pelyhes homályba dől a nap
lazulj el
 

gyűl a sötét, lélekben a béke hagyd
a hang bozontos barmait magadon átinalni

E tág torkú lék neve november. Szürke,
fehérrel pöttyös. És izzó retorta.
Külső hang, mely mindig erősebb. Te kéz,
szólíts meg. Legyél az imám.

Valék valamiben, az áll, az arc minden ízületében
szúrtam. Korán jött hó, minden kavarog
a tudatban. Hűs csipkebogyó, fagyal, bongó harangok
a száj záruló kelepce a tűnő való körül

Az elnémulás, a virrasztás maga. Nézz oda ki
arra, mi kint van, és halld a levegőt. Zümmögés,
fenyvesek susogása. Köd az erdőszél fölött, monoton
tompa jel. Kövesd e hangot.

Csak egy a hang, két szürke kápolna-
ajtó. Összenéznek
ahogy az ostinato kéri. Bach passacagliája
hangokon poroszkál, lépdel. Nyugtalanság sehol,
csak mozdulat. Tovább a küszöbökig.

Küszöb, a szájban összefut a nyál a szótól,
köpködve habzó. Küszöb fája fölött
a fagyott víz. Egy jel - könnycsík, csóknyom
egy harapás a száj fagyos prémjén
hagyd jönni a vizet

Egy molyszürke elővárosi este, fekete cipős láb
billentett át a küszöb magasán. E léptemet
ma is hordozza testem. A borda
rugalmasan és csupaszon mutat ki a térből, fából
a vessző. Ami fájón hiányzik, az az érzés

November nyolc, csodaszép dátum: léghuzat,
irány az arc! A kedves nagycsontú
fehér arcán az árnyék, az emlék

A temető, s vele az alkonyat eső alá terül
Hold, meg egy csillag. Halovány. Perzselt seprővirág-illat
a hajban. Haj és csont és seprővirág és boróka éled.
Érzem, búcsú kóvályog a levegőben, sok-sok búcsú
mely jönni kész

Két csillámszem, gyöngyhűvösek - valami villan
a máglyatűzben. Névtelenek cinterme. Szemek
követnek, sötétben vagyok. Atyai szemek
gyúlnak, kihunynak, két fekete szemcse
kísért

Ama mélysötét napon az állatokhoz
tartok, a város fölötti dombra. Fényem csupán
egy lámpás: vízből kibukkanó, tündöklő
fejek - megcsókolnám valamennyit, a leveleket
mindent, mi fénylik, akár a fóka

Csodás, isteni semmi, csupán az különös
a tudatban, az ész, az ész, az ész. Hófúvás, fagyal,
veres csöngettyűk néma hangzatai. Az ember megtelik
ebben a hónapban, kérdezés nélkül, mély értelemmel. Máris itt
a sötétség s odalesz Csembaló billentyűk fénye ujjbegyek sajgása
áramlik a barokkban. A hang faltól
falig csapódik, beméri magát, fehér csöngés
pendül a légben, fogadd gyötrő szerelmem, hagyj
egy sugarat fényleni, nyílj meg, küszöb, a falakat hagyd leomlani

Látom férfias hátát, vállát, a karját
ahogy keze a betűt veti. Barna lepke
lámpája fénykörében, a szövegre hajolva.
Az alma vörös, az írás fekete, az óra körbejár
a kutya bronzbőre ősi tárgyak ragyogása -
füstkígyó hajlong a dolgok fölött

Óriás lyuk, fekete lék, tódul a füst
a fagyos vidék felett, apám! A szoba ketrece, a faház váza
puskatuson a rideg rovátka - kelj föl és állj elő -
elszabadult kiáltás a szobában. A hang fehér, oszloppá
dermedt levegő

Elaludtam a küszöbnél, füsttől és morajtól kábán
a hajópadló megnyílt, s a folyóba kerültem. Öt ölnyi
mélyre a szobától, a víz átcsap az asztalon. A szemből patakzott
elő egy folyó, rá az árkusra, ceruzára, tintát és asztallapot áztatva
siklik, elsodorva minden leírt betűt. Lucskos pép, málló cafat
vizenyős, zavaros idegenség

Lucfenyő iránt vetődtem partra. Indázó koszorúként
a fa alatt. Fekszem az esőben, nyirokban, tűlevelekben.
Testben a csontozat. Fenyőtől, füsttől hars a lég,
páráll a szájon át a lélek - szemmel látható
mint válok barnává a fűbe rejtve

Csodás, isteni semmi, csupán az különös
a tudatban, az ész, az ész, az ész. Hófúvás, fagyal,
veres csöngettyűk néma hangzatai. Az ember megtelik
ebben a hónapban, kérdezés nélkül, mély értelemmel. Máris itt
a sötétség s odalesz

Mikor a sötétség fenyősóhaja elül, felhangzik egy nyelv,
és él, szinte-szinte már álom. Vándorszónok
az úton, fatörzsek és susogás között. Te, aki ma éjjel
útrakelsz, a fák között botorkálsz. Most ne okoskodj
nyomodban járok

zöld tűlevelek, hintsétek
teli magatokkal a küszöböt
ez a november

luddigt dunkla vilodag
låt upp det
 

mörkerodlare, med sinnselugn låt
röstens pälsdjur dra igenom dina rader

enna vida vak heter november. Grå, med
vita punkter i sig. Och den röda kolven.
Det finns en röst därute som är starkare. Hand,
tala till mig. Den enda bönen heter var i något

Var i något, i käkens leder, i kinden
där det sticker. Yrsnö tidigt, klockor ljuder -
i sinnet. Kalla nypon, snöbär, klockor ljuder -
munnen samlar i sig kring ämnet som försvinner

Förstumningen; det är en vaka. Se ut
i detta utanför, och hör till luften. En summerton
och tallars sus. Dimma över skogsbrynet, en entoning och
dov signal. En enda ton att följa

En enda ton, två gråa dörrar
i kapellet. Blicken går mellan dem
som ostinatot vandrat. Bachs enda passacaglia,
tonens passgång stegar. Det finns ingen oro
bara rörelse i tonen. Vidare mot trösklar

Tröskel, munnen vätskar sig vid ordet,
spott och skum där. Ett vatten fruset
över träets höjd. Ett märke - tårsträng, kyssmärke
ett bett av munnens frusna rand
låt vatten komma

En malgrå förortskväll, en svartskodd fot
sköt mig över tröskelns höjd. Det steget
kan jag känna i min kropp än. Revbenet som
ungt och bart gled ut ur rummet, över träets
krön. En smärtsam tydlighet att sakna här, den känseln

Den åttonde november, vackert datum: stanna
Drag av luft, mot kinden. Hennes stora vita
ansiktsben, och skuggan, minnet

Kyrkogården, går med skymningen mot regnet.
Månen och en stjärna, blek. En doft av brunnen ljung
i håret. Hår och ben och ljung och enris kommer.
känner avskeden i luften, många avsked som
skall komma

Två blanka ögon, pärlestela- det
glänser till i bålet, minneslunden. Ögonen
som följer mig, jag är i dunkel. Fadersögon
tänds och släcks, två svarta korn
de kommer åter

På den riktigt mörka dagen går jag till
djuren, på kullen över staden. Alla ljusen
en laterna: blanka, svarta huvuden som dyker upp
ur vattnet - jag vill kyssa dem, och löven
allt som blänker, sälar

Cemballons tangenters blänk, fingerbenets smärta
underströmmar i barocken. Tonen går från vägg
till vägg, den mäter upp ett avstånd, vita klanger
slår i luften: ta emot min svåra kärlek, låt
en strimma lysa, tröskel öppna dig låt väggar rasa

Jag ser hans rygg, och axeln, armen
när den formar skriften. En fjäril brun
i skenet av sin lampa, lutad över texten.
Det röda äpplet, stiftets svärta, urets rundning
hundens bronshud, glans av fadersföremålen -
rökslingans ringling över tingen

Det stora hål, den svarta vak, det ryker ur
ett köldhål, fader! I rummets bur, ut träskrovet
från kolvens snäva sprund - res dig och stå upp för mig -
ett rop går ut i rummet. Rösten vit, den pelare som
formar sig ur luften

Jag somnade vid tröskeln, sövd av rök och sorl
träet öppnades och jag kom in i floden. Fem famnar
djupt ur rummets grund, ett vatten över bordet. En flod
ur ögat flöt fram över ark och stift, gled över bläck och
trä, drev ut allt skrivet. Blev massa, väta. Tras
ett vatten, främmande och grumligt

Sköljd, under en gran. En krans under ett träd,
en ringlkad. Jag ligger ute i ett regn, i fukt och barr.
I kroppen benet. Luften stark av gran och rök,
ur munnen bolmar andedräkten - ögat ser
den bruna form jag blir i gräset

Underlig, gudomligt tom, bara underlig
i sinnet, sinne sinne sinne. Yrsnö, snöbär.
Röda klockor slå i tysthet. Man kan genomströmmas
denna månad, ingen frågar efter stora mening. Mörker
här, och det går över

Mörkrets gransus lägger sig, där reser sig ett språk
och går, det är som nära sömnen. Det går som talaren
på väg, bland stammar och suset. Du som går i dag
och natt, du vandrar mellan träden. Var nu inte mästerlig
jag följer dig i spåren

gröna barr, strö
barr över tröskeln
det är november