttal párhuzamosan egy csatorna futott, amelyek mindenütt ott vannak Floridában az utak mellett. Nem túl mély, de azért épp elég mély. Woltz a Cadillac-kel a padkára szorította a Mercedest. Az öregasszony megpróbálhatta volna visszaszorítani az ellenkező irányba. De bele is taposhatott volna a gázba, egy Mercedes bármikor otthagy egy Cadillac-et gond nélkül. De öreg volt és meg volt ijedve és minden bizonnyal soha nem került ilyen helyzetbe. Szerintem nem hitt a szemének, képtelen volt felfogni, miért történik ez, hiszen ő és a férje semmit nem tett ellenük. Woltz leszorította őket az útról. A Mercedes belefutott a csatornába.
Woltz megállt, hátramenetbe kapcsolt és visszagurult oda, ahol a Mercedes süllyedt. Anne-nel kiszálltak a kocsiból és nézték. Chyna anyja ragaszkodott hozzá, hogy a kislánya is nézze: Gyere csak, kiscsaj. Nehogy lemaradj a dologról! Ilyet nem mindennap lát az ember! A Mercedes másik oldala már belesüllyedt a sárba, a vezető oldala felől azonban még látszott, ahogy álltak a nyirkos esti órában a parton. Csípték őket a szúnyogok, de ők alig vettek róla tudomást, annyira elvarázsolta őket a látvány a süllyedő kocsi ablaka mögött.
- Már alkonyodott - magyarázta Chyna Laurának, mintha a szeme elé táruló látványt akarta volna szavakba önteni -, tehát
égtek a lámpák még azután is, hogy a Mercedes elsüllyedt a vízben és égett az utastérben is a világítás. A kocsiban volt légkondicionáló, tehát az összes ablak zárva volt és egyik sem tört ki, amikor a csatornába rohantak. Beláttunk a kocsiba, mert az ablak néhány centivel került csak víz alá. A férjnek nyoma sem volt. Talán elvesztette az eszméletét ütközéskor. De az öregasszony... ő az ablakhoz szorította az arcát. A kocsi megtelt vízzel, de volt az ablaknál egy nagy légbuborék, ezért nyomta oda az ablakhoz, hogy levegőt kapjon. Álltunk és néztük őket. Woltz tudott volna neki segíteni. Talán az anyám is. De ők csak néztek. Az öregasszony láthatóan nem bírta kinyitni az ablakot, az ajtó biztosan beszorult, de lehet, hogy csak halálra volt rémülve és nem maradt erre sem ereje-
Chyna megpróbált elhúzódni, de az anyja erősen tartotta, szaporán beszélt, a suttogva elhadart szavak szaga savanyú volt a vodkától és a grapefruit létől. Mi mások vagyunk, mint a többiek, kicsim. Ránk nem érvényesek a szabályok. Soha nem fogod megérteni, mi a szabadság, ha ezt nem nézed végig. Chyna becsukta a szemét, de így is elért hozzá a süllyedő kocsiban ülő öregasszony sikítása. A tompa sikoly.
-Aztán fokozatosan a sikítás is elhalkult... végül abbamaradt - mondta Chyna
Laurának. . - Amikor kinyitottam a szemem, már leszállt az éj. Még mindig égett a világítás a Mercedesben, a nő arca most is az ablakhoz szorult, de feltámadt a szél, fodrozódott a csatorna vize és vonásai elmosódtak. Tudtam, hogy már halott. Ő is és a férje is. Elkezdtem sírni. Woltznak ez nem tetszett. Megfenyegetett, hogy odavonszol a csatornához, kinyitja a kocsi ajtaját és belök a hullák mellé. Az anyám öntött nekem egy pohár grapefruit levet és belelottyintott egy kis vodkát. Pedig csak hét éves voltam. Egész úton Key West felé ott ültem a hátsó ülésen és szédültem, kicsit részeg voltam, de inkább a gyomrom háborgott, még mindig sírtam, de csak halkan, nehogy Woltz dühös legyen, aztán elaludtam.
Laura Mustangjában csak a motor brum-mogását lehetett hallani és a gumik énekét az aszfalton.
Chyna végül kinyitotta a szemét, visszatért emlékeiből a Napa-völgybe, ahol a vörösség lassan eltűnt az égről, amelyet kezdett a sötétség az uralma alá vonni.
Az öreg már nem volt előttük Buickjával. Most már nem hajtottak gyorsan, az öreg minden jel szerint elhúzott tőlük.
Laura csendesen megjegyezte: - Jóságos isten!
Chyna egész testében remegett. Előhúzott néhány papír zsebkendőt a kesztyűtartóból, és megtörölte a szemét. Az elmúlt két év során rengeteget mesélt a gyerekkoráról Laurának, de minden új feltárulkozás - és mennyi volt még belőlük! - ugyanolyan nehéz volt a számára, mint az előző. Amikor a múltjáról beszélt, mindig égett az arca a szégyentől, mintha ugyanolyan bűnös volna ő is, mint az anyja, mintha minden őrültségéért ő is felelős volna, pedig csak gyerek volt, aki a felnőttek csapdájába került.
- Találkozol vele valaha is? - kérdezte Laura.
Az emlékezés során Chyna szinte megbénult a rémülettől. - Nem tudom.
- És akarsz?
Chyna habozott. Mindkét keze ökölbe szorult, az egyikben a nyirkos papír zsebkendőt szorongatta. - Talán.
-De az istenért, miért?
-Hogy megkérdezzem tőle, miért? Hogy megértsem. Hogy tisztázzak vele néhány dolgot. De... talán mégsem akarok beszélni vele.
-Azt sem tudod, merre van?
- Nem. De nem lepne meg, ha épp börtönben ülne. Vagy ha közben meghalt volna. Az ember nem élhet így sokáig, nem a kokó és az alkohol a hosszú öregség titka.
Lehajtottak a dombok közül a völgybe. Végül Chyna megszólalt:
-Még mindig magam előtt látom, ahogy ott áll a csatorna mellett verejtékezve, a haja csatakosan és kócosan a szemébe lóg, szeme üveges a sok vodkától. . De még így is olyan szép nő volt, hogy azóta sem láttam hozzá hasonlót, Laura. Mindig gyönyörű volt, kívülről tökéletes, mint egy angyal... de fele olyan szép sem volt, ha izgalomba jött, vagy ha erőszak lógott a levegőben. Látom, ahogy ott állt, a víz alatt lévő Mercedes fényszórója fényében, olyan elképesztően gyönyörű volt, mint valami istennő.
Chyna remegése lassan csillapodott. A szégyen elhalványodott az arcán, de csak nagyon lassan.
Hihetetlenül hálás volt Laura együttérzéséért. Hogy a barátja. Míg Laura meg nem jelent, Chyna titkolta a világ elől a múltját, képtelen volt beszélni róla bárkinek. Most, hogy sikerült levennie a válláról egy újabb gyűlöletes emlék terhét, még nem sikerült ezt a hálát szavakba is öntenie.
- Elmúlt, hál'istennek - szólalt meg Laura, mintha a barátnője gondolataiban olvasott volna.
Szótlanul hajtottak tovább.
Már így is lekésték a vacsorát.

Chyna első látásra beleszeretett a Temple-ton házba:
 a Viktória korabeli, tágas épületének elől és hátul is hatalmas verandája volt, majd' egy kilométerre volt az úttól, a kavicsos kocsibejáró végén, a százhúsz holdas szőlőskert kellős közepén.
A Templetonok három nemzedéke foglalkozott szőlőtermesztéssel, de borral sosem foglalkoztak. Leszerződtek a völgy egyik legjobb bortermelőjével, és mivel termékeny volt a földjük és a lehető legjobb minőségű a szőlőjük, kiváló áron vették át tőlük a termést.
Sarah Templeton kijött a verandára, amikor meghallotta a Mustang hangját a kocsibejáró felől, lefutott a lépcsőn, a két lány elé ment, üdvözölte Laurát és Chynát. Kedves, kislányosan karcsú, negyvenes nő volt, elegánsan rövidre nyírt szőke hajjal, sárgásbarna farmerében, hosszú ujjú, smaragdzöld blúzában egyszerre volt elegáns és anyaszerű jelenség. Amikor magához ölelte és megcsókolta Laurát, Chyna szíve majd meghasadt az irigységtől és a szomorúságtól, hogy neki soha nem volt része ilyen anyai szeretetben.
Ezért lepődött meg annyira, amikor Sarah felé fordult, megölelte és megcsókolta a homlokát, majd még mindig magához szorítva ezt mondta neki:
- Laurától hallom, hogy a nővéreként szeret, drágám, szeretném, ha otthon éreznéd magad nálunk. Amikor itt vagy velünk, ez a hely legalább annyira a tiéd is, mint a miénk.
Chyna először kissé feszengett, annyira ismeretlen volt számára a szülői szeretet teljes rituáléja, hogy nem is tudta, mit kell tennie. De aztán esetlenül viszonozta az ölelést és elmotyogott egy oda nem illő köszönömöt.  Hirtelen összeszorult a torka, és már az is meglepte, hogy egyáltalán képes volt megszólalni.
Sarah a két lány vállára tette a kezét, így mentek fel a lépcsőn.
- A csomagjaitokat majd később behozzuk - közölte az asszony. - Kész a vacsora, gyertek enni! Hogy rólad mennyit mesélt már Laura, azt el sem tudod képzelni, Chyna!
- Hát, mami - szólalt meg Laura -, azt hiszem, azt még nem mondtam, hogy Chyna vudu papnő. Minden nap éjfélkor fel kell áldozzon egy élő csirkét, míg itt van nálunk.
- Sajnos, mi csak szőlővel foglalkozunk, nincsenek csirkéink - felelte Sarah. - De vacsora után elmehetünk az egyik közeli farmra, hogy vegyünk néhányat.
Chyna elnevette magát és Laurára nézett, mintha azt akarta volna kérdezni: hol az a sokat emlegetett gyilkos pillantás?
Laura megértette így is. - A tiszteletedre, Chyna, el lett pakolva minden nagyobb fakanál, ruhaakasztó és nadrágszíj, és minden hasonló verésre való alkalmatosság.
- Mi a csudáról beszéltek? - nézett rájuk Sarah.
- Ismersz, mami - kényszeres gagyogás. Sokszor még én sem tudom, mit akarok mondani.
Paul Templeton, Laura édesapja, lent volt a tágas konyhában és épp kivette a sajtos rakott krumplit a sütőből. Alacsony ember volt, alig több mint százhetven centi, sűrű, sötétbarna haj keretezte napcserzette arcát. Félretette a gőzölgő edényt, lehúzta a fogókesztyűt és ugyanolyan melegen üdvözölte Chynát, mint a felesége. Miután bemutatták Chynának, a lány kezét két erős, munkához szokott kezébe fogta, és tettetett komolysággal így szólt:
- Imádkoztunk, hogy épségben megérkezzenek. A kislányom még mindig úgy bánik szegény Mustanggal, mintha a Batmobile volna?
- De apa - szólt közbe Laura - mintha elfelejtetted volna, ki tanított meg vezetni!
- Én csak az alapokra oktattalak - válaszolta Paul. - Arról nem volt szó, hogy a stílusomat is átvedd.
- Én még gondolni sem merek rá, hogy vezet a kislányom - jegyezte meg Sarah -, különben betegre aggódnám magam.
- Vegyük tudomásul, mami, hogy a családban apai ágon ott van a Forma l-es gén, amit továbbörökített nekem.
- Laura fantasztikusan vezet - felelte Chy-na. - Én mindig biztonságban érzem magam vele.
Laura a barátnőjére nevetett és odamutatta neki felemelt hüvelykujját.
A vacsora hosszúra húzódott, mert a családtagok szerettek beszélgetni, mintha vágytak volna rá, hogy egymással beszélgessenek. Ügyesen bevonták Chynát is, és úgy tűnt, őszintén érdekli őket, amit mondott, mintha valami titokzatos ozmózis révén őt is befogadták volna a Templeton klánba.
Laura harmincas bátyja, Jack, feleségével, Ninával a birtok gondnokházában lakott, de valami kötelezettségük miatt nem vehettek részt a családi vacsorán. Chynát azonban megnyugtatták, hogy másnap reggel velük is találkozni fog, de a lány már nem érzett szorongást a találkozás miatt, mint korábban, mielőtt Sarah-val és Paullal találkozott volna. Egész zavaros életében sehol nem érezte igazán otthon magát; lehet, hogy itt sem fog tudni teljesen feloldódni, de legalább azt érezte, hogy örömmel fogadják.
Vacsora után Chyna és Laura sétára indult a holdfényben úszó szőlőben. A hűvös levegőben a frissen szántott föld illata terjengett, és Chyna valahogy misztikusnak érezte az egész látványt. Ez nem volt minden részletében kellemes. Nem minden szellemet érzett jóindulatúnak maguk körül.
Amikor elindultak visszafelé, Chyna megszólalt:
- Te vagy a legjobb barátom, Laura.
- Te is nekem - felelte Laura.
- Sőt, többet is jelentesz... - Chyna hangja elhalt. Azt akarta volna mondani, hogy Te vagy az EGYETLEN barátom,  aki valaha csak volt nekem,  de valahogy esetlennek érezte, és különben sem volt pontos kifejezése annak, amit a lány iránt érzett. Bizonyos szempontból valóban a testvérének tekintette.
Laura belekarolt és csak annyit mondott:
- Tudom.
-Ha majd gyerekeid lesznek, szeretném, ha Chyna néninek hívnának.
-Idehallgass, Shepherd, szerinted nem kéne előbb egy pasit találnom, aki elvesz, mielőtt elkezdeném potyogtatni magamból a kölyköket?
- Akárki is lesz, jól teszi, ha a világ legkedvesebb férje lesz, különben levágom a micsodáját!
- Azért tégy meg nekem annyit - jegyezte meg Laura -, hogy ezt csak az esküvő után mondod meg neki! Sok fickót elijeszthet az ilyen ígéret.
Valahonnan a kertből Chyna nyugtalanító hangot hallott, ami megtorpanásra késztette. Valami rémisztő nyikorgás.
- Csak a szél mozgatja a pajta ajtaját, és rozsdásak a sarokvasak - magyarázta Laura.
Úgy hangzott, mintha valaki kinyitotta volna az éjszaka óriási ajtaját és belépett volna rajta valami másik világból.

Chyna Shepherd soha nem tudott jól aludni idegen helyen. Egész gyerekkorában egyik idegen helyről a másikra rángatta az anyja, sehol sem maradtak egy vagy két hónapnál hosszabb időre. Annyi szörnyűség történt vele, hogy Chyna végül minden házban egy újabb rossz kezdetét látta.
Zavaros fejű anyjával rég szakított, most már csak ott kellett időznie, ahol ő is akart. Ma már majdnem annyira állandó lett az élete, mint egy zárdában élő apácáé, ugyanolyan előrelátóan megtervezve, mint ahogy a tűzszerészek hatástalanítanak egy robbanóeszközt, nyoma sem volt benne a káosznak, amelyet az anyja annyira imádott.
Ennek ellenére habozott levetkőzni és ágyba bújni az első este a Templeton házban. Chyna csak ült a sötétben a kényelmes fotelben az egyik ablaknál és nézte a holdfényben úszó szőlőt, a Napa-völgyet körülölelő hegyeket.
Laura a ház másik szárnyában aludt, minden bizonnyal mélyen, hiszen ez a ház nem volt számára a legkevésbé sem idegen.
A vendégszoba ablakából alig lehetett látni a szőlőskertet, csak bizonytalan geometrikus alakzatokat.
A szőlősorok mögötti lankákon a száraz fű ezüstösen ragyogott a holdfényben. Az enyhe széltől néha úgy hullámzott, mint a tenger.
A dombok fölött húzódtak a parti szirtek, csúcsaik fölött izzottak a csillagok és a telihold. Észak-nyugat felől viharfelhők gyűltek az égre, az ezüstösen izzó hegyek lassan feketévé váltak.
Amikor Chyna meghallotta az első sikolyt, épp a csillagokat nézte; ugyanúgy vonzotta hideg fényük, mint gyerekkora óta mindig; elbűvölte a gondolat, hogy létezhetnek távoli világok, ahol ismeretlen a káosz, és tisztaság uralkodik. Először azt hitte, hogy a kiáltás az emlékeiből tört elő; valami harsány vita emléke egy másik idegen házban, amely átvissz-hangzott a múltból. Gyerekként gyakran bújt el részeg vagy belőtt anyja, és anyjának élettársa elől. Sokszor kimászott a tetőre vagy elbújt az egyik fán, kimenekült a tűzlép-csőre vagy valami titkos rejtekhelyre a veszekedés elől, ahonnan úgy hallotta a vita, a szex izgatott hangjait, vagy az eszelős narkós
nevetést, mintha távolról, rádión keresztül hallaná.
A második kiáltás azonban, amely rövid volt és alig hangosabb, mint az első, már vitathatatlanul a jelenből jött, és nem az emlékeiből. Chyna előrehajolt a fotelben. Egész teste megfeszült. Fejét fölvetette. Figyelt.
Szerette volna azt hinni, hogy a kiáltás valahonnan kintről jön, ezért tovább fürkészte az éjszakát, a szőlőskertet és a távoli hegyeket. A domboldalon még most is hullámzott a száraz fű a szélben: mint egy ősi tenger kísértethullámai.
A nagy házból tompa puffanás hallatszott, mintha valami nehéz tárgy zuhant volna a szőnyeggel borított padlóra.
Chyna azonnal felpattant és mozdulatlanul állt, mintha várt volna valamire.
A bajt gyakran szenvedélyes, emelt hangok előzték meg. Máskor azonban szinte kiszámított csend és némaság.
Nehezen hitte el, hogy családi viszály törhet ki Paul és Sarah Templeton között, akik, úgy tűnt, ugyanúgy szeretik egymást, mint a lányukat. Ennek ellenére a látszat és a valóság ritkán azonos, az ember megtévesztő képessége sokkal jobb, mint a kaméleoné, vagy az imádkozó sáskáé, amely áhítatos pózzal palástolja kannibál vérszomjasságát.
A távoli sikolyok és a tompa puffanás után csend borította a házat, mintha hó borította
volna be. Vészjósló, szinte tapintható volt a csend, olyan természetellenes, mint a siketek világa lehet. Ilyen az elrugaszkodás előtti csend, a támadásra készülő kígyó mozdulatlansága.
A ház másik részében valaki ugyanolyan mozdulatlanul állt, mint ő, ugyanúgy figyelt. Egy veszélyes valaki. Chyna érezte a ragadozó jelenlétét, a levegőben alig észlelhetően fokozódott a nyomás, mint a kitörni készülő vihar előtt.
Hat éves pszichológiai tanulmányai ugyan megkérdőjelezhették volna ezt a spontán félelmi reakciót az éjszaka hangjaitól, amelyek különben ártalmatlanok is lehettek volna. Minden képzett pszichoanalitikus bőségesen válogathatott volna a címkék között, amelyet alkalmazhatott volna egy olyan emberre, aki azonnal negatív következtetést von le, aki egész életében a spontán erőszak kirobbanását várja. De Chyna megbízott az ösztöneiben. Sok éves kemény tapasztalat edzette és formálta.
Ösztönösen tudta, hogy a mozgásban rejlik a biztonság. Lassan ellépett az ablaknál álló széktől ,és elindult az ajtó felé. A holdfény ellenére a szeme hozzászokott a sötéthez az alatt a két óra alatt, míg a sötét szobában ült. Nem tartott attól, hogy nekimegy valaminek.
Félúton volt az ajtóhoz, amikor lépteket hallott a folyosó felől. Nehéz, sietős léptek voltak, nem a házhoz illők.
Hiába tanult lélektant, ösztönösen visszatért gyerekkori tapasztalataihoz, és visszasietett az ágyhoz, ahol térdre ereszkedett.
A folyosó felőli léptek hirtelen elhaltak. Nyílt egy távolabbi ajtó.
Chyna tisztában volt azzal, mennyire abszurd dolog erőszakot tulajdonítani egy ajtó kinyitásának. Elfordult egy kilincs, megcsi-kordult egy sarokvas: ezekben a hangokban nem lehetett félénkség vagy düh, sem bűntudat vagy ártatlanság, ugyanúgy csinálhatta egy pap is, mint egy betörő. A lány mégis pontosan tudta, hogy az éjszakában düh munkálkodik.
Lehasalt és bepréselte magát az ágy alá, a feje a szoba felé volt. Jótékony bútordarab volt ez, vaskos lábakon állt, szerencsére nem volt olyan alacsony, mint a legtöbb ágy. Ha két-három centivel alacsonyabb, ez alá sem tudott volna bebújni.
Ismét felhangzottak a léptek a folyosón.
Újabb ajtó nyílt. A vendégszobáé. Pontosan az ágy végével szemben.
Valaki felgyújtotta a villanyt.
Chyna félrefordított fejjel feküdt az ágy alatt, jobb fülét a padlóra tapasztotta. Ahogy kinézett az ágy alól, egy fekete férfi bakan-
csot látott, és egy farmer szárát a lábikra alatt.
A férfi a küszöbről vette szemügyre a szobát. Hajnali egykor egy szépen bevetett ágyat láthatott, négy szép díszpárnával a fejtámlánál.
Chyna nem hagyott semmit az éjjeliszekrényen. A ruhái sem voltak a székre hajítva. A regény, amelyet magával hozott lefekvés utánra, bent hevert az éjjeliszekrény fiókban.
Szerette, ha rend és tisztaság van körülötte, már-már a zárdái sterilitásig. Lehet, hogy ez a rendszeretet fogja most megmenteni az életét.
Újból áthullámzott rajta a halvány kétely, amely minden pszichológus hallgatót kísért, aki hajlamos az önelemzésre. Ha ez a férfi az ajtóban olyan valaki, akinek joga van itt lenni a házban - mondjuk Paul Templeton az, vagy Laura bátyja, Jack, aki itt élt a birtokon a feleségével - és ha valami válsághelyzet alakult ki, és ez magyarázza, hogy miért rontott rá kopogtatás nélkül, nagyon ostoba látvány lesz, amint előmászik az ágy alól.
Aztán, pontosan a fekete bakancs előtt egy kövér, vörös csepp - majd egy másik, aztán egy harmadik - hullott a szőnyegre. Platty-platty-platty. Vér. Az első kettőt beszívta a sűrű anyag. A harmadikat azonban
összetartotta a felületi feszültség, csillogott, mint a rubint.
Chyna tudta, hogy a vér nem a látogatóé. Igyekezett nem arra az éles szerszámra gondolni, amelyről lecseppenhetett.
A férfi bejött a szobába, Chyna a szemével követte.
Az ágy oldalán faragott rács futott körbe, tehát az ágyterítőt be kellett gyűrni a matrac alá. Chyna látását tehát nem akadályozta a lelógó terítő. Pontosan látta a bakancsokat. Viszont éppen az ágyterítő hiánya miatt a férfi is sokkal jobban beláthatott az ágy alá. Sőt, bizonyos szögből észre is vehette volna Chyna farmerét vagy edzőcipőjének orrát, de talán még áfonyavörös pulóverének könyökét is.
Chyna hálát adott az égnek, hogy az ágy hatalmas volt, jóval szélesebb, mint egy hagyományos franciaágy.
A férfi a fürdőszobához ment, belökte az ajtót és felgyújtotta a villanyt.
Chyna minden holmiját elrakta a toalettszekrénybe. Még a fogkeféjét is. Semmi sem hevert elől, ami a férfit Chyna ottlétére figyelmeztethette volna.
De vajon a mosdó száraz-e?
Amikor visszaért a szobába este tizenegykor, használta a vécét, utána pedig kezet mosott. Ennek már két órája. A mosdóban lévő víz biztosan elpárolgott azóta.
A mosdón flakonban folyékony szappan volt, tehát a vizes szappan nem árulhatta volna el.
Aggasztotta viszont a törölköző. Bár gyanította, hogy az a kevés nedvesség, ami a kezétől érte, már szintén megszáradt. De talán minden rendszeretete ellenére úgy akasztotta vissza, hogy maradt rajta valami árulkodó gyűrődés.
A férfi mintha egy örökkévalóságig állt volna a mosdó küszöbén. Aztán leoltotta a lámpát és visszament a szobába.
Chyna kislányként - aztán még kamaszként is sokszor - az ágy alatt keresett menedéket. Néha előfordult, hogy ott keresték; 1 máskor, pedig ez volt a legnyilvánvalóbb búvóhely, eszükbe sem jutott, hogy az ágy alá nézzenek. Ha meg is találták ott, nem ott kezdték a keresését, általában ez volt az utolsó, ahová benéztek.
Újabb vörös csepp hullott a szőnyegre, mintha a vadállat véres könnyeket hullatott volna.
A férfi odament a szekrényhez.
Chyna lassan arrafelé fordította a fejét, a nyakát meresztve figyelte a férfit.
A szekrény hatalmas volt, az a fajta, amelybe nyugodtan be lehetett lépni, középen pedig egy zsinórkapcsolós lámpa is lógott benne. Chyna hallotta a jellegzetes kat-
tanást, majd a fémzsinór nekicsapódott a villanykörtének.
Templetonék a saját holmijukat a szekrény végébe pakolták. Chyna bőröndje és utazótáskája nem utalt arra, hogy a szobában vendég lakik.
A lány több váltás ruhát is hozott magával: két ruhát, két szoknyát, egy másik farmert, egy melegítőnadrágot és egy bőrdzsekit. Mivel méretei azonosak voltak Lauráéval, a betolakodó nem gondolhatta, hogy a szekrény előterében lógó ruhák valami vendégé lehetnek.
De ha a férfi járt Laura hálószobájában és látta a szekrényét - akkor vajon mi történhetett Laurával?
Erre most nem szabad gondolnia, figyelmeztette magát. Most nem. Még nem. Egyelőre a saját gondolataira kell koncentrálnia, hogy életben kell maradnia.
Tizennyolc éve, nyolcadik születésnapja éjszakáján a Key West-i nyaralóban Chyna az ágy alá bújt Jim Woltz elől, aki az anyja élettársa volt. A Mexikói-öbölben tombolt a vihar, a villámok miatt nem mert kimenekülni tengerparti búvóhelyére, ahová más éjszakákon futott. Miután bepréselődött az alacsony vaságy alá, észrevette, hogy egy pal-metto bogárral osztozik a helyen. A pal-metto nem olyan egzotikus vagy szép, mint a neve sugallná. Igazában nem más, mint egy
hatalmas trópusi csótány. Ez pontosan akkora volt, mint a kislány keze. Rendes körülmények között a gyűlöletes bogár elmenekült volna előle. De láthatóan nem félt annyira a kislánytól, mint a szobában tö-rő-zúzó Woltz-tól, aki őrjöngött, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Chyna mezítláb volt, rövid pizsamanadrág volt rajta és fehér, blúzszerű felsőrész. A bogár rémülten menekült a meleg bőrre, ott futkározott a lába szárán, a lábujjai között, de felmászott a nyakába és bele a hajába. Chyna nem mert visítani, nehogy észrevegye Woltz. A férfi magán kívül volt akkor éjjel, mint valami álombéli szörnyeteg. A kislány úgy képzelte, hogy mint minden szörny, neki is természetfeletti képességei vannak, jobban lát és hall, különösen, ha gyereket kell kínoznia. Chyna még azt sem merte megkockáztatni, hogy agyoncsapja a palmettót, mert Woltz esetleg meghallja az égzengés közepette is. Inkább elviselte a bogarat, csak ne vegye észre Woltz. Összeszorította a fogát, kétségbeesetten imádkozott Istenhez, hogy mentse meg, vagy inkább, hogy vegye már magához, vessen véget a szenvedésének akár egy villámmal is. Most nem volt ugyan csótány az ágy alatt, Chyna mégis úgy érezte, hogy ott mászik egy a meztelen lábán, mintha nem is farmer volna rajta. Nyolcadik születésnapja óta soha nem volt hosszú a haja, most azonban mégis
úgy érezte, hogy a bogár ott mászkál a rövid hajszálak között.
A férfi, aki talán szörnyűbb dolgokra is képes, mint Jim Woltz, most leoltotta a villanyt a szekrényben. A fény kialudt, a fémlánc újból nekicsapódott a villanykörtének.
A bakancsba bújt láb újból elindult az ágy felé. Egy friss vércsepp most ott remegett a fekete bakancs hajlatában.
Most fog letérdelni az ágy mellé.
Édes istenem, úgy lát majd itt, mint egy rémült kisgyereket, a torkomba fagyott rémült sikollyal, hideg verítékben úszva, kétségbeesetten küzdve az életbenmaradásért... hogy sértetlen maradjak és éljek, sértetlenül és életben.
Hirtelen az az őrült érzése támadt, hogyha a férfi benéz az ágy alá, akkor nem egy emberrel néz majd farkasszemet, hanem egy palmetto összetett szemét fogja látni. Ugyanolyan tehetetlennek érezte magát, mint gyerekként, azt az ősi félelmet élte át, amelytől remélte, sikerült egyszer s mindenkorra megszabadulnia már. Ez a férfi megfosztotta őt attól az önbecsüléstől, amelyet a sokéves szenvedés során sikerült felépítenie magában
 - amelyet megszerzett, az isten verje meg! - és az igazságtalanság keserű könnyeket csalt a szemébe.
Ekkor azonban a könnyfüggönyön át látta, hogy a bakancsok távolodni kezdenek tőle. A férfi elhaladt az ágy előtt az ajtó felé.
Akármit is gondolt hát ez az ember a szekrényben lógó ruhák láttán, nem gondolta miattuk, hogy lakója volna a szobának.
Chyna vadul pislogott, hogy minél hamarabb tisztán lásson.
A férfi megtorpant és megfordult, minden bizonnyal még egy utolsó pillantást vetett a szobára.
Chyna visszafojtotta a lélegzetét. Örült, hogy nem tett magára parfümöt, biztos volt benne, hogy a férfi kiszagolta volna.
A férfi leoltotta a villanyt, kilépett a folyosóra és behúzta maga után az ajtót.
A léptei egyre távolodtak, hiszen Chyna szobája volt az utolsó az első emeleten. Lépteinek hangja gyorsan halkult, szinte belefulladt Chyna szívének kalapálásába.
A lány legszívesebben itt maradt volna a szőnyeg és az ágydeszkák között a biztonságban, kivárni a hajnalt, vagy még tovább is, mire a csendből eltűnik az ugrásra kész ragadozó mozdulatlansága.
De nem tudta, mi történt Laurával, Paullal és Sarah-val. Valamelyikük - de talán mindegyikük - életben lehet, súlyosan sérült, de még lélegzik. Lehet, hogy a betolakodó életben is akarja tartani őket, hogy kedvére kínozhassa őket. Az újságok rendszeresen beszámolnak az efféle kegyetlen dolgokról, mint amilyen neki is lepergett a lelki szemei előtt. És ha a Templeton család
bármely tagja életben van, akkor csak Chyna jelentheti számára az életbenmaradást.
Annak idején kevesebb félelmet érzett, amikor szakított gyerekkori bujkálásával, mint most, hogy habozva előbújt ez alól az ágy alól. Természetesen nagyobb volt a vesztenivalója, mint akkor, amikor tíz évvel ezelőtt elszökött az anyjától: egész normális élete kockán forgott, amelyet a tíz éves szüntelen harcra és az önbecsülésre épített föl, melyet nagy nehezen sikerült kivívnia magának. Őrültségnek tetszett vállalni ezt a kockázatot, amikor biztonságban maradhatott volna, ha nyugton marad. De mások rovására megvalósított biztonsága gyávaságnak tűnt, amely csak egy kisgyerek esetében indokolt, akinek nincs ereje és tapasztalata ahhoz, hogy megvédje magát.
Nem tehette meg, hogy visszamenekül a gyerekkorába. Ha ezt teszi, véget vet saját önbecsülésének. Felér a lassú öngyilkossággal. Nem lehet visszamászni egy feneketlen verembe - csak fejest ugrani lehet belé.
Amint kikúszott az ágy alól, felguggolt mellette. Egyelőre eddig jutott. Szabályosan megbénította, hogy az ajtó bármikor feltárulhat, és ott áll szemtől szemben a betolakodóval.
A házban fullasztó volt a csend.
Chyna felegyenesedett, és csendesen átvágott a vendégszobán. A sötétben nem látta a
vércseppeket, ezért csak az emlékeire hagyatkozhatott, nehogy rájuk lépjen.
A fülét az ajtóréshez tapasztotta, figyelte, nem hall-e mozgást vagy szuszogást a folyosó felől. Nem hallott semmit, de azért gyanakvó maradt.
Lehet, hogy a férfi ott van az ajtó másik oldalán. És vigyorog. Szórakoztatja a gondolat, hogy a lány hallgatózik. Csak a megfelelő pillanatra vár. Türelmes, mert tudja, hogy végül úgyis kinyitja az ajtót, és belesétál a karjaiba.
A fenébe!
A kezét a kilincsre tette, óvatosan lenyomta, felszisszent, amikor a rugó halkan kattant a zárban. De legalább a sarokvasak meg voltak olajozva.
A sötétben, amelyhez a szeme ismét lassan hozzászokott, látta, hogy senki sem vár rá a folyosón. Kilépett az ajtón, és hangtalanul behúzta maga után az ajtót.
A vendégszobák az L- alakú emeleti folyosó rövidebbik szárában sorakoztak. Jobbra tőle volt a hátsó lépcső, amely a konyhához vezetett. Bal kézre tőle volt a sarok, ahonnan az L hosszabbik ága nyílt.
Chyna a hátsó lépcső ellen szavazott. Az est folyamán már járt arra, amikor Laurával lement sétálni a szőlőbe. Kopott falépcső volt. Minden lépcsőfok nyikorgott vagy recsegett. A lépcsőház csak felerősítette volna
a hangot. Mivel hihetetlenül erős volt a csend, lehetetlenség lett volna feltűnés nélkül leosonnia rajta.
Az emeleti folyosót és az első lépcsőt ellenben vastag szőnyeg borította.
A sarkon túlról, valahonnan a folyosó felől, puha sárga fény áradt. A tapéta sápadt rózsamintái inkább elnyelték a fényt, mint visszaverték, s valami titokzatos mélységre tettek szert, amely korábban hiányzott belőlük.
Ha a betolakodó ott állt volna valahol a fényforrás előtt, árnyékot vetett volna a falon lévő rózsakertre és az aranyló búzasárga szőnyegre. De árnyékot nem látott sehol.
Chyna a fal mellett oldalazva haladt a forduló felé, habozott, majd kidugta a fejét a sarok mögül. A folyosó elhagyott volt.
Két helyen égett valami sárgás fény: az első egy jobb kéz felőli ajtóból áradt, amely résnyire volt nyitva. Ez volt Paul és Sarah hálószobája. És fény szűrődött ki Laura szobájából is, a főlépcsővel szemben, a folyosó túlsó végéről.
A többi ajtó zárva volt. Nem tudta, mi van mögöttük. Talán további hálószobák, fürdők, emeleti dolgozószoba és esetleg egy gardróbszoba is. Bár Chynát vonzották a világos szobák - igaz, rettegett is tőlük -, de a zárt ajtók mögött is veszély leselkedhetett
rá.
A süket csönd miatt arra gondolhatott, hogy a betolakodó már el is ment. Éppen ennek a tévhitnek kellett a legjobban ellenállnia.
Tovább, tovább... Habozva megtorpant a tulajdonosok hálószobájának küszöbén.
Ha rátalál, amire rá kell találnia, talán el-oszlik minden illúziója. Akkor az élete új értelmet nyerhet, tíz hosszú év után, hiába próbálta megtagadni: a káosz, akárcsak a higany, kiszámíthatatlan vonalon fut szét.
A farmeres, fekete bakancsos férfi lehet, hogy visszatért a szülők hálószobájába, de valószínűbb, hogy nem. Nyilván jobban vonzotta valami másféle szórakozás.
Nem mert túl soká a folyosón maradni, átcsusszant az ajtó résén anélkül, hogy szélesebbre tárta volna.
Paul és Sarah szobája tágas volt. A kandalló előtt két lábtartós fotel állt. Könyvekkel zsúfolt polcok vették körül a kandallót, a címüket nem látta a sötétben.
Az éjjeliszekrényen színes ernyős lámpa állt, egyikük égett; az ernyőn vörös csíkok és foltok éktelenkedtek.
Chyna megtorpant az ágy lábánál, de már így is túl sokat látott. Sem Paul, sem Sarah nem volt az ágyban, a lepedő és a takarók összegyűrve a padlón hevertek az ágy jobb oldalán. Az ágy baloldala vérben úszott, az
ágy fejtámlájára és a falra széles ívben felfröccsent a vér.
Chyna becsukta a szemét. Valamit hallott. Megpördült, mint aki hátulról számít támadásra. De egyedül volt.
Végig ott volt ez a zaj, a zubogó-sziszegő-csobogó vízé. Amikor belépett, még nem hallotta, mert a vér látványa megsüketítette, mint az őrjöngő tömeg rikoltozása.
Szinesztézia. A szó hirtelen bukkant fel pszichológiai tanulmányaiból, sokkal inkább a szótagok szépséges elrendezése miatt jegyezte meg és nem azért, mert arra számított, hogy valaha maga is megtapasztalja. Szinesztézia: az érzékek zavara, amikor egy illat színként villan föl, egy hang illatként nyilvánul meg, és amikor végighúzza a kezét egy anyagon, csilingelő kacagást vagy sikolyt hall.
Behunyta a szemét, hogy ne hallja a vér dübörgését, és meghallotta a vízcsobogást. Most jött csak rá, hogy a szomszédos helyiségben lévő zuhanyt hallja.
Az ajtó talán ha két centis résre volt tárva. Most vette észre először az ajtó réséből áradó neonfényt.
Elfordult az ajtótól, nem mert szembenézni a látvánnyal, amely esetleg elé tárulhat. Észrevette a telefont a jobb oldali éjjeliszekrényen. Ez volt az ágy vértelen oldala, így oda mert menni hozzá.
Fölemelte a kagylót. Nem volt benne vonal. Ahogy számított rá...
Kihúzta a fiókot, hátha fegyvert talál benne. De nem volt szerencséje.
Mivel még mindig úgy látta, hogy csak akkor menekül meg, ha mozgásban marad, elrejtőzni csak végső esetben akart, Chyna úgy tette meg az első lépést, hogy először fel sem fogta. Amikor átment az ágy másik oldalára, rájött, hogy a szőnyeg tiszta vér a fürdőszoba ajtaja előtt.
Rémülettől torzult arccal lépett oda a másik éjjeliszekrényhez, és kinyitotta a fiókot. A gyér fényben egy olvasószemüveget látott, lencséje félhold alakú ívet rajzolt egy papír-fedelű akcióregény címlapjára, mellette egy doboz papír zsebkendő és egy ajakbalzsam. Pisztolyt itt sem talált.
Amikor visszatolta a fiókot, hirtelen megérezte az égett puskapor szagát a vér fémes szaga mellett.
Ismerte ezt a szagot. Az évek során anyjának jó néhány barátja tartott fegyvert, vagy azért, hogy megkapja vele, amit akart, vagy azért, mert szerette őket.
Chyna nem hallott lövést. A betolakodónak nyilván hangtompítója is volt.
A víz még most is zubogott az ajtó mögött. A sustorgó hang más körülmények között megnyugtató   lett   volna,   most   azonban
ugyanúgy beletépett az idegeibe, mint a fogorvos fúrójának visítása.
Chyna biztos volt benne, hogy a betolakodó nincs a fürdőszobában. Itt már nem volt tennivalója. Most valahol máshol lehetett dolga a házban.
A lány ebben a pillanatban nem annyira a férfitől rettegett, mint attól, hogy felfedezi tettének következményeit. Az előtte álló választás az emberi lét kínjának lényegét tükrözte: a nem tudás végtelenül jobb a tudásnál.
Végül benyomta az ajtót. Hunyorogva nézett a fénycső fluoreszkáló fényébe.
A tágas fürdőszoba falait sárgára festették, a csempe fehér volt. Valamivel vállmagasság alatt virágmintás csempesor díszlett. Chyna további vérre számított.
Paul Templeton a vécécsészén kucorgott kék pizsamában. A combján széles ragasztószalag rögzítette a csészéhez. Szalag rögzítette a mellkasát is a toalett tartályához, ez tartotta egyenesen.
Az áttetsző szalag alatt három golyónyom éktelenkedett a mellkasán. Lehet, hogy több golyót is kapott. Chyna nem kereste őket, felesleges lett volna. A férfi a jelek szerint azonnal meghalt, a legvalószínűbb, hogy még álmában, és csak a halála után hozták ki a fürdőszobába.
A lányon áthullámzott a fájdalom. Ám ezt a fekete és hideg érzést mindenáron el kellett nyomnia, ha életben akar maradni. Chy-na pedig szakértő volt a túlélésben.
Paul nyaka köré pórázszerűen szintén ragasztószalagot tekertek, a végét a toalett feletti törölközőtartóhoz rögzítették. Ennek az volt a célja, hogy a férfi feje ne bukjon a mellére - és élettelen tekintetét a zuhanyzó felé irányítsa. A szemhéját is ragasztóval rögzítették, jobb szeme bevérzett.
Chyna borzongva fordult el a halott férfitól.
Bár a betolakodónak meg kellett ölnie Pault, hogy gyorsan uralja a helyzetet a házban, itt vélhetően azon fantáziált, hogy a férj kénytelen legyen végignézni azokat a szörnyűségeket, amiket a feleségével művelt.
Klasszikus kép volt ez, sok szociopata kedvenc módszere, akik élvezték, hogy szerepelnek áldozataik előtt. Minden bizonnyal azt hitték, hogy a friss halott még lát, hall, tehát még meg tudja csodálni a kínzó rafinált módszereit, aki nem félt se istent, se embert. A tankönyvek részletesen leírják ezt a tév-képzetet. A San Francisco-i egyetemen Chyna hallgatott előadásokat az aberráltak lélektanáról, az előadó az FBI viselkedéstudományi osztályának vezetője volt, aki érzékletesebb példákkal tudott szolgálni, mint a tankönyvek.
A brutalitás első hatása azonban szörnyűbb, mint azt szavakkal le lehetne írni. Chyna lába szinte megbénult, mintha ólomból lett volna. Keze elzsibbadt.
Sarah Templeton bent volt a zuhanyzóban a kád mellett. Bár az üvegajtó el volt húzva -és párás volt - Chyna látta a sápadt, rózsaszínes alakot a zuhanyzó padlóján kuporogni.
Az üvegajtó felett a falra a gyilkos két szót írt fel. A fekete betűket minden bizonnyal szemöldökceruzával írták oda: PISZKOS RIBANC.
Chyna soha nem akart még mást olyan erősen, mint megszabadulni attól a kötelességtől, hogy benézzen az ajtó mögé. Képtelenség, hogy Sarah életben legyen.
De ha úgy fordul sarkon, hogy nem győződik meg róla, hogy az asszonyon nem lehet segíteni, az iszonyú bűntudat egész hátralévő életében élő halottá tenné.
Különben is arra tette föl az életét, hogy igyekezzék megérteni az emberi kegyetlenségnek pontosan ezt a vetületét, és nincs az az esettanulmány, amely jobban megértetné vele azt, amit itt láthatott. Ebben a házban, ezen az éjszakán tökéletesen feltárult a szociopata elme iszonyatosan sivár horizontja.
A sziszegve zubogó víz úgy visszhangzott, mint a kígyók sziszegése, vagy mint a gyerekek furcsán csilingelő nevetése.
Biztos hideg a víz. Máskülönben gomolyogna a gőz a zuhanyzó fölött.
Chyna visszafojtotta a lélegzetét, megfogta a zuhanyzó alumínium kilincsét, és kinyitotta az ajtót.
Miután a férjet lelőtték, a jelek szerint az asszonyt eszméletlenre verték, minden bizonnyal a fegyver agyával. Aztán betömték a száját, az arcát még most is kinyomta az a rongy, amit a szájába gyömöszöltek. Neki is ragasztószalaggal rögzítették a szemét, de a rendületlenül zubogó jeges víz kezdett leválni a bőréről.
Sarah-nál a gyilkos kést használt. Az asszony sem élt.
Chyna nesztelenül visszahúzta az ajtót.
Ha létezik kegyelem, akkor Sarah Temp-leton egy pillanatra sem nyerte vissza öntudatát, miután leütötték.
A lánynak eszébe jutott, hogy ölelte meg az asszony a ház előtt, amikor Laurával megérkeztek. Fojtogatták a könnyek, arra gondolt, bárcsak ő halt volna meg ehelyett a csodálatos asszony helyett a zuhanyzóban. De hisz félhalott volt így is, percről percre csökkent benne az élet, hisz szívének egy darabja ezekkel az emberekkel pusztult.
Chyna visszatért a hálószobába. Igyekezett távol maradni az ágytól, de még nem indult el a folyosó felé sem. Behúzódott a leg-
sötétebb sarokba, miközben egész testében reszketett.
A gyomra háborgott. Égető, savas érzés tolult fel a mellkasán, garatjában valami iszonyú keserű ízt érzett. Megpróbálta elfojtani a rátörő hányingert. A gyilkos meghallhatja, hogy öklendezik, és visszajön elpusztítani őt is.
Bár csak délután találkozott Laura szüleivel, mégis jól ismerte őket barátnője anekdotáiból, kalandos családi történeteiből. Igazából jobban meg kellett volna rendülnie, de egyelőre csak ennyire volt képes. Később majd elárasztja a fájdalom. De a fájdalom a lecsendesült szívet kedveli, az övé pedig most dübörgött a rémülettől és az iszonyattól.
Megdöbbentette, mekkora pusztítást vitt véghez a gyilkos, miközben ő minderről mit sem tudva üldögélt a szobájában és bámulta a csillagokat, a ház mögötti fákat és a tengerpartot. Pedig a látvány alapján az az ember legalább tíz-tizenöt percet töltött el Paullal és Sarah-val, mielőtt a többi lakó keresésére indult a hatalmas házban.
Néha előfordul, hogy az ilyen embert az hozza izgalomba, hogy megzavarhatják, sőt, hogy el is kaphatják. Lehet, hogy egy félálomban lévő, rémült gyereket szülei szobájába vonz a dulakodás, akit üldözőbe kell venni és el kell kapni, mielőtt kimenekülhet-
ne a házból. Ez a lehetőség felfokozza a perverz gyilkos gyönyörérzetét, amelyet háló-szobabeli és fürdőbeli tettei okoztak neki.
Mert valóban élvezet volt számára. Kényszer, de nem az a fajta, amely lelkifurdalásba hajszolná. Móka. Feltöltődés. És mivel nincs bűntudat - nincs szorongás sem. A kegyetlenkedés vidította föl.
Valahol a házban a férfi most vagy játszadozik, vagy pihen, hogy erőt gyűjtsön a játék folytatására.
Ahogy remegése borzongássá szelídült, úgy nőtt Chyna aggodalma Laura miatt. Az a két tompa sikoly néhány perce minden bizonnyal már Sarah halála után hangzott föl, tehát Laurát egy olyan férfi lepte meg álmában, aki az anyja vérétől bűzlött. Miután a férfi legyűrte és megkötözte, sietve átkutatta az emelet többi szobáját, hátha van még családtag, akit felriasztottak a tompa sikolyok.
Lehet, hogy nem tért vissza azonnal Laurához. Miután nem talált senkit, magabiztosan uralma alatt tudva a házat, felfedezőútra indult. Ha a tankönyveknek igaza van, akkor minden bizonnyal meg akar sérteni minden létező intim szférát. Átkutatja a háziak szekrényeit, íróasztalait. Beleeszik az ennivalóba a hűtőben. Elolvassa a leveleiket. Talán megtapogatja és megszagolgatja a szennyes ruhákat az alagsori mosószobában. Ha a kezébe kerülnek a családi képek, akkor talán
beül a dolgozószobába, és egy jó órát a böngészésükre szán.
De előbb vagy utóbb vissza fog térni Laurához.
Sarah Templeton szédületesen vonzó nő volt, de az ehhez hasonló éjszakai látogatót a fiatalság vonzotta; az ártatlanságból táplálkozott. Laura volt számára a csemege, ugyanolyan vonzó, mint a madártojás bizonyos fakúszó kígyók számára.
Amikor Chyna végre leküzdte a hányingerét, és biztos volt benne, hogy nem fogja elárulni a hirtelen rátörő rosszullét, kiosont a sarokból és csendesen átvágott a szobán.
Különben sem érezhette magát biztonságban a háziak szobájában. Mielőtt a látogató távozik, valószínűleg visszatér, hogy még egy utolsó pillantást vessen szegény Sarah-ra a zuhany alatt, ahogy karcsú karjait védekezőn keresztbefonja a mellén.
A résre nyílt ajtóban Chyna megállt és hallgatózott.
A folyosó túloldalán a tapéta fakó rózsái titokzatosabbnak tűntek, mint valaha. A mintázatnak volt valami rejtélyes mélysége. Chyna szinte biztos volt benne, hogy ha szét tudja húzni a tövises ágakat, egy napos birodalomba érkezik, ahol ha hátranéz majd, ez a ház nem is létezik.
A háta mögött égő éjelilámpa fényében nem léphet ki az ajtóba, hogy kipillantson,
mert árnyat vet a folyosó túloldalán lévő fakó rózsákra. Ha óvatlanságában elárulja magát, az veszélyes lehet.
A megtévesztően hosszú csend biztonságot ígért, így végül kioldalazott az ajtó résén a folyosóra - és a férfi ott volt. Alig három méterre tőle. Ott állt a főlépcső tetejénél jobb kéz felől. Háttal Chynának.
A lány megdermedt. Fél lábbal a folyosón, fél lábbal még bent a háziak hálószobájában. Ha a férfi most megfordul, nem tud elosonni, a szeme sarkából mindenképpen észre fogja venni - meg sem mert moccanni, hiába volt meg a lehetőség a menekvésre. Chyna attól félt, ha zajt üt, a férfi meghallja és megfordul. Talán még a szőnyeg rostjainak mikrozizzenése is felhívná rá a figyelmet, ha megmoccanna.
A látogató valami olyan bizarr dolgot művelt, hogy Chynának ettől ugyanúgy földbe gyökerezett a lába, mint a félelemtől. A férfi fölemelte a kezét, felnyújtotta, amíg csak bírta, szétfeszített ujjaival szabályosan gereblyézte a levegőt. Úgy tűnt, transzban van, mintha valami paraerőt akarna meríteni az éterből.
Nagydarab ember volt. Legalább száznyolcvanöt centi, ha nem magasabb. Izmos volt. Keskeny csípővel, iszonyatosan széles vállal. Farmerdzsekije majdnem szétrepedt széles hátán.
Dús haja barna volt, rövidre nyírva bikanyakán, viszont Chyna nem látta az arcát. Remélte, hogy soha nem is fogja.
A hívogató, véres ujjak döbbenetes erőt sugalltak, mintha egyetlen szorítással ki tudná préselni az életet akárkiből.
- Gyere ide hozzám! - szólalt meg a férfi. A suttogás ellenére is valami mágneses
erő áradt a férfi durva hangjából.
-Gyere csak hozzám!
Úgy tűnt, mintha nem is egy látomáshoz beszélne, amelyet csak ő lát, hanem egyenesen Chynához, mintha érzékei olyan élesek volnának, hogy a levegő rezzenéséből megérezte volna, hogy a lány nesztelenül kilépett a folyosóra.
- Gyere csak!
Chyna ekkor vette észre a pókot. Ott himbálózott a mennyezetről egy fonálon, alig fél méternyire a férfi kinyújtott kezétől.
- Kérlek!
Mintha csak a férfi kérésének engedelmeskedett volna, a pók lejjebb ereszkedett.
A gyilkos keze megállt a levegőben, tenyerét felfelé fordította. - Kicsikém - suttogta.
A húsos, fekete pók engedelmesen ráereszkedett a nagy, nyitott tenyérre.
A gyilkos a szájához húzta a kezét és kissé hátrabiccentette a fejét. Vagy szétnyomta a pókot és úgy ette meg - vagy elevenen falta föl.
Csak állt mozdulatlanul - és ízlelt.
Végül, anélkül hogy hátrafordult volna, elindult a lépcső felé, majd póksebesen és szinte pókhoz illő nesztelenséggel lesietett a földszintre.
Chyna megborzongott, döbbenten konstatálta, hogy él.

2.

A. házban ugyanolyan fojtogató volt a csend, ahogy a gát visszatartja a nekifeszülő vizet, iszonyatos nyomással feszült neki a lány mellkasának.
Amikor Chyna annyi bátorságot merített, hogy megmozduljon, óvatosan elindult a lépcső teteje felé. Félt attól, hogy a látogató esetleg nem ment le teljesen a földszintre, hogy vele is csak játszik, ott áll valahol egy sarok mögött és vigyorogva vár rá. Aztán tenyérrel felfelé fordított kezét felé nyújtja és azt mondja: Gyere ide hozzám!
A lány lélegzetét visszafojtva lenézett. A lépcső alja elveszett a földszinti hall sötétjében. Chyna épp csak annyira látott, hogy tudja, a férfi nincs ott.
Amennyire látta, a földszinten nem égett lámpa sehol. Kíváncsi volt, mit csinálhat a férfi a sötétben, az ablakon besütő sápadt hold fényében. Talán a sarokban van, prédára les, mint egy pók, mely érzékeli a légáramlatok legcsekélyebb változását, és arról álmodik, hogy nesztelenül lecsaphat áldozatára.
Chyna elsietett a lépcső lejáró előtt, át a folyosó másik vége felé a nyitott ajtóhoz, a
másik fényforrás felé, miközben attól rette-get, ott mit talál majd. De képes volt megbirkózni a rettegéssel, hiszen mindig a nemtudás, az igazságtól való elfordulás az, ami a rémálmokat, a verejtékes éjszakákat okozza.
Ez a szoba kisebb volt, mint a házigazdák hálószobája, itt nem volt társalgórész kialakítva. A sarokban egy íróasztal. Franciaágy. Egy éjjeliszekrény rézlámpával, egy komód és egy toalett asztal, előtte kárpitozott pad.
Az ágy felett a falon Freud poszter méretű portréja. Chyna gyűlölte Freudot. De a melegszívű és idealista Laura hitt abban, hogy a freudi elmélet sok pontja igaz. Naivan elhitte, hogy bűn nincs, mindenki csak múltjának áldozata és rehabilitációra vágyik.

Laura a hasán feküdt az ágyon a takarók felett. Kezeit összebilincselték a hátán. Egy másik bilincs a bokáját rögzítette. A két csillogó acélszerkezetet lánc kötötte össze.
Megerőszakolták. Bő, kék pizsamanadrágjának szárát egy lelkiismeretes szabó módszerével vágták le. A két szár szépen kisimítva ott hevert a takarón Laura két oldalán. Pizsamafelsőjét áthúzták a hátára, most ott feszült vállai között a tarkóján.
Chyna beljebb lépett a szobába, félelmen túl most már szomorúság is feszült a szívében, amely mégis hideg volt és üres. Amikor orrát megcsapta az ondó szaga, a félelem és szomorúság mellé felsorakozott benne a düh
is. Ahogy megállt az ágy mellett, olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy a körme fájdalmasan a tenyerébe vájt.
Szőke haja csatakosan ragadt Laura homlokára. Finom vonásai holtsápadtak voltak, eltorzította a szorongás, szemét erősen összeszorította.
Nem volt halott. Élt. Képtelenségnek tűnt, de élt.
A lány - a rémület újból kislánnyá tette -olyan halkan motyogott, hogy csak centiméterekről lehetett hallani, de olyan zaklatottan tette ezt, hogy mondandóját nem lehetett nem érteni. Egy imádság volt az, amelyet Chyna is sokszor mondott gyerekkorában, amikor kegyelemért könyörgött, hogy élve és sértetlenül szabadulhasson, élve és sértetlenül.
Azokon az éjszakákon Chynát soha nem bántották. Laura könyörgésének felét már nem hallgatták meg.
Chyna torkát elszorította a kétségbeesés, alig bírta kimondani:
- Én vagyok az.
Laura szemhéja megremegett, majd kinyílt, kék szeme kifordult, mint a rémült lovaké.
- Mindenki meghalt.
- Csss - suttogta neki Chyna.
- Vér. Csupa vér volt a keze. - Csss! Kiviszlek innen.
Vérszaga volt. Jack halott. Nina is. Mindenki.
Jack a bátyja volt, akivel Chyna nem találkozott. Nina a sógornője. A gyilkos minden bizonnyal betért a szőlőben lévő bungalóba, mielőtt a nagy házba jött volna. Négy halott. Tehát nem remélhetnek segítséget sehol a terebélyes birtokon.
Chyna rémülten pillantott a nyitott ajtóra, majd gyorsan fölegyenesedett, és szemügyre vette Laura bilincsét. Tökéletesen be volt zárva.
Keze, lába rögzítve, lánccal megbéklyózva Laura mozgásképtelen volt. Felállni sem volna képes, nemhogy menni.
Chyna pedig nem volt olyan erős, hogy a hátára vegye.
A lány megpillantotta az arcát a fésülködő asztal tükrében, döbbenten látta, milyen pőrén kiült eltorzult vonásaira a rémület.
Laura kedvéért igyekezett nyugalmat erőltetni magára, amikor lehajolt újból az ágyhoz és majdnem olyan csendesen mormogott, mint a barátnője az előbb ima közben:
- Van valahol fegyver?
- Tessék?
- Fegyver a házban?
- Nincs. -Sehol?
- Sehol. -A francba!
- Jacknél.
- Mi van vele?
- Neki van egy.
-Pisztolya? A bungalóban? - kérdezte Chyna.
-Jacknek van egy pisztolya.
Chynának nem volt annyi ideje, hogy lemenjen érte a bungalóba és vissza is érjen, mielőtt a gyilkos visszatérne Laurához. Különben is, a férfi minden bizonnyal megtalálta a pisztolyt és magához vette.
- Tudod, ki ez?
-Nem. - Laura égszínkék szeme mintha elsötétült volna a rettegéstől. - Menj el!
- Kerítek fegyvert.
-Menj már! - suttogta sürgetően Laura, homlokán hideg verejték csillogott.
- Egy kést - folytatta Chyna.
- Ne halj meg miattam! - Aztán suttogva, remegő  hangon,  de nagyon  határozottan hozzátette: - Menekülj, Chyna! Az istenre kérlek, menekülj!
- Visszajövök.
- Menekülj!
Odakintről hang szűrődött be. Egy teherkocsié. Errefelé jött.
Chyna döbbenten pattant föl. - Valaki jön. Itt a segítség!
Laura szobája a ház homlokzatára nyílt. Chyna odalépett a két ablak közé, ahonnan
jó kilátás nyílt a kétsávos út felőli nyolcszáz méteres kocsibejáróra.
Az út felénél két erős reflektor fénye hasított az éjszakába. A reflektorok magasságából Chyna úgy látta, hogy a teherautó nagy lehet.
Milyen csodálatos, hogy valaki felbukkan ezen az elhagyott helyen ebben a szokatlan órában!
A lányban szétáradt a remény, rájött, hogy a gyilkosnak is hallania kellett a motorhangot. A teherautóban ülők nem sejtik, milyen bajba kerülhetnek. Amint megállnak, meghalnak.
-Várj! - mondta és megsimította Laura nyirkos homlokát, majd átvágott a szobán az ajtóhoz, és barátnőjét egyedül hagyta a komor nézésű Sigmund Freuddal a falon.
Az emeleti hall elhagyott volt.
Chyna a lépcső tetejéhez sietett, habozva pillantott le a sötétbe, de rájött, másfelé nem mehet. Lefutott, amilyen gyorsan csak mert, de nem mert a korlátba kapaszkodni, inkább a fal mellett maradt.
Gyorsan elhaladt a tájképek alatt, amelyek szinte ablakként tágították ki a teret. Nemrég még élénk színű, vidám képeknek látszottak. Most azonban vészjóslónak tűntek: kísértetjárta erdők, fekete folyó, véres csatamező.
A hall. A fényes tölgypadlón ovális szőnyeg. Jobbra a zárt ajtó Paul Templeton dolgozószobájába vezetett. Bal felől a boltív a sötét nappaliba.
A gyilkos bárhol feltűnhet.
Odakint egyre erősödött a motorzúgás. Szinte már a házhoz ért. A sofőrt a szélvédőn keresztül halálos lövés éri, amint lefékez. Vagy akkor, amikor kikászálódik a volán mögül.
Chynának figyelmeztetnie kell, és nemcsak a sofőr érdekében, hanem a sajátjáért, Lauráért. Hisz ő most az egyetlen reményük.
Mivel biztos volt abban, hogy a pókevő betolakodó ott van a közelben, számított a vad támadásra, ezért szinte repült a bejárati ajtó felé. Az ovális szőnyeg megcsúszott alatta, majdnem elesett. Botladozva szerezte vissza az egyensúlyát, ahogy mindkét tenyerével az ajtónak esett.
A házat megremegtető pokoli zaj, amit a zuhanása keltett, biztosan elterelte a gyilkos figyelmét a közelgő teherautóról.
Chyna kitapogatta a kilincset és lenyomta. Az ajtó nem volt bezárva. Zihálva tépte föl.
A hűvös északnyugati szél föld és gombaölőszer szagot hozott magával, meg-rázogatta a kocsibejárót szegélyező juharfák kopár ágait. Körbeszimatolta Chynát, mint egy falka vadászkutya, majd beszökött a hallba az ajtón.
A kocsi már túlhajtott a házon. Nyilván megkerüli a házat és orral az út felé a tágas téren áll meg majd, ahol szüretkor több szőlőkombájn is parkolhatott. De nem teherautó volt, amit látott, hanem egy jókora lakóautó. Lekerekített vonalú, régebbi modell, jól karbantartott, tizenkét méteres jármű, amelyet vagy kékre, vagy zöldre fényeztek. Krómozott lökhárítója higanyként vibrált a holdfényben.
Chynát meglepte, hogy senki sem támadt rá, hátra is pillantott a nyitott bejárati ajtóra, de a gyilkos nem bukkant elő.
A lakóautó megfordult a hurok végében, és Chyna felé kanyarodott. A reflektor végigpásztázott a pajtán és a gazdasági épületen.
A házban uralkodó csend, a sötétség a földszinten, az elmaradt támadás, amikor lemerészkedett, majd a lakóautó tökéletesen időzített érkezése - hirtelen hátborzongató felismeréssé állt össze. A lakóautót a gyilkos vezeti.
- Nem!
Chyna villámgyorsan visszafarolt a házba.
Alig lépett be, a reflektor fénypászmája végigseperte a bejárati oszlopsort, miközben a környező örökzöld cserjék árnyait vetítette az ajtóra és a ház homlokzatára.
Chyna becsukta az ajtót, majd a zárt keresték az ujjai. Ráfordította, majd eltolta a nehéz reteszt is.
Azonnal rájött, hogy hibát követett el. Az ajtó azért volt nyitva, mert a gyilkos ott ment ki. Ha most zárva találja, rájön, hogy nemcsak Laura az egyetlen élő személy a házban, és azonnal megkezdődik a hajtóvadászat.
Nyirkos ujjai lecsúsztak ugyan a zárról, de a zár egy hangos kattanással kinyílt.
A gyilkos először nyilván a nyolcszáz méteres kocsibejáró elején parkolt le a kocsijával, kint az út közelében, majd gyalogosan ment a házhoz.
A gumik most megcsikordultak a kavicson. A légfék puhán szisszent, majd felnyögött, amikor a lakóautó megállt a ház előtt.
Chynának eszébe jutott az ovális szőnyeg, amelyen majdnem elesett; térdre ereszkedett, majd négykézláb simította el a gyűrődéseket. Ha a gyilkos megbotlik a gyűrött szőnyegen, rájön, hogy nem így volt, amikor kiment.
Léptek hallatszottak odakintről: az acélbetétes csizmasarok hangosan kopogott a köves járdán.
Chyna talpra állt, és a dolgozószoba felé fordult. Nem jó. Nem tudhatta biztosan, hova indul a gyilkos, és ha véletlenül  oda menne, csapdába esik.
A léptek most már a veranda falépcsőjén visszhangzottak.
Chyna átiramodott a hallon, be a boltív alatt a nappali felé - de azonnal megtorpant,
félt, hogy nekimegy valami bútordarabnak és felborítja. Araszolva haladt előre, két kezét maga elé tartva, a látását akadályozta a lakóautó reflektorának vöröses fénye, amely még mindig ott remegett a retináján.
Nyílt az ajtó.
Chyna a nappali közepén egy fotel mögé guggolt. Ha a gyilkos idejön és felgyújtja a villanyt, észreveszi.
A férfi nyitva hagyta az ajtót, alakját halványan megvilágította az emeletről leszűrődő fény. Elhaladt a nappali mellett, majd egyenesen megindult felfelé a lépcsőn.
Laurához.
Chynánál még mindig nem volt fegyver.
Eszébe jutott a piszkavas a kandallónál. Nem találta elég jónak. Ha nem sikerül egyből beszakítania a koponyáját, vagy eltörni a kezét, a férfi kicsavarja a kezéből. Igaz, a lány a rémületből merített erőt, de talán még ez sem elég.
Nem állt fel, hogy vakon induljon el a nappaliban, hanem a földön maradt és kúszott, mert így gyorsabb és biztonságosabb volt. Elért az ebédlő boltívéhez és arrafelé kanyarodott, amerre a konyhát sejtette.
Neki araszolt egy széknek, ami neki koppant az asztal lábának. Az asztalon összekoccant valami. Chynának eszébe jutott a réz tál, benne a szépen elrendezett kerámiagyümölcsök.
Nem gondolta, hogy felhallatszottak volna ezek a zajok, ezért folytatta útját. Nem volt mit tennie, akár meghallotta a gyilkos, akár
nem.
Amikor elért a lengőajtóhoz, talpra állt.
A beszűrődő holdfény ellenére sötét volt, hirtelen ez is elhomályosult, amitől Chyna tarkóján felmeredt minden szőr. Megfordult, hátát az ajtókeretnek szorította, biztos volt benne, hogy a gyilkos ott van a háta mögött, ő árnyékolta a holdfényt, de nem így volt. Minden bizonnyal a gyülekező viharfelhők takarták el a holdat, amelyek északnyugat felől gyűltek az égre.
Benyomta az ajtót, és belépett a konyhába.
Nem kellett felgyújtani a villanyt. A mik-rósütő digitális órája meglepően erős fényt árasztott, ahhoz mindenesetre eleget, hogy eligazodjon a helyiségben.
Eszébe jutott, hogy látott egy késtartót a krómozott mosogató egyik oldalán. A mosogató ott volt az egyik ablaknál. Végigcsúsztatta a kezét az előkészítő pult hideg gránitlapján és megtalálta, amit keresett.
A ház emeleti részében mintha az eddiginél is sűrűbb csend uralkodott volna.
Csak nem teljes némaságban csinálja az az állat? Hangtalanul erőszakolná meg Laurát?
A kések szépen ott sorakoztak a tartóban.
Kihúzott egyet. Túl rövid volt. Megnézett egy másikat. Kenyérvágó kés volt, a hegye
lekerekítve. A harmadik egy húsvágó kés volt.
 Óvatosan megvizsgálta a hüvelykujjával az élét, és elég élesnek találta.
Odafent Laura felvisított.
Chyna elindult az ebédlő felé, de ösztönösen megérezte, hogy arra nem mehet. Ehelyett a hátsó lépcsőhöz futott, holott tudta, hogy zajt üt, ha felmegy rajta.
Felgyújtotta a villanyt, hiszen a gyilkos nem láthatta meg.
Az emeleten Laura ismét felkiáltott - iszonyú, kétségbeesett sikoly volt, tele fájdalommal, rémülettel, amilyen sikoly a dachaui gázkamrákban, vagy a szibériai gulagok ablaktalan kihallgatószobáiban hangozhatott föl. Nem segítségkérés volt ez, nem kegyelemért esdekelt, hanem hogy megszabaduljon a szenvedéstől minden áron, akár a halála árán is.
Ahogy Chyna elindult a lépcsőn, a sikoly ellenállását kellett leküzdenie, mint az úszónak, aki árral szemben küzd a méterekkel. A sikoly hideg volt, mint egy sarki áramlat, megborzongott tőle, elzsibbadt tőle, csontjainak üregeiben lüktetett. Chyna valami elemi késztetést érzett, hogy együtt visítson Laurával, mint a kutya, amikor átéli a másik kutya szenvedését, állati késztetés volt ez, hogy tiltakozzék az emberi lét nyomorúsága ellen.
Laura sikolya segélykéréssé alakult át, anyját hívta, pedig nyilván tudta, hogy az anyja halott. - Anya, anya, anyaaaa! -Visszaváltozott védtelen gyerekké, aki nem talál megnyugvást, csak az ismerős mellek melegén, az anyaméhből ismerős szívverés hallatán.
Aztán hirtelen csönd lett.
Tompa, üres csönd.
A lépcsőfordulóban a két emelet között Chyna döbbenten észlelte, hogy nem bír tovább menni. A lábából kiment az erő, lábikrájában, combjában reszkettek az izmok, mintha maratoni távot futott volna. Úgy érezte, menten összeesik.
A csend legalább olyan súlyos volt, mint a sikoly, hisz a remény kihunytát jelezhette. Feje a mellére hanyatlott, mint valami iszonyatos súlyú vaskorona alatt.
Olyan könnyű lett volna a falnak támaszkodni, lerogyni a padlóra, eldobni a kést és védekezésül magzati pózba kuporodni. Kivárni, míg elmegy a gyilkos. Megvárni, míg megérkezik egy rokon, vagy a család barátja, felfedezi a holttesteket, hívja a rendőröket és kézbe vesz mindent.
Ehelyett Chyna csak néhány másodpercet pihent, majd ment tovább a lépcsőn. A szíve olyan erővel vert, hogy bármelyik pillanatban leverhette volna a lábáról.
A keze iszonyatosan remegett. Kezén a bütykök kifehéredtek, úgy szorongatta a konyhakést maga előtt, önkéntelenül is arra gondolt, vajon lesz-e ereje hatásosan vágni vagy szúrni vele.
így csak egy vesztes gondolkozik, utálta is magát ezért. Az utóbbi tíz évben győztessé alakította át magát, és esze ágában sem volt visszacsúszni régi önmagába.
Az öreg falépcső csikorogva tiltakozott a súlya ellen, de Chyna csak ment tovább, nem érdekelte a zaj. Nem tudta, Laura él-e még vagy meghalt, a gyilkost minden bizonnyal leköti a saját kis játéka, és vélhetően nem hall semmit saját vérének zúgásán és a belső hangon kívül, amely gyilkolásra bíztatja.
Chyna felért az emeleti hallba. Laura iránti aggodalma és saját tehetetlensége feletti dühe hajtotta, amikor elhaladt a vendégszobák, a házigazdák hálószobájának félig nyitott ajtaja előtt. Iszonyatos düh feszítette, meglepte saját vakmerősége, szinte siklott a szőnyegen, mintha meredek lejtőn síelt volna alá Laura szobájának nyitott ajtaja felé magasra emelt késsel, rémülettől, kétségbeeséstől eszét vesztve, szabályosan beesett a szobába, ahol Freud még mindig rendíthetetlen nyugalommal nézett maga elé - és ahol az ágyat üresen találta.
Chyna döbbenten perdült meg. Laura sehol. A szoba üres volt.
Ziháló lélegzésén át mintha lánccsörre-nést hallott volna. De nem a szobában, hanem valahol máshol.
Fittyet hányva a veszélyre, visszament a hallba a korláthoz és lenézett a földszintre.
Odalent a fentről leáramló gyér fényben a gyilkos épp kilépett az ajtón a verandára. A karjában vitte Laurát. A lány a lepedőjébe volt bugyolálva, sápadt karja szabadon lifegett; feje félre billent, aranyszőke haja az arcába hullt: eszméletlen volt, nem ellenkezhetett.
A férfi nyilván akkor ment le a lépcsőn, amikor Chyna elsuhant felettük. Annyira Laura szobájára koncentrált, az elkövetkező támadásra, hogy elkerülte a figyelmét, pedig a bilincsek és a lánc meg-megcsörrenhetett.
A jelek szerint a lánccsörgés miatt nem hallotta meg a férfi sem Chynát.
A lánynak azt súgta az ösztöne, hogy a hátsó lépcsőn menjen föl, és bölcsen tette, hogy hallgatott a belső hangra. Ha az első lépcsőn ment volna, belefutott volna a gyilkosba, aki ráhajította volna Laurát, és amikor a két lány lezuhan a lépcsőn a földszintre, lefegyverzi Chynát, aki már korábban is elejthette volna a kést, és ő sem kerülhette volna el a sorsát.
Most azonban nem engedhette meg, hogy a férfi elvigye Laurát.
Mivel attól félt, hogy a mérlegelés újból lebéníthatja, Chyna merészen nekivágott a lépcsőnek. Ha meg tudná lepni a férfit és bele tudja döfni a kését a hátába, akkor Laurának talán még van némi esélye.
Esetleg meg is tudná tenni. Már nem félt. Mélyen a hátába döfi a kést, a férfi szívét keresi a hegyével, a tüdejét mindenképpen kilyukasztja, aztán kihúzza a kést, és újból belevágja a mocsadékba, aki akkor már az életéért könyörög majd, ő pedig addig fogja döfködni, míg örökre el nem hallgat. Ilyet még soha nem tett; soha nem bántott még senkit Chyna. Most azonban képes volna rá, hogy elpusztítsa, mert féltette Laurát, mert beteggé tette a tudat, hogy cserbenhagyja a barátnőjét - és mert született bosszúgép volt: ember.
A hallban a szőnyeg ezúttal nem csúszott meg alatta, egyenesen a nyitott ajtóhoz ment.
Most már nem a feje fölé emelte a kést, hanem mélyen tartotta maga előtt. Ha a férfi meghallja és megfordul, akkor széles ívben a hasába szúrhat az ölében tartott Laura alatt. Ez még jobb is, mintha a hátába szúrna, amikor a kés hegye a lapockába vagy egy bordába futhat, esetleg gellert kaphat a gerincén is. A lágy részekre kellett koncentrálnia. így legalább szemtől szembe kerülhet vele. Mélyen a szemébe nézhet. De nem habozik-e
majd? Nem, az a nyomorult megérdemli, amit kap. Sarah-ra gondolt a zuhanytálcában, ahogy kuporog a hideg vízsugár alatt. Igenis képes megtenni! Képes volna rá.
Nem csupán ölni volt képes, hanem meghalni is. De nem volt olyan gyors, mint hitte, mert a férfi nem a lépcsőn volt, ahogy remélte, hanem már a lakókocsi felé közeledett. Laura egyáltalán nem jelentett neki terhet. Emberfeletti módon gyors volt.
Chyna egyetlen lépcsőfoknyira volt a járdától, amikor gumitalpú cipője megcsúszott, majd csattanva landolt a kövön. Ezt még a feltámadt szél nyögése sem nyomhatta el.
Ám úgy tűnt, a gyilkos nem hallotta meg, mert nem pillantott hátra. Chyna pedig lelépett a járdáról a puha fűbe, és eltökélten ment utána.
A lakóautón két ajtó is nyitva volt: a vezetőfülkéé a volán felől, a másik szintén ugyanezen az oldalon, de a kocsi végéhez közelebb. A gyilkos a hátsót választotta.
Laurával a karjában a férfinak félre kellett fordulnia, közben magához kellett szorítania a lányt, hogy beférjenek a kis ajtón, odabent pedig kissé össze kellett görnyednie a két lépcsőfokon, de a férfi ugyanolyan fürge volt, mint amilyen erős. Eltűnt a kocsiban, mire Chyna utolérhette volna.
A lány azt mérlegelte, utána menjen-e. Ám az ajtók el voltak húzva, így nem tudhat-
ta, jobbra vagy balra fordult-e a férfi. És ha belépés után azonnal letette Laurát, jobban meg tudja magát védeni a támadástól. Az ajtó mögött saját területen volt, és a lány nem érzett magában annyi merészséget, hogy ott szálljon szembe vele.
Chyna a hátát a lakóautó falának feszítette a nyitott ajtó mellett, és várt. Ha a férfi újból kijön, elkapja, mielőtt a lába a földet érné. A meglepetés ereje neki dolgozott, talán jobban, mint valaha - hiszen a gyilkos közel volt a meneküléshez, és önelégültségében óvatlan lehet.
De az is lehet, hogy nem jön ki újra, de ki kell nyúlnia, hogy becsukja az ajtót. A lépcsőn állva teste nem lesz tökéletes egyensúlyban, így Chyna belemárthatja a kését, mielőtt a férfinak esélye volna visszarántani magát.
Odabent mozgást hallott. Egy puffanást.
Chyna megfeszült.
De a férfi nem jelent meg az ajtóban.
Csend lett.
Hirtelen nehéz vérszag ütötte meg az orrát észak-nyugat felől, mintha vágóhíd volna a közelben. De mindjárt el is múlt, a lány rájött, hogy valójában nem is érezte a szagot, csak átvillant agyán a vértől csatakos ágynemű emléke, amelyet a szülők hálószobájában látott.
A lakóautó alumínium fala hidegen feszült a gerincéhez. Chyna megborzongott, mert
úgy tűnt, mintha a kocsiban lévő férfi hidegsége áradna át rajta.
A várakozás miatt csillapodott benne a feszültség. Dühét tompította egyre jobban elhatalmasodó félelme. De még képes lett volna megtenni. Igyekezett életben tartani őrült dühét.
A gyilkos kijött a lakóautóból, de nem a Chyna közelében lévő kijáratot használta, hanem a vezetőfülke ajtaját.
Túl messze volt. Már nem terelte el a figyelmét Laura súlya, a lánccsörgés, meghallhatta volna a közeledő Chynát. így pedig a lány nem használhatta ki a meglepetésből adódó előnyt.
A férfi ott állt az ajtónál, tíz méterre tőle és szinte lustán nyújtózkodott. Megmozgatta vállait és megmasszírozta a tarkóját.
Ha most balra fordítaná a fejét, azonnal észrevenné a lányt. Ha Chyna nem marad tökéletesen mozdulatlan, a szeme sarkából is észreveszi a legkisebb mozdulatot.
A férfihez képest szélirányban állt, Chyna attól rettegett, hogy a gyilkos megérzi félelme szagát. Hiszen inkább állatnak tűnt, mint embernek, erről árulkodott ruganyos mozgása is. Chynának a legcsekélyebb kétsége sem volt arról, hogy emberfeletti érzékekkel is rendelkezik.
Bár nem volt a kezében a hangtompítós pisztoly, amellyel Paul Templetonnal vég-
zett, a fegyver ott lehet a nadrágszíja mögött. Ha Chyna menekülni próbálna, csak előhúzza, és lepuffantja, mint egy kutyát.
De talán nem is lőné agyon. A lábába lőne, és őt is foglyul ejtené. Berakná őt is a lakóautóba Laura mellé, hogy később vele is eljátszadozhasson.
A férfi abbahagyta a nyújtózkodást, majd fürge léptekkel elindult a ház felé. Felment a lépcsőn. A verandára. Be a házba.
Egyszer sem pillantott hátra.
Chyna visszaszorított lélegzete a rémülettől szaggatottan szakadt ki belőle, ugyanilyen szaggatottan szívta is be a levegőt.
Mielőtt cserbenhagyta volna a bátorsága, Chyna odasietett a vezetőfülke ajtajához és felmászott a volán mögé. Azt remélte, hogy ott találja a kulcsot a gyújtásban, s elhajthat Laurával Napába, a rendőrségre.
De kulcsot nem talált.
A házra pillantott, szerette volna tudni, meddig marad odabent a férfi. Lehet, hogy az értékeket kutatja át most, hogy a gyilkolással végzett. Talán emléktárgyakat gyűjt. Ez legalább öt perc, vagy tíz, ha nem több. Ennyi elég is volna ahhoz, hogy kihozza Laurát a kocsiból és elrejtse valahová. Valahogy.
A kés még most is nála volt. Most, hogy a gyilkos tudtán kívül behatolt a területére, ismét visszaszerezte a meglepetés előnyét.
Ennek ellenére a szíve hevesen zakatolt, szája kiszáradt, és megtelt a lázas izgalom enyhén fémes ízével.
A volán mögött forgószék volt, ahonnét el lehetett érni mindent a műszerfalon. Chyna kilépett a volán mögül, be a szalontérbe, amelyet beépített heverők uraltak, vadászzöld gyapjú kárpitozással.
Szőnyeg borította természetesen a fémpadlót, amely azonban a sok éves használattól diszkréten nyikorgott.
Chyna arra számított, hogy e helyen iszonyatos szagok áradnak, mint egy Grand Guignol-színházban. Ehelyett frissen főtt kávé és fahéjas tekercs illata ütötte meg az orrát. Milyen furcsa - és mélységesen zavarbaejtő -, hogy egy ilyen ember efféle ártatlan örömökben is élvezetet képes találni.
- Laura - suttogta a lány, mintha attól félne, hogy a gyilkos meghallhatja a házból. Aztán hangosabban, de még mindig suttogva megismételte: - Laura!
A hallból egy főzőfülke nyílt, mögötte kényelmes étkező, ahol a bútorokat vörös műbőrrel húzták be. Az asztal fölött a kocsi akkumulátora által táplált lámpa égett.
Laura sehol.
Chyna keresztülsietett a lakóautón a hátsó ajtóhoz, amely most is nyitva állt, ezen keresztül hozta fel a gyilkos az eszméletlen lányt.
Laura!
A hátsó ajtótól egy keskeny folyosó vezetett a kocsi elejébe, amelyet halvány fénycsövek világítottak meg. Bal felől két csukott ajtót látott, a folyosó végén pedig egy harmadikat, amely azonban nyitva állt.
Az első ajtó egy apró mosdóba nyílt, amely a hatékony helykihasználás mintapéldája volt: volt itt vécé, mosdó, toalett szekrény, a sarokban zuhanyzó.
A második ajtó a gardróbra nyílt, a króm-rúdon néhány váltás ruha lógott.
A folyosó végében volt a kis hálófülke, fát imitáló műanyag bontással és egy harmonika ajtós szekrény. A folyosóról beáramló fényben nem sokat lehetett látni, de Chyna így is azonnal megismerte Laurát. A lány arccal a keskeny ágyon hevert, még mindig a lepedőbe bugyolálva, csupán kis lába és aranyszőke haja látszott ki alóla.
Chyna odalépett a barátnőjéhez, a nevét suttogta, majd térdre ereszkedett mellette.
Laura nem felelt. Még mindig eszméletlen volt.
Chyna nem tudta felemelni a lányt, nem tudta volna úgy vinni, mint a gyilkos, ezért meg kellett próbálnia magához téríteni. Félrehúzta a lepedőt és barátnője tekintetével találkozott.
Laura szeme most mélykék volt, nem halványkék, talán mert kevés volt a szobába be-
szűrődő fény, vagy talán mert a halál sötétítette el. Szája nyitva volt, ajkai véresek.
Ez a szemét őrült állat kihozta magával, pedig tudta, hogy meghalt! De miért? Talán, hogy megérintse, hogy nézegesse, hogy beszéljen hozzá - hogy kiélvezze a győzelmét... Szuvenír gyanánt...
Chynának görcsbe rándult a gyomra, de nem az undortól, hanem a bűntudattól. Saját kudarcától, tehetetlenségétől és vegytiszta kétségbeesésétől.
-Óh, Laura! - mondta halott barátnőjének. - Édesem, ne haragudj, ne haragudj!
Nem mintha sokkal többet tehetett volna, mint amit eddig próbált. Mit is tehetett volna? Nem eshetett neki ennek a mocsoknak puszta kézzel, amikor a férfi háttal állt neki az emeleti folyosón és a pókot hívogatta. Mit tehetett volna? Nem juthatott le a konyhába előbb, nem találhatott gyorsabban kést, és nem osonhatott föl gyorsabban a lépcsőn vele.
-Annyira sajnálom!
Ez a szép lány, ez az érző szív most már soha nem talál magának férjet, akiről fantáziált, nem szülhet gyerekeket, akik révén jobb lehetett volna a világ csupán azért, mert az ő gyerekei lettek volna. Huszonhárom éve készült erre a feladatra, hogy javítson mások életén, telve eszményekkel és reménnyel.
Mindez most már soha nem valósulhat meg, és a világ szegényebb lesz emiatt.
-Annyira szeretlek, Laura! Mindannyian annyira szeretünk!
Nem volt szó, vagy érzelem, sem kifejezés, hogy kifejezze ezt az iszonyú fájdalmat - értelmetlenség is lett volna. Laura elment, vele minden melegség és kedvesség örökre, és a legmélyebben szívből jövő szavak is csak szavak maradnak.
Chyna gyomra görcsbe rándult a veszteségtudattól, de olyan erővel, mintha egy fekete lyuk támadt volna a teste közepén.
Mellét majd szétfeszítette a rátörő zokogás, amely ha hangot kap, fölér egy robbanással. Egyetlen könnycsepp árvízzel fenyegetett. De ha csak felzokog, az is fülsiketítő visítás lehet.
Nem kockáztathatta, hogy utat enged fájdalmának. Addig nem, amíg itt van a lakóautóban. A gyilkos itt lehet egy percen belül, és addig nem gyászolhat biztonságosan, amíg a férfi el nem megy. Most már semmi oka nem volt, hogy maradjon, hisz Laura halott, már nem lehet visszahozni.
A közelben ajtó csapódott, a kocsi fémfala megremegett.
Visszajött a gyilkos.
Valami csörgött.
Chyna keze ráfeszült a késre, és visszaosont az ajtóhoz. A benne szorult fájdalom
táplálta dühét, a következő pillanatban szabályosan lángolt benne a méreg, szét szerette volna szabdalni a férfit, kiontani a belét, hogy hallja az ordítását, hogy lássa a szemében a halálfélelmet, mint ahogy ő látta ugyanezt Laura szemében.
Be fog jönni a szobába. Szétvágom! Idejön és szétvágom! Ima volt ez, nem terv. Idejön. Szétvágom! Idejön. Szétvágom!
Az árnyas szobában még sötétebb lett. A férfi az ajtóban állt, a folyosóról beszűrődő gyér világítás útjában.
Chyna kezében föl-le remegett a kés, mint egy varrógép tűje, és a rettegés mintáját rajzolta a levegőbe.
A férfi ott állt a küszöbön. Pontosan ott. Ott. Bejön, hogy egy pillantást vessen a szép halott lányra, megsimogassa hűvös bőrét, Chyna pedig lecsap rá, amint átlép a küszöbön, és ledöfi.
Ehelyett a férfi becsukta az ajtót és elment.
Chyna döbbenten hallgatta a távolodó lépteket, a szőnyeggel borított fémpadló nyi-korgását a bakancsa alatt, és azon törte a fejét, vajon mit tegyen most.
A vezetőfülke ajtaja nagy durranással becsapódott. Köhögve beindult a motor. Csendes sikollyal engedett ki a légfék.
Egy pillanattal később már mentek is.

3.

Egy halott lány ugyanolyan nyugtalanul fekszik a sötétben, mint a világosban. Miközben a lakóautó végigporzott a bekötő-úton, Laura láncai egyfolytában csörögtek, a lazán rávetett lepedő szinte semmit nem tompított az idegtépő hangon.
Az ajtó mellett, még mindig a farostlemez falnak feszülve, Chyna Shepherd szinte úgy érezte, mintha Laura a halálában is küzdene meggyilkolásának égbekiáltó igazságtalansága ellen. Klink-klank... - csörrentek a láncok a vaksötétben.
Az útról a kavicsok néha nekicsapódtak a kocsi alvázának. A lakóautó hamarosan kiér az útra, a sima bitumenre.
Ha Chyna most próbálna meg menekülni, a gyilkos egészen biztosan meghallja a hátsó ajtó dörrenését, ahogy a szél kitépi a kezéből, és meglátja a visszapillantó tükörben is. A téli álmukat alvó szőlőkben, ahol a legközelebbi házakban csak halottak vannak, nyugodtan megállhat, hogy üldözőbe vegye, és a lány nem jutna messzire, a férfi utoléri.
Jobb, ha vár. Hadd menjen a férfi néhány mérföldet az úton, sőt, az még jobb volna, ha megvárja, míg egy forgalmasabb útra érnek,
vagy míg áthaladnak egy városon. A férfi nem vehetné üldözőbe, ha emberek vannak a közelben, akik felfigyelnek Chyna segélykiáltásaira.
A lány kitapogatta a falon a kapcsolót. Az ajtó be volt zárva, fény nem szűrődhetett ki a folyosóra. Meg is találta a kapcsolót, felkat-tintotta, de nem történt semmi. A mennyezetlámpa minden bizonnyal kiégett.
Chynának eszébe jutott, hogy látott a falon egy lámpát az éjjeliszekrény felett. Mire odatapogatózott a fal mellett, a lakóautó lelassított.
A lány habozott, mutató- és hüvelykujja között a kapcsolóval, a szíve hevesen vert, mert attól félt, hogy a férfi leállítja a kocsit, kiszáll és hátrajön a hálószobához. Most, hogy már nem mentheti meg Laura életét, Chyna dühe hűvös haraggá csillapult, most már kerülni akarta az összecsapást, menekülni akart, riasztani a hatóságokat.
De a kocsi nem állt meg teljesen, hanem széles ívben balra fordult egy simább útfelületre és azonnal gyorsított. Kint voltak az úton.
Chyna úgy emlékezett, hogy a következő útkereszteződés már a 29-es állami út lesz, ahonnét előző délután ők is lekanyarodtak Laurával. Közben csak a közeli szőlőskertekbe lehetett lefordulni róla. Nem valószínű, hogy a férfi máshova is belátogat, hogy
lemészároljon más, gyanútlanul alvó családokat is. Már lassan hajnalodott.
A lány felkattintotta a lámpát, és gyér fénykör vetült az ágyra.
Igyekezett nem nézni a holttestre, pedig eltakarta a lepedő, amelybe bebugyolálták. Ha túlságosan sokat gondol Laurára, hatalmába kerítik a sötét gondolatok. Neki most tiszta fejre és minden energiájára szüksége volt, ha életben akart maradni.
Bár nem találta valószínűnek, hogy a késnél jobb fegyvert talál, nem veszíthetett semmit, ha mégis körülnéz. Mivel a gyilkosnak hangtompítós pisztolya is volt, vélhetően más fegyvert is tart valahol a lakóautóban.
Az éjjeliszekrénynek két fiókja volt. A felsőben néhány gézpárnát talált, egy zöld és egy kék mosogatószivacsot, egy kis műanyag flakont valami tiszta folyadékkal, egy tekercs sebtapaszt, egy fésűt, egy teknőc nyelű hajkefét, egy fél tubus izomlazító zselét, egy tele palack aloé verás testápolót, egy hegyes, sárga műanyag nyelű fogót és végül egy ollót.
Némely dologról sejtette, mire használta a férfi, másokról viszont egyszerűen nem akarta tudni. Némelyik nő, akiket idehozott, minden bizonnyal még élt, amikor az ágyra tette őket.
Az ollón gondolkozott egy darabig. De a konyhakés hatásosabb fegyver, ha a szükség úgy hozza.
Az alsó fiókban egy műanyag dobozt talált, amilyet a horgászok használnak. Amikor kinyitotta, egy varrókészletet talált, számos cérnaspulnival, tűpárnával, egy levélnyi tűvel, tűbefűző alkalmatossággal, gazdag gombválasztékkal és más holmival. Nem találta őket használhatónak, így visszatette.
Amikor felállt, észrevette, hogy az ágy feletti ablakot belülről furnír lap borítja. Néhány helyen a lap és az ablakkeret közé szorult a függöny egy-egy darabja.
Kintről úgy néz ki, mintha csak a függöny volna elhúzva. Ha valaki, aki itt van a szobában, ki is szabadul a kötelékeiből, nem tudja kinyitni az ablakot, hogy jelezzen az elhaladó járműveknek, és segítséget kérjen.
Mivel más bútor nem volt a szobában, Chyna csak a szekrényben kereshetett még fegyvert, vagy más, fegyvernek használható tárgyat. Megkerülte az ágyat és odament a műbőr harmonika ajtóhoz.
Amikor elhúzta, egy halott férfit talált mögötte a szekrényben.
Chyna rémülten hátra tántorodott. Nekihátrált az ágynak, majdnem rázuhant Laurára, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát, ám a kést a padlóra ejtette.
A szekrény hátulját acéllapokkal erősítették a kocsi vázához, az acéllapokra pedig két gyűrűt hegesztettek. Ezekhez volt erősítve a halott férfi csuklója, így függött kitárt karral,
mint akit keresztre feszítettek. Lába is úgy helyezkedett el, mint Krisztusé - de nem egymáshoz szögezve, hanem egy másik karikához rögzítve, amelyet a padlóhoz hegesztettek.
Fiatalember volt - tizenhét, tizennyolc éves, húsz bizonyosan nem. Mindössze egy fehér alsónadrág volt rajta, sápadt testén csúnya verésnyomok. A feje nem a mellére lógott, hanem oldalra bukott, bal halántéka bal bicepszén nyugodott. Haja sűrű volt, göndör és fekete. Szemhéját zöld cérnával szorosan összevarrták. Felső és alsó ajkán két-két gomb éktelenkedett, ezeket sárga cérna rögzítette egymáshoz.
Chyna azon kapta magát, hogy Istenhez beszél. Összefüggéstelen blabla volt ez, a hangsúlya esdeklő. Fogát összeszorította, hogy lenyelje a szavakat, de valószínűtlennek tűnt, hogy elhallatszottak volna a kocsi elejéig a motorzúgásban és a nagy kerekek suhogása közben.
Visszahúzta a műbőr ajtót. A mágneszár úgy csattant, mintha csont pattant volna el.
A tankönyvekben soha nem talált az erőszakos szociopata viselkedésről olyan érzékletes leírást, hogy ettől egy sarokba húzódott volna, a padlóra rogyjon és felhúzott lábát apatikusan magához szorítsa. Most pontosan ezt csinálta - a szekrénytől legtávolabb eső sarokban.
Úrrá kellett lennie magán, méghozzá gyorsan; kapkodó légzésével kezdte. Mély lélegzeteket igyekezett venni, tüdeje majd' szétrobbant, mégis fulladozott. Minél mélyebbeket lélegzett, annál jobban szédült. Perifériás látása sötétbe burkolózott, mintha egy alagútba került volna a lakóautóban.
Azt magyarázta magának, hogy a fiatalember a szekrényben már halott volt, amikor a gyilkos munkához látott rajta a varrókészletével. Vagy ha nem, akkor legalábbis eszméletlen. Aztán megpróbált egyáltalán nem gondolni rá, mert ettől csak egyre szűkebbé vált az alagút, a hálófülke még távolibbnak, még sötétebbnek tűnt, mint valaha.
Arcát a tenyerébe temette, a keze hideg volt, de az arca még hidegebbnek tűnt. Chyna nem értette, miért, de hirtelen anyjának arca jutott eszébe, olyan tisztán látta maga előtt, mint egy fényképet. Aztán megértette, miért.
Chyna anyja számára az erőszak lehetősége romantikus, izgató dolog volt. Egy darabig egy oaklandi kommunában éltek, ahol mindenki a jobb világról beszélt, a felnőttek éjszakánként a konyha asztal köré gyűltek, itták a bort, szívták a hasist, és arról vitatkoztak, hogy lehetne a leghatékonyabban lerombolni a gyűlölt rendszert, kitárgyalták a stratégiát, mintha csak társasjátékot játszottak volna. Felrobbantani a hidakat, alaguta-
kat, tönkretenni a szállítást; megrongálni a telefonközpontokat; fölégetni a húsüzemeket, hogy véget vessenek az állatok brutális kizsákmányolásának. Bonyolult bankrablásokat eszeltek ki, páncélautók elleni támadásokat, hogy az akcióikat finanszírozhassák. A békéhez, szabadsághoz és igazsághoz vezető út náluk mindig tele volt robbanások krátereivel, számtalan halottal. Oakland után Chyna az anyjával hetekig kóborolt, majd ismét kikötött Key Westben régi barátjuknál, Jim Woltznál, a narkó- és fegyverkereskedőnél. A férfi tengerre néző háza alatt egy bunker volt, itt tartotta kétszáz fegyverből álló magángyűjteményét. Chyna anyja szép nő volt, még akkor is, amikor a depresszió kínozta, s zöld szeme elszürkült, és szomorú lett önmaga számára is megmagyarázhatatlan kínjaitól. De az oaklandi asztal mellett, vagy lent a Key West-i bunkerben -vagy mindig, ha Jim Woltz-cal lehetett - porcelán bőre áttetszőnek tűnt, az izgalomtól kipirult az arca, szabályosan gyönyörű lett, és egyfolytában mosolygott. A puszta gondolattól, hogy Bonnie-t játszhat az ő Clyde-ja mellett, arca úgy ragyogott, mint a floridai naplemente, smaragdzöld szeme pedig olyan vonzó és titokzatos lett, mint a Mexikói-öböl alkonyatkor.
Az erőszak gondolata lehet romantikus, de a valóság vér, csont, oszlás és por. A való-
ság most Laura az ágyon, a némává varrt fiatalember a műbőr ajtó mögött.
Chyna csak ült, hideg kezébe temetve még hidegebb arcát, és pontosan tudta, hogy soha nem lesz olyan izgatóan szép, mint az anyja.
Végül sikerült úrrá lennie a légzésén.
A lakóautó csak gurult tovább, amitől eszébe jutott az az éjszaka, amikor gyerekkorában elszundikált a vonaton, a buszon, az autó hátsó ülésén, s elringatta a kerekek zakatolása. Nem tudta, hova viszi épp az anyja, és ő arról álmodik, hogy olyan családban él, amilyet a tévében lehet látni - szigorú, de szívből szerető szülők között, vicces szomszédokkal, akik soha nem gonoszak, és egy engedelmes kutyával. De a kellemes álmok soha nem voltak hosszúak, Chyna legtöbbször rémálomból riadt föl, ismeretlen tájakat bámult az ablakból, és közben arra gondolt, bárcsak örökké úton maradnának. Az út békét ígért, a cél viszont kivétel nélkül poklot.
Ez az alkalom sem lesz más, mint a többi volt. Akárhova is mentek, Chyna nem akart odaérkezni. Közben ki akart szállni, hogy visszataláljon a jobb élethez, amelyért annyit harcolt az elmúlt tíz esztendőben.
Kijött a sarokból, hogy magához vegye a kést, amelyet elejtett, amikor meglátta a szekrényben lógó fiút. Aztán odament az éj-
jeliszekrényhez, és leoltotta a kis lámpát a falon.
Nem félt a sötétben a két halott társaságában. Csak az élők jelentettek rá veszélyt.
A lakóautó újból lassított, majd balra kanyarodott. Chyna megkapaszkodott a kocsi falában, nehogy elessen.
Nyilván kiértek a 29-es útra. Ha jobbra fordulnak, akkor a Napa-völgy felé mentek volna tovább, dél felé, Napa városába. Azt viszont nem tudta, milyen települések vannak észak felé St. Helénán és Calistogán kívül.
De a városok között is kell lenniük szőlőskerteknek, farmoknak, házaknak, gazdasági épületeknek. Bárhol is jut ki a kocsiból, rövid időn belül segítséget tud találni.
Vakon az ajtóhoz oldalazott, és megállt, kezét a kilincsen tartotta. Arra várt, hogy az ösztöne újból útba igazítsa. Egész élete olyan volt, mintha lándzsahegyeken egyensúlyozott volna, és egy különösen kemény éjszakán, még tizenkét éves korában rájött arra, hogy az ösztön nem más, mint Isten csendes hangja. Az ima mindig meghallgatásra talál, csak nagyon kell figyelni és el kell hinni a választ. Akkor azt írta a naplójába: „Isten nem kiabál; Ő csak suttog, és a suttogásban ott van a válasz."
Most is a suttogásra várt, és közben az összevert tetem járt az eszében a szekrény-
ben, amely nem lehetett régebben halott egy napnál, és Laurára gondolt, akinek még ki sem hűlt a teste a keskeny ágyon. Aztán Sarah-ra, Paulra, Laura bátyjára, Jackre és a feleségére, Ninára: hat gyilkosság egyetlen nap alatt. A pókevő tehát nem hétköznapi szociopata. A rendőrök és a kriminológusok nyelvén, akik az ilyenek felkutatására és megfékezésére szakosodtak, ez az ember most felgerjedt fázisba került. Égeti, hajtja a vágy... Chyna azonban, aki a pszichológusi diploma után kriminológiából akart doktorálni, még ha ezért újabb hat évig kell is pincérkednie, úgy érezte, hogy ez az ember nem egyszerűen csak begerjedt. Ez egy egyedi figura, akire csak részben illenek az aberráns lélektani jegyek, ez egy kegyetlen és megfékezhetetlen gyilkológép, idegen, mintha a földön kívülről jött volna. Chyna nem bízott benne, hogy meg tudja téveszteni, ha nem várja meg ösztönének sugallatát.
Úgy emlékezett, hogy a kocsiban van egy nagy visszapillantó tükör, amikor ott ült egy rövid ideig a volánnál. A kocsinak nem volt hátsó ablaka, tehát a tükör csak arra szolgál, hogy a sofőr szemmel tarthassa a hallt és az étkezőt. Ellát vele egészen a kocsi végéig, és ha ördöge van, éppen akkor néz a tükörbe, amikor Chyna kinyitja az ajtót és kilép.
Amikor Chyna megfelelőnek érezte a pillanatot, kinyitotta az ajtót.
 Éjjel: a folyosón nem égtek a lámpák.
Az ebédlőasztal felett azonban égett, mint az előbb is. A jármű elejében pedig a műszerfal zöld fényt árasztott - a szélvédő mögött a reflektorok ezért kardként hasítottak bele az éjszakába.
Miután elhaladt a mosdó előtt, és kilépett a biztonságot jelentő sötétségből, lekuporodott az étkezősarok padjának támlája mögé. Onnan figyelte a sofőr tarkóját, amely alig hat méternyire volt tőle.
Olyan közelinek látta - és most először: kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek.
Ennek ellenére Chyna nem volt olyan bolond, hogy előrelopakodjék és rátámadjon, míg a volánnál ül. Ha a férfi meghallja, vagy észreveszi a visszapillantó tükörben, félreránthatja a volánt, vagy a fékbe tapos, amitől Chyna előrezuhan, s az a vadállat kényelmesen végezni tud vele, mielőtt a lány elérhetné a hátsó ajtót - vagy felé pördül a forgószéken és lelövi.
Az ajtó, amelyen át a gyilkos a kocsiba hozta Laurát, ott volt közvetlenül Chyna balján. A lány a padlón ült, lábát a lépcső mélyedésébe lógatta, a sofőr pillantásától az étkező padjának támlája védte.
Maga mellé tette a konyhakést. Ha ki próbál ugrani, vélhetően elesik és gurul a bitumenen - közben könnyen megsebezheti magát, ha a kés közben a kezében van.
De Chynának nem állt szándékában kiug-rani, míg a sofőr le nem állítja a kocsit egy útkereszteződésben, vagy egy kanyar előtt nem lassít le jelentősen. Nem akarta kockáztatni, hogy eltöri a lábát, vagy esés közben elveszti az eszméletét, hiszen így nem tudna elmenekülni az útról.
Az iránt semmi kétsége nem volt, hogy a férfi észre fogja venni, ha megpróbál menekülni. Meghallja az ajtó nyílását, a nyitott ajtón befütyülő szelet, és meglátja a visszapillantó tükörben. A lány mögött becsapódó ajtót pedig mindenképpen meghallja, és rájön, hogy nem volt egyedül a hullagyűjteményével, mire lekanyarodik az útról és rémülten megvizsgálja a dolgot.
Lehet, hogy nem is lesz rémült, sőt. Valószínűbb, hogy módszeresen, gépies hatékonysággal kutatni kezd. Ez a fickó a helyzet ura akar lenni, és Chyna elképzelni sem tudta, hogy valaha pánikba esik.
A lakóautó lassított, mire Chyna szívverése felgyorsult. Miközben a sofőr tovább fékezett, Chyna felguggolt és kezét az ajtó kilincsére tette.
Teljesen megálltak, a lány lenyomta a kilincset, de az ajtó nem engedett. Hangtalanul ismét lenyomta - de hiába.
Nem talált tolózárat, csak egy kulcslyukat.
Eszébe jutott a csörgés, amit a hálószobából hallott, amikor a pókevő hátrajött, és be-
csukta az ajtót. Minden bizonnyal kulcscsörgés volt.
Lehet, hogy gyárilag szereltek az ajtóra zárat, nehogy a gyerekek útközben kiessenek. De az is lehet, hogy az őrült gyilkos szerelte rá, nehogy valami betörő véletlenül rábukkanjon az összevarrt ajkú vagy megbilincselt hullákra, amelyek véletlenül a kocsiban vannak. Nyilván óvatosnak kell lennie, ha hullák vannak a hálófülkéjében.
A lakóautó áthajtott az útkereszteződésen és gyorsan fokozta a sebességét.
Chynának tudnia kellett volna, hogy nem lesz könnyű a menekülés.
Leült, nekitámaszkodott az étkezőfülke oldalának, tekintetét az ajtóra szegezte, és vadul járt az agya.
Még az elején látta, amikor végigment a kocsin, hogy a másik oldalon is van egy ajtó, nem sokkal az utasülés mögött. A legtöbb lakóautónak két ajtaja van, ennek a ritka modellnek azonban három volt. Chyna azonban nem merte megkockáztatni, hogy előre oson, pontosan ugyanazért, amiért nem támadt a férfira: mert közben észreveheti, félrerántja a volánt, hogy elessen, és végez vele, mielőtt fel tudna állni.
Egyelőre Chynának egyetlen előnye volt. A gyilkos nem tudja, hogy itt van a kocsiban.
Ha nem tudja kinyitni az ajtót, hogy ki-ugorjon útközben, akkor meg kell ölnie a fic-
kót, itt kell kivárnia, míg hátra nem jön, akkor meglepi, belemártja a kést, és az első ajtón át el tud menekülni. Néhány perce még kész volt megölni a férfit, újból rá fogja tudni hangolni magát a dologra.
A motor remegését egyre erősebben lehetett érezni a padlón keresztül, Chyna ülepe elzsibbadt. Jó lett volna, ha teljesen elzsibbad, mert hiába volt a padlón szőnyeg, a farkcsontja már sajgott. Próbálta váltogatni a súlypontját, előre dőlt, aztán hátra; de egyik póz sem enyhítette a fájdalmat pár másodpercnél tovább. A sajgás feláradt a derekához, majd az enyhe kellemetlenség egyre komolyabb fájdalommá alakult.
Húsz perc telt el így, félóra, negyven perc, egy óra, sőt több, és csak úgy bírta elviselni a szenvedést, hogy elképzelt minden lehetséges menekülési módot, miután a lakóautó megáll és a gyilkos kiszáll a volán mögül. Koncentrált. Átgondolta a dolgot. Kitervelt több ezer megoldást. Végül azonban mégsem bírt másra gondolni, csak a fájdalomra.
A kocsiban hűvös volt, és lent a lépcsőnyílásban végképp nem volt fűtés. A motor rezgése áthatolt a cipője talpán, sarka, talpa remegett. Megmozgatta a lábujjait, mert attól félt, hogy sajgó lába, megmerevedő lábikrájának izmai görcsbe rándulnak, épp az utolsó pillanatban.
A kétségbeesés határán valami furcsa eufória fogta el, amikor ezt gondolta: Ne törődj a fájdalommal! Ne törődj az igazsággal! Most csak egy kényelmes székre gondolj, amely a feneked dédelgeti, ülj nyugodtan, míg át nem melegszik a lábad újra, és ha úgy gondolod, utána akár meg is halhatsz.
A hosszúra nyúlt tétlenség nemcsak fizikailag készítette ki, hanem depressziót váltott ki belőle. Még a házban, amikor először meghallotta a behatolót, még mielőtt az belépett volna a szobába, Chyna már tudta, hogy a biztonság kulcsa a mozgásban van. Most viszont már az érzelmi biztonsága függött a mozgástól, a változatosságtól. De a körülmények mozdulatlanságra kényszerítették. Túl sok ideje volt gondolkodni - és túlságosan sok nyugtalanító gondolat kavar-gott a fejében.
Olyan állapotba került, hogy kibuggyantak a könnyei - amikor rájött, hogy igazából nem is a fenekétől, a derekától vagy a hidegtől lüktető lábától szenved. A fájdalom a szívében volt, hogy magába kell fojtania a fájdalmat azóta, hogy Pault és Sarah-t holtan találta, mióta megütötte orrát az ondó enyhén ammóniás szaga Laura szobájában és amikor megpillantotta a csillogó bilincseket a barátnője végtagjain. A fizikai fájdalom csak ürügy volt arra, hogy sírhasson.
Legszívesebben elsírta volna magát, ha eszébe jut Paul, Sarah és Laura, s az egész ostoba sorsú emberiség, és az a tény, hogy a keményen kiharcolt remény igen gyakran torkollik rémálomba. Hányszor, de hányszor feltette már a kérdést Istennek: miért, miért, miért, miért, miért?
Olyan egyszerű volna megadnia magát a könnyeknek, olyan megnyugtató. Ám ha zokog, a lakóautó megáll, a gyilkos hátrajön és megtalálja a lépcsőn ülve. Összeveri, berángatja a hálófülkébe, megerőszakolja az ágyon halott barátnője mellett. Iszonyatos dolog volna ez, de legalább gyorsan végetérne. Egyszer s mindenkorra. A férfi örökre megszabadítaná a késztetéstől, hogy mindennek rákérdezzen az okára. Attól a kíntól, hogy újra meg újra átzuhanjon a remény törékeny padlóján, és elsüllyedjen az oly jól ismert kétségbeesésben.
Hosszú ideje tudta már, talán nyolcadik születésnapja óta, amikor megismerkedett az izgatott palmetto csótánnyal, hogy az áldozattá válás nagyon gyakran az ember saját választásától függ. Gyerekként nem tudta ezt megfogalmazni, mint ahogy azt sem értette, miért választja olyan sok ember önként a szenvedést. Később azonban megtudta, hogy létezik öngyűlölet, mazohizmus, gyengeség.
Nem minden szenvedés származik a sors kezétől, hanem a hívásunkra érkezik.
Mindig harcolt az áldozattá válás ellen, megpróbált ellenállni és harcolni, belekapaszkodni a reménybe, az emberi méltóságba, a jövőbe vetett hitbe. De áldozatnak lenni csábító dolog, az ember megszabadulhat a felelősségtől és a törődéstől: a félelem beletörődéssé válik, a kudarc nem bűntudatot gerjeszt, hanem ehelyett kényelmes önsajná-latot.
Most már megingott és remegett az érzelmek kötelén, nem tudta, képes lesz-e egyensúlyozni, vagy inkább hagyja el magát, és zuhanjon le.
A lakóautó újból lelassított. Most jobb felé kanyarodtak. Lehet, hogy lekanyarodnak az útról és megállnak.
Chyna ismét az ajtóval próbálkozott. Jól tudta, hogy be van zárva, mégis lenyomta a kilincset, mert minden beletörődése ellenére képtelen volt csak úgy föladni.
Ahogy kapaszkodtak az emelkedőn, a sebességük egyre csökkent.
Legszívesebben felszisszent volna a lábikráját és a combját görcsbe rántó fájdalomtól, de örült, hogy végre felemelkedhet a fenekéről, de így is csak annyira emelhette fel a fejét, hogy kilásson az étkező padja mögül.
A gyilkos tarkója gyűlöletes látványt nyújtott, és Chynában újból szétáradt a düh. Abban a koponyában az agy tele van perverz gondolatokkal. Dühítő volt a tudat, hogy ez
az ember élhet, míg Laura halott. Hogy itt ül és dagonyázik véres emlékeiben, s az áldozatok könyörgése zeneként hat füleire. Hogy ő gyönyörködhet a naplementében, az őszibarack ízében, vagy a virágok illatában. Chyna szemében ennek az embernek a tarkója olyan volt, mint egy rovar kitinpáncélja, azt is érezte, hogy ha valaha meg kell ezt az embert érintenie, a keze hideg, kemény felülettel találkozik.
A szélvédőn túl, az emelkedő tetején egy bizonytalan körvonalú építmény körvonalait pillantotta meg. Néhány higanygőz ostorlámpa árasztott hideg, kékes fényt.
Chyna ott guggolt az étkezőpad mögött.
Kezébe vette a kést.
Felértek az emelkedő tetejére. Újból egyenes lett az út. De a kocsi egyre csak lassított.
A lány megfordult, és leereszkedett a lépcsőre. Bal lába az alsó lépcsőn volt, jobbja pedig a magasabbikon. Hátát a bezárt ajtónak feszítette, így kuporgott a sötétben, kívül a lámpa fénykörén. Kész volt rá, hogy elrugaszkodjék, és a gyilkosra vesse magát, ha a férfi hátra jönne.
A légfék felsóhajtott, majd egy végső szisszenéssel a lakóautó megállt.
Bárhol is vannak, a közelben embereknek kell lennie. Akik Chyna segítségére lehetnek.
De ha sikoltozni kezd, vajon annyira közelben vannak-e, hogy meg is hallják?
Ha meg is hallják, nem érnek időben ide. Elsőként a gyilkos jelenik meg, pisztollyal a kézben.
Különben is lehet, hogy csak egy út menti pihenőben vannak, ami nem más, mint egy parkoló, néhány asztallal, mosdóval és tűzrakást tiltó táblával. Lehet, hogy a gyilkos a vécére akar menni, akár odakint, akár itt a lakóautóban. Ezen a kései órán, hajnali három óra múlt, könnyen lehet, hogy ők az egyetlen jármű a közelben. Nyugodtan rekedtre sikoltozhatja magát, mégse jön senki a segítségére.
A motor leállt.
Csend volt, a padló remegése megszűnt.
A kocsi mozdulatlan volt, Chyna viszont remegett. Már elmúlt a depressziója. A gyomra összerándult. Újból félt. Életben akart maradni.
Szerette volna, ha a gyilkos kiszáll, és esélyt ad neki a menekülésre, de azt gyanította, hogy a férfi itt fog vécére menni és nem odakint. így viszont el kell mennie mellette. Ha pedig nem tud megszökni, akkor... akkor a késére kell hagyatkoznia.
Hirtelen egy őrült gondolata támadt: vajon mi jön ki majd a gyilkosból, ha belemártja a kését - vér-e, vagy valami ragacs, mint amikor széttapos az ember egy rovart.
Arra számított, hogy a mocsadék megmozdul, várta a nehéz léptek döngését a vékony fémpadlón. De csend volt. Lehet, hogy a férfi nyújtózkodik, a vállát, tarkóját masszírozza.
Vagy talán már meg is pillantotta volna a visszapillantó tükörben sápadt arcát az étkező asztal felett égő lámpa gyér fényében? Nesztelenül kimászik az ülésből és hátralopakodik, mert a férfi biztosan tudja, hol nyi-korog a padló, és kikerüli azokat a helyeket. Hirtelen ott magasodik fölötte, aztán közvetlen közelről lelövi. Belelő az arcába.
Chyna felpillantott, aztán balra, majd a fülke vége felé. Magát a lámpát nem látta az asztal fölött, csak az izzását. Azon törte a fejét, vajon a lámpa fénye figyelmezteti-e előre a gyilkosra, vagy az hirtelen ott fog állni előtte, és már lő is?

4.

 A férfi megszállottan hiszi: élni csak úgy érdemes, ha a végsőkig kiélvez minden pillanatot. A végsőkig...
A volán mögött ülve behunyja a szemét és megmasszírozza a halántékát.
Nem próbál megszabadulni a fájdalomtól. Magától jött, és időben el is fog múlni. Soha nem szed fájdalomcsillapítókat és hasonló szemeteket.
Inkább megpróbálja kiélvezni a fájdalmat, amennyire csak lehet. Ujjbegyével rálel egy különösen sajgó pontra a harmadik nyakcsigolyánál, és addig nyomja, míg a fájdalomtól csillagokat nem lát csukott szemhéja mögött; mint valami tűzijáték egy színtelen világban.
Jó... Nagyon jó...
A fájdalom része az életnek. Ha valaki tudatában van ennek, meglepő élvezetet talál a szenvedésben. Ennél is fontosabb azonban, hogy ha kapcsolatot létesít saját fájdalmával, annál nagyobb élvezetet talál a másoknak okozott fájdalomban.
Két csigolyával lejjebb egy még érzékenyebb pontot talál: egy begyulladt izom, vagy ínköteget. Fantasztikus kis pont ez, mint egy
kapcsoló, amelyet ha megnyomnak, a fájdalom szétárad a vállában és az egész tri-cepszben. Először finoman érintette csak meg, csendesen felnyögött, míg az édes agóniától össze nem szorítja a fogait.
A végsőkig!
Nem akar örökké élni. Véges, ennél fogva értékes a számára kimért idő - épp ezért nem szabad elfecsérelni.
Nem hisz a reinkarnációban, sem semmiféle halál utáni létben, amit a nagy vallások ígérnek. Igaz, néha úgy érzi, hogy valami roppant fontos megvilágosodás felé közeledik. Hajlandó elgondolkozni a lehetőségen, hogy létezik halhatatlan lélek, és hogy saját lelke egy szép napon felmagasztosul. De ha ezt eléri, akkor ezt bátor tettei révén kapja meg, és nem valami isteni kegyelem útján. Tehát ha istenné válik, ez az átlényegülés pusztán azért következik be, mert ő már úgy él, mint egy isten - félelem, lelkifurdalás, korlátok nélkül, totálisan kihegyezett érzékekkel.
Mindenki érzi egy rózsa illatát, és élvezni is tudja. Ő azonban már kitanulta, hogy érezze a pusztítás gyönyörét, amikor a markában összeroppan a virág. Ha most volna egy rózsája és beleharapna a szirmaiba, akkor nem csupán magát a rózsa ízét, hanem a vörösségének ízét is képes volna érezni. Ugyanígy érezné a boglárka sárgáját, vagy a jácint kék-
jét is. De érezné rajta a méhet is, amely összemászkálta a virágot, hogy beporozza, a talajt, amelyben a virág nő, de a szelet is, amely nyáron, növekedés közben cirógatta.
Soha nem találkozott még senkivel, aki értené ezt az intenzitást, amellyel ő megtapasztalja a világot, vagy azt az erősebb intenzitást, amelyre vágyik. A segítségével talán majd Ariel egy nap meg fogja érteni. De egyelőre a kislány még túl éretlen ehhez, természetesen.
Még egy utolsó nyomás a nyakán. Fájdalom. Sóhaj.
Az utasülésről fölemeli az összehajtogatott esőkabátot. Az eső még nem esik, de muszáj valamivel eltakarnia vérrel befreccsent ruháját, mielőtt belépne.
Nyugodtan átöltözhetett volna, mielőtt eljött volna Templetonéktól, de élvezi ezeket a ruhákat magán. A patina felizgatja.
Kiszáll a sofőrülésből, megáll mögötte, és magára húzza a kabátot.
Templetonéknál megmosta a kezét, bár jobb szerette volna, ha véres marad. De a kezét nehezebb volna elrejteni, nem fedné el, mint a kabát.
Kesztyűt ugyanis soha nem visel. Ezzel elismerné, hogy fél a felelősségrevonástól, ami nem így van.
Bár az ujjlenyomata megvan az állami és a szövetségi nyilvántartásban is, de a helyszí-
nen hagyott ujjlenyomatok soha nem illenek azokhoz, amelyek az ő neve alatt szerepelnek. Mint mindenütt a világon, a rendőri szervezetek itt is imádják a számítógépet. Az ujjlenyomatok egy digitalizált adatbankba kerülnek, hogy minél gyorsabban azonosítani lehessen őket. Az elektronikus nyilvántartást pedig sokkal könnyebben manipulálni lehet, mint a hagyományost, mert a munkát messziről is el lehet végezni. Nem kell betörni egy szigorúan őrzött létesítménybe, hanem az ember szellemként behatolhat a gépek révén a rendszerbe a földrész másik pontjáról. Intelligenciája, tehetsége és kapcsolatai révén meg tudta piszkálni a nyilvántartást.
Ha kesztyűt viselne, akár a legvékonyabb sebész gumikesztyűt is, az is elviselhetetlen gátat jelentene az érzékeinek. Élvezi, ahogy a keze puhán siklik egy női comb pelyhes, szőke szőrzetén, ahogy a tenyere megborzong a sima bőrön támadt libabőrtől. Aztán a bőr melege is vad gyönyört okoz, mint ahogy az is, amikor ez a melegség lassan kihűl. Amikor öl, abszolút elengedhetetlennek érzi, hogy érezze a nedvességet.
A különböző nyilvántartásokban a neve alatt található ujjlenyomatok igazában egy fiatal haditengerészé, Bemard Petainé, aki sok-sok éve meghalt már egy hadgyakorlat közben Camp Pendletonban. Azokat a gya-
korta véres ujjnyomokat, amelyeket a helyszíneken találnak, nem lehet sem a katonai, sem az FBI, sem a gépjárművezetői nyilvántartásban található ujjlenyomatokhoz hasonlítani.
Végez az öltözködéssel, felhajtja az esőkabát gallérját és a kezére pillant. Három körme alatt szennyeződés van. Zsírnak vagy földnek lehet nézni. Senki nem fog gyanakodni másra.
Érzi a ruháján a vérszagot az esőkabát alatt is, másoknak azonban nincsenek ilyen kifinomult érzékszervei.
Ahogy elnézi a körme alatti piszkot, újra hallja a visítást, ezt az imádni való éji muzsikát, a Templeton-ház úgy rezonált tőle, mint egy koncertterem, amelyet senki más nem hallott, csak ő és a süket szőlőskert.
Csak ha egyszer sikerül tetten érniük, és a hatóságok újból leveszik az ujjlenyomatát, akkor jönnek rá, hogy becsapta a komputereket, és rájönnek, hogy az ő számlájára írható számos megoldatlan gyilkosság. Ez azonban nem érdekli. Soha nem kapják el élve, és nem fogják bíróság elé állítani. Ami pedig a nyilvánosságra kerül a tetteiről a halála után, az csak tovább fogja öregbíteni a hírnevét.
Mert ő Edgler Foreman Vess. A nevének betűiből egy sor erőt árasztó nevet lehet csinálni angolul, mert ez a nyelv hihetetlenül
tömör: GOD (isten), FEAR (félelem), DÉMON, SAVÉ (menekvés), RAGÉ (düh), ANGER (méreg), DRAGON (sárkány), SEED (mag), SEMEN (ondó), FREE (szabad). De születhetnek misztikus szavak is: DREAM (álom), LŐRE (mese), FOR-EVER (örökké), MARVEL (csoda). Néha egy mondatot súg haldokló áldozatai fülébe, amelyet ezekből a szavakból állított össze. Nagyon szereti ezt a mondatot, a mottójának tekinti: ISTEN FÉL TŐLEM.
Különben is érdektelen minden kérdés az ujjlenyomatokról és a bizonyítékokról, mert őt soha nem fogják elkapni. Harminchárom éves, hosszú évek óta élvezi így az életet, de még soha nem kerültek a közelébe sem.
Most kiveszi a pisztolyt a két ülés közötti kesztyűtartóból. Heckler & Koch P7-es.
Már korábban feltöltötte a 13 lövetes tárat. Lecsavarja róla a hangtompítót, mert nem tervezi, hogy újabb házba is ellátogasson. Különben is kiéghettek belőle a lamellák, amikor lőtt, így bizonyosan csökkent a hangtompító hatásossága és a fegyver pontossága.
Gyakran álmodozott arról, hogy mi volna, ha a lehetetlen bekövetkezne, ha szórakozása közben lepnék meg, és körülvenné a készenléti rendőrség kommandója. Felkészültsége és tapasztalata révén az összecsapás a végsőkig izgató volna.
Ha létezik titok Edgler Vess sikerei mögött, akkor az a hit, hogy egy sorsforduló nem rossz vagy jó, hogy minőségileg egyetlen tapasztalat sem lehet jobb a másiknál. Egy húsz millió dolláros lottónyeremény sem lehet kívánatosabb annál, hogy az embert bekerítik a rendőrök, és a hatóságokkal való összecsapás semmivel sem izgalmasabb, mint besöpörni azt a rengeteg pénzt. Egy tapasztalat nem gyakorol pozitív vagy negatív hatást az ember életére, csak a puszta ereje, élénksége, vadsága, és a tiszta érzékelés foka, amit kínál. Mindent a végsőkig.
Vess lerakja a hangtompítót a kardánbokszba.
A pisztolyt pedig az esőkabát jobb zsebébe csúsztatja.
Nem számít gondra. De nem megy sehova fegyvertelenül. Az ember soha nem lehet elég óvatos. És különben is gyakran váratlanul kínálkozik a lehetőség.
Áthajol a vezetőülésen, kiveszi a gyújtáskulcsot, és ellenőrzi, rendesen be van-e húzva a kézifék. Kinyitja az ajtót, és kiszáll a kocsiból.
Mind a nyolc kút önkiszolgáló volt a benzinkútnál. Ő a legtávolabbinál parkolt le, a szerviz útnál. Előbb be kell mennie az üzletbe fizetni, hogy a megjelölt kutat kinyissák neki.
Az éjszaka szinte lélegzett. Fent az égen erős szél hajtja a sűrű felhőket dél-kelet felé. A földközelben azonban csak enyhe, hűvös fuvallat szállt a kutak között, meglengetve a kabátot Vess lábainál. Az üzlet - egy alacsony téglaépület, alumínium tetővel és árukkal teli kirakatokkal - az örökzöldekkel teli emelkedő aljában áll. A szél ősi, magányos hangon susog a lombok között.
Kint a 101-es úton gyér a forgalom ebben a kései órában. Amikor egy kamion elhalad, olyan kiáltást hallat a szél, mintha egy Jura-kori dinoszaurusz volna.
Egy Pontiac Washington állambeli rendszámmal a belső szervizúton parkol, egy sárga nátriumlámpa fénykörében. A lakóautón kívül ez az egyetlen jármű a közelben. A hátsó lökhárítóján öntapadós matrica azzal hivalkodik, hogy A VILLANYSZERELŐK TUDJÁK, HOGY KELL DUGASZOLNI.
Az épület alumínium tetején vörös neon hirdeti, hogy NYITVA 24 ÓRÁN ÁT. A vörös ugyanolyan minőség, mint az elhaladó kamionok hangja az úton. Ebben a fényben olyan a férfi keze, mintha sosem mosta volna meg.
Miközben Vess a bejárat felé közeledik, feltárul az ajtó, és egy férfi lép ki rajta, aki egy nagy zacskó chipset visz a karján, a kezében pedig egy hatos csomag dobozos Co-
ca-Colát. Kövér fickó, hosszú barkóval és rozmár bajusszal.
Az égre pillant és megjegyzi: - Jön a vihar -, ahogy elsiet Vess mellett.
- Az jó - feleli Vess. Szereti a vihart. Imád esőben vezetni. Minél jobban zuhog az eső, annál jobb. Ahogy villámlik, ahogy elpattannak a fák a szélben és ahogy csúszik az út, mint a jég.
A rozmárbajszú fickó odaér a Pontiachoz.      
Vess belép az üzletbe, közben azon töri a fejét, mit csinál egy washingtoni villanyszerelő ebben az éjszakai órában Észak-Kaliforniában.
Elbűvöli, ahogy az emberek élete röviden keresztezi egymást, a találkozásban rejlő dráma lehetősége, amely vagy kiteljesedik, vagy sem. Egy ember megáll tankolni, burgonyaszirmot és Colát vesz, megjegyzést tesz az időjárásra egy idegennek - és megy tovább. Az idegen pedig könnyen követhetné azt az embert a kocsijához és kiloccsanthatná az agyát. Az idegen kockázatot vállalna, de csekély kockázatot; meglepően diszkréten végre lehetne hajtani a dolgot. Az ember élete vagy tele van misztikus értelemmel, vagy teljességgel értelmetlen. Vess képtelen volt eldönteni, melyikkel áll szemben.
Ha nem létezik sors, ki kéne találni.
A kis üzletben meleg van, tisztaság, és ragyogó világosság. Három szűk út vezet a pol-
cok között az ajtótól balra: megvan itt minden elképzelhető áru, gyógyszerek, lapok, könyvek, levelezőlapok, kabalák a visszapillantóra, konzervek az olyan utazóknak, mint Vess is, akik lakóautóval keltek útra. Hátul a fal mellett a hűtők tele voltak sörrel, üdítőkkel, mellettük jégkrémes pult. A bejárattól jobbra áll a pénztár pult, amely elválasztja a gazdasági területet a tulajdonképpeni üzlettől.
Két férfi alkalmazott van szolgálatban. Manapság senki nem dolgozik egyedül éjszaka ilyen helyen - és okkal.
A fickó a kasszában vörös hajú, harmincas, szeplős alak, öt centis anyajeggyel a homlokán. A formája olyan, mint egy anyaméhben kuporgó magzat, mintha azt akarná jelezni, hogy volt a férfinak egy ikertestvére, de meghalt, és holtában ráégett fivére homlokára.
A vörös egy papírfedelű könyvet olvas a pénztárban. Felpillant Vessre, szürke szeme tiszta, tekintete átható:
-Mivel szolgálhatok, uram?
- A hetes kútnál vagyok - feleli Vess.
A rádió egy countryt sugárzó állomásra állították. Alan Jackson énekel az éjszakai Montgomeryről, a szélről, és szegény Hank Williams kísértetéről.
- Mennyit kíván fizetni? - kérdezi a pénztáros.
- Ha tovább terhelném a hitelkártyámat, a Bank of America utánam küld valakit, és eltöreti a lábamat - mondja Vess és kicsap a pultra egy száz dollárost. - Úgy képzelem, hatvan dollárért elég lesz.
A dal, az anyajegy és a fickó szürke szemének látványa furcsa várakozást gerjeszt Vessben. Valami kivételes dolog fog történni.
-Még mindig a karácsonyt nyögi, mint mindenki, nem igaz? - kérdi a pénztáros és beüti a gépbe az összeget.
- A francba, én még jövő karácsonykor is ezt a karácsonyt fogom törleszteni.
A másik eladó egy bárszéken ül, egy kissé távolabb a pult mellett. Ő a könyveléssel és a leltárral foglalatoskodik - mindenesetre valami papírmunkát végez.
Vess korábban nem vette szemügyre ezt az embert, csak most ébred rá, hogy miatta érzi, hogy valami különleges dolog fog történni.
- Vihar lesz - mondja a másik eladó felé.
A férfi felpillant a papírjaiból. Húszas éveit taposhatja, ázsiai félvér fickó, és megdöbbentően jóképű. Nem is, több ennél. Hollófekete haj, aranysárga bőr, olajos fekete szemek, a tekintete mély, mint a feneketlen kút. Van valami finomság a kinézetében, valami szinte nőies jelleg - de nem egészen.
Ariel imádná. Epp az ő esete.
- Olyan hideg van, hogy még a hó is leeshet a hegyekben -jegyzi meg az ázsiai -, feltéve persze, ha arrafelé megy.
Kellemes, dallamosan csengő hangja biztosan elbűvölné Arielt. Félelmetes, lélegzetelállító.
A visszajárót kiszámoló pénztárosnak Vess ezt mondja:
- Várjon csak vele! Kell valami rágcsálnivalót is vennem. Mindjárt visszajövök, csak előbb megtankolok.
Gyorsan kijön az üzletből, mert fél, hogy megérzik az izgalmát, és megrémülnek.
Bár alig egy percet töltött csak odabent, az éjszaka hidegebbnek tűnik, mint mielőtt bement. Felfrissíti. Beszívja a fenyő illatát, mélyen letüdőzi a távoli dombok erdejének zöldségét. Érzi benne a közelgő eső illatát, a még le sem csapott villámok gerjesztette ózonét, a kis állatok rettegésének szagát, amelyek már rémülten menedék után néznek a vihar elől.

Miután Chyna megbizonyosodott róla, hogy a férfi kiszállt a lakóautóból, előreosont, de a konyhakést még most is maga elé tartotta.
Az ebédlő ablakain is el volt húzva a függöny, így tehát nem láthatta, mi van odakint.
Amikor előre ért, a szélvédőn át látta, hogy egy benzinkútnál vannak.
Fogalma sem volt, hol van a gyilkos. Alig egy perce ment csak el. Lehet, hogy odakint van, néhány lépésnyire az ajtótól.
Nem hallotta, hogy letekerte volna a tank kupakját, és nem hallotta, hogy a csőbe helyezte volna a benzinadagolót. De ahogy a kúthoz álltak, az már elárulta, hogy a tanksapka a kocsi jobb oldalán lehet, tehát a férfi nyilván arrafelé lehet.
Chyna félt kiszállni, mert nem tudta, merre van a gyilkos. Ám legalább ugyanennyire félt a kocsiban is. Becsusszant a volán mögé. A lámpák nem világítottak, a műszerfal is sötét volt, de annyi fény áradt a háta mögül az étkező lámpájából, hogy tökéletesen látható lett volna kívülről.
A szomszédos kúttól épp elhajtott egy Pontiac. Helyzetjelzőjének fénye gyorsan beolvadt a sötétbe.
Most már csak a lakóautó maradt a kút-nál.
A slusszkulcs nem volt a helyén. Különben sem próbált volna elhajtani. Ez csak a szőlőben merült fel benne, amikor nem volt a közelben segítség. Itt nyilván vannak eladók -és bárki lekanyarodhat az útról a következő pillanatban.
Résnyire nyitotta az ajtót, felszisszent, milyen nagyot nyikordult, amikor pedig kiug-
rott, megbotlott. A kés kiesett a kezéből, nagyot csattant a kövön és messze repült.
Chyna úgy pattant talpra, hogy szinte várta, hogy a gyilkos a következő pillanatban ráveti magát. Előbb jobbra, aztán balra fordult, kezét szánalmasan maga elé emelte védekezésül. De a pókevő nem volt sehol.
Becsukta az ajtót, körültapogatózott a kés után - és megdermedt, amikor egy férfi kilépett az üzletből tőle tizenöt-húsz méternyire. Hosszú kabát volt rajta, de a lánynak hirtelen eszébe jutott, hogy suhogást hallott, mielőtt a gyilkos kiszállt volna, és azonnal tudta.
Csak a legközelebbi kút mögé rejtőzhetett volna, de az legalább tíz méterre volt, és jókora megvilágított térségen kellett volna áthaladnia. Különben is: a férfi érne oda előbb.
Ha pedig a lány megpróbálna a kocsi mögé kerülni, a férfi arra figyelne föl, és nyilván szöget ütne a fejébe, hogy miként került oda. A pszichózisába nyilván jó adag paranoia is vegyült, és azonnal arra gondolna, hogy ott volt vele a kocsiban. Tehát üldözőbe venné.
így aztán Chyna, amint meglátta a férfit, a flaszterre vetette magát. Abban bízott, hogy a közbeeső kutak eltakarják. Bekúszott a kocsi alá.
A gyilkos nem kiáltott föl, nem szaporázta meg a lépteit, tehát nem vette észre.
Chyna a búvóhelyéről figyelte, ahogy közeledik. Az erős fényben megismerte a fekete bakancsot, amelyet néhány órája a vendégszoba ágya alól is látott.
Tekintetével követte a férfit, aki megkerülte a kocsit, s átment a jobb oldalára, ahol a kút volt.
A flaszter hidege feszült Chyna combjához, hasához és a melléhez. Farmerén és gyapjú pulóverén keresztül is szabályosan kiszívta belőle testének melegét, és dideregni kezdett.
Hallotta, ahogy a gyilkos leemeli a helyéről a töltőt, és kinyitja a tanksapkát. Ugy képzelte, eltart néhány percig, míg megtelik ennek a behemótnak a tankja, ezért lassan elkezdett kikúszni a rejtekhelyéről a másik irányba.
Még mindig a földön hasalt, amikor hirtelen megpillantotta a kést. Kint a bitumenen. Három méterre az első lökhárítótól. A sárga fény megcsillant az élén.
Már kint volt, és épp felállni készült, amikor meghallotta a csizma sarkát a betonon. A kocsi alá pillantott, és látta, hogy a gyilkos minden bizonnyal rögzítette a kút csőrét, mert újból elindult.
A lány rémülten kúszott vissza ismét a kocsi alá. Most már hallotta, ahogy zubog a tankba a benzin.
A gyilkos előre ment a jobb oldalon, megkerülte a kocsi orrát és a volán felőli ajtóhoz ment. De nem nyitotta ki. Megdermedt. Majd a konyhakéshez ment, lehajolt és a kezébe vette.
Chyna visszafojtott lélegzettel figyelt, bár képtelenségnek tartotta, hogy a gyilkos a késből a jelenlétére tudna következtetni. Nem tudhatja, hogy a Templeton házból származik. Bár kétségtelenül furcsa dolog konyhakést találni egy benzinkút szervizút-ján, de kieshetett egy arra járó kocsiból is, ez tény. A gyilkos a késsel visszament a lakóautóhoz, felmászott, de az ajtót nyitva hagyta maga mögött.
Chyna hallotta a lépteket a feje fölött, amelyek olyan tompán döngtek, mint egy vudu dob. Amennyire meg tudta ítélni, a férfi az étkezőnél állhatott.
Vess nem az az ember, aki hajlamos mindenben előjeleket látni. Ha egy sólyom száll el éjfélkor a telihold előtt, abban nem érez semmi fenyegetőt, de biztatót sem. Ha fekete macska megy át előtte, vagy megreped egy tükör, amikor belenéz, vagy ha kétfejű borjú születéséről olvas az újságban - mindez nem ejti kétségbe. Meggyőződése, hogy ő saját sorsának kovácsa, és a spirituális transzcen-dencia - ha létezik ilyen - csupán a merész
tettek és az intenzíven megélt élet eredménye lehet.
Ezzel együtt elgondolkoztatja a jókora konyhakés. Totemmisztikus minőséget lát benne, egy szinte mágikus aurát. Óvatosan a konyha pultra helyezi, ahol a fény csillogva játszik az éles pengén.
Amikor felvette a földről, a penge hideg volt, de a nyelén még érezni lehetett a melegség nyomát, mintha csak a tenyerébe kívánkozott volna simulni.
Kísérletet is fog folytatni ezzel a furcsa késsel, hogy eldöntse, nem történik-e valami különleges, ha összeszabdal valakit vele. Egyelőre azonban nem nyújt a számára előnyt az előtte álló munkában.
Ott van a kabátja zsebében a Heckler & Koch P7-es, de rajta sem érzi, hogy megfelelő volna ebben a helyzetben.
A két fickó a pult mögött nem a nagyvárosi hadiállapotra rendezkedett be, viszont vélhetően felkészültek mindenre. Már Beverly Hills vagy Bel Air sem tekinthető biztonságosnak éjszaka, pedig ott vagyonos színészek és visszavonult futballsztárok élnek. Ezeknek a fickóknak biztosan van fegyverük, és tudják is használni őket. Tehát egy sokkal hatásosabb és ijesztőbb fegyverre van szüksége, ha el akar bánni velük.
A férfi kinyitja a faliszekrényt a tűzhely bal oldalán. Egy rövid csövű, pisztoly marko-
latú Mossberg vadászpuska lóg rugós rögzítőn az ajtó mögött. Kipattintja a helyéről, és a pultra fekteti.
A tizenkét töltény már ott lapul a tárban. Edgler Vess nem tagja az Amerikai Autós Szövetségnek, de azért ha úton van, felkészül minden eshetőségre.
A szekrényben ott van egy doboz vadászlőszer, a fedele nyitva, hogy könnyen hozzáférhető legyen. Belemarkol és kivesz néhányat a pultra a puska mellé, bár nem tartja valószínűnek, hogy szüksége volna rá.
Gyorsan kigombolja az esőkabátot, de nem veszi le. Jobb külső zsebéből átteszi a pisztolyt a belső zsebbe, ide rakja a pót töltényeket is.
A konyha fiókból kiemel egy kis polaroid kamerát. Ezt abba a zsebbe teszi, ahonnét az előbb kihúzta a Heckler & Koch P7-est. A tárcájából kivesz egy polaroid képet az ő különleges kincséről, a lányról, Arielról, és ugyanabba a zsebébe csúsztatja, ahová a kamerát tette.
Húsz centis pengéjű bicskájával, amely még ragad a Templeton-házbeli használattól, felmetszi belülről a kabát bal zsebét. Ha most valamit a zsebébe rakna, az egyenesen a padlóra hullana.
A puskát a nyitott kabát alá dugja és bal kezével megfogja. Hatásos az álca. A férfi nem hinné, hogy gyanús volna, ahogy kinéz.
Gyorsan hátramegy a hálófülkéig, majd előre, gyakorolja a járást. Szabadon mozog, a puska csöve nem ütődik közben a lába szárához.
És különben is bizton számíthat a pók nesztelen kecsességére a Templeton-ház-ból.
Az nem érdekli, hogy tönkre kell tennie az anyajegyes, szürke szemű fickó arcát, de arra vigyáznia kell, hogy a fiatal ázsiai úriember arca sértetlen maradjon. Szép fotóval szeretné meglepni Arielt.

Odafent a gyilkos valamit csinált az étkezőben. A padló többször is megnyikordult a talpa alatt, ahogy egyik lábáról a másikra helyezte át a testsúlyát.
Hacsak el nem húzza a függönyt, a gyilkos nem lát ki a kocsiból. Egy kis szerencsével Chyna most el tudna menekülni.
Számot vetett azzal is, hogy a jármű alatt marad, kivárja, míg a férfi megtankol és elhajt, és csak ezután megy be az üzletbe, hogy szóljon a rendőröknek.
Viszont a férfi megtalálta a konyhakést; ettől esetleg gondolkodóba esik. Bár a lány nem látta, miként következtethetne a gyilkos a késből a jelenlétére, mostanára már babonásan rettegett a férfitól, és úgy érezte, hogy
a férfi megtalálja, ha ott marad, ahol most van.
Chyna kimászott a kocsi alól, felguggolt, a nyitott ajtó felé pillantott, majd fel az ablak felé. A függöny el volt húzva.
Felbátorodva felállt, átvágott a szervizúton, beállt két kút közé. Hátranézett, de a gyilkos még mindig a lakóautóban maradt.
Belépett a megvilágított üzletbe, mint akit vonz a fény és a country zene. Látta a pult mögött a két eladót, szeretett volna szólni nekik, hogy hívják a rendőrséget, ám ekkor a háta mögött bezáródó üvegajtón át meglátta, hogy a gyilkos kiszáll a lakóautóból és az üzlet felé indul.
A férfi lefelé nézett, nem vette észre a lányt.
Chyna gyorsan ellépett az ajtótól.
A két férfi várakozva meredt rá.
Ha most mondja, hogy szóljanak a rendőröknek, biztos megkérdezik tőle, hogy miért, idő pedig nem volt csevegésre. Ehelyett így szólt: - Kérem, ne szóljanak neki, hogy itt vagyok! - és mielőtt a két férfi bármit mondhatott volna, elsietett tőlük az üzlet másik vége felé, ahol az áruk két méter magas gondolákban sorakoztak.
Alig húzódott le az egyik polc mögé, Chyna hallotta, hogy nyílik az ajtó és belép a gyilkos. A szél hörögve áradt be a férfival, majd az ajtó becsukódott.
 A vörös hajú pénztáros és az olajos fekete szemű, fiatal ázsiai úriember furcsán méregeti, mintha valami olyasmit tudnának róla, amit nem volna szabad, már-már azonnal előhúzná  a vadászpuskát  a kabátja  alól, amint belép az ajtón, hogy minden bevezetés nélkül végezzen velük. De azzal vigasztalja magát, hogy nyilván félreérti őket, hiszen csak kíváncsiak rá, végül is elég megdöbbentő jelenség. Az emberek gyakran megérzik a belőle sugárzó rendkívüli erőt, szinte tudják, hogy nagyobb léptekű életet él, mint ők. A partikon nagyon népszerű szokott lenni, a nők szabályosan ragadnak rá. Ezek az emberek is ugyanígy viszonyulnak hozzá. Különben is, ha azonnal kinyírná őket, minden szó nélkül, megtagadná magától az előjáték örömét.
Most már nem Alan Jackson énekel a rádióban, Vess a fülét hegyezi, aztán megszólal:
- Ez igen, hogy én mennyire szeretem ezt az Emmylou Harrist! Ki más tudná ilyen érzelmesen előadni ezt a nótát?
- Jó a nő - jegyzi meg a vörös hajú. Az előbb bőbeszédűbb volt. Most sokkal visszafogottabb.
Az ázsiai nem szól egy szót sem. Kifürkészhetetlen zen-arccal ül a csokoládékból, ropikból és chipsekből épített templomában.
- Szeretem, ha egy dal az otthon melegéről és a családról szól - jegyzi meg Vess.
- Szabadságon van? - kérdezi tőle a vörös hajú.
- Úgy van, barátom, állandó szabadságon. -Túlságosan fiatal volna a nyugdíjhoz.
- Úgy értem - magyarázza Vess -, hogy maga az élet egy vakáció, ha jobban megnézzük. Vadászgatok.
- Errefelé? Minek van most idénye? - kérdezi a vörös hajú.
Az ázsiai nem szól, de figyel. Levesz a polcról egy Síim Jimet, lehámozza róla a fóliát, de közben nem veszi le a tekintetét Vessről.
Egy másodpercig nem gyanítják, hogy mindketten halottak lesznek egy percen belül, ostoba gyanútlanságukon jól szórakozik Vess. Mert egészen szórakoztató a dolog, de tényleg, milyen drámai módon elkerekedik majd a szemük, amikor eldördül a vadászpuska!
Vess nem válaszol a pénztáros kérdésére, hanem ő is kérdez:
- Maga vadász?
- Én pecázom - feleli a vörös. -Engem az sose érdekelt - jegyzi meg
Vess.
- Nagyszerű érzés kint lenni a természetben egy kis csónakban a tavon, a békés vízen.
Vess megrázza a fejét.
-Nem lát semmit a szemükben.
A vörös hajú zavartan pislog.
- Kinek a szemében?
- Úgy értem, hiszen csak halak. Lapos a szemük, üveges a tekintetük. Jézusom!
-Én nem mondtam, hogy szépek volnának. De van-e jobb, mint a lazac vagy a pisztráng, amit saját kezűleg fogott?
Edgler Vess egy darabig a zenére figyel, hagyja, hadd vegye a két férfi jobban is szemügyre. A dal tényleg hat az érzelmeire. Érzi az utazás fájdalmas magányát, vágyik távol lévő kedvesére. Vess érzékeny ember.
Az ázsiai leharap egy darabot a Síim Jimből. Kecsesen rág, az állkapcsa alig mozog.
Vess eldönti magában, hogy a megkezdett csokit elviszi Arielnek. A kislány ott veheti a szájába, ahol az ázsiai tette. Ez az intim együttlét a szép ázsiaival lesz Vess ajándéka a lánynak.
-Alig várom már, hogy hazaérjek az én Arielemhez - mondja. - Ugye, milyen szép neve van?
- Az - feleli a vörös. -Illik is hozzá.
- A felesége? - kérdezi a vörös. A barátsá-gossága már nem olyan természetes, mint az előbb volt, amikor kinyitotta Vessnek a he-
tes kutat. Határozottan feszeng, de igyekszik nem mutatni.
Ideje megdöbbenteni őket, látni, miként reagálnak. Vajon leesik-e valamelyiküknek a tantusz, hogy balhé lesz?
- Nem - feleli Vess. - Nem szeretem, ha megbéklyóznak. Talán majd később. Egyébként Ariel csak tizenhat éves, még nem érett a dologra.
A két férfi nem tudja, mit mondjon. Ez az ember kétszer annyi idős, mint a lány. Egy tizenhat éves lány még gyerek. Sittre kerül miatta az ember.
Iszonyatos, de annál izgatóbb rizikót vállal. Bármikor beállíthat egy újabb vásárló, de ez is benne van a pakliban.
- Nincs nála szebb a földön - mondja Vess, és megnyalja a száját. - Úgy értem, Arielnél.
Előveszi a polaroid képet a kabátja zsebéből és a pultra dobja. A pénztáros szemügyre veszi.
- Tisztára egy angyal - folytatja Vess. - A bőre, mint a porcelán. Lélegzetelállító. Az embernek úgy zümmög tőle az ágyéka, mint egy Nagybőgő.
A pénztáros alig palástolt undorral a kút kijelzőjére pillant és megszólal: - A hatvan dollárja épp most folyt bele a tankjába.
- Ne értsen félre - mondja neki Vess. -Soha egy újjal sem értem hozzá - úgy. Bezár-
va tartom a pincémbe egy éve, ott bármikor megnézhetem, amikor csak akarom. Kivárom, míg a kis baba megérik, amikor még édesebb lesz.
Halszerű tekintettel bámulnak rá. Vess élvezi a zavarukat.
Aztán elmosolyodik, elneveti magát és azt mondja:
- Hé, jól átvertem magukat, mi?
Egyik férfi sem mosolyog vissza rá, majd a vörös hajú feszülten ezt mondja:
- Kíván még venni mást is, vagy adjam a visszajárót?
Vess a lehető legkomolyabb arckifejezését ölti magára. Már-már sikerül elpirulnia is.
- Bocs, nem akartam a lelkükbe gyalogolni. Nagy tréfamester vagyok. Imádom megviccelni az embereket.
- Nézze - szólal meg a vörös -, nekem van egy tizenhat éves lányom, én nem találok ebben semmi vicceset.
Vess azonban most már az ázsiaihoz beszél:
- Ha vadászni megyek, trófeát viszek haza magammal. Tudja, mint ahogy a matador is megkapja a bika farkát vagy fülét. Néha csak egy fénykép ez a trófea. Valami ajándék Arielnek. Magának biztos fog örülni.
Miközben beszél, felemeli a Mossberget a kabátja alatt, ami olyan most, mint egy halotti lepel, két kézre fogja és lelövi a vörös
hajú pénztárost a székéről, és egy rántással újratölti a puskát.
Az ázsiai. Oh, igen, hogy elkerekedik a szeme! ilyen tekintetre soha nem volna képes egy hal.
A kollégája még nem is zuhanna földre, amikor a mesésen szép szemű ázsiai keze a pult alá indul a pisztolyért.
- Ne tegye - szól rá Vess nyugodtan -, különben feldugom a seggébe az összes golyót!
De az ázsiai mégis előhúzza a pisztolyt, egy 38-as Smith & Wesson Chief s Special az, ezért Vess a pult fölé rántja a vadászpuskát és közvetlen közelről mellbe lövi, mert gyűlölné tönkretenni ezt a tökéletes arcot. A férfi a levegőbe repül, a revolver kirepül a kezéből, mielőtt elsüthetné.
A vörös visít.
Vess megkerüli a pultot és bemegy mögé.
A vörös, akit egy tizenhat éves lány vár haza, úgy fekszik, mintha csak a homlokán lévő magzat formájú anyajegyet utánozná, átöleli a térdét, ahogy fekszik az oldalán. A rádióban most Garth Brooks énekel. A pénztáros már egyszerre zokog és üvölt. Üvöltésétől megremeg a kirakat, a lövés döreje még mindig ott visszhangzik Vess fülében, és bármikor beléphet az üzletbe egy új vásárló is. A pillanat a végsőkig izgató.
Egy újabb lövés végez a pénztárossal.
Az ázsiai eszméletlen, és gyorsan közeleg a vég. Hál' Istennek az arca sértetlen maradt.
Mint amikor a zarándok térdet hajt a szent ereklye előtt, Vess fél térdre ereszkedik, épp amikor a haldoklóból kiszakad az utolsó lehelete. Olyan ez a hang, mint amikor zizzen egy rovar szárnya. Közel hajol és beszívja a másik ember lélegzetét, mélyen beszívja. Most már az övé az ázsiai szépsége, amelyet a Síim Jim illata ad át neki.
A Brooks dalt egy régi Johnny Cash nóta, a 'Boy Named Sue' követi, a butácska dal tönkreteszi a hangulatot. Vess kikapcsolja a rádiót.
Miközben újratölt, szemügyre veszi a pult mögötti területet, és észrevesz a falon egy sor kapcsolót. Mindegyik alatt felirat jelzi, mit szabályoz. Lekapcsolja a külső világítást, köztük a tetőn a vörös neont is, hogy 24 ÓRÁN ÁT NYITVA.
Amikor leoltja a helyiséget megvilágító neonokat is, az üzlet teljes sötétségbe borul. A hűtők vészjósló hideg fényt árasztanak a szigetelt üvegajtók mögül. A falon világító számlapos óra a Coors sört reklámozza, a pulton pedig a gégecsöves lámpa fénye a papírokra vetül, amelyekkel az ázsiai fiatalember foglalatoskodott.
Ennek ellenére a hely úgy néz ki, mintha bezártak volna. Nem valószínű, hogy bárki is lekanyarodna ide az útról.
Természetesen a megyei seriff emberei vagy a sztrádarendőrség járőre furcsának találhatja majd, hogy zárva van egy állítólag nonstop nyitva tartó üzlet, és idejön körülnézni. Tehát Vessnek nem szabad késlekednie a hátramaradt feladatokkal.

Chyna a hátát a polcnak vetve kuporgott a helyiség lehető legtávolabbi részében, úgy érezte, kizárólag csak őt világítják meg a hűtők fényei jobb kéz felől. A lövéseket követő csendben, majd miután a zene is abbamaradt, az volt az érzése, hogy a gyilkos biztosan meghallja szaggatott légzését. De képtelen volt erőt venni rajta, mint ahogy a rátörő remegésen is, olyan önkéntelen reakció volt ez, mint amikor a nyúl megérzi a farkas közelségét.
Talán a hűtők kompresszorának zúgása elég, hogy ne lepleződjön le. Szeretett volna kinézni a polcok mögül, de nem volt hozzá mersze. Az az őrült érzése támadt, hogy ha kinéz, szemtől szemben találja magát a pókevővel.
Azt hitte, nincs szörnyűbb, mint az a pillanat, amikor meglátta Paul és Sarah holttestét - később pedig Lauráét -, mégis képes volt fokozódni a rémálom. Most ott volt a helyiségben, amikor a gyilkosság történt, és nem csupán a halálsikolyokat hallotta, ha-
nem szinte a mellén érezte a becsapódó golyó erejét is.
Azt hitte, hogy a gyilkos ki akarta rabolni az üzletet, de ehhez nem kellett volna végeznie az eladókkal. A szükség egyébként sem játszhatott döntő szerepet a gyilkos elhatározásában. Egyszerűen azért ölt, mert élvezetet talált benne. Mert belejött. Fűtötte a késztetés.
Chyna úgy érezte, hogy az éjszaka csapdájában vergődik. Mintha lerobbant volna a kozmikus gépezet, beragadt volna a sebességváltója. A csillagok a helyükön rekedtek, soha többé nem lesz napfelkelte, és a jéggé fagyott égből valami rémületes hidegség árad.
Fény villant, mire Chyna védekezően a szeme elé kapta a kezét. Aztán rájött, hogy a villanás az üzlet másik végéből jött. Majd újból villant valami.

Edgler Vess nem vadász, ahogy a vörös hajú pénztárosnak mondta, hanem inkább műgyűjtő, aki egyedi képeket gyűjt, többségüket lelki szemeinek kamerájával örökíti meg, néha azonban a polaroid géppel. A nagyszerű szépség emléke nap mint nap eszébe jut, és csodálatossá teszi az álmait. A vaku villanása sokáig ott remeg az ázsiai eladó hatalmas szemében, mintha a lelke ott
rekedt volna a szaruhártya mögött, és szabadulni szeretett volna hűlő porhüvelyéből.
Egyszer Nevadában Vess megölt egy hihetetlen szép, húsz éves, barna lányt, akinek olyan volt az arca, hogy Claudia Schiffer és Kate Moss elbujdoshatott volna a láttán. Mielőtt módszeresen elpusztította volna a szépségét, hat fényképet készített róla. Fenyegetéssel még arra is rá tudta venni, hogy három képen mosolyogjon; ragyogó mosolya volt. Az emlékezetes epizódot követő három hónapban harminc naponként felvagdalta és megette a fotókat, amelyeken mosolygott, a képek elfogyasztásától vadul felizgult azon, hogy elpusztíthatta a szépségét. Érezte a lány mosolyát a gyomrában, a meleg sugárzást, és azonnal érezte, hogy ő maga is szebb lett ettől.
Már nem emlékszik a barna lány nevére. A nevek soha nem érdekelték különösebben.
Az ázsiai fiatalember neve azonban a segítségére lehet, ha majd beszámol a dologról Arielnek. Félreteszi a polaroid gépet, a hasára fordítja a halottat, és kiveszi a zsebéből a tárcáját.
A jogosítványt a gégecsöves lámpa fénypászmája alá tartja, és látja, hogy a férfi neve Thomas Fujimoto.
Vess azonnal eldönti, hogy Fujinak fogja hívni. Mint azt a hegyet.
Visszadugja a jogosítványt a tárcába, a tárcát pedig a férfi farzsebébe. Nem veszi el a halott pénzét. Nem nyúl a kasszához sem -csak azt a negyven dollárt veszi el, ami jár. Nem tolvaj ő.
Ahogy elkészült a három fénykép, most már csak Fujinak tett ígéretét kell megtartania, bizonyítania kell, hogy állja a szavát. Nehézkesen megy a dolog, mégis elszórakoztatja-
Most már csak a biztonsági rendszer marad hátra, amely megörökített mindent, amit tett. A bejárat fölött videokamera mered elő a falból, fókusza a pultra van beállítva.
Edgler Foreman Vess nem az az ember, aki szívesen látja viszont magát a tévéhíradóban. A végsőkig kiélni mindent képtelenség volna egy börtönben.

Chyna végül úrrá lett zihálásán, de a szíve olyan hevesen vert, hogy a látása is lüktetett, nyaki ütőerei rángatóztak, mintha áramot vezettek volna beléjük.
Ismét úgy érezte, hogy a menekülés kulcsa a mozgásban rejlik, kinézett a fénybe a hűtők előtti folyosóra. A gyilkost nem látta sehol, bár a szöszmötölését hallotta az üzlet másik végéből: olyan fürge neszezés volt ez, mint amikor egy patkány futkározik az őszi avaron.
Négykézláb, rémülettől görcsbe rándult gyomorral, kiosont a szűk folyosóra, és valami olyan tárgyat keresett a polcokon, amit fegyverként használhat. A konyhakés nélkül tehetetlennek érezte magát.
Az üzletben nem árultak kést. Fegyvernek legfeljebb kulcstartókat, körömcsipeszt, zsebfésűt, töltőceruzát, parfümös törlőkendőt, játékkártyát, vagy eldobható öngyújtókat használhatott volna.
Felnyúlt és levett a polcról egy öngyújtót. Fogalma sem volt, mire használhatná, há meg kell védenie magát, de éles kés híján a tüzet érezte lehetséges fegyvernek.
A mennyezeten hirtelen kigyulladtak a fénycsövek. A ragyogás megdermesztette Chynát.
Az üzlet másik vége felé pillantott. A gyilkost nem látta sehol, de a falra vetődő árnyéka hol hatalmasra duzzadt, hol pedig összezsugorodott, mint a viharlámpa körül csapkodó pillangóé.
Vess csak azért gyújtja föl a villanyt, hogy szemügyre vehesse az ajtó fölé szerelt videokamerát.
Természetesen az inkrimináló kazetta nem a kamerában van. Ha ilyen könnyű volna, akkor még a féleszű rablók is, akik benzinkutak és üzletek kirámolásából élnek, fel
tudnának állni egy székre, hogy kipattintsák a kamerából a kazettát, és magukkal vinnék. A kamera egy képmagnóhoz továbbítja a képet, ami azonban máshol van az épületben.
A rendszer azonban kezdetleges, a kábelt nem rejtették el a falban. Ez Vess szerencséje, mert ha el lenne rejtve, akkor sokkal tovább tartana a kutatás. A zsinórt még az álmennyezet fölé sem vitték föl, hanem egy zárt műanyag sínben vezették a pénztárpult mögé, ahonnét egy egy centi átmérőjű lyukon a szomszéd helyiségbe futott.
Abba a helyiségbe természetesen ajtó vezet. Vess egy irodában találja magát, ahol egy íróasztal áll és egy szürke fém iratszekrény, egy kis széf számkombinációs zárral, és egy famintás tapétával borított szekrény.
Szerencsére a képmagnó nem a széfben van. Az üzletből bejövő kábel jól láthatón az egyik szekrényhez vezet. Mintha nem is próbálták volna leplezni.
Kinyitja a szekrény felső ajtaját, de nem találja meg, amit keres. Ezért az alsó részben is megnézi. Három magnó áll egymás tetején.
A szalag surrogva fut a legalsóban, a piros jelzőfény ég a FELVÉTEL gomb felett. Vess megnyomja a STOP gombot, majd az EJECT-et, a kazettát pedig az esőkabátja zsebébe süllyeszti.
Esetleg majd lejátssza Arielnek. A minősége vélhetően nem lesz első osztályú, mert ez egy régi masina, az egész rendszer idejétmúlt. De a kislányt így is lenyűgözheti bátor tettével, még ha csak egy kopott, agyonhasznált fekete-fehér szalag is örökíti meg.
A telefon az asztalon áll. Kitépi a falból, majd puskája agyával szétzúzza rajta a gombokat.
A váltás vélhetően nyolckor vagy kilenckor érkezik, tehát négy-öt óra múlva. Addigra már Vess messze jár. De miért könnyítené meg a dolgukat, hogy hívni tudják a rendőröket? Lehet, hogy valami hiba csúszik a számításaiba, ami esetleg késlelteti valahol az úton, tehát szüksége lehet arra a félórára, amit a telefon tönkretevésével nyer.
Az ajtó mellett nyolc kulcs sorakozik a kulcstartón, mindegyiken cédula. Ezt a sajnálatos incidenst leszámítva az üzlet a nap huszonnégy órájában nyitva van - mégis van a bejáratnak is kulcsa. Vess leemeli a tartóról.
Amikor kiér újból a pult mögé, miután becsukja maga mögött az ajtót, Vess lekapcsolja a villanyt, a mennyezetvilágítás kihunyt.
Áll a sötétben, a száján keresztül veszi a levegőt, megnyalja az ajkát, végighúzza nyelve hegyét az ínyén, érzi a puskapor savas ízét. A sötétség jólesően szétárad arcának,
kezének bőrén; az árnyak erotikusak, mint a karcsú, remegő kezeké.
Megkerüli a holttesteket, a pulthoz lép és magához veszi a visszajárót a pénztárból.
Az ázsiai Smith & Wesson Chief s Spe-cialje ott hever a pulton, a gégecsöves lámpa fénykörében, ahová Vess helyezte egy perce. Ugyanúgy képtelen ellopni a fegyvert, mint olyan pénzt elvenni, ami nem az övé.
A Síim Jim, amelybe az ázsiai beleharapott, szintén ott van a pulton. Sajnos letépték róla a fóliát, tehát hasznavehetetlen.
Vess levesz egy bontatlan csokit a polcról, kiharapja a végét és kicsúsztatja belőle a tartalmát. Belecsúsztatja a kisebbik csokoládét (amelybe az ázsiai harapott), és elcsavarja a végét. A zsebébe dugja a videokazetta mellé - ajándékul Arielnek.
A pultra helyezi a csokoládé árát, a kasszából kiveszi a visszajáró pénzt.
A pulton is van egy telefon. Ezt is kitépi a falból és ennek is szétzúzza a tárcsáját a puskája agyával.
Most már akár vásárolhatna is.

Chyna megkönnyebbült, amikor a villany kialudt, a csattanások megrémítették, az ezután beálló csendben minden idegszála megfeszült.
A hűtők elől visszamászott régi rejtekhelyére, a polc vége mögé, ahol lehámozta a kartonpapír- és fóliaborítást az öngyújtóról. Még égett a mennyezetvilágítás, tehát a fellobbanó láng nem árulhatta el, amikor kipróbálta. Működött.
Most itt szorongatta a kezében ezt a szánalmas fegyvert, és azon imádkozott, hogy a gyilkos fejezze már be, amit épp csinál - talán a pénztárgépet üríti ki -, és tűnjön már el végre. Nem akart egy szál Bic gyújtóval szembeszállni vele. Ha a pasas belebotlana, esetleg előnyt kovácsolhat a meglepetésből. Az arcába nyomhatná a gyújtót - talán még a haját is lángra lobbanthatná - mielőtt elléphetne. De valószínűbb, hogy a gyilkos reflexei iszonyúan jók; egyetlen mozdulattal kiütné a kezéből a gyújtót, mielőtt bármiféle sérülést tudna okozni vele.
De ha sikerülne is megégetnie a férfit, azzal is csak néhány értékes másodpercet nyerhetne, hogy megpróbáljon elmenekülni. A férfi üldözőbe venné, és hosszú lábaival gyorsan beérné. A versenyt az döntené el, hogy vajon az ő rémülete vagy a férfi őrjöngő dühe a nagyobb hajtó erő.
Chyna mozgást hallott, megcsikordult a pult ajtaja, lépések huppantak. A félelemtől háborgott a gyomra, de mégis megnyugodva konstatálta, hogy a férfi távozni készül.
Aztán rájött, hogy a lépések nem az üzlet ajtaja felé haladnak. Hanem felé.
Chyna nekifeszítette a hátát a polc végének. Azonnal nem jött rá, merre tart a férfi. Hogy hol van a három polc sorhoz viszonyítva. Az elsőnél, az üzlet elejében? A középsőben, amely ott volt mindjárt a lány bal oldalán?
Nem.
A harmadiknál.
A jobb kezénél.
A gyilkos a hűtők mellett sétált. Nem gyorsan. Nem úgy, mint aki tudja, hogy Chyna itt van, és épp igyekszik lecsapni rá.
Chyna felguggolt és balra húzódott. A hűtőkből áradó fény erős volt ugyan, de mégsem világította meg azt a helyet különösebben. A polcokon sorakozó áruk felfogták és elnyelték a fényt.
Már épp a pénztárpult felé indult, amikor eszébe jutott a csomagolás, amelyet az előbb szedett le a gyújtóról. Ott hagyta a padlón a polc végében, ahol kuporgott.
A férfi megláthatja, vagy akár rá is léphet. Azt is gondolhatná ugyan, hogy valami bolti szarka járt itt előtte az este, és az csinálta. De talán egyből tudni fogja, mit jelez.
Lehet, hogy a megérzés nála is úgy működik, mint néha Chynánál. Ha az intuíció Isten sugallata, akkor talán létezik más, kevés-
bé jó szándékú istenség, aki hajlandó segíteni egy efféle embernek is.
Chyna visszafordult, karját a polc sarkánál visszanyújtotta, és felkapta a csomagolást. A merev fólia roppant egyet remegő kezében, de a hang erőtlen volt, és istennek hála, a férfi lépése el is nyomta.
A férfi már a harmadik sor közepénél tartott, amikor Chyna előre indult a második mentén. A férfi azonban komótosan haladt, míg a lány olyan gyorsan, ahogy csak bírt, így jóval előbb ért a polcsor végéhez, mint a férfi az üzlet másik végében.
A polc vége nem sima lapban végződött, mint az ellenkező oldalon, hanem egy forgatható könyvállványban, amelyet Chyna majdnem felborított, amikor odaért. Időben észrevette azonban, kikerülte és megbújt mögötte, immár a polc másik oldalán.
A padlón egy polaroid kép hevert: közelkép egy döbbenetesen szép, platinaszőke, körülbelül tizenhat éves lányról. A lány vonásai rendezettek voltak, de nem voltak oldottak, mintha ráfagyott volna az arcára valami kiszámított tompaság, mintha a valóságos érzései annyira robbanásveszélyesek volnának, hogy önpusztításba csapna át, ha kifejezést adna nekik. A tekintete meghazudtolta nyugodt visszafogottságát; szeme kissé elkerekedett, fürkészett, fájdalmasan kifeje-
ző volt, ablak a háborgó lelkére, amely tele van dühhel, félelemmel és kétségbeeséssel. Biztosan ez volt az a kép, amit a gyilkos az eladóknak mutatott. Arielé. A lányé a pincében.
Bár Chyna és Ariel semmiben nem hasonlított egymásra, Chyna mégis úgy érezte, mintha tükörbe nézne és nem egy fényképre. Ariel képén azonnal meglátta azt a félelmet, amely őt járta át egész gyerekkorában, a hasonló kétségbeesést és a mélységes magányt.
A gyilkos léptei gyorsan visszarántották a jelenbe. A léptek hangjából ítélve a férfi már nem a harmadik polcnál járt, hanem visszafordult, és most valahol a bolt közepénél járhatott.
Előre haladt, kimért léptekkel, arrafelé, ahonnét Chyna nemrég a könyvállvány mögé menekült.
Mi a csudát csinál ez?
Chyna átmászott a könyvállvány másik oldalára, ahonnan a gyilkos eljött, és ismét elindult le a polc sor vége felé. Igyekezett minél távolabb tartani magát a hűtők fényeitől, nehogy az árnyéka véletlenül a mennyezetre vetüljön és a gyilkos észrevegye.
Míg haladt, tisztán hallotta a férfi lépteit, de csak akkor tudta volna behatárolni, mer-refelé halad, ha megáll és hallgatózik. De nem mert megállni, nehogy a gyilkos közben visszakanyarodjon ugyanebbe a sorba és a
szabad téren lepje meg. Amikor átosont a polc másik oldalára, Chyna félig-meddig arra számított, hogy a férfi közben már átért a polcok másik oldalára, és ott áll vele szemben.
De nem volt ott.
Chyna négykézláb állt a polc végében, pontosan ugyanott, ahonnan az előbb elindult. Óvatosan letette a padlóra a gyújtó csomagolását a lábai közé, pontosan arra a helyre, ahonnan az előbb fölszedte.
Hallgatózott. Nem hallott lépteket. A hűtők brummogásán kívül csak csendet észlelt.
Hüvelykujját a gyújtó görgőjére tette, keze ökölbe szorult, készen rá, hogy a lánggal kell támadnia.
Vess két zacskó sajtos-mogyoróvajas kekszet, egy mogyorós Planters szeletet és két mandulás Hershey csokit rak esőkabátja zsebébe, ahol már ott a pisztoly, a polaroid gép és a videoszalag.
Közben számolja a fejében a végösszeget. Mert nem akarja azzal vesztegetni az idejét, hogy a pult mögé menjen a visszajáróér, dollárra kerekíti az összeget, és a pénzt a pulton hagyja.
Miután fölveszi a padlóról Ariel fényképét, egy pillanatra habozik, még egyszer át akar itatódni a hely légkörével. Van a helyi-
ségnek valami különleges minősége, ha ott nemrég emberek haltak meg: olyan ez, mint a színházban az a pillanat, amikor a függöny leereszkedik egy tökéletes előadás után, és kitör a taps. Árad belőle a győzelem, de ott van benne az ünnepélyes állandóságtudat, mint amikor megremeg az olvadó jégcsap hegyén a vízcsepp. Azzal, hogy abbamaradt az ordítás, a vér lassan tócsába dermedt, Edgler Vess végre képes átérezni merész tettei hatását, és elmerülni a halál néma intenzitásába.
Végül kilép az üzletből. A kulcstartóról leakasztott kulccsal bezárja maga után az ajtót. Az épület sarkán a falon egy nyilvános telefont lát. A kagyló fémbe bugyolált zsinórját nem könnyű kitépni, így aztán ötször, tízszer, hússzor a készülékhez csapja, míg a műanyag elreped, és előbukkan alóla a mikrofon. Kitépi a helyéről, a bitumenra ejti és módszeresen szétroncsolja a bakancsa sarkával, majd visszaakasztja a használhatatlan kagylót a helyére.
Itt végzett a munkával. Bár kielégítette, a közjáték mégis váratlanul jött; eredeti tervéhez képest késésben van.
Még hosszú utat kell megtennie, de nem fáradt. Az egész előző délutánt átaludta, mielőtt Templetonékhoz látogatott volna. Ennek ellenére nem akar több időt elvesztegetni. Vágyik már rá, hogy hazaérjen.
A messzi északon puhán cikáznak a villámok a felhők között, inkább csak lüktetés ez, nem is villámlás. Vess felderül a nagy vihar gondolatától. Itt a föld felszínén, ahol az élet zajlik, a vihar és a tombolás alapvető eleme az emberi hétköznapoknak, ugyanakkor valami számára sem teljesen felfogható oknál fogva végtelenül megnyugtatja a tudat, hogy létezik erőszak a felsőbb régiókban is. Bár Vess semmitől sem fél, néha zavarja a nyugodt ég látványa - legyen az akár kék vagy beborult -, és gyakran előfordul vele tiszta éjszakákon, amikor az ég tele van csillagokkal, hogy nem akar felnézni ebbe a fantasztikus végtelenségbe.
Most sehol egy csillag. Az égen most a szél kergeti a tömör felhőket, amelyekben megmegvillan egy villám, és amelyek bőséges felhőszakadással kecsegtetnek.
Vess átsiet a szervizúton a lakóautóhoz, alig várja már, hogy folytathassa útját észak felé, hogy találkozhasson az ígérkező viharral, hogy végre megtalálja a legjobb helyet az éjszakában, ahol pusztító villámok csattognak, ahol a fákat tövestől tekeri ki a szél, és ahol pusztító áradatként ömlik majd az eső.

A polc végében kuporogva Chyna hallotta, hogy nyílik, majd csukódik az ajtó, de
nem merte elhinni, hogy a gyilkos végre távozott, és hogy kálváriája talán véget ért. Visszafojtott lélegzettel várta, hogy mikor nyílik ki újra az ajtó, és tér vissza az üzletbe a férfi.
Amikor ehelyett azt hallotta, hogy meg-csörren a kulcs a zárban, majd a zár nyelve a helyére csattan, előre ment a három polc sor közepéig, de azért lehúzódott és csendben maradt, mert az az őrült érzése támadt, hogy a férfi még kintről is meghallja a legkisebb neszt.
Vad kalapálás remegtette meg az épület falát, Chyna megdermedt a sor végénél. A férfi valamit dühösen püfölt, de a lány elképzelni sem tudta, mi lehet az.
Amikor a zaj abbamaradt, Chyna habozott, majd lassan felemelkedett és kinézett a polcok mögül. Először jobbra nézett, az első polc sor, az ajtó és a kirakatok irányába.
Mivel odakint nem égtek a villanyok, a kutak körül olyan mély volt a sötétség, mint egy iszapos folyó fenekén.
Eleinte nem látta a gyilkost, akit azonnal elnyelt az éjszaka fekete esőkabátjában. De aztán megmozdult és átgázolt a sötétségen a lakóautó felé.
Ha visszapillantott volna, nem vehette volna észre Chynát a gyéren megvilágított üzletben. A lány szíve dübörgött, amikor a polcok közül kilépett a pult elé.
Ariel fényképe már nem volt ott a padlón. Arra gondolt, bárcsak soha nem is lett volna ott.
Ebben a pillanatban a két alkalmazott, aki készségesen hallgatott az ittlétéről, fontosabbnak tűnt számára, mint Ariel vagy a gyilkos. A puskalövések és a szívet tépő ordítás abbamaradása arra utalt, hogy mind a ketten halottak. De meg kellett győződnie erről. Ha egyikőj ükben valami csoda folytán maradt volna élet, nyilván sürgős orvosi segítségre lesz szüksége.
Semmit sem tehetett, hogy megállítsa ezt a vérszomjas állatot. Ehelyett bujkált a polc mögött, és imádkozott, hogy váljék láthatatlanná. Most olyan hányingere támadt, mintha a gyomra hirtelen megtelt volna fagyasztott osztrigával - miközben valami gusztustalan megkönnyebbülést is érzett, hogy ő életben van, miközben annyian meghaltak körülötte. Hiába volt ez érthető öröm, mégis szégyellte.
Benyomta a pult ajtaját, és a sarokvas csi-kordulása a csontja velejéig hatolt. Élt benne még valami halvány remény, hogy segíteni tud a két eladón.
A gégecsöves lámpa adott valamennyi fényt.
A két férfi ott feküdt a padlón.
- Istenem... - nyöszörögte maga elé.
Nyilvánvaló volt, hogy itt már nincs segítség. Elkapta a fejét, látása elhomályosult.
A pulton, pontosan a lámpa alatt, ott hevert egy revolver. Chyna hitetlenkedve nézte, és közben nyelte a könnyeit.
Minden bizonnyal az egyik eladóé lehetett. Hallotta a párbeszédet a két eladó és a gyilkos között; távolról derengett neki az a durva figyelmeztetés is, amit a gyilkos mondott a másik eladónak, hogy dobja el a fegyvert. Ezt a fegyvert.
Felkapta, és két kezébe vette. Kissé meg-tántorodott, a súlyát nem az ő alkatához méretezték.
Ha a gyilkos visszatérne, most már nem tehetetlen, mert tudja használni a fegyvert. Anyjának legőrültebb barátai jól értettek a fegyverekhez. Ezeknek a gyűlöletes figuráknak vagy a drogtól csillogott a szemük, vagy akkor csillogott, amikor az igazság iránti mélységes   elkötelezettségükről   beszéltek, vad szenvedéllyel. Egy Isten háta mögötti montanai farmon, amikor Chyna még csak tizenkét éves volt, egy Doreen nevű nő és egy Kirk nevű férfi megtanította a pisztollyal lőni, pedig a fegyver nagyokat lökött gyenge karján. Türelmesen tanítgatták, azt mondták neki, hogy egy nap vérbeli katona lesz, mozgalmuk büszkesége.
Chyna azonban nem azért akart megtanulni lőni, hogy valami nemes ügy érdekében
használja a fegyvert, hanem hogy megvédje magát anyja őrült barátaitól, akik hajlamosak voltak őrjöngeni drogmámorukban -vagy akik perverz élvezettel méregették. Túlságosan fiatal volt még, hogy kívánja ezt az érdeklődést - de hála anyjának, annyira nem volt ártatlan, hogy ne tudja, mit akarnak tőle ezek az emberek.
Most, a halott eladó pisztolyával a kezében megfordult, majd megpillantotta a szétvert telefont.
-A francba!
Kisietett a pult mögül, egyenesen a bejárathoz.
A lakóautó még ott állt a szélső kút mellett. Lámpái nem égtek.
Először nem látta a gyilkost, majd a férfi előbukkant a kocsi végénél, kigombolt esőkabátja lebegett, mint valami köpeny.
Bár a férfi csak húsz méterre volt tőle, semmiképpen nem láthatta meg a lányt az ajtóban. Nem is nézett arrafelé, Chyna mégis egy lépéssel hátrébb húzódott.
A férfi a benzincsővel volt elfoglalva, aztán visszacsavarta a tanksapkát a helyére. Végül elindult előre a vezetőfülke felé.
Chyna azt tervezte, hogy felhívja a rendőrséget és közli velük, hogy a gyilkos észak felé indult a 101-es úton. Most, ha telefonhoz jut, felhívja őket, és sikerül megértetnie velük a helyzetet, a férfinak már egy jó óra előnye
lesz. Ez alatt az idő alatt a gyilkos többfelé is lekanyarodhat a 101-esről. Folytathatja az útját északnak, Oregon felé, lefordulhat keletre, Nevada irányában - de elkanyarodhat nyugat felé is, le a tengerpartra, vissza San Francisco felé, ahol nyoma vész a városi útvesztőben. Minél távolabbra jut, mire kiadják utána a körözést, annál nehezebb lesz megtalálni. Hamarosan átkerül egy másik rendőri kerületbe, előbb csak egy másik megyébe, később talán egy másik államba, ami csak tovább bonyolítja a kutatást utána.
Ahogy jobban belegondolt a dologba, Chyna rájött, milyen kevés információval is tudna a rendőröknek szolgálni. A lakóautó lehet kék vagy zöld - de lehet, hogy kékeszöld, vagy mindkettő -, hiszen csak sötétben látta, majd a sárga nátriumlámpák torzító fényében. Nem ismerte a gyártmányát sem, mint ahogy a rendszámát sem tudta.
A gyilkos könnyedén megléphet.
A férfi komótosan, mint aki nem fél a lelepleződéstől, felmászott a vezetőfülkébe, és behúzta maga után az ajtót.
Ez meglép! Jézusom! Nem, ez nem fordulhat elő. Nem szabad hagyni, hogy meglógjon, hogy ne fizessen meg azért, amit Laurával tett - és mindenkivel. Vagy ami még ennél is rosszabb, hogy újból megtehesse! Nem, istenkém, engedd, hogy megállítsam ezt a rohadt gyilkos szemétládát egy lövéssel a fejében!
Chyna újból odalépett az ajtóhoz. De ezt csak egy kulccsal lehetne kinyitni. Kulcsa pedig nem volt.
Hallotta, hogy a lakóautó motorja elindul.
Ha az üvegen keresztül akarna átlőni, a férfi meghallja. Hiába bőg a motor, hiába van távolabb, biztosan meghallja.
Mire átjut az ajtón, a lány már túlságosan távol lesz ahhoz, hogy le tudná lőni. Tizenöt-húsz méterről, kézifegyverrel, és ráadásul ott vannak köztük a kutak is. Kizárt dolog. Közel kéne jutnia, egészen a lakóautóhoz, hogy az ablakhoz nyomhassa a pisztoly csövét.
De ha szétlőné az ajtó üvegét és a férfi meglátja kilépni az üzletből, esélye sem volna a közelébe kerülni, hanem ismét a férfi vadászna rá, és egy vadászpuska hatásosabb fegyver, mint egy pisztoly.
A férfi odakint a lakóautóban felkapcsolta a fényszórót.
-Nem.
A lány odafutott a pult ajtajához, benyomta, kikerülte a két halottat és az ajtóhoz ment, amely a falból nyílt.
Lennie kell egy hátsó kijáratnak is. Ennek gyakorlati oka is van, és a tűzvédelem is megköveteli.
Az ajtó sötétségre nyílt. Amennyire meg tudta ítélni, nem látott ablakot. Lehet, hogy ez csak egy raktár, vagy a mosdó. Belépett az
ajtón, becsukta maga mögött az ajtót, nehogy a fény elárulja majd, és végigtapogatta a falat és megtalálta a kapcsolót.
Egy zsúfolt irodában találta magát. Az asztalon pedig egy másik szétvert telefont.
A helyiséggel szemben, a másik oldalon újabb ajtót látott, ezen azonban nem volt zár. Ennek kell a fürdőszobának lennie.
Bal kéz felől, az épület végében egy fémajtót vett észre, rajta két tolózárral, és egy belülről elfordítható zárral. A reteszeket eltolta, majd kinyitotta az ajtót. A hideg szél beáradt a helyiségbe.
Az üzlet mögött volt egy hat méter széles felaszfaltozott térség, a mögött indult a meredek domboldal, amely tele volt csupasz fákkal. A falon égő biztonsági lámpa gyér fényében két parkoló kocsit látott, amelyek vélhetően az eladóké voltak.
Chyna átkozódva indult el jobb felé, majd végigrohant az épület fala mentén a nyilvános vécéig. Életében nem okozott fizikai fájdalmat senkinek, de most kész lett volna ölni. Tisztában volt vele, hogy habozás nélkül képes volna rá. Ez a vak, állati düh lealacsonyította, és a legszörnyűbb az volt, hogy jólesett neki ez a düh, annyival jobb, kellemesebb volt a tehetetlen rettegésnél, ahogy a vére száguldott az ereiben, és szétáradt benne a vad erő. Más körülmények között elképedt   volna,   mennyire   vérszomjas,   most
azonban élvezte, azzal is tisztában volt, hogy még jobban fogja élvezni, ha utoléri a kocsit és át tud lőni a szélvédőjén, aztán kirángatja a kőre a vérző gyilkost és beleüríti a tárat. Hogy ez az állat soha többé ne mehessen vadászni.
Kilépett a sarok mögül az épület elé.
A lakóautó éppen akkor kanyarodott ki a kutak közül.
Utána rohant, gyorsabban, mint valaha életében futott, a vad szél újból könnyeket csalt a szemébe, a cipője hangosan cuppogott a nedves flaszteron.
Most már azt hajtogatta, hogy Édes Istenem, add, hogy utolérjem, és nem Édes Istenem, add, hogy megmeneküljek; azt ismételgette, hogy hadd öljem meg, és nem azt, hogy csak ezt megússzam.
A lakóautó egyre nagyobb sebességbe kapcsolt, és egyre jobban távolodott tőle. Már kiért a parkolóból a száz méteres bekötő útra, amely a sztrádára vezetett.
Soha nem lesz képes utolérni.
Ez a dög elmenekül!
Chyna megállt, lábait terpeszbe rakta. A revolver ott lapult a jobb kezében. Felemelte, két kézzel ragadta meg a markolatát, ahogy tanulta. Minden kislánynak meg kellett tanulni, ha majd kitör a forradalom.
A szíve nem csupán vert, hanem dübörgött, minden ütésébe beleremegett a karja,
képtelen volt célra tartani a fegyvert. Különben is túl messze volt már a lakóautó, méterekkel mellétrafálna. S ha véletlenül sikerülne is belelőni a kocsi végébe, azzal sem menne semmire. A férfi már biztonságban volt, és egyre csak távolodott.
Vége. Elmehet segítségért, kereshet egy telefont, riaszthatja a helyi rendőröket, megpróbálhatja minimálisra csökkenteni a gyilkos előnyét - de itt és most vége.
Pedig nem volt vége, ezt Chyna is jól tudta, bármennyire is szerette volna befejezni, ugyanis hangosan kiszaladt a száján: - Ariel.
Tizenhat éves. A legszebb kislány, akit a Föld csak hordoz a hátán. Tisztára egy angyal. A bőre, mint a porcelán.  Lélegzetelállító. Egy éve már be van zárva a pincébe. Soha nem nyúltam hozzá - úgy. Megvárom, míg beérik, míg egy kicsit édesebb nem lesz.
Chyna olyan tisztán és élesen látta maga előtt Ariel polaroid képét lelki szemeivel, mintha most is ott hevert volna a kezében. Az az üres arckifejezés, azok a kétségbeeséstől égő szemek.
Chyna már akkor tudta, amikor hallgatta a gyilkos és a két eladó beszélgetését, hogy a férfi nem csupán játszik a szavakkal, hanem igazat mond. Ez a perverz állat beavatta őket a titkaiba, mocskos bűneibe, de tehette, hiszen tudta, hogy meg fognak halni, soha
nem lesz esélyük, hogy bárkinek továbbadják, amit hallottak. Ha nem látja is Chyna a fényképet, akkor is tudta volna.
Ariel. Azok a szemek. Az a kétségbeesett fájdalom.
Miközben saját életbemaradására koncentrált, kirekesztette gondolatai közül a fogoly lányt. Amikor rátalált a pisztolyra, azonnal rájött, hogy végezni akar ezzel a mocsadékkal, hogy ki akarja loccsantani az agyát, mert még akkor is képtelen volt szembenézni az igazsággal.
Ugyanis az az igazság, hogy azért nem merte megölni, mert ha végez vele, soha nem bukkan Ariel nyomára. Vagy ha megtalálja is, lehet, hogy a kislány addigra szomjan vagy éhen hal pincebörtönében. Ha a lány a háza pincéjében van, talán meg is lehetne találni, hiszen valamilyen igazolvány csak van a férfinél, de ha valami távoli helyre rejtette, akkor oda csak maga a gyilkos vezetheti el. Chyna azért vette üldözőbe a gyilkost, hogy mozgásképtelenné tegye, hogy a rendőrök ki tudják szedni belőle, hol tartja fogva Arielt. De saját maga elől is titkolta az igazságot, mert csupán megsebesíteni a gyilkost sokkal kockázatosabb lett volna, mint megölni, és talán nem tudott volna ilyen gyorsan futni, ha ezt beismeri magának.
A hullákat maga mögött hagyó férfi, akit nyugodtan lehetne Légiónak is nevezni, úgy
döcögött kocsijával a 101-es út felé, mintha a kocsi maga volna a gördülő pokol.
Valahol kell lennie egy háznak, és a ház alatta pincében egy tizenhat éves lánynak, akit Arielnek hívnak. Aki egy éve rab már, egyelőre érintetlen, de nem sokáig már, és él, de már csak rövid ideig.
-Valóságos ez a lány - suttogta Chyna bele a szélbe.
A lakóautó hátsó lámpáinak fénye eltűnt az éjszakában.
A lány lázasan szemügyre vette a környéket. Bármerre nézett, sehol nem látott segítséget. A közelben nem volt sehol egy ház sem, csak fák és sötétség. Észak felől valami derengést látott, de nem tudta, mi lehet az, és különben sem mehetett olyan messzire gyalog.
A sztrádán egy kamion tűnt fel dél felől, de nem kanyarodott le a parkolóhoz. Tova-száguldott, a sofőr nem is vette észre Chy-nát.
A lakóautó már a bekötőút legvégében járt.
Chynát rázta a zokogás, csalódott volt, dühös, rettegett a lányért, akit nem is ismert, és a kétségbeeséstől, hogy a lány miatta fog meghalni. Sietve megfordult, és elrohant a kutak mellett, megkerülte az épületet, vissza, ahonnét jött.
Egész gyerekkorában soha senki nem nyújtott neki segédkezet. Soha senkit nem érdekelt, hogy bajban van, hogy rémült, és tehetetlen.
Ha eszébe jutott az a polaroid kép, az olyan volt mint egy hologram, amely megváltozik, ha más szögből nézzük őket. Egyszer Ariel arcát látta rajta, egyszer meg a sajátját.
Futás közben azon imádkozott, hogy ne kelljen még egyszer visszamennie. És átkutatni a holttesteket.
A távolban villámlott, a dörgés úgy hangzott, mint ahogy a bakancs koppan egy pince falépcsőjén. Az épület mögötti hegyoldalban a fekete fákat cibálta a szél.
Az első kocsi egy fehér Chevrolet volt. Tíz éves, és nem volt bezárva.
Amikor bekászálódott a volán mögé, a fáradt rugók nyikorogva tiltakoztak és a talpa alatt megcsikordult egy csokoládépapír. A kocsi belseje áporodott cigarettafüsttől bűz-lött.
A kulcs nem volt a gyújtásban. Chyna megnézte a napellenző mögött. A vezető ülése alatt. Semmi.
A másik kocsi egy Honda volt, újabb a Chevynél. Citrom aromájú légfrissítő illata terjengett benne, a kulcs pedig ott hevert a műszerfalon az aprópénz tartóban.
A revolvert az utasülésre fektette, hogy a keze ügyében legyen. Felnőttként is mindig
ügyelt, hogy ne kerüljön bajba. Azóta nem volt fegyver a kezében, hogy tizenhat évesen elszökött az anyjától. Most azonban nem tudta elképzelni, hogy fegyvertelenül éljen valaha is - és ez a gondolat önmagában el-szomorította.
A motor elsőre elindult. A kerekek csikorogva pörögtek ki, egy másodperc múlva szélvészként száguldott el a kutak mellett.
A sztrádára vezető bekötőút elhagyott volt. A lakóautót már nem lehetett látni sehol.
A 101-esnek ez a szakasza négy sávos, osztott autópálya volt, vagyis a lakóautó nem hajthatott át a másik oldalra, hogy délnek forduljon. A gyilkos tehát észak felé hajt, és ezzel az előnnyel nem juthatott túlságosan messzire.
Chyna elindult a nyomában.

5.

Hajnali négykor a szembejövő forgalom gyér volt.
Vezetés közben megeszi az egyik Hershey szeletet. A nyelvén selymesen szétolvad a csokoládé.
Vess boldog embernek érzi magát. Sokkal intenzívebben éli meg az életet, mint a többi ember; ő egy valódi egyéniség. Egyszeri és megismételhetetlen. Mert az ő elméjét nem korlátozzák ostoba tévképzetek, olyasmiket is érzékel, amiket mások nem. Ő érti a világ természetét, a lét célját, a „nagy hazugság" mögött meghúzódó igazságot. Ez a tisztánlátás szabaddá teszi, és mert szabad, mindig boldog is.
A világ természete az érzékekben rejlik. Az érzéki ingerek óceánjában lebegünk: mozgás, szín, textúra, forma, meleg, hideg, a hangok árja, a végtelen illatskála, ízek, melyek rendszerezésére az ember képtelen. Semmi más, csak az érzékek tartósak. Minden élő elpusztul. Nem maradnak fenn a nagy városok sem. A fém korrodál, a kő elporlad. Az évmilliók során a földrészek alakja megváltozik, a hegyek elkopnak, a tengerek kiszáradnak. A bolygó is megsemmisül,
ha a nap magába omlik. De a naprendszerek közötti űrben, ebben a tökéletes vákuumban, ahol nem terjed a hang, de van fény és sötétség, hidegség, mozgás és forma, az öröklét káprázatos panorámája.
A lét egyetlen célja, hogy megnyíljunk az érzékek számára, és minden vágyunkat kielégítsük, ha jelentkezik. Edgler Vess jól tudja, hogy nem létezik olyasmi, hogy jó vagy rossz érzés - csak maga a nyers érzékelés -és hogy minden érzéki tapasztalat hasznos. A negatív és pozitív értékek csupán abból adódnak, hogy az ember értelmezi az értéksemleges ingereket, ennél fogva csupán addig maradnak fenn, míg maga az ember - vagyis gyakorlatilag értelmetlen az egész. Vess számára a keserű ugyanolyan kellemes, mint egy érett őszibarack édes aromája. Sőt, gyakran előfordul vele, hogy víz nélkül szétrág egy aszpirint, és nem azért, hogy fejfájását enyhítse, hanem hogy kiélvezze a gyógyszer semmihez sem hasonlítható ízét. Ha véletlenül megvágja magát, soha nem rémül meg, mert örömét leli a fájdalomban és egyszerű örömforrásnak tekinti. Sőt, saját vérének íze is izgalomba hozza.
Mr. Vess nem tudja, létezik-e olyasmi, hogy halhatatlan lélek, abban viszont rendületlenül hisz, ha van lélek, akkor nem születik velünk úgy, mint ahogy szemmel vagy füllel születünk. Ha van lélek, az ugyanúgy épül
fel, mint egy korall zátony a milliónyi apró korall állatka meszes vázából. Mi azonban nem halott állatkák maradványaiból építjük a lelkünket, hanem az életünk során masszívan magunkba szívott érzetekből. Vess úgy látta, ha valaki igazán nagy lelket akar szerezni magának - vagy lelket egyáltalán -, akkor nyitottnak kell lennie minden érzéki benyomás előtt, bele kell vetnie magát az ingerek óceánjába, és megtapasztalni mindent a jó és a rossz, a helyes és helytelen fontolgatása nélkül, a legcsekélyebb félelem nélkül. Ha ez a meggyőződése helyes, akkor ő egy nagyon bonyolult, szövevényes lelket épít magának, amely túlmutat a létnek ezen a szintjén.
A „nagy hazugság" abban áll, hogy létezik szeretet, bűntudat, vagy gyűlölet. Zárják csak Mr. Vesst egy szobába mondjuk egy pappal, mutassanak nekik egy ceruzát, megegyeznek majd, hogy milyen a színe, alakja, mérete. Ha bekötik a szemüket és fahéjat tartanak az orruk alá, mindketten megismerik az illatát. De ha oda vezetnek eléjük egy gyerekét dajkáló anyát, a pap szeretetet fog látni bennük, míg Mr. Vess csupán egy asszonyt, aki élvezi a csecsemő által gerjesztett érzeteket - tiszta illatát, rózsaszín bőrének selymességét, arcának kerekségét, nevetésének zeneiségét, de a legfőbb örömöt a kicsi  tehetetlensége   is  kiszolgáltatottsága
fogja okozni. Az emberi intelligencia legnagyobb átka, hogy az ember többre vágyik annál, ami. Vess viszont úgy látja, hogy minden férfi vagy nő alapvetően semmivel sem több, mint egy állat - kétségtelenül okos állat, de akkor is csak állat. Akárcsak a kétéltű, amely azokból a halakból fejlődött ki, amelyek lábat növesztve maguknak kimásztak a szárazföldre. Jól tudja, hogy az embereket is kizárólag az érzéki ingerek motiválják, ők azonban képtelenek elismerni ezeknek az érzékeknek az elsőbbségét az értelem és az érzelmek fölött. Rettegnek saját állati tudatuktól, ennek a tudatnak a vágyaitól, és megkísérlik elfojtani  ezt  az érzékkeresést  az olyan   hazug   fogalmakkal,   mint  szeretet, bűntudat, gyűlölet, bátorság, hűség vagy becsület.
Ebben áll Mr. Edgler Vess életfilozófiájának lényege. Ő nem hazudja el állati természetét. Az érzékek páratlan skálája a javára válik. Gyakorlati filozófia ez, követőjének nem kell az értékek fekete vagy fehér voltával törődnie, amitől annyira szenvednek a vallásos emberek, sem a szituációs etika zavaró ellentmondásaival, amely a modern ateisták sajátja és azoké, akik a politikát emelik a vallás rangjára.
Az élet van. Vess él. Ebben össze is foglalható minden.
Észak felé hajt a 101-es úton, elmajszolja a második Hershey csokoládét, miközben nem először gondol arra, hogy az olvadó csokoládé állaga mennyire hasonlatos az alvadó véréhez.
Felidézi magában, milyen békés csend volt, ahogy a vér tócsában állt a zuhanyzóban Mrs. Templeton körül, míg meg nem nyitotta rá a hideg vizet.
A víz tompa zubogásának emléke egybefolyik a közelgő zivatar előjeleivel. A felhők között hatalmas villámok cikáznak. Vess tudja, hogy a levegőnek ózonillata van.
A lakóautó motorjának egyhangú brum-mogása nem nyomja el a dörgést, és ez a hang is élénk emlékképeket gyűjt az agyában: ahogy a fiatal ázsiainak elkerekedett a szeme a vadászpuska első lövésének hangjától.
Hiszen a galaxisok közti űrben is van fény és sötétség, szín, állag, mozgás, forma... és fájdalom.

Az út egyre magasabbra emelkedett, az erdő sűrű lett. Egy széles ívű kanyarban a Honda fényszórója a környező hegyekre vetült, láthatóvá vált, hogy a fák többsége fenyő. Hamarosan jönnek a mamutfenyők is.
Chyna a padlóig nyomta a gázt. Emlékezete szerint most fordult elő először, hogy nem
törődött a sebességkorlátozással. Soha nem büntették meg közlekedési kihágásért; most azonban nagyon hálás lett volna, ha egy rendőr leinti.
Azért nem büntették meg soha, mert mint mindenben, az autóvezetésben is a mérsékletet kedvelte. A másokkal történt katasztrofális balesetek láttán úgy ítélte, hogy az életbenmaradás feltétele a mértékletesség, és az ő élete az életbenmaradás körül forgott, mint ahogy egy apácáé a hit, vagy a politikusé a hatalom körül. Ritkán ivott többet egy pohár bornál, soha nem próbálta ki a kábítószert, nem űzött veszélyes sportokat, zsír-, só- és cukorszegény ételeket fogyasztott, nem járt veszélyes környékre, soha nem volt túl hangos véleménye semmiről, egészében kerülte a feltűnést - mindezt azért, hogy életben maradjon.
Mindent figyelembe véve túlélte az elmúlt néhány órában történt eseményeket is. A gyilkos még a létezéséről sem tudott. Sikerült neki. Vége lett a dolognak. Az lett volna a bölcs - a Chynához illő - dolog, ha hagyja a férfit elmenni, ha lekanyarodik az útról és átengedi magát a remegésnek, melyet egyfolytában igyekezett elfojtani, miközben hálát ad Istennek, hogy ép bőrrel és élve megúszta.
Vezetés közben Chyna arról próbálta meggyőzni magát, hogy az a kislány a pincé-
ben, az angyal arcú Ariel valójában nem is létezik. Lehet, hogy egy olyan lány fotója, akit a férfi már korábban megölt. Az a sztori a pincébe zárásról csak beteges fantáziatermék, egy őrült Grimm-mese, egy játék, amellyel a férfi ki akarta zökkenteni a két eladót.
- Hazudsz - mondta Chyna magának.
Az a lány a fotón igenis él valahol, be van börtönözve. Ariel nem volt kitaláció. Igazában pont olyan volt, mint Chyna; hiszen minden elveszett lány egyforma, összeköti őket a szenvedés.
Chyna keményen nyomta a gázt, a Honda száguldva ért fel a hegygerincre, és az öreg lakóautó ott döcögött előtte a lejtőn, alig kétszáz méterre. Chynának elakadt a lélegzete, majd lassan kifújta a levegőt: Uram-jézus!
Túlságosan nagy sebességgel közeledett a kocsihoz. Levette a lábát a gázról.
Mire ötven méternyire megközelítette a lakóautót, már azonos sebességgel hajtott vele. Tovább csökkentette a sebességet, abban reménykedett, hogy a férfi nem vette észre a kezdeti sietségét.
A gyilkos hetvenöt-nyolcvan kilométeres sebességgel hajtott, ahogy illik, mert most olyan szakaszhoz értek, ahol nem voltak a sávok sövénnyel elválasztva egymástól, és a sávok is mintha keskenyebbek lettek volna.
A férfi vélhetően nem fogja gyanúsnak érezni, ha nem előzi meg; különben is ebben az álmos órában nem kell minden kaliforniai autósnak nyaktörő sebességgel hajtani.
Ennél a józan sebességnél nem kellett annyira az útra figyelnie, mint az előbb, gyorsan átkutatta a kocsit, nincs-e benne valahol egy mobiltelefon. Nem táplált vérmes reményeket afelől, hogy egy benzinkutasnak volna ilyen játékszere, de manapság a fél világ ilyennel közlekedik, nemcsak az ügyvédek vagy az ingatlanügynökök. Megnézte a kardánbokszban, aztán a kesztyűtartóban. Aztán a vezetőülés alatt is. Sajnos pesszimizmusa beigazolódott.
A szemközti forgalom is csak csordogált: előbb egy jókora nyergesvontató, a nyomában egy türelmetlen Mercedes, majd egy hosszabb kihagyás után egy Ford. Chyna feszülten figyelte a kocsikat, nagyon szerette volna, ha az egyik rendőrautó lett volna.
Ha észrevett volna egy rendőrt, vagy dudá-lással, vagy egy nyaktörő szlalomozással hívta volna fel magára a figyelmét, de ha ezzel sem sikerül, akkor megfordul, és ő megy a rendőrkocsi után, azt sem bánta, hogy átmenetileg szem elől téveszti a lakóautót.
De nem bízott benne, hogy ilyenkor túl sok rendőr cirkálna az úton.
A gyilkost mintha a szerencse is pártolta volna. Olyan magabiztos volt, hogy zavarba
is ejtette Chynát. Talán a magabiztossága a szerencséje záloga. Még ha valaki annyira két lábbal a földön áll is, mint Chyna, az ilyen ember is hajlamos lesz a babonára, és a férfinak sötét, természetfeletti erőt tulajdonítani.
Nem lehet, ő is csak ember.
A lánynak pedig már volt egy revolvere. Többé már nem volt tehetetlen.
A legrosszabbon már túljutott.
Újból villám cikázott át az égen északon, most azonban nem takarták el a felhők. Olyan ragyogó volt a fénye, mint amikor a nap első sugarai eloszlatják az éjszakát.
A lakóautó mintha megremegett volna a villámfényben, mintha az Isten haragja akarta volna szétzúzni a vezetőjével együtt.
Ebben a világban azonban a halandó nők és férfiak kezébe volt letéve a megtorlás eszköze. Isten csak a túlvilágon szab ki ítéletet; Chyna úgy érezte, hogy ez Isten egyetlen hibája, de kegyetlen hiba.
A villámlást robbanásszerű dörgés követte. Bár úgy tűnt, mintha valami összetört volna, pedig nem így volt, az eső pedig az éjszaka palackjába zárva várta, hogy lehullhasson.
Chyna abban reménykedett, hogy valahol meglátja a sztrádarendőrség egyik őrsét, de nem találkozott ilyennel. A legközelebbi város pedig, ahol kapitányság és járőröző rendőrautók jártak, Eurika volt, amelyet aligha
lehetett volna metropolisznak nevezni. De Eurika is legalább egy órányi járó földre volt.
Gyerekként, amikor az ágy alatt hasalt, vagy a szekrényben, a háztetőn, vagy a fák felső ágain kuporgott, vagy télen a pajtában, nyáron a tengerparton, míg a felnőttek szenvedélye lehiggadt, egyszerre rettegett és érzett hihetetlen türelmet, valami zenbuddhista elvonatkoztatást az idő realitásától. Most viszont olyan türelmetlenség feszült benne, amilyet még soha nem tapasztalt. Azt akarta, hogy kapják el ezt az embert, verjék bilincsbe, állítsák bíróság elé, mindegy, csak okozzanak neki fájdalmat. Kétségbeesetten vágyott erre, hogy így legyen, mielőtt a férfi újra ölne. Saját élete pillanatnyilag nem forgott veszélyben, de a tizenhatéves lányé igen, akivel Chyna soha nem találkozott, és meglepte - szinte feszélyezte -, mennyire lázasan aggódik egy idegen emberért.
Talán mindig meg is volt benne ez a képesség, csak soha nem került olyan helyzetbe, hogy ezt felismerje. Nem, ez önáltatás. Tíz éve esze ágában sem lett volna üldözőbe venni a lakóautót. De öt éve sem. Sőt, talán még tavaly sem. Vagy tegnap sem.
Valami mélységesen megváltozott benne, és nem csupán a brutalitás okán, amelyet néhány órája látott a Templeton-házban. A zsi-gereiben tudta, hogy ez a zavarbaejtő metamorfózis hosszú ideje érlelődött benne, mint
ahogy a folyómeder is lassan alakul - nap nap után, szinte észrevehetetlen mértékben. Hirtelen már nem a saját életbenmaradása foglalkoztatta többé; hirtelen leomlott az utolsó rög, elmozdult egy kő, és a folyó útja visszavonhatatlanul megváltozott.
Chyna megijedt magától. Ettől a felelőtlen merészségtől.
A minden eddiginél nagyobb villám fényében hirtelen meglátta a mamutfenyőket, amelyek egy katedrális tornyaira emlékeztették. A dörgésbe beleremegett a föld, mintha a Szent-András hasadék mozdult volna meg. Az ég felhasadt, ömleni kezdett az eső.
Az első cseppek kövérek voltak, fehéren csillogtak a reflektor fényében, mintha az éj egy kialudt gyertya lett volna, amelyből számtalan megdermedt viaszcsepp csüng alá. Aztán darabokra hullottak, amikor a szélvédőre, a motorháztetőre, vagy a betonra hullottak.
Előtte az úton a lakóautót kezdte elnyelni a felhőszakadás.
Néhány másodperc, és az esőcseppek mérete kisebb lett, számuk viszont megsokszorozódott. Most már ezüstszürkén csillogtak a reflektor fénypászmájában, és nem egyenesen hullottak, hanem oldalról, ahogy fújta őket a kegyetlen szél.
Chyna a legmagasabb fokozatra kapcsolta az ablaktörlőt, mégis egyre kevésbé látta a lakóautót a megromlott látási viszonyok között. A gyilkos pedig nem csökkentette a sebességet, hanem még inkább beletaposott a gázba.
A lány egy másodpercre sem merte szem elől téveszteni a férfit, és jó ötven méterre csökkentette a kettejük közt lévő távolságot. Közben viszont attól félt, hogy a gyilkos a manőverből rájön az indítékára.
Az ellenkező irányba tartó forgalom a vihar arányában csökkent, mintha az eső lemosta volna a kocsikat az útról.
De Chyna a visszapillantó tükörben sem látott reflektort. Az őrült a lakóautóban olyan tempót diktált, amelyet senki más nem tartott, csak Chyna.
Ugyanúgy egyedül volt vele a szabadban, mint amikor bent kuporgott a kerekeken guruló mészárszékben.
Aztán, kis idő múltával, amikor az eső már nem volt ijesztő, inkább csak monoton, a gyilkos hirtelen meglepte a lányt. Villámgyorsan a fékbe lépett, majd indexelés nélkül lekanyarodott egy kijárón.
Chyna valamelyest lemaradt, mert ismét aggasztotta, hogy feltűnő volna, ha ő is ugyanott fordulna le. Mivel más jármű nem volt a közelben, a lánynak vállalnia kellett a
kockázatot. Hiszen nem volt más választása, mint követni.
Mire a Honda a letérő sávhoz ért, a lakóautó már eltűnt az esőben, de Chyna annyit azért látott, hogy a férfi balra kanyarodott. Igazából az út csak nyugat felé tartott, és egy tábla jelezte, hogy már átlépték a Humboldt Mamutfenyő Park határát.
Egy másik tábla szerint három település sorakozott az út mentén: Honeydew, Pet-rolia és Capetown. Chyna soha nem hallott róluk, de gyanította, hogy Isten háta mögötti kis helyek, ahol nem fog rendőrt találni.
Előredőlt az ülésen, szinte ráfeküdt a kormányra, úgy nézett ki hunyorogva a szélvédőn, amikor behajtott a parkba, hogy utolérje a gyilkost újra, aki lehet, hogy a három kisváros valamelyikében él. Bölcs dolog volt előre engedni a férfit, nehogy azt higgye, hogy valóban rátapadt. Hamarosan úgyis megint meglátja, még mielőtt átérnének a park másik végébe, és a férfi esetleg lefordulna egy magánútra.
Minél mélyebben hatolt a Honda az égig érő fenyők közé, annál kevésbé verte az eső a kocsi tetejét. A vihar ugyan semmit sem csillapult, csak az út fölé nyúló ágak fogták fel az eső nagyját.
A keskenyebb, kanyargósabb úton már nem lehetett tartani a korábbi sebességet. A gyilkos nyilván úgy látta, hogy biztonságos
távolságba jutott a benzinkútnál hagyott halottaktól, mert amikor Chyna felzárkózott mögé, jóval a megengedett sebességhatár alatt haladt.
Most, hogy Chyna a korábbinál is jobban megközelítette, látta, hogy a lakóautónak nincs rendszáma. Kaliforniában - de lehet, hogy más államban is, ezt Chyna nem tudta - nem adnak ideiglenes rendszámot az újonnan vásárolt járműveknek, tulajdonosa azonban nyugodtan használhatja, míg postán meg nem érkezik a rendszám közlekedési nyilvántartóból. De az sem kizárt, hogy a gyilkos leszerelte, mielőtt Templetonékhoz indult, mert nem akarta kockáztatni, hogy véletlenül egy jó memóriájú tanúval fusson össze.
Chyna levette a lábát a gázról, a sebességmérőre pillantott - és észrevette, hogy ég egy piros lámpa. Az üzemanyag-mutató már az ÜRES jelzés alatt járt. Fogalma sem volt, mennyi ideje éghetett már, annyira a lakóautóra és a síkos útra koncentrált. A tankban lehet, hogy van még néhány liter, de lehet, hogy már csak néhány deci.
Arra, hogy hazáig kövesse a lakóautót, immár nem volt esélye.

 A mamutfenyő a nagyszerűségről, a szépségről, a békéről s a természet időtlenségéről beszél.
Vezetés közben Edgler Vess letekeri az ablakot, és mélyen beszívja a friss levegőt, amely megtelik a mamutfenyők illatával, ami az erő illata. Ez az erő árasztja el, ezzel egészíti ki saját erejét.
A mamutfenyő mérete nem hasonlít a többi fáéhoz. Sok közülük századokkal Krisztus születése előtt is állt már. És mert rendkívüli a kérge, vastag, mint a páncél, s nagy a tan-nin tartalma, képtelen kárt tenni benne rovar, betegség vagy tűz. Erős, mérhetetlenül erős. Akkor is él még, amikor minden elpusztul körülötte; a közöttük járó emberek és állatok folytonosan pusztulnak. Az ágain madarak fészkelnek, de a madarak egyszer csak holtan zuhannak alá, ám a fa még mindig él. A tövüknél fényt kerülő páfrányok telepednek meg, rododendronok virágoznak, de ezek is pusztulnak, az új generáció a bom-ló régi maradványaiban gyökerezik. Krisztus egy fakereszten szenvedett ki, a béke hercege és a szeretet prófétája. Ezeket a fákat hidegen hagyja a béke, a szeretetről pedig nem is hallottak, mégis élnek. A halál árnya ott lopakodik a közönyös mamutfenyők között, de azok ügyet sem vetnek rá, mint ahogy a tűz is hatástalan a kandalló kövére. 
Az erő él, míg más elkerülhetetlenül elenyészik. Az erő hűvös közönnyel szemléli a szenvedésüket. Az erő mások halálából táplálkozik, mint ahogy a mamutfenyők is az őket körülvevő pusztulás bomlásából. Ez is fontos része Edgler Vess életfilozófiájának.
A nyitott ablakon át beszívja a mamutfenyők illatát, az illatmolekulák rátapadnak tüdeje felszínére, így jut az évezredek ereje a friss, oxigéndús vérbe, amely a szívéhez áramlik, majd szét a végtagokba, miközben eltöltik erővel és energiával.
Az erő Isten, Isten pedig a természet, a természet erő, és ez az erő most ott van benne is.
Az ereje egyre csak gyarapodik.
Ha hívő volna, lelkes panteista lenne, aki szerint minden élő szent, minden fa, minden virág, minden egyes fűszál, minden madár és minden bogár. Manapság a világ tele van panteistákkal; otthonosan mozogna közöttük, ha kedve volna csatlakozni hozzájuk. Ha minden szent, akkor semmi sem az. Számára ebben rejlik a panteizmus szépsége. Ha egy gyerek élete annyit ér, mint egy halé vagy egy bagolyé, akkor Vess számára semmivel sem zaklatóbb megölni egy szép kisgyereket, mint széttaposni egy skorpiót, erkölcsi értelemben semmiképp, bár lényegesen nagyobb élvezet.
Vess azonban nem hívő.
Amikor egy kanyar után az eddigieknél is hatalmasabb fák közé jut, hirtelen villám cikázik át az égen. A mennydörgés, mint egy dühös ordítás, megremegteti a levegőt.
Az eső belemossa a villámlás szagát az éjszakába. Két erő illata, a villámé és a mamutfenyőké - elektromosság és idő, nyers hő és makacs állhatatosság - árad szét benne, ahogy mélyeket lélegzik.
Azzal, hogy ezt az utat választotta a part mentén, és csak Eurika alatt tér vissza a 101-esre, egy-másfél órával megnöveli az utazási időt, amely persze az általa diktált tempótól és a vihar erejétől is függ. Bármennyire is szeretett volna már otthon lenni Arielnél, képtelen volt ellenállni a mamutfenyők erejének.
Reflektorok fénye tűnik fel mögötte, amit csak az oldalsó visszapillantókból lehet látni. Egy kocsi az. A sztrádán jó órán át egy kocsi ragadt rá, és tartotta a távolságot. Ez biztos egy másik autó lesz, mert ennek a sofőrje sokkal agresszívabb, mint az a másik a sztrádán volt, nagy sebességgel csökkenti kettejük között a távolságot.
A kocsi - egy Honda az - merészen kivág a lakókocsi mellé a szembejövő sávba, pedig előzni tilos. Nincs ugyan szembejövő forgalom, az út is egyenes, de a Honda nem fogja tudni befejezni a manővert a következő nem
belátható kanyarig, különösen ezen a gyilkosan csúszós úttesten.
Vess csökkenti a sebességet.
A Honda elhúz mellette.
Ahogy Vess lenéz rá a szélvédőn keresztül, épp csak egy pillantásnyit lát a vezetőből a volán mögött az eső és a gyorsan dolgozó ablaktörlők miatt. Tulajdonképpen semmi mást, mint egy vérvörös inget vagy pulóvert. Egy sápadt kezet a volánon. A csukló vé-konysága jelzi, hogy a sofőr vélhetően nő lesz. Úgy tűnik, egyedül van. Aztán már csak a Honda tetejét látja, majd a kocsi szélvédője eltűnik a szeme elől.
Gyorsan közelednek a kanyarhoz.
Vess most már fékez.
A nyitott ablakon át hallja a Honda kerekeinek sikítását, ahogy a sofőr gázt ad. A motor ijesztő ereje mégis szánalmas ebben a fenyőligetben, mintha egy dühös szúnyog zümmögne az elefántcsorda körül.
Annyi erőfeszítésébe sem kerülne, hogy a szíve felgyorsulna tőle, ha most Vess balra rántaná a kormányt, és a lakóautó lekergetné az útról a Hondát. Vagy fejre állna és utána robbanna föl - vagy egyenesen belerohanna az egyik hat méteres átmérőjű mamutfenyő törzsébeS.
Erős kísértést érez.
Mekkora élmény is volna a látvány!
Csak azért kíméli meg a Hondában ülő nő életét, mert most finomabb - és nem robbanásszerű - élményekhez van hangulata. Ez az élményteli kiruccanás nem csupán a Na-pa-völgybeli családot hozta meg neki, akik elpusztítására eredetileg elindult, hanem egy stopposét is, aki most ott lóg a szekrényben, mint Poe amontillado kedvelő hőse a borospince falában, valamint a két eladót a benzinkútnál. Ez már így is bőséges élmény. A lélek korallzátonya a változatos élményektől gazdagodik, nem a benyomások megismétlésétől. Most nincs szüksége a kiömlő vér komor muzsikájára, a halálsikolyok szívet melengető ízére; neki most az eső nedves illatára, az égbe törő fák látványára, és a fák közt megbúvó páfrányok ritmusos susogására van szüksége.
A fékre teszi a lábát, tovább csökkenti a sebességet.
A Honda végleg elhúz mellette, felfröcs-köli a lakóautó szélvédőjére a piszkos vizet. Amikor befordul a kanyarba, épp csak felvillan a féklámpája: vörös fény a fekete viharban, amely megcsillant a tűlevelűek nedves, fekete törzsén, és apokaliptikus nyomjelzőként beletép az aszfalt csillogó felületébe. Majd eltűnik.
Edgler Vess ismét egyedül marad bárkájának volánja mögött a szürke eső, a fekete árnyak és a csillogóan fehér fényszórók fényte-
len világában. A legteljesebb békében a mamutfenyőkkel, melyekből erőt szív magába.
Krisztusra gondol a keresztfán, és a gondolattól, hogy az alázatosoké a mennyeknek országa, önkéntelenül is elmosolyodik. Ő nem akar örökölni semmit. Ő a dühöngő tűz, hatalmas és forró; ki akar égetni minden színt ebből a világból, felélni minden érzést, amit csak a világ kínál, és nem hagy hátra mást, csak a hamvak birodalmát. Legyen a gyengék jussa a hamu.

Ahogy elszáguldott a lakóautó mellett a Hondával a kettős választóvonal másik oldalán, Chyna attól rettegett, hogy a túlhajtott motor itt fogja cserbenhagyni. Azóta, hogy észrevette a vörös jelzőfényt, most már akkor is látta, ha nem a műszerfalat nézte. De a Honda csak ment, mintha valami dacos erő és kecsesség hajtotta volna.
Chynának szüksége volt némi távolságra közte és a gyilkos között, hogy kivitelezni tudja tervét. Űzte a kocsit, amennyire csak merte a vizes aszfalton.
A szűk út újabb kanyarhoz érkezett, majd egyenes szakasz következett, amely enyhén lej tett, aztán újabb kanyar jött, de alapjában véve egyhangú eseménytelenséggel ereszkedett le a Csendes-óceánhoz, amely már nem lehetett túl messze nyugatra. Most enyhe,
tiszta lankák szegélyezték az utat mindkét oldalról, és ez nem felelt meg a céljainak. Ám később az út visszatért a fák közé, és egy egyenes, ereszkedő szakaszhoz ért, amelyet ideálisnak érzett a terve kivitelezéséhez.
Ugy gondolta, hogy már legalább egy perces előnyre tett szert, de talán másfélre is, hacsak a férfi nem gyorsított fel, miután elengedte maga mellett. Mindegy, egy percnek elégnek kellett lennie.
Chyna lelassított majdnem negyven kilométerre, de a fák így is száguldottak mellette. Még tovább fékezett, miközben azon töprengett, tudja-e egyáltalán, milyen hőstettre készül. Aztán lehajtott az útról, át egy sekély vízmosáson, egyenesen neki a legnagyobb mamutfenyő törzsének. Baloldali lámpája széttört, a lökhárító nagyot reccsent és elhajlott, a kocsi fémszekrénye rémülten felvisított.
Mivel be volt kapcsolva a biztonsági öve, nem zuhant rá a kormányra vagy repült át a szélvédőn. De az öv olyan erővel feszült neki a mellének, hogy Chyna felnyögött a fájdalomtól.
A motor még mindig járt.
Arra nem volt ideje, hogy kívülről is megszemlélje a kocsit, mégis félt, hogy nem elég meggyőző a látvány, a gyilkos nem hiszi el, hogy súlyos sérülés történt. Mert ha néhány másodperc után ideér, mindent meggyőző-
nek kell találnia. Ha gyanút fog, Chyna terve kudarcba fullad.
Azonnal hátramenetbe kapcsolta a Hondát és eltávolodott a mamutfenyőtől, amely teljesen sértetlennek látszott. A fa körül fenyőtűk borították a talajt, a kerekek kipörögtek, de annyira nem ázott át a talaj, hogy a kerék beássa magát a sárba. A kocsi csörömpölve gurult át a vízmosáson és feljutott az aszfaltra.
Chyna egy pillantást vetett az emelkedőre, amelyen az előbb felhajtott. Egyelőre nem látta a kanyar mögött közelgő lakóautó fényszóróját sem.
De a férfi jön. Efelől nem volt semmi kétsége.
Itt lesz hamarosan.
Arra nem volt ideje, hogy még jobban visszafaroljon, de fokoznia kellett a sebességet.
Bal lábával beletaposott a fékbe, jobb lábával pedig a gázba. A motor visítva tiltakozott. A kocsi ficánkolt, mint egy sarkantyúba kapott ló, amikor nekifeszül a kapunak a ro-deó versenyen. Chyna érezte, hogy a kocsi meg akar iramodni, mintha maga is élőlény volna, közben pedig azon törte a fejét, vajon nem lesz-e túl nagy a sebessége, nem hal-e meg, vagy nem szorul-e a roncsba. Aztán még több gázt adott, már égett szagot is érzett, majd felemelte a bal lábát a fékről.
A kerekek dühösen kipörögtek az aszfalton, a Honda megremegett és előre lódult, szinte átrepült a vízmosáson és nekivágódott a fenyő törzsének. Most a jobb oldali reflektor is eltört, a fém nagyot reccsent, a motorháztető felpúposodott és egy dörrenéssel kinyílt, mint amikor egy bendzsó húrja pattan el, de a szélvédő nem tört be.
A motor köhögött. Vagy a benzin kezdett fogyni, vagy a motor sérült meg.
Chyna levegő után kapkodott a biztonsági övben, imádkozott, hogy a motor nehogy most hagyja cserben, és újból hátramenetbe kapcsolt.
Az volna az ideális, ha a Honda elállná az utat, amikor a gyilkos befordul a kanyarban, így az az ember kénytelen volna kiszállni a kocsiból.
Az elgyötört kocsi motorja tiltakozott, ki-kiakadt, de aztán váratlanul erőt merített és visszagurult az útra. - Édes Istenem! - sóhajtott fel hálásan Chyna.
Keresztbeállt mindkét sávon, de a kocsi orrát az emelkedő felé fordította, hogy a gyilkos azonnal észrevegye, mennyire romos.
A motor kettőt köhögött, majd megállt, de semmi gond. Chyna már pozícióba állította.
Most, hogy a motor zaja nem jelentett konkurenciát, az eső mintha még hevesebben verte volna a kocsi tetejét, mint korábban.
A kanyarban még mindig nem bukkant föl semmi.
Chyna sebességbe tette a kocsit, nehogy visszaguruljon a lejtőn, ha leveszi a lábát a fékről.
Mindkét reflektora kitört ugyan, de az ablaktörlők még mindig mozogtak. Chyna nem vette le a gyújtást, hagyta, hadd dolgozzanak.
Kinyitotta az ajtót, és a kigyulladó belső világításban hirtelen nagyon sebezhetőnek érezte magát. Távol kellett kerülnie a kocsitól és valahová elbújnia, mire a lakóautó ideérkezik - ami talán húsz másodperc múlva be is következik, ezt nem tudta megmondani, mert elveszítette időérzékét.
A pisztoly.
Már kint volt a kocsiból, amikor eszébe jutotta fegyver. Gyorsan behajolt érte, de a pisztolyt nem találta a helyén.
Az első ütközéskor biztosan lerepült a padlóra. Lehajolt az első ülések közé, idegesen tapogatózott a sötétben, majd ujjai kitapintották a hideg acélt. Chyna megkönnyebbülten felnyögött, keze rátapadt a pisztoly agyára.
Kimászott a kocsiból, de az ajtaját nyitva hagyta.
Az eső és a szél a csontjáig hatolt.
Abból az irányból, amerről jött, a sötétben valami felragyogott, és a kanyarban sorako-
zó mamutfenyők kérge megcsillant, mint az előbukkanó hold fényében.
Chyna keresztüliramodott a síkos aszfalton, átfutott az út másik oldalán csordogáló vízmosáson, de megborzongott, amikor a víz belefolyt a cipőjébe. Az útnak ezen az oldalán a fák hat-hét méterre az úttól kezdődtek. Elindult a legvastagabb törzs felé, amely pontosan szemben állt azzal a behemóttal, amelynek törzséhez a Hondát nekivezette.
Még mielőtt elérhette volna a legközelebbi fát, megcsúszott a nedves fenyőtűkön és elesett, hanyatt zuhant néhány kiszáradt gallyra - amely megreccsent alatta - de a derekába nyilalló fájdalomból szinte úgy érezte, hogy a reccsenés a gerincéből jött.
A legszívesebben négykézláb kúszott volna rejtekhelyéig, de a kezében kellett tartania a revolvert, a csöve így azonnal megtelt volna sárral. Azonnal felpattant hát és ment tovább, miközben az út hirtelen már fényben úszott és a motorzúgás is egyre keményebben dacolt a vihar hangjaival.
A lakóautó előbukkant a kanyar mögül.
Chyna csak öt méternyire lehetett az úttól, annyi nem volt elég, mert a fenyők közt igen ritka volt az aljnövényzet - amely főleg páfrányból állt. Pedig nem szabad, hogy a gyilkos meglássa. Minden elveszett, ha észreveszi, ahogy fedezékbe rohan.
Szerencsére farmere sötét volt és nem kő-mosott, szvettere pedig áfonyavörös, ami nem olyan rossz, mintha mondjuk fehér lett volna vagy sárga, és a haja is fekete volt és nem szőke. Chyna mégis úgy érezte, legalább annyira feltűnő jelenség, mintha legalábbis esküvői ruhában próbálna rejtekhelyet találni.
A férfi nyilván a Hondát fogja nézni, ahogy elfoglalja mindkét sávot. Azonnal nem fogja fürkészni az út két oldalát, és ha tekintete később el is siklik a Hondáról, minden bizonnyal jobb felé fordul majd, ahol a kocsi leszaladt az útról és nem balra, ahol Chyna rejtőzött.
Chyna úgy érte el a masszív fatörzsek első sorát, hogy közben azt mondogatta magában: biztonságban van, a gyilkos nem látta meg, pedig igazából nem hitt magának sem. Elképesztően közel nőttek ezek a fák egymáshoz, tekintve milyen iszonyúan nagyok. Megkerült egy öt méteres átmérőjű törzset, amely szabályosan összenőtt a mellette lévő, még nagyobb példánnyal - kettejük között alig ötven centi volt a távolság.
A legalsó gallyak ötven-hatvan méterre lehettek a földtől, s csak a villámok fényében lehetett őket látni. Olyan volt ezek között a törzsek között állni, mint egy óriási katedrá-lisban, amelynek magasztos boltozata tizenöt emelet magasságban borul fölé.
Vizes rejtekhelyéről most mert csak az út felé pillantani.
A páfrányok csipkefüggönyén az ezüstösen csillogó esőcseppeken túl ott jöttek a lakóautó fényszórói. Majd puhán felszisszent a légfék.

Mr. Vess megáll az úton, mert az út szegélye egyik oldalon sem elég széles és szilárd, hogy elguruljon rajta a lakóautóval. Bár az utat nem nagyon használják ebben a hajnali órában és ilyen pocsék időben, nincs ínyére akadályozni a forgalmat a szükségesnél tovább. Hiszen jól ismeri a kaliforniai közlekedési szabályzatot.
A sebességváltót parkoló állásba teszi, behúzza a kéziféket, de a motort hagyja járni, és a reflektorokat is égeti. Nem veszi magára esőkabátját, és amikor kiszáll a kocsiból, nem csukja be maga után az ajtót sem.
Az eső dobol az aszfalton és a kocsiszekrényen, a fák lombja kantáivá válaszol neki. Az eső hangjai örömmel töltik el, mint ahogy a borzongás is és a páfrányok meg a talaj enyhe bomlásszaga is.
Ez a Honda előzte le néhány perce. Nem lepi meg a látvány, hiszen nyaktörő sebességgel haladt el mellette.
A kocsi minden bizonnyal lecsúszott az útról és nekiment egy fának. A vezetője vissza
tudta hozni az útra, de a motor aztán cserbenhagyta.
De hol a sofőr?
Lehet, hogy erre járt egy másik autós és magával vitte a sérültet? De ez erőltetettnek tűnik. Végül is a baleset alig egy vagy két perce történhetett.
A kocsi ajtaja nyitva van, Vess behajol és látja, hogy a kulcs ott van a gyújtásban. Az ablaktörlők csapkodnak. Égnek a helyzetjelzők, a belső világítás és a műszerfal fényei is.
Ellép a kocsi mellől és arra fordul, amerre a keréknyomok mutatnak. Az ütközéstől megsérült a fa törzse, de csak nagyon felszínesen.
Kíváncsian fürkészi körül az aljnövényzetet az útnak ezen az oldalán.
A sofőr egész biztosan kitámolygott az összetört kocsiból, beüthette a fejét, és be-szédelgett a fák közé. Lehet, hogy most is kóborol a fák között, és fogalma sincs, mi történt vele - de talán elájult, és ott fekszik eszméletlenül a páfrányok között.
Az egymáshoz közel nőtt fák szűk átvesz-tőt alkotnak, több a fa, mint a szabad térség. Közéjük még felhőtlen, napos időben is csak keskeny sugarak érnek el a földig, a fák között makacs sötétség honol, mintha az erdő életének sok százezer éjszakája mind emlékül hagyott volna valamennyit a sötétségéből. Most, a pirkadat előtti órában azonban
olyan sűrű volt a sötétség, mintha maga is élőlény volna: ugrásra készen les áldozatára, mégis szívélyes.
Ez a különös sötétség megmozgatja Mr. Vess fantáziáját, vágyik az új élményre, amelyről tudja, hogy várja, de amelyet mégsem tud elképzelni sem. A mamutfenyők között a szűk útvesztőben az emberiség történeténél idősebb árnyak lakoznak, s misztikus kalandok várnak rá.
Ha a nő a fák között bolyong, félreállhat a lakóautóval és a keresésére indulhat. Lehet, hogy a kés, amelyet a benzinkútnál talált, kedvező előjel, és lehet, hogy a nő vérét kell kiontania azzal a késsel.
Elképzeli, milyen érzés volna meztelenre vetkőzni és elindulni a fák között a késsel a kezében, primitív ösztöneire figyelve becserkészni a nőt, a földre rántani, letépni róla a ruháit, miközben a bőre gőzölögne az esőben. Már a gondolattól megfeszül az ágyéka, és azon töri a fejét, vajon előbb a késsel vagy a falloszával hatoljon-e belé - vagy netán a fogaival. A döntés majd nyilván az utolsó pillanatban születik meg, és nagyban attól függ, mennyire csinos a lány. Azt azonban pontosan tudja, bármi történik is közöttük, az soha még nem tapasztalt és rejtélyes lesz - és persze a végsőkig izgalmas.
Azonban egy óra múlva hajnalodni fog, bölcsebb volna, ha folytatná az útját. Minél
távolabb kell jutnia attól a helytől, ahol az éjjel örömét lelte.
Edgler Vessnek lenni azért jó, többek között, mert az ember képes elfojtani legégetőbb vágyát, ha kielégítése veszélyt rejt magában. Ha minden rátörő vágyát azonnal kielégítené, nem ember volna, hanem inkább állat - vagy már régóta halott, netán börtöntöltelék. De ha az ember Edgler Vess, akkor szabad ugyan, de nem felelőtlen. Gyors, de nem ösztönlény. Érzékeli az arányokat. Tud időzíteni. A pokolba is! Legalább olyan jó az időérzéke, mint egy sztepptáncosnak. És tud mosolyogni. Egy kedves mosoly önkontrollal kombinálva messzire tudja vinni az embert.
Mr. Vess mosolyogva néz körül az erdőben.

 A lakóautó ott állt az úton, alig öt méterre az összetört Hondától, melynek orrát felgyűrte a mamutfenyő.
Miközben a gyilkos az elhagyott kocsihoz közeledett a kocsija reflektorfényében, Chy-na feljebb osont a sötét erdőben, közben a férfival párhuzamosan haladt, de vele ellentétes irányban. Megkerülte a fát, jobbjában a pisztolyt szorongatta, baljával pedig a törzsnek támaszkodott, ha netalán megbotlana egy gyökérben. A tenyerével érezte a törzs ismétlődő gótikusan ívelt mintázatát. Min-
den egyes bizonytalan lépésével úgy érezte, hogy nem is fa mellett áll, hanem egy épületben, egy ablaktalan erődítményben, amelynek falait a világ dühe ellen húzták föl.
Ahogy a két fa közti réshez ért, még egyszer kipillantott. A gyilkos a Honda nyitott ajtajánál állt, és az út túloldalánál lévő erdőrészt figyelte.
Chyna aggódott, hogy felbukkan egy újabb autó, mielőtt véghezvihetné, amit eltervezett.
Folytatta útját, megkerülte a következő fát is. Ez még az előző behemótnál is hatalmasabb volt. De a kérgén ugyanazok a gótikus minták folytatódtak.
Hiába fütyült a fák között a szél, hiába áztatták a hatalmas ágakról lezúduló vizek, Chyna az erdőt biztonságosnak érezte, sötétnek, de nem lelkileg, hidegnek, de nem vészjóslónak. Gondjaival ismét egyedül volt -furcsa módon mégsem érezte magát egyedül.
Az erdő falának következő nyílásából Chyna újból kinézett, és látta, hogy a gyilkos beül a Hondába. El kell mozdítania a lerobbant kocsit az útjából, mert nem tud elmanőverezni mellette.
Nyugodtan várhatna a ligetben. Elfeledkezhetne a tervéről. A férfi menne az útjára, és az élet megy tovább.
Olyan könnyű volna várni. És életben maradni.
A rendőrök majd megtalálják Arielt. Valahogy. Idővel. Nincs szükség itt az ő hőskö-désére.
Chyna nekitámaszkodott a fának, hirtelen elgyengült. Gyenge volt és remegett. Szinte fizikai rosszullétet érzett kétségbeesésében és félelmében.
A helyzetjelzők fénye és a belső világítás kissé elhalványult, amikor a gyilkos megpróbálta beindítani a motort.
Aztán Chyna másfajta zajt hallott. Sokkal közelebbről, mint a kocsi. A háta mögül. Egy surranás volt, egy gally elpattant, majd egy horkanás következett, mint amikor egy ló megriad.
Chyna rémülten megfordult.
A lakóautó reflektorának fényében Chyna angyalokat látott a mamutfenyők között. Vagy legalábbis annak tűntek egy pillanatra. Kedves arcok néztek rá, szemük kíváncsian csillogott.
Chyna a gyér fény ellenére látta, hogy nem reménykedhet angyalokban. Kezdeti zavara után rájött, hogy a lények a tengerparton élő szarvatlan jávorszarvasok.
Hatan álltak tőle alig öt méterre, olyan közel hozzá, hogy Chyna három lépéssel közöttük teremhetett volna. Nemes formájú fejüket felszegték, fülüket hegyezve őt szemlélték.
A jávorszarvas kíváncsi, de félénk természetű állat, ezek azonban furcsa módon nem tartottak tőle.
Egyszer két hónapot töltött az anyjával Mendocino megyében, ahol egy maroknyi állig felfegyverzett túlélő készült világvége hangulatban a faji háborúra, amely hitük szerint hamarosan le fogja rombolni az országot. Ha tehette, Chyna egész nap a vidéket járta, a dombokat és a völgyeket, a csodaszép fenyőligeteket, az arányló mezőket, ahol hatalmas tölgyek magasodtak - és ahol időről időre felbukkantak a jávorszarvasok is. Chyna megpróbálta becserkészni őket, de nem egy vadász fürgeségével, hanem gyerekhez illő esetlenséggel, hiszen ugyanúgy tartott az állatoktól, mint azok tőle, de ellenállhatatlanul vonzotta az a békés nyugalom, amely a jávorokból áradt az erőszaktól terhes világra.
Az alatt a két hónap alatt soha nem sikerült húsz-harminc méternyire megközelítenie őket, ha ezt a határt átlépte, az állatok felcsapott farokkal elügettek a szirtek felé.
Most viszont ők közelítették meg őt, óvatosan, de minden riadalom nélkül, mintha ugyanazok a jávorszarvasok lettek volna, amelyeket gyerekkorában látott, akik végre meggyőződtek róla, hogy békések a szándékai.
A parti jávoroknak valamivel közelebb kellett volna járniuk a tengerhez, kint a mezőkön a mamutfenyőkön túl, ahol dús a fű a téli esőktől. Bár nem voltak idegenek az erdőben, a jelenlétük ezen az esős hajnalon legalábbis figyelemreméltó volt.
Aztán a haton kívül továbbiakat is észrevett Chyna - egyet itt, egy másikat amott, majd egy harmadikat, sőt többet is - a fák között, valamivel távolabb az első csoporttól. Némelyikük alig látszott, mert hozzájuk már nem ért el a lakóautó reflektorának fénye, de Chyna gyanította, hogy legalább egy tucatnyian vannak, mind őt figyelik, mintha az emberi fül számára elérhetetlen erdei zenétől estek volna révületbe.
Az égen szétfutó villám fényében Chyna tisztábban látta a jávorszarvasokat, mint korábban. Többen voltak, mint gondolta. Ott voltak a páfrányok, a pirosan virágzó rodo-dendronok között, fejüket felemelték, fekete orrlyukaikból pára csapott ki. És szemüket egy pillanatra sem vették le Chynáról.
A lány lenézett az útra.
A gyilkos feladta a próbálkozást, hogy beindítsa a motort. Sebességbe tette a Hondát, amely gurulni kezdett a lejtőn.
Miután egy utolsó pillantást vetett a szarvasokra, Chyna kilépett a két mamutfenyő közül.
A gyilkos erősen jobbra tekerte a kormányt, hogy a kocsi orra a lejtő felé mutasson.
Chyna a páfrányok között a magas fűben elindult az út felé. Lábaiból elszállt a gyengeség, mint ahogy véget ért pillanatnyi bizonytalanságrohama is.
A gyilkos irányításával a Honda elindult lefelé, a jobboldali padka felé.
Chyna most utána mehetett volna, hogy a kocsiban lője le, vagy amikor kiszáll a kocsiból. De már ötven méterre eltávolodott tőle, és biztosan észrevenné, hogy közeledik. A lány nem bízhatott a meglepetés erejében, tehát mindenképpen le kéne lőnie, amivel viszont nem segít Arielen, mert ha ez a nyomorult meghal, neki még mindig meg kell találnia a kislány rejtekhelyét. És lehet, hogy soha nem sikerül neki. De az is lehet, hogy a gyilkosnál most is van fegyver, és ha tűzpár-bajra kerülne sor, ő nyerne, mert ő a gyakorlottabb - és a bátrabb.
Chyna megint senkihez sem fordulhatott segítségért. Akárcsak gyerekkorában.
Gyorsan tűnj el a szeme elől! Ne kockáztass! Várd ki a megfelelő pillanatot! Te válaszd meg az összecsapás pillanatát, hogy te légy az irányító!
Hatalmasat villámlott megint, majd hosszan dörgött, mintha valami hatalmas építmény dőlt volna romba az égben.
Chyna odaért a lakóautóhoz.
Uramisten!
A sofőr ajtaja nyitva volt.
Jézusom! Istenem!
Képtelen volt megtenni.
De meg kellett tennie.
A lejtő alján, már a padkán a Honda egy reccsenéssel megállt.
Chynánál ott volt a revolver. Ez sokat számított. A fegyverrel biztonságban érezte magát.
Ki menti meg a pincébe rejtett kislányt, akit ez a rohadék magának érlel, és aki olyan, mint én ? Ki segít a szekrénybe, vagy az ágy alá menekült, rémült kislányokon, akik számára legfeljebb egy kaparászó csótány juthat? Ki segít rajta, ha én nem, ki lesz mellette, ha én nem, de miért ez az egyetlen lehetőség - de amikor annyira egyértelmű a válasz, miért kell egyáltalán megkérdezni, hogy miért?
A Honda már állt.
A pisztoly húzta a kezét, ahogy Chyna felmászott a vezetőfülkébe, átmászott az ülésen, hátrasietett a lakóautóba, és közben azt hajtogatta: „Jézusom, Jézusom!", mintha azért nem volna őrültség, amit csinál, mert nála van a revolver.
De az is eszébe jutott, elég előnyt biztosít-e a pisztoly, ha szemtől szembe kell fordulnia ezzel az emberrel.
Természetesen közvetlen konfrontációra nem szabad sort keríteni. Chynának az volt a szándéka, hogy elbújik, míg a férfi házába nem érnek, aztán megtudja, hol van fogva tartva a kislány. Ezzel az információval elmehet a rendőrségre, akik elkapják ezt a szemetet és kiszabadítják Arielt és...
És mi?
És azzal, hogy segít megmenteni a lányt, megmenti önmagát is. Hogy mitől, abban nem volt egészen biztos. Attól, hogy a puszta életbenmaradásról szóljon az élete? Hogy végtelen és terméketlen harcot vívjon azért, hogy megértsék?
Őrültség az egész, de most már nem fordulhatott vissza. A szíve mélyén tudta, hogy kisebb őrültség kockára tenni mindent, mintha olyan életet él, amelynek csupán az életbenmaradás a célja.
Mintha szívének heves lüktetése űzte volna, úgy jutott el Chyna a kocsi végébe. Az egyetlen hálófülke ajtaja elé.
Jézusom!
Nem akart bemenni oda. Laura ott volt holtan. Az a férfi a szekrényben. Ott a varródoboz is, készen arra, hogy megint használják.
Jézusom!
De ez volt a legjobb búvóhely, ezért kinyitotta az ajtót, bement és bezárta mögötte az
ajtót ismét, majd hátát a falnak vetve elindult bal felé.
Lehet, hogy a gyilkos nem is megy egyenesen haza. Lehet, hogy közben megáll valahol, és hátrajön megszemlélni a trófeáit.
Akkor viszont Chyna megöli, amint belép az ajtón. Beleüríti az egész tárat. Nem fog kockáztatni.
Ha a férfi meghal, lehet, hogy soha nem találják meg Arielt. Vagy igen, de csak azután, hogy éhen vagy szomjan veszett, ami iszonyatosan fájdalmas módja a halálnak.
Ám ha a gyilkos belép a szobába, Chyna nem bízhat félmegoldásban. Nem teheti meg, hogy csak megsebesíti, és életben tartja, hogy a rendőrök ki tudják hallgatni, mert ki tudja, mi történhet közben.

Miután lekapcsolja a világítást és kikapcsolja az ablaktörlőt, Edgler Vess csak ül a halott kocsiban. Gondolkozik.
Számos útja van, miként folytathatja innen. Az élet egy hatalmas svédasztal, amely roskadozik az érzékek és tapasztalatok végtelen és szívet melengető választéka alatt. A lehető legteljesebben ki akarja használni a lehetőséget, hogy a lehető legtöbb izgalmat csikarja ki belőle, ennek következtében nem cselekedhet elhamarkodottan.
A szerencse folytán megpillanthatta a lányt a visszapillantó tükörben: ahogy riadtan, mint egy szarvas, átsuhan az úton, egy pillanatra elbizonytalanodik a lakóautó nyitott ajtaja előtt, aztán felszáll a kocsiba, s eltűnik a szeme elől.
Biztos ő az a lány a Hondából. Amikor nemrég elhajtott mellette, lenézett rá, és a szélvédőn át látta a piros pulóverét.
A baleset során biztos beverte a fejét. Most talán szédül, nem érti mi történt, halálra van rémülve. Ez magyarázza, miért nem jön oda hozzá, és kéri meg, vigye el a legközelebbi benzinkúthoz. Lehet, hogy zavart agya számára teljesen logikus, hogy potyautasként akar utazni a lakóautóban.
A lány azonban nem tűnt sérültnek. Nem tántorgott, nem botladozott az úton, fürgén, biztosan mozgott. Ebből a távolságból és a visszapillantó tükrön át Vess nem látott rajta vért, még ha vérzett is; ösztönösen tudja, hogy nem vérzik.
Minél tovább gondolkozik a dolgon, annál erősebb benne a meggyőződés, hogy a balesetet megrendezték.
De miért?
Ha rablás az indíték, a lány rátámadhatott volna abban a pillanatban, amikor kiszállt a kocsiból.
Különben is a férfi nem egy háromszázezer dolláros országúti jachttal volt, amely
mozgó reklámként vonzza a rablókat. Az ő járműve tizenhét éves, és bár jó karban van, nem ér többet ötvenezernél. Értelmetlen volna összetörni egy viszonylag új Hondát, hogy kirámoljon a lány egy öreg lakóautót, amely nem kecsegtet különösebb kincsekkel. A kulcsot a gyújtáskapcsolóban hagyta, a motor járt. A lány tehát elhajthatott volna, ha ez lett volna a szándéka.
És egy magányos nő egy elhagyott úton nem valószínű, hogy rabláson töri a fejét. Ez a viselkedés nem illik semmilyen bűnöző karakterébe.
Vess nem érti a dolgot. Mélységesen meg van döbbenve. Az ő egyszerű életében nem gyakran fordulnak elő rejtélyek. Mert vannak dolgok, amiket meg lehet ölni, és vannak, amiket nem.   Némely  dolgot  nehezebb   megölni, mint másokat, némely dolgot pedig nagyobb móka elpusztítani, mint másokat. Egyesek visítanak, mások siránkoznak, vannak, akik mindkettőt csinálják, mások némán remegnek és várják a véget, mintha egész életük ennek a rettenetes fájdalomnak az előérzet-ében telt volna. így telnek a napjai - kellemesen egyenletesen a nyers érzékek tengerében, amelyen rejtély csak ritkán bont vitorlát.
Ez a piros pulóveres nő azonban rejtély, de csak annyiban, amennyiben mindenki az
Mr. Vess ismeretei szerint. Hogy milyen élmények várják vele kapcsolatban, nehéz elképzelni, és az újdonság ígérete felizgatja.
Kiszáll a Hondából, és becsapja az ajtaját.
Egy darabig csak áll és bámulja a hideg esőben ázó rengeteget, s közben abban bízik, hogy kellően gyanútlannak látszik, ha a nő figyelné a lakóautóból. Úgy kell kinéznie, mint aki azon tűnődik, mi történhetett a Honda vezetőjével. Vagy talán tisztességes polgárnak, aki azt mérlegeli, hogy a keresésére indul az erdőben.
Több villám is átcikázik az égen, mintha egymást üldöző csontvázak volnának. Akkorát dörren nyomukban az ég, hogy Mr. Vess csontja is beleremeg, és a vibrálást roppant kellemesnek találja.
A vihartól mit sem zavartatva magukat, egy csapat jávorszarvas bukkan elő hirtelen az erdőből és megállnak a fák peremén a páfrányok között. Kecsesen vonulnak, éteri némaságban a dörgés elhaló visszhangjában, szemük megcsillan a lakóautó reflektorának fényében. Jelenésnek tűnnek, semmint valóságos állatoknak.
Kettő, öt, hét, egyre újabb és újabb bukkan elő. Némelyik megáll, mintha pózba vágná magát, a többiek mennek tovább, aztán ők is megállnak, míg egy tucatnál is több áll az út szélén és mindegyikük Mr. Vesst
nézi.
A szépségük földön túli, iszonyatos élvezet volna lemészárolni őket. Ha volna nála fegyver, le is lődözne annyit, amennyit csak bírna közülük.
Kisfiúként állatokon kezdte a munkát. Valójában rovarokkal, de hamarosan áttért a teknősökre és a gyíkokra, majd jöttek a macskák és a nagyobb testű állatok. Kamaszként pedig, amikor már volt jogosítványa, éjszakánként vagy hajnalban, iskola előtt kihajtott az elhagyott útszakaszokra és szarvasokra, kóbor kutyákra, legelésző tehenekre vagy lovakra lődözött, de csak akkor, ha tudta, hogy nem kaphatják el.
Nosztalgikus érzés áradt szét benne a gondolattól, hogy végezhet ezekkel a jávorszarvasokkal. Vérük látványától pirosabb lenne a vére, és szinte énekelne az artériáiban.
Bár a jávorszarvas ijedős állat, ezek bátran farkasszemet néztek vele. Egyáltalán nem tűntek riadtnak, nem látszott, hogy el akarnának inalni. Ez a kihívó nézés furcsa volt Vessnek; és rá nem jellemző módon zavarba is jött.
Egyébként is várja a piros pulóveres nő, és ez sokkal izgalmasabb, mint akárhány jávorszarvas. Most már felnőtt férfi, nem kisfiú többé, intenzív élmények utáni vágyát nem lehet a múlt mellékútjain levezetni. Edgler Vess már rég félretette ezeket a gyerekes dolgokat.
Visszatér a lakóautóhoz.
Az ajtóban látja, hogy a nő nincs a vezető ülésen, sem a mellette lévőn.
Beül a sofőrülésbe, körbefordul vele, de a nőt nem látja sem a társalgóban, sem az étkező részen. Az árnyékba burkolózó rövid hall szintén elhagyottnak tűnik.
Előre fordul, de szemét nem veszi le a visszapillantó tükörről, kinyitja a konzolt a két ülés között. A pisztolya ott van, ahol hagyta, hangtompító nélkül.
A pisztollyal a kézben megfordul a széken, feláll és elindul hátra a konyha és az étkező felé. A konyhakés, amelyet a benzinkútnál talált, ott hever a pulton, mint azelőtt. Kinyitja a tűzhelytől balra lévő faliszekrényt, és ott látja a rugós tartón a Mossberg vadászpuskát, ahová visszatette, miután végzett a két eladóval.
Nem tudja, van-e a nőnek saját fegyvere. Távolról nem láthatta, üres-e a keze, de azt sem, pedig ez legalább olyan fontos, hogy elég csinos-e ahhoz, hogy jó móka lesz majd megölni.
Ahogy közeledett az étkezőhöz, egyre óvatosabb volt, hiszen ott volt a lépcső az étkező padja mögött. De a nő nem kuporgott ott.
Beért a hallba.
Hallgatja az eső hangját és a járó motorét.
Kinyitja a fürdőszoba ajtaját, gyorsan és zajosan, hisz tudja, hogy nem lehet nesztelenül mozogni ezen a keréken guruló, vissz-hangos konzervdobozon. A zsúfolt fürdőszoba olyan, mint volt, nem kuporgott potyautas a zuhanytálcában.
Emellett ott a keskeny, tolóajtós gardrób. De itt sincs senki.
Már csak egyetlen helyet kell átkutatnia: a hálószobát.
Vess áll a zárt ajtó előtt, és határozottan elbűvöli a gondolat, hogy a nő ott kucorog, közben pedig fogalma sincs, kikkel osztozik rejtekhelyén.
A küszöb alól nem szűrődik ki fény, a nő tehát sötétben lépett oda be. Minden bizonnyal nem ült az ágyra, és nem találta meg a szendergő szépséget.
Lehet, hogy rémülten körültapogatózott a szobában, és rábukkant a tolóajtós szekrényre. Ha most Vess kinyitná az ajtót, a nő nyilván igyekezne nesztelenül bejutni a szekrénybe, de az ott csüngő ingek helyett valami furcsa, hideg dolgot érezne.
Mr. Vessnek tetszett a dolog.
Már-már ellenállhatatlan kísértést érzett arra, hogy feltépje az ajtót, hogy a nő meglássa a szekrényben lógó tetemet, majd az ágyon a halott lányt. Rémülete úgy csapódna ide-oda, mint valami komikus flipper gép golyója.
De a látottak miatt gyorsan a tárgyra kellene térniük. Vessnek meg kell tudnia, kicsoda a nő, és hogy mit képzel, mit csinál a lakóautójában.
Mr. Vess rájön, igazából nem akarja, hogy ez a rejtéllyel terhes élmény véget érjen. Kellemesebbnek érzi a feszültség elnyújtá-sát, hogy elrágódhat a feladványon egy darabig.
Kezdett kimerülni az elmúlt tevékeny óráktól. Most energiával töltődött fel a váratlan fejleményektől.
Természetesen bizonyos kockázatot is rejt ez a megoldás. De képtelenség a végsőkig élni és közben kizárni minden kockázatot. Hiszen a kockázat az intenzív élet leglényege.
Nesztelenül elhátrál a hálófülke ajtajától.
Viszont annál zajosabban lép be a mosdóba, vizel, leöblíti a vécécsészét, hogy a nő azt higgye, nem miatta jött a lakóautó végébe, hanem a természet hívószavának engedelmeskedett. Ha továbbra is azt hiszi, hogy a férfi nem tud a jelenlétéről, folytatni fogja, amit elkezdett, és nagyon érdekes lesz látni, mi az.
Vess újból előre megy, megáll a konyhában és pumpál magának egy kávét a pulton álló három literes termoszból. Közben felkapcsol egy-két lámpát is, hogy jobban lássa a kocsi belsejét a visszapillantó tükörből.
Már a volán mögött ül, kortyolgatja a kávét. A kávé forró, fekete és keserű, pontosan olyan, ahogy szereti. Belecsúsztatja a csészét a műszerfalra rögzített pohártartóba.
A pisztolyt kibiztosítva a két ülés közötti nyitott kardánbokszba rakja, hogy az agya a keze ügyében legyen. Egy másodperc alatt a kezébe kaphatja, megfordul és lelövi a nőt, mielőtt az a közelébe juthatna, de közben nem veszíti el az uralmat a lakóautó fölött.
De nem hinné, hogy a nő az életére törne, legalábbis nem egyből. Ha ez lett volna a szándéka, már megtámadhatta volna.
Furcsa.
- Miért? Most mi lesz? - kérdezi fennhangon, a végsőkig kiélvezve sajátos helyzetének drámáját. - Most mi van? És? Most mi lesz? Hohó, meglepetés!
Újra kortyol a kávéból.
Odakint a jávorszarvasok eltűntek.
A rejtélyek éjszakája...
Az erőre kapó szél belemar a páfrányokba. Mintha csak az erőszakot akarnák megelőlegezni, a rododendronok vérvörös szirmai szétfreccsennek az éjszakában.
Az erdő háborítatlannak látszik. Az idő ereje ott gyűlik a masszív függőleges alakzatokkal.
Mr. Vess sebességbe teszi a lakóautót és kiengedi a kéziféket.
Miután elgurul az összetört Honda mellett, a visszapillantó tükörbe néz. A hálószoba ajtaja még mindig zárva van. A nő ott rejtőzik.
Most, hogy a kocsi újra elindult, talán megkockáztatja, hogy felkapcsolja a villanyt, és alkalma lesz megismerkednie szobatársaival.
Mr. Vess elmosolyodik.
Minden eddigi expedíciója közül ez a legérdekesebb és legizgalmasabb. És még nincs vége.

Chyna ült a padlón a sötétben. Hátát a falnak vetette. A revolver ott hevert mellette.
Érintetlen volt és élt.
- Chyna Shepherd érintetlen és él - suttogta, egyszerre volt ez ima és valami vicc.
Egész gyerekkorában gyakran imádkozott ezért a kettős áldásért - hogy erénye és élete ne sérüljön -, és ezek az imák gyakran lázas hablatyolásnak tűntek. Végül már amiatt aggódott, hogy Isten belefárad kétségbeesett könyörgésébe, hogy képtelen vigyázni magára, és úgy dönt: nem jár neki több kegyelem. Isten nagyon elfoglalt valaki, hisz ő irányítja a világegyetemet, vigyáz a részegekre és a bolondokra, közben ott munkálkodik ellene a gonosz, vulkánok törnek ki, matrózok vesznek ott a viharban, a fákról alázuhannak
a madarak. Mire Chyna tíz éves lett, Isten elfoglaltságára való tekintettel rémült és széteső könyörgéseit ebbe a formulába sűrítette: „Istenem, Chyna Shepherd vagyok, innen -ide bemondta azt a helységnevet, ahol éppen volt -, könyörögve kérlek, engedd meg, hogy érintetlenül és élve kerüljek ki ebből!" Gyorsan rájött, hogy Isten pontosan tudja, hol van, tehát tovább rövidíthette az imát: „Istenem, Chyna Shepherd vagyok. Kérlek engedd meg, hogy érintetlenül és élve kerüljek ki ebből!" Végül, amikor úgy érezte, hogy Isten pontosan tisztában van az ő helyzetével, távirati stílusban leegyszerűsítette az imát: „Chyna Shepherd, érintetlen és él." Válságos helyzetben - ágy alatt, a szekrény mélyén kuporogva, vagy fenn a poros, pókhálós padláson, vagy, mint egyszer, a patkányürülékkel teli padlóra tapadva a nyirkos pincében - csak elsuttogta, vagy folyamatosan kántálta magában ezt az öt szót: Chyna-Shepherd-érintetlen-és-él. De nem azért hajtogatta szüntelen, mintha attól félt volna, hogy Isten bokros teendői közt megfeledkezett volna róla, hanem hogy megnyugtassa magát: Isten vette az üzenetét és segíteni fog, ha türelmesen kivárja. És ha véget ért a válságos helyzet, és remegő szíve kezdett megnyugodni, megint elismételte ezt az öt szót, de már más hangsúllyal, nem könyör-gésként,   hanem   helyzetjelentés   gyanánt:
Chyna-Shepherd-érintetlen-és-él. Mint amikor a matróz jelenti a kapitánynak a légitámadás elmúltával: „Mindenki ép, uram, mindenki a helyén." Ő is ép volt, és ott volt a helyén; egyszerűen csak biztosította Istent' hálájáról ugyanazzal az öt szóval. Úgy képzelte, Isten kihallja a hangsúlyból a különbséget. A kis Chyna szabályos kis tréfává fejlesztette ezt a jelentkezést, olykor még tisztelgett is hozzá, mert úgy gondolta, Istennek biztosan jó humora van.
- Chyna Shepherd érintetlen és él.
Ezúttal, innen a lakóautó hálófülkéjéből, egyszerre volt ez helyzetjelentés és lázas kö-nyörgés, hogy élve megússza azt a brutalitást, ami esetleg rá vár.
-Chyna Shepherd érintetlen és él.
Kislányként gyűlölte a nevét - kivéve akkor, amikor az életéért könyörgött. Egy létező szó ostoba elírása volt, és amikor a gyerekek ugratták miatta, soha nem tudta megvédeni magát. Annak fényében pedig, hogy anyját Anne-nek hívták, a Chyna nem csupán frivolnak tűnt, hanem meggondolatlanságnak, sőt egyenesen gonoszságnak. Anne terhességének idején egy radikális környezetvédő kommunában élt - a hírhedt Föld Hadsereg egyik sejtjében -, akik úgy vélték, hogy a természet védelmében a legerőszako-sabb fellépés is jogos lehet. Szögeket vertek a fák törzsébe, hogy a favágók akár a kezü-
ket is elveszítsék, ha elszakad a motoros fűrészen a lánc. Felgyújtottak két húscsomagoló üzemet a szolgálatban lévő két éjjeliőrrel együtt, tönkretették a gépeket az építkezéseken, és megöltek egy tudóst Stanfordban, tiltakozásul az állatkísérletek ellen. Anne Shepherd barátai hatására valami különleges nevet akart adni a lányának: Jácint, Mező, Óceán, Ég, Hó, Eső, Levél, Pillangó... De mire a baba megszületett, már szakított a környezetvédőkkel és Kína után Chynának nevezte el, ahogy ezt egyszer el is magyarázta a lányának: „Drágám, hirtelen rájöttem, hogy egy szép napon úgyis Kína lesz az egyetlen állam a földön, és úgy láttam, hogy ez egy nagyon szép név." Azt soha nem tudta megmagyarázni, miért „y"-nal és nem „i"-vel anyakönyveztette, igaz, akkoriban épp egy metamphetamin laborban dolgozott, speedet csomagoltak öt dolláros dózisokba, és az áru rendszeres kóstolgatása miatt néha napok kiestek a memóriájából. Chyna csak ima közben szerette a nevét, mert úgy képzelte, Isten könnyebben fog emlékezni rá a milliónyi Mary, Caroline, Linda, Heather, Tracy és Jane között.
Most már nem bosszantotta a neve, büszke sem volt rá. Ugyanolyan névnek tartotta, mint bármelyik másikat.
Rájött, hogy neki semmi köze a nevéhez, és még kevesebb ahhoz az élethez, amelyet
tizenhat éven át az anyja mellett élt. Őt nem lehet vádolni azokért a szörnyűségekért, amiket látott vagy amiket hallott, vagy azokért a dolgokért, melyeket anyjának barátai néha akartak tőle. Nem a neve határozta meg a létét, és nem is szégyenteljes élményei, hanem álmai, reményei, törekvései, önbecsülése és állhatatossága. Nem volt agyag mások kezében, hanem kőszikla, saját határozott kezeiben, hogy ő alakítsa ki azt a személyiséget, amivé lenni akar.
Nem jött rá erre, csak egy évvel ezelőtt, amikor betöltötte a huszonötöt. Nem valami szédítő villanásként áradt szét benne a felismerés, hanem lassan, mint ahogy a földet lassan beborítja a madártrágya, hogy aztán varázsütésre eltűnjék a gusztustalan szürkeség, és előbukkanjanak belőle a zöld levélkék és a színes virágok. Az értékes tudáshoz nehéz eljutni - ám visszatekintve nagyon könnyűnek tűnik.
Az öreg lakóautó döcögött az éjszakában, nyikorgott, mint a kenetlen ajtó, kattogott, mint az elrozsdállt óra, amely már képtelen hűségesen számon tartani minden másodpercet a közelgő hajnal felé.
Őrültség. Mekkora őrültség, hogy erre az útra vállalkozott!
De máshova nem mehet.
De egész élete logikusan ebbe az irányba tartott. A nyaktörő bátorság nem a csatame-
zőkre korlátozódik - és nem is csak a férfiak kiváltsága.
Izzadt, vacogott és rettegett - és furcsa módon életében először békében volt önmagával.
- Ariel - suttogta Chyna csendesen, mint ahogy az egyik sötétbe zárt lány igyekszik megnyugtatni a másikat.

6.

Mr. Vess épp hajnalban hajt ki a mamutfenyők közül, eleinte szürke ez a hajnal, mint a vas, aztán világosodik, de a mezők még ugyanolyan fémes szürkék, mint az ég. Visszaér a 101-es útra, újból erdőbe ér, de ez már normál fenyő, és Humboldt megyéből átér Del Norte megyébe, ami még elha-gyottabb vidék, majd végül lekanyarodik a 101-esről egy alsóbbrendű útra, amely észak-északkelet felé tart.
Az út elején gyakran pillantgat a visszapillantó tükörbe, de a hálófülke ajtaja zárva marad, a nő vélhetően kellemesen elvan a tetemekkel, vagy talán nem is vette észre őket. A fülke ablakát furnírtábla borítja, amelyen nem hatolnak át a hajnal fényei.
Vess kiváló sofőr, remek időt fut még ebben a zord időjárásban is. Abban vagyunk a legjobbak, amit élvezettel csinálunk, ezért utolérhetetlenül sikeres Mr. Vess a gyilkolásban. És ezért párosítja szenvedélyét a vezetés iránti vágyával, és nem korlátozza vadászterületét lakóhelyének környékére.
Ha Edgler Vess úton van a folyton változó tájban, állandóan friss vizuális élményeket fogadhat be. És ha rendkívül kifinomult ér-
zékeit és azt a képességét tekintjük, hogy hologramatikusan használja őket, akkor egy szép táj zenei hangzásként is megjelenhet. A nyitott ablakon beáramló illat pedig nem csupán szagélmény, hanem a tapintását is stimulálja. Az akác édes illata olyan, mint egy nő lehelete a bőrén. Lakóautójának vezetőülésén az érzékek gazdag tengerén át utazhat, amely úgy mossa át, mint a tengeráramlatok a tengeralattjárót.
Most átér Oregonba. A hegyek eléje jönnek, és szinte magukba szippantják. A lan-kás hegyoldalakban a sűrű facsoportok inkább szürkének hatnak a makacsul zuhogó esőben.
Most már csak ritkán emeli tekintetét a visszapillantó tükör felé. A nő rejtély, és az efféle rejtélyeket nem lehet megoldani csupán azzal, hogy vágyjuk a megoldást. Végül csak meg fogja mutatni magát, és az élmény hevessége attól függ majd, hogy milyen titkos célok vezérlik.
Édes dolog a várakozás.
Az utazás utolsó néhány órája során Vess nem kapcsolja be a rádiót, bár nem mintha attól tartana, hogy zene miatt nem hallaná meg, ha esetleg előrelopakodna a nő. Valójában nagyon ritkán hallgat rádiót vezetés közben. Memóriájának hatalmas raktárában ott van a számtalan zene, amelyet a legjobban szeret: a kiáltások és sikolyok, a suttogó
imák, a metszően néma visítások, a kegyelemért esdeklő lüktető zokogás és a végső kétségbeesés erotikus kicsengése.
Amikor lekanyarodik a megyei útra, éppen Sarah Templetont látja maga előtt a zuhanytálcában, ahogy sikoltozik, majd öklen-dezik a zöld fürdőszivacstól, amelyet a szájába gyömöszölt,- majd szigetelő szalaggal a szájához rögzített. Nincs az a rádió, Elton Johntól Garth Brooksig, a Pearl Jamtől Sheryl Crow-ig - vagy ha tetszik Mozarttól Beethovenig -, amely ehhez a belső élvezethez fogható volna.
Halad az úton saját kocsibejárójáig. A bejáraton erős kapu, körülötte vaskos fenyők, sűrű aljnövényzet.
A kapu gömbacélból és szögesdrótból készült, a rozsdamentes acél kapufélfák mélyen a talajba betonozva. Táwezérlésű villanymotor nyitja és zárja, és amikor Mr. Vess a kezébe veszi a kardánbokszból a távirányítót, a kapu elkezd befelé nyílni - s a látvány elképesztően méltóságos.
Miután a birtokára ér, újból megáll, letekeri az ablakot és kitartja kezét a távirányítóval. Az oldalsó visszapillantóból figyeli, ahogy a kapu bezárul.
A kocsifeljáró legalább olyan hosszú, mint Templetonéké volt a szőlőben, birtoka ötvennégy holdas, melynek végében állami tulajdonban lévő vadon terül el sok-sok mér-
földön át. Igaz, ő nem olyan tehetős, mint Templetonék; errefelé a föld jóval olcsóbb, mint a Napa-völgyben.
Az út nincs kővel vagy kaviccsal borítva, de kevés a sár, a kocsi nem fog megfenekleni benne. Annak idején az alsó palarétegig letisztították róla a földet. Egy kicsit zöty-kölődős, de végül is ez nem New York City.
Vess felhajt egy enyhe emelkedőn a fenyők és nyírek között, áthalad a kopasz dombtetőn. Az út gyorsan lejteni kezd, majd kecses ívben elkanyarodik egy kis völgy felé. A végében, a reggeli ködbe burkolózó másik domb tövében, ott áll a ház.
Vess szíve megtelik boldogsággal a háza láttán. Otthon van, és Arielje türelmesen vár
rá.
A kétszintes ház kicsi, de masszív, a vaskos gerendák betonalapon nyugszanak. Az öreg gerendák feketék a szuroktól, a beton is dohánybarnára színeződött, kivéve ott, ahol nemrég javítgatta.
A házat az 1920-as évek végén építette egy családi faüzem tulajdonosa, jóval azelőtt, hogy a kisvállalkozókat kiparancsolták ebből az iparágból, és a kormány megtiltotta a környéken a fakitermelést. A villanyt valamikor a 40-es években hozták be.
Edgler Vess hat éve vette meg a házat, azonnal áthuzalozta, kicserélte a víz- és csatornavezetéket, megnagyobbította az emele-
ti fürdőszobát. És természetesen teljesen egyedül nekiállt a pince kiterjedt és titkos átalakításának.
Egyesek számára a birtok túlságosan is elszigeteltnek tűnhet, kényelmetlenül messze van a legközelebbi bevásárlóközponttól és multiplex mozitól. De Mr. Vess számára, akinek örömeit szomszédai bizonyára nem értenék, ez a viszonylagos elszigeteltség alapvető követelmény.
Egy nyári délutánon vagy estén azonban, amikor az ember kint ül a verandán a hintaszékben, elnézi a tágas udvart, a vadvirágokat a mezőn - amelyet még a fafeldolgozó üzem tulajdonosa tisztított meg a fáktól -vagy felnéz a csillagos égre, még a legmeg-átalkodottabb városi embernek is be kell látnia, hogy az elszigeteltségnek is megvannak az előnyei.
Ha jó az idő, Mr. Vess gyakran kint vacsorázik a verandán, itt szopogatja el a sörét. Amikor a hegyek csendjét unalmasnak találja, meghallgatja azok hangját, akiket itt temetett el a mezőn, ezt a muzsikát sokkal jobban élvezi a rádióban foghatóknál.
A ház mellett van egy kis fészer, nem azért, mintha az eredeti tulajdonos művelte volna az általa megtisztított földet, hanem mert lovakat tartott. Ez az épület egy hagyományos fakeretes építmény, betonpadlóval és homokkő alapozással. Az esővíz és a nap-
sütés már rég ezüstszürkére szívta a cédrusfalakat, ez a patinás szín nagyon tetszik Vessnek.
Mivel lovai nincsenek, a fészert garázsnak használja.
Most azonban a ház előtt áll meg, nem megy a fészerhez. A lakóautóban rejtőző nővel hamarosan dolga lesz. Azért parkol itt, mert így a házból rálát a kocsira, és kivárhatja a fejleményeket.
Most a visszapillantó tükörbe pillant.
A nőnek még mindig semmi nyoma.
Leállítja a motort, de az ablaktörlőt járatja, így várja, hogy megjelenjen az őrség. A március végi reggel tele van élettel az eső és a szél miatt, de semmi más nem mozdul.
Az őrség úgy van kiképezve, hogy ne támadjon rá azonnal minden közelgő járműre, de akkor is hagyjanak időt, ha a betolakodó gyalog érkezik, csalogassák csak beljebb, ahonnan már lehetetlen a menekülés. Ezek az őrök tudják, hogy a nesztelenség ugyanolyan fontos eszköz, mint a pusztító düh, és hogy a sikeres támadást kiszámított nyugalomnak kell megelőznie, hogy az áldozat elringassa magát hamis önbizalmában.
Végül megjelenik az első fekete fej, hegyes, mint egy lövedék, leszámítva hegyes füleit. A földön lapul a ház távolabbik sarkánál. A kutya nem akar többet mutatni magá-
ból, úgy szemléli a helyszínt, mintha értené is, mi történik.
- Jó kutya - suttogja Vess.
A fészer közelebbi sarkánál, a fal és a vaskos jávorfa törzse közt, felbukkan egy másik kutya. Alig látszik többnek egy árnynál az esőben.
Vess nem is vette volna észre az őröket, ha nem keresi őket. Önuralmuk figyelemreméltó, kiképzőjük kiemelkedő képességeit dicsérik.
Két másik kutya figyeli még a kocsit valahol, talán a lakóautó vagy a bokrok mögül, ahol nem láthatja meg őket. Mind a négy kutya dobermann, öt és hat évesek, erejük teljében.
Vess nem vágatta le a fülüket és farkukat, mint általában a dobermanokkal teszik, mert tiszteli a ragadozókat. Képqs úgy felfogni a világot, ahogy szerinte azok észlelik -ugyanazon az elemi szinten, szükségleteik és nyers érzékeik alapján. Rokonságot érez velük.
A ház sarkánál a kutya kikúszik a szabadba, mire a fészer sarkánál lévő is feláll. Egy harmadik dobermann bukkan elő egy megkövesedett cédrustörzs mögül az oldalsó udvarban, amelyet benőtt a fagyal.
A lakóautó ismerős nekik. Látásuk révén, bár nem ez a legerősebb érzékszervük, nyilván fel is ismerik a szélvédő mögött. De az
emberinél húszezerszer pontosabb szaglásukkal már biztosan érzik a szagát az intenzív földszagon és benzinbűzön át. De nem csóválják a farkukat, nem mutatják ki örömüket, mert még szolgálatban vannak.
A negyedik kutya még mindig rejtőzik valahol, de ez a három óvatosan elindul felé. Fejüket felszegik, hegyes fülük előremered.
Fegyelmezett némaságuk és vihar iránti közönyük Vesst az éjjel a mamutfenyők közt látott jávorszarvasokra emlékezteti, annyira földöntúli a belőlük áradó éberség. A nagy különbség közöttük természetesen az, hogy ezek az állatok, ha nem szeretett gazdájukkal kerülnek szembe, nem a jávorok félénk-ségével fognak reagálni, hanem széttépik a torkát a szerencsétlennek.

Már soha nem hitte volna, hogy megtörténhet, Chynát elringatta a gumik monoton zümmögése és a lakóautó zötykölése. Álmában idegen házakban járt, ahol a házak alakja folyton változott: mintha valami éhes lény lakozott volna a falakban, amely az éjszaka leple alatt sóhajtozva hangot adott volna vágyainak a szellőzőkön és dugaszoló aljzatokon keresztül.
A fék szisszenése riasztotta föl. Azonnal rájött, hogy a kocsi az előbb már egyszer megállt, de azt a megállást még átszendereg-
te. Bár a kocsi megint meglódult, tehát a gyilkosnak ott kellett ülnie a volán mögött, Chyna mégis megmarkolta a revolvert, talpra állt, és ugrásra kész testtel a falhoz simult.
A padló alól hallotta, hogy erőlködik a motor, tudta, hogy emelkedőre kaptatnak föl. Majd miután felértek, elindultak lefelé. Hamarosan újból megálltak, és most már a motort is lekapcsolták.
Csak az eső dobolását lehetett hallani.
Chyna várta a lépések hangját.
Bár pontosan tudta, hogy ébren van, úgy érezte, álmodik, ahogy állt mereven a sötétben, és hallgatta az esővíz sustorgó neszezé-sét a lakóautó falán.

Mr. Vess komótosan magára veszi az esőkabátját és a zsebébe csúsztatja a Heckler & Koch P7-est. Kiveszi a Mossberg puskát a tűzhely melletti faliszekrényből, hátha a nő átkutatná a kocsit, miután ő elmegy. Végül lekapcsolja a villanyokat.
Amikor kiszáll a kocsiból, a három kutya, mit sem törődve az esővel, odamegy hozzá. Ekkor veszi észre a negyediket a jármű mögött. Mindegyikük remeg az izgalomtól, hogy hazatért, de uralkodnak örömükön, nem akarják, hogy gazdájuk gondatlannak higgye őket.
Mielőtt Mr. Vess elindult volna mostani vadászatára, a dobermanokat támadó helyzetbe hozta azzal, hogy kimondta nekik a szót: Nietzsche. Egészen addig mindenkit megölnek, aki véletlenül a birtokra téved, míg ki nem mondja nekik a nevet: Zeusz. Ettől kezdve ugyanolyan kedvesek lesznek, mint bármelyik házikutya - feltéve természetesen, ha valaki rá nem támadna a gazdájukra.
Miután a vadászpuskát a kocsi oldalának támasztja, kinyújtja a kezét a kutyák felé. Lelkesen köré tömörülnek és ujjait szimatolják. Lihegve nyalogatják, de mennyire nyalogatják a kezét, hogy igen, igen, nagyon hiányoztál nekünk.
A férfi leguggol, feje az övékével egy szintre kerül, most már végképp nem tudnak uralkodni magukon. Fülük rángatózik, oldaluk remeg, csendesen vinnyognak a boldogságtól, féltékenyen ott nyomulnak előtte, és simogatására, vakargatására várnak.
A kutyák egy hatalmas kennelben élnek a fészer mögött, ahová kedvük szerint be tudnak menni. Ha hideg van, villanyfűtés gondoskodik a kényelmükről és egészségükről.
- Szia, Münster! Hogy vagy, Lindenkranz? Tilsiter, haver, te aztán gonoszul nézel ki! Hé, Limburger, jó fiú voltál, na mondd csak, hadd hallom!
A kutyák, amikor a nevüket hallják, azonnal boldogan a hátukra hengerednek, lábuk a levegőben kalimpál, és mosolyognak - ha nem volnának még mindig szolgálatban. Vess nagyon élvezi, ahogy a kiképzés és a természet összecsap az állatokban, kettejük össze is pisili magát az idegesítő frusztráltságtól.
Mr. Vess elektromos ételadagolót épített a kennelbe, amely automatikusan kiméri az ennivalót a négy dobermannak. A rendszer időmérője akkumulátorról is működik, ha véletlenül kimaradna a hálózati áram. Ha hosszabb ideig tart az áramszünet, akkor az állatok kénytelenek vadászni, de a környező mezők tele vannak egérrel, nyúllal és mókussal, és a dobermann félelmetes ragadozó. Vizet is egy csepegtető rendszer révén kapnak, de ha ez meghibásodik, bőven találnak innivalót a birtokon átfutó patakokban.
Mr. Vess vadászkirándulásai általában háromnapos hétvégi kiruccanások, de ritkán tartanak öt napnál tovább, és a kutyáknak tíz napos élelmiszertartalékuk van, nem számítva az egereket, nyulakat és mókusokat. Tökéletesen hatékony védelmet jelentenek: soha nem lesznek zárlatosak, nem romlik el a mozgásérzékelőjük, sosem korrodál a mágneskapcsolójuk - és sosem riasztanak tévesen.
Óh, hogy mennyire szeretik ők a gazdájukat! Minden fenntartás nélkül hűségesek, nincs az a memória chip, vagy infrakamera, amely erre képes volna. Megszagolgatják a vért a nadrágján, farmerdzsekijén, beszimatolnak puhán az esőkabát alá, most már nem csupán a vér szagát, hanem az áldozatok rettenetének bűzét is érzik, és a szexét, amelyet ezzel a Laura nevűvel művelt. Ez a szagkeverék nem csupán izgalomba hozza a kutyákat, hanem fokozza gazdájuk iránt érzett tiszteletüket. Meg lettek tanítva, hogy ne csak önvédelemből öljenek, és ne csak élelemért; iszonyatos  önuralom  kellett  ahhoz,  hogy megtanuljanak az öles öröméért ölni, hogy elnyerjék  gazdájuk  dicséretét.  Nagyon  is tisztában   vannak   azzal,   hogy   gazdájuk ugyanolyan vadállatias, mint ők. Ám velük ellentétben, őt erre nem kellett megtanítani. Napról  napra erősödik a  tiszteletük Mr. Vess iránt, szemük olajosan csillog az imádattól.
Mr. Vess most feláll, fogja a vadászpuskát és egy határozott mozdulattal bevágja a lakóautó ajtaját.
A kutyák lökdösődve nyomulnak mellé, ugrásra készen kémlelik az esőbe burkolózó környéket, nem fenyegeti-e támadás a gazdát.
A férfi csendesen szólal meg, nehogy a nő a kocsiban meghallja a szót:
- Zeusz.
A kutyák megdermednek, felkapott fejjel néznek föl rá.
- Zeusz - ismétli meg.
A négy dobermann már nincs riadókészültségben, most már nem tépnek automatikusan szét mindenkit, aki a birtok területére téved. Megrázzák magukat, mintha leráznák magukról a feszültséget, nyugodt üge-tésbe kezdenek, a fűcsomókat szimatolják a lakóautó első kerekei előtt.
Most épp olyanok, mint a maffia bérgyilkosai, akik munkájuk végeztével mintha átlényegülnének kistisztviselővé. Ha valaki most támadna a gazdájukra, természetesen megvédenék, függetlenül attól, hogy volna-e ideje elkiáltani magát, hogy Nietzsche. Az eredmény semmiképp nem volna kellemes a támadóra nézve.
Úgy vannak kiképezve, hogy egyből a toroknak essenek. Majd miután a földre rántották, egy darabig elszorgoskodnak az áldozattal, míg a legcsekélyebb kétségük sincs, hogy elvégezték a feladatukat.
Még egy fegyveres sem tudná mindüket lelőni, egyiküknek így is sikerülne a torkába mélyeszteni a fogait. Lövéssel nem lehetne elriasztani őket, meg sem rezzennének tőle. Semmivel nem lehetne őket elriasztani. A legvalószínűbb az, hogy a hipotetikus puskás ember a legjobb esetben is csak két kutyát
tudna lelőni, mielőtt a maradék kettő lete-perné.
- Vacok! - szólal meg Mr. Vess.
Ez a szó jelzi a kutyáknak, hogy menjenek az óljukba, mire az állatok vidáman elrohannak a kennel felé. Közben azonban nem csaholnak, mert gazdájuk a csendre oktatta őket.
Rendes körülmények között hagyná, hogy vele maradjanak, élvezzék a társaságát bent a házban, sőt még azt is elnézné nekik, hogy fekete-cser takaróként vele aludjanak az ágyban. Ő pedig becézgetné, paskolgatná őket, hisz végül is remek kutyák. Megérdemlik a dicséretet.
A piros szvetteres nő azonban nem engedi, hogy Mr. Vess a kutyáival foglalkozzon, ahogyan szokta. Ha a nő tudja, hogy ott vannak, ott fog bujkálni végig a lakóautóban, nem mer kijönni.
Pedig szabadságot kell hagyni a nőnek, hogy cselekedhessen. Pontosabban a szabadság illúzióját.
A férfi kíváncsi, mit fog tenni.
Mert biztos van valami célja, valami indítéka, hogy ezt a sok furcsaságot műveli. Mindenkinek van valami célja.
Mr. Vess az, hogy azonnal csillapítsa étvágyát, ha megéhezne, hogy egyre vadabb kalandokat keressen, hogy minél mélyebben merüljön az érzetekbe.
Akármit is képzel a nő a saját céljáról, Mr. Vess tudja, az igazi szerepe az, hogy az ő céljait szolgálja. Végeredményben emberbőrbe burkolt élvezetgyűjtemény, amely az ő élvezetét hivatott biztosítani - sokkal kellemesebb, mint egy barna-ezüst papírba csomagolt Hershey csokoládé vagy egy Síim Jim.
Az utolsó dobermann is eltűnik a fészer mögött.
Mr. Vess átvág az ázott füvön a házhoz, felmegy a homokkő lépcsőkön a verandára. Bár ott van a kezében a pisztoly markolatú Mossberg puska, igyekszik közömbösnek látszani, hátha a nő már előmerészkedett a hálófülkéből, és most az ablakon keresztül figyeli.
A hintaszék most nincs kint a verandán, a házban várja a tavaszt.
A veranda nedves deszkáin csigák csúszkálnak, nyálkás nyomot hagyva maguk után. Mr. Vess óvatosan átlépkedi őket.
Egy mobilszobor csüng a veranda egyik sarkában a tetőgerendáról. Huszonnyolc fehér tengeri kagylóból készült, mindegyik kicsi, némelyiknek rózsaszín a belseje, legtöbbjük spirál formájú, egészen egzotikus a látvány.
Sajnos a mobil nem túl jó szélhárfának, mert csak csörög. Most is atonális csörömpöléssel fogadja, de a férfi mégis elmosolyo-
dik, mert... ha nem is érzelmi, de legalább nosztalgikus értéke azért van számára.
A népművészeti tárgy valaha egy fiatal nőé volt, aki a washingtoni Seattle elővárosában élt. Ügyvéd volt, körülbelül harminckét éves, ahhoz mindenképpen elég sikeres, hogy egyedül élhessen a saját házában egy viszonylag tehetős környéken. Ahhoz képest, hogy a küzdelmes jogi pályát választotta, a nőnek meglepően kislányos volt a hálószobája: a széles francia ágyon rózsaszín terítő és rengeteg csipke, rajta jókora játék mackó gyűjtemény. A falakon angol udvarházakat ábrázoló akvarellek és számos kagylómobil.
Mr. Vess izgalmas dolgokat művelt vele abban a hálószobában. Aztán a lakóautóján egy távoli helyre vitte, ahol még izgalmasabb dolgokat művelt vele. A nő csak annyit kér-dezett: miért? - és ő azt felelte: mert ezt teszem. És ez volt az igazság.
Mr. Vess már nem emlékezik a nevére, bár kellemes emlékeket őriz róla. Némely helyen a nő pont olyan kellemesen rózsaszín volt, mint a kagylók belseje. Különösen jól emlékszik apró kezeire, majdnem olyan karcsúk és törékenyek voltak, mint egy gyereké.
Elbűvölték azok a kezek. Megbabonázták. Soha nem érezte még át senki kiszolgáltatottságát olyan tökéletesen, mint amikor a kezében tartotta a nő remegő, mégis erős
kezét. Oh, úgy érezte magát, mint egy izgatott kisfiú ezektől a kezektől.
Amikor kiakasztotta a mobilt az emlékeztetőül ügyvédnőre, egy másik emléket is kitett mellé. Most is ott lóg egy zöld zsinegen: a nő karcsú mutatóujja, amely már csonttá aszalódott, de így is elegáns volt. Neki-neki-csapódott a kagylóknak.
Klink-klank.
Klink-klank.
Mr. Vess kinyitja az ajtót és belép a házba. Az ajtót becsukja, de nem zárja be, hátha a nő úgy dönt, hogy követi.
Ki tudja, mire készül?
A nő viselkedése már így is legalább annyira elképesztő, mint rejtélyes.
Felizgatja Mr. Vesst.
A férfi az árnyas előszobából a keskeny lépcső felé veszi útját. Kettesével veszi a fokokat, egyik keze a tölgyfa korláton. Az emeleten a keskeny folyosóról két hálószoba és a fürdő nyílik. Az ő szobája a bal oldali.
A szobában az ágyra dobja a Mossberget, és a délre néző ablakhoz megy, amelyen kék függöny lóg sötétítő béléssel. Nem kell elhúznia, hogy lássa a feljárón álló lakóautót, ha szemét a függöny réséhez illeszti.
Hacsak a nő nem slisszant ki a kocsiból mindjárt mögötte, ami kétséges, akkor még most is benne van. Az ablakból pont lelát a
kocsi vezetőülésére és az anyósülésre, a nő még odáig sem merészkedett.
Kiveszi a pisztolyt a zsebéből, és lerakja a komódra. Lerázza magáról az esőkabátot, és a szépen bevetett ágyra dobja.
Amikor ismét kinéz az ablakon, még mindig semmi jelét nem látja annak a különös nőnek.
Kisiet a fürdőszobába. Fehér csempe, fehér falak, fehér kád, fehér mosdókagyló, fehér vécéülőke és fényes réz csapok. Minden ragyog. A tükrön leheletnyi maszat sincs.
Mr. Vess szereti, ha a fürdőszoba tiszta és világos. Egy darabig, egy örökkévalósággal ezelőtt, a nagyanyjánál élt Chicagóban, és az öregasszony képtelen volt elfogadhatóan tisztán tartani a fürdőszobát. Végül kétségbeesésében kénytelen volt megölni a vén ri-bancot. Tizenegy éves volt, amikor kést mártott belé.
Benyúl a zuhanyfüggöny alá, és megnyitja a hideg víz csapot. Mivel nem szándékozik zuhanyozni, semmi értelme, hogy a meleg vizet pazarolja.
A lehető legerősebben megnyitja a vizet, amely dübörögve zúdul az üvegszálból készült kádba. Tapasztalatból tudja, milyen jól terjed a hang a házában. Ha kopog is az eső a tetőn, ez a hang sokkal erősebb, mint a zuhanyé volt Sarah Templeton hálószobájában, igen jól hallható a földszinten is.
A vécé fölött egy polcon rádiós óra áll. Bekapcsolja és a legnagyobb hangerőre állítja.
A rádió egy portiandi adóra van hangolva, amely a nap huszonnégy órájában híreket sugároz. Ha fürdik, vagy a vécén ül, Mr. Vess szereti a híreket hallgatni. Nem mintha érdekelnék a politikai vagy kulturális fejlemények, hanem mert manapság a hírek főleg arról szólnak, hogy emberek gyilkolják egymást - háborúk, terrorizmus, nemi erőszak, támadás, gyilkosság. Ha pedig az emberek nem gyilkolják egymást kellő számban, akkor az anyatermészet gondoskodik tornádóról, hurrikánról, földrengésről, vagy valami gyilkos vírusról.
Néha, miközben a híreket hallgatja, felszikráznak benne saját gyilkos vállalkozásainak kellemes emlékei. Ilyenkor rájön, hogy ő maga is természeti erő: az egyetlen testbe koncentrálódott hurrikán, vihar, bolygórengető aszteroid. Elemi erő. A gondolat elszórakoztatja.
Most azonban nem a hírekre van szüksége ebben a kulisszában. Gyorsan eltekeri a gombot, zenét keres. Duke Ellington játszik egy örökzöldet.
Tökéletes.
A big band muzsika lelki szemei elé idézi egy pezsgős pohár képét, a csillogó metszett üveget, a nedűben felszálló buborékokat. Orrában érzi a frissen vágott citromszeletek
illatát. Érzi a hangokat a levegőben, némelyik úgy bizsereg, mint a buborék, a többi úgy pattog, mintha gumilabda volna, de van, amelyik susog, mint az őszi avar. Nagyon tapintható zene, bizsergető, lelkesítő.
A nőt el fogja andalítani a muzsika. Nehéz lesz elhinnie, hogy bármi rossz történhet vele ilyen kellemes zenei háttér előtt.
Tökéletes.
Mr. Vess visszasiet a hálószobába az ablakhoz; nem volt távolabb öt percnél.
Az eső az ablaknak verődik, mossa.
Odalent a feljárón a lakóautó ugyanúgy áll, mint azelőtt.
A nőnek még mindig bent kell lennie. Vélhetően nem ront ki a kocsiból merészen; valószínűbb, hogy óvatosan lép ki, az ajtó mindkét oldalán habozik egy darabig. Bár lehetett volna ideje kiszállni, míg Mr. Vess a fürdőszobában volt, vélhetően megpróbálja összeszedni az erejét, a helyzetét mérlegeli. Fenti figyelőállásából a férfi belátja a kocsi környékét, csupán a legvégét nem, és a nő nincs sehol.
- Én kész vagyok, ha ön is, Miss Desmond - mondja, és Glória Swanson öreg dívájára gondol a Sunset Boulevardból.
A film nagy hatással volt rá, amikor először látta a tévében. Tizenhárom éves volt, egy éve szabadult a pszichológusok karmaiból nagyanyjának meggyilkolása után. Egy
bizonyos szinten tudta, hogy Norma Desmond tragikus sorsú bűnös, hogy az író és a rendező akarta, hogy beteljesítse ezt a szerepet - mégis csodálta, imádta a nőt. Lázba hozta a nő önzése, hősies átélése. Nála valóságosabb figurát filmen azóta sem látott. Mert pontosan így viselkednek az emberek, ha tettetésben és álszentségben élnek, ha olyan ostobaságokról hablatyolnak, mint szeretet, együttérzés, emberiesség. Mindegyikük olyan, mint Norma Desmond, csak nem merik beismerni maguknak. Normát nem érdekelte a világ, mindenki meghajolt a vasakarata előtt, még akkor is, amikor már nem volt sem fiatal, sem híres, és amikor ezt nem tette meg neki a William Holdén által játszott író, bátran felkapta a pisztolyt és végzett vele. Olyan nagy hatással volt a fiatal Edgler Vessre, hogy aznap éjjel nem is bírt aludni. Egész éjjel azon töprengett, milyen is volna találkozni egy ilyen eredeti és erős nővel, mint Norma Desmond - aztán megtörni az akaraterejét, megölni, elragadni tőle önzése erejét és a magáévá tenni.
Lehet, hogy ez a rejtélyes nő egy kicsit olyan, mint Norma Desmond. Az tény, hogy bátor. Vessnek fogalma sem volt, mi vezérli, hogy mire készül. Talán, ha megismeri az indítékait, már nem fogja Norma Desmond-hoz hasonlónak érezni. De legalább addig is valami újat és érdekeset hozott az életébe.
Az eső. A szél. A lakóautó.
Mr. Vess a kék függöny mögött csendesen újra így szólt. -Én kész vagyok, ha ön is.

Miután a gyilkos kiszállt a kocsiból és bevágta az ajtót, Chyna csak várt a hálófülkében, elringatta az eső monoton kopogása.
Azt mondogatta magában, legyen óvatos. Várjon. Legyen teljesen biztos a dolgában. Abszolút biztos.
Végül azonban kénytelen volt beismerni magának, hogy cserben hagyta a bátorsága. Bár ruhája szinte teljesen megszáradt, még mindig fázott, remegésének forrása pedig a jeges kétely volt.
A pókevő elment, de Chyna számára még a sötétség és a két hulla társasága is vonzóbb volt, mint az, hogy a férfi után menjen. Tisztában volt vele, hogy a gyilkos visszajön, hogy ez nem biztonságos hely, de egy darabig érzései felülkerekedtek a tudatán.
Amikor végre le tudta rázni magáról a bénultságot, szinte felelőtlenül viselkedett, mintha attól tartott volna, hogy a további habozás ismét lebénítja, és abból már nem tud kiszakadni. Feltépte az ajtót, kivetődött a hallba, a pisztolyt természetesen maga elé
tartotta, hátha az a mocsadék gyilkos mégsem szállt ki. Elhaladt a fürdő előtt egészen az étkezőig, majd néhány lépésnyire a sofőrüléstől megállt.
Csak a kinti szürkeség szolgált valami fénnyel, annyit azonban így is látott, hogy a gyilkos nincs a kocsiban. Egyedül volt.
Odakint a lakóautó előtt látta az eső áztatta udvart, a fákat és a földutat az ütött-kopott pajtáig.
Chyna a jobb oldali ablakhoz lépett, óvatosan elhúzta a függönyt, és meglátta a tőle öt-hat méterre lévő faházat. A számos petróleum réteg alatt megfeketedett fagerenda gőzölgött az esőben, úgy csillogott, mint a kígyóbőr.
Bár biztosra nem tudhatta, gyanította, hogy a gyilkos háza az. A benzinkútnál azt mondta annak a két embernek, hogy hazatérőben van egy „vadászatról", és minden, amit mondott nekik, nagyon igaznak tűnt. még az is - sőt, különösen az -, amit Arielről mondott.
A gyilkos bizonyosan odabent van.
Chyna újból előrement, előrehajolt, és szemügyre vette a gyújtáskapcsolót. A kulcs nem volt benne. És nem voltak a kardánbokszban sem.
Beült a vezető ülésbe, úgy érezte, hogy ré-mületesen kiszolgáltatja magát, hiába homá-lyosította el a szélvédőt az üvegen patakzó
víz. Nem talált semmit a kardánbokszban, a kesztyűtartóban, sem az ajtón lévő zsebben vagy az ülés alatt, ami elárulta volna neki a gyilkos kilétét.
A férfi hamarosan visszatér. Ha valami őrült oknál fogva ennyi kockázatot vállalt, hogy idáig elhozza a hullákat, akkor nem valószínű, hogy sokáig itthagyná őket a kocsiban.
Az eső miatt nem lehetett biztos benne, de mintha az egyik emeleti ablakon kissé félrehúzták volna a függönyt. Nem hagyhatja, hogy pont akkor szálljon ki, amikor a férfi kinéz az ablakon.
Résnyire nyitotta az ajtót, a hideg szél késként vágott az arcába, ahogy befütyült a résen. Chyna kiszállt, és a lehető legcsendesebben becsukta az ajtót maga mögött.
Az égen alacsonyan szálltak a kavargó felhők.
Fákkal teli dombok emelkedtek a ház mögött a ködbe burkolózva. Chyna érezte, hogy a dombok fölé távolabb hegyek magasodnak. Csúcsuk pedig a tavasz ellenére még mindig hó borította.
Felsietett a homokkő lépcsőkön a verandára, de annyira zuhogott az eső, hogy ez alatt a néhány méter alatt ismét bőrig ázott. Megállt, és hátát a falnak vetette.
Az ajtó két oldalán ablakok nyíltak, a közelebbiken el volt húzva a függöny.
Bentről zenét hallott.
Swing muzsikát.
Chyna kinézett a mezőre, tekintete követte a háztól a kis dombig futó utat, amely a csúcs után a semmibe veszett.
 Talán a domb mögött házak sorakoznak, ahol segítséget kérhet.
De ki segített neki a hosszú évek alatt?
Hirtelen eszébe jutott a két rövid megállás, amelyre felriadt. Gyanította, hogy a lakóautó egy kapun jött keresztül. De ha ez egy magánút is, előbb vagy utóbb rá kell kanyarodnia egy közútra, ahol az elhaladó autósok vagy a környéken lakók segítenek neki.
A dombtető körülbelül ötszáz méterre lehetett a háztól. Ez nagyon hosszú út nyílt terepen, mielőtt fedezékre lelne. Ha pedig a férfi meglátja, minden bizonnyal utol is éri, mielőtt elmenekülhetne.
Ám egyelőre azt sem tudja biztosan,hogy ez-e a férfi háza. Ha az, akkor sem biztos hogy Arielt itt tartja fogva. Ha Chyna csődíti a hatóságokat és Ariel nincs itt a  gyilkos soha nem fogja elárulni, hol találhatják meg a kislányt.
Meg kellett bizonyosodnia, hogy Ariel a pincében van.
De ha a lány itt van, és Chyna szólni tud a rendőröknek, akkor a gyilkos még mindig elbarikádozhatja magát a házban. A készenléti-
kommandónak időbe telik, míg bejutnak -addig a gyilkos megölheti Arielt és magával is végez.
Egészen biztos, hogy ez történne, ha felbukkannának a rendőrök. A férfi ráébred, hogy vége a játéknak, nincs több móka, és még egyszer, utoljára elszabadítja a poklot.
Chyna nem akarta cserben hagyni a veszélyben lévő lányt, hiszen csak most vallott kudarcot Laurával. Ez elviselhetetlen lett volna. Nem hagyhatja cserben az embereket, mint ahogyan őt hagyták cserben. A megoldás nem a pszichológia könyvekben rejlik, hanem a gondoskodásban, az önfeláldozásban, a hitben és a tettekben. Élni akart, de nem önmagáért - hanem másokért.
Most legalább volt fegyvere.
És nála a meglepetésből adódó előny.
A Templeton-házban, aztán a lakóautóban, majd a benzinkútnál is megvolt ez az előny, de akkor nem volt revolvere.
Chyna hirtelen rájött, hogy a lehető legveszélyesebb választásba akarja belehajszolni magát: hogy bemenjen a házba. Ez pedig őrült lépés, Jézusom, totális őrület. Igyekezett a lehető legésszerűbb magyarázatot adni rá, ugyanis már eldöntötte magában, hogy megteszi.
 A nő kiszáll a lakókocsiból, a kezében pisztoly. 38-asnak nézett ki - vélhetően egy Chief s Special.
Ez a fajta igen népszerű egyes rendőrök körében. De a nő nem úgy mozog, mint egy rendőr - bár az látszik rajta, hogy biztonságot ad neki a fegyver.
Nem, a nő nem lehet a törvény embere Hanem valami más. Valami sokkal furcsább.
Mr. Vesst még soha nem ejtette ennyire gondolkodóba, mint ez a merész kis nő, ez a rejtélyes potyautas. Valódi kincs lesz.
Amikor a lány a kocsitól a házhoz fut, és eltűnik a szeme elől, Vess átmegy a déli ablaktól a keletihez. Ezen is vastag kék függöny van, amelyet kissé félrehúz.
Nem látja a nőt.
Lélegzetét visszafojtva vár, de a lány nem indul el az út felé. Fél perc telik csak el, de a férfi tudja már, hogy a lány nem fog elmenekülni.
Ha ezt tette volna, csúnyán kiábrándította volna. Nem tekintené méltó ellenfélnek, ha menekülne. Ez egy bátor lány. És azt szeretné, ha ez így is maradna.
Ha a menekülést választotta volna, utána küldte volna a kutyákat, nem azzal, hog> megöljék, hanem csak foglyul ejtsék. Ezután kiszabadította volna a karmaik közül, hog> kedvére kikérdezze.
De ez a lány bejön hozzá. Valami elképzelhetetlen oknál fogva követni fogja a házba. Pisztollyal a kézben.
Óvatosnak kell tehát lennie. De máris remekül szórakozik. A pisztoly csak még izgalmasabbá teszi a dolgot.
A veranda ott van pontosan ez alatt az ablak alatt, de nem lát oda a veranda tetejétől. A rejtélyes nő ott van a verandán. De a közelségét érzékeli, talán pontosan ott van alatta.
Magához veszi a pisztolyt a komód tetejéről, és átoson a puha szőnyegen, ki a nyitott ajtón a folyosóra. Gyorsan odaér a lépcső tetejére, ott megáll. Csak a lépcsőfordulót látja, a nappalit nem, de hegyezi a fülét.
Ha a nő kinyitja az ajtót, tudni fogja, mert az egyik sarokvas nyikorog. Nem túl hangosan, de semmivel sem lehet összetéveszteni. Mivel erre a rozsdás hangra koncentrál, nem fogja elfedni sem a tetőn dübörgő eső, sem a fürdőszobában zuhogó víz, sem a rádióból hallatszó In the Mood.

Őrültség. De meg kell tennie. Arielért. Lauráért. De önmagáért is. A leginkább talán önmagáért.
Azok után, hogy éveket töltött az ágy alatt, a szekrényben, a padlás árnyai között - nem bujkálhat tovább. Éveken át menekült, le-
hajtott fejjel élt, észrevétlen akart maradni -hirtelen úgy érezte, hogy tennie kell valamit, különben szétrobban. A születése óta börtönben élt, de még azután is, hogy elszökött az anyjától, a rettegés és a szégyen börtönében, annyira hozzászokott a körülhatárolt életéhez, hogy a rácsokat sem vette észre. Most a jogos harag felszabadította, tombolt benne a szabadságvágy.
A hideg szél feltámadt, az eső bezúdult a verandatető alá.
A kagylókból készült szélhárfa megcsörrent, a hang bántotta a fülét.
Chyna elosont az ablak előtt, igyekezett nem rálépni a csigákra. A függöny nem mozdult.
Az ajtó csukva volt, de nem volt bezárva. Lassan benyomta. Az egyik sarokvas meg-nyikordult.
A zeneszám egy crescendóval véget ért, aztán hirtelen két hang harsant föl a házból. Chyna megdermedt a küszöbön, de aztán rájött, hogy egy hirdetést hall. A zene tehát rádióból jött.
Lehetséges, hogy a gyilkos mással is megosztja a házat, nem csupán Ariellel és azokkal a tetemekkel, amelyeket haza hord a portyáiról. Chyna nem tudta elképzelni, hogy családja volna, felesége és gyerekei, hogy egy pszichotikus Brady család várna a férfira. Bár volt rá példa a szakirodalomban,
hogy két szociopata összedolgozik, mint az a két férfi, akit húsz éve a „hegyi fojtogató-ként" emlegettek Los Angelesben.
A rádióból hallatszó hangok nem voltak fenyegetők.
A pisztolyt maga elé tartva belépett. A szél bezúdult mellette az ajtón, megrezgette a lámpaernyőt, és azzal fenyegetett, hogy elárulja, ezért a lány gyorsan benyomta maga mögött az ajtót.
A rádióhangok a bal kéz felőli lépcső felől jöttek. Fél szemét a lépcső alján lévő lejárón tartotta, hátha nem csupán hangok jönnének lefelé a lépcsőn.
A földszinti nappali kitöltötte a ház teljes szélességét, és bár csak a külső szürke fény világította meg, egyáltalán nem olyan volt, amilyenre számított. Zöld bőrhuzatú lábtartós foteleket látott, egy gyapjú pléddel leterített heverőt, két végén rusztikus tölgy éjjeliszekrényekkel, egy jókora könyvespolcot legalább háromszáz kötet könyvvel. A folyami hordalékkövekből épített kandalló előtt csillogó bronz piszkavas készlet állt, a kandallópárkányon egy antik óra, amelyet hátsó lábaikon ágaskodó szarvasbikák vesznek körbe. A berendezés határozottan, bár nem agresszíven férfias volt - a falon nem voltak vadásztrófeák, vadászatot ábrázoló nyomatok, kirakott fegyverek, az egész hangulat belsőséges volt és kellemes. Ahelyett,
hogy a bomlott, gyilkos agytól árulkodó káoszt talált volna, itt rend volt. Mocsok helyett tisztaság. Chyna látta, hogy a szobában minden rendesen le van porolva, látszott, hogy rendszeresen takarítanak. A pusztulás és a halál bűze helyett a házban a citromolajos bútorfényező és a légfrissítő kellemes fenyőillata terjengett, a kandalló felől pedig az égett hasábok kesernyés illata.
Az adótanácsadást, majd egyből utána friss fánkot reklámozó rádió hangjai lelkesen dübörögtek alá a lépcsőről. A gyilkos nagyon hangosra csavarta. A hangerő nem tűnt természetesnek Chyna fülében - úgy érezte, más hangokat akarnak vele elnyomni.
Valóban volt is egy másik hang, hasonló volt, mint az eső dobolása, mégis más, egy másodperccel később meg is ismerte. A zuhany.
Szóval ezért volt ilyen hangosra tekerve a rádió. A gyilkos zuhanyzás közben rádiózik.
Chynának szerencséje volt. Míg a gyilkos zuhanyzik, ő addig minden kockázat nélkül Ariel keresésére indulhatott.
Chyna keresztülsietett a nappalin egy félig nyitott ajtóhoz, belépett, és a konyhában találta magát. Kanárisárga csempe, fenyő bútorok. A halványszürke műanyagpadlón apró sárga, zöld és vörös pettyek. Alaposan felsúrolva. Minden a helyén.         
Chyna hajából és farmeréből víz cseppent a padlóra. A ház rendje teljesen elrémisztet-te: a ragyogó tisztaság, az otthonos hangulat, a tudat, hogy a ház lakója nappal úgy viselkedik, mint egy normális ember, annak ellenére, hogy milyen szörnyűségeket követ el máskor.
Ne gondolj erre!
Mozogj! A biztonság a mozgásban rejlik.
Ellépett a hátsó ajtó előtt. Az ajtó ablakszemein át kilátott a hátsó verandára, a zöld udvarra, a két nagy fára és a pajtára.
A konyha közvetlenül nyílt az étkezőre, a kombinált helyiség körülbelül a ház szélességének kétharmadát tette ki. A kerek fenyőfa ebédlőasztal sötétre volt pácolva, a közepén egy vaskos tuskón állt és nem lábakon, körülötte négy nehéz karosszék, ülőpárnákkal.
Odafent újból megszólalt a zene, de a konyhából halkabbnak tűnt, mint kint a nappaliban. A zubogó zuhany hangja azonban erősebbnek tűnt itt, mint a nappaliban, mert a csövek az öreg ház hátsó falában futottak. A rézcsövekben surrogva zúdult a víz az emelet felé. De a cső sem lehetet valami jól rögzítve és szigetelve, mert enyhén vibrált a falban, idegesítően kopogott a fal műanyag borítása mögött
Ha ez a zaj hirtelen abbamaradna, abból Chyna tudná, hogy ismét korlátozott a biztonsága a házban. A beálló csendben nem
maradna egy-két percnél több ideje, csak annyi, amíg a férfi megtörölközik. Utána számíthatna rá, hogy a gyilkos bárhol felbukkan.
Chyna körülnézett, telefont keresett, de csak a dugót találta meg a falon. Ha lett volna készülék, talán a segélykérő számot hívta volna - ha egyáltalán létezik errefelé is a 91 l-es szám, ezen az Isten háta mögötti helyen. De ha tudja, hogy úton a segítség, talán nem volna olyan idegfeszítő a kutatás.
Az ebédlő végében egy újabb ajtót látott. Bár a gyilkos még mindig odafent volt, olyan óvatosan fordította el az ajtógombot, amennyire tudta, majd átlépett a küszöbön.
Ez volt a mosókonyha és a tároló helyiség. Mosógép. Elektromos szárító. Mosószeres dobozok, öblítős flakonok sorakoztak nett rendben a két polcon, a levegőben mosószer és hypo illata terjengett.
A víz surrogása és a cső kattogása itt még erősebb volt, mint a konyhában.
Bal kéz felől, a mosógépen és a szárítón túl, újabb ajtót vett észre - nyers fenyőfa ajtó volt, zöldre festve. Amikor kinyitotta, látta, hogy lépcsők haladnak le mögötte a sötét pincébe, s a szíve hirtelen hevesebben kezdett verni.
-Ariel - szólalt meg csendesen, de nem kapott választ, mert inkább csak magában mondta és nem a kislánynak.
Odalent semmi nyoma nem volt ablakoknak. Kintről még egy szürke fénycsík sem áradt be, de nem voltak fedett szellőzőrácsok sem. Vaksötét volt.
De ha ez a mocsok itt tartja a lányt lent, furcsa, hogy nem szerelt zárat a felső ajtóra. Csak egy kezdetleges rugós zár volt rajta, amelyet azonban nem lehetett kulcsra zárni.
A fogoly nyilván egy ablaktalan helyiségbe van zárva odalent, de az sem kizárt, hogy meg van láncolva. Arielnek vélhetően arra sem volt reménye, hogy eljusson eddig a lépcsőig, akkor sem, ha a férfi napokra magára hagyta. Ez magyarázza, miért nem szerelt zárat a férfi a felső ajtóra.
Ennek ellenére furcsának tűnt, hogy a gyilkost nem érdekelte, mi történik, ha véletlenül betörnek a házába, és a tolvaj önkéntelenül felfedezi a pincében a lányt. Tekintve az építmény korát, rusztikusságát, a riasztók hiányát, Chyna erősen kételkedett benne, hogy a házban volna biztonsági rendszer. A gyilkosnak, különösen ha ennyi titkolni valója van, legalábbis acélajtót kellett volna szerelnie a pincére, olyan zárakkal, mint a bankok páncéltermein van.
A különleges riasztórendszer hiánya csak azt jelentheti, hogy Ariel nincs itt.
Chyna nem akart rágódni ezen a dolgon. Neki meg kellett találnia Arielt.
Behajolt az ajtón, körbetapogatta a falat, majd felkapcsolta a villanyt, amely egyszerre gyulladt föl a lépcsőfordulóban és a pincében.
A betonlépcső meredek volt. Sokkal újabbnak tűnt, mint maga a ház, minden bizonnyal utóbb építették hozzá.
A csövekben sziszegő nagy nyomású víz arról árulkodott Chynának, hogy a gyilkos még mindig a fürdőben van, és a bűneit igyekszik lesikálni magáról. Tatta-tatta-tatta... - remegtek a régi rézcsövek a fal műanyag borítása mögött.
Valamivel hangosabban, mint azelőtt, de még mindig suttogva, ismét megszólalt:
-Ariel!
Odalentről nem érkezett válasz.
Kicsit hangosabban:
-Ariel!
Semmi.
Chyna nem akart lemenni az ablaktalan verembe, ahonnan vélhetően csak a lépcsőn tudott volna kimenekülni. De mégsem akart úgy elmenni, hogy nem deríti ki biztosan, ott van-e Ariel.
Tatta-tatta-tatta-tatta...
Feszülten figyelte, nem változik-e meg odafent a cső rezgése, aztán óvatosan elindult lefelé, bal kezét a vaskorláton tartotta. Jobb   kezében   az   előrenyújtott   pisztoly.
Olyan vadul markolta, hogy ujjai elfehéred-tek.
- Chyna Shepherd érintetlen és él -mondta remegő hangon. - Chyna Shepherd érintetlen és él.
A lépcső felénél volt, amikor visszapillantott. Vizes lábnyomai mintha fél kilométer magasról indultak volna, olyan távolinak érezte, mint nem sokkal korábban a dombtetőt a ház előverandájáról.
Alice leszállt az őrület nyúlüregébe, ahol nem rendeznek teadélutánokat.

Az étkező és a mosókonyha közti nyitott ajtóból Mr. Edgler Vess hallja, ahogy a titokzatos nő Arielt szólítja. Néhány méterre van tőle csupán, nem értheti félre a nevet.
Ariel.
Döbbenten pislogva áll meg, száját is nyitva felejti a levegőben terjengő mosószer illatban, a rézcsőben sziszegő víz kopogásában, ahogy a nő hangja ott visszhangzik a memóriájában.
Nem létezik, hogy ez a nő tudjon Arielről!
Mégis őt szólongatja, egyre hangosabban.
Mr. Vess hirtelen úgy érzi, lemeztelenítették, erőszakot követtek el rajta. Az étkező ablaka felé fordul, mintha azt várná, hogy vádló arcú idegenek arca feszül az üvegtáb-
láknak. Csak az esőt és a szürke fényt látta, de a szorongása nem csökken.
Ez már nem móka így. Egyáltalán nem az.
A rejtély túlságosan mély. Riasztóan mély.
Olyan ez, mintha a nő nem is a Hondából érkezett volna hozzá, hanem egy másik, láthatatlan dimenzióból, egy olyanból, ahonnan titokban már figyelte őt. A dolognak határozottan természetfeletti az íze, az állaga, a mosószer illata nehéz tömjén illattá alakul, a levegő sűrű, mintha láthatatlan lényekkel volna tele.
Mr. Vess megtelik félelemmel és kétellyel, olyan érzésekkel, melyeket eddig soha nem tapasztalt, belép a mosókonyhába, kezében a Heckler & Koch P7-essel. Ujja ráfeszül a ravaszra, kissé már el is kezdi húzni.
A pince ajtaja nyitva van. A villany ég.
A nő sehol.
Ujjának feszülése enyhül a ravaszon.
Azokon a ritka alkalmakkor, ha vendégei voltak a házban, az egyik dobermann mindig itt van a mosókonyhában és szundikál. Ha idegen lépne be, a kutya vicsorogva kergetné vissza.
Ha a gazda nincs itthon, a kutyák ott jár-őröznek az egész birtokon, senki nem reménykedhet abban, hogy bejut a házba, abban pedig végképp nem, hogy lejusson a pincébe.
Mr. Vess azért nem szerelt zárta pince ajtajára, mert attól tartott, hogy véletlenül rázáródik az ajtó, miközben szórakozik, és a betonbörtön foglyává válik. Ha csak kilincset szerel az ajtóra, ez a katasztrófa nem következhet be. Fogalma sincs, miként hibásodhatna meg egy ilyen egyszerű zár, de semmiképpen nem akart vállalni egy ezre-léknyi kockázatot sem.
Az évek során többször látott példát a véletlenre, amikor emberek pusztultak el ettől. Egyszer egy június végi délutánon, miközben Mr. Vess a nevadai Renóba hajtott a 80-as államközi úton, egy fiatal szőkeség száguldott el lakóautója mellett egy Mustang sportkocsival. Fehér sort, fehér blúz volt rajta, hosszú haja aranyvörösen csillogott az alko-nyi szélben. Azonnal elfogta a vágy, hogy szétzúzza ezt a csinos kis pofikát, beletaposott a gázba, hogy legalább a távolból követni tudja a jóval sebesebb Mustangot, de úgy tűnt: a vállalkozása kudarcra van ítélve. Miközben az út felkapaszkodott Sierrákba, a lakóautó sebessége visszaesett, a Mustang elhúzott. De ha sikerült volna is a nő közelébe kerülnie, túlságosan nagy volt a forgalom - így a tanú is - nem kockáztathatta, hogy leszorítsa az útról. Aztán a Mustang egyik kereke kilyukadt. A nő a nagy sebesség miatt majdnem lepördült az útról, de úrrá tudott lenni a kocsin, és le tudta kormányozni a
padkára. Mr. Vess megállt, hogy segítsen. A nő hálás volt ezért, kedvesen és félénken mosolygott, a nyakában két centis arany kereszt. Aztán pedig keservesen sírt és harcolt, nem akarta a férfinak adni a szépségét, megpróbálta arcát elfordítani a különböző éles szerszámok elől - életteli, fiatal nő volt, míg a renói úton a véletlen Vessnek nem ajándékozta.
És ha ki tud durranni egy kerék, miért ne romolhatna el egy zár?
Ha a véletlen képes adni, el is vesz.
Mr. Vess pedig a végsőkig él, de soha nem óvatlanul.
Ez a nő, aki most Arielt szólongatja, úgy jött az életébe, mint egy kidurrant kerék, és a férfi egyszerre nem olyan biztos benne, hogy a nő az ő ajándéka-e, és nem fordítva. Eszébe jut a nőnél lévő revolver, de mégis beoson az ajtón a lépcsőre.
A nő hangja felhallatszik odalentről:
- Chyna Shepherd érintetlen és él.
Furcsák ezek a szavak - a jelentésük rejtélyes -, mintha mantraszerű kántálás volna, vagy valami rejtjelezett üzenet.
Mintha csak ebben a hitében akarná a nő megerősíteni, mert megismétli:
- Chyna Shepherd érintetlen és él. Vess rendszerint nem babonás, ám most
valami természetfeletti érzése támad, amilyet eddig soha nem tapasztalt. Fejbőre bi-
zseregni kezd, a tarkóján a hideg futkározik, keze megfeszül a pisztoly markolatán.
Némi habozás után elindul lefelé.
A nő csak néhány lépcsőfoknyira van tőle. Egyik keze a korláton, a másikban a pisztolyt szorongatja.
Ez nem rendőr... Ez amatőr.
Ennek ellenére ő lehet Mr. Vess durrde-fektje. A férfi feszült, ugrásra kész, igaz, iszonyúan kíváncsi a nőre, de a biztonságát semmiképpen nem akarja feláldozni saját kíváncsisága oltárán.
Bár egyre közeledik a nőhöz, az mégsem hallja meg, hiszen a lépcső betonból van, nem nyikoroghat.
A pisztolyával a nő háta közepét veszi célba. Az első lövés katapultként lőné a pince padlójára. A másodikat pedig még a levegőben szállva kapná. Ezután lerohanna utána, belelőne egy harmadikat, de talán egy negyediket is, ha lehetséges, csak a lábába. Ezután a tarkójába nyomná a pisztoly csövét és eldöntené, veszélyt jelent-e még rá a nő, és akkor kivégezné, vagy ha úgy találja, hogy nem, akkor kivallatná. Amikor a nő a lépcső aljában a lámpa fénykörébe ér, Mr. Vess alaposabban is szemügyre tudja venni a fegyverét. Valóban egy 38-as Smith & Wesson Chief s Special van nála, amint azt korábban is gondolta. A fegyver gyártmánya hirtelen
felrázó, izgalomba hozó felismerést hoz a számára.
Orra megtelik a Síim Jim illatával. Maga előtt látja a rémülettől elkerekedő olajos fekete szemeket, a bennük tükröződő kétségbeesett rettegést.
Két ilyen fegyvert látott az elmúlt néhány óra során. Az első a fiatal ázsiai úriemberé volt a benzinkútnál, aki megpróbálta előhúzni a pult alól, de nem maradt ideje elsütni.
Bár a Chief s Special népszerű fegyver, annyira azért nem, hogy mindenütt ezt lehessen látni. Edgler Vess a nyulat a bozótban kiszimatoló róka bizonyosságával tudja, hogy ez ugyanaz a fegyver.
Bár még így is sok rejtély van a nő körül, s bár a jelenléte semmivel sem kevésbé döbbenetes, még sincs benne semmi természetfeletti. Nem azért ismeri Ariel nevét, mert valami párhuzamos világból figyelte őt, hanem mert ott volt a benzinkútnál, amikor Vess a két eladóval csevegett, aztán pillanatokkal később végzett velük.
Hogy hol tudott megbújni, és hogy ő miért nem fedezte föl, hogy miért érezte szükségét annak, hogy a nyomába eredjen, hogy honnan vett bátorságot ehhez a merész kalandhoz - ezekre a kérdésekre nem kap választ pusztán az intuíció segítségével. Most azonban már egészen bizonyosan alkalma lesz föltenni neki a kérdéseket.
Leengedte a revolverét, visszaoson a mosodába, nehogy a nő véletlenül észrevegye.
Úgy oszlik el eddig soha nem tapasztalt félelme, amelyet a vélt természetfeletti erők váltottak ki, mint a köd a nap hatására, de még mindig saját hiszékenységének hatása alatt áll. Vele történt ez meg, akinek semmi illúziója sincs a létezés természetéről. Vele, aki ennyire tisztán lát. Aki ennyire tisztában van a tiszta érzékek elsődlegességével. De még egy ennyire racionális embert is, mint ő, meg lehetett ingatni.
Majdnem elneveti magát saját ostobaságán - amit azonnal ki is ver a fejéből.
A nő már bizonyosan leért a pincébe.
Engedi, nézzen csak körül. Végül is, még ha valami bizarr késztetésnek engedve is, a nő ezért jött ide, és Vess kíváncsi volt, hogy reagál a dolgokra, amelyeket látni fog.
Mr. Vess újból mókára készül.
Mert a játék folytatódik.

Chyna leért a lépcső aljára.
Jobb kéz felől a bevakolt kőfal haladt. Arrafelé tehát nem mehetett.
Balra egy kamra állt, a mélysége három méter lehetett, a szélessége megegyezett a házéval. A lépcsőtől ellépve erre indult.
A helyiség egyik végében egy olajkazán állt, és egy hatalmas elektromos vízmelegítő.
A másikban egy magas fémszekrény, mellette munkapad és egy kerekes szerszámos állvány.
Pontosan előtte a betonfalban egy furcsa ajtó várta.
Klikk-huss.
Chyna balra perdült és kis híján meghúzta a ravaszt, míg rá nem jött, hogy a hang a kazánból jött: az automata bekapcsolta a fűtést.
A kazán zúgása ellenére jól hallotta a vízcső remegését is. Tatta-tatta. Nem volt olyan erős, mint a lépcső tetején, de jól hallható.
Már alig tudta kivenni az emeletről szóló zenét, a felé sodródó dallamfoszlányokat, főleg a fúvósokat hallotta és a klarinét sikoltozását.
Minden bizonnyal a hangszigetelés okán a hátsó ajtó olyan, mint egy iroda ajtó, a barna műbőr borítást kárpitos szegekkel rögzítették az ajtó lapjához. A keretet szintén ugyanezzel az anyaggal borították.
Itt nemhogy zár, de még kilincs sem volt az ajtón.
Amikor Chyna a műbőrre tette a kezét, rájött, hogy a szigetelés vastagabb, mint gondolta. Legalább öt centis szigetelő réteg került a fára.
Kezét rákulcsolta a rozsdamentes acél húzóra. Amikor meghúzta, az ajtó csendes nyi-korgással engedett. A szigetelés tökéletes
volt, mert az ajtó úgy szisszent, mint amikor befőttes üveget nyit fel.
Az ajtót belülről is szigetelés borította. A teljes vastagsága tehát legalább tíz centi volt.
A küszöbön túl egy alig egy négyzetméteres fülke volt, egy liftre emlékeztette, csak itt a falakat is szigetelés borította. A padlón gumiszőnyeg volt, az a fajta, amilyet az éttermek konyháiban használnak, hogy a szakácsok lába ne fáradjon el annyira. A kívülről beszűrődő fényben látta, hogy a kárpitozás itt nem műbőrből volt, hanem szürke pamutból.
A hely furcsasága miatt élesebbé vált Chyna félelme, pedig most már annyira biztosan tudta a kárpitozott fülke célját, hogy a gyomra összerándult tőle.
A Chyna által kinyitott ajtóval szemközt egy másik ajtó volt, ugyanúgy kárpitozva, mint a másik.
Itt végre látott zárat. A szürke kárpiton két vaskos rézlakat lógott. Nem tudta folytatni útját kulcs nélkül.
Ekkor vett észre az ajtón egy elhúzható lapot - szem magasságban, rajta egy gombbal. Ilyesmi lehet a börtönajtókon, gondolta magában.
Tatta-tatta-tatta...
A gyilkos, úgy tűnt, szokatlanul hosszan zuhanyzott már. Viszont Chyna nem lehetett három percnél hosszabb ideje a házban, csak
sokkal hosszabbnak tűnt. Ha lusta élvezke-dést tervezett a víz alatt, a feléig sem juthatott még.
Tatta-tatta...
Hiába szerette volna nyitva tartani az első ajtót, amikor belépett a szűk kamrába, amikor elengedte, hogy elhúzhassa azt a védőlapot, az ajtó becsukódott mögötte.
Amikor a párnázott ajtó egy szisszenéssel becsukódott a háta mögött, Chyna nem hallotta többé a vízvezeték remegését. Olyan átható volt a csend, hogy szinte saját szaggatott légzését sem hallotta. Biztos a fal is alaposan szigetelve van.
Vagy talán a gyilkos pontosan akkor zárta el a vizet, amikor az ajtó becsukódott. És most törölközik. Vagy nem is, csak egy frottír köntöst terített magára. És elindult lefelé...
Chyna rémülten nyitotta ki ismét az ajtót.
Tatta-tatta-tatta, megint hallotta a sziszegve zúduló vizet a csőben.
A lány megkönnyebbülten fellélegzett.
Még mindig biztonságban volt.
Jól van, rendben, oké, mozogj tovább, derítsd ki, itt van-e a lány, aztán tedd, amit kell.
Habozva engedte, hogy az ajtó visszacsu-kódjék. A cső idegőrlő hangja azonnal elhalt.
Úgy érezte, menten megfullad. Lehet, hogy kevés volt a levegő a két ajtó között, de
valószínűbbnek tűnt, hogy a hangszigetelés hatására vált ilyen sűrűvé a levegő.
Chyna elhúzta a nézőke előtt a lapot.
Mögötte rózsaszín fényt látott.
Az ablakot rács védte, nehogy a kíváncsiskodóra belülről rá tudjanak támadni.
Chyna az ablakhoz szorította az arcát, és egy tágas helyiség tárult elé, amely legalább akkora volt, mint a földszinti nappali, a világításról három lámpa gondoskodott, a rojtos ernyők alatt rózsaszín körték égtek, de nem szolgáltattak erősebb fényt 40 wattnál.
A hátsó falon két helyen arannyal hímzett vörös brokát függöny lógott réz rudakról, mintha ablakot takarnának, de a föld alatt nem lehetett ablak. A brokát nyilván dísz volt, hogy lakályosabbá tegye a szobát. A falon bal felől, a fénykörön kívül egy nagy faliszőnyeg volt, széles karimájú kalapos, hosszú ruhás nők lovagoltak virágos mezőn, a háttérben távol erdő.
A berendezéshez tartozott egy jókora karosszék, egy hatalmas francia ágy, amelynek fehér fejtámláján valami idilli kép volt, de a rózsaszín fényben pontosabban nem lehetett látni. A falon faragott mintás könyvespolc, mellette antik szekrény, előtte egy kis étkező asztal, két virágmintás székkel, továbbá egy hűtőszekrény. A sarokban toalett asztal, előtte vastagon kárpitozott pad. A legtávolabbi sarokban vécékagyló, mellette mosdó.
Maga a szoba is furcsa volt, mintha egy díszletraktárba tévedt volna az ember, de a legeslegfurcsább mégis a babagyűjtemény volt. Régi és új babák, porcelánfejű és rongybabák, némelyikük megvolt egy méteres is, némelyik pedig kisebb, mint egy tejfölös doboz. Voltak pelenkás babák, síruhás babák, esküvői ruhás babák, cowboy babák, babák pizsamában, kimonóban, overálban, matróz blúzban. Ott ültek a könyvespolcon, a faliszekrény üvegajtaja mögött, a szekrény vagy a hűtő tetején, vagy csak egyszerűen a fal mellett a padlón. De voltak a sarokban is, egymás hegyén-hátán, az ágy lábánál, végtagjaik kitekeredve. Mintha hullák várnának szállításra a krematóriumba. Két vagy háromszáz is volt belőlük a szobában.
Egy darabig Chyna úgy érezte, hogy ezek a babák képesek látni, mintha valami tudatosság tükröződött volna azokban a szemekben. Bár egyikük sem mozdult - még a tekintetük sem -, mintha az élet aurája vette volna körül őket. Furcsa erő áradt ezekből a szemekből, mintha a gyilkos valami gonosz manó lett volna, aki elrabolta áldozatainak lelkét, és ezekbe a figurákba zárta.
Aztán hirtelen mozgás támadt a szobában, egy árny jött elő a sötétből. A fogoly volt az, és amikor kilépett a sötétből, a babák elveszítették mágikus sugárzásukat. Chyna még soha nem látott nála szebb gyereket. Szebb
volt, mint a polaroid képen, csillogó hajának volt valami gesztenye szerű árnyalata, holott valójában platinaszőke volt. Vékony csonto-zatú, törékeny, kecses lény volt, a szépsége éteri, nem is valóságos lánynak tűnt, hanem inkább valami jelenésnek, aki a megváltás és a remény ígéretét hordozza magán.
Fekete lakkcipő volt a lábán, fehér térdzokni, sötétkék vagy fekete szoknya, rövid ujjú fehér blúz, fekete szegélyű gallérral, mintha egy egyházi iskola formaruhájában volna.
Egyértelmű, hogy a gyilkos ragaszkodott ehhez az öltözékhez. Chyna azonnal látta is, miért kedveli ezt a jelmezt. Bár a lány fizikailag kétségtelen kinézett tizenhat évesnek, ebben a ruhában fiatalabbnak nézett ki, törékeny karjaival, csuklójával, formaruhásan legfeljebb tizenegynek tűnt, mint egy elsőáldozó, naiv és ártatlan kislány.
A férfihoz hasonló szociopatákat vonzza az ártatlanság, mert késztetést éreznek a be-szennyezésére. Ha az ártatlanságnak vége, ha a szépség megsemmisült, a torzlelkű gyilkos magasabbrendűnek érezheti magát áldozatával szemben. Ha a szépség és ártatlanság halott és már oszlásnak is indult, a világ bizonyos szempontból hasonlatosabbá válik a gyilkos lelkivilágához.
A lány leült a fotelbe.
A kezébe vett egy könyvet. Kinyitotta, lapozott néhányat, majd úgy tűnt, mintha olvasna.
Bár a lány hallhatta, hogy az ajtón elhúzták a nézőke védőjét, mégsem nézett föl. Minden bizonnyal azért, mert azt hitte, hogy a látogató, mint rendesen, most is a pókevő.
Chyna szíve elszorult, amikor megszólalt:
-Ariel!
A név mintha légüres térbe zuhant volna, a legcsekélyebb visszhangot sem keltette.
A lány cellájának falát minden bizonnyal több rétegű hangszigetelés borította, ez pedig arra utalt, hogy a gyilkos néha vendégeket is hívott a házba. Mondjuk vacsorára. Vagy sörözgetős futballmeccs nézésre. Ez újabb bizonyítékát adta dühítő hidegvérének.
Chynának már attól a hideg futkározott a hátán, hogy a férfinak egyáltalán barátai vannak, akik biztosan elborzadnának, ha megtudnák: vendéglátójuk egész családokat mészárol le merő szórakozásból. A gyilkos hétköznap normális embernek látszik. Akinek nevetnek a viccein. Akitől tanácsot kérnek. Akinek elpanaszolják bánatukat. Lehet, hogy templomba is jár. Szombat esténként vajon eljár táncolni is?
Chyna megemelte a hangját:
-Ariel!
A lány most sem nézett föl.
Chyna most már majdnem kiáltott: -Ariel!
Ült a székben, térdét illedelmesen összeszorította, ölében a könyv, fejét lehajtotta, a szőke tincsek az arcába hullottak. Mintha süket lett volna - vagy mint egy olyan lány, aki a szekrénybe menekül, ha összevitatkoznak a részeg felnőttek, és a világ kikapcsolását olyan tökélyre vitte, hogy létrejött körülötte egy néma és érinthetetlen világ.
Chynának eszébe jutott, hogy fiatal lányként sokszor nem érezte magát biztonságban még akkor sem, amikor elbújt. Ha a vita vagy a duhajkodás már elviselhetetlen volt, és az őrült nevetés vagy szitkozódás már tornádóként pörgött körülötte a rejtekhelyén is, és a rémülettől azt hitte: kiugrik a mellkasából a szíve. Ilyenkor fantáziájának világába menekült, a szekrény mélyén elutazott Narniába, vagy felkereste a Békák szigetét. Gyakran gondolt arra, milyen jó is volna örökre ezeken a távoli helyeken maradni, ahol sem az anyja, sem a barátai nem találnának rá, bármennyire is keresik. Azokban az egzotikus birodalmakban is számtalan veszély leselkedett rá, de ott legalább voltak igaz barátai is, ellentétben a valóságosnak tartott világgal.
Most, ahogy benézett a résen a székben ülő lányra, Chyna meg mert volna esküdni rá, hogy Ariel is valami távoli világba menekült. Miután egy évet töltött ebben a csicsás
börtönben, talán olyan távolra került a való világtól, hogy soha nem talál vissza.
A lány már nem a könyvet figyelte, csak bámult, de nem Chyna arcát figyelte, hanem valami sokkal távolibb világot. Még a gyér világításban is látszott, hogy tekintete nem fókuszál, és inkább emlékeztet a szobában lévő babákéra, semmint egy hús-vér lányéra.
A gyilkos azt mondta annak a két férfinak a benzinkútnál, hogy még nem „nyúlt" hozzá Arielhez - úgy. És Chyna el is hitte neki. Hiszen ha elveszi az ártatlanságát, meg kell semmisítse a szépségét, meg kell gyilkolnia. A tény, hogy még mindig élt, arról árulkodott, hogy érintetlen volt.
A lány tehát nap nap után abban az iszonyatos feszültségben élt, hogy a gyűlöletes mocsok mikor dönt úgy, hogy „beérett". Hogy mikor következik be a brutális támadás, hogy mikor érzi savanyú leheletét az arcán, a testén pedig nyirkos, kutakodó kezeit. Ebben a helyiségben sehova sem tudott elbújni, ő nem tudott kimenekülni a háztetőre, vagy ki a tengerpartra, netán a padlásra, vagy a kert végében lévő fa legfelső ágaira.
-Ariel!
Menekvést csak a könyv nyújthatott számára, amely most ott hevert az ölében. Életfunkcióit ebben a világban végezte: tisztálkodott, öltözködött, étkezett, de élni egy másik dimenzióban élt.
Chyna szívén áthömpölygött a szomorúság, majd a harag, nekidőlt a párnázott ajtónak és így szólt:
- Itt vagyok, Ariel, hallod? Most már nem vagy egyedül.
Ariel tekintete nem moccant, ugyanolyan mozdulatlan volt, mint a babák.
- Én vigyázok majd rád, Ariel. Ne félj, megvédelek.
Miközben a lány valahol máshol kalandozott, kezének izma elernyedt, és a könyv a padlóra csúszott, de szinte minden hangot elnyelt a fal szigetelése. Ariel nem is hallotta, mi történt, csak ült mozdulatlanul.
- Én leszek az őrangyalod - folytatta Chyna, de igazából el sem gondolkozott a szavai jelentésén.
Jobban féltette Arielt, mint saját magát, és a szíve hevesebben vert, mint valaha.
-Az őrangyalod leszek.
Chyna látását forró könnyek homályosí-tották el, de ezt a zsibbasztó bénultságot most nem engedhette meg magának. Vadul pislogott, hogy látása minél hamarabb kitisztuljon.
Hátat fordított a zárt belső ajtónak és dühösen feltépte a külsőt.
Tatta-tatta-tatta-tatta....
Kilépett a folyosó süket csöndjéből a pincébe, és a cső remegése hangosabbnak tűnt, mint korábban.
Tatta-tatta...
Talán egy perc telhetett el azóta, hogy félrehúzta a lapot a kukucskálón.
Az a mocsadék gyilkos még most is ott áll a zuhany alatt, meztelenül és védtelenül. És most, hogy Chyna tudta, hol van Ariel, már nem volt szüksége a férfira, hogy elvezesse a rendőröket a kislányhoz.
A pisztoly biztatóan simult a tenyerébe.
Csodás érzés volt.
Ha ki tudta volna szabadítani a pincéből a kislányt, akkor semmiképpen nem folyamodott volna erőszakhoz. De mivel nem találta meg a kulcsot, és a belső ajtót nem tűnt egyszerűnek feltörni...
Tatta-tatta-tatta...
Csak egy választása volt. Elindult a felfelé vezető lépcső felé.
A kék acél megcsillant a kezében.
Ha a férfi végez is a zuhanyzással és elzárja a vizet, mire Chyna felér, akkor is mezítelen lesz és védtelen, tehát föl kell mennie a fürdőszobába, közvetlen közelről lelövi, az első golyót a gonosz szívébe ereszti, aztán legalább egyet az arcába, hogy biztos munkát végezzen. Nem szabad kockáztatnia. El kell használnia az összes lövedéket, míg a kakas az üres závárzaton nem kattan. Képes lesz megtenni. Megöli az őrjöngő gyilkost. És ha képes megtenni, meg is teszi.
  Felment a meredek lépcsőn, követte saját lefelé jövő vizes lábnyomait: Chyna Shepherd immár nem bujkál, kilépett a lyukból, érintetlen és él. Végleg szakított álomvilágával.
Tatta-tatta...
Fölfelé menet azon törte a fejét, lője-e le a fickót a zuhany függönyén keresztül - ha egyáltalán függöny van, és nem üvegajtó. Mert ha nem lő át a függönyön vagy az ajtón, egy darabig fél kézben kell fognia a pisztolyt, míg a másikkal félrehúzza a függönyt. Ez pedig kockázatosnak látszott, mert hirtelen valami furcsa erőtlenséget érzett az ujjaiban és a csuklójában. A keze máris annyira remegett, hogy két kézzel kellett szorítania a fegyvert, nehogy elejtse.
A szíve pontosan úgy zakatolt, mint a rézcső, rettegett a találkozástól, még ha a gyilkos meztelen is lesz és védtelen. Chyna felért a mosodába.
Nem, nem lőhet át a függönyön, mert akkor nem tudja, talált-e vagy sem. így nem tud a mellkasára vagy a fejére célozni.
Elhaladt a mosógép és a szárító mellett, kiért a konyha nyitott ajtajába. Amikor átlépett a küszöbön, csak pillanatokkal később vette észre a fontos változást, amelyet már a lépcső tetején is látott: az övénél nagyobb vizes lábnyomokat a kövön.
Chyna szabályosan berontott a konyhába, akkora erővel, hogy megállni sem bírt, amikor a gyilkos jobb felől rátámadt. Nagydarab ember volt, erős, mint a bivaly, és nem volt sem pucér, sem védtelen. A zuhany egész idő alatt csak félrevezetés volt.
A férfi gyors volt, de Chyna valamivel gyorsabb. A férfi megpróbálta beérni és nekilökni a konyhaszekrénynek, de a lány elsiklott előle, felemelte a pisztolyt a gyilkos arcához, és meghúzta a ravaszt. A kakas szárazon kattant, mint amikor üres a tár.
Chyna elhátrált a hűtő mögé, közben lesodorta a falról a macskás virágos naptárt.
A gyilkos mindvégig ott volt a nyomában.
Chyna újból meghúzta a ravaszt, de a pisztoly újból üresen kattant - ami érthetetlen volt, hiszen a benzinkútnál az eladónak nem volt ideje elsütnie. Egyetlen golyónak sem volna szabad hiányoznia.
Most látta először a gyilkos arcát. Eddig csak hátulról látta a fejét, oldalról pedig csak távolról. Nem olyan arc volt, amilyenre számított: ez nem egy kerek képű, sápadt ajkú, izmos állú fickó volt. Jóképű férfi volt, kék szeme kellemes ellenpontot jelentett fekete hajához - a tekintetében nem volt semmi őrültség - , tiszta vonásai voltak, a mosolya vonzó.
A férfi mosolyogva közeledett Chynához, aki immár harmadszorra próbálta elsütni a pisztolyt. Aztán egy könnyed mozdulattal kitépte a lány kezéből a pisztolyt, de olyan iszonyatos erővel, hogy Chyna ujjait majdnem letépte a ravaszház. A lány felordított fájdalmában.
A férfi ellépett előle, felemelte a pisztolyt, s a szeme izgatottan csillogott.
- Szóval egész jó kis ötlet volt ez tőlem! Chyna összekucorodott a hűtő mellett,
lába alatt a macskás falinaptár.
-Tudtam, hogy ugyanaz a pisztoly -mondta a férfi -, de mi lett volna, ha tévedek? Akkor most egy jó nagy lyuk tátongana a fejemben, nem igaz, kis hölgyem?
Chyna szédelgett a rémülettől, gyorsan körülhordozta a tekintetét, mit használhatna fegyver gyanánt, de nem volt semmi a keze ügyében.
- Egy jókora lyuk a fejemben - ismételte el a férfi, mintha szórakoztatta volna a gondolat.
Az egyik konyhaszekrény fiókban kell lennie késeknek, de nem tudta, melyikben.
- Végletesen erős érzés - jegyezte meg mosolyogva a férfi, a pisztollyal a kezében.
Egy pisztoly hevert a konyha pulton a helyiség másik végében. Chyna esze megállt: a fickónak volt saját fegyvere, de nem használ-
ta, inkább puszta kézzel támadt rá az ismeretlen betolakodóra.
-Maga csinos nő...
Chyna elkapta a tekintetét a pisztolyról, azt remélte, hátha nem veszi észre a férfi. De csak áltatta magát, pontosan tudta, hogy a férfi mindent lát.
A férfi felmutatta neki a pisztolyt.
- Szóval ott volt tegnap este a benzinkútnál.
Chyna levegő után kapkodott, de mintha nem bírta volna beszívni. Túl gyorsan és túl felszínesen kapkodta a levegőt, már-már hiperventillált. Dühös volt magára, és dühös volt attól - hogy a férfi olyan nyugodt.
A férfi folytatta:
- Tudom, hogy ott volt valahol, és azt is, hogy akkor találta ezt a Chief's Specialt, amikor én eljöttem. Azt viszont képtelen vagyok felfogni, miért van most itt!
Lehet, hogy sikerül a kezébe kaparintania a pisztolyt, mielőtt a férfi megállítaná. Ennek esélye millió az egyhez. Nem is, két millió, vagy inkább három millió az egyhez. Egyszóval: lehetetlen.
A gyilkos másfél méterre állt tőle és a pisztollyal Chyna orrnyergét vette célba, miközben szinte bugyborékolt belőle a jókedv, amikor megszólalt:
- De ha ez az ázsiai fickó fegyvere, akkor is belesétáltam az oroszlán szájába. Nem így van?
Bár a pisztolyt képtelenség volt elérnie, Chyna tudta, hogy nincs más választása. Nem volt semmi veszteni valója.
A férfi kissé türelmetlen hangon újból megszólalt:
- Édesem, figyeljen rám, jó? Magához beszélek. Maga most szerencsésnek érzi magát? Ugyanolyan szerencsésnek, mint én?
A lány próbálta levenni a tekintetét a pisztolyról, de végül annyit kipréselt magából:
- Nem - és úgy érezte, hogy az egy szótagú szó egyenesen a pisztoly csövéből visszhang-zik hozzá. Nem.
-Akkor nézzük! -Ne!
- Ugyan, drága, legyen egy kicsit merész! Szóval nézzük, szerencséje van-e most is! -mondta a férfi és meghúzta a ravaszt.
Bár a fegyver háromszor is üresen kattant az előbb Chyna kezében, most mégis úgy érezte, elsül, mert ez látszott logikusnak, hisz eljátszotta a szerencséjét. Erősen össze-rázkódott.
Klikk.
- Maga mázlista, szerencsésebb még nálam is!
Chyna nem értette, miről beszél a férfi. Nem tudott másra figyelni, csak a pulton heverő pisztolyra: utolsó mentsvárára.
- Amikor Fujis rám emelte a pisztolyt -mondta a gyilkos -, nem hallotta, mit ígértem neki?
Chynát egyre jobban idegesítette a férfi csevegő hangneme és nyugodt viselkedése. Arra számított, hogy lelövi, szétszabdalja, agyon veri, hogy megerőszakolja, hogy ugyanúgy megkínozza, mint elődeit, arra végképp nem számított, hogy csevegni fog vele, mintha csak egy kellemes úti kalandról volna szó.
A férfi még mindig felé tartotta a pisztolyt, így folytatta:
- Azt mondtam neki: „Ne tegye, mert feldugom a seggébe a golyókat!" A magam részéről mindig megtartom, amit ígérek. Maga nem?
A férfi beszéde végül csak lekötötte a lány figyelmét.
- Gyenge volt a világítás, minden tele volt vérrel, gondolom, halálra is volt rémülve, szóval minden bizonnyal elkerülte kegyed figyelmét, hogy Fujinak le volt húzva a nadrágja.
A gyilkosnak igaza volt. Chyna valóban csak egyetlen pillantást vetett az eladókra, látta, hogy halottak, aztán már át is lépte őket.
A férfi folytatta.
- Sikerült beledugnom négy golyót.
Chyna behunyta a szemét. Aztán ki is nyitotta megint. Nem akarta látni a férfit, a kedves arcát, a mosolyát, ahogy ott áll előtte véres ruhában. De képtelen volt levenni róla a tekintetét.
Chyna Shepherd érintetlen és él.
- Négy golyót bele tudtam nyomni - magyarázta a férfi -,  de hirtelen elkezdtek visszapotyogni. Némi gázprobléma volt az oka. Nevetséges malőr, de sietnem kellett, gondolom, ezt megérti. Szóval nem akartam bajlódni az ötödikkel.
Talán így lesz a legjobb. Jöjjön az orosz rulett, köszönjön be végre a béke, hogy ne kelljen megértenie, miért van ennyi kegyetlenség a világban, amikor a szépség sokkal egyszerűbb volna.
A férfi folytatta:
- Ez pedig egy öt lövetű szerkezet.
A cső vakon Chynára meredt, és a lány már azon gondolkozott, lát-e villanást, hall-e robajt, vagy a cső feketesége fog rátelepedni majd, anélkül, hogy észlelhetné a változást.
Aztán a gyilkos félre fordította a fegyvert és meghúzta a ravaszt. A dörrenésbe beleremegtek az ablakok, a golyó a szekrénybe csapódott, szállt a fenyőforgács és a porcelán cserép.
Még remegett a levegő, amikor Chyna megragadta a fiókot és kirántotta. Olyan ne-
héz volt, hogy azonnal majdnem ki is repült a kezéből, de a kétségbeesés erőt adott neki, így a gyilkos feje felé tudta hajítani. A férfira záporoztak az evőeszközök, és ez egy pillanatra kizökkentette a nyugalmából.
A gyilkos egy lépést hátrált, Chyna pedig a mosogató felé vetette magát, és amikor hallotta, hogy a fiók a padlóra zuhan, már a kezében volt a pisztoly markolata. Látta az acélon a vörös foltot, vagyis nyilván ki volt biztosítva. Attól nem kellett tartania, hogy üres lesz a tár, de ha csak egyetlen golyó van benne, neki az is elég!
De a mutatóujja már zsibbadt volt és dagadt, amikor a ravaszra akarta hajlítani, szétáradt benne az égető fájdalom. Fekete hullámként borult rá az émelygés, megingott, és megpróbálta középső ujját a ravaszházba dugni.
A padlóra ömlött evőeszközök között szinte szállt a gyilkos, és előbb érte el a lányt, mint az meg tudott volna fordulni a pisztollyal. Rávette magát a karjára és a pisztolyt a pulthoz szorította.
Chyna ujja ösztönösen összerándult. A golyó szétrobbantott egy sárga csempét, a cserepek az arcába csapódtak. Chyna meg is vakulhatott volna, ha nincs már előbb csukva a szeme.
A férfi kézéllel sújtott le a halántékára, és a fekete ár ismét áthullámzott a lány csukott
szemhéja mögött, amikor a gyilkos ököllel lesújtott a tarkójára.
Chyna nem emlékezett arra, hogy a padlóra zuhant, hevert a padlón, szeme halszem lencseként rögzítette a földön heverő evőeszközöket. Érdekes volt. A kanalak akkorák voltak, mint egy-egy ásó. A villák elmehettek volna szénavillának is. A kések meg mint megannyi lándzsa.
A gyilkos bakancsa. Fekete bakancsok. Ott mozogtak körülötte.
Chyna egy pillanatra összezavarodott, azt hitte, még mindig ott van a Templeton házban a Napa-völgyben az ágy alatt. De a vendégszoba padlóján nem hevertek evőeszközök, és miközben a csillogó késekre, kanalakra koncentrált, tudata kitisztult.
-Most mindet el kell újra mosogatnom, mielőtt visszateszem a helyére - mondta a gyilkos.
A férfi serényen hajlongott, és a szétszóródott evőeszközöket szedegette. Módszeresen dolgozott, mert külön-külön gyűjtötte össze őket, kést késhez, villát villához.
Chynát meglepte, hogy képes mozgatni a karját, amely olyan volt, mint egy hatalmas faág. Nehéz, megkövesült faág. Ennek ellenére sikerült behajlítania a mutatóujját, lenyelte fájdalmát és a vele együtt feltámadó keserű ízt.
De a pisztoly nem sült el.
Újból megszorította az ujját, és amikor megint nem hallott dörrenést, rájött - hogy üres a keze. Furcsa.
A keze közelében ott hevert egy kés. Hagyományos evő kés volt, enyhén recés éllel, amellyel remekül el lehet kenni a kenyéren a vajat, esetleg el lehet vágni vele a jól átsült csirkehúst, leszúrni viszont nem lehetett vele egy embert. Egy kés azonban kés, sokkal jobb, mintha nincs az embernek fegyvere. Erre gondolt, miközben csendesen a nyelére tapadt a tenyere.
Most már csak ahhoz kellett erőt találnia, hogy felálljon. Érdekes módon azonban a fejét sem tudta fölemelni. Soha még nem érezte magát ennyire fáradtnak.
Az előbb tarkón ütötték. Arra gondolt, nem sérült-e meg a gerince.
Nem akart sírni. Hiszen ott volt a kezében a kés.
A gyilkos odalépett mellé és kivette a kést a kezéből. A lányt meglepte, milyen könnyedén kicsúszott a szerszám a kezéből, hiába markolta vadul, mintha nem is kés lett volna, hanem egy jégcsap.
- Rossz kislány - mondta és finoman meg-legyintette a kés lapjával a lány feje búbját. -Jaj, de rossz! Ezzel folytatta a rendrakást.
Miközben Chyna igyekezett kiverni a fejéből a csigolyasérülést, sikerült egy villát a kezébe kaparintania.
A férfi visszatért, ezt is elvette tőle.
- Ez nem igaz - mondta, mintha csak egy rakoncátlan kiskutyával beszélgetne. - Ezt nem szabad.
- Rohadék! - bukott ki Chynából.
- Ejnye-bejnye.
- Mocsok állat!
- Hát, ez nem szép - jegyezte meg a férfi rosszallóan.
-Seggfej!
- Mindjárt kimosom szappannal a száját. -Maga szar!
- Csak nem a mamájától tanulta ezeket a csúnya szavakat?
- Maga nem ismerte az anyámat - felelte Chyna tompán.
A férfi ismét megütötte, ezúttal a nyaka oldalán.
Chyna csak hevert a sötétben, rettegve hallgatta anyja távoli nevetését és az idegen férfiak hangját. Üveg törik. Káromkodás. Dörög és villámlik. Suhogva csapkodnak a pálmák Key Westen az éjszakában. A nevetés minősége megváltozott. Most mintha tréfálkoztak volna. Most nem dörgött. Most csak a csótány mászkált a hátán. Más idő, más helyszín. Az álmok ködén át lesújtott rá az emlékek vasökle.

7.

Nem sokkal reggel kilenc után, miután elbánt a nővel és elmosogatta az evőeszközöket, Mr. Vess szabadon engedi a kutyákat.
Az első és a hátsó ajtónál, valamint a hálószobájában is ott van egy gomb, amelyet ha megnyom, egy halk csengő szólal meg a kutya kennelben. Ahogy a kutyákat a „vacok" vezényszóval küldte az ólba, a csengő ugyanúgy utasítja őket a riadókészültségbe való visszatérésre. A konyha ajtóban lévő gombot nyomja meg, majd a széles ablakhoz lép, és kinéz a hátsó udvarra.
Az ég borult, a Siskiyou-hegységet még mindig felhők borítják, de az eső már elállt. Az örökzöldek leveleiről azonban csepeg a víz. A lombhullató fák kérge feketére ázott, ágaik - némelyükön már megjelentek az első rügykezdemények - szintén olyan szénfeketék, mintha tűzben szenesedtek volna el.
Bizonyos emberek passzívnak éreznék a tájat, hiszen a vihar elmúlt, megszűnt a dör-gés, villámlás, de Mr. Vess tudja, hogy a vihar elmúltában is ugyanolyan erős, mint amikor tombol. Ő harmonikus kapcsolatban van ezzel az új erővel, érzékeli a növekedés hatalmát, amelyet a víz bocsátott a földre.
A pajta mögül előjönnek a dobermanok: Egy darabig egyenes vonalban haladnak, majd a romboló vonal feloszlik, mindegyikük elindul a maga helye felé.
Egyelőre nincsenek teljes készültségben. Most csak becserkészik és őrzik a betolakodót, de nem ölik meg. Ahhoz, hogy vérre menjenek, Mr. Vessnek ki kell mondania a Nietzsche nevet.
Az egyik kutya - Liederkrantz - a hátsó verandára ugrik, benéz az ablakon, tekintete imádattal csüng a gazdán. A farka csak egyszer mozdul, ennyivel jelzi, hogy csóválná, de most szolgálatban van, ennyi érzelmet engedhet meg magának.
Liederkrantz visszatér a hátsó udvarra. Kihúzza magát, figyel. Előbb dél felé fordul, aztán nyugatnak, végül észak felé fordul. Fejét lehajtja, a vizes füvet szaglássza, majd elindul, miközben lankadatlanul szimatol. Fülei a koponyájához simulnak, annyira elmé-lyedten koncentrál a szagokra, keres valamit, ami szerinte veszélyes lehet a gazdára.
Néhányszor előfordult, hogy a kutyák jutalmazására - és gyakorlatoztatására - Mr. Vess szabadon engedett egy-egy foglyot, és a kutyákra bízta a becserkészést, miközben előre élvezte az ölés pillanatát.
Mivel biztonságban érzi magát négylábú gárdája védelmében, Mr. Vess felmegy az emeletre a fürdőszobába és megnyitja a zu-
hanycsapot. Amikor a víz forrón zubog, valamelyest lehalkítja a rádiót, de ugyanazon a zenei csatornán hagyja.
Amikor ledobálja magáról véres ruháit, a gőz már kicsap a zuhanyfüggöny mögül. A nedves levegő fokozza a ruháiból áradó szagot. Már meztelen, amikor arcát egy-két percig farmerébe, pólójába és dzsekijébe temeti, mélyeket lélegzik, s közben arra gondol, bárcsak neki is húszezerszer erősebb volna a szagérzéke, mint a dobermanoknak.
Fájó szívvel teszi a ruhákat a szennyesbe, mert estére olyan hétköznapi embernek kell mutatkozzék, amilyen sosem volt, és ehhez a váltáshoz idő kell, hogy az átalakulás meggyőző legyen.
Ezért aztán, amikor Benny Goodman a „One O'Clock Jump"-ba kezd, Mr. Vess beugrik a perzselően forró víz alá, és szinte durván esik neki az Irish Spring szappannal és a szivaccsal a testének, hogy ledörzsölje róla a szex és a halál szagát, amitől esetleg megriadnának a birkák. Soha nem szabad rájönniük, hogy pásztoruknak agyarai és bozontos farka van a pásztor álruhája alatt. Hosszan dörzsöli sűrű haját a samponnal, majd miután kimossa, bedörzsöli balzsammal is. Körömkefével átdörzsölgeti a körmeit. Tökéletesen arányos ember, karcsú, de izmos. Mint mindig, most is roppant örömet érez, ahogy szappanozza magát, kéjes izga-
lommal simítja végig testét nedves tenyerével. Közben úgy járja át a zene, mint a szappan illata, vagy mint a tejszínhab édesen nyelvzsibbasztó íze. Az élet folyik. Vess pedig él.

Chyna magához tért a Key West-i sötétségből, és a fluoreszcens ragyogás iszonyúan bántotta a szemét. Először azt hitte, hogy Jim Woltztól retteg, anyjának szeretőjétől. Azt hitte, hogy az a férfi tengerparti házában van az ágy alatt. De aztán eszébe jutott a gyilkos és a rabságban tartott lány.
Előre dőlve ült egy széken, és a konyha étkező részében álló kerek fenyőasztalon nyugodott a feje. Jobb felé nézett, kilátott az ablakon a hátsó udvarra.
A gyilkos az egyik ülőpárnát rakta a feje alá, hogy ne törje az asztal lapja. Chyna megborzongott ettől a „kedvességtől".
Ahogy megpróbálta felemelni a fejét, a fájdalom a tarkójába és arcának jobb oldalába nyilallt. Majdnem elájult ismét, ezért úgy döntött, hogy nem szabad elhamarkodnia a felállást.
Amikor megmozdította a széket, a lánc-csörrenés ráébresztette, hogy a felállás nem fog menni, sem most, sem a későbbiekben. Keze az ölében volt, és amikor megpróbálta
felemelni az egyiket, vele mozgott a másik is, mivel a két kéz össze volt bilincselve.
Megpróbálta széttenni a lábát - de rájött, hogy a bokája is össze van bilincselve. A legkisebb mozdulatait is lánccsörrenés kísérte, amiből tudta, hogy más akadályt is le kell küzdenie.
Odakint egy fekete lény iramodott meg az udvaron, felrohant a veranda lépcsőjén. Odajött az ablakhoz, és felugrott. Mancsait a párkányra tette, és benézett az üvegen. Egy doberman volt.

Ariel a melléhez szorítja a nyitott könyvet, mint valami pajzsot, ujjait szétnyitja a borítóján. Ül a hatalmas fotelben, lábait maga alá húzza. Ő a legtökéletesebb a szobában lévő összes baba közül.
Mr. Vess előtte ül a lábtartón.
Szépen megtisztálkodott. Lezuhanyzott, hajat mosott, megborotválkozott, megfésül-ködött, emberi társaságra tette alkalmassá magát. Ha most egy lányos anya látná, úgy érezné: ő volna a legjobb parti. Edzőcipő van a lábán zokni nélkül, bézs színű pamut nadrágot visel, fonott derékszíjat és halványzöld vászoninget.
Ariel is jól néz ki iskolai formaruhájában. Vess örömmel konstatálja, hogy a lány a távollétében is rendben tartotta magát, ahogy
az utasítása szólt. Pedig ez nem volt egyszerű, hiszen csak lavórban és szivaccsal mosa-kodhatott. Csodaszép haját is abban kellett megmosnia.
A gyilkos mások számára készítette ezt a helyiséget, akik előtte voltak, és akik ritkán voltak itt két hónapnál tovább. Míg nem találkozott az ő Arieljével, és míg rá nem jött, milyen lenyűgözően független szellem ez a lány, a férfi soha nem képzelte volna, hogy valaki ilyen soká maradjon. Következésképpen a zuhany nem látszott szükségesnek.
A lányt először egy fényképen látta az újságban. Bár még csak tizedik osztályos volt, valamiféle csodagyerekként tartották számon, aki sacramentói középiskolája csapatát győzelemre vitte a kaliforniai állami tanulmány versenyen. Olyan törékenynek tűnt azon a képen. Az újság megremegett Mr. Vess kezében, amikor meglátta, és azonnal tudta, hogy Sacramentóba kell mennie, hogy találkozhasson vele. A lány apját agyonlőtte. Anyjának hatalmas játékbaba gyűjteménye volt, de maga is szívesen készített babákat. Az asszonyt egy hasbeszélő bábuval verte agyon, amelynek jókora jávorfa feje legalább olyan hatásos fegyvernek bizonyult, mint egy baseball ütő.
- Szebb vagy, mint valaha - mondja most Arielnek. Hangja tompán kong a hangszige-
telés miatt, mintha egy koporsóból beszélne, ahová élve temették.
A lány nem felel, de tudomást sem vesz a jelenlétéről. Ugyanilyen szótlan már több mint hat hónapja, egyetlen perc megszakítás nélkül.
- Hiányoztál.
Manapság a lány soha nem néz rá, hanem a feje fölött egy pontra bámul. Ha most fel-állna, hogy a lány látókörébe kerüljön, a tekintete akkor is a feje fölött volna, de nem kapná el azt a pillanatot, amikor a lány ijedten odébb fordítja a tekintetét.
- Hoztam neked néhány dolgot, amit szeretnék majd megmutatni.
A lábzsámoly mellől fölemel egy cipős dobozt és kivesz belőle két polaroid képet. A lány nem fogadja el, de még arra felé sem fordítja a fejét, de Vess pontosan tudja, hogy meg fogja nézni az emlékbe hozott tárgyakat, miután ő távozik.
Nem olyan elveszett ez a lány, mint mutatja. A játékuk felettébb bonyolult, nagy a tétje is, és a lány kiváló játékos.
-Az első képen egy hölgy van, Sarah Templeton, mielőtt megszereztem volna magamnak. Negyvenes nő volt, de nagyon csinos.
A fotel olyan mély, hogy Ariel előtt még egy kis peremrész szabadon is marad. Vess odahelyezi a képet.
- Csinos - ismétli meg a férfi. Arielnek a szeme sem rebben. Hihetetlen
sokáig bír pislogás nélkül nézni. Mr. Vess néha aggódik is, hogy így tönkreteszi a csodaszép kék szemét. A szaruhártyát rendszeresen át kell öblíteni.
-Ez a második kép is Sarah-ról készült, miután végeztem vele - folytatja Mr. Vess, és leteszi az újabb képet a fotel peremére. -Láthatod majd, ha te is úgy akarod, mennyire nem illik rá a csinos szó. A szépség nem tartós dolog. Minden meg tud változni.
A férfi újabb két képet vesz elő a cipős dobozból.
-Ez pedig Sarah lánya, Laura. Előtte és utána. Láthatod, milyen szép volt. Mint egy pillangó. De ott van mindegyik pillangóban a hernyó.
A fotel peremére rakja ezeket a képeket is, majd ismét a dobozba nyúl.
- Ez itt Laura apja. Ja igen, ez meg a lány bátyja... és a sógornője. Rájuk nem számítottam.
Végül előveszi azt a három fotót, amelyet a fiatal ázsiairól készített, és a Síim Jimet, amelyből hiányzott egy falásnyi.
- Ez itt Fuji. Pont úgy hívják, mint azt a japán hegyet.
Vess kettőt letesz a három kép közül.
- Egyet megtartok magamnak. Hogy majd megegyem. Aztán én leszek Fuji, az enyém
lesz a Kelet hatalma és a hegy energiája. És ha majd eljön az idő, hogy téged is megkapjalak, egyszerre fogod érezni bennem a hegyet és a fiút, akárcsak a többi embert, az ő erejüket. Nagyon izgalmas lesz, Ariel. Olyan izgalmas, hogy mire véget ér, már nem is érdekel, hogy bele kell halnod.
Ez hosszú szónoklatnak számított Mr. Vess gyakorlatához képest. Igazában nem a szavak embere. A lány szépsége azonban időről időre monológokra indítja.
Most a Síim Jimet veszi a kezébe.
- A hiányzó falatot Fuji harapta le, mielőtt megöltem volna. A nyála rászáradt a csokoládéra. Nyugodtan megízlelheted a fiú nyugodt erejét, kifürkészhetetlen természetét.
A fotel szélére helyezi a becsomagolt csokoládét.
- Éjfélre itthon leszek - ígéri Mr. Vess. -Akkor majd kimegyünk a lakóautóba, hogy megnézhesd Laurát, az igazi Laurát, mert nem csak a képét hoztam el neked. Azért hoztam el, hogy lásd, mivé válik a szépség. És van egy fiatal fiú is, egy stoppos, akit útközben szedtem föl. Megmutattam neki a képedet, és valahogy nem tetszett, ahogy nézte. Nem volt illemtudó. Gúnyolódott. Aztán mondott rólad valamit, ami felingerelt, ezért aztán bevarrtam a száját meg a szemét, azért, ahogyan rád nézett. Majd lát-
hatod, milyen izgalmas dolgot tettem vele. Megérintheted őt is... és Laurát is.
Vess nagyon figyel, nem lát-e egy apró izomrándulást, vagy valami alig észrevehető változást a szemén, ami arra utal, hogy a lány figyel rá. Tudni tudja, hogy hallja, de a lánynak sikerül elhitetnie magáról, hogy katatón és merev.
Ha sikerülne egyetlen szemrándulást kierőszakolnia a lányból, akkor hamarosan sikerül teljesen megtörnie, és a lány úgy fog ordítani, mint egy dülledt szemű őrült egy elmegyógyintézetben. Ez az egyetlen pillanat alatt létrejövő összeomlás mindig izgalmas látvány.
De ez a lány kemény, meglepően sok a belső ereje. Annál jobb. A kihívás lázba hozza Vesst.
- Aztán a lakóautóval kimegyünk a mezőre   a  kutyákkal,  Ariel,  és végignézheted, ahogy eltemetem Laurát és a stoppost. Talán addig kiderül az ég, lehet, hogy csillagok is lesznek, és látunk holdat is.
Ariel csak kuporog a székben a mellére szorított könyvvel, szeme a távolba réved, ajka résnyire nyitva, nyugalma mélységes, megingathatatlan.
- Hanem tudod, hoztam neked egy új babát. Találtam egy érdekes kis boltot a kaliforniai Napában, ahol a helybeli kézművesek termékeit árulják. Ügyes kis rongybaba,
szerintem tetszeni fog. Majd később odaadom.
Mr. Vess feláll a lábzsámolyról, futólag szemügyre vételezi a lány hűtőjének tartalmát és a szekrényt, amely éléskamraként funkcionál. Van annyi élelmiszer tartalék, amely újabb három napig futja, de holnap azért újra feltölti a készleteket.
- Nem eszel annyit, amennyit kéne - dorgálja a lányt. - Hálátlan vagy. Kaptál tőlem hűtőt, mikrósütőt, van meleg és hideg vized. Megvan mindened, ami csak kell. Szóval egyél. Egy-másfél kilót fogytál. Még nem romlott a külsőd, de többet nem fogyhatsz.
A lány csak bámul a levegőbe, mintha arra várna, hogy megnyomjanak rajta egy gombot és elismételhesse a magnóra vett szövegét.
-Ne hidd, hogy addig éheztetheted magad, míg gusztustalan nem leszel. Ezzel nem úszod meg, Ariel. Lekötözlek és megtömlek, ha kell. Letuszkolom a torkodon a gumicsövet és telenyomlak gyerektápszerrel.
Mr. Vess bámulja a lány selymes haját, ahogy átszűrődik rajta a fény. Ez a látvány átáramlik Mr. Vess mind az öt érzékszervén, szinte lubickol a haj érzéki képében. Egy-egy inger annyiféle asszociációt vált ki belőle, hogy órákig képes elnézni egy hajszálat, egy esőcseppet, mert a legkisebb dologban is benne van a mindenség.
Odamegy a fotelhez, és megáll a lány fölé magasodva.
A lány nem vesz róla tudomást, és bár a tekintete vonalába esik, a lány mintha most is valahová fölé nézne anélkül, hogy a férfi meghatározott pillanathoz tudná kötni, mikor fordult el tőle a tekintete.
A lány döbbenetesen kerüli vele a kontaktust.
- Esetleg kicsikarhatnék belőled egy vagy két szót, ha meggyújtanám a hajad. Mit szólsz hozzá? Hmm? Egy kis benzin erre az arányló hajra - és huss!
A lány egy pislogással sem reagál.
- Vagy ha a kutyáknak löknélek, az talán megoldaná a nyelvedet.
Se rándulás, sem egy szemvillanás, se meg-borzongás. Micsoda lány!
Mr. Vess lehajol, arcát odadugja Arieléhez, az orruk szinte összeér.
A lány szeme most pontosan az övével kerül egy vonalba - mégsem őt nézi. Úgy tűnik, mintha átnézne rajta - mintha nem is hús--vér ember volna, hanem egy kísértet. Ez már nem csupán a régi trükk, hogy a szemeit szándékosan nem fókuszálja, az már egy jóval rafináltabb színjáték, amelyet a férfi képtelen követni.
Vess közvetlen közelről Ariel arcába sziszegi:
- Éjfél után kimegyünk a mezőre. Eltemetem Laurát és a stoppost. De lehet, hogy téged is velük áslak el. Hárman egy sírban. Ők holtan, te élve. Akkor hajlandó volnál beszélni, Ariel? Mondanád, hogy kérem ne.
Nincs válasz.
A férfi vár.
A lány légzése egyenletes. A férfi olyan közel van hozzá, hogy érzi az ajkán a lány meleg leheletét, mintha a jövendő csók ígérete volna.
A lánynak is éreznie kell az ő leheletét.
Lehet, hogy Ariel fél tőle, vagy iszonyodik tőle, de biztos izgatónak is találja. Efelől a férfinak nincs kétsége. Mindenki vonzódik a rossz fiúkhoz.
- Lehet, hogy feljönnek a csillagok - suttogja a férfi.
Döbbenetesen kék a lány szeme, és csillogóan mély a tekintete.
- Vagy talán kisüt a Hold is - folytatja suttogva Mr. Vess.

Chyna bokáján a bilincset durva lánc kötötte össze. Egy másik, jóval hosszabb lánc, amelyet az elsőhöz egy karabiner rögzített, át volt tekerve a szék vastag lábán, majd újból átvezették Chyna lábai között, aztán a vaskos hordó körül is, amelyen az asztal lap-
ja nyugodott, s a végét ismét a karabinerhez vezették. A lánc játéka nem volt akkora, hogy Chyna fel tudjon állni. De ha fel is áll, akkor is a hátára kellett volna vennie a széket, amelynek formája és súlya miatt csak úgy tudott volna közlekedni, mint egy púpos manó. Ám ha fel is tudott volna állni, sem nyert volna sokat, hiszen akkor sem tudott volna elmenni az asztal mellől.
A kezeit elől béklyózták össze. A jobb csuklóján lévő bilincsből egy lánc indult a háta felé, ezt átvezették a szék támlájának rácsán, majd a bal csuklóján lévő bilincshez kötötték. Ez a lánc elég laza volt, így kezét akár az asztalra is fel tudta rakni, ha akarta.
Chyna ült összekulcsolt kézzel, előre dőlt, és merőn bámulta jobb kezének mutatóujját. Várt.
Az ujja lüktetett, a feje fájt, de a nyakfájása valamennyit csillapult. Tudta, hogy vissza fog térni, és akkor sokkal szörnyűbb lesz, ha itt kell ülnie egy egész álló napig.
Igaz, ha még akkor is életben lesz, akkor a nyakfájása fogja a legkevésbé aggasztani.
A doberman már nem volt az ablakban. Kettőt is látott belőlük a kertben járőrözni. Szimatolták a levegőt és a füvet, időnként megálltak, a fülüket hegyezték, majd folytatták útjukat, mintha őrségen volnának.
Az előző éjjel Chyna a dühe segítségével kerekedett rémülete fölé, mielőtt az teljesen
megbénította volna. Most azonban rájött, hogy a megaláztatás még ennél is hatásosabb eszköz a félelem elfojtására. Nem amiatt érezte megalázva magát, hogy itt ül megbéklyózva és kiszolgáltatva, hanem azért, mert így nem tudta megtartani ígéretét a pincében fogságban tartott lánynak.
Majd én vigyázok rád. Nem lesz semmi bajod!
Emlékezetben folyton visszatért a hangszigetelt fülkébe, a nézőke elé. A lány semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna, mit ígér neki. Chyna azonban szinte belebetegedett a bizonyosságba, hogy hamis reményt táplált a lányba, aki most sokkal inkább úgy érzi, hogy elárulták - és még jobban visszahúzódik saját világába.
Én leszek az őrangyalod.
Visszatekintve Chyna nem csupán elképesztőnek érezte saját arroganciáját, hanem perverznek. Hiszen életének huszonhat éve során soha nem mentett meg senkit, a szónak semmilyen értelmében. Nem volt ő hősnő, sem krimikből ismert rettenthetetlen és gáncs nélküli alak, James Bond és Sherlock Holmes keveréke. Elég erőfeszítésébe került így is, hogy életben maradjon, hogy lelkileg és érzelmileg ne omoljon össze. Ő maga is egy eltévedt lány volt csupán, aki vakon tapogatózott, hogy kiutat találjon egy olyan helyzetből, amelyből talán nem is létezik
kiút. Erre ott áll a bezárt ajtó nézőkéje előtt, és szabadulást ígér egy vadidegen lánynak!
Én vagyok az őrangyalod.
Kinyitotta összekulcsolt kezeit. Kitette őket maga elé az asztalra, végighúzta a lapján, mintha a terítő ráncait akarná elsimítani, de ahogy moccant, a lánc is megcsörrent.
Nem volt harcos alkat. Évekig pincér-nősködött. Ezt ügyesen csinálta, a borravalót félretette, mert tizenhat év alatt anyja torz világában megtanulta, hogy az életben maradás a takarékoskodással kezdődik. A vendégekkel mindig kedves volt, vágyott a dicséretükre. Véleménye szerint a pincér és a vendég kapcsolata az ideális kapcsolat - mert rövid, formális, rendszerint a lehető legudvariasabb módon zajlik, és nincs benne semmi szerepe a szívnek.
Én vagyok a te őrangyalod.
Megszállottan védeni akarta magát mindenáron, ezért mindig kedves volt a többi pincérnőhöz, de soha nem barátkozott egyikükkel sem. A barátság ugyanis elkötelezettséggel, tehát kockázattal jár. Hiszen a barátságban, az elkötelezettségben ott rejtőzik a lelki sérülés és az elárultatás veszélye is.
Az évek során csupán két férfival volt kapcsolata. Mindkettőjüket kedvelte, a másodikat szerette is, de az első kapcsolat így sem tartott tovább tizenegy hónapnál, a második pedig tizenháromnál. Egy szerelemhez, ha
értékes, több kell egyszerű elkötelezettségnél: feltárulkozást, kölcsönösséget, intim érzelmi kötődést feltételez. Chyna pedig nagyon nehezen beszélt a gyerekkoráról, az anyjáról. Részben azért, mert szégyellte akkori totális tehetetlenségét, részben pedig amiatt, hogy rá kellett jönnie: anyja soha nem szerette őt. A gyerekkor pedig olyan téma, amely óhatatlanul előkerül a kapcsolat egy bizonyos fokán.
Chyna tisztában volt azzal, mennyire irracionális ez a logika, de ez a felismerés nem tette szabadabbá. Tudta, hogy nem ő a felelős azért, amit az anyja vele művelt, de hiába állítják a tudós lélekbúvárok, a tudás nem jelent gyógyulást. Hiába került ki már tíz éve anyjának ellenőrzése alól, Chyna néha még most is úgy érezte: el lehetett volna kerülni azokat a komor, sötét eseményeket, ha ő akkor engedelmesebb és jobb kislány lett volna.
Én vagyok az őrangyalod.
Az asztalon ismét összekulcsolta a kezét. Előrehajolt, míg homloka nem érintette mu-tatóujjait, és becsukta a szemét.
Egyetlen közeli barátja volt csupán: Laura Templeton. Mindig ilyen kapcsolatra vágyott, igaz, soha nem kereste. Iszonyatosan ki volt rá éhezve, de semmit nem tett érte. Az egész Laura életszeretetéből, állhatatos-ságából és önzetlenségéből táplálkozott, szemben Chyna óvatos, fenntartásokkal teli
reagálásával. Laurának az a képessége éltette ezt a kapcsolatot, hogy szeretetet tudott adni. És most Laura halott.
Én vagyok az őrangyalod.
Laura szobájában, Freud halott tekintetétől kísérve, Chyna letérdelt az ágy mellé és ezt suttogta megbilincselt barátnőjének: Kiviszlek innen. Istenem, mennyire fájdalmas még a gondolat is! Kiviszlek innen! Annyira undorodott magától, hogy görcsbe rándult a gyomra. Keresek egy fegyvert, ígérte akkor. A végtelenségig önzetlen Laura pedig sürgette, hogy meneküljön. Ne halj meg értem, mondta. De Chyna az felelte: Visszajövök.
Most újból érezte azt a fájdalmat, amely úgy terjesztette szárnyát a szíve fölé, mint valami fekete madár, de mintha megnyugvást is talált volna ezekben a repdeső szárnyakban. Hirtelen rájött: a fájdalom révén képes megszabadulni megaláztatásától. Ha gyászol, nem marad hely a lelkében az ön-gyűlöletre.
Én vagyok az őrangyalod.
Bár az az eladó nem sütötte el a pisztolyát, attól még neki ellenőriznie kellett volna. Tudnia kellett volna. Valahogy, valami módon. Nem tudhatta, mit tesz Vess a golyókkal, mégis neki tudnia kellett volna.
Laura folyton azt hajtogatta neki, hogy túlságosan szigorú magához. Hogy úgy soha
nem fog meggyógyulni, ha állandóan új sebeket okoz magának az önostorozással.
De Laura halott.
Én vagyok az őrangyalod.
Chyna megalázottsága szégyenné alakult.
És ha a megalázottság jó eszköz volt a rémület eloszlatására, a szégyen még ennél is hatásosabb. Ahogy elhatalmasodott rajta a szégyenérzet, teljesen elfelejtette a félelmet, pedig bilincsbe verve ült egy szadista gyilkos házában, és nem tudott róla senki a világon, aki a megmentésére jöhetett volna. Mintha igazságot szolgáltattak volna azzal, hogy idekerült.
Ekkor közelgő lépéseket hallott.
Felemelte a fejét, és kinyitotta a szemét.
A gyilkos lépett be a mosodából, minden bizonnyal lent járt a lánynál a pincében. Anélkül, hogy szólt volna Chynához, vagy akár csak egy pillantással tudomást vett volna a létezéséről, a férfi a hűtőszekrényhez ment, kivette a tojástartót és a mosogató melletti pultra helyezte. Ügyes mozdulatokkal feltört nyolc tojást, héjukat a szemétbe hajította. A tojással teli tálat a hűtőbe rakta, majd nekiállt hagymát pucolni.
Chyna tizenkét órája egy falatot sem evett, ennek ellenére felháborította a felismerés, hogy éhes, mint egy farkas. A hagyma illatánál mintha soha nem érzett volna ínycsiklandóbbat, a nyál összefutott a szájában. Ennyi
vér, ennyi halál után szívtelenségnek tűnt, hogy egyáltalán étvágya van.
A gyilkos a felkockázott hagymát egy műanyag dobozba dobta, rápattintotta a tetejét, és berakta a hűtőbe. Ezután egy másik műanyag dobozba sajtot reszelt.
A férfi fürgén, gyakorlottan tevékenykedett, láthatóan élvezte, amit csinál. A pultot mindvégig rendben tartotta. Minden munkafázis után alaposan kezet mosott, kezét pedig a törölközőbe és nem a konyharuhába törölte.
Végül a gyilkos odalépett az ebédlő asztalhoz. Leült Chynával szemközt, nyugalom és önbizalom áradt belőle, úgy nézett ki, mint egy főiskolás.
A szégyen, amely az előbb majdnem elégette, most hirtelen eltűnt Chynából. Felváltotta az izzó düh és a keserű tehetetlenség különös kombinációja.
- Nos - szólalt meg a férfi -, már biztosan éhes lehetsz, és amint elbeszélgettünk, készítek is neked egy sajtos omlettet egy halom pirítóssal. De ki kell érdemelned a reggelit, el kell mesélned szépen, ki vagy, hol bujkáltál a benzinkútnál, és egyáltalán: hogy miért vagy itt.
Chyna dacosan meredt rá. A férfi mosolyogva folytatta:
- Ne hidd, hogy fel tudsz húzni, ha hallgatsz.
Chyna úgy érezte: átkozott legyen, ha hajlandó mondani valamit.
- Nos, a dolog úgy áll - folytatta a férfi -, hogy mindenképpen megöllek. Még nem tudom, hogyan. Vélhetően Ariel előtt. Hullákat már látott többször is, de soha nem vett részt a pillanatban, nem hallotta az utolsó sikolyt, nem érezte át, mennyire izgató.
Chyna próbálta állni a férfi tekintetét, nem akarta elárulni gyengeségét.
A férfi zavartalanul folytatta:
-Akárhogyan is döntök, nagyon meg tudom nehezíteni a dolgodat, ha nem beszélsz nekem szépszerével. Vannak dolgok, amiket egyformán szeretek megcsinálni az áldozataimmal a haláluk előtt vagy után. Ha együttműködsz velem, akkor utána csinálom.
Chyna sikertelenül próbált a férfi tekintetében őrültségre utaló jeleket találni. Felháborítóan kék szemei voltak.
- Nos?
- Maga beteg.
A férfi elmosolyodott, aztán megjegyezte:
- Sok mindent feltételeztem rólad, azt a legkevésbé, hogy ilyen unalmas lesz.
- Tudom, miért varrta be annak a szerencsétlennek a szemét meg a száját.
- Áh, szóval megtaláltad őt is a szekrényben?!
- Megbecstelenítette,    mielőtt   megölte, vagy még közben. Azért varrta be a szemeit,
mert látta magát, a száját pedig azért, mert maga szégyelli , amit tett, és attól fél, hogy még halálában is elmondhatja valakinek.
A férfi rezzenéstelen arccal válaszolt.
-Az a helyzet, hogy nem volt szexuális kapcsolatom vele.
- Hazudik.
- De ha lett volna is, nem szégyellném. Gondolod, hogy ennyire tuskó vagyok? Lényegében mindenki biszex, nem gondolod? Néha férfira szottyan kedvem, ilyenkor engedek a vágynak. Az is csak egy érzet. Csupán csak érzet.
- Féreg!
Látszott, hogy a férfit szórakoztatja a dolog.
-Tudom, mivel próbálkozol - mondta kedveskedve. - De nem fog menni. Abban reménykedsz, hogy valamelyik sértésed célba talál. Mintha valami pszichopata volnék, aki robban, ha a megfelelő sértést mondják neki, mondjuk, ha anyázol, vagy Istent szidod neki. Abban reménykedsz, hogy vad dühömben gyorsan végzek veled.
Chyna rájött, hogy a férfinak igaza van, bár nem tudatosultak benne a saját szándékai. A kudarc, a szégyen és tehetetlensége, hogy itt ül megbéklyózva, kétségbe ejtette, de nem akarta elismerni. Nem is a férfitől undorodott, hanem saját magától, önkénte-
lenül is azon törte a fejét, nem akarat nélküli vesztes-e, mint az anyja.
- De én nem vagyok pszichopata - folytatta a férfi.
-Hanem mi?
-Nos... nevezz embervadász kalandornak. Vagy az egyetlen tiszta gondolkodású embernek, akivel valaha találkoztál.
A férfi előre hajolt a székében.
- Szóval, a következő a helyzet - vagy elmondasz nekem mindent magadról, vagy a késemmel   kikézimunkázom   a   pofikádat, amíg itt ülsz. Ha nem felelsz egy kérdésemre, levágok róla valamit - a fülcimpádat, az orrod hegyét. Szóval újraformázom az arcod.
Mindezt a férfi nem fenyegetően mondta, hanem tényt rögzített. Chyna tudta, hogy megvan hozzá a gyomra.
- Rámegy egy nap - mondta a férfi -, és te jóval azelőtt megőrülsz, hogy végre meghalnál.
- Rendben.
- Mi van rendben? A csevegés vagy az arcszobrászat?
-A beszélgetés.
- Okos kislány.
Chyna felkészült rá, hogy meg kell halnia, de nem látta értelmét szenvedésnek.
- Hogy hívnak? - kérdezte a férfi.
- Shepherd. Chyna Shepherd. A Chyna ip-szilonnal.
- Szóval semmi titokzatos kántálás.
- Tessék?
- Furcsa neved van.
- Tényleg?
- Ne gúnyolódj velem, Chyna. Folytasd!
- Jól van. De nem kaphatnék előbb valamit inni? Ki vagyok száradva.
A férfi a mosogatótól vizet hozott. Belepottyantott három jégkockát is. Elindult vele, aztán megtorpant.
- Tehetek bele egy szelet citromot is.
Chyna tudta, hogy nem tréfál. A férfi hazatért a vadászatról, és igyekezett visszazökkenni a vad gyilkos szerepéből a könyvelő, vagy az ingatlanügynök, vagy az autószerelő vagy akárminek a szerepébe, amit akkor csinált, amikor normális embernek látszott. Némelyik szociopata sokkal meggyőzőbben alakítja a felvett személyiségét, mint a legjobb színész. Ez az ember is ilyen lehet, bár a véres kalandok után fokozatosan kell visszaszoknia a civilizált világ normáihoz.
- Nem, kösz - felelte a lány a citromra.
- De nem kerül semmibe - nyugtatta meg kegyesen a férfi.
- Elég a víz.
Mielőtt a férfi letette volna a poharat, alácsúsztatott egy poháralátétet. Aztán újból leült a lánnyal szemben az asztalhoz.
Chynát taszította a gondolat, hogy olyan pohárból igyon, amihez a férfi hozzáért, de valóban ki volt száradva. A szája kiszáradt, a torka kapart.
A bilincs miatt két kézzel kellett fölemelnie a poharat.
Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a férfi a félelem jelét keresi rajta.
A víz nem loccsant ki a pohárból, az üveg sem koccant a fogához.
Igazából már nem is félt a férfitól, egyelőre legalábbis nem, talán majd később. Biztosan később. A lelke egy sivatag volt, viharfelhőkkel. A zsibbasztó kétségbeesését távoli villámok jelezték a látóhatár szélén.
Chyna kiitta a víz felét, majd a poharat az asztalra tette.
-Amikor beléptem a szobába - szólalt meg a gyilkos -, össze volt téve a kezed, a fejed meg ráhajtottad. Imádkoztál?
A lány elgondolkodott.
-Nem.
-Felesleges hazudnod.
- Nem hazudok. Akkor nem imádkoztam.
- De szoktál imádkozni?
- Néha.
- Isten fél tőlem.
A lány nem reagált. A férfi megismételte:
- Isten fél tőlem - ezeket a szavakat lehet létrehozni a nevemből.
- Értem.
- Sárkányfog.
- Ezt is a neve betűjéből - mondta a lány. -Igen. És... a düh kovácsa.
- Érdekes játék.
- A név érdekes dolog. A tiéd passzív. Egy helynév a keresztneved. És a Shepherd - vagyis juhász, olyan bukolikus, kissé kereszté-nyes beütéssel. Egy ázsiai parasztot látok a domboldalon birkákkal... vagy egy ferdeszemű Krisztust, aki a pogányokat téríti. - Elmosolyodott, szórakoztatta a saját eszmefuttatása. - De a neved nem illik hozzá. Mert te nem vagy passzív alkat.
- De az voltam - felelte a lány -, nagyon sokáig.
-Valóban? Mindenesetre nem voltál passzív tegnap éjjel.
-Tegnap éjjel nem - bólintott a lány. -Addig viszont igen.
-Az én nevem viszont erőnév. Edgler Foreman Vess. - Lebetűzte a lánynak. -Nem Edgár, hanem Edge-ler, szóval „éle" van. És a Vess... ez olyan, mint a kígyó szi-szegése.
- Démon.
- Igen, pontosan. Az is benne van a nevemben - démon.
A férfinak tetszett, hogy a lány hajlandó a játékra.
- Ügyesen csinálod, ahhoz képest, hogy se tollad, se papírod nincs.
- Kehely - folytatta a lány. - Ez is benne van a nevében.
- Ez könnyű. De ott van a szemen is, az ondó. Férfi és nő. Ebből nem akarsz egy sértést kovácsolni, Chyna?
A lány válasz helyett felemelte a poharát és kiitta a maradék vizet. A jégkockák nekikoccantak a fogának.
- Most, hogy ittál - szólalt meg Vess -, hallani akarok rólad mindent. Ne feledd -arcszobrászat.
Chyna elmesélt mindent, egészen attól, hogy meghallotta a sikolyt, ahogy üldögélt Templetonék vendégszobájában. Monoton hangon folyt a beszámoló, de ebben nem volt számítás, hanem hirtelen képtelen volt máshogy beszélni. Hiába igyekezett valami életet csempészni a szavaiba - nem ment.
Ahogy monoton hangon elmesélte a történteket, ez sokkal jobban riasztotta, mint Edgler Vess valaha is. Úgy érezte, mintha valaki más mesélne, és ez a hang egy elveszett, legyőzött embernek a hangja volt.
Pedig azt próbálta beszuggerálni magának, hogy nem győzték le, hogy még mindig van remény, hogy sikerül valahogy lebeszélnie ezt a szemétládát arról, hogy megölje. De most már a belső hangjából is hiányzott a meggyőző erő.
Hiába beszélt Chyna teljesen lélektelenül, Vess igen figyelmesen hallgatta. Eleinte lazán hátra dőlve figyelt, de mire Chyna beszámolója végére ért, már az asztalon könyökölt és a lány felé hajolt.
Közben néhányszor félbe is szakította, kérdéseket tett föl. A végén pedig hosszú hallgatásba mélyedt.
A lány nem bírt a férfira nézni. Kezét összekulcsolta az asztalon, szemét behunyta, homlokát a hüvelykujjaira fektette, éppen úgy, ahogy Vess rátalált.
Chyna most sem imádkozott. Hiányzott belőle az a remény, amelyre az imádsághoz szükség van.
Néhány perccel később meghallotta, hogy Vess széke hátracsúszik. A férfi fölállt. Chyna hallotta, ahogy megcsörrennek az edények, mint amikor egy szakács munkához lát.
Orrát megütötte az olvadó vaj, majd a piruló hagyma illata.
Míg mesélt, a lánynak elment az étvágya, és nem jött vissza a hagymaillattól sem.
Vess végül megszólalt:
- Furcsa, de nem éreztem meg a szagod Templetonéknál.
- Erre is képes? - kérdezte Chyna anélkül, hogy fölemelte volna a fejét. - Ki tudja szagolni az embereket, mintha valami átkozott kutya volna?
- Általában - felelte a férfi halálosan ko-molyan, ügyet sem vetve a sértő hangra. - És az éjszaka folyamán valami zajt is kellett ütnöd. Annyira még te sem lehetsz nesztelen. A lélegzésedet is meg kellett volna hallanom.
Ekkor   felhangzott   a   habverő   hangja, ahogy a tojást verte föl egy tálban. Chyna érezte a piruló kenyér illatát.
- Egy néma házban, ahol mindenki halott, a mozgásodnak légáramot kellett keltenie, mint amikor az ember megérzi valakinek a leheletét a nyakában. Minden mozdulatodnak más-más textúrát kellett volna létrehoznia. Tehát, ha elhaladtam volna egy olyan helyen, ahol előttem jártál, meg kellett volna éreznem, hogy felkavartad a levegőt.
Ez a férfi betonkeményen őrült, gondolta Chyna. Pedig olyan csinos ebben a puha pamut ingben, szép kék szemeivel, sűrű, fekete hajával és a bal arcán lévő kis gödröcskével -de rémisztő, zavaros, őrült gondolatok kavarognak az agyában.
-Az érzékeim, ezt tudnod kell, a szokásosnál is fejlettebbek.
A férfi megnyitotta a mosogató csapját. Chynának nem kellett fölnéznie, hogy tudja: a habverőt mossa el. Piszkosan semmi pénzért nem tette volna félre.
A férfi folytatta:
- Azért ilyen élesek az érzékeim, mert teljesen átadom magam az érzeteknek. Számomra az érzetek jelentik a vallást, mondhatnánk így is.
A sistergés hangosabb lett, majd a hagyma mellett más aroma is terjengeni kezdett a levegőben.
- De számomra láthatatlan voltál - mondta a férfi. - Mint egy szellem. Mitől vagy olyan különleges?
Chyna keserűen morogta az asztal lapjának:
-Ha különleges volnék, akkor most itt lennék láncra verve?
Bár Chyna nem a férfihoz beszélt, de nem is gondolta, hogy meghallhatja a sisteregve sülő tojás zajában, Vess így szólt:
-Azt hiszem, igazad van.
Később, amikor a férfi tányérokat rakott az asztalra, a lány fölemelte a fejét.
- Adok egy villát, hogy ne kelljen a kezeddel enned - mondta a férfi -, mert azt hiszem, értelmetlen dolog volna, ha hozzám vágnád, vagy megpróbálnád kiszúrni vele a szemem.
Chyna bólintott.
- Okos kislány.
A tányéron ott gőzölgött a négy tojásos hagymás omlett, rajta a reszelt sajt. A tetején három szelet paradicsom, frissen metélt petrezselyemmel meghintve. A tányér szélén
két vajjal megkent pirítós keretezte a látványt.
A férfi újra megtöltötte a poharat vízzel és dobott bele két újabb jégkockát.
Chyna, aki pár perce még majd' éhen halt, most még az étel látványát sem bírta elviselni. De tudta, hogy ennie kell, ezért belepiszkált a rántottába és leharapott egy darab pi-rítóst. Azt is tudta, hogy soha nem lesz képes megenni az egészet.
Vess nagy elánnal, de zajtalanul evett. Asztali viselkedése nem hagyott maga után semmilyen kívánnivalót, ajkát gyakran töröl-gette szalvétájával.
Chyna mélyen belesüppedt saját világába. És minél nagyobb élvezettel evett Vess, ő annál inkább úgy érezte, hogy hamut eszik.
-Egészen csinos volnál, ha nem lennél ilyen izzadt, az arcod tiszta sár, a hajad csim-bókos az esőtől. Szerintem nagyon csinos lehetsz. Később, azt hiszem, meg is fürdetlek.
Chyna Shepherd érintetlen és él.
Edgler Vess furcsa módon némi hallgatás után megszólalt:
-Érintetlen és él.
Chyna pontosan tudta, hogy nem mondta fennhangon a mantráját.
- Érintetlen és él - ismételte meg a férfi. -Ugye ezt mondtad... még a lépcsőn, amikor lementél Arielhez?
A lány szótlanul meredt rá.
-Ezt mondtad?
Chyna végül kipréselte magából:
- Igen.
- Sokat törtem rajta a fejem. Kimondtad a neved, aztán ezt a három szót. Az egészet értelmetlennek éreztem akkor, mert nem tudtam, hogy így hívnak.
A lány elfordította a fejét, kinézett az ablakon. A kertben egy doberman járkált.
- Ima volt? - kérdezte a férfi.
Chyna nem gondolta volna, hogy a férfi fokozhatja még rémületét, de tévedett. Ijesztő volt a férfi ráérző képessége - a lány maga sem tudta, miért.
Chyna levette a szemét a dobermanról és belenézett Vess szemébe. Egy pillanatra mintha látta volna a férfiban lévő kutyát, a sötét, kegyetlen lényt.
- Ima volt ez? - kérdezte ismét a férfi.
- Igen.
- A szíved szerint, Chyna, de a lehető leg-őszintébben, tényleg hiszel benne, hogy Isten létezik? Légy őszinte, de nem csupán hozzám, hanem magadhoz is!
Az előbb a lány még azt sem tudta, hogy komolyan gondolta-e, amikor igent mondott. Most szótlan maradt.
- Ha Isten létezik is - folytatta Vess -, vajon tudja-e, hogy te létezel?
Chyna újabb falat omlettet vett a szájába. Most  még  zsírosabbnak  érezte,  mint  az
előbb. A tojás, a vaj és a sajt eltömte a száját, alig bírt nyelni.
Letette a villát. Befejezte az evést. Alig harmadát ette meg az ételnek.
Vess azonban eltakarította az ételt a maga tányérjáról, majd az egészet kávéval öblítette le, amiből Chyna már nem kapott.
- Nagyon komor lettél - szólalt meg Vess. Chyna nem felelt.
- Ugye úgy érzed, hogy kudarcot vallottál? Cserbenhagytad szegény Arielt, saját magad, és persze Istent is, ha egyáltalán létezik.
- Mit akar tőlem? - kérdezte a lány. Igazában úgy értette: Miért kínzol, miért nem ölsz meg, miért nem vetsz véget a dolognak?
- Még nem döntöttem el - felelte Vess. -Bármit is teszek, annak különlegesnek kell lennie. Úgy érzem, különleges vagy, függetlenül attól, hogy te így látod-e vagy sem. Tehát ha csinálunk valamit, annak... a végsőkig intenzívnek kell lennie.
Chyna behunyta a szemét és arra gondolt, vajon visszatalál-e Narniába ennyi év után.
- Szóval nem tudok felelni a kérdésedre, mit akarok tőled - mondta a férfi -, azt azonban pontosan tudom, mit akarok Ariel-től. Akarod hallani, mit tervezek vele?
Vess hangja áthatolt a lányra telepedő szürkeségen, mintha a férfi nem is a való világban élne:
-Kérdeztem valamit, Chyna. Emlékszel az egyezségünkre? Vagy felelsz - vagy szétvagdalom az arcod. Akarod hallani, mit tervezek Ariellel?
- Azt hiszem, tudom.
- Igen, egy részét biztosan. Gusztusos darab.
 Még nem nyúltam hozzá, de megteszem. Azt hiszem, még szűz. Legalábbis, amikor még beszélt, azt mondta, az. Nem tűnt olyan lánynak, aki hazudna.
Vajon megvan-e még a mesebeli liget, ahová besüt a nyári nap, és Pán furulyázik a fák alatt?
- Azt akarom, hogy sírjon. Érezni akarom a tiszta könnyei illatát. Érezni akarom a sikolyai finom textúráját, a rémület ízét: Ez mindig ott van az utolsó pillanatokban. Mindig.
Sem az álomfolyó, sem az elvarázsolt erdő nem jelent meg, pedig Chyna nagyon erőlködött, hogy felidézze. A kedves mesehősök mind-mind eltűntek, ahogy a gyűlöletes halál kinyújtotta utánuk karmait. És ez legalább olyan szomorú dolog volt, mint ami Laurával történt, vagy mint az, ami hamarosan Chynával is történni fog.
Vess újból megszólalt:
- Időnként előfordul, hogy idehozom valamelyiket a pinceszobába - és mindig ugyanazért.
Chyna nem akarta hallani. A bilincstől nem tudta a fülére tapasztani a kezét. És ha meg merte volna próbálni, Vess a bokájához kötötte volna a csuklóját. Mert ragaszkodott volna hozzá, hogy a lány végighallgassa.
- Életem legintenzívebb élményei abban a helyiségben értek, Chyna. És most nem a szexről van szó. Nem is a verésről vagy az összeszabdalásról. Ez később persze mind bekövetkezett. Először megtöröm őket, és ez az, ami olyan fantasztikusan izgalmas.
Chyna mellkasa megfeszült. Felszínesen kapkodta a levegőt.
- Az első egy-két nap során mindegyik azt hiszi, hogy menten megőrül a félelemtől, de tévednek. Ahhoz több kell egy-két napnál, hogy   az   ember   megőrüljön,   teljesen   és visszavonhatatlanul megbolonduljon. Ariel a tizenhetedik foglyom, és a többiek épelmé-jűek maradtak hetekig. Egyikük a tizennyolcadik napon tört meg, de hárman két teljes hónapig kitartottak.
Chyna feladta, hogy a mesevilágba meneküljön, ettől kezdve merőn a férfi szemébe nézett.
- A lélektani kínzás sokkal érdekesebb és nehezebben kivitelezhető, mint a fizikai, bár az utóbbi tagadhatatlanul izgalmasabb - magyarázta Vess. - A lélek keményebb, mint a test, tehát sokkal nagyobb a kihívás. És amikor a szellem feladja, esküszöm, szinte hal 
lom is a reccsenést, erősebb a hangja, mint mikor csont törik. És hogy meddig vissz-hangzik!
A lány megpróbált valami állatias fényt észrevenni a férfi szemében. Muszáj volt, hogy lássa.
- Amikor megtörnek, némelyikük ott fet-reng a padlón, dobálja magát, letépi a ruháját. A hajukat tépik, az arcukat karmolják, valamelyik képes annyira magába harapni, hogy a vére is kiserken. Nagyon fantáziadús módszerekkel csonkítják magukat. Zokognak, néha órákig, néha napokig, vagy még álmukban is. Ugatnak, mint a kutyák, vicsorognak, hadonásznak, mintha repülni akarnának. Hallucinálnak, sokkal szörnyűbb dolgokat látnak, mint amiket én művelek velük. Némelyikük érthetetlen nyelven beszél. Ezt glossolaliának hívják. Ismeri ezt az állapotot? Lenyűgöző. Azt hiszik, érthető nyelven beszélnek, monologizálnak, könyörögnek, blabláznak. Némelyik elveszti az uralmat a testi funkciói felett, és szinte dagonyázik a saját mocskában. Mocskos dolog, de tanulságos látvány - ez az igazi emberi alap állapot, amelyet legtöbb ember csak őrültségében ismer el.
Chyna hiába is erőlködött, nem látott semmi állatiast a férfi szemében, csak a megnyugtató kékséget, a pupillák fürkésző feke-teségét. Most már abban sem volt biztos,
hogy korábban látott bennük effélét. Nem volt félig ember, félig farkas, sem az a lény, aki teliholdnál négykézlábra ereszkedik. Ami még ennél is rosszabb volt, hogy nem volt egyéb, csak egy ember, aki az emberi kegyetlenség egyik véglete szerint él, de akkor is csak ember.
- Némelyikük katatón némaságba menekül - folytatta Vess -, mint Ariel is. De sikerül megtörnöm és kirobbantanom őket ebből. Ariel mindegyiküknél makacsabb, de ez csak érdekesebbé teszi a dolgot. Pedig őt is meg fogom törni, és amikor ez a reccsenés bekövetkezik, az semmihez sem fog hasonlítani. Fantasztikus lesz. És a végsőkig intenzív.
-A legintenzívebb élmény mindenek felett az, ha az ember megkegyelmez a másiknak - szólalt meg Chyna, de fogalma sem volt, honnan jutottak eszébe pont ezek a szavak. Kérésként hangzottak, és ő nem akarta, hogy a férfi azt higgye: könyörög az életéért. A legkilátástalanabb helyzetben sem fog si-ránkozni!
Ahogyan Vess arcán átfutott egy mosoly, hirtelen egészen kisfiúsnak látszott, aki szereti a szójátékokat, baseball kártyákat gyűjt, repülőgép modelleket épít, vasárnaponként pedig ministrál. A lány úgy érezte, mintha a férfi mosolyogna azon amit mondott, mintha szórakoztatná Chyna naivitása. De nem ez
volt a helyzet, ez világosan kiderült a férfi szavaiból:
- Lehet, hogy... azt akarom tőled - mondta Vess -, hogy legyél velem, amikor végül elpattintom Ariel gerincét. Ahelyett, hogy téged ölnélek meg a szeme láttára, hogy azzal juttassam át a hallgatás falán, valami mással fogom elérni ezt. És te szépen végignézed.
Jézus Istenem!
- Pszichológia szakos egyetemista vagy, a magiszterség küszöbén. Nem igaz? Itt ülsz, és szigorúan ítélkezel, azt hiszed, „aberrált" vagyok, hogy pontosan tudod, hogyan gondolkozom. Nos, milyen érdekes volna látni, hogyan cáfolom meg egy kis kísérlettel az elme működéséről felállított modern elméleteket. Nem így látod? Miután megtöröm Arielt, esetleg írhatnál róla egy dolgozatot, Chyna. Persze csak nekem. Nagy élvezettel olvasnám a megfontolt megállapításaidat.
Édes Istenem, ennek nem szabad megtörténnie. Nem lehet tanúja egy ilyen szörnyűségnek. Bár meg van bilincselve, valahogy csak meg tudja ölni magát, mielőtt hagyná magát lecipelni a pincébe, és végignézze, ahogy az a lány... megbomlik. Esetleg elharaphatná a csuklóján az artériát, lenyelhetné a nyelvét, lezuhanhatna a lépcsőn és kitörné a nyakát, vagy valami. Vagy valami.
Vess, aki nyilván látta, hogy sikerült a lányt a vegytiszta rémületbe taszítania, elmosolyodott - majd tekintete megállt a lány tányérján.
-Nem eszed meg a többit? -Nem.
-Akkor megeszem én. Félre tolta az üres tányért, és maga elé húzta Chynáét. A lány villájával lekanyarí-tott egy darabot a hideg omlettből, a szájába vette és alig hallhatóan felnyögött az élvezettől.
Miután lenyelte a falatot, megszólalt: - Éreztem a szád ízét a villádon. A nyáladnak kellemes az aromája - bár van benne valamennyi keserű. Kétségtelenül nem valami megszokott komponens, hanem a rossz gyomrod lehet az oka.
Mivel Chyna abban sem találhatott menekvést, hogy behunyja a szemét, ezért végignézte, ahogy a férfi felfalja a reggeli maradékát.
Amikor a férfi végzett, most Chyna tett föl neki egy kérdést.
-Tegnap éjjel... miért ette meg azt a pókot? -Miért ne?
- Ez nem válasz.
- Ez a lehető legjobb válasz bármely kérdésre.
-Akkor mondja a második legjobbat!
- Szerinted gusztustalan volt?
- Csak kíváncsi vagyok.
- Kétségtelen, te ezt valami negatív élménynek látod - megenni egy pókot.
- Kétségtelen.
- De nincsenek negatív élmények, Chyna. Csak érzetek. A tiszta érzetekhez pedig nem lehet értékeket rendelni.
- Dehogynem.
-Ha így hiszed, akkor rossz században születtél. Egyébként a póknak érdekes íze volt. És most már jobban értem a pókokat, miután egyet elfogyasztottam. Tudod, hogy tanulnak a férgek?
-A férgek?
- Pedig találkoznod kellett volna a dologgal a tanulmányaid során. Szóval bizonyos férgek lassan megtanulnak eligazodni egy labirintusban...
Chynának eszébe jutott a dolog és közbevágott:
- Ha ezután péppé őröljük és megetetjük egy újabb féreg alommal, akkor a kettes alom elsőre megbirkózik a labirintussal.
- Úgy van, igen - bólintott Vess boldogan. - A társuk húsán átjutnak a tudás birtokába.
Chynának nem kellett sokat törnie a fejét a következő kérdésen, hisz Vesst nem lehet megsérteni, mint ahogy nem lehet neki híze-legni sem.
- Jézusom, csak nem gondolja, hogy most már tudja, milyen póknak lenni, vagy tudni mindazt, amit egy pók tud, csak mert megevett egyet?
- Persze hogy nem, Chyna. Ha ennyire szó szerint venném a dolgokat, őrült volnék. Nem igaz? Ülnék egy diliházban és képzeletbeli barátaimhoz szónokolnék. De finom érzékszerveim révén sikerült magamévá tenni a pókság minőségét, amit viszont maga sosem fog megérteni. A pók remek vadász, a segítsége révén fokozódik a léttudatom. A pók erőt árasztó szó, ugye ez világos, Chyna? Bár a nevem betűiből nem lehet kirakni. - Elgondolkozott, majd folytatta: - Bár a tiédből igen.
A lány nem akarta felhívni a férfi figyelmét anyja elírására. A Chyna Shepherdből legfeljebb a spyder szót lehetett volna kirakni.
s
- Es kockázatos dolog is volt megenni azt a pókot, ami jelentősen növelte a vonzóerejét - folytatta Vess. - Hacsak nem rovartanász az ember, nem tudhatja biztosan, nem mérges-e az az adott fajta. Némelyikük iszonyatosan veszélyes. Ha az ember kezébe harap, akkor annyi... de vigyáztam, hogy gyorsan szétnyomjam a szájpadlásomon, mielőtt a nyelvembe marhatott volna.
-Maga szereti a kockázatot. A férfi megvonta a vállát.
- Én már csak ilyen vagyok. -Borotvaélen táncol.
- Az „él" benne van a nevemben. Egde -mondta a férfi.
- És mi lett volna, ha a nyelvébe tud marni?
-A fájdalom ugyanolyan élvezet, csak más. Tanuld meg élvezni, és boldogabb leszel.
- Még a fájdalom is értékközömbös?
- Persze. Csak egy érzet. Segíti a lélek ko-ralljának növekedését - feltéve, ha létezik lélek.
Chynának fogalma sem volt, miről beszél a férfi - mi ez a lélek korall? - de nem kérdezett. Belefáradt a férfiba. Belefáradt, hogy féljen tőle, de még abba is, hogy gyűlölje. Ha kérdez, akkor meg akarja érteni, mint mindig eddigi élete során mindent, és halálosan fáradt volt ettől az értelemkereséstől. Soha nem fogja megtudni, miért követnek el bizonyos emberek kis kegyetlenségeket - vagy nagyokat -, és a megértés hajszolása kimerítette, a lelke kiürült, kihűlt és szürkévé vált közben.
Vess a lány dagadt mutatóujjára bökött.
- Biztosan fáj. És a nyakad is.
- De a fejfájás a legrosszabb. És én egyáltalán nem élvezem.
- Hát... nem egyszerű bemutatni, mennyire tévedsz. Bár van egy könnyebb lecke...
A férfi fölállt és odament a fűszerpolchoz a konyhaszekrények végében. A kakukkfüvet, köményt, kaprot, szerecsendiót, chilit, gyömbért, majoránnát és fahéjat tartalmazó üvegcsék között egy aszpirines üveg állt.
- Én nem fejfájásra szedem, mert én élvezem a fájdalmat. Azért tartok mégis kéznél aszpirint, mert néha-néha elrágcsálok egyet az íze kedvéért.
-Iszonyúan keserű.
- Nekem minden jelző nélkül keserű. És a keserű legalább akkora élvezet, mintha valami édes, ha az ember tudja, hogy minden érzet, minden élmény értékes.
Vess visszatért az asztalhoz az aszpirinnel, letette a lány elé az üveget - és elvette tőle a vizes poharat.
A lány nem vett tudomást az üvegről.
Ahogy gondolod - jegyezte meg Vess, és leszedte az asztalt.
Bár Chynának szüksége lett volna az aszpirinre, nem volt hajlandó az aszpirinhez nyúlni. Úgy érezte, ha elrág néhány tablettát - még ha kizárólag orvosi célból is - akkor belép Edgler Vess őrületének szobájába.
A férfi elmosogatta az edényeket és az evőeszközöket. Biztos kézzel, gyakorlottan dolgozott, tűzforró vizet és citrom illatú mosogatószert használt.
Chynának volt még egy kérdése, amelyet fel kellett tennie:
-Miért pont Templetonékat nézte ki? Ugye, nem találomra tette, amit tett? Nem úgy, mint az a benzinkút, ahol utána megállt.
- Nem találomra volt - ismerte el a férfi, miközben már a serpenyőt súrolta egy műanyag   szivaccsal.   -   Néhány   hete,   Paul Templeton erre járt üzleti úton, és amikor...
- Maga ismerte Pault?
- Nem igazán. Itt járt a városban, a megyeszékhelyen, mint mondtam, üzleti ügyben. És amikor kivett valamit a tárcájából, kiesett egy műanyag fényképtartó is belőle, tudod, ez a leporellós fajta. Én vettem föl neki. Az egyik képen a felesége volt, a másikon Laura. És a lány olyan... frissnek, romlatlannak tűnt. Valami olyasmit mondhattam, hogy „csinos lány", mire Paul áradozni kezdett róla. Maga volt a büszke atya. Elmondta, hogy hamarosan diplomát szerez pszichológiából, hogy milyen remek tanuló. Azt is elmondta, mennyire hiányzik a lánya, még hat év után sem tudta megszokni, hogy nincs otthon. És hogy alig várja már a hó végét, amikor Laura végre hazamegy egy három napos víkendre. Azt azonban nem említette, hogy Laura a barátnőjét is magával hozza.
Véletlen... Két elejtett fotó... Alkalmi csevegés...
A dolog megrendezettsége lélegzetelállító volt, Chyna szinte képtelen volt elviselni.
Aztán, ahogy elnézte Vesst, ahogy a pultot törölgeti, majd kiöblíti a mosogatót, Chyna azt kezdte érezni, hogy ami a Templeton családdal történt, az nem csupán megrendezett volt. Ez az erőszakos halál végzetszerű volt, mintha Templetonék csak Edgler Vess kedvére születtek és éltek volna.
Olyan volt, mintha ő maga is azért született és küzdött volna eddig, hogy egy másodperces perverz örömöt nyújtson ennek a lélektelen ragadozónak.
A legszörnyűbb nem a fájdalom és a félelem volt, amelyet ez az ember kimért áldozataira, nem is a vér, sem a megcsonkított holttestek. A fájdalom és a félelem viszonylag rövid, hiszen tele van az élet mindennapos fájdalmakkal. Az volt a legszörnyűbb, hogy ez az ember az értelmet rabolta el áldozatainak befejezetlen életéből, saját magát téve meg létük végső céljának. Életük beteljesülését rabolta el.
Edgler Vess eltörölgette a tányérokat, a serpenyőt, az evőeszközöket, mindent visszarakott a helyére a polcokra vagy a fiókba, közben úgy nézett ki, mint egy frissen fürde-tett csecsemő, és olyan ártatlannak, mint egy halva született gyerek. Szappanszagot, borotvakölni szagot és citromillatú mosogatószer szagot árasztott. Közben Chyna hirtelen azon kapta magát, hogy azt várja, mindjárt megüti az orrát a pokol kénes bűze.
Minden élet egy sor csendes megvilágosodáson vezet keresztül - illetve alkalmakon a megvilágosodáshoz -, és Chynán áthullám-zott a fájdalom, amikor belegondolt, hogy Templetonék számára ez a kaland véget ért. Már nem lehetnek kedvesek senkihez sem. Nem adhatnak senkinek szeretetet. Nem részesíthetnek senkit az örömben, hogy megértik őket.
Vess befejezte a mosogatást, és visszatért az asztalhoz.
- Van egy kis dolgom odafent és kint az udvaron - és meg kell próbálnom legalább öt órát aludni. Este el kell mennem dolgozni. Szóval szükségem van a pihenésre.
Chyna kíváncsi volt, vajon mivel foglalkozhat, de nem kérdezte meg. Mert a férfi vagy egy munkáról beszélne, vagy esetleg arról, miként munkálkodik Ariel őrületbe kergeté-sén. Ha az utóbbiról lenne szó, azt Chyna nem akarta hallani.
-Óvatosan forgolódj a széken. A lánc megkarcolhatja a bútorokat, ha nem vigyázol.
-Utálnám megkarcolni a bútorokat... -jegyezte meg a lány.
A férfi jó fél percig csak meredt rá, majd így szólt:
- Ha ostobaságodban azt hiszed, hogy kiszabadíthatod magad, úgyis meghallom a lánccsörgést,   lejövök   és   lecsendesítelek.
Nem fogod élvezni, de ha muszáj, megbüntetlek.
A lány nem felelt. Alaposan meg volt béklyózva, semmi reménye nem volt a szökésre.
- Ha valahogy sikerülne is elszabadulnod az asztaltól, akkor sem vagy elég gyors. A kertben vérebek kószálnak.
- Láttam őket - felelte Chyna.
- Ha nem is lennél megbilincselve, megölnének, mielőtt tíz lépésnyire jutnál a háztól.
A lány is így gondolta - azt azonban nem értette, miért kell a férfinak ennyire hangoztatni ezt a dolgot.
- Egyszer szabadon engedtem egy srácot az udvaron - folytatta Vess. - Elrohant a legközelebbi fáig, felmászott rá, csak egy harapást kapott a bokájába. Megkapaszkodott az ágban, és azt hitte, biztonságban van. A kutyák csak köröztek a fa alatt és figyelték. Erre bementem a házba, kihoztam a vadászpuskámat és a lábába lőttem. A fickó leesett, és nem egészen egy perc alatt vége is lett.
Chyna nem szólt semmit. Voltak olyan pillanatok, amikor legalább annyira értelmetlennek tűnt ezzel a gyűlöletes lénnyel való kommunikáció, mintha az ember Mozart zenéjének finomságait akarta volna megtárgyalni egy cápával. Ez is pont ilyen pillanat volt.
- Tegnap láthatatlan voltál a számomra -jegyezte meg a férfi.
Chyna várt.
A férfi tekintete végigvándorolt rajta, mintha valami gyenge láncszemet keresett volna a láncán, vagy egy be nem zárt bilincset, amely eddig elkerülte a tekintetét. -Mint egy szellem.
Chyna nem tudta, vajon lehetséges-e rájönni, mire gondol ez a valami - most azonban, hála Istennek, úgy tűnt, mintha nyugtalanítaná, hogy magára kell hagynia a lányt. Azt azonban elképzelni sem tudta, miért.
- Maradsz? - kérdezte a férfi. A lány csak bólintott.
- Jó kislány.
Vess odament a nappaliba nyíló ajtóhoz. A lány rájött, hogy van még egy téma, amiről beszélni szeretne, ezért utána szólt: -Mielőtt elmenne... A férfi megfordult.
- Elvinne a mosdóba? - kérdezte.
- Túl bonyolult volna leszedni rólad a láncokat - felelte a férfi. - Pisilj csak a gatyád-ba, ha kell. Később majd feltakarítom. És tudok új ülőpárnákat is venni.
Benyomta a nappali ajtaját, és már ott sem volt.
Chyna eldöntötte, hogy nem bírná elviselni, hogy saját piszkában üljön. Épp csak egy kicsit kellett pisilnie, egyelőre nem volt súlyos az inger. Később persze bajban lesz.
Milyen bizarr... - még mindig a megaláztatástól tart, és a jövő jár a fejében.

A. nappali közepén Mr. Vess megáll és hall-gatózik, mit csinál a nő a konyhában. Nem hall lánc csörgést. Vár. Még mindig semmi. A csend zavarba ejti.
Nem tudja, hányadán is áll a nővel. Most már rengeteget tud róla - mégis annyi minden titokzatos körülötte.
Megbilincselve és az ő teljes uralma alatt lehetetlenség, hogy ez a nő legyen az ő de-fektes kereke. Orrával érzi rajta a kétségbeesést, a vereség szagát. A nő levert hangjában a férfi szürke hamvakat lát, és érzi a halál leheletét. A nő akár már most is halott lehetne, bele is törődött a sorsába. Mégis...
A konyhából lánc-csörrenés hallatszik. Nem hangos, nem olyan, mintha a nő vadul neki esne a láncoknak. Épp csak egy kis csörrenés, ahogy pózt változtat - talán a combját szorítja jobban össze, mert egyre jobban vizelnie kell.
Mr. Vess elmosolyodik.
Felmegy a szobájába. Gardrób szekrényének legfelső polcáról leveszi a telefont. Bedugja a hálószobai aljzatba, és két számot hív. Mindkét hellyel csak annyit közöl, hogy visszatért háromnapos szabadságáról és estére ismét beáll a taposómalomba.
Bár bízik a dobermanokban, tudja, hogy távollétében nem engednek senkit a házába, Vessnek csak két telefonkészüléke van, de ezeket is elrejti, ha nincs otthon. Abban a nagyon valószínűtlen esetben, ha egy betolakodónak sikerül a kutyákat kicselezve a házba jutnia, nem fog tudni segítséget hívni.
A mobiltelefonok veszélye azonban így is aggasztja. Nehéz ugyan elképzelni, hogy egy betörő ezzel hívjon segítséget egy házból, ahová betört, és ahol őrzőkutyák ejtik fogságba, de történtek már ennél furcsább dolgok is. Ha Chyna Shepherd talált volna egy mobiltelefont a benzinkúti eladó kocsijában előző éjjel, akkor most nem ő sínylődne megbilincselve.
A technológiai forradalom az ezredvégre számos kényelmes megoldást és lehetőséget teremtett, ezeknek azonban van veszélyes oldala is. Hála azonban számítástechnikai jártasságának, okosan megváltoztatta ujjlenyomatát a hivatalos nyilvántartásokban, ezért nyugodtan járhat mindenhova kesztyű nélkül, hogy átadja magát az érzékek maximális kiélésének. Ám egy mobiltelefon rossz időben és rossz kezekben váratlanul meghozhatja életének leghevesebb élményét -az utolsót. Mr. Vess olykor vágyik arra, hogy egyszerűbb korban éljen, Hasfelmetsző Jack, vagy a brilliáns Ed Gein korában, aki a Psychoi ihlette. Vágyakozva gondol a koráb-
bi évtizedek kevésbé bonyolultabb világára, amikor a vadászmezőket kevesebb hozzá hasonló ember rótta.
Az elektronikus média lázasan harcol a nézettségért, felfúj minden véres történetet, gyilkosokból hírességet farag és hírességek gyilkosait sztárolja, és ezzel ihletet ad az ő fajtájának. De riadóztatja a birkákat is. És a nyáj tagjai riadtan tekintgetnek maguk köré, s a veszély első jelére menekülésbe kezdenek.
Ennek ellenére Mr. Vess hódolhat szenvedélyének.
Miután végzett hívásaival, kimegy a lakóautóhoz. A rendszámtábla, a lemezcsavarok, a csavarhúzó ott vannak a konyhafülke egyik fiókjában.
Két-három héttel egy-egy kirándulása előtt Mr. Vess körültekintően kiválasztja a célpontot, mint most a Templeton családot. Bár néha élő trófeát hoz magával a pincébe, mindig messze Oregon határain túlra megy, nehogy véletlenül összekeveredhessen két élete - a tisztes polgáré és az embervadász kalandoré. (Bár Laura Templeton esetében nem élt ezzel a módszerrel, máskor gyakran folyamodik ahhoz, hogy titokban behatol a hatalmas kaliforniai gépjármű nyilvántartásba, és ott keres magának vonzó nőket. A jogosítványban lévő fénykép - igaz, csak mellkép - is szerepel a nyilvántartásban. A képek
mellett a nő kora, magassága, súlya - ezek az adatok segítik kiszűrni a potenciális áldozatokat, hogy ne nagymamákat vagy kellemes arcú, de elhízott nőket nézzen ki magának. Bár sokan csak postafiókot adnak meg cím gyanánt, a többség még mindig utcát is házszámot közöl. Következésképpen Mr. Vess-nek csak néhány pontos térképre van szüksége.) Amikor célpontja közelébe kerül, és már csak ötven mérföld van hátra, leszereli a lakóautóról a rendszámot, nehogy egy foto-grafikus memóriával rendelkező véletlen tanú megjegyezze. A rendszám csak majd otthon, a biztonságos Oregonban kerül vissza a helyére.
Ha véletlenül rendőr állítaná meg gyorshajtásért, vagy más közlekedési vétségért, ő meglepett arccal konstatálná, hogy nincs kint hátul a rendszám. Mr. Vess kiváló színész, remekül el tudja hitetni a meglepett polgárt. Ha pedig olyan az alkalom, hogy nem kell kockázattól tartania, nyugodtan végezhet akár a rendőrrel is. Ha erre nem adódik alkalom, akkor azzal orvosolhatja a bajt, ha a szakmai szolidaritásra hivatkozik.
Most ott guggol a lakóautó végében, és a helyére csavarozza a rendszámot.
A kutyák egymás után odajönnek hozzá, megszimatolgatják a kezét és a ruháit, és láthatóan csalódottak, hogy már csak a borotvaszeszt és a mosogatószert érzik. A kutyák
ki vannak éhezve a figyelmére, de most szolgálatban vannak. Egyik sem marad sokáig, miután kaptak egy kedves simogatást, egy kedves szót, visszatérnek őrhelyükre.
Amikor végez, feláll, nyújtózkodik és ásít, miközben szemrevételezi birodalmát.
A földközelben elült a szél. A levegő még mindig nyirkos. Vizes fű, föld és avar illata terjeng, s a távoli fenyveseké.
Ahogy elállt az eső, elkezdett felszakadozni a köd. A nyugati csúcsokat ugyan még nem látja, sem a magasabb lejtőt borító havat. De a felhők már szürkék és nem feketék, s gyorsan mozognak dél-kelet felé az erős szélben. Ahogy ígérte Arielnek, éjfélre feljön a Hold, és előbújnak a csillagok, s ezüstös fényük megcsillan majd Laura halott tekintetében.
Mr. Vess a lakóautó elejére megy, hogy ott is felszerelje a rendszámot, amikor furcsa nyomokra figyel föl a kocsifeljárón. Ahogy bámulja őket, homlokára mély ráncok ülnek ki.
Az út palakővel van ugyan borítva, de ha nagy eső van, a sár rámosódik a környező udvarról. Megáll az úton, majd feketén ráköt, mint az aszfalt.
A sárban patanyomokat látni, talán szarvasét. Méretes szarvasét. Az állat jó párszor áthaladt az úton.
Mr. Vess azt a helyet is látja, ahol az állat egy darabig megállt és kapálta a talajt.
A sárban nem látni keréknyomokat, mert azokat az eső elmosta, mióta hazajött. A szarvasnyomok minden bizonnyal a vihar utánról származnak.
Leguggol a nyomok mellé, ujját a hideg sárra teszi. Érzi a pata kemény és lágy részeit a sárban hagyott nyomban.
A közeli hegyekben él egy szarvasfajta, de ritkán merészkednek le Mr. Vess birtokára, mert félnek a dobermanoktól.
És ez a legfurcsább a szarvasnyomokban: hogy nincs ott körülöttük a kutyáké.
A dobermanokat úgy képezte ki, hogy elsősorban az emberre figyeljenek, és amennyire csak lehetséges, hagyják békén a vadakat. Különben előfordulhat, hogy figyelmüket más köti le egy válságos pillanatban, amikor gazdájuk veszélybe kerül. Soha nem támadnak rá nyulakra, mókusokra, oposszumra -vagy szarvasra - hacsak nem éhesek. Játékból nem veszik őket üldözőbe.
Ennek ellenére a kutyák figyelmét nem kerülik el a birtokon átvonuló állatok. Kielégítik kíváncsiságukat, amennyire betanításuk ezt engedi.
Ezt a szarvast is körbe kellett volna járniuk, esetleg el is kellett volna ijeszteniük. Majd miután az állat elmenekült, ott kellett volna szagolgatniuk a nyomait az úton.
Ezek között a patanyomok között azonban nem látni a kutyák nyomait.
Miközben összedörzsöli sáros ujjbegyeit, Mr. Vess föláll és lassan körbe fordul, a környező tájat tanulmányozza: a mezőt északon és mögötte a távoli fenyveseket. A kelet felé vezető utat, amely a kopasz dombra fut fel, és mögötte a fákat. Végül a hátsó udvart a pajta mögött, egészen a hegyek lábáig. A szarvas már elment.
Edgler Vess mozdulatlanul áll. Figyel. Ugrásra kész. Mélyen beszívja a levegőt, szagokat keres. Majd egy darabig nyitott szájjal lélegzik, hogy a nyelve is elkaphasson valamit. Minden érzékét szélesre tárja, pupillája kitágul, és a frissen mosott világ beléjük árad.
De nem talál semmi fenyegetőt a reggeli levegőben.
Miközben Vess a rendszámtáblával bajlódik, Tilsiter lép oda hozzá. A kutya gazdájának nyakába szimatol.
Vess bátorítja a kutyát: maradjon. Amikor végez a rendszámmal, megmutatja a kutyának a közeli szarvasnyomot.
A kutya mintha nem is venné észre a nyomot. Vagy, ha látja is, nem mutat semmiféle érdeklődést iránta.
Vess odavezeti az állatot a nyomok közé, így is megmutatja neki őket.
Mivel Tilsiter zavartnak tűnik, Vess a kutya tarkójára teszi a kezét, és lenyomja az orrát a nyomra.
A doberman végre szagot vesz, izgatottan szimatol, majd vinnyogni kezd - aztán mintha úgy döntene, hogy nem érdekli a szag. Kibújik gazdájának keze alól és ijedten elhátrál.
- Mi van? - kérdi tőle Vess.
A kutya a száját nyalogatja. Nem néz Vess felé, hanem a mezőt, az utat és az udvart kémleli. Aztán újból Vessre pillant, majd elüget délnek, visszatér őrhelyére.
A fákról még mindig csepeg a víz. A köd lassan oszlik. A szél gyorsan kergeti a kiürült fellegeket dél-kelet felé.
Mr. Vess úgy dönt, azonnal végez Chyna Shepherddel.
Kihozza az udvarra, hassal a fűbe fekteti és a tarkójába ereszt legalább két golyót. Este dolgoznia kell, előtte pedig aludnia, így tehát nincs ideje, hogy lassan ízlelgesse az ölés izgalmát.
Később, ha majd hazatér, eltemeti az ezüstös holdfényben úszó mezőn, Ariel szeme láttára, s persze a négy kutya vigyázó tekintetétől kísérve.
Most gyorsan végeznie kell a lánnyal, aztán irány aludni!
Miközben a ház felé siet, Vess csak akkor veszi észre, hogy a csavarhúzó most is ott van a kezében - ami érdekesebb lehet, mint a pisztoly, és legalább olyan hatásos.
Felsiet a homokkő lépcsőn a verandára, ahol a seattle-i ügyvédnő mutatóujja függ némán a rezzenéstelen hűvös levegőben.
Lábat sem töröl, ami nagyon ritkán fordul elő vele.
A sarokvas csikordulása illik a férfi szaggatott lélegzéséhez, ahogy feltépi az ajtót és belép a házba. Amikor becsukja az ajtót, döbbenten veszi észre, mennyire dübörögve ver a szíve.
Soha nem félt még, soha! Ez a nő azonban most már sokadszorra zavarba hozza. Néhány lépés után megtorpan a szobában, igyekszik úrrá lenni magán. Most, hogy ismét bent van, hirtelen nem érti, miért tűnt olyan fontosnak a nő megölése.
Megérzés.
Az ösztöne azonban soha nem közvetített neki ennyire zajos és ennyire zavarbaejtő üzenetet. A nő különleges, és ő nagyon szeretné különleges módon felhasználni. Az, ha a tarkójába ereszt két golyót, vagy megmártja benne néhányszor a csavarhúzót, a nőben rejlő különleges erők elvesztegetését jelentené.
Vess soha nem fél. Soha!
Még egy ilyen zavarbaejtő kihívás is kellemes bizsergést okoz neki. A költő Sylvia Plath, akinek művei furcsa módon felzaklatják Mr. Vesst, egyszer azt mondta, hogy a világot a pánik uralja, „kutya arcú, ördög arcú,
disznó pofájú, kurva arcú, csupa nagybetűvel írt, arctalan pánik - aki mind ugyanaz a Johnny Panic, akár alszik, akár ébren van". De Johnny Panic soha nem uralkodott Edgler Vess felett, soha nem is fog, mert Mr. Vessnek soha nincsenek illúziói a létezés természetével kapcsolatban. Nincsenek kételyei a céljaival kapcsolatban. Soha nincs egyetlen pillanat sem az életében, amely újraértelmezést, csendes elmélkedést kívánna.
Érzetek.
A végsőkig.
Nem élhet a végsőkig intenzív életet, ha fél, mert Johnny Panic meggátolja a spontaneitást és a kísérletezést. Ezért nem hagyhatja, hogy ez a rejtélyes nő megzavarja.
Miközben a légzése és szívverése visszatér a normális ritmusba, körbe-körbe forgatja a kezében a szigetelt nyelű csavarhúzót, és a hosszú acélrúd végén lévő tompa véget bámulja.
Amint Vess belépett a konyhába, még meg sem szólalt, amikor Chyna megérezte, hogy ez nem ugyanaz az ember, akit eddig megismert. Valahogy más volt a hangulata, mint eddig, bár a lány képtelen volt megfogalmazni magának, hogy miért.
Úgy közeledett az asztalhoz, mintha le akart volna ülni, de aztán megállt a széke
mögött. A homlokát ráncolva szótlanul Chy-nát méregette.
A jobb kezében egy csavarhúzót tartott. Egyfolytában pörgette ujjai között, mintha valami képzeletbeli csavart akarna meghúz-
ni.
Mögötte a padlón sáros talpnyomok. A férfi piszkos cipőben jött be a házba.
Chyna tudta, hogy nem szabad elsőnek megszólalnia. Olyan kapcsolatba kerültek, amikor a szavak esetleg nem ugyanazt jelentik, amit korábban. Amikor a legártatlanabb kitétel erőszakot válthat ki.
Rövid ideje még azt akarta, hogy gyorsan végezzenek vele, és megpróbálta kiprovokálni a férfi gyilkos ösztönét. Sőt, számot vetett a módszerekkel, ahogy megbilincselve is meg tudta volna ölni magát. Most azonban tartotta a száját, nehogy valamivel önkéntelenül feldühítse a férfit.
Minden jel szerint, legnagyobb kétségbeesése közepette is maradt benne annyi makacs remény, amelyet saját maga elől is elfedett a rátelepedő sötétség. Remény? Inkább valami buta tagadás. Valami szánalmas vágyakozás egy újabb esély után. A remény, amelyet mindig olyan nemes dolognak érzett, egyszerre embertelennek tűnt, valami állatias ösztön megnyilvánulásának.
A hangulata olyan volt, mint egy mély és sötét verem.
Vess végül megszólalt: -Tegnap éjjel. A lány várt.
- A mamutfenyők között. -Igen?
- Nem láttál valamit? - kérdezte a férfi. -Mit?
-Valami furcsát?
- Nem.
- Pedig biztos láttál. Chyna megrázta a fejét.
- A jávorszarvast - mondta a férfi.
- Ja igen, a jávorszarvast.
- Egy egész csordára valót.
- Igen.
-Nem találtad szokatlannak őket? -Parti jávorok voltak. Arrafelé sok van belőlük.
- Szinte kezesnek tűntek.
- Talán mert állandóan látják a turistákat. A férfi lassan forgatta a csavarhúzót az uj-
jai között, mintha a válaszon törné a fejét. -Talán...
Chyna észrevette, hogy a férfi jobb kezének ujjai sárosak. A férfi folytatta:
- Még most is érzem a pézsmájuk illatát, szemük színét, hallom a lengedező páfrány susogását. Az egész olyan, mintha fekete olaj lenne a véremben.
Erre képtelenség volt bármit mondani, Chyna tehát hallgatott.
Vess levette a szemét Chyna tekintetéről -előbb a csavarhúzót nézte, majd a cipőjét. Lassan megfordult, és észrevette a sáros lábnyomokat a padlón.
- Ez így nem lesz jó - mondta. Letette a csavarhúzót a konyha pultra. Lehúzta a cipőjét, kivitte a mosó helyiségbe, hogy majd később kitisztítsa.
Mezítláb jött vissza, papírtörölközővel és tisztítószerrel feltakarított minden sármaradványt a padlócsempéről. A nappaliban pedig porszívóval tűntette el a sárt a szőnyegből.
A házimunka legalább tizenöt percét elrabolta, és mire végzett, már megszabadult a hangulattól is, amely az előbb erőt vett rajta. A házimunka mintha feloldotta volna a levertségét.
- Most felmegyek és alszom egyet - közölte. - Te maradj csendben, és ne nagyon csörgesd a láncaidat!
Chyna nem felelt.
- Ha nem maradsz csöndben, lejövök és feldugok a seggedbe legalább másfél méternyit a láncból!
A lány bólintott. A férfi kiment a konyhából. Chyna közben rájött, miből adódott a különbség Vess szokásos viselkedése és előbbi
hangulata között. Az előbb néhány percre elvesztette megszokott önbizalmát. Most ez visszatért.

Mr. Vess mindig meztelenül alszik, mert ez serkenti álmait.
Álmában mindenki meztelen, akikkel találkozik, akár maga alá gyűri és széttépi őket, akár együtt rohannak vele az árnyas hegyen vagy lent a holdfényben fürdő mezőn.
Soha nem kínozzák rémálmok. Ez azért van, mert napközben néz szembe feszültsége forrásával, és el is bánik velük. Bűntudatot soha nem érez. Soha nem ítélkezik mások felett, de nem is hat rá, mit gondolnak róla az emberek. Tudja, hogy ha úgy érzi, helyes, amire készül, akkor az helyes is. Mindig első akar lenni, mert ha sikeres ember akar lenni, annak kell lennie. Következésképpen mindig tiszta aggyal és nyugodt szívvel kerül ágyba.
Most is, alig néhány másodperccel azután, hogy a párnára teszi a fejét, Mr. Vess már alszik is. Lába néha meg-megrándul a takaró alatt, mintha üldözne valakit.
Álmában egyszer meg is szólalt. „Apa..." - mondta szinte tisztelettudóan, és a szó sokáig a levegőben terjengett, mint valami buborék - ami különös, hiszen Edgler Vess alig volt kilenc éves, amikor rágyújtotta a házat az apjára.

 Többször megcsörrent a lánc, amikor Chy-na lehajolt és fölvette a másik ülőpárnát a széke mellől, a padlóról. Az asztalra tette, előredőlt és ráhajtotta a fejét.
A konyhai óra háromnegyed tizenkettőt mutatott. Jóval több, mint huszonnégy órája ébren volt már, leszámítva a rövid szundiká-lást a lakóautóban és azt a néhány percet, amelyet eszméletlenül töltött, amikor Vess leütötte.
Bár kimerült volt, szinte bénult a kétségbeeséstől, mégsem remélte, hogy képes lesz aludni. Abban azonban bízott, hogy ha csukva tartja a szemét, és hagyja gondolatait kellemesebb helyek felé kalandozni, akkor megfeledkezhet egyre fokozódó pisilési ingeréről, nyakának és mutatóujjának lüktetéséről.
Sétált a vad szélben, kavarogtak körülötte a színes virágszirmok, furcsa módon mégsem félt a sötétben, sem az időnként átcikázó villámoktól. Különös módon, egy papírt elvágó olló hangjára riadt fel.
Fölemelte a fejét a párnáról, majd felült. A fénycsövek éles fénye bántotta a szemét.
Edgler Vess a mosogatónál állt, és egy nagy zsák burgonyaszirmot vágott fel.
-Na, felkeltél végre, te álomszuszék? -nézett rá a férfi.
Chyna az órára pillantott. Háromnegyed öt volt.
- Azt hittem, rezes banda kell, hogy felverjelek - jegyezte meg a férfi.
Chyna majdnem öt órát aludt. A szeme bedagadt. A szája íze savanykás volt. Megcsapta az orrát a testszaga. Úgy érezte, mintha disznózsírral kenték volna le.
Nem pisilt be álmában, ettől abszurd módon áthullámzott rajta a megdicsőült öröm, hogy sikerült megőriznie a méltóságát. Aztán rájött, mennyire szánalmas is, hogy ilyesmire büszke tud lenni, és néhány foknyival sötétebbé vált a rátelepedő szürkeség.
Vess fekete bakancsot viselt, khaki nadrágot fekete övvel, és fehér pólót.
Karja izmos volt, hatalmas.
A férfi letett elé egy tányért az asztalra. Szendvicset készített neki.
- Sonkás, sajtos, egy kis mustárral.
A kenyérszeletek közül salátalevél bukkant elő. Vess még két szál kaprot is a szendvics mellé helyezett díszítés gyanánt.
Amikor Vess a burgonyaszirmos zacskót is az asztalra tette, Chyna megszólalt:
- Nem kérek.
- Enned kell! - közölte a férfi.
Chyna az ablak felé fordult, és kinézett az alkonyi fényben úszó udvarra.
- Ha nem eszel - szólalt meg Vess -, akkor kénytelen leszek megtömni. - Felemelte az aszpirines üveget az asztalról és megrázogatta. - ízlett?
- Nem vettem be - felelte a lány. - Aha, szóval kezdesz rájönni a fájdalom
ízére.
Úgy tűnt, a férfi minden helyzetből győztesen kerül ki.
Vess elvitte az aszpirint, majd visszatért egy pohár vízzel. Mosolyogva így szólt:
- Hadd működjön a veséd, mert még elsorvadnak.
Miközben Vess letörölgette a pultot, ahol a szendvicset készítette, Chyna megkérdezte tőle:
- Gyerekkorában verték? - de máris gyűlölte magát, hogy még mindig meg akarja fejteni a férfit.
Vess elnevette magát, majd a fejét rázta:
- Ez nem a tankönyv, Chyna. Hanem a valóság.
- Szóval igen?
- Nem. Az apám könyvelő volt Chicagóban. Az anyám egy áruház női ruha részlegén volt eladó. Imádtak engem. Mindenféle játékot megvettek, sokkal többet is, mint amit használni tudtam volna, mivel engem... másféle játék érdekelt.
- Az állatok - szólt közbe a lány.
- Pontosan.
- A melegvérűek előtt előbb a rovarokkal, aranyhalakkal és teknősökkel kísérletezett, ugye?
- Ez is benne van a tankönyvükben?
- Ez a legkorábbi és a legriasztóbb jel. Az állatkínzás.
Vess megrántotta a vállát.
-Jó móka volt... elnézni, ahogy kínlódik az az ostoba lény a teknőjében. Komolyan mondom, Chyna, meg kéne tanulnia elszakadni ezektől a kicsinyes értékítéletektől.
A lány behunyta a szemét, és arra gondolt, bárcsak Vess dolgozni indulna már.
- Egyébként a szüleim szerettek, tele voltak mindenféle illúzióval. Aztán amikor kilenc éves lettem, csináltam egy kis tüzet. Álmukban meglocsoltam az ágyukat benzinnel, aztán rágyújtottam egy cigire.
- Uramisten! -Tessék, megint kezded.
- De miért?
- Miért ne? - nézett rá gúnyosan Vess.
- Jézusom.
-Akarod hallani a második legjobb választ?
- Igen - felelte Chyna.
- Akkor nézz rám, ha hozzád beszélek! Chyna kinyitotta a szemét.
A férfi tekintete metsző volt és kemény.
- Azért gyújtottam rájuk a házat, mert észrevettem... hogy észrevették.
- Mit?     ,
- Hogy különleges vagyok.
- Rajtakapták, hogy kínozza a teknőst?
- Nem. A szomszéd kismacskáját. Egy elegáns kertvárosban laktunk.  Rengeteg kis kedvenc élt a szomszédban. Lényeg az, hogy rajtakaptak, aztán elkezdtek mindenféle orvosokról beszélni. Kilenc éves voltam, de annyit azért tudtam, hogy ezt nem hagyhatom. Az orvosokat sokkal nehezebb becsapni. Ezért történt a sajnálatos tűzeset.
- Magával nem történt semmi?
A férfi végzett a takarítással, ő is leült az asztalhoz.
-Senki nem gyanított semmit. Apám az ágyban dohányzott, ezt mondták a tűzoltók. Gyakran előfordul. A ház porig égett. Én is alig úsztam meg. A mami sikoltozott, és én nem mehettem segíteni, mert annyira meg voltam rémülve. - Vess a lányra kacsintott. -Ezután kerültem a nagyanyámhoz. Dühítő vén csoroszlya volt, tele ostoba szabályokkal, viselkedési normákkal, elvárásokkal, amelyeket mind meg kellett tanulnom. Viszont képtelen volt tisztán tartani a házat. A fürdőszoba egyenesen gyomorfordító volt. Vele követtem el a második, egyben utolsó hibámat. Akkor öltem meg, ahogy a tűzhely mellett állt, és a vacsorát csinálta. Hirtelen támadt ötlet volt, kétszer megmártottam a kést mindkét veséjében.
- Milyen idős volt?
A férfi úgy tett, mintha értetlenkedne.
- A nagyi vagy én?
- Maga.
- Tizenegy. Túlságosan kicsi, hogy bíróság elé állítsanak. Különben sem hitte el senki, hogy tudtam, mit teszek.
- Valamit azért kellett magával csinálniuk.
-Tizennégy hónapot töltöttem egy intézetben. Rengeteg terápia, hihetetlen sok figyelem, ölelgetés. Azért mert - figyelem! -biztosan azért csináltam ki a nagyikát, mert máshogy nem tudtam kifejezni a fájdalmamat a szüleim váratlan halála miatt abban a csúnya, csúnya tűzben. Egy szép napon leesett a tantusz, hogy mit is akarnak bemesélni nekem, ezért elkezdtem bőgni, mint aki összeomlott. Óh, Chyna, ha tudnád, mennyire bőgtem, zokogtam, annyira kínzott a bűntudat szegény nagyika miatt. A terapeuták és a szociális munkások teljesen kiakadtak.
-Az intézetből hova került?
- Örökbe fogadtak.
A lány némán meredt Vessre.
- Tudom, mire gondolsz - mondta a férfi. - Nem sok tizenkét éves árvát fogadnak örökbe. Az emberek rendszerint csecsemőt keresnek, akit aztán a saját képükre formálhatnak. De én olyan gyönyörű kisfiú voltam, Chyna, szinte éterikus szépség. Elhiszed?
-El.
-Az emberek szép gyereket akarnak. Szép gyereket, aki kedvesen mosolyog. Én elbűvölő gyerek voltam. Addigra már megta-
nultam rejtőzködni köztetek, álszentek között. Attól kezdve soha nem kaptak rajta se véres macskával, se egy halott nagyikával.
-De ki... kicsoda adoptálta magát azok után, amiket tett?
- A dolgaimról egy szó sem volt a személyi lapomon, ez csak természetes. Hisz csak egy kisfiú voltam. Csak nem képzeled, Chyna, hogy egy életre tönkretesznek egy fiatalkori botlás miatt? A pszichiáterek, a szociális munkások a kezüket-lábukat törték értem, én pedig végig azon voltam, hogy megtestesítsem a vágyaikat.
-Szóval a nevelőszülei nem tudtak semmiről?
-Csak annyit, hogy súlyos trauma ért, amikor a szüleim bent égtek a házban, ezért kerültem intézetbe, és ezért figyelték, nem válok-e depresszióssá. Nagyon erőlködtek, hogy jobb legyen az életem, nehogy kitörjön rajtam a depresszió.
-Velük mi történt?
- Két évig Chicagóban éltünk, majd átköltöztünk Oregonba. Életben hagytam őket elég sokáig, és eltűrtem nekik, hogy szeressenek. Miért is ne? Amikor annyira élvezték ezt az önáltatást! De aztán elvégeztem a főiskolát, és már sokkal több pénzre volt szükségem, mint korábban, tehát törvényszerűen be kellett következnie egy újabb balesetnek, egy újabb éjszakai tűzeset formájában. De ti-
zenegy év eltelt az előző óta, és fél földrésznyire voltunk annak helyszínétől. Évek óta nem látogattak szociális munkások, a személyi lapomon egy szó sem volt a nagyanyámról, tehát senki nem keresett efféle összefüggéseket.
Némán ültek egy darabig.
Kis idő elteltével Vess megkocogtatta a tányért a lány előtt.
-Egyél csak, egyél! - mondta nevetve. -Én majd a városban eszem. Bocs, hogy nem tarthatok veled.
- Hiszek magának - szólalt meg a lány.
- Hogyhogy?
- Hogy soha nem verték.
- Ciki lehet, hogy ennyire nem illek egyetlen klisébe sem, amelyeket tanultál. De azért rendes kislány vagy, Chyna. Még tudod, mi igaz és mi nem. Talán még van számodra remény.
- Magát viszont képtelenség kiismerni -mondta a lány, bár inkább csak magában beszélt, nem a férfihoz.
-Hogyne lehetne! Egyszerűen csak tartom a kapcsolatot a hüllőtermészetemmel, Chyna. Mindegyikünk abból a nyálkás, lábas halból fejlődött ki, amelyik kimászott a tengerből. Ez a hüllőtudat... még ott van bennünk, de ti küzdötök ez ellen, le akarjátok tagadni magatok elől is. Azt hiszitek, hogy tisztábbak és jobbak vagytok, mint valójá-
ban. A helyzet iróniája, hogy ha egyszer elfogadnátok a saját hüllőtermészeteteket, akkor megtalálnátok azt a szabadságot és boldogságot, amit olyan vadul hajszoltok, de sose értek el.
A férfi ismét megkocogtatta Chyna tányérját, majd a vizes poharat is. Aztán felállt, és székét az asztal alá tolta.
-Ugye nem olyan volt ez a beszélgetés, amilyenre számítottál, Chyna?
-Nem.
-Mert arra számítottál, hogy egyetértek veled, hogy elpanaszolom, hogy áldozat voltam, sőt még ki is bököm a végén, milyen vérfertőző körülmények között éltem. Azt akartad hinni, hogy okos kis puhatolózásod a felszínre hoz valami rejtett vallási fanatizmust, hogy az Úr hangja szólított fel ezekre a tettekre. De arra nem számítottál, hogy a dolog ennyire egyszerű lesz. Ennyire őszinte.
A férfi a nappali ajtajához ment, onnan azonban még egyszer visszanézett.
- Nem vagyok én egyedi lény, Chyna. A világ tele van hozzám hasonlókkal - csak legtöbbjük nem él ennyire szabadon. Szerinted hova kerül végül ez a magamfajta társaság?
Chyna akarata ellenére megkérdezte:
- Hova?
- A politikába. Képzeld el, hogy háborút robbantasz ki, Chyna! Fantasztikus érzés lehet! Természetesen a közéletben az ember
általában nem élvezheti közvetlenül a vért a kezén. Be kell érnie azzal az izgalommal, hogy ezreket küld a halálba. De azt hiszem, én ezt meg tudnám szokni. Hiszen ott vannak a frontról érkező fényképek, a jelentések, ezek révén érzékletes tud lenni minden. És soha nem fenyeget a felelősségrevonás veszélye! Sőt - még emlékművet is emelnek az embernek. Az ember leradíroztat egy kis országot a föld színéről, erre díszvacsorát adnak a tiszteletére. Nyugodtan megölhetsz harmincnégy gyereket egy vallási közösségben, tankokkal tapostatod el őket, élve égeted meg őket, mondván: veszélyes kultuszt űznek - aztán elégedetten besöpröd a közönség tapsát. Ez lehet aztán a hatalom! A végsőkig intenzív érzés!
Vess az órára pillantott.
Néhány perccel múlt öt.
Megszólalt:
-Most felöltözöm és elmegyek. Remélem, nem sokkal éjfél utánra vissza tudok érni. - Megrázta a fejét, mintha elszomorí-totta volna Chyna látványa. - Érintetlen vagy és élsz. De miféle lét ez, Chyna? Az ember nem ilyet érdemel. Keríts kapcsolatot a hüllőtudatoddal! Vedd magadhoz a hideget, a sötétet! Mert igazában ezek vagyunk...    ,

8.

Mr. Vess kilép a verandára, bezárja az ajtót és füttyent a kutyáknak.
A sötétedés előrehaladtával hűvösebb az idő, szinte metsző a levegő. Felhúzza dzsekijének cipzárját.
A négy égtáj felől futva érkezik a négy doberman a verandára. Ott tolonganak Vess körül, egymást lökdösik, melyikük kerüljön a legközelebb a gazdához, hatalmas tappan-csaik a kutyaöröm ritmusát dübörgik a veranda deszkáján.
Furcsa módon, akárcsak az emberek, ezek a dobermanok sem képesek észlelni a komolytalanságot Mr. Vess szeretetében. Hiszen csak eszközök a kezében, nem dédelgetett kedvencek, a figyelem, amelyben részesíti őket, olyan, mint a gépolaj, amellyel olykor-olykor átkeni a fúróját vagy láncfűrészét. A filmekben mindig egy kutya érzi meg a holdtól rettegő emberben a potenciális vérfarkast, vicsorog, ha látja. De kutya az is, aki rémülten eloldalaz attól a filmbeli szereplőtől, aki földönkívüli parazitát hordoz a testében. Ám ezek filmek, és nem a valóság.
A kutyák persze ugyanúgy becsapják őt, mint ahogy ő a kutyákat. Szeretetük nem más, mint tisztelet és félelem.
A férfi áll, a kutyák várakozva néznek föl rá. Még délelőtt, az ólban megszólaló berre-gővel utasította őket szolgálatra, egyelőre azonban csak a betolakodók elfogása és őrzése volt a feladatuk.
- Nietzsche - mondja nekik.
A négy állat egyszerre remeg meg. Majd megdermednek, s hegyezik a fülüket.
Fekete szemük csillog az alkonyatban.
A következő pillanatban meglódulnak, lerohannak a verandáról és szétszóródnak a birtokon.
Mr. Vess a fejére teszi a kalapját, elindul a pajta felé, ahol a kocsiját tartja.
A lakóautót a ház előtt hagyja. így később csak minimális távolságra kell farolnia vele a mező felé, ahol a jelöletlen sírok vannak.
Mr. Vess járás közben lassan mély lélegzeteket vesz, kitisztítja agyát, felkészül a munka világába való visszatérésre.
Élvezi életének másik oldalát, amelyben el kell játszania, hogy egy az elnyomottak és megtévesztettek közül, akik hazugságok közepette uralják a földet, és akik tagadásban, szorongva, álszentül töltik az életüket. Úgy érzi magát, mint a róka a szellemileg visszamaradott csirkék között, amelyek képtelenek megkülönböztetni a ragadozót saját faj-
tájuktól. Szóval ez egy borzongatóan kellemes játék egy olyan rókának, akinek van humorérzéke.
Vess naphosszat fürkészi az embereket, mérlegeli őket, baráti érintéssel teszteli keménységüket, beszívja bőrük illatát, válogat közöttük, mintha konyhakész baromfit válogatna a szupermarketben. Nem gyakran öl meg olyat, akivel közszereplőként találkozik - csak ha teljesen biztos abban, hogy megúszhatja, és ha az a bizonyos csirke különösen ínyencfalatnak számít.
Ha Chyna Shpeherd nem zavarta volna meg mindennapos dolgait, Vess több időt töltött volna azzal, hogy akklimatizálódjék a hétköznapi fickó szerepéhez. Esetleg megnézhetett volna a tévében egy kvízműsort, elolvasott volna egy-két fejezetet Róbert James Waller érzelmes regényéből. Belelapozott volna a People magazinba, amivel visszazökken a jelenbe, ahol az emberek kétségbeesetten érzésteleníteni akarják magukat állati természetük és az elkerülhetetlen halál gondolata ellen. Egy darabig a tükör előtt is állt volna, hogy gyakorolja a mosolygást, hogy megfigyelje saját szemét.
Ennek ellenére, mire odaér a pajtához, már magabiztos, tudja, hogy baj nélkül visszazökken második életébe, és a többiek megnyugodva látják majd, hogy ugyanaz tükröződik az arcán, ami az övékén. A leg-
több ember iszonyatos erőfeszítések árán tanulta meg tagadni saját ragadozó természetét, így képtelen észrevenni ezt mások tekintetében.
Kinyitja a kisebb ajtót a távvezérelt másik mellett, megáll, és visszanéz a házra. A nőt sötétben hagyta, tehát nem láthatja a körvonalait a távoli ablakon át.
A komor alkony elég világosságot biztosít ahhoz, hogy Ms. Shepherd, a kitűnő pszichológus, lássa őt a pajtához menni. Lehet, hogy most is figyeli őt.
Mr. Vess kíváncsi volna, mit szól a nő meglepő, új álruhájához. Biztos meg van döbbenve. Ujabb illúziók törtek darabokra. A nőnek rá kell jönnie, hogy valóban el tudja adni magát tisztes polgárnak, amitől Chyna még mélyebbre taszítódik sötét kétségbeesésébe.
Mr. Vess már csak így van a nőkkel.

Miután Vess leoltotta a villanyt, és kiment a konyhából, Chyna hátradőlt a nehéz fenyőszéken, mert a szendvicsnek még a szagától is felkavarodott a gyomra. Pedig nem volt romlott; olyan szaga volt, amilyennek egy sonkás szendvicsnek lennie kell. Már az étel gondolatára öklendezni kezdett.
Körülbelül huszonegy óra telt el azóta, hogy utolsó tisztességes ételét magához vet-
te a Templeton házban. A reggelire elfogyasztott néhány falat az omlettből nem volt elég, tekintve az előző esti fizikai igénybevételt - normális körülmények között most farkaséhesnek kellene lennie.
Azonban az evés a remény elfogadását jelentette volna, és Chyna már nem akart reménykedni. Egész életét reménykedéssel töltötte, ostobán megrészegülve derűlátó várakozásaitól. De minden ilyen remény olyan üresnek bizonyult, mint a szappanbuborék. Minden álma olyan üveg volt, amely csak arra vár, hogy szilánkokra zúzzák.
Tegnap estéig azt hitte, kimászott gyerekkori nyomorúságából, fenomenális magasságokba sikerült jutnia a megértésben, és csendesen büszke is volt a teljesítményére. Most azonban úgy tűnt, mintha nem jutott volna semeddig sem, egész igyekezete illúzió volt, éveken át ugyanazt a két síkos létrafokot taposta, mintha egy lépcsőgépet taposna iszonyatos energiával - de egy centiméterrel sem jutott magasabbra. Hiába pincérkedett, hiába gyötörte a lábát, hiába vette föl a legnehezebb kurzusokat az egyetemen, hiába tanult késő éjszaka, miután hazaért a munkából, hiába hozott számtalan áldozatot, viselte el a magányt - mindez ide, erre a bizarr helyre juttatta, ahol láncra verve ül a leszálló alkonyatban.
Abban reménykedett, hogy egy nap majd megérti anyját, és meg tud bocsátani neki. Abban is titkon reménykedett, hogy békét tud kötni vele. Soha nem volt egészséges anya-gyerek kapcsolatuk, soha nem voltak barátok; de végre elképzelhetőnek látszott, hogy le tudnak ülni Anne-nel együtt ebédelni egy tengerre néző teraszon, és egy szóval sem említik a múltat, hanem elbeszélgetnek filmekről, időjárásról, az égen szálló sirályokról. Lehet, hogy ez nem ébreszt érzelmeket kettejük között, de megszűnhet a gyűlölet. Most azonban tudta, hogy ha valami csoda folytán sikerül is érintetlenül és élve elszöknie innen, soha nem fogja elérni az anyjával ezt a megálmodott harmóniát.
Az emberi kegyetlenség és árulás lehetetlenné tett minden megértést. Válasz nincs, csak kifogások.
Chyna úgy érezte, elveszett. Idegenebb helyen volt, mint Edgler Vess konyhája, sokkal vészjóslóbb sötétségben.
Hosszú évek óta nem érezte elveszettnek magát. Rémültnek igen. Néha zavarodottnak és levertnek is. De mindig ott volt a térkép az agyában, amelyen kijelölte az utat, és a szíve mélyén tudta, hogy iránytűje nem fogja cserben hagyni. Sokszor került rossz helyre, de mindig biztos volt benne, hogy van kiút. Mint ahogy a vidámparki tükörszobából is mindig kitalál az ember.
Most azonban nem volt térképe.
Nem volt iránytűje.
Maga az élet a legnagyobb tükörszoba, ő pedig eltévedt benne, és nem fordulhat senkihez segítségért, nem tudta megfogni senki kezét.
Be kellett ismernie, hogy végeredményben anya nélkül nőtt fel, és ez a hiány végigkíséri életét. Egyetlen barátnője pedig ott fekszik holtan Edgler Vess lakóautójában, így Chyna csak arra gondolhatott, bárcsak tudná az apja nevét, legalább egyszer láthatná az arcát. Anyjának Shepherd volt a leánykori neve, férje sosem volt. „Örülj, hogy zabigye-rek vagy, bébi - mondogatta mindig Anne -, mert ez azt jelenti: szabad vagy. A kis fattyú-kon nem csüngnek piócaként a rokonok, nem szívják ki a lelkét." Az elmúlt évek során Chyna mindig azt mondta mindenkinek, hogy az apja meghalt, és ezt mindig könnyek nélkül, néha könnyű szívvel tudta kimondani. Részletekkel nem szolgált, nem mondta, mivel foglalkozott, hol élt, mi volt a neve. „Mire észrevettem, hogy terhes vagyok -mondta egyszer Anne - már nem találkoztunk. Lejárt lemez volt. Soha nem beszéltem neki rólad. Soha nem tudta meg, hogy gyereke van."
Chyna szeretett álmodozni az apjáról. Úgy képzelte, anyja hazudott, mint annyi másról is, és az apja valójában él. Hogy olyan lehet,
mint Gregory Peck, szépszál ember, kedves szemekkel, jó humorral, tele igazságérzettel. Olyan ember, akit szeretnek és tisztelnek az emberek, de aki nem tekinti többnek magát másoknál. És természetesen szerette volna a lányát.
Ha tudta volna az apja nevét, most fennhangon szólongatná. Már a név megnyugtatta volna.
Chyna sírt. Mióta Vess hatalmába került, egyre gyűltek benne a könnyek, de eddig elfojtotta őket. Most azonban már nem tudott gátat vetni a forró áradatnak. Megvetette magát gyengesége miatt - de csak rövid ideig. Ezek a keserű könnyek elfogadtatták vele, hogy nincs remény. Kimosták belőle az utolsó csepp reményt is, és most erre volt szüksége, hiszen a remény csak csalódást és fájdalmat szül. Egész zavaros életében, nyolcadik születésnapja óta, nem mert szabadon sírni, valóban szabadjára engedni a könnyeit. Csak úgy tudta kivívni a többiek tiszteletét, ha kemény és száraz a szeme. Ha a legkisebb gyengeséget vagy félelmet látták volna a szemében, úgy csaptak volna le rá, mint a sakál a törött lábú gazellára. De ha most visszafojtotta volna a könnyeit, ezzel nem tudná leállítani a sakált, aki azt ígérte: éjfélre visszatér. És életének minden sérelme most robbant ki belőle. Chyna annyira ráz-kódott, hogy mellkasa jobban fájt, mint a
nyaka vagy zúzódott mutatóujja. Torka forrón kapart. Összeroskadt a csörgő láncok fogságában, arca maszatos lett a forró könnyektől, gyomra viszont kihűlt, szájíze sós lett, fel-felnyögött kétségbeesésében. Fojtogatta az iszonyatos magány felismerése. Reszketett, keze hol ökölbe rándult, hol a levegőt markolta, mintha a rettegés madarát akarná elhessegetni a feje fölül. Mélységesen egyedül volt, elveszettnek érezte magát, nem szerette senki, így egyre mélyebben zuhant a szellemi tükörszobába, még az apja nevében sem találhatott vigaszt.
Kis idő múlva felberregett egy motor. Hallotta a két rövid dudaszót.
Chyna fölemelte a fejét, és az ablak felé fordult. Látta egy kocsi fényszóróját elkanyarodni a pajtától, de a könnyek elhomályosították a látását. Magát a kocsit nem látta, csak annyit, hogy elhúz a ház mellett a szürkületben.
A vidám dudálás őt akarta provokálni, de ahhoz nem volt elég, hogy újra felszítsa a dühét.
Chyna csak bámulta a leereszkedő alkonyt, most már az sem érdekelte, hogy ez lesz az utolsó alkony, amelyet lát. Most csak az érdekelte, hogy huszonhat évéből túl sokat volt egyedül, soha nem volt mellette senki, akivel együtt gyönyörködhetett volna a naplementében, a csillagos égben, a kavargó
viharfelhők magasztos látványában. Arra gondolt, bárcsak kinyújtotta volna a kezét mások felé, és ne húzódott volna vissza a csigaházába, bárcsak ne alakította volna búvóhellyé a szívét. Most azonban már semmi nem számított többé... Hirtelen ráébredt, hogy kevesebb a remény a túlélésre egyedül, mint másokkal együtt. Azt mindig tudta, hogy a rémületnek, az árulásnak és a kegyetlenségnek emberarca van, azt azonban soha nem tudatosította magában, hogy a bátorságnak, kedvességnek és a szeretetnek is emberarca van. A remény nem háziipari termék; nem is áru, amelyet mondjuk megvarr-hat, sem valami anyag, amelyet kinyer valahonnan, mint mondjuk a jávorfából a szörp esszenciát. A reményt a többi emberben kellett volna keresnie, azzal, hogy kinyújtja feléjük a kezét, hogy kockázatot vállal, hogy megnyitja előttük a szívét.
Ez a felismerés most nyilvánvalónak tűnt, kézenfekvő bölcsességnek, erre mégsem jött rá, míg végletes helyzetbe nem került.
Annak már rég elmúlt az esélye, hogy eszerint cselekedhessen. Úgy fog meghalni, ahogy élt - egyedül. Ettől még erősebben ömlöttek a szeméből a könnyek, és még mélyebbre süppedt sötét belső kertjébe, ahol csak kövek voltak és hamu.
Aztán, ahogy újból kinézett az ablakon, észrevette, hogy valami megmozdul az alko-
nyi szürkeségben. Bár könnyei most is elhomályosították a látását, annyit észlelt, hogy nagyobb, mint egy doberman.
De ha Vess már elment, hogy lehetne ember?
Chyna szvetterének ujjába törölte az arcát, majd kipislogta a szeméből a maradék homályt. Egy jávorszarvas volt. Nőstény, mert nem volt agancsa.
Átballagott az udvaron az erdő felől, kétszer megállt, és beleharapott a dús fűbe. Chyna hosszú hónapokat töltött Mendocino megyében évekkel ezelőtt, tudta, hogy ezek csordában élő állatok. Ez a példány azonban egyedül volt.
A dobermanoknak ott kellett volna lenniük a betolakodó körül, ugatva, vicsorogva, a vér szagától felizgulva. A kutyáknak a birtok legtávolabbi pontjáról is érezniük kellett volna a szarvas szagát. De a dobermanok nem voltak sehol.
Ugyanígy a jávorszarvasnak is éreznie kellett volna a kutyák szagát, és rémült horkan-tással elügetnie. Pedig mindegyik patás, a jávor is, nagyon óvatos.
Ez a példány azonban ügyet sem vetett a kutyákra. A két fűkóstolást követően az állat egyenesen a verandához jött, a legcsekélyebb jelét sem mutatta a félelemnek.
Chyna úgy látta, hogy ez tengerparti jávorszarvas, ugyanaz a fajta, amellyel útközben a
mamutfenyősben találkozott. Bundája szürkésbarna volt, pofáján és testén ott voltak az ismerős fekete-fehér csíkok.
Chyna abban is biztos volt, hogy ez a hely távol esik a tengertől. Amikor kiszállt a lakóautóból, úgy érezte, hegyek veszik körül. Most, hogy elállt az eső és a köd felszállt nyugat felől, ahol a fény gyorsan elenyészett, fekete csúcsok sziluettje emelkedett a bíborszínű ég felé. Ha ekkora hegygerinc fut a hely és a Csendes-óceán között, érthetetlen, miként jutott el idáig ez a parti szarvas, hiszen az a lapályokon, vagy az enyhén lankás vidéken él. Ez biztos egy más fajta jávorszarvas lesz - bár színében hasonlított azokhoz az állatokhoz, amelyeket előző éjjel látott.
A hatalmas állat megállt a veranda korlátja alatt, alig két-három méterre az ablaktól és benézett az ablakon. Egyenesen Chynára.
A lány nehezen tudta elhinni, hogy a jávorszarvas láthatja. Le volt oltva a villany, a konyhában sötétebb volt, mint odakint, ahol az állat állt. Onnan a ház belseje egyszerűen sötétnek látszott.
Azt azonban nem tagadhatta, hogy a tekintetük találkozott. Az állatnak nagy fekete szeme volt, puhán csillogott.
Chynának eszébe jutott Vess hirtelen megjelenése délelőtt a konyhában. A férfi megmagyarázhatatlanul feszültnek tűnt, idegesen forgatta a kezében a csavarhúzót, és a
szemében furcsa fény villogott. És mindvégig a jávorszarvasokról kérdezősködött, amelyekkel a mamutfenyő erdőben találkoztak.
A lány nem értette, miért izgatta fel annyira Vesst a jávorszarvas, mint ahogy azt sem, mit keres itt ez az állat az ablak alatt, miért nézi őt merőn az üvegen keresztül. De nem törte sokáig a fejét a rejtélyen. Olyan hangulatban volt, hogy mindent elfogadott, mert rájött, hogy a megértés nem mindig lehetséges.
Az ég bíbora indigóba fordult, majd tintakékbe, és a szarvas szeme mintha egyre jobban fénylett volna. Nem vöröses volt, mint általában az állatoké, hanem aranysárga.
A pára pamacsok ritmusosan áradtak nyirkos, fekete orrlyukaiból.
Anélkül, hogy levette volna a szemét az állatról, Chyna egyre erősebben nyomta egymás felé a csuklóit, már amennyire a bilincs engedte. Az acéllánc megcsörrent, egész hosszában.
Eszébe jutott a fogadalma, hogy inkább megöli magát, semmint végignézze a pincében tartott lány teljes szellemi összeomlását. Azt hitte, lesz annyi bátorsága, hogy felharapja az ereit, hogy elvérezzen. A fájdalom heves lesz ugyan, de viszonylag rövid... aztán elálmosodik, majd ebből a sötétségből
átbukik egy másikba, amely azonban örökké tart.
Abbahagyta a sírást. A szeme száraz volt.
A szívverése meglepően lassú lett, mint amikor valaki erős nyugtatót vesz be.
Fölemelte a kezét az arca elé, csuklóját hátrafeszítette, amennyire csak bírta, ujjait azonban széttárta, hogy mindvégig lássa a szarvas szemét.
Odahúzta a csuklóját, ahová harapnia kellett volna. Lélegzete melegítette hűvös bőrét.
A sötétség leereszkedett. A hegyek hatalmas hullámoknak tűntek az éjszaka tengerében, szinte érezte fullasztó súlyukat.
A jávorszarvas szív alakú feje alig látszott ebből a távolságból. A szeme azonban pa-rázslott.
Chyna a szájához érintette a csuklóját. Érezte, milyen veszélyesen gyors a pulzusa.
A sötétben nézték egymást az állattal, és Chyna nem tudta, az állat igézi-e őt, vagy ő az állatot.
Nekifeszítette az ajkát a csuklójának. Kinyitotta a száját, fogával belecsípett a bőrbe. Ugy érezte, elég szövet került a fogai közé, hogy halálos legyen, ha feltépi. Még eredményesebb lehet, ha másodszor és harmadszor is beleharap.
Már-már ráharapott, amikor rájött, hogy ehhez nem is szükségeltetik bátorság. Épp
az ellenkezője igaz. Akkor bátor, ha nem harap.
Az a lány... Ariel... Lent, a gyűlöletes sötétben.
Egy darabig még ízlelgette bőrét a fogai között.
Szíve ütemesen vert, és lassan megtelt a mélység csendjével.
A jávorszarvas eltűnt.
Elment.
Chynát meglepte, hogy csak sötétséget lát az állat helyén. Pedig nem emlékezett rá, hogy becsukta volna a szemét, vagy akár csak pislantott volna. Mégis valami vak transzba kellett kerülnie, mert a hatalmas szarvas olyan rejtélyesen tűnt el az éjszakában, mintha bűvész tüntette volna el fekete leplével.
Hirtelen még vadabbul kezdett kalapálni a szíve.
- Nem! - suttogta Chyna a sötét konyhában. A szó egyszerre hangzott ígéretnek és imának.
A szíve volt a kerék - pörgött és forgott -, amely kihozta a belső szürkeségből egy valamivel fényesebb lelki tájra.
-Nem! - Most már makacsság is volt a hangjában, fennhangon ismételte:
-Nem...!
Megrázta a láncot, mint amikor egy ló próbálja magáról levetni a nyerget.
- Nem, nem és nem! A francba, nem! - A hangja visszhangzott a hűtőszekrényen, a sütő üvegablakán, a kerámia borítású pultokon.
Megpróbált távolabb kerülni az asztaltól, hogy fölállhasson. De a szék lábára csavart lánc az asztal alatti hordóhoz rögzítette, és így csak korlátozott volt a mozgása.
Ha a sarkát a linóleum padlóba vájja, és megpróbál hátrafeszülni, még ezt a kis mozgási lehetőségét is megszűnteti. A nehéz asztalt legfeljebb néhány centivel tudná odább rángatni. És semmiképp nem tudna annyi erőt összpontosítani magában, hogy eltépje a láncot.
Még mindig gyémántkemény volt benne az elhatározás: nem adja föl. - Nem, az istenit, kizárt dolog, nem! - sziszegte összeszorított foggal.
Előre hajolt, kezével követte a láncot, amely a bal csuklójától a jobb csuklója felé haladt. Át volt fűzve a szék háttámlájának rácsán. Chyna erőlködött, azt remélte, hogy a fa reccsenését hallja, és ahogy erőlködött, éles fájdalom nyilallt a nyakába. Annyira lüktetett a nyaka, hogy a fájdalom átterjedt az arcába. De a fájdalom még csak nem is lassította le. Egyre erősebben rángatta magát, a bútort már biztosan felkarmolta. Miközben testével a székre nehezedett, egyre hevesebben rángatta előre a támlát, míg vé-
gül bicepsze begörcsölt. Húzd! Nyögött a csalódástól, a testén áthullámzó fájdalomtól. Húzd! Mindent beleadott az erőlködésbe, a fogait olyan erővel szorította össze, hogy rángatózni kezdett a rágóizma. Úgy érezte, elpattannak az erek a halántékában, ha behunyta szemét, már csillagok és karikák röpködtek körülötte. De nem hallotta a várt reccsenést. A szék masszív volt, minden il-lesztékében tökéletes.
A szíve most már dübörgött, részben küszködése miatt, de főleg azért, mert érezte, hogy a szabadság közelébe került. Ami persze őrültség volt, hiszen még mindig meg volt bilincselve, és semmivel nem volt közelebb a szabaduláshoz, mint amikor magához tért megbéklyózva a széken. Mégis úgy érezte, mintha máris megszabadult volna, s csak arra vár, hogy a valóság tudatosodjék benne.
Kapkodva szedte a levegőt, gondolkodott.
A verejték ellepte a homlokát.
A széket egyelőre hagynia kell. Ahhoz, hogy kiszabaduljon belőle, előbb fel kell állnia és mozogni kell tudnia. Csak akkor szabadulhat ki a székből, ha el tud szakadni az asztaltól.
Annyira nem bírt lehajolni, hogy elérje a karabinert, amely a bokáit rögzítő rövidebb láncot a hosszabbhoz kapcsolta, amely viszont az asztalt és a széket kötötte össze. Kü-
lönben könnyedén ki tudta volna szabadítania lábát.
Ha fel tudná borítani az asztalt, a lábán áthurkolt lánc könnyedén padlóra csúszik. Vagy nem? Ahogy Chyna ült a sötétben, már nem tudta maga elé idézni, hogy is fut a lánc, de úgy érezte, hogy az asztal felborítása eredményre vezethet.
Sajnos azonban a szemközti szék, amelyen Vess ült, akadályt jelenthet, az asztal nem tud felbillenni tőle. Meg kellett tőle szabadulnia. Ám megbéklyózott lábát nem tudta annyira előre nyújtani, hogy felrúghassa vele a széket. De átnyúlni sem bírt a széles asztalon, hogy a kezével lökje félre a széket.
Végül megpróbált hátra feszülni, azt remélte, maga felé tudja borítani az asztalt. A lábára csavart lánc megfeszült. Amikor sarkát a padlóba vájta, először azt hitte, hogy a lábként szolgáló hordóban homokzsák lehet. De aztán az asztal nagy nyikordulással néhány centit odább csúszott a műanyag padlón, a tányér és a vizes pohár megcsörrent a tetején.
Keményebb feladat volt, mint gondolta. Úgy érezte, mintha valami tévéműsorban volna, ahol mindenféle ostoba erőpróbákat kell kiállnia, és elhúznia egy vasúti kocsit. Egy telepakolt vasúti kocsit. Az asztal azonban nem nagyon engedett. Néhány perc után abba is kellett hagynia, mert attól félt, beszo-
rul a konyha és a mosóhelyiség fala közé -holott szüksége volt némi helyre, hogy manőverezni tudjon. Bár a sötétben nehéz volt felbecsülni, úgy képzelte, hogy legalább egy méternyit sikerült elhúznia az asztalt, amely így már elég távol került Vess székétől.
Kímélni akarta fájó ujját, amikor megbilincselt kezét az asztal pereme alá csúsztatta. Nehezebb volt, mint gyanította - az öt centi vastag fenyőlap, a jókora hordó, a dongákat rögzítő vasgyűrűk, és a hordóban minden bizonnyal ott lévő homok nagy súlyt jelentett. Nem tudott megfelelő szögben erőt gyakorolni, hiszen ülnie kellett. A hordó alja egy-két centivel emelkedett fel a talajról. A vizes pohár felborult, a víz kiömlött belőle, az üveg széttört a padlón. A zaj megnyugtatta, hogy a terve sínen van - azt suttogta: „Igen" -, de mivel rosszul értékelte a súlyát, pihennie kellett, és az asztal visszahuppant a helyére.
Chyna megfeszítette az izmait, vett egy mély lélegzetet, és azonnal ismét munkához látott. Amennyire csak a lánc engedte, szétfeszítette a lábát, felfordított tenyerét nekinyomta az asztal lapjának. Keze, lába megfeszült, és amikor lökött, már a lábával is besegített. Ahogy emelkedett az asztal, úgy kellett neki összegörnyednie, hiszen egyre rövidült a lánc. Térde, combja nyilallott, zihálva kapkodta a levegőt, minden porcikája reme-
gett, de kitartott; most már egész testével csak emelt, emelt.
A szendvicses tányér és a burgonyaszirom lecsúszott az asztalra. Porcelán reccsent, majd szétszóródott a padlón, mint a menekülő rágcsálók.
Iszonyatosan fájt a nyaka, mintha valaki csavarhúzót tekert volna a tricepszébe. De a fájdalom nem hátráltatta. Inkább serkentette. Minél erősebb volt a fájdalom, annál jobban azonosult Laurával és az egész Templeton családdal, a lakóautó szekrényébe keresztre feszített fiatalemberrel, a két benzinkutassal, és mindazokkal, akik jeltelen sírokban feküdtek a mezőn. Minél jobban azonosult velük, annál jobban akarta, hogy Edgler Vess megszenvedjen mindenért. Ótestamen-tumi hangulatban volt, esze ágában sem volt odatartani a másik arcát. Azt akarta, hogy Vess visítson fájdalmában, ahogy ízületei szétfeszülnek. Nem akarta, hogy valami állami zárt intézetbe kerüljön, ahol megtanítják rá, hogy legyen még nagyobb az önbecsülése, mindenféle gyógyszerekkel etessék, közben magánszobája legyen tévével, nyugodtan elkártyázgasson a többi ápolttal, karácsonyra pedig hideg pulykát zabáljon. Chyna azt akarta, hogy egy gyakorlott hóhér keze közé kerüljön, szerette volna látni, vajon akkor is hű marad-e a filozófiájához az értéksemleges élményekkel kapcsolatban, és hogy
mindegyik érzet egyformán értékes. Ez a vágy a legkevésbé sem volt nemes, de tiszta volt, mint a magas oktánszámú benzin, amely a motorját hajtotta.
A hordó pereme már legalább hét-nyolc centire felemelkedhetett a padlóról - hiszen csak becslésre hagyatkozhatott -, de még mindig maradt Chynában energia. Most már úgy összegörnyedt, mint valami manó, a térde remegett, de feneke úgy megfeszült, mint politikus keze a kenőpénzen. Most már hangosan beszélt az asztalhoz, mintha az nem is egy tárgy volna. - Rajta, gyerünk, gyerünk már, a rohadt anyád, te mocsadék! Feljebb, az isten verjen meg!
Nevetséges képek villámlottak át lelki szemei előtt: úgy érezte magát, mint a wes-ternhős, aki felborítja a kártya asztalt, amikor rájön, hogy csalnak. Csak Chyna ezt a drámát lassított felvételben adta elő, mint egy víz alatti filmben.
Eleinte a szék pontosan ott volt, ahol előzőleg, amikor felemelte róla a fenekét, később azonban a lánc megfeszült, és a lány felemelte a padlóról a nehéz széket is. Az ülőke kemény éle a combjába vágott, a szék támlája kegyetlenül nyomta a lapockáját.
Chyna azonban folytatta az erőlködést, centiméterenként emelte feljebb és feljebb az asztallapot. Ereje határára jutott, hangosan, ritmikusan nyögött. Az arca verejtékben
úszott, csípte a szemét, de különben sem volt fény a konyhában, nem kellett látnia, mit csinál. A csípés nem izgatta, jelentéktelen fájdalom volt. Mégis úgy érezte, menten szétrobbannak az erei - vagy elindul egy rög az egyik ere faláról, és mélyen behatol az agyába.
Ismét feléledt benne a félelem, órák óta először érezte újból, mert önkéntelenül is arra gondolt, mit tesz vele Edgler Vess, ha hazatér, és meglátja eszméletlenül a konyha padlóján. Ha agyvérzést kap, már nem lesz érdekes játékszer a számára. A férfi vissza fog térni ahhoz a szimpla kegyetlenkedéshez, amelyet a teknősökön gyakorolt gyerekkorában. Lehet, hogy csak kivonszolja az udvarra, leönti benzinnel és lángra lobbantja, aztán boldog mosollyal figyeli, hogy rángatóznak lángoló végtagjai.
Az asztal akkora erővel zuhant az oldalára, hogy a konyhaszekrényben megcsörrentek az edények, az ablak üvege megremegett.
Bár Chyna pontosan ezt az eredményt várta, meglepte a hirtelen siker, még a diadalor-dításról is elfeledkezett. Nekitámaszkodott a felborult asztal szélének és csak zihált.
Fél perccel később, amikor megpróbált ellépni az asztaltól, rájött, hogy a lánc még mindig szorosan a hordóra van tekerve.
Megpróbálta kirángatni a láncot a hordó alól. Nem volt szerencséje.
Négykézlábra ereszkedett, közben a széket a hátán cipelte, benyúlt az asztal alá. A sötétben körültapogatta a hordó alját, és rájött, hogy a munkának ezzel a részével még nem végzett.
Az asztal az oldalára billent, mint egy nagy gomba. Mivel sajátos tartásból kellett serénykednie, nem tudta elérni, hogy a lába is a levegőbe emelkedjék. A lánc tehát ott ragadt a hordó és a padló között.
Chyna a székkel a hátán csak felguggolni tudott, ujjait a láncba akasztotta, erőt gyűjtött és nekiveselkedett.
Bár sérült ujját kímélni akarta, izzadt tenyere megcsúszott a láncon, és olyan erővel verődött a hordó felső pereméhez, hogy a fájdalomtól felordított, és egy pillanatra meg is szédült.
Egy darabig csak szorongatta sérült ujját, várt, hogy csillapodjék a fájdalom. Végül valamelyest enyhült is.
Miután farmerébe törölte nyirkos tenyerét, újból nekiállt, és sikerült is felemelnie egy centire a hordót a padlóról. Eközben lábával kiszabadította a hordó alól a láncot, majd, amikor úgy vélte: szabad, visszahup-pantotta a helyére a hordót.
A székével hátratántorodott, mert már semmi sem akadályozta. A lánc a padlóra te-
keredett, többé már nem rögzítette az asztalhoz.
Bár Chyna távolról sem volt még szabad, és igen távol volt a biztonságtól, mégis örült, mert legalább tett valamit. A feje lüktetett, a fájdalom hullámokban ostromolta a koponyája belsejét, de a nyaka is iszonyatosan fájt. Dagadt mutatóujja pedig maga volt a nyomorúság. Vastag zoknija ellenére úgy érezte, hogy bokáját feltörte a béklyó. ízületei sajogtak, izmai égtek - mégis vigyorgott, mint a tejbetök.
Amikor az ablak mellé araszolt, letette a szék lábát az asztalra és leült.
Miközben a szívverése lassan lecsillapodott, Chyna hirtelen azon kapta magát, hogy hangosan nevet. Csilingelő, kislányos nevetés szakadt ki belőle, felszabadult kuncogás, de részben ideges megkönnyebbülés is.
Leitatta a verejtéket a szeméről szvettere ujjával. Megbilincselt kezével ügyetlenül kisimította rövid haját a homlokából.
Már csak lágyan kuncogott, amikor hirtelen mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából. Boldogan gondolta magában: a jávorszarvas.
De az egyik doberman nézett be rá.
Egyelőre kevés csillag ragyogott az égen, a hold pedig még nem bukkant elő a felhők mögül, így a kutya fekete volt, mint a szurok. De tisztán látni lehetett, mert hegyes feje
alig néhány centire volt csak az övétől, mintha nem is lett volna üveg kettőjük között. Apró szemeiben kegyetlenség villogott, mint egy cápáéban. A kutya kíváncsian nyomta neki nedves orrát az üvegnek.
Egy alig hallható nyüszítés szakadt ki a dobermanból, de ez nem a félelemből fakadt, vagy abból, hogy ki akarta érdemelni Chyna figyelmét, hanem a vegytiszta gyilko-lási ösztön késztette a lelkes csaholásra.
Chyna már nem nevetett.
A kutya leugrott a verandáról és eltűnt.
A lány hallotta a deszkák tompa dübögé-sét, ahogy az állat ide-oda lépdelt a verandán. De a vinnyogás egy pillanatra sem szűnt meg.
Aztán a kutya ismét feltette a mellső lábát a párkányra, ismét farkasszemet nézett Chy-nával. Izgatottan vicsorgott, de nem ugatott vagy morgott.
Lehet, hogy kihallatszott a hátsó udvarra, amikor összetört a vizes pohár, és a doberman épp a közelben járt. Lehet, hogy a kutya egy ideje már ott figyelt az ablakban, és hallgatta, ahogy Chyna szitkozódva kínlódik az asztallal, a nevetését pedig egészen bizonyosan meghallotta. A kutyáknak rossz a látásuk, az sem láthatott mást a lány arcán kívül, a rendetlenséget már biztosan nem vehette észre. Azonban döbbenetes a szaglásuk, te-
hát megérezhette, milyen szagözön árad az ablak alól, és ez felizgatta.
Az ablak jó két méter széles volt, és másfél méter magas, két sikló panelre osztva. Ez egyértelműen nem az eredeti ablak lehetett, látszott, hogy nemrég helyezték ide. Ha sok apró ablakszemből állt volna, Chyna is nyugodtabb lett volna. A széles ablaktáblákat azonban könnyedén át tudta volna törni a doberman.
De ez biztosan nem fog bekövetkezni. A kutyák feladata, hogy a birtokon őrködjenek, és nem az, hogy a házra támadjanak.
A vicsorgó fogak villogtak; mintha az állat gúnyosan mosolygott volna.
Chyna nem akart provokatív mozdulatot tenni, kivárta, míg az állat eltűnik az ablakból. Csak ezután tapogatta ki a padlón a láncot, nehogy elbotoljék benne. Hallotta, ahogy a kutya odakint lépdel a verandán, aztán a nehéz székkel a hátán, guggolva elindult a fal mentén. Vigyáznia kellett, nehogy a pohár cserepeibe lépjen vagy tenyereljen.
Amikor elért a nappali ajtajához, megtalálta a villanykapcsolót, de nem merte felkapcsolni. Látta, hogy a doberman még mindig az ablakban van, ezért arra gondolt, bárcsak sötét maradhatna.
De át kellett kutatnia a fiókokat, tehát mégis felgyújtotta.  A kutya  az  ablakban
összerándult, s fülét hegyezni kezdte, amint tekintete megtalálta a lányt.
Chyna ügyet sem vetett a dobermanra, lehajolt, amennyire a szék engedte. Megpróbálta elérni a karabinert, amely a lábait rögzítő rövidebb láncot az asztal lábára tekert lánchoz erősítette. De még így is annyira gúzsba volt kötve, hogy nem érte el a kapcsot az ujjával.
Odavonszolta magát a szekrényhez. Egymás után kihúzogatta a fiókokat, hogy átnézze a tartalmukat.
Amikor a telefondugóhoz ért, megállt és csalódottan rámeredt. Ha Edgler Vessnek van másik élete is, nemcsak az „embervadász kalandoré", ha valamilyen munkát végez, ha társasági életet él, akkor kell lennie telefonjának is. Ez a dugó nem az előző tulajdonostól maradt itt. A gyilkos vélhetően eldugta valahova a telefont.
Ahhoz képest, hogy őrjöngő pszichopata gyilkos, Vess meglepően óvatosnak bizonyult, ha a saját biztonságáról volt szó. A káosz hírnöke, aki romba döntötte mások életét, a saját dolgai között rendet tartott, és kerülte a hibákat.
Chyna kinyitogatta a szekrényajtókat, de csak edényeket, étkészletet és poharakat talált. Gyorsan feladta a telefon utáni kutatást, mert rájött, ha Vess veszi a fáradságot, hogy eldugja a készüléket, akkor nyilván nem a
konyhában rejti el. Chynának pedig nem voltak órái arra, hogy felkutassa a házban.
Folytatta a fiókok átvizsgálását. A negyedikben talált egy rekeszes műanyag tálcát, amelyben mindenféle konyhai eszközök sorakoztak.
Letette a széket a fiók mellé és leült.
Odakint a doberman ismét fel-alá járkált, de most már szinte futkosott, és a korábbinál hangosabban szűkölt. Chyna nem értette, mitől ilyen izgatott. Nem tört össze edényeket, már nem borogatta a bútorokat sem. Nyugodtan nézett egy fiókot, alig csapott zajt, nem tett olyat, amivel felizgathatta volna az állatot. Úgy tűnt, mintha a kutya rájött volna, hogy szökni próbál, de ezt képtelenségnek érezte. Hiszen a doberman csak egy állat, nem foghatja föl a helyzetének bonyolultságát. Csak egy állat. Mégis izgatottan rohangált fel-alá a verandán, újra meg újra benézett az ablakon, mintha csak azt akarta volna mondani neki: - Takarodj attól a fióktól, te dög!
Chyna kivett a fiókból egy dugóhúzót, megvizsgálta a spirálját, majd visszatette. Nem jó. Sörnyitó. Nem. Krumpli hámozó. Citromreszelő. Nem. Talált egy húsz centi hosszú befőtt nyitót. Vess minden bizonnyal ezzel nyitja a lekváros és befőttes üvegeket. De ennek a nyele túlságosan vastag volt ah-
hoz, hogy ezzel próbálja meg kinyitni a bilincs zárját.
Aztán rábukkant az ideális eszközre: egy tizenkét centis acéltűre, amely vélhetően sülteknél használatos. Egy tucatnyit talált összegumizva a fiókban. Kihúzott egyet. A tű merev volt, másfél-két milliméter átmérőjű, egyik vége hegyes, másik végén egy centis átmérőjű hurok. A csirkéhez kisebbeket szoktak használni, ez a nagyobb nyilván pulykához való.
A sült pulyka gondolatára Chyna azonnal érezte is az ismerős illatot. Összefutott a nyál a szájában, gyomra megkordult, és azonnal arra gondolt, bárcsak megette volna azt a sonkás-sajtos szendvicset, amelyet Vess készített neki.
Jobb hüvelyk- és középső ujja között tartotta a tűt, mert kímélte fájó mutatóujját, aztán bedugta a bilincs zárjába. Kísérletezés közben számos kisebb kattanást produkált, igyekezett kitapogatni a zár mechanizmusát.
Eszébe jutott a film korának legnagyobb bűnözőjéről, aki bármivel kinyitott egy bilincset, golyóstoll betéttől hagyományos papírkapocsig. Tizenöt másodperc alatt leszedett magáról bármilyen bilincset, aztán végzett az őreivel, egyiknek még az arcát is levágta, hogy ezt használja álarc gyanánt. Nemcsak Hannibál Lecter kalandjait látta, hanem más filmeket is, ahol a főhős megszabadul a bi-
lincsétől, akinek nem volt nagyobb tapasztalata, mint neki.
Tíz perccel később, amikor a bilincs még mindig stabilan ott volt a helyén, Chyna megszólalt: Szart ér ez a sok film...
Annyira ideges volt már, hogy a keze remegett, a tű hegye hatástalanul ugrabugrált a zárban.
A verandán már nem rohangált olyan izgatottan a kutya, de még mindig zavartnak tűnt. Kétszer megkarmolta mancsával az ajtót, egyszer egészen dühösen, mintha át akarta volna ásni magát a fán.
Chyna átvette a bal kezébe a tűt, és a jobb kezén lévő zárral próbálkozott. Kattanás, surranás, kattanás. Annyira erőlködött, hogy a homlokát kiverte a verejték, mint amikor a nehéz asztallal kínlódott.
Végül a padlóra hajította a tűt, amely csengve pattogott a padlócsempén a tányér és pohármaradványok között.
Dühös mozdulattal betolta a fiókot. Egyik kezével a láncot fogta, másikkal a széket, ahogyan fölállt. Úgy csörömpölt, mint a Karácsonyi ének című Dickens novellában az Elmúlt Karácsonyok Szelleme, amikor a nappaliba nyíló ajtóhoz ment.
Mögötte az ablakon furcsa csikorgó hang szólalt meg. Hátrafordult, és látta, hogy a fekete doberman vadul kaparja az üveget a mancsaival. Ugyanolyan hátborzongató volt
ez a hang, mint, mint amikor valaki a körmét húzza végig a táblán.
Chyna a konyha ajtaján beáramló fényben akart eligazodni a nappaliban, de a kutya megrémítette. Míg a bilincsével bajlódott, a doberman megnyugodott, most azonban iz-gatottabb volt, mint valaha. Azt remélve, hogy sikerül megnyugtatnia az állatot, ezért leoltotta a konyha mennyezetére szerelt fénycsöveket.
Krrrcs-krrrcs.
Mancsok az üvegen.
Krrrcs.
Átlépte a küszöböt, majd becsukta maga mögött a konyhaajtót, kirekesztve a csikorgást. És az átkozott dögöt is, ha az őrült állat át akarná törni az üveget.
Chyna tapogatózva haladt a fal mellett. Úgy tűnt, hogy a villanykapcsoló a szoba másik végében volt, a bejárati ajtó mellett.
A nappaliban sötétebb volt, mint a konyhában. A verandára nyíló két széles ablakon el volt függönyözve. A másik ablakon pedig nem áradt be több fény, mint a bezárt konyha ajtón.
Chyna mozdulatlanul állt, várt, míg alkalmazkodik a szeme, igyekezett felidézni magában a bútorok elrendezését. A szobában csak egyszer járt. Amikor reggel bejött a bejárati ajtón, a konyha balra nyílt. A kényelmes heverő, amelyet pléddel takartak le, 
jobbra volt. Most tehát bal kézre kell essen tőle, hiszen szemben állt a bejárattal. A heverő két végénél rusztikus tölgy éjjeliszekrények álltak - mindkettőn lámpával.
Az elrendezést észben tartva indult el a sötétben, közben attól félt, hogy elbotlik egy székben, egy lábtartóban, vagy az újságos állványban. Megláncolva, a szék súlya alatt görnyedve sokkal veszélyesebb volna elesnie, eltörhet a bokája vagy akár a lába is.
Ezzel pedig csak felbosszantaná a hazatérő Edgler Vesst, hogy tönkrezúzta magát, mielőtt eljátszadozhatott volna vele. A férfi vagy a teknős játékot játszana vele, vagy a törött végtagjával kísérletezne, hogy így tanítsa meg a fájdalom élvezetére.
Elsőként a heverőnek ment neki, de nem esett el. Kezét végighúzta a hátán, míg elérte az éjjeliszekrényt, majd megtalálta a lámpaernyőt is.
Végigtapogatta a lámpát, leért az aljához. Ujjai végül rátaláltak a kapcsolóra, amikor hirtelen úgy érezte, hogy a következő pillanatban erős kéz ragadja meg, mert Vess közben visszaosont a házba, és most itt ül a he-verőn. Nagy élvezettel figyeli kínlódását a bilinccsel, úgy ült itt, mint egy kövér pók, és előre örült, hogy szétzúzhatja a lány utolsó reményét. Ha felgyújtja a lámpát, Vess rámosolyog, kacsint, és azt mondja: Ez aztán a végsőkig intenzív élmény!
A kapcsoló olyan volt hüvelyk- és mutató-ujja között, mint a jég.
Úgy repdesett a szíve, mint a fogságba esett madár, közben úgy megdagadt a mellkasában, hogy a tüdeje nem bírt megtelni levegővel, a pulzusát a torkában érezte. Chy-nának sikerült legyőznie bénultságát, és fel-kattintotta a villanyt. Puha fény áradt szét a helyiségben. Edgler Vess nem ült ott a heve-rőn. De a fotelben sem. És nem volt máshol sem a szobában. Chyna szaggatottan szedte a levegőt, úgy remegett, hogy csörömpölt rajta a lánc. Megtámaszkodott a heverő támlájában, kivárta, míg repdeső szíve lehiggad.
Depresszióban töltött szürke órái után, amikor érzelmileg halott volt, a rémület energiával töltötte föl. Ha valaha is megállna a szíve, elég lesz Vessre gondolnia, és nem lesz szükség defibrillátorra, hogy újra beinduljon. A félelem bebizonyította, hogy Chyna újból életre kelt, és megint tudott reménykedni.
Odavonszolta magát a szürke, folyami kövekből épített kandallóhoz, amely a padlótól a mennyezetig ért, így uralta az egész északi falat. A mély kandallónyílást azonban nem emelték a padlószint fölé, ami sokban leegyszerűsítette volna a dolgát.
Chyna azt is fontolgatta, hogy lemegy a pincébe, ahol korábban látott egy munkapa-
dot, hátha talál valahol egy fűrészt. De gyorsan kizárta ezt a megoldást.
Ha lemegy a meredek lépcsőn gúzsba kötve, miközben a hátán cipel egy nehéz széket, ez volna akkora attrakció, mintha motorral ugrana le egy sziklás kanyonba. Abban bizonyos volt, hogy leérne a lépcsőn különösebb gond nélkül - de teljesen azonban nem. Nem volt annyi ereje, amennyire szüksége lett volna, mert alig evett az elmúlt huszonnégy órában, és mert iszonyatos fizikai kálvárián ment keresztül. Remegett a fájdalomtól. A pincébe kéne valahogy lejutnia... Ám ha találna is fűrészt, akkor sem tudná olyan szögben használni, hogy kellő erőt tudjon kifejteni. Ahhoz, hogy átvágja a három vízszintes rudat a szék lábai között és kivegye közülük a láncot, ülnie kellene, előre dőlni és hátrafelé fűrészelni. Ha volna is ehhez elég lánchosszúság, mint ahogy nem volt, akkor is csak kapirgálni tudná a fa rudat. Egy kis szerencsével kora nyárra végezni is tudna mindhárommal. És még hátra volna az öt vaskos rúd a szék támláján a háta mögött, erre még egy gumicsontú kínai akrobata sem volna képes, ha úgy meg van béklyózva, mint Chyna volt.
Az acéllánc átvágása pedig egyenesen lehetetlen volt. Igaz, ezt kényelmesebb pózban lehetett volna elfűrészelni, de Chyna nem bí-
zott abban, hogy Vessnek van olyan fűrészlapja, amely átvágja az acélt is.
A lány kénytelen volt kezdetlegesebb megoldásokat keresni. Aggódott, hogy közben megsérülhet, hogy csak nagy fájdalom árán sikerül kiszabadulnia.
A kandallópárkányon a két bronz szarvas agancsaival egymásnak feszült az óra kerek számlapja körül.
Hét óra múlt nyolc perccel.
Majdnem öt órája volt, míg Vess hazaér.
De lehet, hogy nem.
A férfi azt mondta, hogy amilyen hamar csak tud, igyekszik haza, éjfél után már otthon is lesz, de Chyna attól tartott, hogy akár már tízre beállíthat. Vagy tíz perc múlva?
Odacsoszogott a kandallóhoz, majd elindult tőle jobbra a fal mellett, amely ugyanabból a szürke folyami kőből készült, mint a kandalló - és Chynának pontosan erre a durva felületre volt szüksége.
Úgy állt, hogy a fal bal kéz felől legyen tőle. Kifordította felsőtestét, mint egy diszkoszvető, aztán teljes erővel jobbra lendítette. A mozdulattól a szék a falnak csapódott. A lánc megcsörrent, belevájt a vállába, a bordáiba és a csípőjébe. Újból megcsinálta, ezúttal még több energiát vitt belé. Ekkor azonban rájött, hogy így legfeljebb csak apró szilánkokat lesz képes kihasítani a masszív bútordarabból. Több száz ilyen mozdulattal
tudná csak tönkretenni a széket, közben azonban maga is véres masszává válna. Ha úgy lendíti meg a széket, mint ahogy a kutya csóválja a farkát, nem jön létre elég erő. És Chyna éppen ettől félt. Úgy látta, hogy csak egyetlen módszer fog beválni - amely azonban nem tetszett neki.
Chyna a kandallópárkányon álló órára nézett. Csupán két perc telt el azóta, hogy legutóbb ránézett.
Két perc semmi, ha van ideje éjfélig, de iszonyatos időpocsékolás, ha Vess már úton van hazafelé. Lehet, hogy épp most fordul le az országútról, és ér a kapu elé. Ez a hazug disznó, aki felültette, hogy éjfélig nem tér haza...
Szépen fejlett pánik alakult ki benne, de nem engedte magában elhatalmasodni. A pánik csak idő- és energiapocsékolás.
Nyugodtnak kell maradnia.
Ahhoz, hogy kiszabaduljon a székből, úgy kell használnia a testét, mintha pneumatikus kos volna - és el kell viselnie az iszonyatos fájdalmat. Már így is sajgott minden porciká-ja, de ami jön, az sokkal rosszabb lesz - pusztító és szörnyű -, Chyna már előre félt tőle.
De más megoldást nem látott.
Állt, hallgatta saját szívverését, és az óra tompa ketyegését.
Ha előbb fölmenne, lehet, hogy sikerülne megtalálnia a telefonkészüléket és telefonál-
hatna a rendőröknek. Ők el tudnak bánni a dobermanokkal. Nekik van kulcsuk a bilincsekhez is. Ők Arielt is kiszabadíthatják. Egyetlen telefonnal levehetne minden terhet a válláról.
De a szíve mélyén tudta - megsúgta régi barátja: saját ösztöne -, hogy odafönt sem találná meg a telefont. Edgler Vess hihetetlenül precíz fickó volt. Telefon csak akkor működhet, ha a házban van ő is. Az sem kizárt, hogy a készüléket magával vitte a munkahelyére.
Chyna, a széktől életveszélyesen esetlenül, meg is bénulhatna, ha elindul felfelé a lépcsőn és leesik. Most azonban duplán kockáztatott, miután nem találta meg a telefont, hiszen vissza is kell jönnie majd. Ez még ráadásul időveszteséget is jelent.
Hátat fordított hát a falnak, elcsoszogott tőle két méterre, itt megállt, becsukta a szemét, és összeszedte a bátorságát.
Lehet, hogy a háttámla egyik rúdja elpattan. A hegyes vég könnyedén átszúrja a támla párnáját és hátulról hatol be a hasüregébe.
Még valószínűbb, hogy a gerince sérül meg. És ha a szék lába a lábába döf, akkor a támla felső része eltörheti a gerincét vagy a nyakcsigolyáját. Különösen a fejtámla masszív, hengeresre esztergált rúdja tűnt veszélyesnek, ha elegendő erővel csapódik a
nyakának. Könnyen ott találhatja magát a nappali padlóján a szék alatt, láncaiba teke-redve - és nyaktól lefelé bénán.
Néha túlzottan sokáig mérlegelte a lehetőségeket, elemzett mindent, ami szerinte rosszul sülhet el. Ezt még gyerekkorából hozta, amikor állandóan az ágy alatt keresett menedéket, és ott várta ki, míg a veszekedés vagy a vad buli véget ér.
Amikor Chyna hétéves volt, anyjával együtt éltek egy Zack nevű férfival és egy Memphis nevű nővel egy lepusztult farmon New Orleans közelében. Egy este két férfi érkezett hozzájuk látogatóba, akik egy hűtődobozt hoztak magukkal, és Memphis öt perccel érkezésük után mindkettőt megölte. A látogatók kint ültek a konyhában. Egyikük Chynával beszélgetett, a másik pedig épp lecsavarta egy sörösüveg kupakját - amikor Memphis előhúzott egy pisztolyt a hűtőszekrényből, és mindkét férfit fejbe lőtte. Chyna kimenekült, mert azt hitte, Memphis megőrült, és mindenkit megöl.
 Kint bujkált a szalma közt a padláson. Az alatt az egy óra alatt, míg a felnőttek rá nem találtak, egyfolytában maga előtt látta, ahogy saját arca szétrobban a golyó becsapódásakor.
De túlélte azt az éjszakát.
Azóta túlélt egy egész örökkévalóságot.
És ezt is túl fogja élni - vagy belehal abba, hogy megpróbálja.
Anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, Chyna hátrairamodott, amennyire lábbilincse engedte. Sejtette, hogy komikus látványt nyújthat, mert csoszogva kellett nagy sebességet elérnie és csecsemőléptekkel rohannia a biztos gerincsérülés felé. De aztán nekicsapódott a falnak, és ebben már nem volt semmi vicces.
Kissé előre dőlt, hogy elsőként a szék lába érje el a falat, és ez nyelje el az ütést. A szék nagyot reccsent, és az első szék lábak keményen a lány lábába fúródtak. Chyna előre nyaklott, a szék pedig a tarkójába csapott, mint várta, de az egyensúlyát is elveszítette. Térdre esett, a szék a hátára, és annyi helyen sajgott a teste, hogy nem is tudta számba venni.
Odamászott a fotelhez és nyögve felhúzta magát.
Nem élvezte a fájdalmat, ahogy állítólag Vess élvezte, de nem is siránkozott miatta. Legalább mászni és állni tud. Egyelőre a gerince is ép volt. Jobb a fájdalmat érezni, mint semmit.
A szék lábai és a köztük feszülő merevítők érintetlennek tűntek. De a reccsenésből Chyna arra következtetett, hogy sikerült őket meggyengíteni.
Most a faltól három méterre indult neki, megint olyan gyorsan ment, ahogy csak tudott, és ugyanabban a szögben igyekezett a
széklábbal a falhoz érkezni, mint az előbb. Most a szék még erősebben reccsent - bár úgy érződött, mintha csont tört volna.
Átszakadt benne a fájdalom gátja. Szétáradt benne a hidegség, de nem akarta megadni magát a kétségbeesésnek, mint ahogy a távúszó is megküzd a fulladás sötétségével.
Most nem vesztette el az egyensúlyát. Előrecsoszogott. Most még annyit sem pihent, hogy visszanyerje a lélegzetét, máris újból nekirontott a kőfalnak.

Chyna arccal a padlón tért magához, egykét percig biztosan eszméletlen lehetett.
A szőnyeg hideg volt, ringatta, mint az enyhén hullámzó víz. De nem úgy, mint amikor lebeg benne, hanem mint mikor a közvetlenül a csillámló vízfelszín mellett hever, mintha a nap rézvörös fényében, vagy egy felhő sötét tükröződésében fürödne.
A leginkább a tarkója fájt. Biztosan nekiütötte valaminek.
Igyekezett újra elringatni magát, elfeledkezve a fájdalomról, elképzelni, hogy nem más, mint egy felhő árnyéka a csillogó víz tükrén, ahogy sodródik egyre távolabb és távolabb a hűvös folyammal.
Ariel ott van a pincében. Az átható tekintetű babák között...
Én vagyok a húgocskám gondozója...
Valahogy sikerült négykézlábra állnia.
Hallotta a kutya mancsainak tompa dübörgését a verandán.
Amikor a fotel segítségével fölállt, a felé az ablak felé fordult, amelyen nem volt elhúzva a függöny. Most már két doberman állt a mellső mancsaira támaszkodva az ablakban, és őt nézte - szemük sárgán izzott az állólámpa puha, borostyánsárga fényében.
A kőfal tövében ott hevert a szék egyik lába. Egyik vége szilánkos volt, az, amelyik az ülőlapba volt rögzítve. Oldalából ott me-redezett a merevítő rudak derékszögű darabja.
Az alsó lánc félig kiszabadult.
A verandán most egy kutya járkált. A másik még mindig ott volt az ablakban.
A felső láncot igyekezett teljesen balra húzni a támla rúdjai között, jobb kezét a tarkójához emelte, hogy balja szabadon mozoghasson. Lenyúlt a szék karfája alatt az ülőke alá, és kitapogatta a lábakat. A bal hátsó volt az, amelyik kitört. A merevítő ott merede-zett a bal elsőből, de mivel már nem kapcsolódott semmihez, a lánc lecsúszott róla.
Ezután jobbra húzta a felső láncot, és ugyanezt megismételte a jobb oldalon. Rájött, hogy a jobb hátsó láb kissé kilazult. Húzta, rángatta, forgatta, megpróbálta kitörni. De az ügyetlen szögből nem tudott elég erőt kifejteni, és a láb nem engedett.
Az elülső lábak között nem volt merevítő rúd, így a láncot csak a jobb oldali első és hátsó láb közti merevítő tartotta.
Újból hátrarontott, neki a kőfalnak. Egész testében szétáradt a fájdalom, de amikor rájött, hogy a jobb hátsó láb még mindig a helyén van, felnyögött: A fenébe is, nem adom föl! - és újból előrebotladozott, és megismételte a dolgot. A fa szárazon reccsent, majd vidám csilingeléssel a lánc másik vége is a padlóra hullott.
Chyna előrehajolt, szédült, az ájulás környékezte, vadul remegett, mindkét kezével meg kellett kapaszkodnia a nagy bőrfotelben. A fájdalom kínozta, és nem tudta, nem törte-e el az egyik csigolyáját, nincs-e belső vérzése.
Krrrcs-krrrcs...
Az egyik kutya az ablakot kaparta.
Krrrcs...
Chyna még mindig nem volt szabad. A szék felső részéhez még mindig hozzá volt láncolva.
A négy rúd a fejtámla és az ülőke között vékonyabb volt, mint a lábmerevítők, elvileg tehát könnyebben el lehetett törni őket. Nem hagyhatta, hogy ott lifegjen a hátán a törött szék, de a mostani próbálkozásnál a laticel ülőpárna valami védelmet azért nyújtott.
A tűztér két oldalán mennyezetig érő kőoszlopok álltak, ezek tartották a tizenöt centis jávorfa deszkát, amely kandallópárkányként szolgált. A deszka ívelt volt, és Chyna úgy vélte, ennek révén egymás után ki tudja törni a támla rudakat.
Félretolta a nehéz hasábfa tartót és a piszkavas állványt. De már ennyi erőlködéstől is legalább száz ponton sajdult meg a teste.
Most már belegondolni sem mert, hogy mit csinál. Csak csinálta, már túl volt a mérlegelésen, a bátorságon, csak a vak, állatias szabadságvágy űzte.
Most azonban nem görnyedt össze, hanem kihúzta magát, és teljes erővel nekirontott az oszlopnak. A párna megvédte ugyan, de nem eléggé. Újabb zúzódásokat szerzett, amelyek azonban kétszer súlyosabbak lettek volna, ha nincs a párna. Nem pihent meg, mert attól félt, hogy a fájdalom miatt feladja, és soha többé nem tud ismét erőt gyűjteni magába. Gyorsan fogyott az ereje. Látásának perifériájára már fekete köd ereszkedett. Az idő pedig egyre telt. Felüvöltött, ahogy meg-iramodott, mint aki számít a fájdalomra. De azonnal megismételte, és a lánc csörrent, a fa reccsent, ő pedig újra meg újra felsikol-tott: Jézus, segíts! Aztán csak ordított, képtelen volt abbahagyni, már saját visítása is megrémítette, közben pedig odakint szűköl-
tek a kutyák a verandán. És Chyna még egyszer nekirontott háttal az oszlopnak.
Ezután újból arccal a padlón tért magához, de fogalma sem volt arról, miként került oda. Szárazon öklendezett, hiszen semmi nem volt a gyomrában, szájában szétáradt az epe keserű íze. Kezét ökölbe szorította, kicsinek és védtelennek érezte magát, és remegett, egyre csak remegett.
A remegés fokozatosan elmúlt, ekkor azonban a szőnyeg kezdett hullámzani, ezt azonban kellemesnek érezte; újból felhőárnyék volt a vízen. Az árnyék és a végtelen mélységű víz egy irányba sodorta, mindig ugyanabba az irányba, örökké csak előre, a világ vége felé, onnan az űrbe, majd tovább a végtelen sötétségbe.

Chyna kutyákra számítva riadt föl véres álmából, amelyben mélyhűtött fegyvereket, szétrobbanó fejeket látott, de nem látott kutyákat. Egyedül volt a nappaliban, és végtelen volt a csend. A dobermanok nem mászkáltak a verandán, és amikor végre fel tudta emelni a fejét, nem látott kutyafejeket az elfüggönyzetlen ablakban sem.
Nyilván kint voltak a kertben, megnyugodtak, hogy most már eljött az ő idejük. Figyelik az ajtót és az ablakot. Várnak, mikor bukkan föl Chyna arca. Fülüket hegyezve várják a zár csattanását, a sarokvas nyikordulását.
Chyna annyira szenvedett a fájdalomtól, hogy valósággal meglepte, hogy ennek ellenére magához tért. Az meg még jobban, hogy tiszta a feje.
Ahogy talpra kecmeredett, feléledtek izmaiban azok a fájdalmak is, melyek elcsitultak, míg mozdulatlanul hevert. Némelyik heves volt, legalábbis az elején, megborzongott tőlük, kapkodva szedte a levegőt. De mire felállt, már tudta, egyik fájdalom sem olyan szörnyű, hogy megbénítsa. Képes elviselni ezt a terhet.
Hiszen a széket már nem kellett a hátán cipelnie. A maradványai ott hevertek a kandalló körül, s a lánc már nem volt teste köré gabalyodva.
A kandallópárkányon álló óra szerint három perc múlva lett volna nyolc, ami nyugtalanná tette. Emlékezete szerint utoljára tíz perccel hét után nézett rá. Nem tudta, mennyi időbe telt, míg a széktől megszabadult, de gyanította, hogy legalább fél órán keresztül heverhetett eszméletlenül, ha nem tovább. A verejték rászáradt a testére, haja csak a homlokánál és a tarkójánál volt egy kicsit nyirkos, tehát a fél óra egészen pontos lehet. Ez a felismerés újból legyengítette és bizonytalanná tette.
Ha hihetett Vessnek, Chynának még volt négy órája a hazaérkezéséig. De addig sok volt a teendő, amire négy óra talán nem lesz elég.
Chyna leült a heverő szélére. Most már elérte a karabinert a bokájánál, szétcsavarta, és lekapcsolta magáról a hosszabbik láncot.
A bokája így is bilincsben maradt, ezért az emeletre csak csoszogva tudott fölmenni.
Felgyújtotta a villanyt a lépcső felett, aztán óvatosan elindult. Előbb a bal, aztán a jobb lábát emelte fel minden egyes lépcsőfokra. Két kézzel kapaszkodott a korlátba. Mivel a nehéz szék eltűnt a hátáról, már
nem volt rossz az egyensúlya, de így is vigyáznia kellett, nehogy leessen.
Amikor felgyújtotta a villanyt, három ajtót talált. A balra és a jobbra nyílók zárva voltak, de a folyosó végén lévő nyitva volt, a fürdőszobáé.
Összebilincselt és vadul remegő kezével sikerült kikapcsolnia övének csatját, kigombolta a nadrágot, lehúzta a cipzárt, a nadrágot és a bugyit is. Amikor leült, újból elkapta a görcs, és ez már vadabb volt, mint az, amelyik a lépcsőn elfogta. Nem akarta összepisilni magát a konyha asztal mellett, ahogy Vess javasolta, nem akarta ennyire elhagyni magát. Most azonban pisilni nem tudott, pedig kétségbeesve szeretett volna - és szüksége is volt rá, hogy abbamaradjon a görcs -, kíváncsi volt, nem attól nem megy-e, hogy ilyen sokáig visszatartotta. Ettől hirtelen még elviselhetetlenebb volt a görcs, mintha szervezete csak meg akarta volna erősíteni a diagnózisát. Úgy érezte, mintha fogókkal tépnék a hasát - aztán a görcs hirtelen megszűnt, és megérkezett a megkönnyebbülés.
Amikor meghallotta a csobogást, hirtelen azon kapta magát, hogy fennhangon ezt mondja:
Chyna Shepherd érintetlen és él, és képes pisilni! - Aztán egyszerre nevetni és zokogni
kezdett, nem a megkönnyebbüléstől, hanem emiatt a furcsa diadalérzet miatt.
Az, hogy elszabadult az asztaltól, széttörte magán a széket, és közben nem pisilt be, így együtt, valami olyan bátorságra és kitartásra utalt, ami csak a holdra elsőként lépő űrhajóséval ért fel, vagy Peary admiráliséval, aki elverekedte magát a sarkvidékre, vagy a katonákéval, akik partra szálltak Normandiában a német hadsereg pergőtüzével dacolva. Chyna nevetett magán, annyira nevetett, míg ki nem csordultak a könnyei. Pontosan tudta, milyen szánalmasan kicsi ez a győzelem -és mégis milyen hatalmas.
Rohadj meg, te szemét! - üzente Edgler Vessnek, és nagyon bízott benne, hogy egy szép napon a férfi arcába is mondhatja majd, mielőtt meghúzná a ravaszt, és szétlőné a pofáját.
Annyira fájt a háta, különösen a vesetájékon, hogy miután végzett, megnézte, nem véres-e a vizelete. Megnyugodva látta, hogy nyoma sincs benne vérnek.
Amikor azonban a mosdó feletti tükörbe pillantott, megdöbbentette, amit látott. Rövid haja kócos volt, verejtéktől csatakos. Arcának jobb felét mintha vörös tintával kenték volna be, s ugyanez a csúnya horzsolás ott húzódott a nyakán is. Ahol nem volt lehorzsolva és nem volt sáros, ott viszont szürke volt a bőre, mintha hosszan betegeskedett
volna. Jobb szeme fehérje teljesen bevérzett, csak pupillájának feketéje villogott egy ellipszis alakú véres masszában. És ebben a szemben valami olyan rémület honolt, hogy nem állhatta sokáig saját tekintetét. A tükörben egy olyan nő szemét látta, aki már elvesztette a csatát. Nyoma sem volt benne semmiféle győzelemnek.
Chyna azonnal igyekezett száműzni magából minden lefegyverző gondolatot. Minden harcos szenved - győzködte magát -, fizikai és lelki értelemben. Agónia nélkül nincs remény a győzelemre.
A fürdőszobából a jobb oldali ajtóhoz csoszogott, amely Vess hálószobájába nyílt. Egyszerű bútorzat, abból is csak a legszükségesebb. A falakon nem voltak festmények. Más díszt, apró tárgyakat vagy könyveket, újságokat sem látott. Ezen a helyen nem lehetett mást csinálni, csak aludni.
Chyna megnézte, nincs-e az éjjeliszekrény fiókjában egy pisztoly. Nem volt. Telefon sem.
A gardróbszekrény három méter mély volt, és szélessége megegyezett a szobáéval. Első pillantásra nem talált benne semmit, amit használni tudott volna. Esetleg találhatna egy elrejtett fegyvert is, de ha minden fiókot, minden polcot alaposan átkutat, az órákba telne. Ennél pedig fontosabb feladatok vártak rá.
Kiürítette a komód fiókjait a padlóra, de csak zoknikat, alsóneműt, pólókat és néhány feltekert nadrágszíjat talált. Fegyvert nem.
A közlekedő túloldalán volt Vess spártai módon berendezett dolgozószobája. Csupasz falak. Roló, függöny nélkül. A két hosszú íróasztalon két számítógép állt, mindegyik saját lézer nyomtatóval felszerelve. A sok számítógépes felszerelés közül Chyna némelyeket felismert, másokat nem. A két asztal között állt egy magas támlájú forgófotel. A padlón nem volt szőnyeg.
Minden bizonnyal azért, hogy Vess ide-oda gördülhessen a két íróasztal között.
A szürkén és célszerűen berendezett szoba felkeltette Chyna érdeklődését. Érezte, hogy fontos helyen van. Takarékoskodnia kellett ugyan az idővel, de itt érdemesnek látszott körülnéznie.
Leült a székre és némi megilletődéssel nézett körül. Tisztában volt azzal, hogy a világ leszűkült, hogy mindenhova elér a távközlés. Még az Isten háta mögé is. Mégis valahogy furcsának tűnt ez a korszerű technika egy ilyen távoli, rusztikus tanyán.
Chyna gyanította, hogy Vess rajta van az Interneten, de nem látott sem telefont, sem modemet. A hátsó falon észrevette a telefon aljzatot. A férfi óvatossága itt is megnyilvánult. Chyna nem teremthetett kapcsolatot a külvilággal.
De vajon mivel foglalkozhatott itt a férfi?
Az egyik asztalon ott hevert hat vagy nyolc gyűrűs notesz. Chyna kezébe vette a keze ügyébe esőt. Öt részre volt felosztva a tartalma, mindegyiken egy szövetségi kormányszerv neve szerepelt. Az első a társadalombiztosításé volt. A lapokon Vess jegyzetei arra utaltak, hogy Vess megkísérelt behatolni a hálózatba, hogy manipulálja az adatokat. A második osztás címe ez volt: USA KÜLÜGYMINISZTÉRIUM (ÚTLEVÉLOSZTÁLY). A jegyzetekből kiderült, hogy Vess azzal kísérletezett, miként tudna észrevétlenül bejutni az adatbázisba.
Minden jel arra utalt, hogy a férfi új személyi azonosságot kíván teremteni magának, ha lebukna „embervadász kalandjai" miatt.
Chyna mégsem hitte, hogy Vess csak azért akar bejutni az adatbázisokba, hogy hamis személyazonosságot kreáljon magának. Zavarta is a gondolat, hogy a szoba olyan információkat tartalmaz Vessről, amelyek létfontosságúak lehetnek az életbenmaradásához, de nem tudta, hol keresse ezeket.
Letette a noteszt, s megfordult a székkel a másik gép felé. Az íróasztalnak volt két fiókja. Amikor kihúzta a felsőt, egy rendezett kartotékot talált, minden egyes kék dosszién egy-egy névvel.
Minden dossziéban egy-egy serifhelyettes személyi anyaga szerepelt két gépelt oldalon. Chyna néhány perc után rájött, hogy annak a körzetnek a serifhelyetteseiről van szó, akik abban a megyében ténykednek, ahol Vess háza volt. A dossziékban hivatalos kimutatások szerepeltek, valamint adatok az illető családjáról és magánéletéről. Mellékelve ott volt minden dossziéban a hivatalos fénykép xerox másolata is.
Vajon ez a gonosztevő azért gyűjt adatokat a rendőrökről, hogy így biztosítsa magát a lebukás ellen? Ez azonban még a kínosan precíz és módszeres Edgler Vesshez képest is túlzásnak tűnt. Igaz, a túlzás volt a férfi életfilozófiája.
Az alsó fiókban Chyna nagy borítékokat talált. Ezeken is nevek voltak, mint a másik fiók dossziéin, de csak vezetéknevek.
Az elsőn az állt: ALMES. Chyna egy kaliforniai jogosítvány egész oldalas nagyítását találta benne egy szép fiatal nőről, akit Mia Lorinda Almesnak hívtak. A különleges élesség alapján nem lehetett xeroxmásolat, inkább digitalizált adatátvitel útján érkezhetett a számítógépen, és a kiváló felbontású lézer nyomtató reprodukálta.
A borítékban ezen kívül csak hat polaroid kép volt Mia Lorinda Almesról. Az első kettő közelkép volt, más-más szögből. A nő valóban szép volt. És rémült.
Ez a fiók lehetett Edgler Vess „teljesítmény füzete".
Négy másik polaroid kép következett Mia Almesról.
A két következő egészalakos kép volt a nőről. A fiatal nő meztelen volt mindkettőn. És meg volt láncolva.
Chyna behunyta a szemét, aztán újból kinyitotta. Muszáj volt látnia, úgy érezte, nem szabad elbújnia a tények elől.
Az ötödik és hatodik képen a nő már halott volt, az utolsón szép arca már megszűnt, mintha közelről lőttek volna belé.
A boríték megremegett Chyna kezében és a padlóra hullott a fotókkal együtt. A lány a kezébe temette az arcát.
Nem is próbálta kizárni az agyából a fotókon látottakat. Inkább azt a tizenkilenc évvel ezelőtti emléket szerette volna elfelejteni, ott a New Orleans közeli farmon, amikor az a két látogató érkezett, majd a hűtőből előkerült puskát, és azt a hideg akkurátusságot, ahogy az a Memphis nevű nő leadta a két lövést.
Az emlékek azonban sajátosan viselkednek...
A látogatók, akik már korábban is üzleteltek Zackkel és Memphisszel, akkor is valami drogügyben érkeztek. A hűtőtasak tele volt százdolláros kötegekkel. Lehet, hogy Zack-nek nem volt meg a beígért szállítmány, vagy
egyszerűen csak több pénzre volt szükségük, mint amennyit a tranzakciótól reméltek. Akármi is volt az oka, úgy döntöttek, hogy megszabadulnak a két embertől.
A lövések után Chyna a szénapadlásra menekült, mert azt hitte, Memphis mindnyájukat meg fogja ölni. Amikor Memphis és Anne rátalált, keményen küzdött ellenük. De csak hét éves volt, nem bírhatott velük. A nők lerángatták az egerektől hemzsegő szénapadlásról a házba.
Zack akkorra már elment, valahova elvitte a hullákat, Memphis szépen felmosta a konyhát, Anne pedig leerőltetett Chyna torkán egy pohár whiskyt. Chyna nem akarta meginni, összeszorította a fogát, de Anne azt mondta neki:
-Tiszta idegroncs vagy, az Isten áldjon meg, összevissza beszélsz. Egy pohár ital nem fog megártani. Erre van most szükséged, kölyök, bízz a mamában, jót akar neked. Egy kupica whisky leviszi a lázad, mert neked most lázad van. Jól van, picinyem, idd csak meg, nem halsz bele. Hogy te mennyit bírsz néha nyávogni! Vagy megiszod gyorsan, vagy befogom az orrod, és beléd borítjuk, amikor levegőt akarsz venni és kinyitod a szád! Vagy ezt akarod?
így aztán Chyna megitta az italt, majd a második adagot is, de ezt már tejbe keverve, amikor anyja úgy látta, szüksége van rá. Az
italtól furcsán megszédült, de nem nyugodott meg.
A felnőttek azonban nyugodtabbnak látták, mert már akkor is remek színész volt, uralkodni tudott a rettegésén, magába tudta fojtani. Már hét évesen is pontosan tudta, veszélyes lehet, ha félni látják, mert mások ezt gyengeségnek értelmeznék. És ebben a világban nincs hely a gyengék számára.
Később Zack is hazaérkezett, és neki is whisky szagú volt a lehelete. Fel volt dobva, remek hangulatban volt. Egyenesen Chyná-hoz ment, megölelte, megcsókolta az arcát, kézen fogta és megpróbált táncra perdülni vele.
- Ez a mocskos Bobby! Amikor legutóbb itt járt, azonnal észrevettem, ahogy Cynán legeltette a szemét, hogy a fiatal lánykákra utazik. A perverz állatja!
 Ma is, amikor belépett, a nyelve a térdéig lógott, amikor meglátta! Ha hat golyót eresztesz a fejébe, Memphis, azt se vette volna észre!
Bobby volt az a férfi, aki a konyha asztalnál ült és Chynával beszélgetett, és szép szemét egy percre sem vette le a kislányról. Egyenesen hozzá beszélt, ahogy csak kevés felnőtt beszél a gyerekekkel. Azt kérdezte, kiskutyát vagy kiscicát szeretne-e, és hogy nem akar-e filmsztár lenni, ha felnő, netán ápolónő, orvos vagy micsoda, amikor Memphis a fejébe lőtt.
- Ahogy a kis Chynánk fel volt öltözve -folytatta izgatottan Zack -, attól teljesen begerjedt a Bobby. Észre se vette, hogy más is van a házban.
Az este meleg volt és nyirkos, és mielőtt a vendégek megérkeztek volna, Chyna anyja levétette a kislányról a rövidnadrágot és a pólót, és egy sárga bikinit adott rá:
- De elég lesz a bugyija, kicsim, mert még hőgutát kapsz nekem ebben a melegben.
Bár Chyna még csak hétéves volt, furcsán érezte magát félmeztelenül, pedig pontosan nem is tudta, miért. Előző évben is járt félmeztelenül; és az este valóban fullasztóan meleg volt. Amikor Zack azt mondta, hogy Bobby attól vesztette el a fejét, ahogy Chyna volt öltözve, a kislány nem értette, mire céloz. Évekkel később, amikor viszont már értette a dolgot, szóba is hozta anyjának. Anne azonban kinevette és azt mondta:
- Óh, kislányom, nekem te ne álszentes-kedj! Mindenki azt dobja be, amije van. Nekünk, lányoknak erre van a testünk. Tökéletesen magadra vontad a figyelmet. Különben is, az a szerencsétlen seggfej Bobby egy ujjal sem ért hozzá, nem így van? Legeltette egy kicsit rajtad a szemét, míg Memphis elővette a fegyvert. Ne feledd, édes, hogy mi is kaptunk egy szeletet abból a tortából, és egész szépen eléldegéltünk a pénzből egy darabig!
Chyna akkor azt szerette volna mondani:
-De te kihasználtál engem, odaállítottatok a pasas elé, és látnom kellett, ahogy szétmegy a feje, pedig csak hét éves voltam!
Most, évekkel később, Edgler Vess szobájában, Chyna még mindig tisztán hallotta a lövést, és látta Bobby arcát szétrobbanni. Ez az emlékkép ugyanolyan élénk volt benne, mintha most történt volna. Nem tudta, milyen fegyvert használt Memphis, de valami nagykaliberű, tompe lövedék volt benne, ami becsapódáskor fel is robban, mert iszonyatos pusztítást vitt véghez.
Leengedte a kezét az arca elől, és lenézett a nyitott fiókba. Vess három különböző formátumú borítékot használt, Chyna könnyen át tudta pörgetni a neveket a fiók teljes hosszában. Az Almes dossziétól jóval távolabb rábukkant egyre, amelyen a Templeton név szerepelt.
Lábával bevágta a fiókot.
Túl sok dologra bukkant rá ebben a dolgozószobában - mégsem talált használható fogódzót.
Mielőtt lefelé indult volna az emeletről, leoltotta a villanyt. Ha Vess korábban érkezne haza, mielőtt Chyna megszökhetne Ariel-lel, a fény figyelmezteti, hogy valami nincs rendben. A sötétség azonban megnyugtatja, és amikor átlépi a küszöböt, Chynának esetleg esélye adódhat, hogy végezzen vele.
De a lány bízott benne, hogy erre nem kerül sor. Hiába fantáziált arról, hogy meghúzza a ravaszt, Chyna igazából nem akart újra találkozni a férfival, még ha találna is egy vadászpuskát, és lehetősége volna elsőként használnia azt. Túlélőnek, harcosnak tartotta magát, de Vess mindkét dologban felülmúlta. Nem sok esélye lett volna a férfival szemben.
Chyna, amilyen gyorsan csak megbilincselt lába engedte, lement a lépcsőn a nappaliba. Most már egyik doberman sem bámult be az ablakon.
A kandallópárkányon álló óra nyolc-huszonkettőt mutatott. A lánynak úgy tűnt;, mintha az éjszaka egyre gyorsabban száguld-va ereszkedne le.
Chyna leoltotta a lámpát, és a sötétben kicsoszogott a konyhába. Ott felkattintotta a mennyezetvilágítást, de csak azért, nehogy megbotoljék az üveg és porcelán cserepekben.
A kutyák nem jöttek vissza a hátsó verandára sem. Az ablakban csak az éjszaka várakozott.
Amikor Chyna belépett az ablaktalan mosóhelyiségbe, leoltotta a villanyt maga mögött, és behúzta maga után az ajtót.
Le kellett jutnia a pincébe a munkapadhoz és a szerszámos szekrényekhez.
Az egyik fémszekrényben festékes és lakkos dobozokat talált, ecseteket és rongyokat, amelyek azonban olyan szépen össze voltak hajtogatva, mint az ágynemű. Az egyik szekrény tele volt vastag filclapokkal, amelyeken bőrszíjon acélkapcsok lógtak. A lánynak fogalma sem volt, mire valók, így nem nyúlt hozzájuk. Végül az utolsó szekrényben rábukkant Vess szerszámaira, köztük egy villanyfúróra is.
A kerekes szerszámosláda egyik fiókjában három plexi doboz tele volt különböző méretű fúróhegyekkel. Itt talál egy plexi védőszemüveget is.
A munkapad mögött egy nyolc dugaljas elosztó volt a falon, de a padló közelében is talált egy sor aljzatot. Neki az alsóra volt szüksége, mert le kellett ülnie a padlóra.
Bár a fúrófejek nem voltak méret szerint címkézve, Chyna gyanította, hogy famunká-hoz valók, az acéllal nem fognak gyorsan megbirkózni, ha egyáltalán sikerül. Különben sem az acélt akarta megfúrni, csak a zármechanizmust, hogy levehesse végre a lábáról a bilincset.
Olyan fúrót keresett, amely nagyjából azonos méretű a bilincs kulcslyukjával. A fúrót beszorította a tokmányba, és meghúzta az indítógombot. A gép felsikoltott. A karcsú fúróhegy spirálja a gyorsaságtól sima hengerré alakult.
Chyna elengedte a gombot, majd a gépet a padlóra tette, és felvette a védőszemüveget. Zavarta a tudat, hogy előtte a gyilkos viselte. Furcsa módon arra számított, hogy mindent torzan fog látni, mintha a lencse molekuláit Vess magnetikus ereje átalakította volna.
De amit látott, az nem különbözött attól, amit szemüveg nélkül látott, azon kívül, hogy látóterét a szemüveg pereme keretbe fogta.
Újból két marokra fogta a fúrót, hegyét a bilincs zárjához illesztette. Amikor lenyomta a gombot, az acél pokoli visítással fordult el az acélfelületen. A fúróhegy vadul remegett, kiugrott a kulcslyukból, miközben apró szikrákat köpködött. Ha Chynának nem lettek volna jók a reflexei, a fúró a lábába hatol, de időben elengedte a gombot és felrántotta a gépet, így el tudta kerülni a katasztrófát.
A zár így is tönkremehetett. A lány nem tudhatta pontosan. Mindenesetre nem nyílt ki a lábbán.
Ismét a lyukba illesztette a fúróhegyet. Most még erősebben kapaszkodott a fúró markolatába, ezúttal nem engedte, hogy ki-ugorjék a lyukból. Sikoltozott az acél, rossz szagú kék füst szállt fel a fúróhegy alól, a bilincs fájdalmasan beremegett a bokáján. A fúró remegett a kezében, amely hirtelen nyirkos lett a hideg verítéktől. A következő pillanatban a fúróhegy elpattant, és élespen-
géssel szállt el a feje mellett, a betonfalból kicsípett egy darabot, majd csengve a padlóra hullott, mint egy revolver lövedék.
Bal arcába éles fájdalom nyilallt, Chyna rájött, hogy egy apró acélszilánk belefúró-dott. Közel fél centi hosszú volt, és úgy nézett ki, mint egy üvegszilánk. Sikerült a körme közé csípnie és kihúznia. A seb vérzett, ujja hegye véres lett, és érezte, hogy egy meleg csík indul a szája sarka felé.
Kiszedte a törött fejet a tokmányból és elhajította. Kiválasztott egy nagyobb fejet, majd a helyére rögzítette.
Újból a kulcslyukba fúrt, mire a bal bokáján lévő bilincs pattanva kinyílt. Nem egészen egy perccel később a jobb lába is felszabadult.
Chyna félre tette a fúrót, és remegve talpra állt; minden lábizma rángatózott. Nem a fájdalomtól remegett, de nem is az éhségtől vagy a gyengeségtől, hanem mert sikerült megszabadulnia a bilincstől, pedig két órája még megadta magát a sorsának. Sikerült kiszabadítania magát!
A keze azonban még mindig bilincsben volt, és nem tudta volna úgy megfúrni a zárait, hogy a fúrót közben a másik kezében tartja. De már megvolt az ötlete, hogy próbálja meg szabaddá tenni a kezét.
Bár más kihívások is vártak még rá, és a menekülés sem volt garantálva, Chyna mégis
ujjongott, amikor felment a lépcsőn. Ugrálva ment fel a lépcsőn, hiába volt gyenge, hiába remegett minden izma, még a korlátba sem kapaszkodott meg. így ért fel a mosóhelyiséghez. A keze már a kilincsen volt, amikor eszébe jutott, hogy amikor korábban ugyanígy felment, a konyhában Vess várt rá.
Állt az ajtóban, megvárta, míg légzése lecsillapodik, de szívverése ugyanolyan heves maradt - de az izgalomtól és a meredek lépcsőtől, és nem azért, mert rettegett volna Edgler Vesstől. Hallgatózott egy darabig, nem hallott mást, csak a dübörgést a mellkasában, majd a lehető legóvatosabban lenyomta a kilincset.
Az ajtó nem nyikordult meg, hangtalanul kinyílt, a konyhában ugyanolyan sötét volt, mint ahogy hagyta. Megtalálta a kapcsolót, kicsit habozott, majd felkattintotta - de Vess nem várt rá sehol.
Vajon hátralévő életében képes lesz-e valaha úgy belépni egy ajtón, hogy nem rezdül össze?
Abból a fiókból, amelyet korábban nézett át, kivett egy konyhakést mogyorófa nyéllel. Letette a pultra a mosogató mellé.
Kivett egy vizes poharat egy másik szekrényből, megtöltötte a csapnál, és egy húzásra kiitta. Soha nem esett még neki ilyen fantasztikusan.
A hűtőben talált egy zacskó mogyorós, fahéjas süteményt. Kivett néhány darabot, és a szájába tömte, olyan mohón evett, hogy a mosogató pillanatok alatt megtelt morzsával.
Szokatlan tudatállapot kapta el evés közben: hol felnyögött a gyönyörűségtől, hol pukkadozott a nevetéstől, hol a sírás fojtogatta, hol újból nevetett. De mindez nem zavarta. A viharok előbb-utóbb elmúlnak, az idő kiderül.
Eddig eljutott. De még sok van hátra. Ez volt az út természete.
A fűszerpolcról levette az aszpirines üveget. Kirázott két tablettát a tenyerébe, de nem rágta szét őket. Kitöltött egy újabb pohár vizet, ezzel vette be ezt a kettőt, aztán lenyelt még kettőt.
Közben Sinatra örökzöldjét énekelte: - „I did it my way" - vagyis úgy tettem, ahogy szoktam, majd még hozzátette: - Úgy vettem be a kurva aszpirinodat, ahogy én szoktam. -Megint elnevette magát, a szájába gyömöszölt néhány újabb süteményt, és egy futó pillanatig őrülten elégedett volt magával.
A kutyák kint vannak a sötétben, emlékeztette magát, dobermanok az éjszakában, rohadt náci kutyák, hatalmas fogakkal, cápaszemekkel.
A fűszerpolc melletti kulcstartón ott lógott a lakóautó kulcsa; a többi akasztó üres
volt. Vess biztosan nagyon vigyáz a hangszigetelt pinceszoba kulcsaira, minden bizonnyal állandóan magánál tartja őket.
Magához vette a konyhakést, a maradék süteményt, és lement a pincébe, miután leoltotta maga után a villanyt.

Csapszeg és csaptengely.
Chyna ismerte a két egzotikus szót, de sok mást is, mert kislány korában olvasta C. S. Lewis, Madelaine L'Engle, Róbert Louis Stevenson és Kenneth Grahame könyveit. Ahányszor csak ismeretlen szóval találkozott, mindig megnézte a kopott értelmező kéziszótárban, amelyet kincsként hordozott magával mindenhová, ahová nyughatatlan anyja elcipelte.
Csapszeg. így hívják a tűt a sarokvasban, ezen fordul el, ha az ajtót kinyitják vagy becsukják.
Csaptengely. Ez az üreg - vagy sín -, amelyben a csapszeg mozog.
A vastag belső ajtó a hangszigetelt üreg végén három sarokvason forgott. A bennük lévő csapszegeknek legömbölyített fejük volt.
Chyna egy kalapácsot és egy csavarhúzót emelt le a kerekes szerszámtartóról.
A munkapad melletti székkel és egy fadarabbal kiékelte a külső ajtót. Ezután lerakta
a konyhakést a gumi lábtörlőre, hogy a keze ügyében legyen.
Elhúzta a nyílást fedő lapot, és a szeme elé tárult a babagyűjtemény a rózsaszínes lámpafényben. Némelyiknek úgy sugárzott a szeme, mint a gyíké, a többinek olyan fekete volt, mint a dobermanoké.
Ariel a hatalmas fotelban ült, lábát maga alá húzta, fejét előrehajtotta, arcát eltakarta a hajzuhatag. Lehet, hogy aludt - bár keze ökölbe szorítva hevert az ölében. Ha nyitva volt a szeme, akkor az ökleit bámulhatta.
- Csak én vagyok - szólalt meg Chyna. A lány nem felelt.
-Ne félj!
Ariel annyira mozdulatlanul ült, hogy még a haja sem moccant.
- Csak én vagyok.
Ezúttal Chyna nem állította magáról, hogy bárkinek az őrangyala volna.
A legalsó sarokvassal kezdte. A bilincsei közt lévő rövid lánc miatt alig tudta használni a szerszámokat. Bal kezében volt a csavarhúzó, a hegyét a legömbölyített csapszeg fej alá feszítette. Mivel túlságosan rövid volt a lánc, a kalapácsot csak közvetlenül a feje alatt tudta megfogni, és így ütötte a csavarhúzó végét. Szerencsére a sarokvas gondosan meg volt olajozva, a csapszeg szépen halad felfelé minden egyes ütésre. Körülbelül
öt perccel később már a legfelső csapszeg is kipottyant a földre.
Az ajtót már csak a sarokvasak és az ajtó jobb oldalán lévő lakatok tartották a helyén. Először csak egy centire tudta kifeszíteni az ajtót a sarokvasak felől. Aztán a nyílásba feszítette az ujjait, nagyot rántott az ajtón - és látására vörös köd ereszkedett, mert számításon kívül hagyta dagadt mutatóujját. De az ajtó hangos csikordulással elmozdult, a másik oldalon fa reccsent a zár nyelvénél. Megfeszített erővel rángatta az ajtót, a rés alig észrevehetően tágult, míg végül Chyna már annyira zihált, hogy szitkozódni sem bírt.
Az ajtó súlya azonban a segítségére volt. A zárak közel voltak egymáshoz, egymás felett. Az ajtó nagyobbik része a zárak fölé esett, így a gravitáció is besegített. Chyna egyre erősebben rángatta, és elégedetten felnyögött, amikor újabb reccsenést hallott. Az ajtó leesett a sarokvasakról. Chynának csak balra kellett mozdítania az egész ajtót, hogy kihúzza a zárnyelveket a helyükről.
A következő pillanatban az egész ajtó elindult Chyna felé, de túl nehéz lett volna megtartani. A lány tehát gyorsan kiugrott az előtérből, hogy az ajtó a földre zuhanhasson.
Chyna kivárta, míg enyhül a zihálása, hall-gatózott, nem tért-e Vess közben haza.
Végül újból belépett az ajtónyílásba. Áthaladt az ajtón, mintha egy híd lett volna, és belépett a belső szobába.
A babák rezzenéstelen tekintettel figyelték.
Ariel a fotelban ült, fejét még mindig lehajtotta, pontosan úgy, mint ahogyan Chyna először megszólította. Ha hallotta is a kalapálást, majd az azt követő dörrenést, nem zökkentette ki a katatóniából.
- Ariel? - szólalt meg Chyna.
A lány nem felelt, nem emelte föl a fejét.
Chyna leült a lábzsámolyra a fotel előtt.
-Édesem, ideje indulnunk.
Amikor erre sem kapott választ, Chyna lehajolt, és ő nézett fel Ariel arcába. Arielnek nyitva volt a szeme, tekintete kifehéredett öklein nyugodott. Az ajkai mozogtak, mintha titkokat súgna valakinek, de hang nem jött a szájából.
Chyna Ariel álla alá tette megbilincselt kezét, és fölemelte a fejét. A lány még csak nem is ellenkezett. Farkasszemet néztek egymással, Ariel azonban átnézett Chynán, szemében valami vérfagyasztó üresség honolt, mintha saját világa élettelen és szürke lett volna.
-Mennünk kell. Mielőtt ez az állat hazaérne.
A figyelmesen csillogó szemű babák talán felderültek. Ariel láthatóan nem.
Chyna két kezébe fogta a lány egyik öklét. Ariel csontja éles volt, bőre hűvös, olyan erővel szorította össze a kezét, mintha sziklába kapaszkodna egy hatalmas szakadék felett.
Chyna megpróbálta szétfeszíteni az ujjait. Egy márványból kifaragott öklöt könnyebb lett volna szétnyitnia.
Chyna végül felemelte a lány kezét, és finoman megcsókolta, gyengédebben, mint valaha. Csendesen így szólt:
- Segíteni szeretnék. Muszáj neked segítenem, drágám. Ha nem tudok veled elmenni, akkor semmi értelme, hogy egyáltalán elinduljak.
Ariel nem reagált.
- Kérlek, hagyd, hogy segítsek! - Majd csendesen megismételte: - Kérlek!
Chyna újból megcsókolta a lány kezét, és érezte, hogy ujjai megmozdulnak. Kissé szétnyíltak, még mindig hidegek és merevek voltak, de már nem annyira, mint egy csontváz megcsontosodott ujjai.
Ariel kéznyújtási kísérlete, amelyet elkötelezettségtől való félelme bénított, fájdalmasan ismerős volt Chynának. Érzékeny húrok pendültek meg a lelkében, torka elszorult, egy darabig se nyelni, se lélegzetet venni nem tudott.
Egyik kezét Ariel kezébe csúsztatta, a másikkal átfogta, majd felállt a lábzsámolyról, és így szólt:
- Gyere, kislány! Elviszlek. Elmegyünk innen.
Bár Ariel arca kifejezéstelen maradt, és még mindig átnézett Chynán, mint egy átszellemült novícia, aki túlvilági jelenést lát, végül mégis felállt a fotelból. Két lépést tett az ajtó felé, majd megtorpant, és Chyna minden könyörgése ellenére nem volt hajlandó tovább menni. A lány talán már azt képzelte, hogy a világ csak a pince határáig terjed, és képtelen volt átlépni a küszöbét.
Chyna elengedte Ariel kezét. Kiválasztott egy babát - egy aranyhajú, festett zöld szeműt, fehér kötényben, kék kartonruhában. Odanyomta a lány melléhez, és noszogatta, hogy ölelje csak át. Nem tudhatta, mit keres itt ez a rengeteg baba, de talán azért, mert Ariel szerette őket, így viszont a lány inkább vele megy, ha kap egyet, ami megnyugtatja.
Ariel eleinte nem reagált, csak állt ökölbe szorított kézzel. Majd, még mindig valahová a távolba nézve, a lábánál fogva két kezébe fogta a babát. Mintha madár szállt volna el előtte, úgy suhant át az arcán valami vad arckifejezés, amely a következő pillanatban már el is tűnt, mielőtt Chyna alaposabban is kifürkészhette volna. Megfordult, és lecsapott az asztalra a babával, mintha az valami kalapács lett volna, és porrá törte a fejét.
Chyna döbbenten nézett rá.
- Aranyom, ne csináld! - ragadta meg mindkét vállát a kislánynak.
Ariel kitépte magát, és ismét az asztalra csapott a babával. Chyna pedig hátralépett, nem mintha megijedt volna, inkább azért, mert tiszteletben akarta tartani a lány dühét. Mert jogos düh volt ez, nem autista őrjöngés - annak ellenére, hogy Ariel arca mindvégig kifejezéstelen maradt.
Addig csapkodta az asztalhoz a babát, míg két karja leszakadt és a távoli sarokba repült. Ezután a maradványokat a földre ejtette, és csak állt, minden ízében remegve, karjai élettelenül csüngtek az oldalán. Tekintete még mindig a semmibe meredt, és semmivel sem vett jobban tudomást Chynáról, mint korábban.
A polcokról és a szekrények tetejéről a babák mintha rémülten figyelték volna a lányt, mintha megbabonázta volna őket a dühkitörést, de mintha táplálkoztak is volna belőle, ahogyan Vess is magába szívta volna a történtek hangulatát, ha jelen van.
Chyna szerette volna átölelni a lányt, de megbilincselt keze miatt képtelen volt rá. Ehelyett megérintette Ariel arcát, majd megcsókolta a homlokát.
-Ariel érintetlen és él.
Ariel merev volt, remegett, de nem húzódott el Chynától, nem is hajolt közelebb hoz-
zá. Aztán a remegése fokozatosan alábbhagyott.
-A segítségedre van szükségem - kérte Chyna. - Szükségem van rád.
Ariel most már hagyta, hogy mint egy alvajárót, kivezessék a cellájából.
A padlóra zuhant ajtón át kimentek a pince előterébe. Chyna fölemelte a fúrót a padlóról, bedugta az aljzatba és föltette a munkapadra.
Óra nem volt ugyan nála, de biztos volt benne, hogy kilenc már elmúlt. Odakint az éjszakában a kutyák várakoztak, Edgler Vess pedig a munkahelyén álmodozott, milyen jó is lesz hazatérnie a két foglyához.
Chyna nem tudta elérni, hogy a lány figyeljen rá, ennek ellenére elmagyarázta, mit kér tőle. Megbilincselve el tudná ugyan kormányozni a lakóautót, de a kormányt minden sebességváltásnál el kéne engednie. Arról nem is beszélve, hogy előtte még a kutyákkal kell elbánnia valahogy. Ha tehát el akarnak menekülni, mielőtt Vess hazaérne, Arielnek feltétlenül át kell fúrnia bilincseinek zárját.
A lány semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna, amit Chyna mond neki. Mielőtt Chyna végzett, az ajka ismét mozogni kezdett, mintha néma párbeszédet folytatna egy fantommal.  Nem  „beszélt"  folyamatosan,
időről időre elhallgatott, mintha elképzelt barátja válaszát hallgatná.
Ennek ellenére Chyna megmutatta neki, hogy kell a fúrót használni. A lány szeme sem rebbent, amikor a gép hirtelen felsikított.
-Na, akkor most te csináld! - mondta neki Chyna.
Ariel csak áll, karja az oldalán lógott, ujjait ugyanúgy hajtotta be, ahogy a baba szétverése után hagyta.
- Nincs sok időnk, gyermekem. Arielnek azonban semmit nem jelentett az
idő.
Chyna letette a fúrót a munkapadra. Odahúzta a lányt a szerszám elé, és a kezét a gépre tette.
Ariel nem húzta el a kezét, ujjai nem is csúsztak le a gépről, de nem is emelte föl.
Chyna tudta, hogy a lány hallja, megérti a helyzetet, és bizonyos szinten szeretne is segíteni.
- A menekülésünk a te kezedben van, kislány. Meg tudott csinálni!
Elvette a munkapadhoz tartozó széket a külső ajtótól, és leült rá. Kezeit a munkapadra helyezte, csuklóit felfelé fordította, hogy a bilincs zárjai is felfelé nézzenek.
Ariel azonban csak bámulta a falat, sőt, mintha átnézett volna rajta. Közben beszélgetett láthatatlan barátjával, s nem vett tudomást a fúróról. De lehet, hogy számára
nem is fúró volt az, hanem valami egész másféle tárgy - ami vagy reménnyel, vagy félelemmel töltötte el, és pontosan ezt tárgyalta most ki fantom barátjával.
Ha a kezébe vette volna a fúrót és a bilincsre koncentrál, akkor is igen csekélyke volt az esély, hogy sikerül megbirkóznia a feladattal. Annak pedig még kisebb volt az esélye, hogy nem fúr véletlenül lyukat Chyna tenyerébe.
De nem volt e a menekülési kísérlet egész, eddig vezető eseménysora csekély esélyű?
Most azonban képes volt valamire, amire soha korábban, még Laura Templetonnal sem: bízott. Feltétel nélkül bízott. Ha ez a lány megpróbálja és nem sikerül neki, hanem a tenyerébe fúr, akkor sem fogja vádolni a kudarcért. Néha már a próbálkozás is felér egy győzelemmel.
És tudta, hogy Ariel meg akarja próbálni.
Tudta.
Egy percig bíztatta a lányt, hogy kezdje el, de amikor ezzel nem ért célt, csendben várt. De a csendtől eszébe jutottak a bronz szarvasok és az óra a kandallópárkányon, és lelki szemei előtt az óra felvette annak a fiatalembernek az arcát, aki ott lógott a lakóautóban a szekrényben. Az ő összevarrt szájának né-masága lehetett csak mélyebb, mint az a csend, amely a pincében uralkodott.
Nem volt kiszámított dolog, sőt, Chynát magát is meglepte, amikor azon kapta magát, hogy azt magyarázza Arielnek, mi történt a nyolcadik születésnapján: a Key West-i házban a viharban, Jom Woltznál, amikor a palmetto csótánnyal volt összezárva az ágy alatt...
Woltz már alaposan felöntött a garatra a sok Dos Esquis sörtől, de bekapott néhány fehér tablettát is még az első üveg sörével, és ugratta Chynát, hogy nem tudta egy szuszra elfújni a gyertyákat a tortán.
- Ez szerencsétlenséget hoz, te kölyök. Édes Istenem, mit fogunk szenvedni! Ha nem fújod el egyből a gyertyákat, eljönnek érted a gonosz manók. - Éppen ebben a pillanatban villám cikázott át az égen, a hajladozó pálmafák árnya a konyha falára vetült. A ház megremegett a dörgéstől, mintha bomba robbant volna, és kitört a vihar. - Látod? - folytatta Woltz. Ha nem hozod helyre azonnal a dolgot, akkor a gonoszok eljönnek értünk és miszlikekbe vagdalnak és kimennek a húsunkkal cápára halászni. Cápacsali akarsz lenni, te kölyök?
A szöveg halálra rémítette Chynát, de az anyja élvezte. Anne vodkát ivott citromszeletekkel késő délután óta.
Woltz újra meggyújtotta a gyertyákat, és ráparancsolt Chynára, hogy próbálkozzék újból. Amikor egy fújásra csak hét gyertya
aludt el, Woltz megragadta a kezét, megnyalta hüvelyk és mutatóujját, amitől a kislány összeborzadt, és arra kényszerítette, hogy velük oltsa el az égve maradt gyertyát. Bár csak egy pillanatra érezte a bőrén a forróságot, ujja fekete maradt, és ez a folt megrémítette Chynát.
Amikor elsírta magát, Woltz megfogta a karját, és nem engedte felállni a székből, Anne pedig újra meggyújtotta mind a nyolc gyertyát. Harmadszorra Chyna csak hat gyertyát tudott elfújni, mert már remegett. Amikor Woltz megpróbálta ismét az ujjaival eloltani a maradék gyertyákat, kitépte magát a keze közül és kirohant a konyhából. A tengerpartra akart kirohanni, de odakint borzalmasan villámlott, a dörgés pedig olyan volt, mintha ágyúkkal lőtték volna őket a Mexikói-öböl felől. így aztán felszökött a szobájába, bemászott a megereszkedett ágy alá, ahol a csótány már várt rá.
-Woltz, ez a szemét tetűláda, felkutatta utánam a házat - folytatta tovább Chyna -, a nevem kiabálta, rácsapott minden bútorra, vagdosta az ajtókat, közben azzal fenyegetőzött, hogy saját kezűleg aprít föl cápacsalinak. Később persze rájöttem, hogy az egész csak játék volt. Imádott rémisztgetni. Élvezte, hogy elsírom magam, pedig nem tört el nálam túl gyorsan a mécses...
Chyna abbahagyta, képtelen volt tovább folytatni.
Ariel csak bámult, de nem a szemközti falat, hanem a keze alatt heverő fúrót nézte. Más kérdés, hogy talán nem látta a gépet, mert a tekintete még mindig a távolban kalandozott.
Lehet, hogy nem is figyelt, de Chyna úgy érezte, végig kell mondania, mi történt akkor éjjel Key Westen.
Most először beszélt erről valakinek Laurán kívül, mint ahogy bármi másról, ami gyerekkorában érte. A szégyen mindig elnémította, ami persze érthetetlen volt, hisz soha nem a saját tettei miatt került megalázott helyzetbe. Mégis valami olyan mélységes szégyenérzet gyötörte, amit kínzói, köztük saját anyja, soha nem éreztek.
A legszörnyűbb részleteket pedig még egyetlen barátja, Laura Templeton elől is eltitkolta. Sokszor előfordult, hogy már majdnem feltárta előtte a szívét, de az utolsó pillanatban visszakozott, és nem beszélt sem a történtekről, sem a kínzóiról, sem pedig a helyekről - Key Westről, Mendocino megyéről, New Orleansról, San Franciscóról vagy Wyomingról -, ahol éltek. Mindig lírai hangulatba került, ha a tájak szépsége került szóba, a hegyek, a síkság, a mocsarak, de ha az emberek, akkor mindig elvörösödött az arca a szégyentől és a dühtől.
Most is elszorult a torka. Furcsán elnehezedett a szíve, mintha kő nyomta volna a mellét.
Émelygett a szégyentől és a dühtől, de érezte, hogy el kell mondania Arielnek, mi történt vele azon a floridai éjszakán, amikor nem bírta elfújni a gyertyákat. Lehet, hogy ezzel nyitja ki a sötétből kivezető ajtót.
- Édes Istenem, hogy én mennyire gyűlöltem azt a pasast! Bűzlött a sörtől, hónaljszaga volt, amikor becsörtetett a szobámba és ordított. Anne meg közben lent vihogott a nappaliban, aztán ő is megjelent az ajtóban. Azt hitte, hogy nagyon vicces, pedig ez az én születésnapom volt, az én különleges napom... - Chynának biztosan könnyek szöktek volna most a szemébe, ha nem tanulta volna meg egész életében visszatartani őket. - És közben ott rohangált a hátamon a csótány, és belemászott a hajamba is...
A fullasztó Key West-i hőségben úgy cikáztak a villámok az égen, mintha valami álombéli színre akarták volna festeni az éjszakát. Chyna visítani szeretett volna, amikor a trópusi csótány, amely akkora volt, mint az ökle, bemászott hosszú haja alá, de Woltz miatti félelmében csendben maradt. El kellett viselnie, hogy a bogár kimásszon a hajából a vállára, majd végig a karján le a padlóra. Nem merte odébb pöckölni sem, mert félt, hogy megtalálják. De a csótány
visszamászott rá, végigment a lábán, felfedezte a bokáját és a lábfejét, majd bemászott a sortja szárába, csápja a fenekét csiklandozta. Chyna a rémülettől bénultan feküdt, várta, mikor ér véget a kín, imádkozott, hogy csapjon belé a villám, hogy Isten vigye magával erről a gyűlöletes világról.
Anyja nevetve lépett be az ajtón: Jimmy, te lökött, Chyna nincs is itt. Kiment a partra, mint ilyenkor mindig.
Erre Woltz így felelt: Jól van, akkor majd akkor aprítom föl cápakajának, ha visszajön. - Elnevette magát, majd folytatta: Ember, láttad a kiscsaj szeméti Jézusom, totál be volt szarva!
-Ja - felelte akadozó nyelvvel Anne -, elég gyáva egy lány. Most órákig kint bujkál majd. Hogy mikor nő már be a feje lágya...!
Az tuti, hogy nem hasonlít az anyjára -jegyezte meg Woltz. - Te már felnőttnek születtél, nem igaz, bébi?
Idesüss, te seggfej - szólalt meg Anne -, ha velem kötözködtél volna, az fix, hogy én nem menekültem volna el. Úgy tökön rúgtalak volna, hogy át kellett volna kereszteltet-ned magad Nancynek! - Woltz teli torokból nevetett, és Chyna az ágy alól látta, ahogy anyja meztelen lába elindul Woltzé felé, és az asszony kuncogni kezd.
A kövér csótány kimászott Chyna sortjának korca alól a hátára, és elindult a nyaka
felé. A kislány már a gondolattól is irtózott, hogy újból bebújik a hajába. Nem érdekelték a következmények, hátranyúlt, és megragadta a kemény páncéljánál fogva. A lény izgett-mozgott egy darabig, de Chyna összeszorította az öklét.
Aztán oldalra fordította a fejét, és kinézett az ágy alól anyja lábára. Miközben a villámok fényében úszott a szoba, egy ruhadarab pottyant a padlóra, egy puha sárga szoknya, Anne karcsú bokái köré. Az asszony részegen kuncogott, ahogy a bugyija is a padlóra csúszott, majd kilépett belőle.
Chyna összeszorított kezében a bogár kapálózott. Woltz is lerúgta a szandálját, az egyik az ágy szélének repült, és pontosan Chyna arca előtt hullott a padlóra, majd a lány a cipzár suhogását hallotta. Közben a csótány kipréselte a fejét Chyna ujjai közül. Woltz kopott farmerja a ruhakupacra hullott, derékszíjának csatja nagyot koppant.
A férfi és Anne levetette magát a keskeny ágyra, a rugó nagy pendüléssel tiltakozott, a drótkeret elérte Chyna hátát és vállát, és szabályosan a padlóhoz szegezte. Sóhajok, hörgés, nyögés, állati morgás hallatszott -Chyna már korábban is hallott hasonlót, de mindig a szomszéd szobából. Igazából nem tudta, mit jelentenek a hangok, nem is akarta tudni, mert gyanította, hogy a felismerés
újabb veszélyeket rejtene. Bármit is csinált Woltz az anyjával, az egész egyszerre volt ijesztő és mélységesen szomorú, de legalább olyan erő áradt belőle, mint a kint tomboló viharból.
Chyna behunyta a szemét, hogy ne lássa a villámokat és a levetett ruhákat. Szerette volna, ha a szagok is elkerülik, de a por és a doh szaga összekeveredett a savanykás sörszaggal, anyjának szappanjáéval. Közben azt képzelte, hogy a dörgés és a tetőn doboló eső hangja viaszként tömi el a fülét, hogy ne hallhassa a zajokat, amelyeket anyja és Woltz ütött. Olyan vadul megfeszült, mintha csak be akarta volna préselni magát valami mozdulatlan, türelmes állapotba.
Ez azonban korántsem sikerült, mert Woltz olyan erősen rázta az ágyat, hogy Chynának még a lélegzetvételével is alkalmazkodnia kellett a férfi által diktált ritmushoz. Amikor a rugós ágybetét lefelé mozgott, annyira odaszorította a lányt a deszkapadlóhoz, hogy a mellkasa fájt, tüdejének nem lett volna helye merrefelé tágulnia. Csak akkor bírt levegőt venni, amikor a rugó felemelkedett, amikor lenyomódott, akkor viszont kénytelen volt kilélegezni. A dolog hihetetlenül sokáig folytatódott, és mire véget ért, Chyna már reszketett, kiverte a víz, bénult volt a rémülettől, és kétségbeesetten el akarta felejteni, amit hallott,
ugyanakkor meglepte, hogy nem lapult szét, és a szíve sem robbant föl. Kezében még akkor is ott volt, ami a csótányból maradt, mert közben véletlenül szétlapította, az enyhén meleg, ragacsos folyadék ott folydo-gált az ujjai között. Chyna gyomra kis híján felfordult az undortól.
Kis idő elteltével, némi suttogás és nevet-gélés után Anne fölkelt az ágyról, fölkapta a ruháit és lement a fürdőszobába. Amikor be-csukódott az ajtó az asszony mögött, Woltz felkattintotta az éjjeli lámpát, majd áthelyezte a súlyát az ágyon. A következő pillanatban megjelent az arca fejjel lefelé Chyna előtt. A fény hátulról kapta, arca sötétben maradt, csak a szeme csillogott. Chynára mosolygott és megkérdezte: Na, hogy van a kis ünnepelt? - Chyna képtelen volt válaszolni, de moccanni sem, egy pillanatra azt hitte, hogy a szétlapított csótány helyett valami csalinak szánt húscafatot szorongat. Tudta, hogy Woltz feldarabolja, amiért kihallgatta, hogy mit művelt az anyjával, felaprítja, a darabjait beleteszi egy vödörbe és megeteti a cápákkal. Ehelyett a férfi lekászálódott az ágyról, magára húzta a farmerjét, lábát a szandáljába dugta, és kiment a szobából.
Edgler Vess pincéjében, több ezer mérföldre Key Westtől és tizennyolc év elmúltá-
val, Chyna látta, hogy Ariel végre a fúrót nézi és nem átbámul rajta.
-Nem tudom, meddig maradtam az ágy alatt - folytatta. - Lehetett néhány perc, de ugyanúgy egy óra is. Hallottam, hogy lent vannak anyámmal a konyhában és újabb üveg sört nyitnak, beszélgetnek és nevetgélnek. Anyám nevetésében volt valami...valami piszkos kis gúnyos él... nem is tudom... de valami azt súgta, hogy ő is tudta, hogy az ágy alatt vagyok, amikor letolta a szoknyáját Woltznak.
Chyna megbilincselt kezeit nézte a munkapadon.
Úgy érezte, mintha most is a ragacsos csótánybelső szivárogna az ujjai között. Amikor összezúzta azt a rovart, szétzúzta törékeny ártatlanságának utolsó maradékát és minden reményét, hogy anyjának lánya lehet, de évek kellettek ahhoz, hogy ezt végül megértse.
- Nem emlékszem, hogy kerültem ki a házból, talán a bejárati ajtón, és nem kizárt, hogy az ablakon, de arra tértem magamhoz, hogy kint vagyok a parton a viharban. A víz széléhez mentem és megmostam a kezem. Hatalmas hullámok mosták a partot. A víz csak hurrikán idején szokott tarajozódni, ez azonban trópusi vihar volt, a szél szinte egyáltalán nem fújt, csak az eső ömlött. Mégis a megszokottnál hatalmasabbak voltak a hul-
lámok. Arra gondoltam, ki kéne úsznom jó messze a fekete vízben. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez a megoldás, csak úszni, míg ki nem merülök, és utána mehetnék Istenhez.
Ariel keze mintha megfeszült volna a fúrón.
De életemben először féltem a tengertől -mert a hatalmas hullámok hangja olyan volt, mint a szívverés, mert a víz olyan fekete volt, mint a csótány páncélja. Ez a végtelen feke-teség megrémített - ez a folyamatosság -igaz, akkoriban nem használtam volna ezt a szót. így aztán a hátamra feküdtem a fövényen, az eső olyan erősen verte az arcomat, hogy nem tudtam nyitva hagyni a szememet. De még zárt szemhéjamon keresztül is láttam a villámokat, és mivel féltem Istenhez úszni, azt reméltem, Ő jön el értem. De nem jött, én pedig végül elaludtam. Nem sokkal hajnal előtt ébredtem föl, amikor a vihar már elült. Az ég keleten már pirosodott, az óceán mozdulatlan volt és zöld. Amikor visszamentem a házba, Anne és Woltz még aludt a férfi szobájában. A születésnapi tortám még mindig ott volt a konyha asztalon. Senki sem szelte meg, én sem kívántam megkóstolni. Két nappal később... anyám szedte a sátorfáját, és elindultunk a Mississippibeli Tupelóba vagy Santa Fébe, de az sem kizárt, hogy Bostonba. Ezt már nem tudom, csak
arra emlékszem, hogy megkönnyebbültem -és féltem attól, hogy kinél kötünk ki legközelebb. Csak utazás közben voltam boldog, békét csak akkor éreztem. Örökké utazni tudtam volna minden cél nélkül.
Felettük a legcsekélyebb nesz sem hallatszott a Vess házban.
Furcsa, szögletes árnyék mászott át a pince mennyezetén.
Chyna felnézett, és látta, hogy egy pók az az egyik fénycső armatúrán.
Lehet, hogy megbilincselve kell elbánnia a dobermanokkal. Gyorsan telt az idő.
Ariel fölemelte a fúrót.
Chyna kinyitotta a száját, hogy bátorítsa, de attól félt, hogy ezzel esetleg visszataszítja a lányt egy még mélyebb transz állapotba.
Ehelyett fölemelte a földről a védőszemüveget, és szó nélkül Ariel fejére tette. Ariel nem ellenkezett.
Chyna várt.
Ariel homlokán összefutottak a ráncok. A jelenség nem múlt el, kitartóan ott maradtak a ráncok.
A lány kísérletképpen megnyomta a fúró gombját. A motor felvisított. Elengedte a gombot, figyelte ahogy a fúrószár megáll. A védőszemüveg mögött Ariel tekintete lassan a fúró hegyéről a zár felé mozdult. Most már határozottan a tárgyakat figyelte.
Bizakodj!
Chyna behunyta a szemét.
Míg várt, annyira elmélyült a csend, hogy képzeletbeli hangokat hallott, hasonlatosan a fantomfényekhez, amelyeket behunyt szemhéja mögött látott: mintha hallotta volna a kandallón álló óra ketyegését, vagy a dobermanok nyugtalan rohangálását odakint az éjszakában.
Valami a bilincsnek feszült.
Chyna kinyitotta a szemét.
A fúró hegye ott volt a zár nyílásán.
Nem nézett a lányra, inkább újból becsukta a szemét, de most szorosabban, hogy a kipattanó forgácsoktól is védje. A fejét is oldalra fordította.
Ariel ráhelyezte a súlyát a fúróra. Az acél megfeszült Chyna csuklóján.
Hirtelen felvisított a motor. Csikorgott egymáson a két acélfelület, amelyet a forró fém jellegzetes illata követett. A remegés szétáradt Chyna karjában, felerősítette a fájdalmat sajgó izmaiban. Egy csattanás, egy nagy ping - a bal oldali bilincs engedett.
Egész jól elboldogult volna, ha jobbján ott marad a bilincs, talán kár is volt kockáztatni egy sérülést azért a viszonylagos előnyért, amit a bilincstől való teljes megszabadulás jelent. De itt most szó sem volt logikáról, kockázatok és előnyök józan mérlegeléséről, kizárólag hitről.
Halk kattanás hallatszott, amikor a fúró hegye ráfeszült a jobb oldali bilincs zárjára. A fúró felvisított, és a fúró hegye egy kicsit megcsúszott a zár acélján. Aztán egy fémforgács súrolta Chyna arcát, és ez a zár is kattant.
Ariel elengedte a fúró gombját, és leemelte a bilincsről a gépet.
Chyna megkönnyebbült örömmel nevetett fel, lerázta a kezéről a bilincset és csodálkozva szemlélte a kezeit. Mindkét csuklója kisebesedett - néhány helyen vérzett is. De fájdalmat szinte egyáltalán nem érzett, annyira boldog volt, hogy végre teljesen kiszabadult.
Ariel csak állt, két kezében a fúróval, mint aki nem tudja, mit csináljon ezután.
Chyna elvette tőle a gépet és letette a munkapadra.
- Köszönöm, aranyom! Fantasztikusan ügyes voltál. Magad voltál a tökély.
A lány keze élettelenül lógott az oldala mellett, de már nem voltak az ujjai karomként behajtva, hanem lazák voltak, mint az alvó embereké.
Chyna lehúzta a lány fejéről a védőszemüveget, közben egymás szemébe néztek - ez most már valódi szemkontaktus volt! Chyna meglátta azt a lányt, aki a kedves arc mögött lakozik, az igazi lényt a koponya erődítménye mögött, ahová Edgler Vess csak iszonya-
tos erőfeszítések árán tudott volna bejutni, ha be tudott volna jutni egyáltalán.
A következő pillanatban Ariel tekintete ismét elkalandozott saját világa felé.
Chyna rákiáltott: Neeef - mert nem akarta elveszíteni a lányt, akit épp csak megpillantott. Átölelte Arielt és magához szorította:
-  Gyere vissza, kislány! Minden rendben van. Gyere vissza, és beszélj hozzám!
De Ariel nem tért vissza.
-Oké, nem baj. Különben sem jutottunk még ki - szólalt meg Chyna. - De most már csak a kutyák okoznak gondot.
Bár Ariel még mindig saját távoli birodalmában volt, azért hagyta, hogy Chyna kézen fogja, és felvezesse a lépcsőn.
- Elbánunk ezekkel a mocskos kutyákkal, kölyök, ezt hidd el nekem! - mondta Chyna, bár korántsem volt ennyire biztos a dolgában.
Megszabadult a bilincseitől, a láncoktól, nem kellett a hátán cipelnie a nehéz széket, a gyomra tele volt süteménnyel, hólyagja kellemesen kiürült, így már csak a kutyákkal kellett törődnie. Már félúton voltak a mosókonyha felé, amikor hirtelen eszébe jutott valami, amit korábban látott. Akkor furcsállotta, de hirtelen megértette, mi az - és hogy életbevágóan fontos lehet.
- Várj! Várj meg itt! - mondta Arielnek és rátette a lány élettelen kezét a korlátra.
Lerohant a lépcsőn a fém szekrényekhez, és kinyitotta annak az ajtaját, ahol azokat a furcsa matracokat látta, fekete bőrszíjakkal és acélcsatokkal. Kivette és a padlóra terítette őket.
Nem matracok voltak, hanem erősen kibélelt ruhák. Egy kabát, habszivacs béléssel, de úgy tűnt, még a bőrnél is erősebb az anyag. Különösen vastagnak tűnt a kar részeknél. A habszivacs réteg alatt vastag műanyag merevítő volt, mintha páncél lett volna. A műanyag csak a térd résznél volt ízekre tagolva, hogy kellően hajlékony legyen. A nadrág alsó szára, de a fenékrésze is külön ki volt bélelve.
A ruhák mögött Chyna kesztyűket és plexi arcvédős sisakokat is talált. De volt ott egy mellény, KEVLAR felirattal, ami pontosan úgy nézett ki, mint a rendőrségi kommandósok golyóálló mellénye.
Néhány apró tépésnyomot talált a ruhákon - számos helyen ezek már meg voltak varrogatva vastag damillal. Chyna megismerte a nett öltéseket, pontosan ugyanezeket látta az autóstoppos szemén és száján. Néhány helyen a műanyag át volt lyukadva. Fognyomok voltak.
Ezt a védő öltözéket viselte Vess, amikor a dobermanokkal dolgozott.
Úgy tűnt, hogy ez a több rétegű béléssel ellátott ruha még az éhes oroszlánoktól is
megvédte volna viselőjét. Ahhoz képest, hogy mennyire élvezte a kockázatot, Vess túlzott biztonsági intézkedéseket tett gyilkos kutyáinak kiképzésénél.
Vess különleges védőruhái mindent elárultak arról, hogy Chyna milyen kutyákra számíthatott odakint az udvaron...

10.

- Lassan újra éjfél. Kevesebb, mint huszonnégy óra telt el a Napa-völgyi Templeton házban felhangzó első sikolytól.
A nappaliban két lámpa égett. Chynát már nem érdekelte, hogy sötét legyen a házban. Amint kilép az ajtón és szembenéz a kutyákkal, semmi reménye, hogy Vesst meg tudja téveszteni, ha a férfi korábban érne haza.
A kandalló órája fél tizenegyet mutatott.
Ariel az egyik fotelben ült. Átkarolta magát, lassan előre-hátra ringatta magát, mintha a hasa fájt volna, bár hangot nem adott, arca kifejezéstelen maradt.
A Vessre tervezett védőruha nagy volt Chynára, egyszerre érezte magát nevetségesnek benne, és aggódott is, hogy nem gátolja-e veszélyesen a mozgásban az ormót-lan öltözet. A nadrág szárát fel kellett gyűrnie, és jókora biztosító tűkkel megrögzítenie, amelyeket a mosókonyhában a varródobozban talált. De fel kellett hajtania a kabát ujját is, a Kevlar mellény viszont kibélelte, így nem lötyögött túlzottan rajta a felsőrész. A műanyag nyakvédő megvédte a torkának eső kutyák harapásától. Chyna olyan esetlenül érezte magát, mintha sugár-
szennyezés eltakarítására készült volna egy felrobbant atomreaktorban.
Ennek ellenére néhány helyen így is sebezhető volt, különösen boka tájon. Vess kiképző kosztümjéhez tartozott egy acélbetétes bakancs is, de ez túl nagy volt Chyna lábára. Edzőcipője körülbelül annyira védte a kutyaharapás ellen, mintha bársonypapucsot húzott volna. Ahhoz, hogy súlyosabb sérülések nélkül kijusson a lakóautóhoz, gyorsnak és agresszívnak kellett lennie.
Arra gondolt, hogy magához kellene vennie valami husángot. De ebben a védőruhában nem tudott volna elég fürgén mozogni, nem tudta volna távoltartani magától a kutyákat.
Ehelyett Chyna két pumpás spray-el sze-relkezett föl, amelyeket a mosókonyha egyik szekrényében talált. Az egyik egy folttisztító volt, a másik pedig egy szőnyegtisztító. Chyna mindkettőt kiürítette a mosogatóba, kimosta, és arra gondolt, hypóval tölti meg őket, de aztán a tiszta ammónia mellett döntött, amelyből a tisztaságmániás Vess két üveggel is tartott. A két flakon most ott állt a bejárati ajtó mellett.
Ariel továbbra is némán ringatta magát a fotelben, és a szőnyeget bámulta.
Bár nem látszott valószínűnek, hogy a katatón lány felállna és elmenne valahova, Chyna azért odaszólt neki:
- Maradj ott, ahol vagy,, Ariel! Ne mozdulj innen, oké? Mindjárt visszajövök érted.
Ariel nem felelt.
-Szóval nyugi!
A védőruhát kezdte Chyna fájdalmasan nehéznek érezni, hiszen minden izma, minden porcikája sajgott. Érezte, hogy percről percre lassul, mint szellemi, mind fizikai értelemben. Addig kellett cselekednie, míg viszonylag éber volt.
Föltette a plexivédős sisakot. A belsejét kénytelen volt egy kisebb kéztörlővel kibélelni, hogy feszesen simuljon a fején, de a biztonság kedvéért az állszíjat is becsatolta. A plexi öt centivel az álla alá ért, de levegőt biztonságosan kapott - ezt segítette az a hat lyuk is a plexi közepén.
Chyna odalépett előbb az egyik, majd a másik ablakhoz, kinézett a verandára, amelyet a nappaliból kiáramló fény egész jól megvilágított. A dobermanokat nem látta sehol.
A veranda mögött az udvar sötétbe borult, a még távolabbi mező pedig szurokfeketének látszott, mint a hold túlsó oldala. Lehet, hogy a kutyák onnan figyelték a házat, és az ő sziluettjét az ablakban. Bár az sem volt kizárt, hogy a veranda korlátja alatt lapultak ugrásra készen.
Chyna az órára nézett.
Tíz óra harmincnyolc.
Istenem, hogy nekem mennyire nincs kedvem ehhez! - morogta magában.
Furcsa módon eszébe jutott az a gubó, amelyet az anyjával találtak Pennsylvaniában, ahol tizennégy vagy tizenöt évvel azelőtt jártak. A gubó egy nyárfaágon lógott, és mivel a nap hátulról világította meg, Chyna látta benne a lepkét. A metamorfózis már teljes volt, a kibújás előtti pillanatokban a pille kapálózott a lábaival, mintha ki is akarna szabadulni, de rettegne is a külvilágtól. Chyna is ugyanígy érezte magát ebben a vastag ruhában, bár neki semmi kedve nem volt kitörni az éjszakába, inkább mélyebben visszahúzódott volna a gubójába.
Odalépett az ajtóhoz. Fölhúzta a kétes tisztaságú bőrkesztyűt, amely nehéz volt ugyan, de meglepően rugalmas. Nagy volt a kezére, de szigetelő szalaggal a csuklójára tekerte.
A lakóautó kulcsát a kesztyű mutatóujjá-hoz varrta, hogy minél gyorsabban az ajtó zárjába tudja dugni. Nem merte kockáztatni, hogy a zsebéből kelljen elővenni a kulcsot, mert attól félt. hogy a kutyákkal való dulakodás közben elejtheti.
Persze az is előfordulhat, hogy az ajtó nincs is bezárva. De nem akart kockáztatni.
Az ajtó mellől felemelte a két flakont, mindkét kezébe jutott egy. Óvatosan elfordította az ajtó zárját, figyelte, nem hallja-e a
kutyák lábainak dobogását, majd résre nyitotta az ajtót.
A veranda üresnek látszott.
Chyna átlépte a küszöböt, majd gyorsan behúzta maga mögött az ajtót, bár ügyetlennek érezte magát a kezében szorongatott flakonok miatt. Ujjait rátette a flakonok pumpájára. A fegyver attól függően lehetett hatásos, hogy milyen gyorsan rohannak rá a kutyák, és hogy milyen pontosan céloz az ammónia permettel.
A szélcsendes éjszakában a kagylóból készített szélhárfa mozdulatlan volt. A veranda északi végében álló fák levele sem rezdült.
Mintha teljesen hangtalan lett volna az éjszaka. Mivel a füle a sisak alá került, Chyna nem hallhatta az apróbb neszeket.
Az a bizarr érzése volt, hogy az egész világ egy üvegbúra alá zárt makett.
Ha ennyire nincs légmozgás, talán nem jut el a szaga a kutyákig, nem is veszik észre, hogy odakint van.
A veranda déli részén volt a kőlépcső. A lakóautó ott állt az úton, öt-hat méternyire a lépcső aljától.
Háttal a ház falának, Chyna oldalazva indult el arrafelé. Közben azonban állandóan balra is figyelt, meg előre, az előkert felé. Kutyák sehol.
Olyan hűvös volt az éjszaka, hogy a leheletétől bepárásodott a plexi arcvédője. Igaz,
nem tartott sokáig, de úgy tűnt, mintha minden egyes pára „legyező" túlnőne az előzőnél. Chyna attól félt, hogy a saját lehelete fogja megvakítani. Gyorsan és felszínesen lélegzett, de ugyanúgy nem volt képes lelassítani a légzését, mint megfékezni hevesen verő szívét.
Ha az arcvédő alatt fújná ki a levegőt, ez talán csökkenthetné a problémát. Ettől viszont diszkrét fütyülő hangot adott, ennek remegése elárulta, mennyire fél.
Két óvatos araszoló lépés, három, négy. Elcsoszogott a nappali ablaka előtt. Zavarta, hogy a hátába kapja a fényt. Újból látni a sziluettjét.
Le kellett volna oltania a villanyt, de nem akarta Arielt a sötétben egyedül hagyni. Lehet, hogy a lány észre se vette volna, ha sötétben van, mégis úgy érezte, nem lett volna jó, ha sötétben hagyja.
Miután gond nélkül eljutott az ajtótól a veranda végéig, Chyna merészebb lett. Már nem oldalazott, hanem megfordult és elindult lefelé a lépcsőn, amilyen gyorsan csak a védő öltözékben bírt.
Az első doberman olyan feketén és hangtalanul iramodott felé a lakóautó elejétől, amilyen fekete és hangtalan volt az éjszaka. Nem ugatott vagy morgott.
Chyna először szinte észre sem vette. Mivel nem a kidolgozott módszer szerint fújta
ki a levegőt, hirtelen bepárásodott az arcvédője. Mire a pára eloszlott, a kutya már ott volt, a lépcső felé ugrott, füle rálapult a feje tetejére, foga kivillant.
Megnyomta a flakon pumpáját a jobb kezében. Az ammónia három-négy méterre lövellt ki a mozdulatlan levegőbe.
A kutya még nem volt a hatókörében, amikor a permet a veranda padlójára hullott, de gyorsan közeledett.
Chyna ostobán érezte magát, mint egy vizipisztolyos kölyök. Ez nem fog összejönni, gondolta. Kizárt. De be kell válnia, különben kutyatáp lesz belőle.
Újból megnyomta a pumpát, amikor a kutya már a lépcsőre ért, de most sem érte el a permet, csak a következő - amikor már fölért a verandára. Chyna a szemére célzott, de az ammónia az orrát és vicsorított fogát érte.
A hatás azonnali volt. A doberman leesett a lábáról, odahengeredett Chyna lábához, nyüszített- vonyított; le is verte volna a lányt a lábáról, ha az nem ugrik félre.
Az ammónia beborította a kutya nyelvét, szétáradt a tüdejében, képtelen volt levegőt venni. A hátára fordult, miközben a mancsaival vadul kapált az orra felé. Krákogott, hörgött, miközben kétségbeesetten vinnyogott.
Chyna otthagyta, ment tovább.
Meglepetten vette észre, hogy közben fennhangon azt hajtogatja: A francba, a francba, a francba...
Már lent volt a lépcsőn, amikor visszapillantva látta, hogy a nagy kutya már fölállt, körbe-körbe forog, a fejét rázza. Rémült vinnyogásának szüneteiben vadul prüszkölt.
A második kutya szó szerint előrepült a sötétségből, és a lépcső aljában támadt rá Chynára. A lány a szeme sarkából felfigyelt a mozgására, arra fordította a fejét, és meglátta a dobermant a levegőben, amely - édes Istenem! - úgy repült, mint egy ágyúgolyó. Chyna a kutya felé fordult, de nem volt elég gyors, és mire megnyomhatta volna a pumpát, majdnem ledöntötte a kutya a lábáról. Oldalra tántorodott, de sikerült megtartania az egyensúlyát.
A doberman fogai a bal kabátujjába mé-lyedtek. Nem egyszerűen megragadta, ahogy egy rendőrkutya csinálta volna, hanem marcangolni kezdte az anyagot, mintha húst tépne, mintha eleve gyilkolni akarna.
A kutya mindezt fegyelmezetten, hangtalanul csinálta. Aztán torka mélyéről feltört valami kiéhezett hörgés, amelyet Chyna tisztán hallott a sisak ellenére is.
A lány átnyúlt saját teste fölött jobb kezével és közvetlen közelről a kutya vadul villogó, fekete szemébe spriccelte az ammóniát.
A doberman állkapcsa azonnal szétnyílt, mintha valami mechanikus szerkezet volna, lehengeredett Chynáról, dőlt a szájából a nyál, miközben ordította fájdalomtól.
Chynának eszébe jutott, amit az ammóniás üvegen olvasott: Súlyos, de nem maradandó szembántalmakat okoz.
A kutya a fűben fetrengett, visított, mint egy sérült gyerek, ugyanúgy kapkodott a szeme felé, mint ahogy az első az orra felé, csak valamivel hevesebb mozdulatokkal.
A figyelmeztetés szerint, ha az ammónia szembe kerül, akkor azt legalább tizenöt percig kell öblögetni friss vízzel. A dober-manak nem volt vize, hacsak ösztöne nem kergeti egy patakhoz vagy tóhoz, tehát Chynának nem lesz gondja vele legalább negyedórán keresztül, de valószínű, hogy tovább.
A doberman felpattant, üldözőbe vette saját farkát, közben vadul csattogtatta a fogait. Megbotlott és elzuhant újra, feltápászko-dott, majd eloldalgott az éjszakába, félig vakon, iszonyatos fájdalmak közepette.
Hihetetlennek tűnt, de ahogy a szerencsétlen állat vinnyogását hallotta, Chyna szíve elszorult a bűntudattól, miközben a lakóautó felé sietett. Hiszen az állat habozás nélkül széttépte volna, ha teheti, de ez egy agyatlan gyilkológép volt, amelyet erre képeztek ki, a gyilkolást nem a természete diktálta. Bizo-
nyos szempontból ugyanúgy Edgler Vess áldozata volt, mint Chyna vagy Ariel is.
De hány kutya lehet még?
Vess mintha négy kutyáról beszélt volna... Persze lehet, hogy hazudott, hogy megfélemlítse.
Lenyomta a lakóautó utasülés felőli ajtaját. Zárva volt.
Istenem, csak öt másodpercig ne jöjjön újabb kutya - fohászkodott.
Ledobta a földre a flakont a jobb kezéből, hogy ujjai közé vegye a kulcsot. Alig érezte a vastag kesztyűn keresztül.
A keze remegett. A kulcs a lyuk mellé ment, megkoccant a zár hengerének krómozott felületén. Már biztosan elejtette volna, ha nem varrja a kesztyűjéhez.
Amikor újra próbálkozott, hogy a zárba dugja, egy újabb doberman ugrott a hátára, és a tarkójába mart.
Chyna nekizuhant a járműnek. Arcát szerencsére védte a plexi, sisakja azonban nagyot csattant az ajtón.
A kutya fogai belemélyedtek vastagon bélelt gallérjába, de vélhetően a műanyag nyakvédőbe is. Keményen tartotta a nyakát, miközben mancsával is marcangolta, de eredmény nélkül.
A kutya lendülete Chynát előbb a kocsinak taszította, most azonban a súlya hátra rántotta. Kis híján hanyatt esett, de azzal
pontosan tisztában volt, hogy ha a földre kerül, ott a kutya lesz fölényben.
Amikor száznyolcvan fokos szögben meg-pördült, Chyna észrevette, hogy nincs kutya a verandán. Elképesztő... Ez a lény, amelyik most a hátán csimpaszkodik, ugyanaz a dög volna, amelyikkel elsőként elbánt!? Ennyi idő alatt magához tért, folytatja a szolgálatot, mert feltétlenül engedelmeskedik Edgler Vessnek?
A mérleg pozitív serpenyőjében viszont az került, hogy ezek szerint talán tényleg csak két kutya van.
Chynának még ott volt a másik flakon a bal kezében. Megnyomta a pumpát, többször is a háta mögé célzott vele. De a vastagon bélelt kabátujj miatt nem tudta megfelelően behajlítani a kezét, hogy az állat szemébe célozhasson.
Háttal nekivetette magát a lakóautó falának, ahogyan a székkel csinálta a házban. A kutya fájdalmasan felvonyított, a hang egyszerre rémítette el Chynát és töltötte el örömujjongással, majd a földre zuhant.
Chyna elhátrált az állattól, mert hirtelen élesen tudatosult benne, mennyire védtelen a bokája.
De a doberman a jelek szerint feladta. Eloldalazott a lánytól, farkát a lába közé kapta, miközben a szeme sarkából ijedten méregettte legyőzőjét, remegett és sípolva vette a
levegőt, mintha megsérült volna a tüdeje. Jobb hátsó lábát erősen húzta.
Chyna a biztonság kedvéért utánaspriccelt, de a permet nem érte el az állatot, hanem a fűre hullott.
Két kutya kiiktatva.
Gyorsan, gyorsan!
Chyna újból a kocsi ajtaja felé fordult - és felkiáltott, amikor a harmadik kutya, amelynek nagyobb lehetett a súlya, mint az övé, a torkának ugrott, átharapta a kabátot, és Chyna hátra tántorodott.
És el is esett. A francba! Még földet sem ért, amikor az állat már rajta volt, vadul rágta a kabát gallérját.
Amikor Chyna a földre zuhant, a vastag bélés ellenére is elakadt a lélegzete, a flakon pedig kirepült a bal kezéből. Chyna utána kapott, de nem érte el.
A kutya feltépte a gallér bélését, rázta a fejét, és ettől nyálának habos cseppjei belepték a plexi arcvédőt. Aztán újból megragadta Chyna nyakát, még erősebb fogást talált, fogai a húst, a vért keresték.
Chyna az öklével püfölte az állat keskeny fejét, a fülét akarta elérni, mert úgy érezte, az egy érzékeny pont lehet. Szállj, le, a rohadt anyád, szállj le rólam!
A doberman a jobb keze után kapott, de elvétette, fogai hangosan összecsattantak, megismételte a dolgot, és ekkor sikerrel járt.
A fogak nem azonnal hatoltak át a vastagon bélelt kesztyűn, de olyan vadul rázta a lány kezét, mint ahogy a kutyák a patkányt szokták. Bár Chyna bőre nem sérült meg, de a harapás olyan fájdalmas volt, hogy a lány felvisított.
A kutya egy szempillantás alatt eleresztette a kezét, és azonnal a torkának esett újra.
 Fogait ezúttal mélyen a Kevlar mellénybe eresztette.
Chyna a fájdalomtól ordítva a fűben heverő ammóniás flakon után nyújtotta jobb kezét, de az jó fél méterrel távolabb volt, mint ameddig elért.
Amikor a fejét is a palack felé fordította, önkéntelenül is feljebb emelte a plexi arcvédőt, így a doberman jobban hozzáférhetett a torkához. Orrával felnyomta a maszkot és a golyóálló mellény fölött, a kemény műanyag nyakvédőt is elérte, amely Chyna utolsó védelmi vonalát képezte. A kutya akkorát rántott a fején, hogy Chyna feje fölemelkedett a földről, mire a fájdalom a nyakába hasított.
Megpróbálta lerúgni magáról az állatot, de az nehéz volt, makacsul tartotta magát, és mancsaival vadul kaparta a kabátját.
Miközben az állat a védőgallért marcangolta, Chyna érezte az állán forró leheletét. Ha a kutya jobb szögben a plexi alá fér, belemarhat Chyna állába. A lány érezte, hogy hamarosan így is történik.
Megfeszítette minden erejét, hogy odébb vesse magát, néhány centivel közelebb a flakonhoz. Újból dobott magán, és a palack már csak tíz centire volt a kezétől.
Közben észrevette, hogy a másik doberman is bicegve elindul feléjük, hogy csatlakozzék a marcangoláshoz. Ezek szerint mégsem sérült meg a tüdeje, amikor nekipasszí-rozta a lakóautó falának.
Most már ketten voltak. Úgy végképp nem bír el velük, ha mindketten fölébe kerekednek.
Újra meglódította magát, mire a doberman oldalra zuhant. Forró nyelve már elérte Chyna állát, mintha csak meg akarta volna ízlelni. Valami szörnyű, vérszomjas hang tört föl az állat torkából.
Mintha észrevette volna Chyna legsebezhetőbb pontját, a sánta kutya lassan elindult a lány jobb lába felé. Chyna belerúgott, mire az állat elhátrált, de a következő pillanatban újra támadott. Amikor Chyna újból felé rúgott, a doberman edzőcipőjének sarkába harapott.
Kapkodó légzése miatt Chyna arcvédője bepárásodott. De lehet, hogy a doberman li-hegése is besegített a dologba. A lány gyakorlatilag vakon tapogatózott.
Mindkét lábbal a sánta kutya felé rúgott, Rúgott, és oldalra vetődött.
A másik kutya orra már bent volt a plexi alatt, Chyna érezte savanyú leheletét. A fogak néhány centire álla húsától csattantak össze.
Chyna keze elérte a flakont, ujjai köré fonódtak.
Bár az állat fogai nem hatoltak át a kesztyűn, keze még így is lüktetett, a fájdalom olyan éles volt, hogy Chyna attól félt, nem lesz képes a palackot megtartani. Amikor pedig végül lenyomta a pumpát, meggondolatlanságában dagadt mutatóujját használta, és a fájdalomtól majdnem az eszét vesztette. Áttette a pumpára a középső ujját, és megint megnyomta a gombot.
Hiába rugdalt, a sánta kutya továbbra is makacsul fogta a sarkát.
Chyna újabb permetfelhőt lövellt a lába felé, majd megint egyet, mire az a kutya hirtelen eleresztette. Most egyszerre ordítottak a kutyával, mindketten megvakultak, remegtek, osztoztak a közös szenvedésben.
Fogak csattantak. A másik kutya fogai a plexi védő alatt.
A lány odanyomta a palackot a fenevad pofájába és nyomta, csak nyomta a pumpát, a kutya pedig legördült róla és csak vonyí-tott.
Néhány csepp ammónia bejutott a plexi alá, amitől Chyna alig kapott levegőt.
Könnyező szemmel kapkodta a levegőt, a földre dobta a palackot és négykézláb elindult arrafelé, amerre a lakóautót gyanította. Nekiütközött az oldalának, majd felállt. Megmart lábát forrónak érezte, talán mert vérrel telt meg a cipője, de azért a lábára tudott nehezedni.
Eddig három kutyával végzett.
Akkor viszont biztosan van negyedik is, gondolta.
És a negyedik is támadni fog.
Az ammónia közben lassan elpárolgott a kabátjából, de nem elég gyorsan. Szerette volna levenni a sisakot, hogy végre akadálytalanul levegőt vehessen. De addig nem kockáztatott, míg be nem jut a kocsiba.
Chyna félig vakon tapogatózott el a lakóajtó ajtajáig. Meglepte, milyen jól tudja használni sérült lábát.
A kulcs még most is ott volt a kesztyűjére varrva. Ujjai közé vette.
A távolban egy kutya vonyított, vélhetően az első, amelyiknek a szemébe talált. A közelben egy másik is vinnyogott. A harmadik pedig prüszkölt az ammóniától.
De hol lehet a negyedik?
Chyna teljesen véletlenül megtalálta a zárat, és a kulccsal harmadikra bele is talált. Kinyitotta az ajtót, és felhúzta magát a vezetőülésre.
Épp becsukta az ajtót, amikor valami nekifeszült kívülről. A negyedik dög.
Chyna levette a sisakot és a kesztyűt. Letépte magáról a bélelt kabátot is.
A negyedik doberman vicsorogva ugrált fel az ablakhoz. Karmai néha megkoccantak az üvegen, majd visszahuppanva a földre, onnét vicsorgott fel a lányra.
 A keskeny folyosóról beszűrődő fényben még mindig ott hevert Laura Templeton teteme az ágyon, megláncolva, lepedőbe csavarva.
Chyna szíve és torka elszorult. Azt mondogatta magának, hogy az a hulla az ágyon nem az igazi Laura. Laura lényege már nem nincs itt, az csak egy porhüvely. Laura lelke már hazatért egy boldogabb hazába, nincs értelme könnyeket ontani érte.
A szekrény ajtaja zárva volt. Chyna tudta, hogy a fiú még most is ott van benne.
Az alatt a tizennégy óra alatt, amit a hálófülkében töltött, a levegője az áporodottság mellé, a bomlás enyhe szagát is lassan árasztani kezdte. Chyna ennél rosszabbra számított. Ennek ellenére a száján keresztül lélegzett, hogy ezt a kevés szagot se érezze.
Felgyújtotta az olvasólámpát, és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. Ott volt benne mindaz, amit az előző éjjel talált, de most fi-
noman össze-összekoccantak a jármű padlója felől kiinduló remegésben.
Chyna ideges volt, hogy járatnia kellett a motort, mert a hang elfedheti a másik kocsi hangját, ha Vess hamarabb találna hazajönni. De szüksége volt a fényre, és nem merte kockáztatni, hogy lemerüljön az akkumulátor.
A fiókból kivette a gézt, a ragtapaszt és az ollót.
Leült a vezetőfülke mögötti társalgóban és lehúzta a cipőjét a jobb lábáról. Zokniján átütött a vér, ezt is lehámozta magáról.
Rüsztje két helyen vérzett, és Chyna azt is látta, hogy ebbe nem fog belehalni.
Gézlapot rakott a sebekre, majd leragasztotta tapasszal is. így leszorítva a vérzés is hamarabb eláll, a kötés pedig megvédi a sebeket, nem dörzsölődnek a cipő nyelvéhez, és talán nem gyulladnak be.
Szerette volna, ha be is jódozhatta volna a sebeket, de fertőtlenítőszereket nem talált. Különben is csak órákkal később jelentkezik a fertőzés, addigra pedig már biztonságban kell lenniük. Vagy addigra már halottak lesznek.
A veszettségnek minimális volt az esélye. Edgler Vess biztosan kínosan ügyelt az állatok egészségére. Egészen biztosan megkaptak minden védőoltást.
Zoknija hideg volt és nyirkos a vértől, meg sem próbálta visszavenni. Bekötözött lábát becsúsztatta a cipőbe, de a fűzőt csak lazán kötötte meg.
Az egyik konyhaszekrényben talált egy összehajtható létrát, amelyet a szűk folyosó végéhez vitt, és szétnyitotta a kilencvenszer hatvan centis tetőablak alatt.
A létrára felmászva látta, hogy a tetőablak nem nyitható, oda van a tetőhöz csavarozva. Szerencsére azonban a védőruhák megtalálásakor magához vette a szerszámos övet is, amely most ott hevert a konyha asztalon.
A legegyszerűbbnek az látszott, ha kalapáccsal veri ki az ablakot. Szerencsére nem plexiből készült, hanem egyszerű műanyag lap volt, amelyet megviselt a nap és az időjárás, így gyorsan elrepedt. Chyna kiverte a keretből előbb szélében, majd hosszában a lapot.
Közben többször is szusszanásnyi pihenőt tartott, és a másik kezébe vette a kalapácsot. Amikor végzett, Chyna felnézett az égre, ahol épp akkor bukkant elő a hold a felhők mögül. Felfelé fordított arca fürdött a hideg fényben, és a végtelen égen fehér tűzként izzottak a csillagok.

Chyna lefarolt az útról a ház elé, és párhuzamosan a verandával megállt. Óvatosan gu-
rult, nem akarta hogy a kerék feltépje a sűrű füvet, mert nem tudta, mennyire sáros az altalaj, bár az eső már fél napja elállt. Nem akarta kockáztatni, hogy megfeneklenek a sárban.
Amikor a megfelelő helyre ért, behúzta a kéziféket, de a motort járva hagyta.
A keskeny folyosón közben felborult a létra. Chyna fölállította, majd fölmászott rá, hogy feje kiért a nyíláson.
Arra gondolt, bárcsak a létrának lett volna egy harmadik foka is, mert így fel kellett hú-zódzkodnia. Az ereje már-már cserben hagyta, amikor eszébe jutott Ariel, aki ott ült a nappaliban a fotelban, némán ringatja magát, ajkai szétnyílnak, mintha hangtalan sikoly szakadna ki belőle. Ez a kép erőt adott Chynának, ennek révén felfedezte, hogy vannak még tartalékai. Felhúzódzkodott, lábaival rugdalózva végül ki tudott könyökölni a nyílásba, végül egész testét sikerült kivonszolnia a tetőre.
Közben szvettere időnként beleakadt a műanyag lap maradványaiba, de ez már nem akadályozta komolyabban. Viszont érezte, hogy közben a hasát felsértette, így a hátára fordult és megnézte. Két-három helyen látott vért a pólóján támadt lyukak körül, de egyik sem fájt különösebben.
A sötétben a távolból hallotta a két sérült kutyát. Panaszos kiáltásukat olyan ijesztő-
nek, magányosnak és nyomorúságosnak érezte, hogy alig bírta elviselni.
Elmászott a tető pereméig, és lenézett az udvarra.
Az ép kutya ott lépkedett a kocsi előtt, azonnal észrevette. Fölnézett rá és a fogát vicsorgatta. Láthatóan nem hatott rá bajtársainak szenvedése.
Chyna eljött a tető szélétől és felállt. A fémfelület kissé csúszott, hálásan gondolt edzőcipőjének gumitalpára. Ha most megcsúszna és lezuhanna, védőfelszerelés és fegyver híján a kutya tíz másodperc alatt végezne vele.
A lakóautó teteje igen közel volt a veranda tetejéhez. A jármű és a verandatető között nem volt harminc centiméter sem a távolság.
Chyna átlépett a lejtős verandatetőre. A kátránypapír már nem volt olyan veszélyes, mint a síkos autótető.
Könnyedén feljutott a ház faláig. Az eső után tisztán áradt a kátrány szaga a levegőben. Vess emeleti hálószobájának ablaka nyitva volt, Chyna hagyta nyitva, mielőtt kijött volna a házból. Nyögve húzta föl magát a párkányra, majd a következő pillanatban behuppant a hálószobába, ahol égett a villany.
Az emeleti folyosón a szemközti nyitott ajtóra pillantott, ahol Vess dolgozószobája sö-
tétlett. Chyna érezte, hogy van ott valami fontos, amit nem vett észre, valami létfontosságú, amit meg kellett volna tudnia Edgler Vessről.
De már nem volt ideje az újabb detek-tívesdire. Lesietett a lépcsőn a nappaliba.
Ariel ott kuporgott a fotelben, ahogy hagyta, Még mindig ringatta magát, üres tekintete a semmibe révedt.
A kandallópárkány órája szerint négy perccel múlt tizenegy.
-Maradj itt, kislány - mondta Chyna Arielnek. - Egy perc, és itt vagyok.
Kiment a konyhán át a mosókonyhába, ahol talált egy partvist, aminek elég hosszú nyele volt.
Visszament vele a nappaliba, ahol meghallotta az ismerős és ijesztő hangot. Krrrcs-krrrcs. A közelebbi ablakra pillantott és látta, hogy az ép doberman kaparja az üveget. Hosszú fülét hegyezte, de amint Chyna farkasszemet nézett vele, a fülek a koponyájára lapultak. A kutyából kitört az a vérre szomjazó hang, amelytől Chyna tarkóján a hideg futkosott.
Krrrcs-krrrcs-krrrcs.
Amikor Chyna elindult Ariel felé, tekintete a másik ablakra tévedt. Ott is egy doberman állt, mellső lábait a párkányon nyugtatva.
Ez lehetett az, amelyikkel először találkozott, amikor kiment a házból, és amelyiknek
az orrába fröcskölte az ammóniát. Gyorsan magához tért, és a lábába harapott, amikor a harmadik állat a földre teperte.
Chyna biztos volt benne, hogy a második kutyát megvakította, amelyik ágyúgolyóként röpült felé a sötétből. És a harmadikat is. Egészen eddig abban a hitben élt, hogy ezt az állatot is sikerült kivonnia a forgalomból.
De tévedett.
Igaz, akkor ő maga is vak volt a plexi arcvédő alá került ammóniától, ez a kutya meg a lábát marcangolta. Chyna csak annyit észlelt, hogy az állat felvonyít és elrohan, amikor felé spriccelt.
Az ammónia másodszor is az állat orrát érhette, mint amikor először találkoztak.
Mázlista mocsok! - morogta Chyna.
Ez a doberman nem kaparta az ablakot, csak nézte Chynát fürkésző szemekkel. Hegyezte a fülét, mint aki nem akar lemaradni semmiről.
De lehet, hogy ez nem is ugyanaz a kutya volt. Talán öt van belőlük. Vagy hat.
A másik ablakból azonban továbbra is az állhatatos krrcs-krrrcs hallatszott.
Chyna leguggolt Ariel széke elé és így szólt:
- Indulunk, Ariel.
A lány csak ringatta magát.
Chyna megfogta az egyik kezét. Most azonban nem kellett szétfeszítenie a már-
ványszerű ujjakat, a lány magától fölállt a székből.
Chyna a másik kezében a seprűt fogta, így vágtak át a nappalin a két ablak előtt. Lassan mentek, Chyna nem nézett a kutyák felé, mert attól félt, ha siet, vagy ha a szemükbe néz, nekiugranak az üvegnek és betörik.
Elindultak Ariellel a lépcsőn fölfelé.
A kutyák ugatni kezdtek a hátuk mögött.
Chynának nem tetszett a dolog. Egyáltalán nem. Hiszen eddig egyik kutyát sem hallotta ugatni. Vérfagyasztóan fegyelmezetten viselkedtek - most azonban talán épp ezért még szörnyűbbnek érezte az ugatást, mint a némaságukat.
Míg húzta maga után Arielt a lépcsőn, Chyna úgy érezte, mintha száz éves volna, gyenge és elesett. Szeretett volna leülni, hogy pihentesse egy kicsit a lábait, és hogy lélegzethez jusson. De menniük kellett tovább. Arielnek éreznie kellett az állandó feszülést a karjában. Minden egyes lépcsőfok magasabbnak tűnt, mint az előző, mintha Chyna volna a mesebeli Alice, aki követi a fehér nyulat, gyomra pedig tele az egzotikus gombával, és mennek le az elvarázsolt lépcsőn csodaország felé.
Amikor a lépcsőfordulóból tovább indultak, az üveg csörömpölve betört a nappaliban. Chyna egy szempillantás alatt ismét fia-
tal lett, úgy rohant felfelé a lépcsőn, mint egy gazella.
Siess! - sürgette Arielt.
A lányka is fokozta a tempót, de még mindig nagyon petyhüdtnek tűnt.
Chyna felugrott a lépcső tetejére, és rákiáltott a lányra:
- Siess már!
Vad ugatás hangzott fel a lépcső aljában.
Chyna kiért a folyosóra, keze szorosan fogta Arielét. A felrohanó kutyák mancsának dübögését hangosabbnak érezte, mint saját szívverését.
Beugrottak a baloldali ajtón Vess hálószobájába, Chyna bevágta az ajtót. Kulcsra nem lehetett zárni, így csak az ajtógombban bízhattak.
Ezek kutyák, az Isten szerelmére, vérszomjas állatok, de akkor is csak kutyák, nem tudják elfordítani az ajtógombot.
Az egyik kutya nekiugrott az ajtónak, amely megreccsent ugyan, de elég erősnek látszott.
Chyna a nyitott ablakhoz vezette Arielt, a partvist pedig a falhoz támasztotta.
A kutyák ugatva kaparták az ajtót.
Chyna két keze közé fogta a lány arcát, és reménykedve nézett a kék szemekbe, amelyek azonban üresen meredtek rá. - Édesem, most megint szükségem lesz a segítségedre, mint az előbb, amikor lefúrtad a bilincseket
a kezemről. De most sokkal rosszabb, mert már nincs időnk, Ariel. És olyan közel van már a szabadulás. Olyan közel.
Bár szemeik közt alig tíz centi volt a távolság, Ariel még mindig nem Chynára nézett.
- Figyelj rám, kislány, akárhol is rejtőzöl, figyelj jól és tedd, amit mondok. Ki kell mennünk a verandatetőre. Nem meredek, meg tudod csinálni, de óvatosnak kell lenned. Szeretném, ha kimennél előre, aztán elmennél két lépést bal felé. A jobb oldalon ott a tető vége, ha nem vigyázol, leesel. Szóval menj két lépést balra és ott várj meg. Jövök én is utánad, és leviszlek onnan.
Chyna elengedte a lány arcát, és vadul magához szorította Arielt, mintha a testvére lett volna.
- Vigyázok rád, drágám. Én vagyok az őrangyalod. Vess soha többé nem érhet hozzád. Elviszlek erről az iszonyatos helyről, de azt kell tenned, amit mondok. És légy nagyon óvatos!
Elengedte a lányt, újból a szemébe nézett.
Ariel most sem volt ebben a világban. A szemében nyoma sem volt felismerésnek, mint akkor a pincében, amikor használni kezdte a fúrót.
Az ugatás megszűnt.
A szoba végéből új, sokkal rémisztőbb hang hallatszott fel. Nem az ajtó recsegett, ez fémes hang volt, sokkal keményebb.
Az ajtógomb ide-oda mozgott. Az egyik kutya nyilván a mancsával kísérletezett.
Az ajtó nem volt pontosan illesztve. Chyna látta, hogy az ajtó peremétől legalább egy centire van az ajtófélfa. A résben látta a fémesen csillogó zárnyelvet. Ha a nyelv nincs elég mélyen, akkor a kutya merő véletlen-ségből ki tudja nyitni az ajtót.
-Várj! - szólt oda Arielnek.
Átvágott a szobán, és megpróbálta odatolni az ajtó elé a komódot.
A kutyák megérezhették a szagát, mert azonnal ugatni kezdtek. A fekete ajtógomb pedig az eddiginél is hevesebben recsegett.
A komód nehéz volt, de a szobában nem volt egy támlás szék, amelyet az ajtógomb alá feszíthetett volna, és az éjjeliszekrény sem tűnt olyan testesnek, hogy meg tudta volna akadályozni, hogy a kutyák benyomják az ajtót.
Chynának végül sikerült az ajtó közepéig eltolnia a nehéz komódot. Ez elegendőnek tűnt.
A dobermanok szabályosan őrjöngtek odakint, vadabbul ugattak, mint eddig, mintha csak megérezték volna, hogy Chyna kibabrált velük.
Amikor Chyna újból Ariel felé fordult, a lányt nem látta sehol.
- Nem!
Rémülten az ablakhoz rohant, és kinézett.
Ariel szőke haja ragyogott az ezüstös holdfényben, pontosan ott várt, ahol Chyna kérte: két lépéssel balra az ablak mellett. Hátát a boronafalnak feszítette, az eget bámulta, bár talán most is valami mást, sokkal távolibb dolgot látott maga előtt.
Chyna kirakta a partvist a tetőre, majd kimászott az ablakon.
Odakint a megvakított kutyák abbahagyták a vonyítást.
Chyna elért a lányhoz. Ariel keze nem volt merev, ujjai nem feszültek meg karomszerűen, mint korábban. A lány keze hideg volt ugyan, de legalább nem feszült meg.
- Ügyes vagy, kislány, nagyon ügyes. Pontosan azt tetted, amit mondtam. De mindig várj meg, oké? Maradj mindig velem!
Szabad kezébe fogta a partvist és Arielt kivezette a tető szélére. Az alig harminc centis rés a két tető között nem volt széles, de veszélyes lehetett egy katatón lány számára, mint amilyen Ariel.
Ariel most is az eget nézte. Ahogy a holdfény megcsillant a szemében, úgy nézett ki, mint egy halott.
Chyna megborzongott, mert a dolgot rossz jelnek tartotta, elengedte a lány kezét, majd finoman megpróbálta lehajtania Ariel fejét, hogy nézze inkább a nyílást a verandatető és a lakóautó között.
- Lépjünk át egyszerre, Ariel. Egyszerre, érted? Add a kezed! De óvatosan! Nem széles, még ugranod sem kell, de ha mellé lépsz, leesel és a kutyák végeznek veled! De ha nem is esel le, akkor is megsérülhetsz, ha fennakadsz.
Chyna átlépett a kocsi tetejére. Ariel nem követte.
Chyna feléje fordult, de a kezét még most is fogta.
- Gyere, kislány, menjünk, húzzunk el innen! Feladjuk ezt a gonosztevőt a rendőröknek, hogy soha ne bánthasson többé senkit!
Ariel egy darabig habozott, majd átlépett a lakóautóra - és azonnal megcsúszott a vizes fémen. Chyna eldobta a seprűt, és elkapta a lányt.
-Mindjárt megvagyunk.
Fölemelte a partvist, elvezette Arielt a tetőablakhoz és megkérte, térdeljen le.
Ő pedig lehasalt, benyúlt az ablakon a seprűvel, és felborította a létrát. Ha erre kellett volna leugraniuk, egyikük biztosan eltöri a lábát.
Annyira közel volt már a szabadság! Kár lett volna kockáztatniuk.
Chyna felállt, és lehajította a partvist az udvarra. Majd egyik kezét Ariel vállára tette, és így szólt:
- Most gyere ide, és lógasd be a lábad az ablakon. Gyere, drágám! Ülj a szélére, vi-
gyázz az éles műanyag szilánkokra! Úgy van, lógasd be a lábad. Rendben, akkor most ugorj le és menj előre! Érted? Menj előre a volánhoz, drágám, nehogy a nyakadba ugorjak.
Chyna finoman taszított egyet a lányon, akinek csak ez kellett. Ariel beugrott a lakóautóba, talpra esett, de elbotlott a kalapácsban, amelyet Chyna még a tetőablak kiveré-se után dobott a földre. Meg kellett kapaszkodnia a folyosó falában.
-Menj előre! - sürgette Chyna.
A háta mögött hatalmas csörömpöléssel betört egy ablak. A dolgozószoba két ablaka közül az egyik. Vess irodájának ajtaja nem volt bezárva, a kutyák tehát ott próbálkoztak, miután nem jutottak be a hálószoba ajtaján.
Chyna megfordult és látta, hogy egy do-berman egyenesen felé indul a tetőn, majd olyan erővel rugaszkodik el, hogy ha rázuhanna, magával sodorná a kocsi tetejéről az udvarra.
A lány félrerándult, de a kutya sokkal gyorsabb volt nála, korrigálta röppályáját, mire a lakóautó tetejére érkezett. Azonban körmei megcsúsztak a vizes felületen, Chyna a rémülettől dermedten látta, hogy elszánká-zik mellette és lezuhan az udvarra.
A kutya velőtrázóan felvonyított, amikor a talajra zuhant, aztán megpróbált talpra állni.
De valami baja lett a hátsó lábának, mert nem sikerült. Minden bizonnyal eltörte a medencecsontját. De fájdalma ellenére is olyan düh fűtötte, hogy még mindig Chynára figyelt, és nem magára. Ülve ugatott fel rá, hátsó lábai természetellenes szögben kiteke-redve hevertek mellette a földön.
A másik doberman azonban hangtalanul mászott ki a betört ablakon a veranda tetejére. Ez volt az, amelyik kétszer is kapott az ammóniából az orrára, mert még most is rá-zogatta a fejét, mintha még most is marná az orrát a csípős anyag. Ez az állat már megtanulta tisztelni Chynát, és nem támadt rá olyan hebehurgyán, mint a többi kutya tette.
Előbb vagy utóbb úgyis rá fog jönni, hogy nem volt már flakon Chynánál, de más fegyver sem. Ez majd visszahozza a bátorságát.
Mit tegyen vele?
Chyna arra gondolt, bárcsak ne dobta volna le a partvist az udvarra. Ezzel félre lökhette volna a dobermant, amikor az nekitámad. Talán komolyabb sérülést is tudott volna okozni neki. De a seprűvel már nem számolhatott.
Gondolkozz! Gondolkozz! - biztatta magát.
Ahelyett, hogy felé indult volna a tetőn, a kutya a fal mellett osont, fejét lesunyta, ellenfelét csak távolról méregette. Amikor elért Vess hálószobájának ablakához, lassan
megfordult, és hol a tetőt borító üvegcserepeket szemlélte, hol pedig Chynát.
Chyna azon törte a fejét, mit használhatna fegyver gyanánt. Amit talán Ariel föl tudna nyújtani neki.
Halkan leszólt neki:
-Ariel!
A kutya megtorpant a hangra.
-Ariel!
De a lány nem felelt. Reménytelen. Arielt képtelenség ilyen gyorsan tettre késztetni.
Ha ez a doberman támad, Chyna nem reménykedhet a szerencsében. Hogy ez is leszánkázik a tetőről. Ha pedig ráugrik, akkor puszta kézzel kell felvennie vele a harcot.
A kutya megállt. Fölemelte fekete fejét és fülét hegyezve, zihálva farkasszemet nézett ellenfelével.
Chyna agya hevesen pörgött. Még életében nem gondolkozott ilyen gyorsan és világosan.
Bár nem nagyon merte levenni a tekintetét a kutyáról, le kellett néznie a tetőablakon.
Ariel nem volt lent a folyosón. Előrement, ahogy Chyna mondta neki. Okos kislány.
A kutya már nem zihált. Mereven állt, ugrásra készen. Chyna látta, hogy a füle megremeg, majd lassan a koponyájához lapul.
- A francba! - szólalt meg Chyna, és beugrott a tetőablakon a lakóautóba. A fájdalom szétáradt sérült lábfejében.
A létra, amelyet a seprűnyéllel félre lökött, ott állt a hálófülke zárt ajtaja előtt. Chyna megragadta és a nyílás alá húzta.
Tappancsok döngtek a fémtetőn.
Chyna felkapta a padlóról a kalapácsot, nyelét farmerének korcába dugta. Vörös szvetterén át is érezte, milyen hideg az acél.
A kutya megjelent fölötte a nyílásban: ragadozó sziluett a holdfényben.
Chyna megfogta a kis létrát. Maga elé tartotta, így hátrált lassan a fürdőszoba ajtaja felé. Most jött csak rá, mennyire keskeny is a folyosó.
- Gyere, te nyomorult! - vetette oda a behajoló kutyának, és dühösen konstatálta, mennyire remeg a hangja. - Gyere csak!
Az állat habozott.
Chyna nem mert hátat fordítani neki. Ha csak a fejét elfordítja, a doberman ráveti magát.
Felemelte a hangját, ráordított a kutyára: - Gyere már! Mire vársz? Csak nem félsz, te szaros?!
A kutya morogni kezdett.
- Gyere csak, gyere! Majd meglátod, mit kapsz!
A doberman vicsorogva elrugaszkodott. Amint a folyosó padlóján landolt, el is pat-
tant róla, és habozás nélkül Chyna felé ugrott.
Chyna nem védekező pózt vett föl. Ez a halált jelenthette volna. Egyetlen esélye volt. Ez is nagyon vékonyka. Az agresszív támadás. Azonnal nekirontani a kutyának és a létrával felé szúr, mintha a lába négy kard volna.
A kutya energiája kis híján a padlóra döntötte, de amikor az állat lerepült róla, fájdalmában felvakkantott - mert Chyna a létrával vagy a szemén, vagy az orrán találta el. Szé-delegve hátrált a folyosó vége felé.
Chyna azonnal rávetette magát, kegyetlenül döfködte a létra lábával, nehogy a kutya vissza tudja szerezni az egyensúlyát, vagy nekitámadhasson a bokájának. A kutya a sérülései ellenére fürge volt, és milyen erős volt, úristen! Chyna karizmai égtek, a szíve olyan hevesen vert, hogy látása elhomályosult, de egyetlen másodpercnyi pihenést nem engedélyezett magának. A létra lábaival sikerült beszorítania a kutyát a folyosó végébe. A doberman vicsorogva többször is a létra felé kapott, de közben rémülten kaparta a padlót, az ajtót, hogy kimeneküljön a csapdából. Chyna azonban csak saját testsúlyára és erejére támaszkodhatott. Egész testével a létrának feszült, hogy fél kezét felszabadítsa, és kivegye a kalapácsot a derekából. A kutya úgy tekergett a padlón, mint egy angolna, va-
dul erőlködött, hogy fogaival elérje a lányt, fekete szeme vérben forgott és kidülledt, olyan dühös volt. Chyna meglengette a kalapácsot. Miután csontot ért vele, a kutya felordított. Chyna már újból lendített, a második ütés a koponyán landolt, a kutya abbahagyta a vonyítást és összerogyott.
Chyna hátralépett. A létra egy dörrenéssel eldőlt.
A kutya még lélegzett. Borzalmas hangok törtek föl a torkából. Aztán megpróbált talpra állni.
Chyna harmadszor is lesújtott a kalapáccsal. A kutya kiszenvedett.
A lány szaggatottan kapkodta a levegőt, egész teste verejtékben úszott, a padlóra ejtette a kalapácsot, és botladozva a fürdőszoba felé indult. A vécécsésze fölé hajolva hányt, kiadta magából Vess összes süteményét.
Egyáltalán nem volt diadalmas hangulatban.
Egész életében nem ölt meg nagyobb lényt annál a palmetto csótánynál - mostanáig. Az önvédelem igazolta ugyan a gyilkolást, de ettől még nem volt a dolog elviselhetőbb.
Iszonyatos erővel tudatosult benne, milyen kevés idejük van, egy szusszanásnyi időt még engedélyezett magának, hogy leöblítse hideg vízzel az arcát és kimossa a száját.
Megrémítette saját arca a tükörben. Véres volt, tele horzsolásokkal. Szeme beesett, fekete karika volt alatta. A haja piszkos volt és csatakos. A szeme őrülten csillogott.
Bizonyos szempontból őrült is volt. Őrülten vágyott a szabadságra. Hogy végre megszabaduljon Vesstől, saját anyjától. A múltjától. Hogy mindent meg akarjon érteni. De őrültté tette a remény, hogy megmentheti Arielt, és végre többet tehet annál, hogy pusztán életben marad.
A lány a szalon részben a heverőn ült, és újból előre-hátra himbálózott. Most azonban hangot is kiadott, először azóta, hogy Chyna megpillantotta a hangszigetelt ajtón át: valami nyomorult, ritmikus nyöszörgés volt.
- Jól van, drágám. Nyugodj meg! Minden rendben lesz, majd meglátod.
De a lány csak nyöszörgött tovább, nem lehetett elhallgattatni.
Chyna előrevezette, beültette az utasülésbe és bekötötte a biztonsági övét. - Elmegyünk innen, kicsi lány. Vége van a szenvedésnek.
Ő maga beült a vezetőülésbe. A motor már járt, az üzemenyag-jelző szerint bőven volt benzin a tankban. Az olajnyomás is megfelelő volt. Az óra tanúsága szerint tíz perc múlva lett volna éjfél.
Chyna felkapcsolta a világítást, kiengedte a kéziféket, és sebességbe tette az autót.
Vigyázott, nehogy véletlenül kipörgesse a kerekeket, nehogy beássák magukat az esőtől felpuhult földbe. Minimális gázt adott, a kocsi lassan gurult előre a füvön, majd rákanyarodott az útra, és elindult kelet felé.
Chyna még soha nem vezetett ilyen nagy járművet, de elég könnyen ment. Azok után, amiken az elmúlt huszonnégy óra során átment, már nem volt olyan jármű a világon, amivel ne tudott volna megbirkózni. Ha egy tank állt volna rendelkezésére, azzal is boldogult volna.
Az oldalsó visszapillantó tükörben figyelte, ahogy a holdfényben úszó faház távolodik tőlük. Ebben a fényárban a ház ugyanolyan hívogató látvány volt, mint bármely más otthon.
Ariel elcsendesedett. Előredőlt az ülésen, keze eltűnt a hajzuhatagja alatt, fogta a fejét, mintha attól tartana, hogy szét fog robbanni.
- Úton vagyunk - nyugtatta meg Chyna. -Most már nem kell messze mennünk.
A lány arca már nem volt kifejezéstelen, mint amikor Chyna először megpillantotta a babákkal telezsúfolt szobában. De nem is tűnt kedvesnek. Vonásait eltorzította a kétségbeesés, úgy tűnt, mintha zokogna, de nem adott ki hangot magából, és nem is könnyezett.
Lehetetlen lett volna kideríteni, mi aggasztja. Lehet, hogy attól rettegett, hogy belefutnak Edgler Vessbe. De az is lehet, hogy nem is erre a helyzetre reagált, hanem valami múltbeli pillanat kínozta, vagy fantáziavilágának eseményei, ahová Vess kergette.
Felértek a kopasz dombtetőre, majd elindultak lefelé a kanyargós lejtőn a fák között. Chyna pontosan emlékezett rá, hogy Vess kétszer állt meg reggel, a kapu előtt és után. Gyanította, hogy a kapu már nem lehet messze.
Vess nem szállt ki, hogy a kapuval bajlódjon, tehát nyilván a lakóautóból működtethető.
Chyna fél kézzel fogta a kormányt, előrehajolt és beletúrt a kardánbokszba. Éppen akkor akadt a kezébe a távirányító, amikor a kapu megjelent a reflektor fénykörében.
Ijesztő akadálynak tűnt. Acél kapufélfák, vaskos vasrudak, keresztrudak, szögesdrót. Chyna imádkozott, hogy ne kelljen nekihajtania a kocsival, mert talán még a nagy lakókocsi is fennakadt volna rajta.
A szélvédőhöz emelte a távirányítót, megnyomta a gombot, aztán vidáman felrikoltott: - Igen! -, amikor a kapu lassan nyílni kezdett befelé.
Levette a lábát a gázról, fékezett, hogy akadály nélkül át tudjon gurulni a kapuszárnyak között. A kapu méltóságteljes lassúsággal nyílt.
Chynán áthullámzott a rémület, mintha egy fekete madár repdeső szárnyait látná. Hirtelen halálosan biztos volt abban, hogy Vess éppen akkor fog eléjük kanyarodni, amikor a kapu teljesen kinyílik.
De akadálytalanul átgurulhatott a kapun, ki az aszfalt útra, amely a kapura merőlegesen futott. Egyik irányból sem látott kocsit közeledni.
Balra, észak felé az út a fák közé kapaszkodott, a holdfénytől csillogó felhők és a csillagok felé, mintha csak egy kifutópálya volna, amelyről elrugaszkodhatnak a bolygóról az űr felé.
Dél felé lejtett az út, kanyarogva haladt a fák és a mezők között. A távolban, úgy hét-nyolc kilométerre gyenge sárga fény remegett az éjszakában, mintha egy kisváros volna abban az irányban.
Chyna délnek kanyarodott, A kaput szélesre tárva hagyta. Beletaposott a gázba. Negyvennel ment. Ötvennel. Hatvannál beállt a sebességre, közben mégis úgy érezte, mintha egy lökhajtásos géppel száguldaná-nak.
Bár teste számtalan helyen sajgott, és csontig hatoló fáradtság gyötörte, a lelke magasan szállt.
- Chyna Shepherd érintetlen és él - szólalt meg fennhangon, de ez most nem ima volt, hanem jelentés Isten felé.
Kiértek a szántóföldek közé, ahol házak és gazdasági épületek nem sorakoztak az út mentén, fény sem volt, csak a távoli városé, de Chyna úgy érezte: lubickolnak a fényben.
Ariel még mindig a fejét fogta, arca ugyanolyan dúlt volt, mint korábban.
- Ariel is érintetlen és él - szólt oda neki Chyna. - Érintetlen és él. Él. Minden rendbe jön, drágám. Minden. - A kilométerórára pillantott. - Már öt kilométert magunk mögött hagytunk, percről percre távolabb kerülünk.
Felértek egy kis dombra, Chyna hunyorogva nézett a váratlanul felbukkanó szembejövő autó reflektorába. Egyetlen kocsi jött a szemközti sávban.
Megfeszült, mert érezte, hogy Vess lehet az.
Az óra mutatója három perccel éjfél után állt.
Ha Vess is volt az, aki bizonyosan megismeri a saját kocsiját, Chyna biztonságban érezte magát. A lakóautó sokkal nagyobb egy személyautóval, mindenképpen le tudja tolni vele az útról. Sőt, szét tudja lapítani.
Pontosan tudta, hogy ha kell, meg is teszi, felökleli a gyilkos kocsiját, ha nem tud elmenekülni előle.
De nem Vess volt az. Ahogy a kocsi közeledett, Chyna észrevett valamit a tetején. Először azt hitte, hogy síléctartó, de aztán rájött, hogy egy kikapcsolt vészjelző lámpasor az. Tegnap egész éjjel abban reménykedett, hogy találkoznak egy rendőrautóval -ami most végre sikerült is neki.
Beletenyerelt a dudába, felvillantotta a fényszóróját, majd megállította a lakóautót.
- Rendőrök! - kiáltott oda Arielnek. - Látod, édesem, minden rendben lesz! Máris találkoztunk a rendőrökkel!
A lány előredőlt, egész testével nekifeszült a biztonsági övének.
A rendőrkocsi a jelzésre válaszul felgyújtotta a vészjelzőjét a kocsi tetején, de a szirénája néma maradt.
Chyna már az út szélére kormányozta a lakóautót.
- Még azelőtt elkapják Vesst, hogy rájönne: elszöktünk!
A járőrkocsi elhajtott mellettük. Chyna látta a kocsi oldalán a felírást az első ajtón: SHERRIFFS DEPARTMENT, és hirtelen úgy érezte, nincs is ennél a kettőnél szebb szó az angol nyelvben.
Az oldalsó visszapillantóban látta, hogy a kocsi széles ívben megfordul az út közepén.
Elhúzott mellette, majd körülbelül tíz méterre megállt a padkán a lakóautó előtt.
Chyna boldogan ugrott ki a volán mögül és elindult a járőrkocsi felé.
Látta, hogy csak egy rendőr ül a kocsiban széles karimájú Stetson kalapban. A rendőr semmi jelét nem mutatta, hogy ki akarna szállni a kocsiból.
A kocsi tetején villogó vörös fénytől szinte izzott a holdfényben úszó országút. Úgy tűnt, mintha a környező fák hol közelebb, hol meg távolabb ugranának. A szél hirtelen halott faleveleket sodort az útra a semmiből, mintha a villogó fény kavart volna forgószelet.
Már félúton volt a kocsi felé, ahol a sofőr mozdulatlanul ült a volán mögött, amikor Chynának eszébe jutottak a rendőr dossziék Vess dolgozószobájában. Hirtelen egész más fényben látta őket, mint korábban, és ugyanígy volt a bilincsekkel is.
Megtorpant.
Úristen!
Tudta.
Hátat fordított a fekete-fehér kocsinak, és rohanni kezdett a lakóautó felé. A villogó kék-vörös fényben úgy érezte magát, mintha lassított felvételű álomképet látna, mintha nem is levegőben, hanem valami sűrű folyadékban futna.
Amikor a kocsi nyitott ajtajához ért, a rendőrkocsi felé pillantott. A rendőr épp akkor szállt ki.
Chyna zihálva mászott fel a vezetőülésbe és berántotta maga mögött az ajtót.
A rendőr fölegyenesedett a kocsi mellett és megfordult. Edgler Vess volt az.
Chyna kiengedte a kéziféket.
Vess tüzet nyitott.

11.

Edgler Foreman Vess, a megye történetének legfiatalabb seriffje az oldalsó visszapillantó tükörből figyeli, ahogy Chyna Shepherd a padkán a járőrkocsi felé siet, és közben arra gondolt, vajon ez a nő lesz-e az ő defektes kereke, fényes jövőjének elpusztí-tója. Amikor a lány hirtelen megáll és rohanni kezd vissza a lakóautó felé, Mr. Vess riadalma fokozódik.
Ugyanakkor meg is hatja a nő, és egyáltalán nem bánja, hogy összehozta vele a sors. Fennhangon így szól:
- Hogy te milyen ügyes kis ribanc vagy!
Kiszáll a fekete-fehér kocsiból, előhúzza revolverét, de csak a lábába akar lőni a lánynak. Még mindig van reménye helyre hozni a bajt. Ha sikerül mozgásképtelenné tennie a nőt, mielőtt felbukkanna egy autós valahonnan, akkor minden rendben lesz. Ariel a kis-ujját nem fogja mozdítani, hogy segítsen ezen a nőn, de ha megpróbálná is, a pisztolya agyával móresre tanítja a kis szukát. Ami ugyan felborítja a vele kapcsolatos terveit, de végül is egy egész éven át gyönyörködhetett szép kis pofikájában, mindvégig arra ké-
szült, hogy szétzúzza, tehát most is kielégülést fog találni, ha megteszi.
Bár Vess gyorsan pattant ki a kocsiból, Chyna még nála is fürgébb volt. Mire fölemeli a pisztolyt, már ott ül a volán mögött és csukja be az ajtót.
Most már nem szabad kockáztatnia, nem elég, ha csak megsebesíti, hogy később elszórakozzék vele. A nőt el kell veszejteni. Hat golyót ereszt a szélvédőbe.

Amikor Chyna észrevette a fellendülő pisztolyt, felkiáltott:
-Lebukni! - A következő pillanatban lenyomta Ariel fejét, közben ő maga is oldalt vetődött a kardánboksz felé. Saját testével védelmezte a lányt, összeszorította a szemét, rákiáltott Arielre, hogy ő is hunyja be.
Lövések dördültek, a szélvédő szó szerint berobbant. A biztonsági üveg apró darabjai elborították Chynát és a lányt, a lakóautó hátsó részéből csattanások hallatszottak, ahogy a golyók becsapódtak.
Chyna próbálta számolnia lövéseket. Úgy vélte, hatot hallott. De lehet, hogy csak ötöt. Nem volt biztos benne. A fenébe! Aztán hirtelen rájött, nem számít, mennyit lőtt ki a gyilkos, hiszen nem látta, milyen fegyvere van. Nem lehetett biztos benne, hogy revolver volt nála. Egy pisztolyba pedig hatnál
több golyó fér, tíz, vagy annál is több. Ha pedig bővített tárja van, sokkal több.
Chyna óvatosan felemelkedett, lerázta magáról az üvegtörmeléket, és kinézett az ablak helyén. Látta, hogy Edgler Vess ott áll a járőrkocsi mellett, és a pisztolyt felfelé fordítva, kiüríti a hüvelyeket a tárból. Tehát csak forgópisztoly lehetett nála.
A kéziféket már kiengedte. Most pedig sebességbe tette a kocsit.
Vess kihúzott derékkal, halálos nyugalommal állt a kocsi mellett és fegyverszíjáról be-kattintotta a fegyverébe az előre betöltött újabb tárat.
Anyja bűnöző barátainak hála, Chyna jól ismerte a fegyvereket. Mire Vess végzett volna, beletaposott a gázba.
Mozgás, mozgás, mozgás!
Miután bepattintotta a helyére a gyorstöltőt és megpörgette, Vess szinte unottan pillantott föl, amikor meghallotta, hogy felbőg a lakóautó motorja.
Chyna felkanyarodott a padkáról az úttestre, mintha el akarna hajtani a járőrkocsi mellett, pedig arra készült, hogy széttapossa ezt a gyilkos férget.
Chyna attól félt, hogy Ariel is felemelkedik, ezért rákiáltott: - Maradj ott, húzd le a fejed! - Ő is akkor rántotta le a fejét, amikor egy golyó megpördült az ablakkereten és fütyülve repült be a kocsi belsejébe.
Újra fölemelte a fejét, mert látnia kellett, merre mennek. Jobbra rántotta a kormányt, és célba vette a járőrkocsi nyitott ajtajában álló Vesst.
A férfi újból tüzelt, Chyna pedig mintha egyenesen belelátott volna a rászegezett fegyver csövébe. Láng csapott fel, aztán furcsa sziszegő-lüktető zümmögést hallott, aztán forró szag csapta meg az orrát, a megperzselt hajé.
Vess a kocsijába vetette magát, mielőtt a lakóautó orra letépte volna az ajtót, és talán szét is zúzta volna legalább az egyik lábát.
A fegyver szaga mindig a szex szagára emlékezteti Vess Seriffet, talán mert forró ez az illat, vagy mert a lőpornak ugyanúgy ammónia szaga van, mint az ondónak. Az ok nem is érdekes, csak az, hogy a lövés felizgatja, azonnal erekciója támad - és mikor a kocsiba ugrik, felüvölt. A lakóautó dübörgése, a reflektor vakító fénye olyan, mintha egy harmadik típusú találkozás kellős közepébe csöppent volna. Ahogy a kocsiba ugrik, azonnal felrántja a lábát, mert tudja, hogy veszélyben van, életveszélyben - de éppen emiatt élvezi is a dolgot. Valami keményen a jobb lábának csapódik, majd mintha szélvihar süvítene át a kocsin, ami-
kor az ajtó leszakad, és a lakóautó elhúz mellette.
A seriff jobb lába elzsibbad, és bár fájdalmat egyelőre nem érez, sejti, hogy legalább zúzódást szenvedett, de az sem kizárt, hogy tőből leszakadt. Amikor felül a sofőrülésben, visszadugja a tokba a revolvert, majd lenyúl és megtapogatja a lábát, szinte várja, hogy vérző csonkot talál, de rájön, hogy sértetlen maradt. A sarkot azonban letépték a bakancsáról. Csak a sarkot. Semmi komolyabb.
A lába zsibbadt, a térdéig nem érez semmit, a seriff mégis nevet:
- Megfizetsz a bakancsomért, te ribanc!
A lakóautó már vagy hatvan méterre van tőle és halad tovább dél felé.
Mivel Vess nem állította le a motort, amikor a padkára húzódott, így csak a kéziféket kell kiengednie és sebességbe kell tennie a kocsit. A kavicsok kipörögnek a kerekek alatt, a járőrkocsi meglódul. A kerekek csikorogva érkeznek az aszfaltra, és Vess rakétaként indul a lakóautó után.
Meglehet, hogy zsibbadó lába miatt lankadt el a figyelme, de lehet, hogy attól, hogy már a kezei közt érezte a nőt, de Vess túlságosan későn veszi észre, hogy a lakóautó már rég nem dél felé halad. Hanem hátrafelé száguld, legalább hatvannal, ha nem gyorsabban.
Beletapos a fékbe, de mielőtt félre ránthatná a volánt, a lakóautó iszonyatos csatta-nással beleszalad, mintha a járőrkocsi egy betonfalnak rohant volna. Vess feje előbb hátra nyaklik, aztán előre. Olyan erővel zuhan neki a volánnak, hogy nem kap levegőt, megszédül és látásának perifériája elhomályosul.
A motorháztető egy kattanással felnyílik, nem lát ki tőle a szélvédőn. De jól hallja, ahogy pörögnek a kerekei, orrát megcsapja az égett gumiszag. A járőrkocsit tolják hátrafelé, és bár az ütközés egy pillanatra drámaian lecsökkentette a lakóautó sebességét, most újra gyorsítani kezd.
Vess megpróbálja hátramenetbe kapcsolni a kocsiját, hátha el tud szakadni a lakóautótól, de a sebességváltó megremeg a kezében, üresbe ugrik és beragad.
Ennél is rosszabb: Vess gyanítja, hogy a járőrkocsi összetört orra fennakadt a lakóautó farán.
Ez a nő le fogja taszítani az útról. A padka néhol három-négy méter magasan fut, és a rézsű annyira meredek, hogy a járőrkocsi bizonyosan a hátára pottyan, mint egy tehetetlen bogár. De ha egymáshoz vannak ragadva, és a nő nem ura a volánnak, a lakóautó is lezúdulhat az útról, és összelapítja a járőrkocsit, vele együtt.
A pokolba, lehet, hogy épp ezt akarja.
Ez a nő a maga nemében ugyanúgy egyedi példány, mint ahogyan ő. Mr. Vess csodálja is érte.
Hirtelen benzinszag csapja meg az orrát. Tehát nincs a legjobb helyen.
A műszerfalon a rádió mellett (amelyet azonnal kikapcsolt, amint észrevette a lakóautót, és rájött, hogy az övé) ott volt egy ön-töltős vadászpuska. A tárban mindig ott volt az öt töltény.
Vess megragadja, letépi a műszerfalról, két kezébe fogja és ellöki magát a volán mögül. Kihengeredik a letépett ajtó helyén.
Harmincöt-negyven kilométeres sebességgel haladhatnak, de gyorsan nő a sebességük, mert a járőrkocsi üresben volt, nem jelentett ellenállást. Olyan keményen huppan az aszfaltra, mint egy ejtőernyős, akinek kilyukadt az ernyője. Miközben gurul, karjait szorosan maga mellett tartja, nehogy csontja törjön, de vadul kapaszkodik a puskába. így gurul át a szembejövő sávba. Megpróbál vigyázni a fejére, de kétszer is csúnyán az aszfaltba veri. Örömmel üdvözli a fájdalmat, felkiált a gyönyörűségtől, végsőkig élvezi a kaland intenzitását.

Chyna épp az oldalsó visszapillantó tükörbe pillantott, amikor Edgler Vess kivetette
magát a kocsiból és átgurult az úttest másik oldalára.
-A francba!
Mire Chyna a fékbe taposott - és nagyot kiáltott fájdalmában, amikor nyilallni kezdett a lába, amelyet a kutya megharapott -, Vess arcra borulva hevert az úton, jó száz méterre tőle. Nem mozdult. Chyna nem gondolta, hogy az esésbe belehalhatott, de abban biztos volt, hogy talán elvesztette az eszméletét.
Arra nem volt képes, hogy áthajtson rajta ebben az állapotban. Viszont arra sem, hogy kivárja, míg a férfi magához tér, hogy így adjon neki tisztességes esélyt.
Bekötötte magát az ülésbe, mert sejtette, hogy szüksége lesz rá.
Miközben egyenesbe kapcsolt és elindult előre, hirtelen tudatosult benne az égető érzés fejének jobb oldalán. Odanyúlt. A keze véres lett. Az az előbbi méhecske szerű ziz-zenés egy golyó volt, amely épp csak megkarcolta a bőrét. Ha közelebb hatol, elvitte volna a koponyája oldalát. Ez magyarázza, miért érzett égett szagot: a forró ólomét és saját égett hajáét érezte.
Ariel felült a csillogó üvegszilánkok között. Kinézett a kitört szélvédőn Vess felé, de a tekintete még mindig üres volt.
A lány keze is vérzett. Chyna szíve elszorult a friss vér láttán, de rájött, hogy semmi
komoly, csupán néhány felszínes vágásról van szó. A biztonsági üveg nem okoz súlyos sebeket, annyi éle azonban van, hogy felsértse a bőrt.
Amikor Chyna újból Vess felé fordult, a férfi már négykézlábra állt. Mellette ott hevert az aszfalton egy vadászpuska.
Chyna beletaposott a gázba.
Hirtelen nagyot reccsent a lakóautó hátulja. Az egész jármű beleremegett. Újabb reccsenés. Aztán fém csikordul az úton, minden csörgött-csattogott, de a kocsi fokozta a sebességét.
Amikor Chyna az oldalsó visszapillantó tükörbe nézett, egy fényes szikracsíkot látott maguk mögött az úton.
A járőrkocsi roncsa ott volt mögöttük. A lakóautó magával vonszolta.

A seriff jobb füle csúnyán lehorzsoló-dott, felül be is repedt. Vérének szaga olyan, mint a januári szél, amely a havas hegyi lejtőkön seper át. Mindkét füle cseng, amiről eszébe jut a pók keserű, fémes íze a Templeton házban. Újra ott érzi a nyelvgyökén.
Amikor talpra áll, mert minden csontja ép, fulladozva nyeli vissza a makacsul rátörő hányinger savanykás ízét, és felemeli a va-
dászpuskát. Boldogan látja, hogy a fegyver épségben úszta meg a kalandot.
A lakóautó felé indul a kétsávos úton, ötven méterre lehet tőle, de az olyan gyorsan közeledik, mint egy hatalmas orrszarvú.
Ahelyett, hogy a fák közé futna a közeledő kocsi elől, teljes erővel a kocsi felé iramodik, hogy majd a kocsi oldala mellé kerüljön, ha az elszáguld mellette. Mr. Vess biceg - nem azért, mintha megsérült volna, hanem mert hiányzik jobb lábáról a bakancsa sarka.
De még így, leszakadt sarokkal is sokkal fürgébb, mint az ormótlan jármű, és a nő látja, hogy nem fogja tudni elgázolni. A puskát is látnia kell, mert hirtelen jobbra rántja a volánt, mintha menekülni akarna, és nem bosszút állni.
Mr. Vess nem is próbálja a kitört szélvédőn keresztül szétlőni a fejét, részben azért, mert már kezd babonásan tekinteni a nőre, de nem is bízik benne, hogy célba találna, ahogyan elrepül előtte. Különben is sokkal könnyebb csípőből lőni, mint felemelni a puskát és célozni; és ha csípőből lő, akkor automatikusan mélyre céloz.
Az első három lövés akkorát rúg vissza, hogy majdnem ledönti a seriffet a lábáról, de sikerül kilőnie a sofőr alatti első kereket.
Alig két méterre van tőle, amikor a lakóautó megcsúszik. A szétlőtt gumi kígyóként tekeredik le a felniről. Amikor a be-
hemót elcsúszik mellette, Vess a két utolsó golyójával kilövi a bal oldali hátsó kereket is.
Most tehát Ms. Chyna Shepherd, aki eddig érintetlen volt és életben maradt, nagy bajban van.

 A kormány ide-oda perdült Chyna kezében, a tenyere égett, ahogy igyekezett a kezében tartani.
Beletaposott a fékbe, ami borzasztó hibának bizonyult, mert a jármű veszélyesen bal felé kezdett húzni. De amikor felvette a lábát a fékről, az legalább akkora tévedés volt, ugyanis a kocsi most hirtelen jobb felé csúszott. A hátsó lökhárítóra fennakadt járőrkocsi vadul kifarolt előbb jobbra, aztán balra - és Chyna most már biztosan tudta, hogy fel fognak borulni.
Vess seriff szinte megrészegül saját vérének és a lövések torokkaparó szagától, elhajítja a puskát, amikor a tárja kiürül. Gúnyosan csillogó szemmel figyeli, ahogy az öreg lakóautó jobb oldali kerekei felemelkednek, és az öreg szerkezet a bal oldali felniken gurul az éjszakai országúton. Ezeken a kerekeken gyakorlatilag már nincs gumi; a darabjai ott hevernek a fekete aszfalton.
Az aszfalton csikorgó acélfelnik hangjáról az alvadt vér textúrája jut az eszébe, ami viszont felidézi benne egy bizonyos fiatal nő szájának ízét a halála pillanatában. Ekkor azonban a lakóautó az oldalára borul, de olyan erővel, hogy Vess a talpán érzi az út megrezdülését. A tompa robaj ide-oda visszhangzik a fák között, mint az ördög puskalövésének hangja.
A lakóautó farán egészen mostanáig ott volt a fekete-fehér járőrkocsi. Most leszakad róla, a fejére áll, háromszázhatvan fokot pördül, majd megáll a szemközti sávban.
A lakóautó gyorsan maga mögött hagyja, már száz méterre van a serifftől, de még. mindig csúszik. Hamarosan meg fog állni.
Hatalmas a káosz: a roncsdarabok ellepik az út teljes szélességét, Vess tudja, hogy kínos lesz majd másnap magyarázkodnia. Hiszen tönkre lett téve terve Ariel módszeres megtörésére, ami pedig egy éven át izgalomban tartotta; de ott vannak az inkrimináló hullák is a lakóautójában.
Vess seriff ennek ellenére szinte lebeg a gyönyörűségtől. Fantasztikus, mennyire él, minden érzékszerve tobzódik a pillanatban. A legszívesebben széttárná a karjait, hogy pörögjön a holdfényben, mint egy gyerek, és az örvénylő csillagok fényétől megszédüljön.
De még gondoskodnia kell két halálesetről, két szép fiatal arc pépesítéséről, ami legalább ekkora élvezet.
Pisztolytáskájához nyúl a revolveréért. Hát az kiesett, biztos akkor, amikor kivetette magát a kocsiból, és átgurult az úton. Körülnéz, hátha meglátja valahol.
Amikor a lakóautó végre megállt, Chyna nem vesztegette az időt a csodálkozásra, hogy életben maradtak. Kikapcsolta a biztonsági övét, majd a lányét is.
Az oldalán fekvő lakóautónak most a jobb oldala lett a teteje. Ariel az ajtó kilincsébe kapaszkodott, nehogy Chynára zuhanjon. A bal oldal, ahol Chyna ült, gyakorlatilag átalakult padlóvá.
Chyna kikecmergett az ülésből, megfordult, hátát nekifeszítette a műszerfalnak, lába a kardánbokszban volt. Az oldalába keményen belefúródott a kormánykerék.
A levegőben benzinszag terjengett.
Megérintette Arielt és így szólt:
- Gyere, kislány, mássz ki a szélvédőn! Siess!
Amikor a lány még csak felé se fordult, csak kapaszkodott a kilincsbe, és némán meredt kifelé az égre néző ablakon, Chyna megfogta a vállát, és húzni kezdte.
Gyere már, aranyom, gyere már! - noszogatta. - Nagy ostobaság volna, ha most pat-kolnánk el, amikor már ilyen messzire jutottunk. Mit szólnak a babák, ha most halsz meg? Nem fognak kinevetni?
, most itt jön Edgler Vess seriff, véresen és összezúzott testtel, vérzik, de ruganyos a járása, már a lakóautó teteje mellett halad, amely most lényegében a bal oldalává vált, ahogy ott fekszik az országút és a kiömlött benzin tengerében. Meglepi a kitört tetőablak látványa, de habozás nélkül folytatja útját a kocsi eleje felé - ahol felfedezi Chynát és Arielt, a két csúnya lányt, akik épp akkor másztak ki a szélvédőn.
Háttal vannak neki, távolodnak, mintha az út menti fenyők közt akarnának menedéket találni. Vélhetően abban reménykednek, hogy felszívódhatnak, míg ő észreveszi őket. A nő húzza a lábát, de bíztatja a lányt, szinte tereli maga előtt.
Bár a seriff nem találta meg a revolverét, ott van nála a vadászpuska, amelyet most két kézzel markol a csövénél. Gyorsan közeledik hozzájuk. A nő meghallja a furcsa csosszanást-cuppanást a hátuk mögött, ahogy a férfi cipője tocsog a benzinben úszó úton, de esélye sincs rá, hogy megforduljon és megpróbálja kivédeni a támadást. Vess meg-
lengeti a puskáját, és a puskatus lapjával lesújt a vállára.
A nő összerogy, nem kap levegőt, így felkiáltani is képtelen. Arccal a betonra zuhan, lehet, hogy eszméletlen is, de az biztos, hogy a döbbenettől bénult.
Ariel tovább botladozik a fák felé, mintha nem venné észre, mi történt Chynával, de talán tényleg nem is veszi észre. Talán ennyire vágyik a szabadságra, de valószínűbb, hogy semmivel sincs jobban magánál, mint egy játékbaba.
A nő a hátára fordul, felnéz Vessre, de szemében nem rémület, hanem fehéren izzó gyűlölet csillog.
- Isten fél tőlem - mondja a férfi a szavakat, amelyeket nevének betűiből lehet alkotni.
De a nőt ez nem hatja meg. Vagy a benzingőztől, vagy a vállára mért ütéstől rekedten csak ennyit mond:
-Dögölj meg!
Ariel már vagy húsz méterrel előrébb jutott, a seriff azt fontolgatja, utána menjen-e. De úgy dönt, a nővel végez előbb, hiszen a lány nem mehet messze ilyen állapotban.
Amikor lepillant a nőre, Vess látja, hogy épp egy apró tárgyat vesz elő a zsebéből.

Chyna fogta a gázöngyújtót, amelyet a benzinkút óta hordott magánál, ahol Vess megölte a két boltost. Hüvelykujja ráfeszült a szikrahengerre. Nem merte meggyújtani. Ő maga is benzinben feküdt, átázott a ruhája - és a haja is. Alig bírt levegőt venni a fojtó gőzben. Remegő keze is benzines volt. Elképzelte magában, ahogy a láng a hüvelykujjától végigfut előbb a karján, majd egész testét átöleli.
De bíznia kellett abban, hogy létezik igazság a világon, mint ahogy jelentése volt a ködnek a mamutfenyő erdőben. Hiszen ha nem bízna, semmivel sem volna jobb Edgler Vessnél, vagy az ész nélkül rohangáló pal-metto csótánynál.
Ott hevert Vess lábainál. Ha a legrosszabb történik, a férfit akkor is magával viszi a halálba.
- Örökre - mondta, mintha ez is egy olyan szó lett volna, amelyet a férfi nevéből lehet megalkotni, és meggyújtotta az öngyújtót.
A láng kiserkent a gyújtó végén, de nem ugrott át azonnal a hüvelykujjára, ezért odalökte Vess bakancsos lábához, a gyújtó lángja azonnal kialudt, de előbb lángra lobban-totta a benzinnel átivódott bőrt.
Amint így tett, Chyna legördült Vesstől, karját a melléhez szorította, egyre csak pörgött az aszfalton, miközben döbbenten figyelte, milyen gyorsan az ég felé lobban a
láng, és milyen erővel lökődött felé a hőség. Éteri szépségű kék lángok futottak Chyna felé az úton, és a lány fel is készült már a tűz-halálra - amikor egyszer csak kikerült a benzinből, már a száraz aszfalton gurult.
Vett egy mély lélegzetet, talpra szökkent, de így is hátrált a lángban álló úttesttől és a közepén hadonászó lángoló szörnyetegtől.
Edgler Vess ordítva ugrált a lángtenger közepén.
Chyna látta, hogy a haja is lángot fog, elfordította a tekintetét.
Ariel Már biztonságos távolságban volt az úttól, nem volt veszélyben, de mintha nem is látta volna a tüzet. Háttal állt a lángoknak és szeme a csillagokat fürkészte.
Chyna odasietett hozzá, és még vagy öt méterrel odébb terelte.
Vess iszonyatos hangon visított, mintha egyre hangosabb és hangosabb lett volna a hangja, aztán Chyna megfordult és látta, hogy az őrült lángoszlopként jön utánuk. De még mindig a lábán állt, pedig már az aszfalt is megolvadt körülötte. Karját maga elé tartotta, a kék lángnyelvek sisteregve csaptak fel az ujjai hegyéből. A szája körül mintha vérvörös tornádó támadt volna, mint egy sárkány szájából. De a férfi csak jött utánuk makacsul, és velőt rázóan ordított.
Chyna maga mögé taszította a lányt, de ekkor Vess hirtelen elfordult tőlük, nyilván-
valóvá vált, hogy eddig sem látta őket. Már vak volt, és nem őket üldözte, hanem a meg nem szolgált kegyelmet.
A férfi az út közepén a választóvonalon zuhant el, csak feküdt, rángatózott, rúgka-pált, közben lassan az oldalára fordult, térdét felhúzta a mellkasához. Kezeit az állához emelte, feje ráhajolt a térdére, mintha a nyaka megolvadt volna. Hamarosan már hangtalanul lángolt.

Bizonyos szinten Vess tisztában volt azzal, hogy a halkuló sikolyt ő adta ki magából, de olyan heves volt a szenvedése, hogy bizarr gondolatok hullámoztak át rajta delíriumá-ban. Egy másik szinten viszont úgy érezte, hogy ez a földöntúli sikoly nem az övé, hanem a benzinkutas meg nem született ikertestvéréé, aki anyajegyként hagyott emléket magáról testvére homlokán. A végén azonban Vess nagyon félt a mindent elemésztő tűz idegenségétől, de akkor már nem ember volt többé, hanem csak a sötétség.

Chyna egyre távolabb taszigálta Arielt a tűztől, aztán hirtelen nem bírt tovább lábon maradni. Leült az útra, minden ízében reszketett, hányingerrel tört rá a megkönnyebbülés. Úgy zokogott, mint egy gyerek, mint
egy nyolc éves kislány, mintha kiszakadt volna belőle minden könny, amit magába fojtott az ágyak alatt, az egerekkel teli szénapadlásokon vagy a viharos tengerparton bujkálva.
Aztán egy autó reflektorát látta meg a távolban. Chyna nézte, ahogy közeledik, miközben a lány mellette még mindig némán a holddal szemezett.

12

Chyna a kórházi ágyán fekve mindenről részletesen beszámolt a rendőröknek, de egy szót sem mondott az újságíróknak, akik fáradhatatlanul ostromolták. A kölcsönösség szellemében ő is sokat megtudott a rendőröktől Edgler Vessről és bűneiről, bár magyarázatot nem talált egyikre sem.
Őt két személyes vonatkozású kérdés érdekelte a leginkább:
Az első az volt, hogy Paul Templeton, Laura édesapja, hetekkel Vess támadása előtt Oregonban járt üzleti úton, amikor gyorshajtásért megállították. Személyesen a fiatal se-riff állította ki neki a bűntető cédulát. Ekkor történhetett, hogy véletlenül kiesett a két fénykép Paul tárcájából, és Vess megpillanthatta Laura lélegzetelállítóan gyönyörű arcát.
A másik pedig az, hogy Ariel teljes neve Ariel Beth Delane volt. Egy évvel ezelőttig a szüleivel és kilenc éves öccsével élt a kaliforniai Sacramento csendes elővárosában. Apját, anyját és a kisfiút az ágyukban lőtték agyon. Joggal lehetett feltételezni, hogy Arielt kényszerítették, hogy mindezt végignézze, mielőtt Vess magával cipelte volna.
A rendőrökön kívül Chyna számtalan orvossal is találkozott. Testi sérülésein kívül sürgető kényszert érzett, hogy megbeszélje tapasztalatait egy pszichiáterrel is. A férfi egy kellemesen kisfiús, ötvenes ember volt, Dr. Kevin Lofglun volt, csilingelő hangon nevetett, és addig húzgálta a bal fülcimpáját, míg ki nem vörösödött.
- Nem terápiára van szükségem - mondta neki Chyna -, mert maga az élet a terápia. -A férfi ezt nem egészen értette, ezért inkább a lány kodependens kapcsolatát akarta feszegetni az anyjával, mielőtt Chyna el nem szökött tőle. Megpróbálta megtanítani neki, hogy tanulja meg leküzdeni a szomorúságát, amire Chyna csak ennyit mondott:
- Én nem akarom leküzdeni, hanem érezni akarom.
A férfi poszt-traumatikus szindrómáról beszélt, Chyna viszont reményről. A férfi önkiteljesítésről, ő felelősségről. Amikor a férfi az önbecsülés-fejlesztő mechanizmusokat hozta szóba, Chyna hitről és bizalomról szólt. így aztán a pszichiáter elég hamar rájött, hogy nem tehet semmit egy olyan emberért, aki teljesen más nyelven beszél, mint ő.
Az orvosok és az ápolónők attól tartottak, hogy Chyna nem fog tudni aludni, de a lány jól aludt. Megesküdtek volna rá, hogy rémálmok fogják gyötörni, ő azonban a mamutfenyő erdőről álmodott, ahol soha nem volt
egyedül, és mindig biztonságban érezte magát   
Április tizenegyedikén, tizenkét nappal kezelésének megkezdése után, Chynát elbocsátották a kórházból. Amikor kilépett a kapun, riporterek százai várakoztak rá, hatalmas összegeket kínáltak neki, ha nekik adja el a „sztoriját". Némán, a fejét udvariasan rázogatva verekedte át magát rajtuk a várakozó taxihoz, amikor az egyik riporter az orra alá dugta a mikrofont, és gúnyos mosollyal megkérdezte:
- Ms. Shepherd, milyen érzés hősnek lenni?
Chyna megfordult, és így szólt:
-  Nem vagyok hős. Olyan vagyok, mint bárki más, és nagyon remélem, hogy soha többé nem kell bántanom senkit.
Akik a közelében álltak, elcsendesedtek, de a többi riporter folytatta az ordítozást. Chyna beült a taxiba, és elhajtott.
 Delane család minden értékét jelzálog terhelte, hitelkártyáik keretét már rég átlépték. Edgler Vess megszabadította őket adósságaiktól, viszont Arielnek nem maradt semmije. Apai nagyszülei ugyan éltek, de mind egészségük, mind anyagi helyzetük gyenge lábakon állt.
Ám ha anyagilag meg is engedhették volna maguknak, akkor sem vehették volna a vállukra az Ariel neveltetésének különleges felkészültséget és türelmet igénylő gondját. A bíróság úgy döntött, hogy a lány gondozását egyelőre vállalja át Kalifornia állam, és kezelésének helyszínéül a sacra-mentói állami kórház pszichiátriai osztályát jelölte ki.
A lány egyik családtagja sem tiltakozott.
Chyna egész nyáron és az ősz folyamán minden hétvégén Sacramentóba utazott San Franciscóból, közben állhatatosan ostromolta kérvényeivel a bíróságot, hogy jelöljék ki Ariel Beth Delane törvényes gyámjává. Türelmesen - mások szerint inkább makacsul -birkózott az állam szövevényes jogi és szociális intézményeivel, ahol azt fontolgatták, hogy a lányt egész életére elmegyógyintézetbe zárják.
Bár Chyna nem tekintette magát hősnek, sokan - köztük befolyásos emberek - mégis annak látták. Végül ezek segítségével megkapta, amiért küzdött, őt nevezték ki gyámul. Egy januári reggelen, tíz hónappal azután, hogy kivezette a lányt a babákkal telizsúfolt pincéből, úgy indulhatott el Sacra-mentóból, hogy Ariel ott ült mellette.
Várta őket a lakás San Franciscóban.
 soha nem szerezte meg pszichológusi diplomáját, amelytől már csak néhány vizsga választotta el. Folytatta tanulmányait a San Francisco-i egyetemen, de átnyergelt az irodalom szakra. Arra gondolt, hogy az igazság bonyolultságát jobban kifejezi az irodalom, mint bármely tudomány. Talán majd szerkesztőként dolgozik, neves írók társaságában... De el tudta képzelni magát tanárként is. Mi több, az sem zavarta volna, ha egész életében éttermekben kell felszolgálnia, mert ebben a munkában is megtalálta a méltóságot.
A következő nyáron, amikor Chyna esténként dolgozott, Ariellel sok délelőttöt a tengerparton töltöttek. A lány szerette bámulni az öblöt sötét napszemüvege mögül, néha még arra is rá lehetett beszélni, hogy bokáig belegázoljon a habokba.
Egy júniusi napon, amikor észre sem vette, mit csinál, Chyna a mutatóujjával kiírt egy szót a homokba: PEACE (béke). Nézte egy percig, majd magát is meglepte, amikor így szólt Arielhez: - Ezt a szót lehet csinálni a nevem betűiből.
Július elsején is a tengerparton jártak. Ariel a pléden üldögélve, a napfényben úszó óceánt figyelte. Chyna megpróbált újságot olvasni, de minden egyes hír elkeserítette: háború, erőszak, rablás, gyűlöletet fröcsögő politikusok a politikai színkép minden olda-
láról. Belekezdett egy filmkritikába, amely a rendezőnek és a forgatókönyvírónak még azt a jogát is megkérdőjelezte, hogy alkothasson. Majd elolvasta az első két bekezdést egy kritikusnőtől, aki egy írónak támadt neki. Az egész lapot dühösen a szemétbe hajította. Minden egyes szurkálódásban az emberi szellem gyilkos ösztöneit látta. Csupán fokozatbeli eltérést érzett a valódi gyilkosság és ezek között.
Az emberi gonoszságra nincs magyarázat - morfondírozott. Csak mondvacsinált ürügyek.
Szintén július elején történt, hogy Chyna felfigyelt egy harminc körüli férfira, aki hetente néhány délelőttöt a parton töltött nyolc év körüli fia és egy hordozható számítógép társaságában, amelyen egy napernyő alá húzódva dolgozott. Végül beszédbe elegyedtek. A férfit Ned Barnesnak hívták, a fiát Jamie-nek. Ned özvegyember volt, ráadásul szabadúszó újságíró, aki a könyveivel szerény sikereket ért el. Jamie nagyon megkedvelte Arielt, és mindig hozott neki valami különleges ajándékot - egy csokor vadvirágot, egy érdekes formájú kagylót, de néha csak egy képet, amelyet valamelyik újságból tépett ki. Ezeket a kincseket szótlanul tette le a lány mellé a takaróra.
Augusztus tizenkettedikén Chyna spagetti vacsorát készített négyüknek a lakásukon.
Később Neddel és Jamie-vel hármasban mindenféle társasjátékokat játszottak, Ariel pedig csak ült mellettük, és a kezeit nézegette. Azóta a szörnyű éjszaka óta azonban már soha nem ült ki az arcára a szorongás és a hangtalan sikoly, és már nem is ringatta magát, mint korábban.
Augusztus végén négyesben moziba mentek, majd lementek a tengerpartra. A kapcsolatuk megnyugtató volt, nem feszítette vagy terhelte semmiféle várakozás. Egyikük sem akart mást, mint valamivel kevésbé magányosnak lenni.
Szeptember közepe felé, amikor talán az utolsó alkalommal lehetett lemenni a tengerpartra, Ned egyszer csak felnézett a számítógépéből és odaszólt Chynának:
- Nézd csak!
Chyna épp egy regénybe temetkezett, ezért csak ennyit mondott:
- Hmmm? - De nem vette le a szemét a sorokról.
A férfi megismételte:
- Nézd, nézd!
A lányon levágott szárú farmer és hosszú ujjú blúz volt, mert a napozáshoz már hűvös volt. Mezítláb állt a bokáig érő vízben, de most nem úgy állt, mint egy zombi, merevül, tehetetlenül. Ehelyett karjait a feje fölé emelte, lágyan ringatta magát, és csendesen, egy helyben táncolt.
- Annyira szereti az öblöt - jegyezte meg Ned.
Chyna képtelen volt megszólalni.
- Annyira szeret élni - folytatta a férfi. Chyna meghatottságtól elszorult torokkal
arra gondolt, bárcsak így volna.
A lány nem táncolt sokáig. Visszatért a takaróhoz, leült és nézte tovább a vizet.
Decemberben, tehát több mint húsz hónappal azután, hogy elmenekültek Edgler Vess házából, Ariel betöltötte a tizennyolcadik évét. Már nem kislány volt többé, hanem fiatal nő. Álmában egyre többször szólítgat-ta anyját, apját és öccsét, és a hangja - amelyet csak ilyenkor lehetett hallani - fiatal volt és törékeny.
Aztán karácsony napjának reggelén a nappaliban felállított fa alatt Chyna meglepetten talált egy ajándékot, amit neki címeztek. Nagyon gondosan volt becsomagolva, bár inkább egy gyerek lelkesedésével, semmint gyakorlott kezekkel. A nevét nagy betűkkel írták a hóembert formázó cédulára. Amikor kinyitotta a dobozt, egy kék papírdarabot talált benne. A papírra két szót írtak, láthatóan erőlködve, sok-sok habozás után: Élni akarok.
Chyna szíve hevesen vert, nyelve szinte beledagadt a szájába, amikor kezei közé fogta Ariel kezét. Nem tudta, mit mondjon, de ha
tudta volna, akkor sem bírta volna kimondani.
Végül azonban kibuktak belőle a szavak: - Én... ez a... ez a legszebb ajándék... amelyet valaha kaptam. Nem is akartam mást, mint.... hogy végre te is így akard.
Könnyes szemmel nézegette a két szót.
Élni akarok...
- De nem tudod, hogy kell visszatalálnod, nem igaz? - kérdezte aztán.
A lány nagyon csendben volt, nem moccant. Aztán pislogott egyet. Mindkét kezével megszorította Chyna kezét.
- Van megoldás - bíztatta Chyna.
A lány még erősebben szorította Chyna kezét.
-Van remény, kislány. Az mindig van. Van megoldás, de az ember egyedül nem találhat rá. Együtt azonban menni fog. Együtt igen. Csak hinned kell benne!
A lány képtelen volt Chyna szemébe nézni. Ám egyre erősebben kapaszkodott Chyna kezébe.
-Szeretnék neked elmesélni valamit -folytatta Chyna -, ami egy mamutfenyő erdőben történt velem. Amit ott láttam egy éjjelen, és amit később újra láttam, amikor pontosan erre volt szükségem. Lehet, hogy neked ez nem jelent olyan sokat, lehet, hogy nem is jelent másoknak semmit, de nekem
legalább olyan fontos, mint az életem. Még akkor is az, ha nem értem a dolgot teljesen.
A következő néhány évben még fájdalmasan nehéz út várt Arielre, hogy visszataláljon a szépségekkel teli világba. Állapota nem javult egyenletesen, egyszer-egyszer vissza is esett.
Végül azonban eljött a nap... Neddel és Jamie-vel elutaztak abba a bizonyos mamutfenyő erdőbe.
Átverekedték magukat a páfrányokon és a rododendronokon, s megálltak a hatalmas fák között.
Ariel megszólalt:
- Mutasd meg, hol történt!
Chyna kézen fogva vezette a lányt ahhoz a helyhez:
-Itt.
így visszatekintve is hihetetlen volt... Hihetetlen volt, hogy ő, Chyna azon a bizonyos éjszakán iszonyatosan nagy kockázatot vállalt egy lányért, akit akkor még nem is látott. Hihetetlen volt, hogy sokkal kevésbé félt Vesstől, mint attól az új valamitől, amit magában fedezett fel: a nyaktörő merészségtől.
Most már nagyon jól tudja, hogy ettől nem kell félnie. Hiszen ez a létünk értelme, célja. A nyaktörő merészség, hogy törődhessünk valakivel...
vége! 

Dean R. Koontz
magyarul megjelent művei:
A rossz hely
Rettegés
Hideg tűz
Hideglelés Éjfél
Virrasztók
Rejtekhely Mr. Murder
Téli hold Az éjszaka hangjai
Idegenek
A visszatérő
A rettegés ajtaja
A túlélő
Végsőkig
Előkészületben:
Hideg tűz 2. kiadás
A szív sötét folyói