Ez a rendhagyó riportregény első ízben a hajdani bukaresti Ifjúmunkásban jelent meg az ezerkilencszázhatvanas évek végén, majd 1970-ben, a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál. A szerző, aki akkor fiatal újságíró volt, nem mindennapi élményeken ment keresztül önfeláldozó kolozsvári barlangászok társaságában. A vállalkozás és a vállalás kockázatáról szóló üzenete mind a mai napig változatlanul érvényes.

A vállalkozás

1957. április 6. Ez a Szelek barlangjának születésnapja.
Amikor e sorokat lekopogom, 1968-at írunk, nyár van, hőség, időnként vakít a napfény.
A napokban elolvastam az első könyvet az örök sötétség birodalmáról: Bagaméri-Coman-Tóth: Szelek barlangja. „.Már 4260 méternyit bejártunk...”
Azon a tizenegy év előtti áprilisi napon kúszott át Bagaméri Béla a Körös-kanyar közelében egy sziklahasadékon, ahonnan állandó erős szél fúj, a hasadéknál nyáron hűsülnek a pásztorok. Az első ember, aki végére akart jutni ennek a föld alatti üregnek, mintegy hatvan métert tehetett meg. Ott a hegy elzárta titkát a tekintet elől. . .
Azóta, több mint egy évtizede, keresik a végét. A Szelek barlangja az évek során az ország leghosszabb barlangja lett, de vége ma sincs ...
Az Előre 1968. április 21-i lapszámában Kovács Ferenc kolozsvári sziklamászó rövid beszámolóját közölte: „...Országunk leghosszabb barlangja 14. 151 méter pillanatnyilag. A továbbjutási lehetőségek nagyok. Úgy álltunk meg a folyosóban, mintha egy utcasarkon lettünk volna, tudtuk, hogy van még egy utca, csak nem volt időnk végigmenni rajta." A cikk beszámolt arról is, hogy május elsején a kolozsvári Amatőr Barlangkutatók Köre expedíciót indít, amely megkísérli a továbbjutást. Ki tudja, hányadszor ...
Az írás egy vasárnapi számban jelent meg, hétfőn felhívom Kovács Ferencet:
- Bevesztek?
- Tudod, mi az a barlang? - kérdi. Egyszer már jártam a Tordai hasadékban, egy négyméteres lyukban, amire azt mondták, hogy barlang. Különben az, amit a barlangról elképzeltem, inkább hasonlított a vasúti alagúthoz.
- Hogyne - mondom -, sejtem ... - Egészséges vagy?
- Tudtommal. Hál' istennek!
Erre meghív: szerda délután a KMSC klubjában tartja az expedíció indulás előtti utolsó megbeszélését.
- Én ugyan nem mehetek a lyukba - mondja -, de beajánllak.
- Kösz.
Egyszerre már nem is lelkesedem annyira az ügyért.
Eljön a szerda. Idegenül ődöngök a KMSC klubban, ismeretlen emberek között, amíg Kovács Frici megérkezik. Nincs rajtuk semmi különös, általában normálisan néznek ki, egyikük-másikuk arcán szakáll ékeskedik. Gondolom, ez a barlangászattal jár, esetleg majd én is megnövesztem. A beszédüket nemigen értem, olyanokat mondanak, hogy „diaklázis" meg „zsomboly", "formáció" és „szifon”... Ez utóbbin elgondolkozom, hogy a szódavíznek mi köze lehet a barlangkutatáshoz.
Kezdődik a gyűlés.
Ez tetszik, mert az emberek állva beszélnek, közben sétálgatnak előre-hátra, nincs ceremónia, jelentkezés felszólalásra, mégis fegyelmezettek.
Bányai Kánoly, a kör titkára, akinek bemutatnak, végigmér, meghallgatja Frici ajánlását - amely létező -és nem létező erényeim leltára -, s hiába váram, hogy kiüljön arcára a lelkesedés.
Aztán megkérdi, hogy ki az, aki biztosan jöhet. Mire Kovács Frici elsőnek bemondja a nevem.
Ebben a pillanatban nem sok bizalom árad felém a tekintetekből.
- Nem szanatóriumba megyünk - figyelmeztet Szilágyi Árpád.
Most már meg kell szólalnom.
Valami olyasmit mondok, hogy tisztában vagyok a vállalkozás nehézségeivel, megfontoltam a dolgot, s szeretném, ha saját felelősségemre bevennének. És igyekszem mindent elkövetni, hogy ne érezzenek tehernek ... Meg ilyeneket.
- Fel kell írni azt a nevet - mondja egy alacsony fiatalember, aki Fábián Sándor néven ~mutatkozott be.
- Hát... akkor - kezdi Bányai, és még egyszer körülnéz, hogy van-e valakinek ellenvetése. Aztán felír.
Bagaméri Béla, a kör vezetője később érkezik, nála nyert ügyem van, őt már előre megdolgozta Kovács Frici, úgyhogy az expedíció tagjának tekinthetem magam.
- Emberek! - kezdi Bagaméri. - Erőltetett ütemben igyekszünk az ismert végpontig, hogy minél több időnk legyen a benti kutatásra. A bemenetel számításom szerint tizennégy óra. Legfennebb negyedórás pihenőkkel. Lemaradás nincs, nyavalygás nincs, aki úgy gondolja, hogy nem bírja ki, most szóljon!... Hangsúlyozom, hogy ennél jelentősebb vállalkozásunk nem volt. Még vissza lehet lépni, senki sem haragszik meg érte. (Rám néznek.) Csak azért, ha valaki útközben megy tropára.
Bányai hangosan felolvassa a neveket: tizenhárom tag és dr. Coman Dan, a kolozsvári Emil Racovita Barlangkutató Intézet vezetője, aki telefonon jelentette jövetelét - összesen tizennégy ember. Megalakult az expedíció.
Frici figyelmeztet, hogy mindent nájlonzacskóba kell csomagolni a nedvesség miatt! Aztán diktálja: melegítő, egy váltás tartalék fehérnemű, a fekhely alá műanyagzsák, hálózsák, bányászsisak, karbidlámpa, gumicsizma, hátizsák, két gyapjústucni.
A kezeslábast, amelyet felül kell hordanom, a sonkolyosi kastélyban találom. Kaja: szalonna, kondenzált tej, sok édesség (krumplicukor, csokoládé, kockacukor), vaj, C-vitamin, B-komplex, citrom, főtt sonka, pár konzerv, napi negyven deka kenyér. Lehetőleg mellőzni a vízigényes ételeket (például a hagymát).
- 'Törülközőt, szappant, fogmosót? - kérdem. Erre kitör a röhögés.
- Kispárnát és sámlit - mondja Frici -, hogy felérd a sziklapárkányt!
Ettől kezdve rohan az idő.
Éjszaka sötét üregekben bujkálok, amelyek hemzsegnek a kísérteties lényektől, heroikus küzdelmeket vívok bizarr teremtményekkel. Nappal szédelgek a szerkesztőségben, de be kell számolnom az olvasóknak az Unirea öntödei munkaközösségének ünnep előtti termelési sikereiről.
Mindegy, telefonálok valamelyik fiúnak, hogy mit szereztem be, s még mire lenne szükségem. A holmikat főleg Kovács és a kollégák dobták össze, akik rendkívül lelkesen támogatták a vállalkozást. Egyikük vadonatúj halászcsizmát ad (felfeslett talpszéli-ragasztással szolgáltattam vissza!), a másik segít a kölcsönzőből hazacipelni a szajrét, van, aki csak szurkol, de azt teljes erőbedobással. Mindez, sokszor eszembe jutott a föld alatt...
Csütörtökön értesít Kovács, hogy megváltozott a terv. Május elseje helyett indulás április 27-én, szombaton délután 5-kor, a Barlangkutató Intézet bejáratától!
Meg kell gyorsítani az előkészületeket. Felhívom a feleségem, s elmondom, hogy öt napra készülök a föld alá, oda kaja kell meg minden, „légy szíves, vegyél...”
- Ne is folytasd - szakít félbe. - Én ebben az őrültségben nem leszek bűnrészes!

Nincs pardon

Kapusnál ver az eső a nyitott teherautóban, valaki aggódik, mert ilyenkor megnő a barlangban a vízállás.
Réven besötétedünk, háromnegyed kilenckor aztán megérkezünk a sonkolyosi kastélyhoz. Mihály bácsi fogadja a társaságot, most is, mint mindig, évek óta. Ő a kastély gondnoka. Az utolsó ember, aki látja a barlangászokat -leszállás előtt, s az első, aki -köszönti őket a kijáratnál.
Valahol, még Bánffyhunyad környékén hallottam, hogy csoportokra oszlunk. Az első csoport félórás előnnyel indul, hogy kötélpályát készítsen a Nagyteremnél, a szakadék fölött. Így engedjük le majd a csomagokat. Középen indul a csapat zöme, ketten pedig megvárják Moravek Lacit, az aranyosgyéresi gépészmérnököt, aki egy későbbi vonattal érkezik.
Az első csoporttal indul Bányai, dr. Coman, Fábián Sándor és Szilágyi Árpád. - Veletek mennék - mondom Bányainak.
Árpád, az örök ellenzéki, nyomban magyarázni kezdi, hogy ez rohamcsoport, hogy időelőnyre kell szert tennie, mert amíg kötélpályát készítenek s leeresztik a szajrét, az legalább egy óra, úgyhogy. . .
- Jöhet - mondja Fábián.
Ő beszél a legkevesebbet. Időnként hosszan méregeti az embert, nem nagyon kérdez, tőmondatokban szól, de akkor oda kell figyelni. Rövid ismeretségünk során másodszor érzem, hogy számíthatok rá. Ezután sokszor tapasztalom!
Később, augusztusban történt, hogy vigasztúrára vittük az asszonyokat, hálából, amiért elnézték, hogy nem velük töltöttük május elsejét, hanem a lyukban.
Indulás előtti napon beszélek Fábiánnal, kölcsönkérem a bányászsisakját.
-- Ha nem megyünk Besztercére halászai - mondja -, kapod a sisakot. Majd indulás előtt felszaladok hozzád.
Nem szaladt fel.
A nagy kapkodásban, készülődésben megfeledkeztünk a sisakról, csak Sonkolyoson jutott eszembe, hogy nincs.
Csillagfényes augusztusi éjszaka, kipakolunk, hogy indulás előtt bekosztoljunk, a barlangban ne töltsük az időt evéssel. A kastély előtti körtefának támasztva motorkerékpár, mellette alszik valaki. A nyüzsgésre felébred, s felénk kiált:
- Lyukászok?
Mi telepedtünk a legközelebb hozzá, tőlem kérdezi:
- Mondja, magukkal jött az az Orbán? Mondom, velünk.
- Miatta nem mentünk Besztercére halászni! Fábián valami sisakot hozott neki.
A pali jócskán beszeszelt, dőlt belőle a szilvapálinka.
- Sanyi hol van? - kérdem.
- Tudja az isten!.. Az este koccintgattunk Mihály bácsival, aztán egyszer csak eltűnt Fábián. Kerestük, nincs. Biztos alszik a sátorban. Ott, a Körös partján.
Bányaival lebotorkálunk a vaksötétben a Körös partjára, Sanyi nincs a sátorban! .. Erre beijedünk.
Fent, a kastélynál Bányai kiadja az ukázt, hogy meggyújtani a lámpákat, beosztja a népet, megindul az emberlánc felkutatni Sanyit: benézünk a bokrok mögé, a sziklák alá, kiabáljuk a nevét, semmi. Bányaival előremegyünk a barlang bejárata felé.
Sanyi a bejáratnál cigarettázik. Visszaordítok a keresőknek, hogy megkerült Fábián, közben Bányai nekiesik Sanyinak, s cifrázza.
- Mit izgultok - mondja Sanyi -, hát nem megígértem, hogy itt lesz a sisak? Néztem az órát, hajnali kettő múlt. Fábiánék másnap a Körösben próbáltak pecázni, amikor kijöttünk a túráról, Mihály bácsi mondta, hogy nem fogtak semmit.
A kastélyban beeszünk. Erő kell az útra. Utána Bagaméri rövid beszédet mond: piát kint hagyni, a fölösleges holmik a kastélyban maradnak. Most pedig meggyújtani a lámpákat.
A tornácon fények lobbannak, mintha szertartásra készülnénk.
Először látok közelről karbidlámpát. Méregetem a fényes kis szerszámot, nem tudom, mit kell azzal kezdeni. Mellettem Fábián Sanyi.
- Hagyd csak - mondja, s elveszi. Karbidot tesz bele, megtölti vízzel a tartályt, s máris lobban a fehéres fény. Pislákol egy darabig, aztán elalszik. Próbálgatjuk csavarni a vízcsapot, nem megy.
Bányai kiveszi a kezemből.
- Fogd az enyémet - s nyújtja a vadonatúj lámpát. Az ő kezében percek alatt ismét feléled a láng. Aztán csendesen bejelenti, hogy indulhatunk.
A fiúk szerencsét kívánnak, s állnak a menedékházzá degradált kastély tornácán, amíg belépünk a sűrű sötétségbe.
Kormos éjszaka, kapaszkodunk. Aztán leereszkedünk egy kőomláson. Megered az eső is. Csak szemerkél, permetezi az arcokat, és síkossá teszi az agyagot a gumicsizma alatt.
Egyszerre megrebbennek a lámpafények, s hideg légáramlat csap az arcunkba. Előttünk vasrácsos kapu, mögötte tábla a felírással: Szelek barlangja.
Párállik a lehelet, a sötét üregdermesztő, barátságtalan légáramlattal fogad.
Bányai kinyitja a lelakatolt vasajtót. - Indulhatunk?
Csend.
Nézem az órát, tíz múlt néhány perccel, amikor átlépjük a bejáratot.
- Nézz vissza -- mondja Árpi. Mögöttünk semmi.
Mégis. A bejárat előtt a sötétség függönyén áttetszik egy fa árnyéka: valamivel sötétebb folt a sötétben. Messze, egy felhőcsipke mellett pislákoló pont, olyan, mint a távolba vesző karbidlámpa lángja.
Indulunk.
Mellbe vág a nedves, hideg levegő, hirtelen beleütközünk a csendbe. Néhány csúszós lépcsőfok után egyszerre kitárulkozik a barlang, az igazi, <<mely cseppet sem, hasonlít sem alagútra, sem semmi másra; a mennyezetről száraz cseppkövek lógnak alá, szikkadtak, fehérek, mintha az idő kiszívta volna belőlük az életet. Reménytelenek és elárvultak. Nincs két egyforma cseppkő. Elképesztő a változatosságuk, talán azért is van, hogy külön-külön mindenikük árvának, elhagyatottnak tűnik.
Lent a patak. A szorongató csöndben duruzsol, valamiféle visszhangot idéz, amelytől az ember nem mer hangosan beszélni, mintha attól kellene tartania, hogy megzavar valakit.
Itt, az elején, a barlang alján látszik az emberi kéznyom: ösvényt vájtak- a ragacsos agyagba, a járat kitaposott, a falakon ujjak helye.
Nincs idő nézelődésre, Bányai diktálja az iramot. Előre kell meredni, a lábunk elé, a patak menti ösvényre, amely síkos, mindegyre kicsúszik alólunk. Meg kell szokni a hátizsákot, azt, hogy helyenként elszűkül a járat, párkányon egyensúlyozunk, a víz felé húz a hátunkra kötözött teher.
Előttem Karcsi, mögöttem a prof, aztán Sanyi, a menet végén Árpi.
Igyekszünk lépést tartani Bányaival. Nem könnyű. Hosszú lábait egyenletesen emelgeti, időnként gumicsizmája begázol a föld alatti patak vizébe, hogy kikerüljön egy kapaszkodót. Minden lépése, mozdulata kiszámított.
Az iram fullasztónak tűnik, s egyre kevesebbnek a levegő. Ők ismernek már minden helyet, tudják, hol kell megkerülni a göbbenőket a parti sziklán. Mi a proffal tapogatózunk.
Néha eltűnik az előttünk világító lámpa fénye, aztán újra felvillan a kanyar után, egyre távolabbról.
Karcsi előrement, a prof elmarad a többiekkel. Hirtelen magamra maradok.
A járat szűkül. Kintreked a visszhang. A patak az ember fülébe zagyvál, soha nem hallott hangon, valami ijesztő szöveget, amitől meg kell állni... A víz átlátszó, a kövek fehéren és feketén, patyolattisztán villognak... Nincs rajtuk moha! ... Bemártom a kezem - mintha hüllőt érintenék. A feltörő kiáltást bennrekeszti a tiszteletet parancsoló csend. Hallgatni kell ezt a duruzsolást, amely idegen az emberi fülnek. Beérnek. Épp idejében.
Tizenegy óra körül, hátulról valaki bejelenti, hogy következik az első kutyaszorító. Hirtelen ellaposodik a folyosó. A mennyezeti mészkőfal közvetlenül a patak vizének szintje fölött vonul tovább, úgy tűnik, hogy az ember nem fér alája.
Karcsi már bent jár, utánavilágítok. Bal kezében a lámpa, könyökkel vonszolja magát bennebb, jobb kézzel mintha a mennyezetet tartaná, így egyensúlyoz. Jobb lába a vízben. Azzal segíti előre magát, s bal térdével támaszkodik.
Mire elhatározom, hogy nyomába indulok, eltűnik a lámpa fénye.
A mennyezeti sziklatömb harminc méteren át szorítja az ember mellkasát, alig lehet lélegzeni, mintha attól kellene tartani, hogy egyszer csak kifogy a levegő... Könyökön, térden szakad a ruha, szerencsére az alsót védi az Árpitól kölcsönzött kezeslábas. A csizma sarka nem tapad, mindegyre belecsobban a vízbe. Ilyenkor hátul csendes káromkodás hangzik. A vége felé már úgy érzik, mintha a párás levegőből kifogyott volna az oxigén.
Aztán fel lehet egyenesedni. Ontjuk magunkból a párát.
Karcsi már kipihente magát, valamit kérdez. Nincs levegő a beszédre, a halántékban a kalapács, és a dobhártyán is dörömböl.
- Rosszul vagy? - kérdi Sanyi.
- Dehogy... - mondom, s leszakítom a kezeslábas elrongyolódott jobb szárát. Sanyi segít, bicskával. A nadrágszárat felakasztom szembetűnő helyre, egy sziklára, s cédulát mellékelek Bagamérinek: „Otthon jobb volt!"
Nem lehet sokáig lazsálni. Mögöttünk már beindulhatott a Bagaméri csoportja. S azért sem, mert a megerőltetett izmok lemerevednek, akkor pedig nehéz felállni s továbbmenni. Amíg ismét fellazul a láb, kínos minden lépés.
Elhagyjuk a vizesjáratot.
Itt szárazabb a barlang. Egy beszakadt, törmelékes részen igyekszünk felfelé, az első emeleti folyosóra. Már előttem jár a prof, Fábián Sanyi is... Hátul marad Árpi, biztosítónak. Időnként fütyül, s úgy veszem észre, hogy unja a cammogást. Néha leül, megvárja, amíg előrehaladunk, aztán beér. És ismét leül.
A professzor gyakran hátranyúl, a megmászott kőhalom tetejéről elveszi a lámpám, hogy ne akadályozzon a kapaszkodásban.
- Köszönöm - lihegem.
Tovább.
Valahonnan hangok lopakodnak utánunk. Elmosódott, de kivehető emberi hangok.
Karcsi azt mondja, ki kell lépni, mert beér a Bagaméri csoportja.
Kilépünk.
Szakad az emberről a víz, a ruhák most már belülről is átnedvesedtek. A hőmérséklet állandó 8-10 fok, a levegő viszonylagos nedvességtartalma kilencvennyolc százalék. Gőzölgünk.
A nagy vízveszteségtől szomjúság gyötör...
Valami oázisról beszélnek, amelyet el kell érnünk, ott lesz víz. Alig értem, miről van szó, csak arra figyelek fel, hogy lesz víz. Átkozódom, amiért a patakban nem szívtam meg magam. Késő bánat.
- Még két óra menetelés az oázisig - jelenti Bányai.
Hajszol. Sok időt vesztegettünk a kutyaszorítónál, amelyre még most is szorongással gondolok. . . Visszafelé jövet Bagaméri a Gályarabok folyosójának nevezte el. Méltán!
Mintha hangok lopakodnának mögöttünk, de nem merek szólni. Azt mondják, hogy a mikroklímához való alkalmazkodáskor hallucinálhat az ember.
A nyelv mindegyre hozzátapad a szájpadláshoz. Arra már nem jut nyál, hogy megnedvesítsem az ajkam. Egy-egy ilyen reménytclen kísérlet után finom agyaghomok kerül a fogaim közé s ropog. Nyitott szájjal kapkodom a levegőt, most már nem bánom, ha látják is. Így sem elég, pihenni kellene, az úristenit, de egyiküknek sem jut eszébe!
Maradék erőmmel a karom felemelem, s az órára nézek, hogy feljegyezhessem megérkezésünket az oázishoz, utána lerogyok a sziklafal mellé. Kikészülhettem, mert eszembe sem jut mosolyogni: az oázis kamrányi, az alján agyagos pocsolya...

Vörös kérdőjelek nyomában

Megszusszanunk, közben hallgatjuk a prof szakszerű magyarázatát.
Valahogyan úgy keletkezhetett ez az oázis, hogy a felszínről beszivárgó víz a talajban átvándorol a lazaságokon, s itt, a mélyben egy szikla csücskéről csepeg, amíg meggyűl a tömött, agyagos fenéken. Csak annyi gyűl össze, hogy a prof megmerítheti farzsebében hordott műanyagpoharát, s osztogatja. Megszívjuk magunkat.
Micsoda íze van a barlangi víznek!
Ivás után jóízűen letöröljük szánk széléről az agyagot. Mit számít! A szomját, ha eloltotta az ember, ereje visszatér!
- Milyen, mi? - kacsint Fábián.
Itt kiegyenesedhetünk! Különben az egész barlangban nincs egy olyan szakasz, ahol háromszáz méteren át egyenes derékkal mehetnénk.
A sok hajladozás után valósággal áttrappolunk a Lóverseny-pályán. A Barlangkutató Intézet munkatársai nevezték el ezt a részt: egyenes, magas mennyezetű folyosó, az alján finomszemcsés homok döng a lábak alatt.
A Díszterem mellett meg sem szusszanunk. Csak a fiúk mesélik, hogy a barlang legszebb része innen következik. A Díszteremből mellékjárat indul a November 7 járat felé. Közbeesik egy labirintus, amelyben eddig mindenki eltévedt. Rengeteg még a feltáratlan rész, visszafelé jövet egy csoportnak itt kell majd kutatnia. (Szerencsém volt ehhez a csoporthoz kerülni, bejárni a labirintus egy részét s eltévedni.)
Ismét időelőnyben lehetünk.
Kicsi a csoport, ez a szerencse. Így könnyebb a járás. Sok helyt omladékos az úttalan út. Felfelé kell kapaszkodni vagy leereszkedni. Ilyenkor megvárjuk, amíg az elöl haladó, átjut az omladékon, nehogy kőgörgeteget indítson, amely lesodorhatja a következőt. Egyenként kelünk át.
Hajnalban elmegyünk az egyik tejpatak folyosója mellett. Valahol fölöttünk kaolinbánya van (másnap hallottuk a robbanást is, beleremegett a barlang). A patak ott ered, s útközben átszivárog fehéragyag rétegeken is. Az festi tejfehérre a vizét, innen a neve.
Három órakor kezdjük építeni a kőtél-pályát.
Szilágyival leereszkedünk egy omlásba, magunk után húzzuk a hátizsákokat. A többiek megkerülik ezt a részt, és hátulról közelítik meg a Nagytermet. A lyuk, amelyen leereszkedünk, hirtelen véget ér. A szélétől mintegy tizenöt méteres szakadékba hull a tekintet. Ennek az alján kezdődik a Nagyterem. Ahogy lenézek a feneketlen semmibe, elfog az iszonyat. A mélységből riadtan visszakozik a tekintet, a csizmámat nézem, egy száraz sziklacsonkon állok. s remeg a lábam. Árpi mögöttem, valamivel fennebb, csendesen szól:
- Nem kell lenézni. Fogd a kötelet - s nyújtja.
Még sokszor eszembe jut az a pillanat, amelyet a Nagyterem előtti kürtőben átéltem Árpi mellett, aki ugyancsak valahol itt, a közelben esett át a barlangi tűzkeresztségen. Később elmesélték az esetét:
...Maradt még egy lehetőség a továbbjutásra; egy hasadékon át próbálkozni, hason fekve, fejjel lefelé. Bekúszott. Egyszerre lejteni kezdett a hasadék. Húzta lefelé a testsúlya, azért így is helyezkednie kellett, hogy a két sziklafal között megtalálja a rést, amelyen át tovább vonszolhatja magát lefelé, előre. Aztán a rés szűkülni kezdett. Már fél órája igyekezett lefelé, amikor érezte, hogy a szikla kezdi összeszorítani. S fogy a levegő, a szikla pedig nem engedi, hogy megtöltse a mellkasát! ...
Megfordulni nem lehet, ez világos. Azt is felmérte, hogy nem rémülhet meg, nem kapkodhat, mert akkor kifogy az ereje, s elveszett. Tartogatnia kell az erejét!
Leáll; hogy csendesedjék kapkodó légzése, veszett szívdobogása. Aztán ismét megpróbált előrecsúszni. Nagyon lassan, gazdaságos mozdulatokkal, de előre.
Ki tudja, mennyi idő után érte el az üreget. Akkora volt, hogy végtagjait összebogozva valahogyan megfordulhatott. Aztán vissza!
Az aggódó csoport a rés bejáratánál utána nyúlt, s kiemelte. Kérdezgették, de csak annyi ereje volt, hogy fáradtan legyintsen. Kis idő után mondta:
- Ez az út nehezen járható.
Ahol állunk, innen kell a kötélpályát kiépíteni.
(Amikor leértünk s megálltunk a terem alján, próbáltunk felvilágítani a mennyezetig. karbidlámpa fénye mintegy negyven méterre ér el, de a tetőt nem sikerült megpillantani. Megjegyeztem: - Nem ártana időnként idehozni gőgös főnököket! Éreznék, hogy milyen kicsi fiúk. )
Szilágyi ledobja a szakadékba a negyvenméteres kötelet. Ott a többiek egy sziklacsücsökre erősítik. Ez a kötélpálya. Egy fémkapcsot (karabinert) akaszt Árpi a kötélre, s vékony spárgán próbából leereszti. Aztán visszahúzza. Megy. Megkezdjük eregetni a csomagokat. Sanyi lent kifogja, hogy ne ütődjenek a sziklához. Mi ismét visszahúzzuk a karabinert.
Közben a prof felszereli régimódi fényképezőgépét, felkiált, hogy ne mozduljunk, mert kinyitotta az exponálót. Lobban a magnéziumfény.
Amikor az utolsó csomagot eresztjük, nagy üdvrivalgással beérnek Bagamériék.
- Mi ez? Gyászmenet? Még csak itt vagytok?
És megérkeznek Moravekék is.
Mire lekecmergünk a Nagyterembe, már megalakul egy rohamcsapat (Bányai, Fábián, Moravek, Szilágyi), s elnyargal a végpont irányába.
A csoport újraszerveződik, most már tízen megyünk együtt a vizesjáratban.
Vasárnap reggel hét óra után omláson kelünk át, amely ismét elzárja előlünk a vizesjáratot. Utána visszatérünk a patak medrébe, s ott haladunk tovább. Ekkor már nincs erő tapogatózni, kerülgetni a göbbenőket. Megmerülnek a csizmák, bennük a víz megmelegszik. Nem is olyan kellemetlen, csak amikor megállunk cigarettaszünetre. Ilyenkor egyúttal kiürítjük a csizmákat is.
Most Kőműves Emil megy elöl, ő vezeti a csoportot, mi a proffal valahol a közepe táján, leghátul meg Csoltkó Laji. Énekel:

„Vasárnap délután a Sétaté-hé-ren...
Vasárnap délután a Séta-té-hé-ren...
Vasárnap délután
a Séta-té-hé-ren...”

És ugyanígy, tovább. Csak ennyit, de szakadatlanul, egy háború előtti műdal dallamára.
Eszembe jut, amit Kovács Frici mondott otthon: „Mi egy kicsit mindnyájan gyagyásak vagyunk. . ."
Egy cigarettaszünetben a prof Racovitáról beszél, a biospeológia megteremtőjéről, akinek tanítványa, majd tanársegédje lett. Ma nemzetközileg elismert biospeológus, Racovita művének folytatója.
„...Aztán magához hívott a tudós, és egy térképet mutatott. Bejelölve az ismert barlangok helye. Ahol újabbakat gyanított, oda vörös kérdőjeleket rajzolt. S azt mondta, hogy a vörös kérdőjelek az enyéim.... ."
- S a fiúk? Róluk mi a véleményed?
Felcsillan a szeme.
- Ez nem tudományos munka - mondja. -- Csak egyszerűen -- kockázat! Rövidesen tapasztalom, mennyivel többet tudnak a fiúk a földtanról, mint az átlagember. Kőműves valóságos kis előadást rögtönöz a barlang keletkezéséről, földmozgásokról, kőzetekről. Azt mondja, ez elengedhetetlen, a lyukásznak nemcsak a szag után kell mennie. Ha elzáródik az út, ismernie kell a továbbjutás lehetőségeit.
- Tudod, mi az a diaklázis? - kérdi Egri Laci.
- Gőzöm sincs.
- Na, akkor készülj fel - mondja. - Rövidesen megtudod!

... Egy. kettő.... tíz!

Előbb még azt kellett megtanulnom, hogy mi a „smirgli".
Ez nem természettudományos szakszó, de tökéletesen kifejezi azt, ami itt az emberrel történik.
A járat hasonlít a Gályarabok folyosójához. A dolomitos mennyezetből a víz. tüskéket oldott ki, olyan éleseket, mint a csiszolópapír felülete. Csak valamivel durvábbak a szemcsék. Annyival, hogy átszúrhassák a dupla kabátujjat. S a plafon lelóg az ember feje fölé, csupán annyi a hely, hogy hanyatt fekve könyökkel toljuk előre magunkat. Húzzuk a zsákot s minduntalan beakadó rongyainkat.
A járat alja ugyanolyan képződményekkel tele, mint a mennyezet!
Tiszta fakírság.
Egri Laci, a matematikatanár - alig huszonöt éves - vigyorogva jegyzi meg:
- Tudod, ez volt a smirgli.
- Köszönöm, vettem észre...
Lóg utánunk a ruha, sápadtan villan elő meztelenségünk. . . A hátizsák - kapri!
Szerencsére még otthon szóltak a fiúk, hogy mindent nájlonba kell csomagolni a nedvesség miatt. Ez most védi a holmikat a viszontagságoktól is.
Késő délelőtti órában pihenő annál a pontnál, ameddig a Barlangkutató Intézet munkatársai pár évvel ezelőtt eljutottak. Akkor végpontnak hitték ... Cigarettaszünet. Kílálom a profot.
- Én nem hoztam magammal - mondja. - Le akarom szokni a dohányzást... - És elfogadja.
Laji rendületlenül énekli a Vasárnap délutánt, közben C-vitamint osztogat, hogy ne kelljen mindenkinek előhalásznia a zsákjából.
Lelkileg felkészülünk a nagy, diaklázis megmászására.
Kettérepedt a hegy. A hasadás csak akkora, hogy egy ember befér rajta. Zsák nélkül. A csomagokat ismét kézről kézre adogatjuk, láncban. Az emelkedő, amelyen fel kell jutnunk, körülbelül negyven méter, alig dőlt szögben.
Lent még valahogy sikerül átbújnunk a lyukon, aztán elérünk egy omladékos részt; amelynek a szélén szakadék ásít. Az út tovább mintegy hét méter magas, teljesen meredek falon átvezet. Adják a csomagokat. Előttem Krámer Tamás másodéves geológia szakos hallgató rakja halomba a zsákokat. Ami nem fér az üregbe, sziklacsücsökre akasztja.
Meg kell mászni a falat.
Tíz körömmel kell kapaszkodni az apró vájatokba. Utána az egyik kezet szabaddá tenni, hogy a csomagakat továbbíthassuk. Már a fal közepén járunk, amikor Tamás leszól:
- Maradjatok helyben! Emil és Laci előrement, hogy megkeressék a nagy omlástermet. Ott kötélnek kell lennie. Anélkül a következő szakaszon nem juthatunk át ...
Tizennégy órája úton vagyunk.
A szunnyadozó lámpafényben hosszúra nyúlnak az árnyékok: elmélyülnek a szakadékok, az üregek, nem kell visszanézni, de fentről időnként kő gurul. Félreállni nem lehet. A térd remeg, a kéz is. Csak az ujjak kapcsolódnak rá a sziklacsücsökre s markolják az erő utolsó foszlányaival ...
Tomor Zoli, az egyik gyergyói vendég-barlangkutató kissé lennebbről időnként felszól:
- A szem... Az le ne koppanjon...
Csüngünk a sziklafalon; itt most várni kell, ki tudja, meddig... Arcom majdnem éri a sápadt mészkövet. Két kezem szétáll, mintha kifeszítettek volna, nézem mindig gondosan ápolt körmeim, most beszakadoztak, kézfejem hófehér, kiszaladt belőle a vér. Egész testemmel fél lábamra ereszkedem, az ólomsúlyt hatványozott arányban növelik a múló percek.
Hirtelen úgy érzem, hogy kiestem az időből...
Az idő elrohant mellettem, s engem itt hagyott ebben a kürtőben, de előbb rám akasztott egy hatalmas súlyt, amely mindjobban húz lefelé, egyre húz, és már nincs erőm, hogy tartsam magam.
- Válts lábat, nem hallod! - ordít Tomor. - Reszketsz, ember, válts lábat! - Aztán tenyerét szabadon csüngő lábam alá teszi, s lassan segíti a támaszték felé... Egy pillanatig csak az ujjaim begyén tartom egész testsúlyom, amíg pihent lábam rákerül a támasztékra.
Az ember a félelmet először a gyomrában érzi...
Egy csomó a gyomorszájtól kezd felfelé kúszni, megakad a mellkas közepén, megdöngeti a szívet, aztán elhelyezkedik a torokban, amely kiszáradt, összeszorult... Hirtelen belém hasít a gondolat, hogy le fogok esni!
Alattam hét méter semmi, aztán sziklapárkány tele csomagokkal, utána újabb kürtő - és az állati félelem fojtogat...
S ekkor eszembe jut, hogy a lakásom és a szerkesztőség között a távolság, egy trolimegálló, és én ezt a távolságot minden reggel trolival teszem meg, mert kényelmes ember vagyok - és erre hangosan, hisztisen felröhögök... Minek kellett nekem ide jönnöm!
- Valami baj van? - kérdi Tomor. Intek, hogy semmi.
- Valahogyan mozgasd meg a végtagjaid...
Próbálkozom.
Mozdul, nyújtózik az egyik láb. Aztán a másik. Az ember homlokáról elered a veríték, sós cseppek gurulnak le az arcán, pedig nem mozdul a menet.
Bagaméri hangját halljuk, szinte félálomban:
- Mi az istenért állunk! Menni kell, különben megdermed a nép!
Alább Garai Pista, a másik gyergyói vendég egy ingó dolomitdarabon, csomagot markol, s felnyújtja. Azért még vissza kell hajolni... Aztán továbbítani Tamásnak... Ez még csak az első. S összesen tíz csomag van. Plusz a prof egy kiló harmincöt dekás francia kötélhágcsója...
Kettő... Három... Tíz! Vége.
Két méterrel fennebb vonul a lánc. Kezdjük elölről: egy... kettő... tíz... És még mennyi van!
Kényelmesebb helyre kerülök, jó lenne megszusszanni, de nem lehet, valaki alul ismét a nehéz helyen áll. Ezen mindenkinek át kell esnie. Most talán épp a közel ötvenéves prof kapaszkodik a falon s küzd mindegyre lekoppanó szempilláival.
Nézem a krumplit: másfél órája kínlódunk a diaklázisban! ... Egy... kettő ... Kézről kézre...
Lassan elmúlt dél, most már délutánra hajlik odakint. Élesebbek lehetnek a fények, mélyebbek az árnyékok, a Körös partján fiatal bükkfaerdő sütkérezik... A fák szűrik a napfényt... (Minek kell erre gondolni!)
- Eggyel fennebb! - hallszik Tamás hangja.
S az emberlánc eggyel fennebb vonszolja magát.
Most Vlad Pali vezet. Sovány, sápadt arcú fiú, az ember alig nézné húszévesnek, de harminc is elmúlt.
Egyszer csak lekiált:
- Adjátok tovább: visszajött Egri Laci! Továbbítjuk.
Aztán csendesebben mondja:
- Megkapták a nagy omlástermet. De kötél nincs...
Emil előrement a táborig, kötélért!
Várni kell. Vagy nekivágni a legnehezebb szakasznak kötél nélkül... Lent Bagamériék tanácskoznak. Jön a döntés: megyünk tovább.

Lélekmelegítő

Most már mindent egyre nehezebb elviselni. A hátizsákot, az átnedvesedett rongyokat, a felelősséget. Nem lehet kiállni. Az ember még azt a fényűzést sem engedheti meg magának, hogy kificamítsa a bokáját vagy elnyúljon egy hasadékban... amíg innen kiviszik! Mert maga vállalta.
- Megjött Emil! - halljuk elölről.
A hír továbbgyűrűzik embertől emberig, le a diaklázis aljára.
- Itt vannak a többiek is - mondja fölöttünk Tamás.
- Kik?
Az egész rohamcsoport visszajött.
Amikor nem kaptak kötelet a nagy omlásteremben, Emil elindult a táborhely felé, hogy onnan hozzon. Laci várta, s amikor látta, hogy nem jön, visszatért a hírrel. Emil pedig elért a táborhelyig. A rohamcsoport tagjai akkor már hat órája a táborban pihentek.
Emil mondta, hogy baj van a tömeggel. Erre Moravek Laci vette a kötelet, s indult. A többiek, Bányai, Fábián és Szilágyi követték. Így aztán itt van az egész rohamcsoport!
Gyorsabban megy a csomagok adogatása, mintha a hátizsákok is megkönnyebbedtek, volna. Elöl a biztos kezű fiúk. Még arra is figyelmeztetnek, hová lehet lépni, hol nem omlik a kő s az agyag sem csúszik.
- Úrlovasok előnyben - jelenti be Egri Laci. - Következik a kakastaréj meglovagolása...
Az elvékonyodó szikla teteje csipkés, mint a kakas taraja, azt kell a lábunk közé vennünk s keresztültornásznunk magunkat rajta... Aztán Moravek Laci nyúl a csomagokért, és egyenként eregeti le a mélyedésbe Bányainak. Tehát megint ereszkedünk...
Előttem a profot engedik le. Dr. Coman a hátizsákon kívül kezében tartja a nájlonba csomagolt hálózsákot is. Leereszkedés után leül az oldalban egy szakadék peremére, s jóízűen kinyújtóztatja a lábát. Mellette Bányai áll a szakadék és a sziklafal között. A kötél végén lógó embert s csomagot bennebb billenti, az ásító mélység felől a biztonságos mészkőfal tövébe. Hogy áll! Ha az embernek lenne ereje, csodálkozna rajta...
A csendbe hasít egy kiáltás: - Vigyázat! - s Bányai Karcsi a professzor után kap. A gallérjától fogva visszarántja a szakadék széléről. A hálózsákot már nem lehet megmenteni, hangos puffanással lezuhan a szakadékba.
Elbóbiskolt a professzor!
- Jobban kell vigyázni, fiúk! - Ez Fábián hangja.
Sorra kerülök az ereszkedésnél. Moravek csendesen figyelmeztet:
- Kapaszkodj, mintha nem lenne kötél a derekadon. Vedd úgy, hogy ez csak erkölcsi támogatás...
Moravek nyaka mögé veszi az egyik kötélvéget, a másikra hurkot készít, s az, kerül a derekamra. Minden lépésnél érzem, hogy megfeszül a kötél. Bár minden erkölcsi támogatásnak ilyen hatása lenne!
Lent Karcsi billent egyet rajtam, s a sziklafal mellett kibújok a hurokból.
- Tehetem a következő áldozat nyakára? Gyűlnek a csomagok s az emberek a szakadék melletti párkányon, néhányan már beálltak a további láncba, amikor Karcsi felkiált:
- Vigyázz, kő! - de már késő. Egy jókora sziklaszilánk döng Tomor Zoli hátán.
Lélegzetvételnyi ideig dermedt csend. Aztán cifra káromkodás, egyszuszra, amely megnyugtat: nem lehet nagyobb baj.
És nincs „pardon" meg "nem akartam", csak csendes fellélegzés és menés tovább, előre a végpont felé.
Az utolsó diaklázison elsőként ereszkedem a mélybe. Fölöttem Kőműves Emil. Néha leszól:
- Ne arra lépj! Fennebb van egy nagyobb kiugrás... Vesd meg a lábad... Három helyen támaszkodj, egy kéz elég a tapogatózáshoz! ... Jó, kezdesz belejönni...
A diaklázis alján finom, lisztszerű agyaghomokra huppanok. A lejáratnál kissé elszélesedik a szakadék alja. Még párkányok
is övezik: ideális táborhely három-négy embernek.
Leadogatják a csomagokat, elhelyezem az üregben, s hallom, hogy Bagaméri meg Coman egyezkedik: itt maradnak. Innen már legfennebb háromszáz méter a tábor. Ott úgysem fér el a nép, s ők amúgy is nagyon fáradtak. Béla negyvennégy, a prof negyvenkilenc éves! Őszinte csodálatom, hogy ilyen derekasan bírták eddig is! De hát Béla huszonöt éve, a professzor talán még régebb csinálja ezt ... S a pihenő alatt a prof megsúgja, hogy ő készült az expedícióra.
(Tiszta reggel, tavaszi, nyirkos, zöld és hűvös. A Sétatéren köröz, szvetterben és tréningnadrágban. Egyenletes, hosszú léptekkel, ahogyan annak idején. Talán valamivel lassabban. Telik az idő!
A második körnél meglátja az öregembert. Az is fut. Megismeri a megkopott, lelassult mozdulatokat, amelyek azért átvészelték az évtizedeket. A lényeget megőrzi az idő.
- Szántó tanár úr! ...
Az öregember áll, nézi, valami feldereng az arcán.
- Temesvár. . . - kezdi, mintha hideg-meleget játszanának. - Valamiféle futóbajnok voltál... Országos, nem?
- Csak ifi koromban, tanár úr! - mondja. - Coman vagyok, a szomszéd iskolából... Néha tetszett helyettesíteni a tornatanárunkat...
- Stimmel - mondja az üregember. - Nos, akkor folytassuk, Coman. – Szótlanul megindulnak, egymás mellett, egyforma. egyenletes tempóban.
A végén az öreg azt mondja:
- Én holnap is itt leszek, fiam! - Igenis, tanár úr...
De ő másnap már nem ment. Három hónapig edzett a barlangi útra, s az volt az utolsó tréning. . .)
- Mind itt vagyunk? - kérdi Béla. Meg kell még beszélni az alvás utáni programot. - Bányai hiányzik... - mondja Emil. - Itt vagyok! - hallszik a diaklázisból a Karcsi hangja. Hosszú lábait egyenletesen nyújtogatja lefelé, akkorákat lép, mint más kétszer, s a kezében csomagot tart.
Hozza a prof hálózsákját...
- Meg ne fázz, Dani bátyám - mondja. Lement a szakadékba a zsák után, amíg mi adogattuk a csomagokat.
- Ejnye, te Karcsi - kezdi a prof, aztán leveszi agyagos szemüvegét, s törülgetni kezdi...
Csendesen búcsúznak a veteránok, jó éjszakát kívánnak (délután négy óra), s utánunk néznek, amint eltűnünk a barlang leghosszabb smirglijében.
A maradék ruha s bőr jó része itt marad. Ez a szakasz már mintha nem is tűnne olyan pokolinak. Valami melegíti az embert.
Elöl haladok... A tekintet beleütközik a sűrű sötétségbe. Valahányszor rándít egyet az ember a hátizsákon, hátul feltűnnek a lámpalángok, ezek az apró fényes pontok s mellettük egy-egy lassan ismerőssé lett arc. Megnyugtató ebben a reménytelenül sötétbe süllyedt, föld alatti világban.
Az ismert végpont előtt mintegy háromszáz méterre letáborozunk. Az utolsó táborhelyen nem férnénk annyian. Oda csak Bányai, Moravek, Szilágyi és Fábián megy. A rohamcsoport. Az ő feladatul, alvás után elsőkként megrohamozni az ismeretlent.
Negyedöt múlt, április huszonnyolc, vasárnap délután. Tizennyolc 6rai szakadatlan menetelés után megérkeztünk a Szelek barlangjának ismert végpontja közelébe.
Csoltkó Laji mellém ül, figyel, gondolom, nem lehet valami elégedett a látvánnyal... Felhúzza a lángot, s megpaskolja a hátam. A szűk odú egyszeriben megtelik fénnyel.

Egy száraz nadrág

Ösztönösen védettebb fészket keres az ember magának: lehetőleg fal mellett, fölötte ne legyen omladékos a mennyezet. A homokos fekhely ideális. Általában.
Ki nézi most ezt!
Lerogyunk a sziklapárkányra. s ki hol ül, ott lesz a fekhelye. Az üreg S alakú, nekem pont a kanyarban jut hely, másnap reggel érzem a bordáim között a kövek nyomát.
Egyelőre enni kellene, ha könnyebben nyílna a zsák s a kaja nem volna az alján. Így azt eszik az ember, ami keze ügyébe kerül.
Egri Laci komótosan bontogatja a csomagját, először primuszt halász elő, aztán egy literes üveg benzint.
- Tüzet rakni tilos! - mondja. - Mert a füsttől megfulladnánk. De ez a veszély nem áll fenn: hol kaphatnánk itt fát!
Egri főz.
Mindenkinek be kell szállnia egy levesporral. Ami van: húsleves, krumplileves, zöldségleves. Az egészet összetölti, s kevés vizet tesz rá, mert elég távol van a patak. Különben is, így koncentráltabb, azt mondja.
A sós kotyvalék körbejár. Csak két kanalunk van. Mindenki érzi, mennyit lehet ennie, hogy a másiknak is jusson. Azt hiszem, mérleggel sem lehetne igazságosabban elosztani ezt a sűrű, maró löttyöt.
A meleg folyadék megbizsergeti az átnedvesedett embert.
Indulásunktól számítva körülbelül a huszadik órában eszünk először.
- Ezt jól eltrafáltuk - mondja Egri Laci. - Pont vacsoraidőben eszünk!... Egy éjszakát s egy napot jöttünk - C-vitaminnal.
Mindenki magával van elfoglalva, készítjük a fekhelyeket. Le kell vakarnunk magunkról a lucskos rongyokat. A kezeslábas helyenként megszáradt, onnan ömlik a por minden mozdulatnál. Az alatta lévő ruha még párállik a nedvességtől. Szárazba öltözünk. Látom, a fiúk tartaléknadrágot is vesznek éjszakára.
Kicsit elegyengetem a kavicsokat a fekhelyem alján, ráterítem a nájlonzsákot, fej alá teszem a gumicsizmát, s állok a hálózsákon.
Jön Fábián Sanyi, hogy benzint kérjen főzni.
- Megéheztünk - mondja. - Hát neked nincs száraz nadrágod?
- Nincs - mondom.
- Cidri lesz. . . - mondja, aztán eltűnik a benzinespalackkal.
Csendes, emésztő percek.
Aztán dőlni kezd a vicc Csoltkó Lajiból. Felhúzom a cippzárat, valóban kezd cidri lenni.
Egyszer csak megjelenik Sanyika fölöttünk, az omláson, amelyen át az út vezet a másik táborhely felé.
- Fogd! - mondja. Ledob valamit, és azzal el is tűnik.
Egy száraz nadrágot hozott. Barna, bordás bársony, és jó meleget tart. Éjszaka csak a nyakam körül fázik, de magamra húzom a hálózsákot, amelyet a kölcsönzőben négyszázötven lejre becsültek. Sokkal többet ér.
Éjszakára senki sem oltja el a lámpáját. Így szokás. Ha felriadunk s éppen otthonról érkezünk, ne meredjen ránk ez a sűrű sötétség, ami itt mindent ellep, hanem fogadják a tekintetet ezek az apró, szentjánosbogár fények, amelyek emberek közelségét jelentik.
Bár ennek a jeleit éjszaka sem lehet hiányolni. Tomori Zoli úgy horkol, hogy zeng bele a barlang. Attól tartok, a rezonancia megindítja a fölöttünk feltorlódó kőtörmeléket...
Nincs biztos tetőnk.
Egymásra zuhant sziklák szorongnak a fejünk fölött. Egy földmozgás átrepesztette a felső járatot, s onnan mázsás kövek zúdultak be a résen. Odaszorultak, s most - ez a mennyezet...
Nagyon nehéz a szemhéj. Nem kell sokat gondolkozni, hanem engedni, hogy elszédítsen az álom s az ember belezuhanjon egy kellemesebb sötétségbe.
Este nyolc körül alszunk el, huszonkét órás ébrenlét után.

Álom nincs.
Csak mély, szédült alvás. Néha megébredünk, igazítunk egyet a hálózsákon, aztán visszaalszunk. Reggel arra ébredünk, hogy Tomor Zoli almát ropogtat... Már jövet éreztem az illatot, amelyet nem lehet összetéveszteni semmivel: őszt idéz, nagy, tisztaszobát, amelynek az aljára szalmát hintett a gondos gazda, s abban érleli a gyümölcsöt...
Micsoda marhaság, ez almát cipelt be a barlangba!
- Fogd! - mondja. Meghallotta, hogy ébren vagyok, dob egy almát. Nagyot, pirosat, egy helyen potyolt, kásás...
- Később még kapsz egyet! - mondja. - Teszek a hátizsákodba...
Lassan vakarózni kezd a csoport, nézem az órát: negyedkilenc... Tizenkét órát aludtunk!
- Tisztelt lyukászok! -- kezdi Csoltkó Laji. - Amíg Egri Laci berobbantja a priuszát, s megkísérel a levegőbe repíteni bennünket, tessék papírt és plajbászt ragadni! Lediktálom a lyukászindulót. Bagaméri után, szabadon...
És diktálta:

„A lyukász gyerek, sose kesereg,
Ha fúj a szél, hideg van vagy eső csepereg,
Gondol egy nagyot, s mindent ott hagyott:
Kötelet vesz, kötéllétrát, gumicsónakot...
Gyere te is, túrapajtás, jól érzed magad,
Munka itten számodra is bőven akad!
Látsz majd sok csodát,
Cseppkőpalotát,
Bejárjuk a Királyerdő sötét zsombolyát...”

Szorgalmasan próbálgatjuk, rövidesen elég jól megy a nótázás. Bagamérit s a professzort már dallal üdvözöljük. Tíz ember énekel egy ostoba dalt tizennégy kilométerre a föld színétől, a karbidlámpák sápadt fényében. És mindenki elégedett magával és mással.
Ennyi.
Később, reggeli után Garai Pista mellém somfordál.
- Te álmodtál? - kérdi.
- Nem volt időm, aludni kellett.
- Én otthon voltam. . . - mondja.
- S milyen volt?
- A leánykát láttam... Tudod, összevesztünk. Eljövetelem előtt este egy másikkal voltam moziban... Amikor már bent voltam, akkor látom, hogy két sorral hátrébb ő ül!
- Ezt jól megcsináltad...
- Azt is mondta, amikor búcsúztunk, hogy csak azért csókol meg, mert nehéz helyre megyek...
- Meg sem érdemelted.
Készülődés, tizenegykor indulunk a rohamcsoport után.
Átpréselődünk a lyukon, amelyen az este Sanyi eltűnt, s jó ütemben haladunk előre a négy fiú táborhelye felé. A két tábor között dolomiterdő nőtt. Hegyes sziklacsonkok meredeznek elő a járat aljából, az oldalfalakról, azokat kerülgetjük. Mennyivel könnyebben, mint tegnap!
- Még egy ereszkedő - mondja Kőműves Emil -, s máris a táborban vagyunk!
Az ereszkedő egyáltalán nem olyan, mint a domboldal. Kötéllétrán kell leereszkedni. Itt van a prof egy kiló harmincöt dekás príma francia kötéllétrája, hát azt próbáljuk most ki. Egyesek el vannak ragadtatva. Másztam már kényelmesebb helyen is... Szívesebben ereszkednék le az agyagos oldalfal melletti részen, de kötélbiztosíték nélkül nem ajánlatos, mert az alján épp a szakadék szélére ér az ember.
Marad a kötéllétra.
Az ember az ujjára csípi a létrafokot... Mit részletezzük - szerencsésen leér az egész társaság!
Lentről visszanézünk a mintegy hétméteres meredek sziklafalra.
Az este Sanyinak itt kellett átjönnie a száraz nadrággal!

Nevek a sziklafalon

Háromnegyed tizenkettőkor cédulát kapunk a rohamcsoport táborhelyén: „Elindultunk a végpont felé 7, 30 órakor, 1968. IV. 29-én. B., M., F., Sz."
Haditanácsot tartunk.
Ezen a szakaszon eddig még csak három ember járt: Bányai, Moravek és Kőműves Emil. Ők fedezték fel legutóbb a járatot. Emil vezet egy újabb tejpatak elágazásáig. Ott kettéoszlunk. Emil, Csoltkó és Vlad Pali elindulnak feltárni a tejpatak vájta járatot, mi, a második csoport, Bányaiék után megyünk, és segítünk a kutatásban. Emilék, ha nem mehetnek tovább s telik az időből, szintén utánunk jönnek.
Milyen más a barlang, ha az ember pihenten nézi!
- Fürgén, gyerekek, fürgén - biztat Bagaméri -, hátha a fiúknak segítségre lesz szükségük!
Szaporázzuk. Emil vezet, itt már csak ő ismeri a járatot, időnként megáll, s a proffal és Bélával latolgatják a kilátásokat...
Emil, akit a fiúk kicsit lassúnak tartanak...
... Egy éve történt, nyáron, amikor megkíséreltek továbbjutni az addig ismert végponton. A táborhelyről azzal indultak útnak, hogy ha addig nem térnek vissza, huszonnégy óra múlva Bagaméri induljon utánuk egy mentőcsoporttal, s keresse meg őket az ismeretlen barlangrészben...
Ezt a kalandot Bányai Karcsi így mesélte el: „A speo-végpontnál, ameddig a Barlangkutató Intézet munkatársai eljutottak, nyolc évig szünetelt a továbbjutás. A Hadsereg Központi Háza sziklamászóinak (köztük volt egy érdemes sportmester is) álláspontja szerint eddig tart a Szelek barlangja... A speológusok hallgatólagosan egyetértettek velük, őket s minket is lehangolt, hogy a gyakorlott mesterek kudarcot vallottak.
Csupán Bagaméri Bélát kísértette tovább a gondolat, hogy itt nem lehet vége a Szeleknek, s hét év után újra kezdtük a próbálkozásokat. A mai társaságból viszont egyikünk sem járt még a speo-végpontig. Hét év után csupán Bélának voltak elmosódott »emlékei« erről a szakaszról, s Varga Alfonznak, aki a hadsereg alpinistáival részt vett az expedícióban.
A vállalkozás, amelyről kérdeztél, a speo-végpont harmadik ostroma volt. Hárman indultunk: Moravek Laci, Kőműves Emil és én. Azzal váltunk el Béláéktól, hogy huszonnégy óra múlva találkozunk a »Lóversenypálya« melletti táborban, a Vasas falatozóban.
Aztán nekifogtunk »kavarni«, keringeni, ezúttal sem találtunk rá egyből a helyes útra. Egy kürtőn át próbáltunk továbbjutni. Később nagy nehezen leértünk a jelenlegi Coman-Bagaméri-féle táborhelyig, onnan továbbereszkedtünk, amíg megtaláltuk a patakot, ott mindkét irányban megpróbáltunk továbbjutni. Laci egy harminc méter hosszúságú tó fölött igyekezett előre, hol ramonázzsal (az ember lábbal és háttal kifeszíti magát a hasadékban, s oldalsó irányban halad), hol pedig az egyik fal párkányán, fél lábon egyensúlyozva. A tó végét omlás zárta el... Ez alatt én ellenkező irányban szintén omlással bajlódtam: a patakban hasra fekve próbáltam bontani.
Miután ezt a továbbjutási lehetőséget fel kellett adnunk, még egyszer nekiduráltuk magunkat a jelenlegi rohamcsoport táborhelyénél: itt - kötéllétra hiányában - egy szál kötélen másztunk fel és le, s Emilnek azért is vissza kellett trappolnia az omlásteremig.
Amikor végre lejutottunk a sziklafalon (amelyen Fábián első barlangi éjszakánkon a száraz nadrágot áthozta), már letelt az elindulásunktól számított huszonnégy óra...
Panasz ugyan nem hangzott, de tudtuk egymásról, hogy „a másik kettő is kivan.”. De hát a nyílt út mindnyájunkat megkavart, s őrültekként rohantunk előre... Ebben az időben a megegyezés szerint nem itt, hanem a Vasas falatozóbeli táborhelyen kellett volna lennünk. Tudtam, hogy most indul be utánunk a mentőcsoport, Béláék, s a nagy omlástól kezdve nekik szintén fel kell fedezniük az általunk megtett utat... De az is megtörténhet, hogy ők egészen mást fedeznek fel, s velünk nem találkoznak... S végül ők is ugyanilyen helyzetbe kerülhetnek, mint mi!
A csoport vezetője lévén, két társamért is engem terhelt a felelősség. Megálljt parancsoltam... volna, ha hallgatnak rám. „Elvben” igazat adtak nekem, „gyakorlatilag” még egy kicsit tovább mentünk... Aztán megint egy kicsit, csak a következő kanyarig... És így tovább, mert a barlang meglopja a legszilárdabb jellemet is ...
Végül aztán erélyesebben léptem fel: - Itt törje ki a nyavalya az egész barlangot, csak nem akarjátok most végképp feltárni!
A fiúk értettek a szóból. Visszafordultunk.
Mondanom sem kell, nagyon nehezünkre esett megállni, amikor előttünk „nyitva az út”, minden különösebb akadály nélkül tovább haladhattunk volna! . . .
Kifelé vonszoltuk magunkat.
Közben teltek az órák, s a nagy omlás aljában bediliztem... A barlangász-dili igen kellemes állapot. Elmúlik a fáradtságod, megnyugszol, többé már nem szurkolsz, elfog valamiféle kellemes közöny... Csak mész, mész, nem érdekel, hogy hová, mint a barom a másik után. Már nem érdekel, hogy hová teszed a lábad, s hogy ahová tetted, az árnyék volt... És álmos vagy, aludnál, lehajtanád a fejed a legelső sziklára, s húznád a csendest, míg a világ ...
Mondom, az omlás aljában diliztem be, ketten cipeltek fel, ahol lépni tudtam, még ott is kötéllel biztosítottak. Később mondták, hogy igen engedelmes voltam, amikor éppen nem aludtam...
Képzeld el, hetvenöt kilós vagyok, ekkora súlyt felcipelni azon az omláson, amelyet most már te is ismersz - két embernek sem kevés!
Na, elég az hozzá, hogy amikor már majdnem felértünk, egyszer csak Laci is bedilizett. Megviselhette a cipekedés... Most már ő igyekezett a legrövidebb úton, mereven rakosgatta a lábait, mintha nem is az övéi lennének.
Szerencsére fent az omlásteremben magamhoz tértem valamelyest, de képzeld el, mit kellett addig kiállnia Emilnek két gyagyással!... S ő vezetett, ahol kellett, vitt egy panaszszó nélkül, mert kevés beszédű ember .
Amikor nagy nehezen felráncigált mindkettőnket az omlásterembe, még arra is volt gondja, hogy viszonylag kényelrnesen elhelyezzen, lefektessen. Így talált ránk a mentőcsoport a harminchatodik órában. Édesen aludtunk.
Emil „számba adott bennünket” Bagamérinek, aztán, mint aki dolgát jól végezte, a nagyteremnél, kifelé jövet - ő is bedilizett...
Az egyik feltevés szerint ez a barlang is valamilyen kapcsolatban áll a környék barlangrendszerével, valahol átjárás lehet. Azért is fúj itt szokatlanul erős „szél”. Az egyik környező kaolinbányában már megtörtént, hogy fúrás közben hirtelen átcsúszott a szerszám, s eltűnt egy mélyedésben. Ezen a helyen abbahagyták a kitermelést.
Óriási jelentőségű lenne, ha megtalálnák a végpontot vagy a kijáratot, s hozzákezdhetnének a föld alatti üreg felméréséhez, helyzetének meghatározásához. Főleg a bányászok lennének hálásak: hiztonságosabbá válna a kitermelés.
Délben újabb oázishoz érünk. Előkerülnek az elmés vízszívó alkalmatosságok: mintegy félméteres nájloncsövek, amelyeket össze lehet csavarni, így könnyen elférnek a zsebben. Ezeket lógatjuk be a tavacskába, s úgy szívjuk a vizet. Előnye, hogy nem zavarjuk össze az értékes nedűt. Előttünk s mögöttünk is vannak szomjazók, és nekünk is itt kell visszajönnünk!
A tejpataknál búcsúzunk Emiléktől. Csoltkó Laji azt mondja:
- Egy darabig menj be. Ott még nem járt ember...
Megyek.
Aztán cédulával térek vissza, amit Moravekék tettek egy kőre: „Tovább szűzen hagytuk!"
Megelőztek.
Segítünk a professzornak lyukat ásni a patak medre mellett a homokos talajban. Vízpróbát vesz, élőlények után kutat. Közben magyaráz: a biospeológus a barlang élővilágát tanulmányozza. Szinte nem is hinné az ember, milyen gazdag az élet ebben az évezredek (vagy milliók?) óta sötétségbe és mozdulatlanságba dermedt, földalatti világban !
Bagaméri felül egy egy mészkő szinlőre, s elrikkantja magát!
- Jöhet Honti Hanna és az operett! Aztán latolgatja:
- Biológia... Speológia... Scriptológia... Megvan!
- Találtál valamit? - kérdem.
- Igen - s rákacsint a fiúkra. Sejtem, hogy ugratás lesz. - Te vagy a Speoloscriptus! - A többiek felé fordul. - Elég ritka állatfajta, barlangban fordul elő, link társaságban ... Ha valaki eltüsszenti magát, azt is felskribálja egy mocskos noteszbe, és állandóan szipog, félrevezetésből... Egyesek azt hiszik, hogy a meghatódottságtól, pedig csak azért, mert nem hozott magával zsebkendőt!
Nagy siker. Mi tagadás, jólesik, hogy foglalkoznak velem.
Feladatat kapok, amit igazán igyekszm rendesen elvégezni: elágazásoknál útbaigazító cédulákat hagyni hátra. Jelnek (ha mégis lesz idejük utánunk jönni), szembetűnő helyen, lehetőleg olvasható betűkkel. Ez törvény a barlangban. Mindig mindenkinek tudnia kell, hogy ki merre indult. A cédulákon mindenikünk neve szerepeljen! A végére biggyesztem: Speoloscriptus. Ezen kívül a megtévesztő ágazatoknál a karbidlámpa lángjával nyilat kell kormoznom, amely visszafelé mutatja az utat. Ebben az föld alatti labirintusban, amelyben alig ismerjük ki magunkat, könnyen eltéved az ember...
Délután kettőkor indulunk el azon a szakaszon, amelyen eddig még csak három ember járt előttünk... Négy óra körül meanderekkel díszített terembe érünk. Ezek kőbe vájt szinlők, amelyek a föld alatti patak egykori medreit, a víz költözködését jelzik.
A profot elragadja a tudós izgatottsága. Lelkendezik:
- Csodálatos!
A Szelekben rendkívül gyakoriak a meanderek.
- A cseppkő - mondja - megszokott... Olyan rokokós... Ez, amit láttok, ez a korszerű architektonika. A természet egyik csodája, amivel bámulatba ejti az embert. Ritka tünemény, tudomásom szerint a többi hazai barlangban csak elvétve fordul elő! Jól nézzétek meg, nem mindennapi dolgot láttok!
Mészkőpárkányok nőnek ki a barlang falából, s felénk lejtenek. A szélük elkeskenyedik, mint a penge, a felületük csiszoltsima, s belepi a finom barlangi por. A párkányok belső részén kavicsos hordalék, amit évezredekkel ezelőtt sodort ide a patak a felszínről. A hordalék leülepedett, egyre duzzadt, s egyszer csak leszorította a patakot medréből. A víz „lebillent” erről a párkányról, s alább vájt új medret magának. És a játék folytatódott időtlen időkön át, s minden megismétlődött. Eddig nyolcszor. Jelenleg a víz a kilencedik mederben locsog valami monoton, ősi halandzsát és dolgozik tovább megdöbbentő türelemmel. Elképesztő végiggondolni, mennyi időt töltött ez a patak költözködéssel!
Végre elérjük azt a pontot, amelyről legutóbb csak azért fordult vissza a három kutató, mert kifogyóban volt a karbid és az élelem... Olvassuk a sziklába vésett neveket: Bányai, Moravek, Kőműves...
Aztán már az új járatban lépkedünk, amelyet a mi expedíciónk fedezett fel!

Valami lóg a levegőben

A fiúk izgatottak, csendesebb a beszéd, mindegyre fülelünk, hátha meghalljuk az előttünk járók hangját. Bárcsak minél később hallanánk meg! Azt jelentené, hogy hosszú utat tettek meg.
- Figyeljétek, hogy hasonlít ez a járat a barlang eleji részhez...
Nem nagyon méltatnak figyelemre. Csak Tamás mondja, hogy „tényleg", inkább udvariasságból. De csakugyan hasonlít! Később, amikor megnyugszanak kissé a kedélyek, Béla is észreveszi. Vajon ez nem a közelben levő másik kijárat jele?...
- Csend! - kiáltja Bagaméri, aki a menet élén halad.
- Hahó! ...
A barlangi labirintusban a hang úgy 6t\-en méter után eltompul, elvész.
Most válasz érkezik.
- Itt vannak! - és trappolni kezdünk. Fábián Sanyi áll mosolyogva, a kezében kötelet tart.
- Azt hiszem - mondja -, Bélának volt igaza... A patak elsekélyesedik. Fennebb egy omlás végleg elzárta az utat!...
Körülfogjuk. Nem úgy néz ki, mint a győztes hadvezérek.
- Meddig jutottatok el? - kérdi Béla. - Most mérjük visszafelé ... Gondolom, úgy... egy kilométer.
- Óriási! - kiáltja dr. Coman. - Fiúk, ez óriási!
Beérnek a többiek is. Moravek Laci tartja a méterenként megbogozott kötél végét. Szilágyinak jegyzetfüzet van a kezében, írja a távolságokat, húsz méterenként. Ő is egy ezrest saccol.
- Figyeljétek a cédulákat - mondja Moravek Laci -, eléggé nyakatekert az út ... Vagy nem mentek tovább? - Erre lehülyézik.
Pontosan egy óra múlva Egri Lacival, Bélival C's Garai Pistával átkűszunk egy kutyaszorítón. A mintegy ötvenméteres folyosó végén karbidlánggal kormozott mészkőszikláról ezt olvassuk: „Amatőr Barlangkutatók Köre, Kolozsvár, 1968. IV. 29. Feltárta: Bányai K., Fábián S., Szilágyi A., Moravek L."
A professzor, aki kint maradt, egy sáros noteszlapra a következőket írja: „A második csoport tagjai, dr. Coman Dan, Bagaméri Béla, Tomor Zoltán, Garai István, Orbán Ferenc, Krámer Tamás és Egri László, az élcsoporttal egyazon napon elérték a barlang végpontját! Melegen köszöntöm a Kolozsvári Amatőr Barlangkutatók Körének minden tagját rendkívüli teljesítményükért, és a jövőre újabb, nagy sikereket kívánok mindnyájuknak!"
A cédula egy üvegpalackban most már örökre itt marad.
Ünnepélyes csend, szinte halljuk egymás szívének dobogását. A professzor reszeli a torkát. Egri két kézre fogja egyik csizmáját, feltornássza a lábát a szemben lévő falra.
Hangosan csurog belőle a víz.

A barlang folytatódik

Időztünk a végponton, ki akarjuk élvezni a felfedezés örömét. Az ember fejében kavarognak a gondolatok. „Európa legutolsó földrajzi felfedezése ... I.mloernek eddig teljesen ismeretlen hely . . ." Ilyeneket az ember, persze, nem mond ki hangosan.
Átadom Bélának a maradék fél tábla krumplicukrot, hozzácsapja a magáét, feldarabolja, s kiosztja. Mindenkinek jut két kockacukor a szervezetben könnyen ég, gyorsan felszívódik, ezért a barlangászok kedvelt eledele.
Béla nem leli a helyét. Addig mind forgolódik, amíg bepréseli magát egy üregbe a törmelékek alatt.
- Világíts csak ide, Laci ...
A fiúk közelebb húzódnak a lyukhoz.
- Valamelyik még jöjjön utánam - halljuk Béla hangját. Már elég mélyről.
Laci mászik utána.
- Kotorni kell az agyagot - szól ki Laci. - Tamás, segíts!
Tamás is eltűnik a nyíláson.
Várunk. Időnként Tamás a lábával kifelé taszít egy adag sáros agyaghalmazt. Várjuk, hogy hely jusson a következőnek is. Béla káromkodik, mert elaludt a lámpája. Aztán Tamás tudatja a kint lévőkkel, hogy vízhez értek!
- Megvan a patak!
Az izgalom ismét elfogja az embert: hátha...
Nem lehet továbbmenni. Legfennebb szerszámmal. Sajnos, a vasrudat a labirintus környékén hagytuk befelé jövet ... Azért itt még lehetne próbálkozni.
A fiúk kimásznak a lyukból, Béla facsaró viz, a csizmája megmerült, de a patakon nem lehet továbbjutni. Ásni kellene.
- Mennyit mentél előre?
- Vagy tíz métert - mondja Béla. Egy ideig még topogunk, téblábolunk előre-hátra a szűk járatban, aztán sorra bemászunk a lyukba ...
Most, hogy annyi idő után ismét végiggondolom ezt a kalandot, ki tudja, hányadszor, ismét elfog a kétely: vajon csupán újságírói kíváncsiság vezetett, amikor erre az útra vállalkoztam? Vagy titkolt becsvágy?... Bár azt hiszem, egyikért sem kellene szégyenkeznem, az igazság mégis az, hogy elinduláskor fel sem tudtam mérni, mire vállalkoztam; ami itt, a föld alatt ért, számomra teljesen váratlan volt: a konkrét környezet, a körülmények, amelyek között eltelt rövid föld alatti életünk.
Amikor visszaérkezésünk másnapján reggel több mint egy hetes szakállal jelentkeztem a szerkesztőségben - bevallom, az kirakatrendezés volt. Akartam, hadd lássák, mennyire megviselt a kaland, hogy lefogytam, megsápadtam, mutogattam a sebeimet, s napokig az expedícióról meséltem a reggeli kávénál.
Amikor a kollégák megkérdezték, milyen volt, azt mondtam, hogy életem legmegrázóbb s legszebb élménye - ezt viszont tartom!
Azt hiszem, mindenki így van vele: valami olyasmit szeretnénk véghezvinni, ami előttünk még senkinek sem sikerült. A mai komputeres, agyonszervezett világban, amelyben millió éles elme figyeli a mikro- és makrokozmosz minden megnyilvánulását, lesi a rést, amelyen áttörheti az ismeretlenség ajtaját, a magunkfajta egyszerű ember számára szűkül a kör, másodpercenként rohamosan csökkennek az esélyeink. Világos, hogy tizennégyünk hozzájárulása a relativitáselmélet továbbfejlesztéséhez, valamint naprendszerünk feltérképezéséhez - minimális lesz ... Akkor hát számunkra marad a barlang!
Bevallom, abban a lyukban, amelybe Béla után bevonszoltam szakadozott rongyaimat, ilyesmi is megfordult a fejemben: kevesen mondhatják el a brancsbeliek közül, hogy olyan földdarabra tették a csülköt, amelyet ember lába még nem taposott! S ez kellemes érzés ...
De ezen túl, valami még meglegyintett. Elértem a patakig, amely Béla elől elzárta az utat, s hiába tudtam, hogy tovább nincs, mintegy ösztönszeriien tapogatóztam, próbáltam bepréselni a fejem a vízszintig csüngő sziklafal alá, - nem birtam beletörődni abba, hogy itt vége! S hogy nem sikerült, hát az indulatok fojtogattak ...
Most már tudom az egyszerű képletet: az ismeretlen vonzása egyenes arányban nő a meghódítására kifejtett emberi erőfeszítésekkel.
Ami öt napon át velünk és bennünk történt a föld alatt, az akárhol megtörténik, százezrekkel, naponta, a föld színén is. Csak úgy látszik, ahhoz, hogy erre rájöjjek, le kellett menni a barlangba ...

Fogytán a karbid, vissza kell indulnunk. Este fél nyolc, amikor sorra felemelkedünk az agyagos, nedves kövekről. Visszafelé az útnak rövidebbnek kellene lennie, de lassan haladunk, nézelődünk, ha már eljutottunk idáig. Megállunk az újonnan felfedezett, cseppköves képződményekkel díszített teremben. Gyöngyfüzér övezi a mészkőszinlőket, a csipkefüggöny között egy-egy magányos, vastag cseppkőképződmény.
- Ennek a teremnek nevet kellene adni -mondja Béla.
- A Magány terme - javasolom. Bélának nem tetszik, nem elég romantikus.
Egyelőre marad a terem név nélkül. Egyre szótlanabb a menet, a fáradtság lassan kiütközik az arcokon. Kinőtt a szakáll, sárosan, nedvesen vonszoljuk magunkat a táborhely irányába.
Mégis könnyebb, mint tegnap (és tegnapelőtt!). A tapasztalatlan barlangásznak az
első út azért is nehéz, mert nem tudja, hová kell raknia a lábát. Óvatosabb, nem érzi a biztonságos helyet, ahová nyugodtan léphet. Ezért lassabban halad. Aztán kialakulnak az érzékek. Ugyanúgy, ahogyan a szervezet alkalmazkodik az itteni mikroklímához, a reflexek is biztonságosabban óvnak a félrelépéstől, lezuhanástól.
Elhagyjuk Moravekéket, akik tovább végzik a meréseket, s előttük érünk vissza a táborhelyre. A kötéllétrán csak dr. Coman és Egri Laci mászik fel, Béla az oldalsó agyagos omláson kapaszkodik. Nagyon óvatosan mászik, nehezen, de felér, s kötelet dob le, hogy biztosítsuk magunkat. Örvendek, hogy nem kell még egyszer kötéllétrán mászm, inkább jöjjön a csúszós agyag.
Ez sem leányálom!
Már a közepe táján járhatok, amikor a hátramaradt lábam alatt csúszni kezd a talaj lefelé. Nem tudom fennebb lendíteni magam, két lábam távolodik egymástól, Béla sem áll biztosan.
- Dőlj a fal felé - ordít.
Csupa agyag a kezem, kétszer is lecsúszik a sziklafalról, végül sikerül ujjbeggyel belekapaszkodnom. Csak addig, amíg a lábam biztonságosabban megvethetem, aztán igyekszem tovább, felfelé.
Fent a professzor oktat:
- Kötéllétrán úgy kell mászni, hogy az egyik lábaddal mindig kifelé feszíted a létrafokot. Akkor a másikkal nem kell magad alá nyúlnod. Így könnyű és biztonságos. Meg kell tanulni kötéllétrán mászni.
Közben Garai Pista a meredek aljáról viszszacsúszott, elég szerencsésen, nem történt baja, csak Bagaméri szidja, mint a bokrot. - Mondom, hogy a sziklafal közelébe! Ember!
Útközben ért az éjfél, mire a táborba érkezünk, már kedd van, április utolsó napja, fél kettő.
Készülünk itt tölteni a második éjszakát, amely tulajdonképpen - a harmadik ... Ismét eszünk. Nincs étvágyam. Kívánom a gyümölcsöt ... A vacsorám egy citrom marék kockacukorral. Utána Laci ad egy bögre forró teát, ez ér a legtöbbet. Emilékről semmi hír.
Még jó, hogy út közben cédulákat hagytunk, legalább tudják, hogy mi már visszatértünk.
Jön Moravek benzinért, a másik táborban ő a szakács.
Amíg Egri porciózza, megkérdem Moravektől:
- Hogy jutottatok el az új végpontig? Rendkívül értelmes arc, kifejező, intelligenciát sugárzó vonások.
- Fábián ment, amíg az orrát beverte a sziklába.
Hát így néz ki közelről a nagy földrajzi felfedezés!
Azért Moravek nem az a kimondott fecsegő: egész úton talán tíz mondatot váltottunk. Az volt az érzésem, hogy az egész társaságból hozzá a legnehezebb közelférkőzni. Ezért is kerestem fel kijövetel után.
Új házban lakik Tordakeresztesen, két szoba, konyha, fürdőszoba. A kisszobában Krisztina, kék szemű, nagyon csendes, pár hónapos kislánya. Tőle nyugodtan lehet beszélgetni.
Kávét iszunk s kecskeméti barackpálinkát, zsúrkekszet ropogtatunk hozzá. Jó ideje feljöttünk a barlangból, letisztultak a benyomások, megszépült a kaland.
- Azt a pokoli harminchat órát Emillel ... Azt írd meg.
Arca megnyúlt, fáradt, a munkaszervezéssel bajlódik az Aranyosgyéresi Sodronyipar Művekben.
- Azt hiszem, egy időre abba kellene hagynom - mondja. - Ki vagyok borulva...
Az asszonyka elszedegeti a csészéket, kifelé indul, s az ajtóból visszaszól:
- Hát azt mondtad-e, hogyan aludtál kijövetel után? ... Nem! ... Képzeld... - és csak úgy, csészékkel a kezében sietve elmondja.
A rekamiéjukon belül van egy párkány, könyveknek, fejjel az alá került Laci. Amikor felriadt, maga fölött látta a párkányt. Félálomban azt hitte, hogy a barlangban van, s kiabálni kezdett, hogy engedjék ki onnan, mert ráomlik a kőtörmelék ... - Hát nem mulatságos? ...
Az asszony derül az eseten. Mi csendesen kiürítjük a poharakat. Azután sokáig hallgatunk.

Arra ébredek, hogy vacog a fogam. Lefekvéskor magam alá tettem a viselőzoknit, mert reggel mindig pokoli kín beöltözni a vizes rongyokba. A zokni nem száradt meg, de átnedvesedett a derekam alatt a hálózsák.
- Fázol? - Ez Egri hangja.
- Bőven . . .
Ad egy száraz melegítőt. Magán szárította meg.
- Emilék visszajöttek? - kérdem suttogva.
- Nem...
Nézem az órát, megállt. Ebben a csoportban nincs több óra, a fiúk féltették lehozni a magukét (a professzor már hármat barlangászott el) ...
Aggódunk Emilékért. Még az is megfordul a fejemben, hogy ha valami történt, s egyikük nem tud járni, hogy visszük ki innen...
A szemben levő sziklafalon egyszer csak megjelenik egy imbolygó fény: a Pali lámpája!
- Hol voltatok? - esik neki Laci. - Szervusztok. A végén ...
- Már azt hittük, hogy vájtatok egy új barlangot!
Pali arca rettentő sápadt, most látszik, hogy milyen sovány ez az ember.
- Kaptunk egy új járatot - mondja, s nekem úgy tűnik, hogy túlságosan egyszerűen.
Egy pillanatig csend.
Aztán ráözönlenek a kérdések. Én meg sajnálom, hogy ebből kimaradtam ... Mert most már világos; a barlang folytatódik.

Óránként száz méter ...

Egri Laci a járat közepén alszik, mellette, a falnál, két kőszikla között, Krámer Tomi, lábtól én, arrébb egy mélyedésben Tomor, a kanyar végén pedig Garai Pista.
Elég csendesen beszél Vlad Pali, azért mindenki hallja:
- Emlékeztek, a végponton innen van egy fal tele cseppkőképződményekkel... Na, menet közben alaposan megnéztük. At lehetett látni rajta ... Visszafelé jövet azc;ín átvertem a cseppkőrácsot. Hát látom, hogy üreg nyílik. S ott a patak!
Az, a patak lehet, amelyet Béla is elért, de előtte bezárult az út.
A lyukászathoz is kell mázli!
- Az új járaton előrementünk vagy kilencvenöt métert! Aztán ismét omladék zárja el az utat... Néhány követ megpróbáltunk elmozdítani, de másik omlik helyébe. Szerszám nélkül nem lehet továbbjutni.
Emil és Csoltkó Bányaiéknál maradt, ott alusznak. Pali is csak azért jött, hogy hozza a hírt, reggel, illetve alvás után (mert a Pali órája után igazítom a sajátomat, s kiderül, hogy reggel nyolc óra) két csoport indul vissza, Pali, Csoltkó és Emil az útba eső mellékjáratokat próbálja feltárni, az eredetileg is rohamcsoportnak alakult Bányai-Moravek-Fábián-Szilágyi négyes pedig az új
járatban kísérli meg a továbbjutást! Megegyezünk, hogy nem zavarjuk most fel a profot és Bélát, ráér, ha ébredéskor tudják meg a hírt. Mi már úgysem bírunk tovább aludni, csak gunnyasztunk csendben, hogy Palit ne zavarjuk.
Alig csendesedik le a tábor, beállít Emil és Laji.
- Itt maradt a kaja - vigyorog Laji. - S ott különben is szűk a hely alvásra. Fábián pedig állatian horkol.
- Amióta elindultunk, csak egy konzervet ettem - mondja Emil, s nekiesik a hátizsákjának. Az az elindulás hűsz órával ezelőtt volt!
Lacika tempósan előhalássza a primuszt, hozzálát tejet főzni a felfedezőknek. Tejporból, kevés vízzel (mert csak annyi van), hogy jó sűrű legyen. Lajinak mély árkok gyűrődnek a szeme alá, csomagolás közben dönnyögi:
- „Vasárnap délután a Séta-té-hé-ren..." Jegyzem a reggelijét: paszulykonzerv, koncentrált tej, paradicsompaszta konzervből, zöldhagymával, nyomatéknak pedig hecserlidzsem ... Aztán elfogad tőlem egy szelet főtt húst, csak azért, hogy meg ne romoljon. - Jöhet a belgyógyász! - mondja Emil. Normális körülmények között egy ilyen menü után az ember legalábbis elrontja a gyomrát. Itt nem történik senkivel semmi, pedig mindnyájan hasonlókat eszünk. S utána beöltözünk a víztől lucsogó rongyokba. A százhat óra alatt senkit sem hallottam még csak tüsszenteni sem!

Azt mondják a fiúk, itt steril a levegő, nem élnek meg még a szervezetre káros baktériumok sem. Ez a mikroklíma viszont kitűnően alkalmas asztmás- és légcsövi megbetegedések gyógyítására. Később olvastam, hogy több szomszédos országban, többek közt Magyarországon, szanatóriumokat létesítettek barlangok közelében meg bányászüdülőket. A Béke-barlangban aeroterápiás kezeléseket végeznek évek óta kitűnő eredménnyel.
Arról tárgyalunk, hogy egyszer majd Sonkolyoson is lehetne egy ilyen üdülő... Mert bányászok már vannak! S abba mi is belepótolnánk!
Közben délelőttre hajlik odakint, amikor ismét lefekszünk. Muszáj megkísérelni az alvást, hogy a többiek is pihenhessenek. Emil perceken belül fújja a kását, Laji mind halkabban dúdolja a Vasárnap délutánt... Pali mellém húzódik (első éjszaka félálomban számoltam: négy zsák homokot hordott maga alá, húszperces távolságból!), és csendesen elalszik. Mielőtt engem is elgázolna a jótékony álomvonat, arra gondolok, hogy ennek a fiúnak, akinek tulajdonképpen a továbbjutást köszönhetjük, alig lehet észrevenni a jelenlétét.
Az álmom könnyű, úgy látszik, végleg aklimatizálódtam.
Reggel (reggel?) tervezés: Emilék mennek a rohamcsoport után, s szétnéznek a közbeeső elágazásokban. Aztán majd együtt indulnak utánunk, kifelé. Mi visszavonulunk a labirintusig, hogy ott kutassunk, aztán a régi táborhelyen alszunk - utoljára ezen a barlangi túrán ... Utána: indulás a felszínre!
Útrakelés előtt meg kell szabadulni a fölösleges tehertől, mert ahogy telik az idő, egyre nehezebben mozog az ember, hatványozódnak rajta a súlyok.
Pokoli izomláz gyötör, tornásznom kell, hogy egyáltalán indulni tudjak, nehezen lazulnak fel az izmok. Harmadik napja vagyunk bent, ebből több mint harmincnégy órát átgyalogoltunk.
Az alvó Pali mellé kipakolok vagy hét doboz konzervet, egy levesport, negyed kenyeret, egy vajpasztát s más apróságokat. A konzerv sokáig eláll a hűvösben, addig, amíg a rozsda megeszi a dobozt. Mellékelek egy cédulát: „Fogyasszátok egészséggel!" Hátha valaki majd elolvassa ...
A fiúk félálomban kezet nyújtanak. Indulunk visszafelé, ők maradnak. Most már - valószínűleg - csak a felszínen találkozunk...
Nehezünkre esik az indulás.
Beérkezésünk pillanatától kezdve egyre mosódtak, most már végleg eltűntek közülünk a beosztással, korral, felkészültséggel s egyéb különbözőséggel járó határvonalak: külön társadalomban élünk, amelynek megvannak a maga törvényei. Csakhogy ezek a törvények mentesek mindenféle mesterséges beavatkozástól, szubjektivitástól, mert ezeket az egymásrautaltság alakította ki. Itt nincs főnök és beosztott, nincs felirat, hogy „Földre köpni tilos!", és milicista, aki lefütyüli az úttestre tévedt járókelőt, zajongó szomszéd, irigy kolléga - nincs egyéni érdek, csak közösségi cél! S ennek veti alá magát mindenki, önként vállalt alázattal.
Ez a mi társadalmunk is kitermelte a maga vezéregyéniségeit. De a Saját törvényszerűségeinek megfelelően: az a vezető, aki ismeri az utat, biztosabb a lába, jobban bírja a megerőltetést, tud tájékozódni, energiájából jut a gyengébb megsegítésére is. Tehát övé a megerőltetés java s a nagyobb felelősség!
Az együvétartozás érzése, az egymásrautaltság hozza, hogy egyformán örvendünk minden érkezőnek, s ugyanúgy aggódunk a távozóért.
Tomor és Bagaméri elóre indulnak, hogy járatot keressenek a nagy smirgli megkerülésére. A nép zöme úgy véli, hogy ez a barlang legnehezebb szakasza (hányszor éreztük már ezt!), jó lenne megkerülni, s valahol a nagy omlásterem környékén felbukkanni. Heten várakoztunk a smirglinél.
Béla vagy kétszáz méterről tagoltan, lassan kiáltja, hogy megvan a járat. Induljunk fel az omláson, ott várnak ránk. Alig érthető a hangja, azért nagy nehezen kibogozzuk, hogy mit mond.
Egri Laci megy elöl, utána Krámer Tomi (ők a legfiatalabbak), feladogatom nekik a csomagokat. Tomor Zoli visszajön segíteni. Úgy bírja az iramot, hogy erre is van ereje. S még a kezét is nvűjtja hol nekem, hol a profnak.
Ismét úton vagyunk.
Megyünk, vonszolódunk megszakítás nélkül, irány a nagy omlásterem.
Két lemért pont között nézem az órám. A szakasz hossza ötszáz méter. S ez az út öt órát tart!
Óránként százméteres sebességgel haladunk visszafelé.

Ünnep

Az út visszafelé is olyan, mint - mennyi is? - három nappal ezelőtt. Csakhogy most már biztosabb a kéz, a láb. Amikor az ember már azt hiszi, hogy nincs hely, ahová beakaszthatná a körmeit, egyszer csak tenyérbe mászik a kiugrás, ismét biztosan kapaszkodik a sziklafalon.
Azonkívül Tomor Zoli elöl jár, s a nehezebb helyeken mélyedésbe igazítja a gumicsizma orrát, diktálja, hogy „egy kicsit még balra ... Most ereszkedhetsz! . . ."
Vacsoraidőben, tizenegy körül érünk a Speo-végponthoz (ameddig a Barlangkutató Intézet munkatársai eljutottak). A koszt: kenőmájas, szalonna, halkonzerv, és ismét osztogatjuk a krumplicukrot, csokoládét.
Kicsit könnyekműen, túl sok ételt hagytam a táborban.
Laci ismét főz, teát, mindenkinek.
A pihenő alatt mesélik a fiúk, hogy valahol itt, a környéken tévedt el Csoltkó Laji tavaly ilyenkor ...
Ő vezette a menetet, előresietett, s valahol a CCA-járat (a Hadsereg Központi Háza sportolói jutottak odáig) környékén nem találta visszafelé az utat. Keresés közben kifogyott a karbidja, s nyolc órán át ült a sötétben, amíg visszajött érte a mentőcsoport.
(Később megkérdeztem tőle, milyen érzés volt egyedül lenni a sötét odúban ...
- Rossz érzés - mondta.
- Mit csináltál nyolc órán át?
- Táncoltam. Hogy ne fázzak ...
- Nem féltél?
- Dehogynem! Csak ilyenkor le kell állni, nem szabad elmozdulni az eltévedés helyéről. A fiúk megkeresnek!
- Amikor megtaláltak, mit tettél?
- Nem fogod elhinni. Örvendtem!...
Szerencsére a nagy omlásteremben feltöltöttük a lámpákat karbiddal, így remélhetőleg kitart a régi táborhelyig. A mostani expedíció előkészítésére a fiúk már háromszor szálltak le a mélybe (szombat- és vasárnaponként, családi kirándulás helyett), és behordtak kötelet, szerszámokat, karbidot, festékesdobozokban és nájlontasakokban, egyesek még a hálózsákjukat is beszállították. A karbid a legnagyobb érték!
Anélkül lépést sem lehet tenni ebben a szurkos feketeségben. Jó, ha az elöl járó hátravilágít, de fény nélkül oda a biztonságérzet: az ember azt hiszi, hogy kőre lép, s közben árnyékra tapos...
Beszorul a bokám, nem merek róla szólni. - Hogy az a magasságos . . . - és így tovább. Tomor Zoli fohászkodik, mert téves a koromjel, át kell bújnunk egy szikla alatt. A patakban. Egri Laci szó nélkül átkúszik a lyukon, neki már mindegy, tegnap óta lyukas a gumicsizmája. Számba vesszük az ép lábbeliket: Béla madzaggal szorította össze, hogy tartson a felszínig (kint bedobta a Körösbe), Pista nemrég jelezte, hogy nála is becsurog, Tomornál szintén, Krámer Tomi turistabakancsban jött, az ő lába végig ázott ...
Hát, ha már így állunk, akkor olyan mindegy.
Csámborgunk, szédelgünk, s előttünk a rém: még fel kell vontatni a csomagokat a Nagyterembe s megmászni a zsombolyt ...
Vagy egy órán át caplatunk a patakban, a vizesjárat ezen a részen eléggé barátságtalan, mert nem lehet egyenes derékkal menni. A professzor mindegyre megáll, s ahol lehet, kiegyenesedik.
- Adj egy cigarettát ...
- Még szerencse, hogy itt akartad leszokni!
Masszírozza a derekát, segítek.
- Porckopás... - mondja. - Már elmúltam tizennyolc éves! Emlékszem - meséli-, úgy tizenöt évvel ezelőtt, amikor legelső útjainkon jártunk a fiúkkal az intezettől. Ratával szállítottuk a csomagokat. A megállóktól háton tovább. Akkor sokat császkáltunk a bihari barlangvidéken. A zsombolyoknál mindig veszekedés volt, mindenki elsőnek akart leereszkedni! Hogy elmondhassa. Mostanában nagyon udvariasan előretessékeljük egymást! S az első nyűgölődik, hogy „megint én kezdjem?"...
- Bár mi is így birnók ötvenéves korban.
- Nana! - húzza ki magát. - Csak negyvenkilenc!
- Micsoda különbség!
Úton ér a május elseje!
Bejelentem, hogy itt az ünnep hajnala. Erre leáll a társaság szusszanni. Egymásnak dőlünk, segítünk lehámozni az egykor-hátizsák-volt rongyokat, s leülünk elszívni egy cigarettát.
...Ilyenkor a tribün előtt szoktam állni. László Fricivel jegyzetelünk a másnapi ünnepi beszámolóhoz ... Utána sörözés a Kontinentálban, az asztalnál, amelyet Sanyika, az ismerős pincér tart fenn ...
Egy kéz ér hozzám: - Bírod, fiú? - kérdi Laci.
Nincs ereje a gondolatnak kitisztítani egy hasonlatot sem, a szolidaritás ünnepéről s erről az útról, amely az emberi összetartás annyi példáját szolgáltatta ...
Egymást támogatjuk a felállásnál, aztán tovább, mint már annyiszor ezeken a nappalokon és éjszakákon át, amelyek egybefolynak s mögöttünk maradnak; beragadnak a sűrű, szurkos, föld alatti sötétségbe.
Ezek az emberek szeretnek ünnepelni, a maguk módján.
A hatvannyolcas esztendő szilveszterét itt ünnepelték három napig a sonkolyosi kastélyban! Meghívott voltam, de az év utolsó napjaiban halmozódtak a közélet eseményei, ilyenkor nekünk szűkre szabott az ünnep, nem mehettem el.
A barlangászok nem felejtették el, hogy január elseje a születésnapom, Sonkolyosról jövet, másodikán az állomásról egyenesen hozzám jöttek... Húszan!
Szerencsére nem voltunk otthon ... Pedig még újságpapírt is hoztak magukkal, amit a lábuk alá tegyenek, hogy össze ne sározzák a szőnyeget ... De hát ki győzött volna húsz egészséges születésnap-köszöntőt piával, kajával!
Pár nappal később aztán mégis megünnepeltük a születésnapom, szerényebb keretek között: ha jól számoltam, csak tizenheten voltunk...
Reggel hatkor (amikor otthon fúvószenekarok ébresztik az ünneplő várost) kétszer körbejárjuk a Nagytermet, amíg felismerjük mert visszafelé minden másképpen néz ki, és megpillantjuk a kötélpályát, amelyen jövet Árpival eregettük le a csomagokat. Lám, már barlangi emlékeim is vannak! ...
Béla ötletes módon oldja meg a csomagok felvontatását: a távolság húsz méter. Van nálunk egy negyvenméteres kötél, azt a közepén meghurkozza, oda akasztja a karabinert, abba a csomagot. A kötél egyik vége fent, a Lacika kezében, azzal húzza a zsákokat. A másik vége nálam, így vontatom vissza a karabinert.
Félóra alatt végzünk, ha minden jól megy...
A profot pihentetjük. Pista megkívánja, s mellé ül. Aztán látom, hogy előrekókad a fiú feje.
- Gyermek! A szűzmáriádat, ragadd meg azt a csomagot, s nyújtsd erre. Nem vagyunk szanatóriumban!... - Ez én vagyok. Ilyen bóbiskolásban csak összetörődik az ember, s akkor sokkal nehezebb az út. Béla elégedetten végigmér:
- Lassan igazi lyukász leszel - mondja. Aztán a zsomboly, majd diaklázis, ki tudja, már hányadik ezen az úton. S a vonszolódás tovább, tovább...
Reggel fél nyolcat mutat az óra, május elsején, amikor bekocogunk a régi táborhelyre, amelynek a falára ezt füstölték: „Kolozsvári Amatőr Barlangkutatók Köre, 1966. november 7." S mellé: „Vasas falatozó." (A fiúk nagy része a fémiparban dolgozik).
Egri Laci előhalássza viharkabátja zsebéből a kis szájharmonikát, kifújja belőle a port, s utána hosszan köpködik.
De a reggeli hangverseny elmarad . . .

Az utolsó „éjszaka"

Újabb tizenöt órás gyaloglás van mögöttünk, a gyakorlatlan barlangászt most már messziről meg lehet ismerni. S a gyakorlottat még inkább.
Fantasztikus, hogy bírja ez a Tomor!
Mi örvendünk, hogy mielőbb megszabadulhatunk még alaposan megkönnyebbedett terheinktől is, neki van ereje visszamenni Garai Pistával az oázisig, hogy teát főzzenek vacsorára!
Később sok mindent hallottam Tomor Bubiról, a fenegyerekről, a gyergyószentmiklósi jogtanácsosról, az egykori válogatott jégkorongozóról, a természet szenvedélyes szerelmeséről.
Az expedícióról hazafelé jövet Tomor Bubi szállít vadonatúj Renault tízesével. Áthaladunik Réven, kiérünk a főútra, s akkor vesszük észre, hogy Bubi mezítláb tapossa a gázpedált. És minden öltözéke egy szál fürdőnadrág...
Sima úton százharminccal preckeli, a kanyarokat százzal veszi, a kerekek kétségbeesetten vinnyognak. Csak a Királyhágónál lassít. Elegáns mozdulattal kinyitja a kocsi ajtaját, kiszáll, és körülnéz. Turisták százai nézik a szakállas-bozontos társaságot s a fürdőnadrágos úrvezetőt, megrökönyödötten.
- Ja - mondja Bubi -, már nem vagyunk magunk közt... - és sietség nélkül visszalép a kocsiba, hogy nadrágot vegyen.
A királyhágói vendéglőben a kirándulók elhűlt pillantásától kísérve Pepsit iszunk. Aztán feketekávét, hogy hazáig kibírjuk alvás nélkül. Moncíom Bubinak, ha már nem engedi, hogy belepótoljunk a benzinbe, legalább erre a rossz kávéra legyen a vendégem.
- Apád lehetnék, kölyök - förmed rám. - Engem te ne sértegess!
Kókadozik a társaság, amikor a gyergyóiak visszajönnek az oázistól. A prof törülgeti a sárt fémkeretes szemüvegéről, maradék erejével elmond egy s.ípadt viccet. Mondom Pistának, csiklintson meg. Erre a prof:
- Ez a mai fiatalság ... Legalább a szándékot méltányolhatnád.
Engesztelésül megkínálom egy cigarettával, hadd szokja le.
"Éjszaka" veszem észre, hogy Pista mellettem vetett ágyat magának. Homokon alszunk, eléggé szikkadt helyen, nyoszolya a végponti fekhelyhez képest, mégis most rnár minden dudor fájó pontot érint a testen.
Arra ébredek, hogy nyaldosom a sebeimet, mint egy állat.
Döng a föld!
Ettől elfog a szorongás... Fülelek: egyenletesen, szabályos időközönként ismetlődő mélyhangú dörömbölés... Hason fekszem, s az abszolút csendben a saját szívdobogásom hallszik...
Három óra.
Reggel, este? Ki tudja? S itt különben sincs semmi jelentősége. Gondolataim kitisztultan, világosan sorakoznak, követik egymást. Mi vár még ránk a föld alatt? Sok újdonság nemigen. A prof kihalász a kristályos vizekből néhány sápadt bogarat, lekotor a falakról valami barlangporfélét, Tomor Bubi még összeszedheti egy itt pusztult állatka csontjait... Már talált tizennégy fehér csontocskát, köztük pár éles fogat. Ha ez neki megérte... S a többiek, akik semmi efféle után nem kutatnak? Vajon mindenkinek ott él a tudatában, hogy a tudomány úttörésének részese? Hogy új csapáson jár, amelyet ki kell taposni a szakavatott kutatók előtt? És nem is biztos, hogy sokuk neve bekerül majd a Nagykönyvbe...
Megéri?
Nem hiszem, hogy amikor ide bejönnek, mindenikük szeme előtt egy sonkolyosi bányászüdülő képe lebeg, amelyben fehér köpenyes orvosok aeroterápiás kezelést alkalmaznak vagy valami ehhez hasonló.
Mintha megigézték volna, pislákolni kezd a lámpa vérszegény fénye, aztán elalszik. Rágyújtok, s gyufafénynél hátrébb húzódok, vagy tíz méterre a tábortól. Amikor vissszaérek, Garai kérdezi:
- Alvajáró vagy?
Dideregve húzom magamra a hálózsákot, s próbálok újra elaludni. Ahogy becsukom a szemem, mintha karbidlángba néznék, úgy érzem, megvakít. Ha kinyitom, látom az alig repdeső lámpákat.
Valahogy sikerül ismét elaludni.

Ébredéskor a prof kérdezi: - Srácok, most mi van? Ezt többen szeretnék tudni ...
Krámer Tomi, aki egész úton legfennebb tizenöt tőmondatot ejtett ki hangosan, precízen mondja, hogy ezerkilencszáz hatvannyolc, május elseje, délután hat óra.
Tíz órát aludtunk.
Kezdünk kivakarózni a hálbzsákból.
- Hogy isszák most a sört a Hójában! - mondja Béla kis nosztalgiával.
Álmodik a gyomor ...
Aztán a megszokott kép: megpezsdül a tábor. Itt már több a hely, lehet mozogni. Laci felszereli a primuszt, Bélával tökéletlenkednek, lobban a láng. Béla önkéntes jelentkezőt keres, aki vizet hoz a kulacsokban az oázisból. Tomi jelentkezik, ő a legfiatalabb (húszéves). Újra összetöltik a porokat, irtó vegyes levest eszünk, kettőnek jut egy főzet. Pistával hörböljük, felváltva egy kanállal. Ünnepi ebéd!
Aztán a gyergyóiak elmennek az oázishoz teát főzni.
Hoznak nekünk is vizet. Nagy teázás.
- Emberek - figyelmeztet Béla -, itt mindenki szívja meg magát vízzel, mert hosszú az út, s a Díszteremnél elhagyjuk a vizesjáratot!
Feltöltjük a lámpákat. Kevés már a karbid, kell hagynunk az utánunk jövőknek. Hálásan gondolok Bányai Karcsira, aki a saját új lámpáját adta nekem ... Egész úton egyszer sem volt baj vele!
A feladat első látásra könnyűnek tűnik: a Díszterem előtt hagyjuk a csomagokat, s úgy folytatjuk az utat a labirintusba. S amit
lehet, igyekszünk megismerni, az új járatokat megjelölni, de legalább képet nyerni a kutatási lehetőségekről. És nem eltévedni! És igyekezni, mert rohan az idő ...
Már útra készen állunk, amikor Egri Laci megjegyzi:
- Ez volt az utolsó alvás a barlangban... Nem tudom, sajnáljam-e.

A labirintusban

Most már nincs megállás a felszínig. Közben még egy feladatot kell teljesítenünk. A főjáratban hagyjuk a hátizsákokat, a karbidlámpa minden, amit vinnünk kell. Cédulát is mellékelünk a csomagokhoz, a mögöttünk lévőknek: „Fél 9-kor elindultunk a Díszterem felé. Ha előbb értek ide, ránk ne várjatok. Viszontlátásra - kint!" - s aláírások.
Este kilenckor a Díszteremben vagyunk, amelyről annyit beszéltek már ezen az úton... Mindenütt víz csepeg: a falból, a mennyezetről, amely beomlott, s agyaggal keveredik a sziklákon. Csúszkálunk (de mennyivel könnyebb csomag nélkül!), alig akad hely a csizmának, ahol megvethetjük a lábunkat. A bejárattal szemben törmelékhalmaz, azt kell megkerülni, hogy eljussunk a cseppkövekhez.
A sötét boltozatok alatt cirellált képződmények ezrei. Egy derékvastagságú törzs, az alja kicsipkésedik s százfelé ágazik. A
nyúlványok végén félénk cseppek remegnek a halvány lámpafényben.
Az egész olyan - olyan ünnepi ...
- Vigyázzatok, a fejetekkel le ne verjétek a kristályokat! - figyelmeztet Béla. Ezen a szakaszon több időnk volt nézelődni, Béla úgy mutatta be a barlang legszebb részét, mint az otthonára büszke házigazda. S úgy óvott is minden apró cseppkőcsodát!
Óvatosan kerülgetjük a lelógó jégcsapszerű képződményeket, az ember csak nézelődik, és nem is próbálja megfogalmazni, milyen érzést vált ki belőle a természet művészete.
Az idő jut eszembe... S az, hogy minden vízcsepp parányokat hordoz magában, s gonddal helyezi a cseppkő végére, és aztán követi egy másik. Az a csepp pedig teljesítette hivatását! Hány csepp kell ahhoz, hogy felépüljön egy képződmény? . . . És mennyi idő?...
A cseppkő a barlangászok szeme fénye. Elég jó ütemben haladunk előre, fél tíz körül elérjük azt a barlangrészt, amely méreteivel leginkább lenyűgöz. A nagy meanderrendszert.
- Figyeld ezt meg - mondja Laci. - Legutóbb harminckét színlőt számoltunk meg! A professzor is először jár itt. Egy csiga alakú szikla előtt áll, felnéz a hatalmas képződményre, és áhítattal suttogja:
- Grandiózus!
Kétszer annyit mászik, mint mi, minden párkányt látni akar közelről is. Utánakapaszkodunk mintegy három emelet magasságba. Ott mondja:
- Jegyezd fel, hogy ez világritkaság! Iskolapéldája annak, hogyan alakul ki a barlang. Föld alatti speológiai múzeum! - A cseppkő általában a barokkot idézi - mondja. - Ez a grandiózus képződmény - modern!
Vagy egy órát töltünk a hatalmas meanderrendszer bejárásával. Párkányok között kapaszkodunk egyre fennebb, s alig vesszük észre, hogy ismét oda kanyarodtunk vissza, ahonnan elindultunk. Fentről is lenyűgöző a látvány, bár a színlők összebonyolódnak, s nem lehet messze látni. A képződmény alja - érzésem szerint - vagy tizenöt-húsz méterre alattunk lehet.
...Később, a felszínen, a kör tagjai ennek a barlangcsodának méltó nevet adtak. A biospeológia megteremtője születésének századik évfordulója alkalmából Emil Racovită Meanderrendszernek nevezték el!...
Egyre fennebb jutunk, elérjük a meanderek tetejét. Aztán ismeretlen helyeken járunk, ahová ember még nem tette a lábát... Azt mondják a fiúk, menjek előre ...
Az ismeretlen egyáltalán nem félelmetes: az ember itt maga mögött karbidlámpafényeket lát, hangokat hall, kapaszkodóknál kéz nyúl a hóna alá: Tomor Zoli segít fellendülni a szemben levő párkányra, aztán bevárja a többieket. Az ismeretlen pedig feltárulkozik, minden szépségét végigpásztázza a halvány lámpafény.
Pirosak az arcok. Égünk az izgalomtól, s rohannánk tovább, egyre bennebb ebben a rejtőzködő világban, amely sok évezreden át dugdosta szépségeit az emberi tekintet elől.
- Óvatosan, fiúk, el ne tévedjünk! - Ez Béla józan hangja. - Vissza kell térnünk az ismert járatba, mert kevés a lámpákban a víz... Tudok egy oázist vagy egy órai járásra.
Csak most vesszük észre, hogy szomjasak vagyunk.
Egy csapásra szertefoszlik az ismeretlen varázsa...
A professzor felhívja a figyelmet egy kalcitkristályfészekre, amely úgy néz ki, mint egy keresztmetszet.
- Az is - mondja -, a hegy keresztmetszete. Ez a kristályfészek a barlang keletkezése előtt alakulhatott ki, aztán a víz kettévágta.
Este tízkor elérjük az Enikő-csarnokot (Bagaméri kislányáról nevezték el). Újabb csoda. A mennyezetről kalcitkristály képződmények csüngnek alá ... Fantasztikus formákat öltenek... Olyan is akad közöttük, amely a gravitációs erővel ellentétesen - visszafelé kunkorodik, a mennyezet irányába! Képződésük mechanizmusa még talány.
Ülünk összehúzódva, hogy kíméljük a lecsüngő száracskákat, s közben a professzor magyaráz:
- Egyesek szerint ezek a kristályok a dús nedvességtartalmú levegőből csapódnak ki s úgy rakódnak le...
A gyenge fényben próbáljuk megállapítani a kristályok színét. Vörösek ott, ahol több az agyag a mennyezeten, aztán elsárgulnak, lassan veszítik a színüket, s végül fehérré, áttetszővé válnak. Zoli lámpát tart a cseppkőrács mögé: tiszta műélvezet ... Kár, hogy nem lehet ennél a fénynél képet csinálni. A maradék magnéziumot a meanderrendszerre tartogatja a professzor.
Ismét továbbindulunk, előre a labirintusi mellékjáraton, Laci hátraszól:
- A legutóbbi expedíció itt dolgozott - mondja -, próbáltuk kibogozni a főjáratot s jeleket tenni. Ezen a helyen kaptunk egy cédulát a rohamcsoporttól, hogy „Vigyázat! Most járunk itt harmadszor!"
Egyre nehezebb kiigazodni ebben az útvesztőben. Párkányok váltják egymást. Megyünk az egyiken, aztán egy szakadék elzárja az utat. Fennebb kell kapaszkodni. Ott úgy érezzük, hogy előrehaladunk. Aztán észrevesszük, hogy ugyanoda jutottunk, ahonnan elindultunk.
Éjjel egy órakor megpihenünk az Elvarázsolt erdő mellett.
A főbejárattól akkora üreg nyílik, amelyben csak hason fekve lehet elférni úgy, hogy az ember arca súrolja a földet. Kígyózva, kúszva kell kerülgetni a talajból kinőtt vastag derekú cseppkőerdőt, nehogy letöredezzenek a képződmények.
Béla szerint ez a barlang egyik legszebb helye, engem a meanderek jobban lenyűgöztek.
Tomi becsúszik a lyukon, őt szakmailag is érdeklik a képződmények (geológus hallgató), lihegve tér vissza.
Nincs erőm követni. A túra alatt először kerít hatalmába a közömbösség... Egyszerűen nem érdekel, hogy mi van a lámpa fényköre mögött. Amikor továbbindulunk, érzem, hogy ez a pár perces pihenő mennyire megviselt. Lábizmaim lemerevedtek, járásom nehézkes, már nem lábujjhegyen ereszkedem, hanem a sarkamra döccenek, hogy minden lépésnél rázkódik az agyvelőm.
Nem teszek semmit, tovább lődörgök előre.
Azt tartom, hogy a közöny a legveszé1yesebb állapot. A közöny erkölcsi halál...
Háromnegyed kettőig haladunk előre, este fél kilenctől. S nem érünk a mellékjárat végére! Pislákolni kezdenek a lámpák, félő, hogy világítás nélkül maradunk. Rövid tanácskozás, aztán Béla szavazásra bízza a döntést.
A társaság úgy határoz, hogy nem kockáztatunk, indulunk vissza. Úgysem lenne elég még egy hónap sem, hogy kibogozzuk a labirintus útvesztőit. (Szerintem a barlangnak ez a szakasza még tartogat egy-két meglepetést!)
Érzékeim eltompulnak, időnként megállok, s megrázom a fejem, hátha ez segít. Az érdeklődés utolsó fellobbanásával kényszerítem a tekintetem, hogy felmérje helyzetünket...
Tapasztaltam, hogy bentről kifelé a barlang teljesen megváltozott, csak egy-egy emlékezetesebb, jellegzetes helyet tudtam felismerni. Úgy látszik, nem vagyok jó megfigyelő. Egy ideig bosszankodtam, aztán még jobban össrpontosítottam a figyelmem, s próbáltam felismerni a visszafelé vezető utat. Hol sikerült, hol nem.
Most szorongva látom, hogy teljesen idegen barlangrészben haladunk.
Menet Egri Lacival felkormoztunk a barlang falára néhány kifelé mutató nyilat. Keressük. Elég sok a téves jel, amit régebben tettek, de lehet, hogy mi is ...
Laci ráz fel ebből a hülye ál,lapotból. Csendesen megszólal mellettem, hogy ne keltsen pánikot:
- Nem tudom, hol vagyunk ... Eltévedtünk.

Szemben a Körös kanyarog

Ahányan vagyunk, annyi felé keressük a kivezető utat. Hallótávolságban maradunk, benézünk minden lyukba, hasadásba, hátha az rejti a visszafelé mutató nyilat. Vékony, alig pár centis párkányon állok, elöl méteres hasadás, tovább ugyanilyen párkány. A hasadékban olyan sötétség, hogy pár méter után megtorpan benne a halványodó lámpafény. S itt kell átlépnem ...
Meg kell állnom, hogy rászánjam magam az ugrásra, pedig az elmúlt napokban legalább száz ennél sokkal nehezebb akadályt könnyedén vettem!
A félelem makacs érzés, úgy látszik, a kijáratig kísér.
A fiúk között töltött hónapok során a félelem soha sem került szóba, mégis, ahányszor barlangban jártunk, ott volt közöttünk. Nem vetem meg a félelmet, amely együtt jár a veszéllyel, ahhoz igazodik szorítása az emberben. A félelem a kockázat ikertestvére, s óvja az embert az esztelenség elkövetésétől.
Legyőzni kell, uralkodni fölötte! Azt hiszem, minden normális ember félelmet érez a veszély előtt, s a hősiesség valahol ott kezdődik, ahol az ember kezd úrrá lenni a félelmén.
Csak megszokni nem szabad!
Hozzászokni - az vakmerőség, s a vakmerők követik el a legtöbb értelmetlen ostobaságot ...
A félelem most kitisztítja eltompult elménket, felfokozódik a figyelem, szervezetten, módszeresen keressük a kifelé vezető utat. Az nem lehet, hogy pont most, amikor már kifelé tartunk... Tudjuk, hogy talán az életünk függ attól a falra kormozott nyíltól. Kifelé gondolok, oda, ahol napsütés van, gyermekek s asszonyok, akik hirtelen nagyon messze kerültek tőlünk... Három és fél milliárd ember fogat mos, újságot olvas, szeretkezik, téglát vet, búzát arat, számokat ad össze, és teljesen közömbös az iránt, hogy mi megtaláljuk a kifelé mutató nyilat vagy sem!
Aztán megnyugtatóbb dolgokra gondolok. Arra, hogy Béla több, mint egy évtizede járja ezt a barlangot, azóta százszor is volt ezen a helyen, s bár ugyanannyiszor eltévedt, azért mindig kijutott. S a legrosszabb esetben ott a cédula a Díszterem előtt! A fiúk nem hagynak itt bennünket.
Azt hiszem, Béla ismeri fel, hogy itt már jártunk. Rövid nézelődés után egy kormozott nyíl szúr a szemünkbe.
- Megvan! - kiáltja Egri.
A feszültség egy csapásra feloldódik. Szerencsére keveset beszéltünk, a gondolataink miatt pedig nem kell szégyenkeznünk. Mehetünk kifelé.
Az ütem felélénkül, ez jótékonyan hat közérzetünkre is. Szerencsénk van a fiatalságunkkal, egyeseknek a gyakorlottságukkal, másoknak a kitartással - szóval mindnyájan szerencséseknek érezzük magunkat.
Tomor csendesen rám szól, hogy ne rohanjak, inkább segítsek itt-ott a profnak. Ekkor veszem észre, hogy a menet élén haladtam! Ezt is jó jelnek veszem! Tomor hol elöl halad, s keresi a könnyebb utat, hol bevárja a menetet, elkéri a lámpát a proftól. Amig a tudós felkapaszkodik az omlásra, nyújtja a kezét, s átsegíti valamelyikünket a szakadék túlsó oldalára.
Kifelé valami vonzza az embert.
Ha valamelyik a nagy sietségben a sziklacsücsök mellé lép, most már panasz nincs, csak néha egy-egy szelídebb káromkodás, de ehhez hozzászokott a fül. Ilyenkor lassítunk az iramon, ráérünk.
Május másodika, hajnal.
Odakint felvirrad az expedíció végét jelentő nap.
Három hónapig készült erre az útra az Amatőr Barlangkutatók Köre. Ez a készülődés jórészt abból állt, hogy megfoltozgatták a rongyos hátizsákokat, hátha még egy utat kibírnak. Beszerezték az élelmet, egyesek hálózsákokat varrtak, aztán szombat-vasárnapi rohanásokon megtették az utat be-ki. Behordták a felszerelések egy részét, karbidot helyeztek el az ismert pihenőhelyeken, rozsdamentes acélnyilakat barkácsoltak, hogy az expedíció jelölhesse az új járatokat.
S egy-egy ilyen huszonvalahány órás „kirándulás" után hétfőn reggel munkába álltak!...
Reggel ötkor cédula vár a Díszterem előtti elágazásnál, a rohamcsoport hagyta: "Elindultunk kifelé, visszük dr. Coman csomagját. Könnyű kimenetelt! Szilágyi, Bányai, Fábián, Kőműves, Csoltkó, Moravek, Vlad."
A Pali által felfedezett járat pár méter után elszűkült, nem lehetett előrehaladni. A végponti üregben próbálkoztak. Itt meglazítottak egy követ, de ahogy kiemelték, utánaomlott a törmelék! Felváltva bontottak a rohamcsoport tagjai - hat órán át! S amennyit kivájtak, ugyanannyi omlott a helyére... Amikor pedig omlott, menekülni kellett a zuhatag elől. Egy ilyen visszaugrás hevében Fábián majdnem szájba rúgta Moravek Lacit; a kezüket összezúzták, felhorzsolták, szakadt róluk a víz, de az út nern akart n:egnyílni.
Anikor kikotortak vagy három tonna törmeléket, Szilágyi észrevette, hogy az agyag közé sár keveredik. Az pedig csak a fel-
szín közeléből kerülhetett ide... De ki tudja abból, mennyire van a felszín! Feltételezések szerint az omlásos üreg víznyelő lehet, amelyet a bőséges hegyvidéki záporok zuhatagai az idők folyamán teleraktak hordalékkal, s így eltömődött. Vagy beomlott. S ez a barlangrész nem lehet közelebb a felszínhez harminc-negyven méternél, de lehet százötven-kétszáz méternyire is ... Akkor pedig kár a fáradságért, azt az irdatlan mennyiségű törmeléket ennyi ember nem tudja eltisztítani. Esetleg szerszámmal vagy talán robbantással... De ebben a barlangroncsban túl nagy a kockázat.
Valahogyan azért meg lehet próbálni, az bizonyos, hiszen az utóbbi évek során már számtalanszor hitték, hogy nincs tovább. És volt!
Ami ennyi idő alatt emberileg lehetséges, megtették. Bagaméri nem titkolja elégedetlenségét, többre számított, egyelőre meg kell elégednünk azzal, hogy az ország leghosszabb barlangja jelenleg 15 238 méter. (Ennyi volt 1968. május másodikán, azóta néhány méterrel gyarapodott. Expedíciónk 1087 méter teljesen ismeretlen barlangrészt tárt fel!) Elégedettek lehetünk...
Maradék ennivalónk nyomja a zsákot: utolsó étkezés a barlangban. Nincs kenyerem, de van még Tomornak, Bélának szalonnája, Krámer Tominak krumplicukra, Garainak halkonzerve, Egrinek kockacukra - összedobjuk a kaját! Idegesen rágcsáljuk a maradékot, most már ég talpunk alatt a barlang agyagos földje. Egri Laci még visszacaplat a régi táborhelyig, amely tíz percnyi járás, hoz egy doboz karbidot, hogy lámpáink kitartsanak a felszínig. Néhányan karbidot törnek, Tomi, a prof és Egri tankol, aztán: irány a felszín!
Laci vezet, mögötte haladok, nézem a nyurga, 25 éves matematikatanárt, amint egyenletes, hosszú léptekkel, biztosan halad a menet élén ... Ki hinné, hogy gyerekkorában fejletlen, csenevész legényke volt! Még leszállás előtt mesélte, amikor betértünk a piaci kocsmába meginni a pertut, hogy azért kezdett sportolni, járni a természetet, mert olyan nyápic volt.
- Csak nem kell belenyugodni abba - mondta akkor -, hogy néha a természet is elvéti a dolgát. - Most ő a legmagasabb a csoportban, bár sovány, vállai szélesek, mindig napbarnitottnak tűnik, s pokolian bírja a megerőltetéseket.
A Bagaméri-zsomboly mellett behúzódunk a szakadék tövébe, látszik, hogy a kürtő megkerülésére a fiúk kézzel vájtak ösvényt. Utána rövid pihenő, cigarettaszünet, noteszembe bekerül az utolsó barlangi feljegyzés: „Ezt a zsombolyt Béláról nvezték e1, mert eddig jutott az első Bagaméri-expedíció, itt aztán hosszú időre elakadt..." Mi most már minden nehézség nélkül átgyalogolunk ezen a helyen. Mennyit kellett dolgozniuk ezeknek az embereknek, amíg úgy-ahogy járhatóvá tettek sok ehhez hasonló helyet!
A Gályarabok folyosója méltó nevet kap, de előbb lélekszakító ölében még egyszer utoljára jól kikáromkodjuk magunkat, amúgy lyukászmódra:
- ...még azt is, aki kitalálta ezt az állatkínzót, minden leszármazottjával együtt!...
Aztán felegyenesedünk, nyújtóztatjuk a csontjainkat. 'I'ulajdonképpcn nem tudom, mennyi lehet még a bejáratig, csak érzem, hogy valami ellenállhatatlan erővel vonz, hogy belegázoljak a vízbe Laci után, s ne törődjek most a göbbenőkkel. Csörtetünk, egyre gyorsabban, nem marad le senki, mintha megszűnt volna a fáradtság. S akkor egyszerre hangokat hallunk!
Kőműves Emil öccse jön elénk, néhány barátjával s egy nővel. Megszorongatják a kezünket, s mondják, hogy ha már itt vannak, egyet sétálnak a barlangban, de csak itt, az elején ...
Tehát - vége ...
Még néhány lépés, aztán meg kell állnunk. Vakító fénycsík zuhan a mélybe, hirtelen úgy érzem, hallatlan erővel birkózik, amíg darabokra zúzza az örök sötétséget, utána megszelídülve színesíti az itt remegő párát. A kijárati ajtón át beeözönlik a napfény!
Hunyorgunk, s nyeljük indulatainkat... Néhány perc után megmozdul, majd kilép a barlang vasajtaján Egri, aztán Béla, a prof, sorban mindnyájan... A kijáratnál beleütközünk valami bántó zöldbe. Ezek a bükkfák... El kell fordítanom a fejem, olyan zöldek. Érzem, hogy fojtogatnak a szagok. A levegő terhes olyan illatokkal, amelyektől elszoktunk, nem tudom szétválasztani a virágét a felázott tavaszi föld szagaól. Egy madár rákezdi, a prof azt mondja, hogy rigó ...
A barlang fölött nyájat terel egy pásztor, amikor meglátjuk ránk meredő arcát, akkor nézünk csak egymásra... Hát, nem valami bizalomgerjesztő társaság! Szakállas, sápadt képek, karikás, tompán fénylő, vérmes szemek. A szél lebegteti rongyainkat.
A barlang bejáratánál lefényképez a professzor, aztán ő is oda áll, én kattintom el a gépet. Utána még maradunk ... Egri a vasajtóval bíbelődik, Tomor Bubi segít neki, mi addig a lámpákat csavargatjuk, valahogyan nehéz innen elindulni ...
Szemben a Körös kanyarog, partján váradi turisták, rengeteg a színes sátor; az emberek még ünnepelnek. Ekkor a közel ötvenéves prof jódlizni kezd, s a víz partjáról válasz érkezik.
Azt mondják, idekint eső esett ...


Avató


Szél fúj, tavaszi, langyos.
A kastély tornácán, Mihály bácsi nvújtja a kezét:
- Isten hozott, fiúk, ugye, nem történt baj...
Orvul meglep az ellágyulás, a meleg levegő simogat, jó lenne végigheverni a pázsiton: ez lehet a visszaaklimatizálódás. Az ember úgy érzi, hogy ólomlapocskák vannak a szempillái helyén, s azokat kell emelgetnie, és csak üggyel-bajjal sikerül. Újra meg kell szokni mindent: a napfényt, az illatokat, a csend után a rengeteg zajt, amely betolakszik az ember fülébe, a száraz levegőt, a fákat, a folyót, az idegen arcokat. A Körös partjáról kíváncsi leánykák bámulnak felénk, összevihognak, ki törődik most velük!
Fent vagyunk, otthon, a földön, amely harmincéves itt-tartózkodásom ellenére most mégis kicsit idegennek tűnik ...
A fiúk jönnek, szorongatják a kezünket, el kell mesélnünk, hogy volt, közben Fábián az óráját nézi, nemsokára kilenc, reggel. Százhat órát voltunk a föld alatt, ebben az országban eddig többet senki sem töltött egyfolytában az örök sötétség birodalmában! Nagyon megjön a hangunk. Bámuljuk egymást, lobogtatjuk a rongyainkat, s derülünk a kivillanó agyagos könyökök, térdek, ülepek láttán. Közben jó tudni, hogy a kastélyban várnak a kinnhagyott száraz, emberi öltözékek.
Legelőször: irány a Körös!
- Banda - adja ki Béla a jelszót -, kivakarózni a koszból! Lent a vízparton találkozunk Vladdal, Bányai Karcsival és Szilágyival, még ők sem fejezték be a tisztálkodást. Mondják, hogy Moravek Laci és Kőműves nemrég hazaindult a korai vonattal. Moravek nem érezte jól magát ...
- Laci nem szólt - kezdi Bányai -, hogy lázasan jött be a barlangba ... S mennyit dolgoztattuk! Ráadásul a mi brancsunkban még ő volt a családi melegség is... Későn vettük észre, hogy rosszul érzi magát, azért nem vártunk rátok, hanem igyekeztünk mielőbb kiérni.
Azt nem említi, hogy a végponti omladéktakarítás, a hosszú út s egyéb viszontagságok után a Díszteremben a prof hátizsákját ő vette magához, s kihozta a barlangból.
Most tűnik fel az is, milyen kevés időt töltöttünk együtt Moravekkel. Pedig ott volt, ahol segíteni kellett s viselni a nehezét, de ezt olyan csendesen csinálta, hogy észre sem vettük.
Gatyában állunk a víz partján, s nézzük, amint Tomor Bubi ruhástól belegázol a folyóba. A barlangban fogadkozott, hogy csak érjünk ki, ő meg sem áll a Körösig, ha esik, ha süt! Fentről lányok visibálnak, arra sem néz, tempósan belépked nyakig, úszik néhány métert, utána nvugodtan kicaplat, vetni kezdi magáról a bendő kezeslábast... Mi is beállunk térdig, de olyan hideg a víz, hogy elzsibbad a lábam ...
Végre száraz, meleg ruhába öltözhetünk, amely mégcsak nem is agyagos!
Húznám a nadrágom, amikor Bányai hangját halljuk, fentről, a kastély tornácáról kiabál:
- Orbán! ... Feriii!
- Mi van?
- Baj! Gyere fel!
Hagyok mindent, szedem a lában a meredek ösvényen, amely a menedékházhoz vezet. El nem tudom képzelni, mi történhetett, épp most, amikor már azt hittük, hogy mindenen túl vagyunk ...
Karcsi a tornácon áll. Mosolyog.
- Mit hülyéskedtek - lihegek most rnár kissé megnyugodva.
- Várnak bent a fiúk - mondja. - Át kell esned az avatáson ...
- Miféle avatáson?
- Tiszteletbeli lyukász leszel - mondja.
- Hogyhogy?
- Azt majd meglátod!
Jöjjön, aminek jönnie kell... Gondolom, valami fenékverés lesz vagy ehhez hasonló. Esetleg karbidlámpával nyilat kormoznak a homlokomra, kijárati irányban.
A fiúk, akik maradtak, mind itt vannak a kétágyas lyukászszobában, amelyet a nagyváradi sportiskola (a kastély pillanatnyi gazdája) a kolozsvári barlangkutatók rendelkezésére bocsátott.
Szilágyi rövid beszédet improvizál, valahogy ilyenformán: Tisztelt tag, nagyérdemű közönség! Most már bevallhatjuk, az elején azt hittük, hogy végül is összetojod magad ... (itt enyhítettem).
És így tovább ...
Azzal a nyakamba akaszt egy jókora érmet, alumíniumból. És sorra mindenki kezet nyúit. Nézem az érmet... hát, az öntött ábra homályosan utal ugyan a lyukászatra, de erkölcsnemesítésre alkalmatlan. Aztán nézem a fiúkat... az ábrázatuk nem olyan, mint egy jól sikerült hecc után elvárná az eniner.
Mit mondjak, elérzékenyedem ... Gatyában, tornaingben, és nem érzem mulatságosnak a jelenetet.
Árpi arcáról lassan visszavonul a mosoly, a prof tempósan törülgeti fémkeretes szemüvegét, most már ismert, megszokott, kedves mozdulatokkal. Fábián nagyon elfoglalt azzal, hogy üres paszulykonzerves dobozában kotorász, Lajira néz, azután mindketten rám. Arra gondolok, ki tudja, az életben tűznek-e még a mellemre plecsnit... Kevés a valószínűsége, de akárhogyan is lesz, annyit mondhatok, hogy ezt sohasem fogom szégyenleni.
Ilyenkor nem lehet semmit mondani, mert nem jut az ember eszébe, de fölösleges is lenne. Hirtelen, nincs más kéznél, szétosztom a lanolinos babakrémet, amivel pici korában Jutka lányom popóját kenegette a feleségem ...
Óriási sikere van, mindenki kér belőle, a felsértett végtagok pedig mohón nyelik a puhító kenőcsöt.
Később a professzorral állunk a kastély előtt, arcunkat odatartjuk a napnak, csináljon vele, amit akar. Ekkor mondja doktor Coman, hogy a plakettet Kovács Frici öntette az Unirea Gépgyárban, direkt erre az alkalomra.
- Azt mondta, csak a kijövetel után adjuk át, ha kibírod s nem folysz el.
Az amatőr barlangászokról beszélgetünk sokáig, a történtek után tőlünk telhető tárgyilagossággal. Mondja, hogy Racovită is úttörőknek nevezte őket, s rendkívül nagyra értékelte önfeláldozó, sokszor kockázatos munkájukat.
- Még a tudóstól tanultam meg tisztelni őket - vallja. - Ez a szenvedély tiszta, önzetlen, mentes minden érdeksallangtól. Mit kapott azért Bagaméri, amiért több mint húsz év alatt negyvenkét kisebb-nagyobb barlangot tárt fel a tudomány számára? Semmit sem kapott. Vagy mégis?... De azt úgysem lehetne pénzre váltani. Bár csak több lenne belőlük - mondja a prof.
Később egyedül maradok a kastély előtt, visszanézek a domboldalra... Oda, ahol megrepedt egyszer a föld, s nyáron hideget lehel, télen meleget szippant a mélység... Sok mindent átéltem, s megértettem a közel ötnapos éjszakában, nem restellem bevallani, hogy voltak pillanatok, amelyek méltatlan érzelmeket szültek bennem, azokra sem gondolok szégyenkezéssel. Hozzám tartoznak, ilyen vagyok, s ami velem történt, emberi dolog...
Kolozsvár, 1967.

A barlangi kaland szövegét a nagyváradi Szuhai Sándor barlangász-fotós felvételeivel illusztráljuk