Valami moccan oldalamnál. Akár egy hal
ficánkolása. Ezüstös villanás a setét üregben
és csönd lesz. Tajték lebeg a vízi út közepén

lassan oldalra széled. Smaragdos üde fényben
sodródik a tenger felé
Október sárga rózsái embernyi díszek az úton

valami a csípőmhöz simul
és lágyan megtaszít: menyét, tán nyest
finoman sikló a tudat küszöbén

a víz fölött csak a férfiparancs visszhangzik, apró
rövid csapások a kábulaton túl, az arc a tengerek felé mereng
ebből az embervájta mederből

egy helyre vágyik ő felhőtlen szűk öbölbe
A felszín alatt új villanás, megrekedt víz
derengő ágyék, csupaszon moccan és csillan

a homályló sáv mélye felé. Csatorna, éjsötéted
nem gyógyít, nem boldogít. De más itt az elevenség
józanabb és csábítóbb a tengerénél.

Elhagytuk a várost: terek és sétányok sorjáznak mögöttem
felfénylő koponyák tábora nélkül
talapzatok tőből levágva micsoda irtás

fekete kutya szimmant az üreg mélyén
szimatol a boldogtalan jószág
kósza vadász, orra az erdőt méri be, amerre űzték

tőből lemetszett koponyák sora
arcukon patinás, mélységes zavar hosszú tógába
bugyoláltak a mohába süppedve

állnak száműzetésben, az erdőben távoli
időbe tekintve. Hamuszürkébe játszó
testvériségük, karcolások az arcokon, csupasz ágyékok

Az erdő letarolva, a másik irtás benépesül, szép
gondolat világol: egy világ nőhet ki a másik árnyékából
felfeslik az árnyék pereme, alatta hatalmas Új Napok

A csatorna vizén megszállott saját ütemmel
kék kajak húz el, benne vörösbe öltözött férfi
álomalak, oly kérhetetlenül nyomul útján

a víz fölött csak a férfiparancs visszhangzik, apró
rövid csapások a kábulaton túl, az arc a tengerek felé mereng
ebből az embervájta mederből

én magányosom nyomába eredek, hisz én találtam
én viselem gondját tekintetemmel, megnedvesíteni
hűvös homlokát egy pillantás elég

egy ágyék, mely sodródik magára, zölden megcsillanó
hímvessző saját vizében. Maga a zárt magány
és hajlékony, mutatós, sötéten nedves tincsek

tekintet nélküli arcot hord a nyakán sodródva
engedelmesen a hideg víz áramában
mely meg sem áll a tengerekig - Vizimanó a város felől

a csatorna keserű levétől kifakulva, izmaid játéka elvész
A kiutat keresem, október rózsái díszek a ravatalon
a hideg víz messze kisodorja a testet

lapátolni e sekély mederben, háton vonszolódni
az emberi körmök vájta sebektől tövig kínzott
tűréshatárig, mikor minden szakad

ami vonz s amely annyira ezüstös
Beláthatatlan örvény, spiráltölcsér a vízben
Kifelé a városból ismeretlen rakománnyal

a tekintet visszautakra nézne
csillagát kitépték férfilelke szövetéből
s fakón világol valamely sziklarepedésben

Figyelem őt: lebeg. És meztelen, én fehér
és kikeményített ruhában, magányosan, az ő atyás lábfeje
oly meztelen, amilyen csak lábfej lehet, és felragyog

Csatorna, gyászmenet vonul le rajtad
Az ismeretlen tetemet zöld füzérek között hordozzák,
mellette haladok, csak feküdt ott, amikor rátaláltam

se kenettel, se mésszel nem illették, csak lemosták
megadóan eldőlt, hadd vigyék csak
a fekete árokban tovasodorva

a peremhez verődő oldala sebzett
vér és epe, tajtékos férfinedv kifolyva
körme leválva, arca bezúzva

miként a természetnek kellett az ő teste
követelte ő annak női párját, a gondolat szólította a földre
a látványért, mely nyugtat és gyógyír

követelve, hogy moccanatlan feküdjön, nyíltan
fedetlen lábközzel, befektetem
a résbe, ahol elnyugszik, mely emlékeztet

a szükségből kioltott rémületre és borzalomra, a nyugalom
bármi látványától, elfektettem
egy barázdába, a csöndbe, mely maga a kiforduló gondolat

amitől úgy rettegek. őrt állok.
Elkísérem a csatornanyílásig, nem az alkotás az,
ami felemelő, a fej az, mi előre tart

most megnyíltak a zsilipek, előre sikló
gondola a csillámló úton... Felemelkedne
rám tekintve: vízből való vagy, ember

Hentesálcájú, végtagjai liliomszárak.
Búváröltözete alatt meztelen
próbál megállni. Felém tekint

végtelen gyász, a vízből éledtél
a zsilipet leeresztik, amitől a fény elmerül
borzongó hang a víz fölött

fejét otthagyta két kezem közt
A test magára sodródik ki a vizekbe
Újra fellelt hűvösségben, vörösen

a fűzfa árnyán, csatorna kezdetén
Te víziút, újra begyűlsz
és összehúzódsz zöldesen, tisztán, ritka szépen

és a fej, amit kezeim közt tartok, kiütve
Nem az ópusz az, mi kitelik. Inkább az esés
egy szállingózó levél nesze. Csöndesebb, mint az éjféli hajóút

megjön az éj
és a víz tovaúszik

Det rör sig vid min sida. Det liknar sprittning
av en fisk. Ett silverblänk i svarta urgröpheten
Sedan blir det stilla. Skummet står i ledens mitt

det förs, sakta åt sidan. Smaragdfärgad, läskande och klar
går utkantsleden fram mot havet
Oktobers rosor smyckar vägen gula, manshöga

något stryker till invid min sida
och skjuter mig varlig fram: en iller, mård
den lene glidaren i sinnets mitt

han längtar till en punkt därute i det klara… gattet
Ett skimmer under ytan åter, ärgat vatten
och ljuset av en länd som naken vänds, och blänker

mot djupet av den mörka fasen. Kanal, din svärta
helar inte, läker inte. Men vakenheten är en annan här,
kallare och mera lockande än havens

Ur staden gick vi: torg och gångarna står lösta bakom ryggen
inga skallar lyser mera i dess cirklar
kapade vid roten står ett kallhygge av socklar

en svart hund nosar i den djupa hålan
vädrare, och olycksalig jägare
strövare, och nosen pejlar ut mot skogen, dit de drivits

en grupp av skallar, kapade vid roten
med en förvirrad uppsyn, ärgiga och svepta,
i långa togor ner i mossan sjunkna

står de i förvisningen, i skogen vända
mot en tid som ligger bortom denna. Det stora askgrå
brödraskapet, med rivsår över sina kinder, nakna länder

Skogen är nu fälld, den andra gläntan fylls och lyser
Vackra tanke: att en värld kan växa i skuggan av den andra,
en skuggkant glipar, under den väldeliga Nya Dagar -

Över kanalens yta drar i manisk egentakt
en blå kanot med mannen klädd i rött i sig
så somnambult, så obönhörligt rycker den sin väg

mannens orderstämma ensam över vattnen ekar, små och
korta hugg över en dvala, ansiktet som vilar ut mot haven
Här, ur denna mänskogrävda fåra

följer jag min enslige som jag har funnit och
jag vårdar med mitt öga, som jag fuktar
med en blick mot pannans kalla

en länd som ensam driver, ett grönskimrande väsen
nn manslem i sitt vatten: Ensligheten själv
och tunna, sirligt svarta, våta lockar

ansiktet som blicklöst vilar på sin nacke och som flyter
upplåten och schaktad i det kalla vattnet
som till haven går - Näck, ur stadens led

blekt av rörens beska vätska, dina muskler spelar inte mer
Jag följer vägen ut, oktobers rosor smyckar båren
det kalla vattnet älskar att kroppen långt ut föra

dra, i denna magra fåra, släpa den på rygg i skåran
av mänskonaglar grävd, pinade i roten ner
sträckt till gränsen att den brister

vad dras jag mot, som liknar . . . silver
En outgrundlig virvel, en spiral i vatten
Ur staden fram med okänt last

en blick som söker efter återvägar
hans stjärna som har slitits ur sin väv och
blänker matt i någon skreva

Jag iakttar: han flyter. Han är naken, jag i dräkten
Vit och styv och enslig, och hans faderfötter
Nakna, så som fötterna är nakna, som de lyser

Kanal, ett liktåg drar igenom dig
Den okände begraven förs bland gröna slingor
Jag går vid sidan om, han låg där när jag fann honom

smord och kalkad var han inte, bara tvagad
hade villigt lagt sig till att föras
till att vaggas fram genom den svarta fåran

skavas emot kanten, såras i sin sida
blod och galla, könsskum är utrunnet
Nageln flagad, kinden brusten

och så som den nakna naturen behövt sin kropp, som man
krävt dess kvinnolik, såsom tanken kallat den till marken
fram, för åsynen som ger en sådan ro och salva

krävt att den ligger så stilla uppspärrad
i skrevan avklädd, lägger jag honom
i hans fåra i en stillhet som erinrar -

som behovet har släckts av åsynen naken
förfäran och fasa och lugn, vad är det, sänker jag honom
i en fåra ner i stillheten som erinrar om tanken då den vänder

vad fruktar jag. Jag håller vakten
Jag följer honom ut till gattet, det är ingen opera
som stiger, och huvudet det reser före

Nu öppnar sig slussdelarna, nu glider han fram
gondol går upp i skimmervägen. . . Han vill resa sig,
han ser på mig: ur vatten kom du man

Han har slaktarmask, han har liljestänglar till lemmar
han hade våtdräkt, han är naken under
Han försöker stå. Han ser mot mig

oändliga sorg, ur vatten stod du fram
Och delarna fälls ner i stunden ljuset sjunker
Och ljudet ryser över ytan

han lämnade sitt huvud kvar i mina händer
Kroppen flyter ensam ut till vattnen
i svalkan som är återfunnen, röd

i pilträds skugga, vid kanalens vagga
Kanal, du drar dig åter samman
och samlar dig, smaragdfärgad, sällsynt klar och skön

och huvudet som står i mina händer är uppslaget
Det är ingen opera som stiger. Det är fallet
ljudet av ett blad som dalar. Tystare än leden själv blir natten

när den kommer
Och vattnet går