Ha január, akkor Európa

            Van úgy, hogy évekig nem mozdul ki az ember otthonról, azután meg egyre-másra adódnak az alkalmak.

            Az alkalmat ezúttal dr. Gheorghe Mária kollégám szerezte, aki közel öt évig volt Ripplin professzor munkatársa, majd ennek halála után előadótanárként tért vissza tanszékünkbe. Ám svájci kapcsolatai nem szakadtak meg, így sikerült összehoznia azt a kooperációs programot, amelynek témája A vegyi folyamatok környezetkímélő tervezése és működtetése: A résztvevői a Zürichi Szövetségi Műszaki Intézet (ETHZ), a Bukaresti Műegyetemen és a szintén bukaresti Környezetvédelmi Kutatóintézet, pénzelője pedig a Svájci Nemzeti Tudományos Alapítvány (SNSF).

            A svájci vízum megszerzése sokkal kényelmesebben ment, mint a franciáé, tudniillik irataimat még szeptemberben megküldtem Zürichbe és a beutazási engedélyt az itteni rendőrség adta ki. Ezzel az engedéllyel felvértezve adtam be útlevelemet a követségre, és másnap már bele is volt ütve a pecsét. Január ötödikén a Swissair A320-asa tíz perc késéssel szállt fel az Otopeni repülőtérről. És ezt már nem is hozta be. Az utastérben sűrűn elhelyezett monitorok térképein nyomon követhettük útvonalunkat és pályaadatainkat. Kb. 700 km-es sebességgel repültünk, 10 700 m magasan, de nem ettől borsózott a hátam, hanem attól, hogy a tábla szerint odakint -59 C fok volt a hőmérséklet. Két és fél óra múlva simán landoltunk Zürichben, csak a fülem fájdult bele a nyomáskülönbségbe. Meglepett, hogy a repülőgépből egyenesen az épületbe „zsilipeltünk”. Rövidesen leemelhettem a futószalagról utazótáskámat és elindulhattam megkeresni két szinttel lejjebb a városba vivő vonatot.

            Nem várt senki a reptéren, de jártasabb kollégám aprólékos magyarázatokkal és vázlatokkal szolgált, amelyek nagy hasznomra váltak. Mindenre persze ő sem gondolt. Kaptam volt tőle egy telefonkártyát, és még a reptérről megpróbáltam hazaszólni. De akárhogy próbáltam beilleszteni a szerkentyű nyílásába, mindig nullát mutatott. Biztosan tévedett és lejárt kártyát adott, legyintettem magamban, és csak akkor estem gondolkodóba, mikor a zürichi nagyállomáson vásárolt vadonatúj kártyámat is csak nullába vette a szerkentyű. Megkértem hát egy svájci jóembert, mutatná már meg, hogyan kell bedugni a kártyát. Kiderült, hogy nem hosszába, mint valamennyi eddigi mágneskártyámat, hanem keresztbe!

            A vicc jutott eszembe a rendőrök teszteléséről, amikor egy téglát kell átdugniuk egy, a tégla szélességénél alig valamivel nagyobb résen. Aki hosszában dugja át, az az intelligens. Aki keresztben - az az erős...

            Hála kollégám vázlatainak, könnyen megtaláltam a Triemli kórházat, amelynek beutalójából meg kellett kapnom a személyzetnek és a betegek rokonainak fenntartott szállodában lévő vendégszobám kulcsát. Annál nehezebben értettem meg magamat a szolgálatos nővérrel, mivel német tudásom alig valamivel több annál, hogy „a németnek háj a füve, vizen a rétje, mégis rossz a lova". Sikerült végül összehoznom annyit, hogy Rumänien, schlusse meg frau Weber, mire útlevelem ellenőrzése után kaptam egy borítékot, benne három kulccsal. Kellemes meglepődésemre szobám ajtajára már ki volt írva a nevem, ám eltartott még egy ideig, amíg eltaláltam, hogy a három kulcsból melyik nyitja az ajtót és belül üdvözölhettem magamat: „Isten hozott, Jóska!" (Zürich, 1998. január 14.)

Kleine grosse Stadt

            Kis nagyvárosnak becézik a svájciak Zürichet, és az elnevezés közhelyszerűsége ellenére is találó. Eltévedni nem lehet benne, a keletről és nyugatról közrefogó Uetliberg és Zürichberg, délen a tó s a belőle északi irányba kifolyó Limmat biztos támpontokat nyújtanak a tájékozódáshoz. Nyoma sincs felhőkarcolóknak, toronyházat is csak elvétve láttam a széleken, és 360 000 lakosával Svájcon kívül kevés európai országnak lehetne a legnagyobb városa. És mégis, szívében egy nagyváros élete lüktet. Elég elvegyülni a Bahnhofstrassét elárasztó tömegbe, végigbámulni a fényűző bankpaloták, üzletházak sorát s a még fényűzőbb kirakatokat, amelyek leszerelő nagyvonalúsággal kínálnak „csak” 4000 frankért iráni perzsaszőnyeget, „csak” 3000 frankért karórát, „csak” ezer frankért fényképezőgépet, „csak” 200 frankért inget. Hát, akinek pénze van...

            És bizony, a zürichieknek van. A város 97/98-as kézikönyvében - nem voltam rest megszámolni - nem kevesebb, mint 287 bankfióknak a címe van feltüntetve! És mégsem vádolhatók azzal, hogy a pénzükön kuporognak, a bankfiókok közül több, mint 150 működtet készpénzkiadó automatát (bankomatát), talán hogy legyen mit elverni a város 150 éttermében.

            Igazságtalanság volna persze csak a bankok és éttermek városának feltüntetni Zürichet. Több, mint húsz múzeuma és emlékháza van a városnak, operája, húsznál több színháza és kultúrháza, van egyeteme, műegyeteme, zenekonzervatóriuma. És meg is dolgoznak a pénzükért, Zürich fontos ipari központ is, főleg élelmiszer-, textil-, elektronikus és nyomdaipara jelentős, ugyanabban a kézikönyvben másfél oldalt foglal el a kiadóvállalatok lajstroma. S hogy nem tegnapról mára gazdagodtak meg, bizonyíték rá az óváros módos polgárházainak sora, a XV-XVI. századi emeletes céhházak (Zunthaus), a XV. század előtti hatalmas templomok. Zürich a kiindulópontja a svájci Reformációnak, amit Zwingli kezdeményezett 1519-ben, s hogy milyen erővel, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az óváros öt nagy temploma közül - Fraumünster, Grossmünster, St. Péter, Predigerkirche, Augustinerkirche - csak az utóbbi katolikus, és ezt csak 1874-ben kapták vissza. A statisztikák szerint Svájc lakosságának kb. fele katolikus, fele protestáns, bár egyéb felekezetek is igen tevékenyek.

            Itttartózkodásom első szombatján az óvárost kettészelő Limmat partján sétáltam a tó felé, nem tudván betelni a vízimadarak látványával. A védőkorlát beugrójából egy asszony kenyeret szórt a vízbe - a sirályok röptében kapdosták el a darabokat, a récék a víz színén nyeldestek, a búvármadarak alábuktak s a nagy ricsajra öt-hat hattyú evezett át méltóságteljesen sietve a túlsó partról. A tó mentén végig ugyanaz a látvány megsokszorozva, itt tizennégy hattyút számoltam meg egy csapatban! Ahogy bámészkodva sétálgattam, egy idős hölgy szólított meg egy újságokkal, folyóiratokkal rakott pad mellől. Ugyancsak pogány fizimiskám lehet, ha röpke öt nap alatt már másodjára akartak megtéríteni! Igaz, először is a tó partján történt. Megpróbáltam most is kibújni azzal, hogy „I don't understand German", de a hölgy angolul válaszolta hogy sebaj, ő négy nyelven beszél. - Én meg ötön, tromfoltam vissza. - Igen? És melyik az anyanyelve? - A magyar. - Nagyszerű, van nekem magyar is, válaszolta, és egy gondosan kartotékolt dobozból pillanatok alatt előhalászott egy Valódi arany című, bibliai idézeteket tartalmazó könyvecskét (utólag megnéztem, a Gute Botschaft Verlag adta ki 1988-ban a németországi Dillenburgban).

            El kell ismernem, meghatott a nem várt találkozás anyanyelvemmel a Zürichsee partján, ráadásul pont azt a passzust adta ide felolvasni, amellyel Albu tiszteletes úr szokott mégvigaszt alni bűneinknek megvallása után: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta" -, hagytam hát magamat megtéríteni. Annál is inkább, mert biztosított: nem egy szektának, nem is a, templomnak (lekicsinylően legyintett a város tornyai felé), hanem Jézusnak térít. Utána mondtam hát Nikodémus imáját Jeanette-nek - aki azt is elárulta, hogy 76 éves -, majd a legnagyobb barátságban váltunk el. Én tovább bámultam a madarakat, ő újra elfoglalta őrhelyét a padja mellett. (Zürich, 1998. január 19-én)

Európa legismertebb :   ösvénye

            Legalábbis ezt állítja a. Turisztikai Hivatal reklámlapja a Zürichet nyugatról határoló Uetliberg gerincén végighúzódó útról. Érthető, hogy alig vártam a vasárnapot, felderíteni a 15-20 km hosszú, 800-900 m magas kétpúpú meredek prizmát, amelynek legmagasabb csúcsa itt hordozza tv-átjátszótornyát a kórház mellett. Részletes térkép hiányában nekivágtam a városból kivezető útnak, amely megkerülni látszott a hegy lábát. Gondoltam, ha olyan ismert az ösvény, én sem téveszthetem el. És valóban, alig 20-25 perc után megpillantottam az irányjelző táblát, rajta a bűvös szóval „Uetliberg”. Az ösvény átvitt egy vasúton, majd az erdőbe mélyedt és gyorsan emelkedni kezdett. Sima volt és száraz, 25-30 méterenként rézsútos, keskeny, kövezett szélű vízlevezető árkokkal. Nem is ösvény volt tulajdonképpen, hanem szánkóút. Erre akkor jöttem rá, amikor a főösvénybe torkollt, és megláttam a jelzőtáblát. Nem tréfa volt, a szélső fákat vastag műbőrpárnákkal pólyázták körül.

            Maga a főösvény inkább kövesút volt, simára hengerelve (legalább ötször végigmehetett rajta az úthenger), és jobban el volt látva jelzőtáblákkal, mint némely bukaresti fertály. Ahogy egyre emelkedtem, a ritkásabb helyeken megpróbáltam lenézni a városra, ám igyekezetem hiábavaló volt. Bár a magasabb fák csúcsait bearanyozta már a nap, lent a várost sűrű, tejfehér köd borította. Különös élmény volt, amikor a ködtenger fenekéről egyszer csak felzúgtak a láthatatlan templomok harangjai, rég elsüllyedt városok legendáit idézve. Több mint egy órája bandukoltam már, amikor egy elágazásnál jelzőtáblát láttam: Triemli állomás, 25 perc. Na jó! Furcsálltam, hogy elég sokan jönnek velem szembe, koros emberek is. Félóra múlva rájöttem a dolog nyitjára: a vasút is, amelyen keresztülvágtam, megkerülte a hegyet, végállomása alig 200 méterrel a csúcs alatt volt. Innen már egyre több embert láttam, a tavaszias napsütésnek köszönhetően „az „ösvény” forgalmasabb volt, mint akárhány kisváros főutcája. Még gyerekkocsikat toló kismamákat is láttam, sőt egy vakot is, fehér botjával kaszált maga előtt, csengős fekete kutyája szabadon ugrándozott körülötte.

            A csúcsról már elég jól látszott a város, ritkult a köd, bár a déli részét s a tavat még mindig eltakarta. Folytattam utamat az egyre népesebb ösvényen. Balról, a város felől meredek, néhol szakadékszerű lejtők, jobbról enyhébb dőlésű legelők, szántóföldek. Kb. másfél óra múlva elértem Felsenegget, a gerinc másik kiemelkedő pontját, ahová drótkötélpálya szállította tízpercenként a turistákat, majd újabb másfél óra után Albispasst, a gerinc legalacsonyabb pontján (760 m) keresztülvezető hágót, ahol három vendéglő körül temérdek autó parkolt. Szerettem volna a gerinc végpontjáig, Albishornig eljutni, de csak a félórányira található kilátótoronyig mentem el, amelynek fák fölé emelkedő tetejéről ijesztően távolinak tűnt az Uetliberg TV-tornya. Még elnéztem vagy tíz percig a déli láthatárt lezáró Alpok ködből kiemelkedő csúcsait, majd visszafordultam. Szaporábban mentem a most már általam is ismert ösvényen, és négy húszkor újra Felseneggen voltam.

            Tétováztam, folytassam-e gyalog, de még három órányi út volt hátra, alig két hete volt a téli napforduló, és felfedezőkészségem sem terjed addig, hogy sötét este az erdőben kóboroljak, akár Európa legismertebb ösvényén is. Beálltam hát a drótkötélpálya kabinjára várakozók közé. Balról, a fenyők törzsei között még átsütött a nap. Jobbról, a meredély lábánál lapuló kisvárosban már esteledett. Távolabb, a tó fölött kéklő ködök csomósodtak. A tó túlpartján emelkedő domb villáinak ablakain még megcsillantak az utolsó napsugarak, helyenként narancs-vörös pászmákat vetítve a tó vizére. Ha hátrafordultam; az Alpok szikrázó csúcsait láttam. A sor lassan haladt. Mire öt órakor a kabinba léptem, a nap lement. A hegycsúcsok árnyékba húzódtak. Kabinunk nekilendült és belelebegett a malomkeréknyi teliholdba. (Zürich, 1998. január 26-án)

Greifensee

            Tulajdonképpen Zürichberg volt beütemezve a programomba, Zürich keleti határdombja. Kisebb terjedelmű, mint az Uetliberg, alacsonyabb és szelídebb lejtésű, majdnem teljesen be is van építve, éppen csak a tetején maradt egy erdőüstök. Huszonöt perc alatt értem fel a villamos végállomásától a rádiórelé árbocóriása mellé. Ahány nyíl csak volt a jelzőoszlopon, mind valamilyen villamos felé mutatott, egyik sem volt 40 percnél távolabb. Nem volt kedvem egész vasárnap villamosmegállók közt pendlizni, visszafordultam tehát és elindultam Greifensee felé.

            A. repülőgépen osztogatott Swissair Gazette kétoldalas térképén fedeztem fel ezt a Zürichtől délkeletre eső tavat, megörültem hát, mikor a jelzőtáblán megláttam: „Greifensee Maur 2 std.45 min”. Az út nagyon kedvemre való volt. Előbb a behavazott erdőn vitt keresztül - a frissen hullott havon sokáig csak három nyomot láttam, kettő velem egy irányba, egy visszafele tartott -, majd takaros kis helységeken haladt át. A jelzések kifogástalanok voltak, a helységek utcáin is nyilak jelezték, hogy ez a „wanderweg". Csak akkor estem zavarba, mikor a jelzések kettéváltak, az egyik nyíl balra mutatta, hogy' Greifensee 1 óra 15 perc, a másik-jobbra, hogy Maur 1 óra 15 perc. Kezdtem kapiskálni, hogy. Greifensee nem csak a tó neve, hanem egy helységé is a túlparton, Maur meg az innenső parton van. Haboztam, melyiket válasszam. Greifensee mellett döntöttem, végtére is arrafelé indultam el. A tó jóval kisebb, mint a Zürichsee, kb. egy km széles és nyolc km hosszú, nagyjából észak-dél irányú. Végeit átláthatatlan sűrű nádas növi be, sokáig azt hittem, annyival maradok csak a tóból, amennyit még a dombról pillantottam meg belőle. Végül a nádas ritkulni kezdett, az út is emelkedett kissé, így elég jól ráláthattam. Ezt is sirályok, récék, búvármadarak népesítik be, hattyút csak vagy hármat-négyet láttam. Két óra tájban értem Maurral egyvonalba,. és kísértésbe estem, hogy várjak egy félórát a hajóra és hajózzak át. A kifüggesztett menetrend szerint öt percig tart a hajóút. Ám ezt mégsem tartottam illőnek egy magamfajta globetrotterhez, és gyalog folytattam. Négy óra tájt értem Maurba... De nem bántam meg. A tó déli végéhez közeledve az út eltávolodott a parttól, megkerülve egy házcsoportot. Egy csupasz, oszlopszerű fa tetején gólyafészket láttam. „Hej, de jó lenne itt járni májusban is, mikor a gólyák visszatérnek", gondoltam magamban. Az utolsó házat elhagyva az ösvény visszakanyarodott a tó felé. A lábam szinte a földbe gyökerezett: az ösvénytől 15-20 méterre két gólya sétálgatott a réten! Január 25-ike volt, a fű között itt-ott még hófoltok, az ösvényen a tócsák jege töredezik a bakancsom alatt, és ők ott sétafikálnak a réten! Esküszöm, csak egy sört ittam ebéd után, de ha duplán látok is, akkor is kellett ott legyen legalább egy gólya! Hamar elővettem a fényképezőgépemet és lekaptam őket - remélem, a borús idő ellenére is világosan kivehetők lesznek a felvételen. Maur közelében azt fontolgattam, továbbmenjek-e a tó partján és ugyanazon az úton térjek vissza - este hét után értem volna Zürichbe -, vagy keressem meg az állomást és üljek vonatra. De találtam egy jelzőtáblát, amelyik azt ígérte, hogy két óra alatt eljuttat Zürich délkeleti csücskébe, egy buszmegállóba. Követtem tehát, és újra belemélyedtem a lassan szürkülő behavazott erdőbe. Talán a hó miatt, talán a zavaró lámpák hiányának köszönhetően, sokkal világosabbnak tűnt, mint ugyanabban az órában a város. Olyan csend és nyugalom volt, olyan szép volt a havas erdő, hogy nem jött, hogy elszakadjak tőle. Ezért, mikor egy újabb elágazásnál az egyik oldal 30 perc alatt ígérte a megállót, a másik meg 40 perc alatt, a hosszabbikat választottam. Hat óra után értem a buszmegállóba, de beletelt még egy órába és még két villamosba, míg a szállásomra értem. (Zürich, 1998. február 2.)

FESPO 98

            Ha akartam volna sem hagyhattam volna figyelmen kívül. Hetek óta tele volt a város, a villamosok, a buszok a plakátjaival. Január 29-e és február elseje között zajlott le a nemzetközi sport, turisztikai és szabadidő vásár, amellyel tulajdonképpen felavatták Zürich új, ötszintes vásárközpontját. Rászántam hát január utolsó szombatját és tíz frankot a megtekintésére. Mit mondjak, óriási banzáj volt. Volt ott minden: terepjáró autók és motorcsónakok, síkosztümök és ejtőernyők, hegymászószerelés és búváröltözék. Volt görkorcsolyázás és baseball bemutató, célbalövés és teremgolf, csinos forrónadrágos lányok rázták a feneküket aerobik címén, volt tombola (a főnyeremény egy VW Polo) és szerencsekerék, és volt aranymosóverseny is. És ott volt mindenki: légitársaságok, hajótársaságok, utazási irodák, hotelláncok Ausztráliától és Új-Zélandtól Dél-Afrikáig, Kenyáig és Marokkóig, Indiától, Indonéziától és Thaiföldtől Argentínáig, az Egyesült Államokig és Kanadáig. Az Európának fenntartott hármas csarnokot háromszor végigjártam Barackpálinkát ittam a magyaroknál (gyógyszállókban „utaztak", melegen ajánlották Hévizet a reumámra; mondtam, remélem, megérem hogy legyen, és ha lesz, feltétlenül ott fogom kezeltetni), érdes, száraz Merlot-t a bolgároknál és a horvátoknál, félédes vörösbort a törököknél, de a legjobban a mézédes sűrű alicantei ízlett, amit egy tízliteres metszett üvegpalackból csapolt egy terebélyes spanyol (kár, hogy csak féldecinként mérte). Golyóstollat kaptam a ciprusiaktól, öngyújtót a görögöktől, gyufát az izlandiaktól és kártyanaptárt a németektől, összeszedtem három kilónyi prospektust és megmondtam a véleményemet az elzászi standnál álló kislánynak a strasbourgi állomás peronján töltött tavaly januári fagyos éjszakáról.

            Csak a román standot nem találtam sehol. (A bolgárok egy prospektusa kínált kapcsolt kirándulásokat Bulgáriába és... Romániába!) Nem akartam .hibázni, megkerestem hát az információs irodát és megkérdeztem, van-e román stand. Azt felelték, nem tudják, de ha van, a hármas csarnokban kell lennie. Mondom, ott biztos nincs, mert azt háromszor bejártam. Erre a hölgy a lajstromába nézett és most már határozottan felelte, hogy nincs. És míg én őt nyaggattam franciául, kolléganőjénél németül érdeklődött egy fiatalember „Rumänien"-után. (Nem kitaláció, bár büszke lennék rá, ha eszembe jutott volna!) A hölgy vigasztalóan mondta: talán jövőre. Talán...

            Ha el nem... megint.

            Német (nem)tudásom megint a bolondját járatta velem. Sokáig álldogáltam egy borostyánt csiszoló dán mester mellett, majd megkérdeztem, mennyibe kerül egy mogyorónyi, nyakláncba akasztható kő. „Fünf und zwanzig" felelte, és örvendezve adtam neki öt frankot és kapartam elő a húsz rappent. Megütközve nézett rám: „Nein rappen, franken!" Akkor világosodtam meg, hogy ezeknél az alemánusoknál „fünf und zwanzig" az nem öt húsz, hanem huszonöt! Hát így lettem gazdagabb egy tapasztalattal és maradt meg a huszonöt frankom. (Zürich, 1998 február 4.)

Körbejártam a Zürichseet!

            „Na és akkor mi van?" kérdezhetné - és talán kérdezi is - valaki. És lehet, hogy valójában nem is olyan nagy dolog ez. Még csak nem is egy nap alatt jártam körbe, két napra volt szükségem, azok sem egymás utániak, bár két egymást követő vasárnap történt. És mégis... A Zürichsee Svájc legnagyobb beltava, 40 km hosszú, átlag két km széles, északról délkelet felé görbülő sarló. Legnagyobb szélessége 4 km, legmélyebb pontja 147 m, szintje irigylésre méltóan állandó: átlagos vízállása 1890 és 1937 között 405,93 m a tengerszint fölött. 1998. január 17-én 405,82 métert mutatott a műszer. Legalacsonyabb szintje 405,24 m, a legmagasabb 407,23 m. Érdekessége, hogy a két szélső értéket két egymást követő évben, 1909 márciusában, illetve 1910 júniusában mérték. Így jön Svájcban derűre ború... De térjünk vissza a partra. Február elsején a keleti partnak vágtam neki, kilenc körül hagytam el Zürich külvárosát. Közel két órája mentem már (ami testvérek között is nyolc km), amikor az első útjelző táblát észrevettem: Rapperswil 23 km. Borús, borongós, ködös nap volt, még a szemközti dombok körvonalait is nehezen lehetett kivenni, nemhogy az Alpokat, amelyek felé közeledtem. A tó partja teljes egészében be van építve, a községek egybenőttek, határvonalaik értelmetlenek és olykor nevetségesek, annál is inkább, hogy az utcát teljes hosszában Seestrassenák hívják. Néha csak abból vettem észre, hogy már egy másik községben járok, hogy, az imént még a Seestrasse 1023-as szám előtt haladtam el, most meg újra a Seestrasse 287 következik. Jómódú polgárok villái, evezősklubok, strandok, lerakatok, üzemek követték egymást, nagyritkán hagyva helyet egy-egy parknak, közterületnek, ahol én is lejuthattam a víz mellé. Jómódú polgárokat írtam, mert Zürichtől 15 km-re egy hirdetőtábla három és félszobás, tóparti lakást kínált, roppant előnyösen, csak 500 000 (ötszázezer) frankért. Ez azért még náluk is sok lehet, hiszen pár kilométerrel arrább már egy újdonat-új Toyotát vehettem volna potom 25 000-ért, s egy két-háromszobás lakás hóbére 800-1000 frank.

            Utam eseménytelen volt, ha azt a két darvat nem számítom, amit felriasztottam. Az egyiket csak akkor vettem észre, amikor felröppent a part alól, amint egy több kilométeres .szakasz után újra szabaddá vált víz felé igyekeztem. A másik húsz-huszonöt méterre a parttól álldogált egy bóján. Nagyon rossz véleménye lehetett az emberekről, mert éppen csak feléje fordultam, s máris elszárnyalt. Nyolc órányi gyaloglás után értem Rapperswilbe, amelynek óvárosában, a gondosan körülzárt templomkertben, meglepődve fedeztem fel egy tíz- tizenegy főnyi őzcsapatot. De nem sokáig gyönyörködhettem bennük, hamar besötétedett.

            Tegnap, február nyolcadikán a nyugati parton indultam el Rapperswil felé. Lévén ez a sarló külső, hosszabbik íve, jóval korábban indultam, fél nyolckor már a tó partján baktattam. A reggeli szürkület még nem oszlott el, de a madarak már ébren voltak, s fent a magasban már rózsaszínű kondenzcsíkokat húztak a lökhajtásos gépek. Aztán a szétszórt felhők is megpirultak s nemsokára a nap is a délkeleti látóhatárt lezáró fekete fellegek fala fölé emelkedett, amitől azok még komorabbá váltak. Egy ideig a nap még bújócskázott a felhők között, olykor élesen elhatárolódó fénykört vetítve a tó sötét Vizére, majd tizenegy után teljesen kiderült, verőfényes tavaszi napsütésben gyalogoltam tovább.

            Ez volt az egyetlen különbség az egy héttel korábbi utammal szemben, na meg az, hogy ezúttal balkézről esett a tó. Egyébként szintén a Seestrassén vonultam végig és ugyanolyan ritkán jutottam a víz mellé. Egy ilyen ritka alkalommal egy jókora  vadlibát láttam, gyönyörű narancssárga tollboával a nyaka körül (örvös lúd?) és két akkora lebernyeggel a csőre alatt, mint egy pulykakakasnak. Öt méternyire a parttól úszkált, és amikor megálltam, hogy a fényképezőgépemet elővegyem, felém fordult, sőt, a vízszéli-kövekre is kitotyogott. Türelmesen megvárta, míg lefényképeztem, és felháborodottan lármázott, hogy semmi eledelt sem vetve távoztam.

            Akármilyen hihetetlen, de ismerőssel is találkoztam; az ipari kémia kar anyagbeszerző hivatalának a vezetőjével, akinél kétszer-háromszor jártam ügyes-bajos dolgaimmal. Ugyanannál a tó fölé kiugró kis terasznál állt meg a hegycsúcsokat távcsövezni, ahol én ebédeltem egy padon. Kávéval kínáltam a termoszomból, ám a beszélgetés nehezen ment, mert következetesen a németet használta. Sikerült mégis megértenem annyit, hogy kb ötven éve a januártól márciusig tartó rettenetes fagyok miatt a tó parttól partig befagyott, keresztül-kasul lehetett járni rajta. És sikerült megértetnem vele, hogy nem autózhatok vele vissza Zürichbe - ahogy nagyon kedvesen felajánlotta -, mert be kell fejeznem a körutat.

            Pfáffikonból s az azt kitoldó hídon keltem át. A tóból még két-három kilométer van a földnyelven túl, ám egy keskeny pengéje még tíz kilométernyire benyúlik az őt tápláló folyó völgyébe. Azt a részét a közeljövőben szerencséltetem... Öt után értem Rapperswilbe, még idejében, hogy az őzek társaságában elgyönyörködjek a naplementében. A két bakk bakalódott, de nehezen ment, mert a fiatalabbik vékonyka, egyágú szarva sehogy sem akart összeakadni az öreg ágas-bogas lapátjával. A suták egykedvűen kérődztek. A nap lement, ám a meredek csúcsok nyugati oldalán még pirult a hó. Majd lassan elhalványult, s a csúcsok árnyékba húzódtak. Leszállt az este. Fent a magasban még rózsaszínű kondenzcsíkokat húztak a lökhajtásos gépek. (1998. február 9-én)

Zürichi magyarok

            Tudtam, hogy nem leszek az egyedüli magyar Zürichben,-de nem 'gondoltam, volna, hogy ilyen sokan: vagyunk. Jóformán még körül sem néztem a városban, alig 50 méternyire a villamos végállomásától, ahol naponta fel- és leszállok, egy cégtábla ötlött a szemembe: „G. Szirtes - Lederwaren". (Azért sem írom ide, mit jelent magyarul, én is úgy kellett hogy kikeressem a szótárból!) Mikor.a FESPO felé jártam, egy újabb táblát láttam: „ElektroVolt. Monteleone & Szabados". Egy másik szombaton, a kirakatokban bámészkodva, egy befőttes üvegen akadt meg a tekintetem: „Ecetes uborka". Nocsak, nocsak, néztem fel a cégtáblára: „L + C Radics. Ungarische Spezialitäten". De ide már bementem. Éppen azon töprengtem, vajon a pult mögött forgolódó három elárusítónő tud-e magyarul, mikor egyikük mondott valamit németül. Németül valahogy lassúak a reflexeim, így mire mondtam volna, hogy „I don't understand", már folytatta is: „Mi tetszik" A legjobban az tetszett, hogy magyarul szólt hozzám, de ezt restelltem neki megmondani, vettem hát két doboz májpástétomot. Míg bent időztem, megfigyeltem, hogy vevőik java részével magyarul beszélnek, német szót csak elvétve hallani. E példákon felbuzdulva, nekiláttam -a város kézikönyvében a szolgáltatók jegyzékéből kikeresni a magyarokat, illetve a magyar nevűeket. Nem akarok a névelemzés bűnébe esni, mindenki az, aminek tudja magát. Szlovákiában is zokon vette ’92-ben egy Kelemen nevű ifjú kémikus, hogy magyarnak véltem. Azt is tudom, .hogy a lista nem teljes, Szirtes nincs is benne, Monteleonéék is csak mint ElektroVolt (a címükről azonosítottam), és sok olyan magyar van, akinek nincs magánpraxisa, vagy nevére bejegyzett cége. Ezzel együtt 56 magyar név van a jegyzékben, ha nem számítom a két „Kodály Musikschule"-t. Az orvosok és pszichiáterek vannak a legtöbben, összesen tizenhármán (ide nem számítottam be se Schneider Verát, aki pedig nyilvánvalóan a Schneider Fáni rokona, se Bass Giovanni nőgyógyászt!) Ennyi orvoshoz kevésnek tűnik az egy szem patikus. Második helyen a fogorvosok állnak, ők,12-en vannak, köztük névrokonom, Nagy Alice. (Na, ezt az egy nevet leellenőriztem a telefonkönyvben is. 24 Nagy van Zürichben rajtam kívül, több mint Bukarestben!) A fogorvosokat hat fogtechnikus és protetikus segíti ki. Műépítész, belső építész, mérnök összesen kilenc van. Azért a művészetek sem maradtak képviselet nélkül, műkereskedő (Margarete Széchényi!), grafikus, restaurátor, zenetanár, tánctanár összesen hét van. Ehhez képest kevés-nek tűnik egy-egy árva bár és kávézó, ha ugyan jól gondolom, hogy „Irma la douce" az nem más, mint Irma, te édes!

            Jelzem, nagyon józan életűek a zürichi magyarok, mert láttam olasz trattoriát, katalán tavernát, „Noble Dubliner" pub-öt, de sehol egy csárda vagy legalább egy présház.

            Az egyetemen is találkoztam magyarokkal. Itt van mindjárt a két fiatal szegedi vegyész, aki szintén három-, illetve hathónapos időszakra jött az ETH-ra. Vagy Márta asszony, aki Budapesten született, de egy svájcihoz ment férjhez és a kémia kar szertárában dolgozik. Többször kisegített már, ha német ajkú kollégáival nem tudtam szót érteni. Azt már az elektronikus adattárból tudom, hogy legalább hat magyar származású címzetes tanár vari az egyetemen, ami nem is kevés egy olyan intézmény esetében, amelyik a 36 svájci Nobel-díjasból 20-szal van valamilyen kapcsolatban. A hat között van vegyész, gépész és geotechnikus; van, aki Svájcban született a háború előtt, de Budapesten végezte az egyetemet, vannak ötvenhatosok és fiatalabbak is, akik a 80-as években kerültek az egyetemre. Egyikükkel, Gyarmathy György tanár úrral személyesen is találkoztam. Bukaresti közös ismerősünk üdvözletét adtam át neki. Meghívott ebédre a professzoroknak fenntartott egyetemi étkezdébe és mesélt romániai élményeiről, '89 előttiekről és utániakról is. A „Glaube im 2. Welt" (Hit a második világban) alapítvány keretében a lokodi öregek otthonának nyújtanak hathatós támogatást. Ebéd. után egy Rivella nevű barnás üdítővel kínált (ő is azt ivott) és kihívott, találjam ki, miből van. Előbb alkoholmentes sörre tippeltem, majd valami egzotikus gyümölcsre, mangóra vagy kivire. Megvárta, míg újra megízleltem, akkor mondta: - Tehénből. Cigányútra ment a korty, alig bírtam kinyögni, hogy remélem, a tőgyén jött ki belőle. Kajánul figyelte kínlódásomat, majd megnyugtatott, hogy csakugyan savóból preparálják, ízesítik és színezik. Őszintén szólva, nem is volt rossz. De azért, ha megint együtt ebédelünk, valami mást iszunk!

(1998. február 16-án)

„Kövek a lábam alatt”

            Ittlétem első szombatján, miután hagytam magamat megtéríteni Jeannette által, szokatlan jelenet vonta magára a figyelmemet. Szájtátók egész hada nézte, amint egy erőteljes, jó ötvenes; őszülő körszakállú, csípőig érő gumicsizmát viselő férfi különös alakzatokat emelt a tó partján, egymás tetejébe rakott jókora kövekből. Beálltam én is a hadba. Volt valami rendkívül izgalmas ellentét a kő súlya és a szerkezet könnyedsége, az anyag szilárdsága és az egyensúly törékenysége között. Egy hordozható hirdetőtábláról megtudtam, hogy Ueli Grass-nak hívják az illetőt, és amit művel, az „egyénsúlyszobrászat". Egy vers is volt a táblán, német eredetiben, továbbá francia, meg angol fordításban is, nagyon tetszett, de akkor túlzásnak találtam tíz frankot adni egy versért, még ha a mester műveinek egy fényképe is járt vele. De egy város várta, hogy felfedezzem, hátat fordítottam hát a mutatványnak. De a vers és a kövek nem hagytak nyugton. Szombatról szombatra visszatértem, ám nem volt szerencsém. Végül Bálint-napkor ismét ott találtam, a „tóparti műterem”-ben, ott voltak különös alakzatai is: félszeg kőemberkék, fura törpék a tóparton sorakozva, ki tudja, milyen csodára várva: Lepengettem a tíz frankot a vers francia szövegéért, és kértem egy angolt is .Megkaptam, sőt a német eredetit is ideadta, ami aztán nagyon hasznosnak bizonyult. Végül feltettem neki a kérdést, ami egész idő alatt foglalkoztatott:

            - Miért csinálja ezt?

            - Mert amit csinálok, az ember életét, az emberi létet tükrözi: ingatagság és egyensúly.

            - Nem, zavarja; hogy művei kérészéletűek

            - Akárcsak a mi létünk – mosolygott rám.

            - Jó, jó - erősködtem -, de nézze, az a bronzszobor ott évtizedekre készült. Az ön művei jó, ha estig kitartanak.

            - De hiszen éppen ez a rendkívüli az egészben, hogy. nap mint nap elölről lehet kezdeni és újraépíteni őket! Öt éve csinálom már, és még nem untam bele.

            Ez adta az indíttatást a következő kérdésekhez.

            - És addig mit csinált?

            - Éveken át kamionsofőr voltam. Majd épületgépészként dolgoztam, Hivatásos masszőrképesítést nyertem. Videoklippeket forgattam. Fényképeztem. Most ezt csinálom.

            - Meddig?

            - Amíg a köveket emelni bírom. Remélem, legalább hetvenöt éves koromig!          Ueli Grass megtalálta az utat. Irigylem.

UELI GRASS

Kövek a lábam alatt

(Steine zwischen meinen Füssen)

Út a semmibe – végtelen.

Meredek, csupa kő, keskeny.

Röpke perc alatt évekkel öregebb.

Egy elvesztett küzdelem?

Kövek a lábam alatt.

Kövek ütik a hátamat.

És mindig ugyanaz a kérdés:

Ez az én utam?

Eltaláltatok-      .

de nem öltetek meg.

Megsebeztetek –

ám sebeim beforrnak

Hátam meggörnyed a súly alatt –

de még ki tudom húzni magam.

Egyenesen állok,

belső egyensúlyban.

A lelkem még sajog,      '

de tudom már, ki vagyok.

Mit számítanak a kövek a lábam alatt?

könnyedén emelem lábamat,

a köveken átlépek.

Meredek az út, bizonytalan a vége,

de ez az én utam.

Megsebeztetek, de le nem győztetek.

Nem is győzhettek soha.

Büszkén és szilárdan járom az utam.

Szívem lépteim ütemére dobog.

Mind tovább, mindig egyenest előre.

Élek - és itt vagyok!

(Fordította NAGY E. JÓZSEF)

(1998. február 18-án)

Einsiedelntől Zurzachig, avagy a Sihlseetől a Rajnáig

            Nahát, ez megint költői túlzás! Valójában Zürichből mentem Einsiedelnig, majd rá egy hétre szintén Zürichből Zurzachig. A Bálint-nap előtti pénteken kellemes meglepetésben volt részem. Herr Pieper keresett meg, akivel előző pénteken a Zürichsee partján találkoztam, és megkérdezte, mi a programom hét végére. Mondom, a Sihlseehez akarok menni, a tóhoz, amelyikből a Sihl ered. Nagyszerű, válaszolta, és megajándékozott a Zürichtől délre kétnapi járóföldre eső vidék részletes térképével. Egész szombat este azt tanulmányoztam, ám másnap reggel nyolckor a folyóparton, már a városon kívül, bosszankodva állapítottam meg, hogy a gondosan előkészített térképet az asztalon felejtettem. Majdnem egy órán át emésztődtem, míg jobb belátásra tértem. Utóvégre egy tóhoz akarok jutni, ahonnan a folyó ered. Minek ehhez térkép? Elegendő a folyón felmenni. Zsebre vágtam a karórámat és megnyugodva mentem tovább. És valóban, sokáig a folyópartot követte az ösvény. Déltájban, Sihlbrugg után (innen már nem emlékeztem a települések nevére), a tábla Sihlsprungot mutatta, egy órányira. Az angol hatására a „sprung" szót forrásnak értelmeztem, és kétszeresen elcsodálkoztam. Számításaim szerint még legalább négyórányira voltam a tótól. Másodszor, miért nevezik a németek forrásnak egy tó kiömlését?

            A völgy lassan összehúzódott, szorossá, majd mély szurdokká vált. Sziklákon tajtékzó hullámok váltakoztak méregzöld víztükrökkel, ezek mélységéről a gyorsaság árulkodott, amellyel az ár elcsendesedett bennük. Aztán - kissé megkésve - felötlött bennem Radnóti Razglednicája is: „der spring noch aufl"; így működött közre költészet és valóság, hogy megvilágosítsa a Sihlsprung jelentését. A völgy újra kitágult és keletnek fordult. Az egy hete tartó enyhe időjárás ellenére (10-12 fok délben a városban) déli oldalát hó borította, jéggé fagyott vízesés mellett haladtam el, amelyből emberfejnyi jégtömbök hulltak a partra; A hó néha az én oldalamra is átcsapott, bokáig jártam benne. Gyúrtam két hógolyót, a fiam s a lányom nevében, és messze behajítottam a vízbe. Hihetetlenül jólesett...

            Fél öt tájban értem Hütten alá. A folyó medrét vízművek zárták, ahová nem csak behajtani, belépni is tilos volt („betreten verboten!"). Jó félórát vesztegettem el, míg mindkét oldalon felderítettem a folyótól merőlegesen távolodó ösvényeket. Végül a baloldalit választottam, amelyik Richterswilbe vitt, a Zürichsee partjára, az állomásra: Öt órakor értem fel Hüttenbe és már indultam is volna le Richterswilbe, amikor észrevettem jobbra az országúti jelzőtáblát: „Einsiedeln 13,5 km". Különös megszállottság vett erőt rajtam, a józan ész ellenére Einsiedeln felé indultam. A következő három órára, az országúton mellettem elsüvítő, olykor rám tülkölő autókra nem szívesen emlékezem. Voltak már jobb pillanataim is... Csak részben kárpótolt a hihetetlenül csillagos égbolt - előttem az Orion fénylett -, s az újra az út mellett csobogó folyó. (Másnap jöttem rá, a térképen nyomozva utamat, hogy nem a Sihl volt, hanem mellékfolyója, az Alp). Nyolc húszkor értem az einsiedelni állomásra, idejében, hogy elkapjam a nyolc huszonötös zürichi vonatot. A fényesen kivilágított kolostort, amely - mint a prospektusból megtudtam - egy Fekete Madonnát őriz, a Le Puy en Velay-i párját, csak futtában láttam. A tavat meg sem pillantottam. De akkor ez már nem is volt fontos...

            Szokásom ellenére, Baden felé szombaton indultam el, vasárnapra esőt mondtak az időjósok (és ezúttal ez be is jött nekik). A Zürichseeből kifolyó Limmat alig két kilométer után, az állomás mögött egyesül a Sihllel - örök rejtély előttem, miért nem Sihlnek hívják továbbra is -, ennek a partján haladt az ösvény. Jóval szélesebb völgyben, a duzzasztógátak olykor tónyivá terebélyesítették a. folyót. Ekkor láttam először hattyút repülni, különös zümmögő-berregő hang kísérte, mint egy húr kitartó zengése.

            Két órakor értem Badenbe, a prospektus szerint „Svájc legdinamikusabb városába". Eszembe jutottak a hajdani ideológiai leckék, amikor Románia volt a világ legdinamikusabb országa, már nem emlékszem pontosan, évi 15 vagy 18 százalékkal. Most is attól koldulunk... Egy félórát vesztegettem el a karnevál forgatagában, és még egy órát egy furfangos ösvénnyel, amelyik elébb felvitt a várostól északra eső domb legmagasabb pontjára (ahová pedig eszem ágában sem volt felmenni), majd visszavitt az országútra, alig 500 méternyire a kiindulóponttól.

            Az országúton indultam el fél négykor Koblenz és Zurzach felé. A Limmat Baden alatt ömlik az Aarebe, és ez viszi Koblenznél a Rajnába. Eredetileg ez volt az úti célom, de hat órányira volt, míg Zurzach csak ötre, hát ezt választottam. Hat órakor kilenc kilométerre voltam Zurzachtól. A következő két óra a legkülönösebb volt, amit eddig Svájcban töltöttem: egy puszta, magas fennsíkon áthaladó, elágazás nélküli út, nagyritkán és nagy messze egy-egy árva épülettel. Beborult, csillag sem látszott, csak az egymást sűrűn követő repülőgépek fényei villantak az égen. Egyetlenegy községen haladtam át, Tegerfelden. Azért jegyeztem meg, mert Tegerfeld után egy épületen a „ZOLL" (vám) felirat vágott fejbe. „Na, Nagy Jóska, mindjárt átmész a németekhez, lássuk, hogy jössz vissza az egyszeri vízumoddal!" Ám ahogy az út kanyarodott, láthatóvá vált az egész épület és a teljes felirat: „ZOLLINGER AG".

            És még egyszer elszorult a torkom; Az út jobboldalán pirosló fény vonta magára a figyelmemet. Útszéli pózna macskaszemének véltem, de akkor is fénylett, amikor egy autó sem volt a láthatáron. Ráirányítottam zseblámpámat. Kicsiny kőkereszt volt az út szélén, rajta friss koszorúval, mellette örökmécsesként világított a piros lámpa... Érthető, hogy ezután sokkal fürgébben ugrottam az útszéli árokba, ha feltűnt egy-egy szembejövő autó fényszórója... Nyolckor értem a zurzachi állomásra. Nyolc óra hat perckor indult a zürichi vonat. De nem azzal mentem el, pedig már a jegyemet is megváltottam. Csak úgy mellékesen megkérdeztem a pénztárosnőt, milyen messze van a Rajna. „Nincs az messze, itt folyik ötven méterre az állomás mögött". Szó nélkül visszaváltotta a jegyemet a nyolc harmincas vonatra. Átsiettem a síneken és a nyilakat követve leértem a partra. A német oldal lámpái hosszú fénycsíkokat dobtak felém.

            Fényüknél megmártottam a kezemet Lorelei folyójában.

(1998. február 23-án)

Karnevál és választások

            Március elsején helyi választások voltak Zürichben. Mikor megérkeztem, javában folyt a kampány, hatalmas hirdetőtáblákról Mónika Weber mosolygott rám, Josef Estermann, a hivatalban levő szociáldemokrata polgármester független ellenjelöltje. Februárban már alig tudtam elmenni szombatonként a bevásárlóközpontba anélkül, hogy a kezembe ne nyomtak volna legalább egy szórólapot, és az újságban is mind gyakrabban jelentek meg fél- vagy egész oldalas hirdetések. Nem nagyon igazodtam el a szövegükön, nem is tudtam volna, kit válasszak, azt azonban határozottan tudtam, kit nem választanék! Az SVP, a Schweitzerische Volkspartei szinte egész propagandáját az „Ausländer"-ek, a „kriminelle Asylanten" ellen irányította. Érthető, hogy nem nyerték el a szimpátiámat. És Mónika Webert is ők támogatták... (Talán egyetlen egy általam ismert kifejezés sem annyira «idegen» számomra, mint a német „Ausländer". Az „étranger"-ben vagy a. „stranieri”-ben, talán a „straniu" hatására, inkább a különöset, a furcsát érzem, és eszperantóra hangolt .fülemben az „alien"-ben is inkább a másságra esik a hangsúly. Az „Ausländer" mindig mellbevág földönkívüliségével.)

            Az utolsó héten azonban a választások háttérbe szorultak, a farsang (Fasnacht) és a karneváli körmenet (Umzug) lépett az előtérbe, naponta közölték az újságok a menetrendjét és a városközpontot sújtó közlekedéskorlátozásokat. Az ünnepségsorozat péntek délután kezdődött és hétfő hajnalig tartott Én csak szombat este kapcsolódtam be, a Fraumünster mellett; a Münsterhofban felállított sátorban koncertező „Guggenmusik" együtteseket hallgattam meg. Ezek 25-30 . tagú zenekarok, fő hangszereik a nagydob és a trombita, ehhez mérhetően zajosak is. Ezért „hallgattam", és nem „láttam" a koncertet, mert nem bírtam ki öt percnél tovább a sátorban. A nagydob minden dübbenésébe belerezgett a hasfalam, pedig 10 méterre álltam tőle. Minden csodálatom a nagydobosé, aki látható élvezettel püfölte két oldalról nyakába akasztott, hasának támaszkodó hangszerét. Legnagyobb meglepetésemre dobosnőket is láttam, akik ugyanolyan élvezettel döngették nagydobjaikat, apró tánclépéseket lejtve az ütemre.

            Ha van is versengés az együttesek között, az igencsak barátságos, a sátor előtt sorukra váró együttesek tagjai a dallamot dúdolták, olykor táncra perdültek, kijövő kollégáikat köszöntötték, gratuláltak nekik. Zenéjüket szívvel-lélekkel csinálják, láttam egy fiatalasszonyt, három kisebb dobot hordott egy vállára akasztott szerkezeten, a jobb karján gipszpólya volt. Fantasztikus kosztümöket viselnek, s ha nem hordanak álarcot, legalább az arcuk van kifestve. Láttam egy együttest, fekete-lila, félig férfi-félig női kosztümbe öltözve, fél arcukon bajusszal-szakállal, és a nők még csak hagyján, akik festékkel kanyarították oda a félbajuszt, de egyik fiatalember valóban pompás körszakállát borotválta le a fél arcáról.

            Vasárnap a körmenet fél három után kezdődött Egy karikás ostort pattogtató fiú nyitotta meg, akit 20-25.férfi követett kettős sorban, nyakukban járom, minden jármon két-két vödörnyi kolomp, lépéseik ütemére inkább torokszorító, mint vidám hangot hallatva. Őket követték váltakozva a Guggenmusik-együttesek és a különböző farsangi társasagok (a mai újság szerint 52-en), fantasztikusnál fantasztikusabb maskarákban: törpék, vasorrú bábák, ördögök, csontvázak, macskák, farkasok (legalább három változatban), oroszlánok. .Közöttük egy csoport hamisítatlan bolíviai indián. Hamar elkattogtattam filmkockáimat, majd felkapaszkodtam a víz menti védőkorlát párkányára, egy már ott álló úriember mellé. Sok járókelő arcán látható volt, hogy örömmel látnák, ha egy hibás lépés következtében a vízbe esnénk, néhányuk szívesen belesegített volna. Egyikük, mikor észrevette, hogy figyelem, tenyereivel mímelte is a taszítást...

            Fent, a párkányon, távol voltunk az allegorikus szekerekről osztogatott cukorkáktól, narancsoktól, pezsgőspoharaktól. De ugyancsak távol voltunk a konfettizáportól is - kilószámra szórták - és az ördögök, farkasok, csontvázak támadásaitól is, akik ki-kiragadtak egy-egy áldozatot a tömegből és különböző kínzásoknak vetették alá: forgó koronghoz kötötték, vagy megfürösztötték egy konfettivel teli kádban. A konfettiből jutott bőven az áldozat nyakába, nadrágszárába is. Hogy, hogy nem, az áldozatok leginkább a fiatal lányok közül kerültek ki, de egy útszélen álló alacsony, kopaszodó olasz úriembert három ízben is molesztáltak különböző bohócok, vasorrú bábák, törpék.

            Öt órára véget ért a körmenet, helyreállt a forgalom, Hatig még elhallgattam a Münsterhofban folytatódó koncertet, de fázni kezdtem, a hideg nyugati szél erősen lehűtötte a levegőt. (Ennyi vált be az időjóslásból. Az eső, havazás, amivel egy hétig ijesztgettek, elmaradt). Visszatértem az. otthonba. Amerre a körmenet elhaladt, mindenfele konfetti, szerpentinek, papírpoharak, az ünnepély szemétté vált kellékei.

            A nyolcórás hírekben örömmel .hallottam, hogy Josef Estermann 20 000 szavazattal kapott többet, mint Mónika Weber, és újraválasztották. A kilenctagú városi tanácsba egyetlen SVP-jelölt sem került be. A községi tanácsban viszont 19-ről 26-ra nőtt helyeik száma.       '

(1998. március 2-án)

Sankt Gallen

            Hát persze, hogy ott is .voltam! Hiszen már a. sorozat címét is úgy választottam meg, hogy ne lehessen teljes a Sankt-Gallen-i kaland nélkül! Rászántam tehát a Nők napját.

            Apropó, Nőnap. Szombaton tüntetés volt Zürichben, a Feminista Internaciqnálé szervezésében. 150-200 hölgy tüntetett, ha jól értettem, a szexuális „kizsákmányolás” ellen. Időszerű kérdés, februárban avatták fel a városban az első hivatalosan engedélyezett nyilvánosházat. (,,Egy lépés előre, 101 év hátra" - ez volt a nap újságcíme). Éppen csak a „Grenzenlos lesbi(...)" (a többit nem sikerült kibetűznöm) felirat körül tömörülő hölgykoszorú volt kissé disszonáns...

            Sankt Gallen kb. 100 kilométerre van Zürichtől keletre. Odagyalogolhattam volna két nap alatt, de egyrészt nem lett volna hol aludnom útközben, másrészt késő este érek oda és kellett volna még egy nap a városnézésre, ráadásul nem is szeretek esőben mászkálni. A napok óta beígért nyugati frontátvonulás menetrendszerűen bejött, szombat este megeredt az eső, a „viharos erejű széllökések" ugyancsak rázták a redőnyt az ablakomon

            Vasárnap reggel vonatra ültem tehát, titokban reménykedve, hogy az esőfront még nem jutott el keletre. A nyakamba ömlő hideg zuhany, amely St. Gallenben fogadott, hamar eláztatta a reményeimet, de nem tántorított el! Elindultam a kolostor negyed felé. Az eső unta: meg hamarabb, s mire a székesegyházhoz értem, elállt, sőt, mikor  a fényképezőgépemet elővettem, a nap is kibukkant a felhők mögül, megragyogtatva az aranyozott kereszteket. Kettős tornyával, magasított homlokzatával a 18. századi barokk székesegyház a váradi Szent-Lászlóra emlékeztet. Egyébként az egész épületegyüttes kiábrándítóan új, legrégibb része a 16. századi Borromeói Károly-kapu, és a vele egykorú délkeleti kerek torony, a régi kolostorfal része. Valóban eredeti talán csak a Steinach vízesése, amelynek aljában, a fogaskerekű végállomásának falán, vastag öntöttvastábla hirdeti az írhoni Gallus emlékét, aki 612-ben jött ide Hiltibad diakónussal és épített cellát és imaházat („Zelle und Bethaus zu Bauen"). Megmásztam a patakparton felvezető lépcsőket, alkalmas helyet keresve, hogy lefényképezzem a székesegyházat és a vele szomszédos Szent-Lőrinc evangélikus templomot, de sehogy sem akartak a kezem ügyébe állni. Végül feljutottam egy kis teraszra, amelyik elfeledtette velem eredeti szándékomat. A távolban széles víztükröt láttam megcsillanni. Csakis a1 Bodensee lehetett, a Konstanzi tó, de a biztonság kedvéért megkérdeztem egy lefele igyekvő szakállas férfit.

            - Az, az, hagyta helyben, de nem tudta meg mutatni az odavezető utat. „Gyalog? Hiszen legalább öt óra! Üljön inkább buszra!"

            Túl közel voltam a tóhoz ahhoz, hogy elszalasszam az alkalmat, amúgy sem ijedek meg ötórányi sétától. Kinéztem hát két domb között egy völgyet, amely mögött a legközelebbinek tűnt a tó vize, megjegyeztem magamnak egy toronyházat, meg egy jellegzetes alakú templomot és nekivágtam toronyiránt. Üde látvány lehettem, vállig érő bambuszbotommal, három hónapja nyíratlan szakállammal és ciklámenszínű vízhatlan hanorákommal! (Közben újra megeredt.) A szembejövők közül sokan meg..., akarom mondani, rámmosolyogtak, (Igen, bambuszbot. Baden felé menet egy raktár vagy műhely kertjének végében egy 2x3 méteres, az útra kihajló bambuszültetvény volt. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek...)

            Egy óra múlva a templom mellett voltam. Jól tájékozódtam, mögötte kezdődött a völgy, ámde közelről nézve kiderült, hogy egy 80-100 méter mély meredek vízmosás, amelynek aljában egy patak tajtékzott. Arrafelé nem vitt út. Találtam viszont egy ösvényt északnyugatnak, Arbon felé, két és fél órányira. Legalább ugyanolyan távol volt délkeletre eső úti célomtól, Rorschach-tól (eddig csak pszichológiai tesztként ismertem). Ráértem azonban, Rorschachból óránként indult vonat St. Gullenen át Zürich felé. Mégsem mentem el Arbonig (egy órányira jutottam tőle); minél hamarabb a tó partjára akartam érni. Ez nem is volt olyan egyszerű, a terep elég nehéz volt, a korábban látott vízmosáson is át kellett keljek egy keskeny betonhídon. Túlsó pillére alá volt mosva, a híd kb. 20 fokos szögben lejtett és igencsak ingott a lábam alatt. A másik végét tábla őrizte: „Gyalogút lezárva. A leszakadt hídon átkelni veszélyes". De hát nem is volt szándékomban visszatérni...

            Négy óra elmúlt, mire sikerült leügyeskednem magamat a tó partjára. Valóban hatalmas, legalább 20 km széles, a hosszát nem is láttam, északnyugatra sűrű zápor verte a tükrét, de valószínűleg derült idő esetén sem láttam volna. A töltésen visszamaradt nyomokból ítélve fél méterrel a szokott szintje alatt volt, egy-egy nagyobb hullám még fel-felcsapott odáig.

            A zápor utolért és el is vert. Öt óra után értem a rorschachi állomásra. A szakállasnak végül is igaza lett. Persze, csak a kitérőim miatt. Az állomás melletti pózna csúfondárosan mutatta; „St. Gallen 3 stunden".

(1998. március 9.)

Rheinfall

            Tegnap, március 15-én, igen jól haladának dolgaim. Nemcsak több, mint 20 mérföldnyire jártam Turricumtól, de ugyanaznap meg is tértem szállásomra. Mindezeket egy német masinéria segédletével vittem véghez. Két taposókarmantyú volt a masinérián, miket a lábaimmal mozgattam. A karmantyúk egy vaskorongba voltak csapolva, azt minden taposásra félig eltekervén. Az egész oly elmésen volt összerakva (huncut a német!), hogy míg egyik lábam pályájának alján járt, nem bírván eréllyel, a másik, ívének tetején, teljes eréllyel hatott. A vaskorong be volt rovátkolva és a rovátkákba egy végenincs lánc illeszkedett. A lánc egy másik korong rovátkáin is átfutott, amely hasonlatos volt az elsőhöz, csak kisebb, úgyhogy míg emez egyszer fordult körbe, a másik három revolúciót végzett. Kényelmesen ülve a nyeregben és a csinálmány szarvaiba kapaszkodva, nem mozgatván szaporábban lábaimat, mint ha járnék, háromszor sebesebben haladtam, mint gyalog.

            Egy szó, mint száz, biciklit béreltem vasárnap reggel a nagyállomáson. Ha kollégám a nyári szezonban küld ide (április-október), ingyen kaptam volna egyet a turisztikai hivataltól, a szponzor reklámzászlajával felszerelve. Így 22 frankot fizettem érte, kb. annyit, amennyibe a vonatjegy került volna. Megkérdezték, normális kell-e, vagy mountain bike. Utoljára akkor ültem biciklin, amikor a pápa Magyarországon járt, hát normálisat kértem. Annyira normálisat adtak, hogy csak nyolc sebessége volt. Sokáig hozzá sem mertem nyúlni a sebességváltóhoz. Kontrafékje nem volt, csak kézifékje, kétszer is majdnem fejre álltam, amikor az első kerék fékjét behúztam. A nyereg sem volt olyan kényelmes, még mindig fáj tőle az ülőkém, és a háromszoros sebesség is csak arra az időre érvényes, amikor rajta ültem. Mert bizony elég gyakran kényszerültem tolni olyan kaptatókon is, amelyeket herr Pieper térképe könnyűtől közepesig jelzett. Sőt egyszer még lefele is tolnom kellett! Valami erdei gyalogutakra tévedtem és egyikük olyan meredeken rohant a völgybe, hogy biciklim fékezhetetlenné vált az agyagos talajon. De legalább láttam három őzet. Olyan békésen legeltek az út szélén, hogy messziről juhoknak néztem őket. Csak akkor vettem észre, mifélék, mikor farkuk fehér alját rám villantva belevetetették magukat a sűrűbe.

            De nem is tudom, mit házsártoskodom annyit, végtére is biciklim elvitt célomhoz, a Rajna vízeséséhez, Zürichtől 40 kilométernyire, és szerencsésen vissza is hozott. Egy jégkorszaki gleccser tolt-görgetett odáig 14-17 000 éve egy mészkősziklát, és nem bírta áterőltetni a völgy kanyarulatán. Pedig 150 méter széles. Most a Rajna használja ki a sziklát, hogy 23 méteres magasságból a mélybe vesse magát, gyöngyöző-habzó színjátékot produkálva. Már annak, aki megfizeti az 1 frank belépődíjat. Az egyfrankos szezám kitárja az ajtót és a szabaddá vált lépcsőkön le lehet menni a vízesés aljáig, a folyó fölé kiugró teraszra. Meghökkentő látvány a feléd rohanó víztömeg, amely a lábad alatt egy méterre suhan el. A terasznak a vízeséshez legközelebb eső sarkában egy távolkeleti vágású úriember állt, tenyerét a fülére tapasztva. Furcsálltam, minek áll ott, ha fáj a füle. Csak mikor másodjára néztem oda, vettem észre, hogy egy zsebtelefont szorongat a markában, időnként bele-belebeszél. Hallottam, hogy a lehallgatás legjobb ellenszere a konyhában beszélgetni a nyitott vízcsap mellett. De ezen a csapon 220 köbméter víz folyt le másodpercenként! (Nyáron 600 köbméter per secundum az átlag, de 1965-ben ennek a dupláját, 1250-et mértek.)

            Az adatokat egy hirdetőtábláról másoltam le. Ugyanott láttam, hogy Sri Chimnoy békefilozófus hívei 1996-ban a „béke vízesésének" nyilvánították a Rheinfallt. Egy idézet is volt a táblán: „A béke belső élménye az ember legfőbb szükséglete" (az angol szöveget fordítottam). Szép szavak... Kalocsay Kálmán eszperantó verse jutott az eszembe, hevenyészett fordítása: „Hol az az eszmény, amelynek oltárterítőjébe egyetlenegy hívője sem törölte bele véres kezét?"

            Talán kishitűségem büntetéseként, eleredt az eső. Végigvert a közel ötórás visszaúton. Még ciklámenszínű vízhatlan hanorákom sem állta. Egy bizonyos: biciklikirándulásom után eldöntöttem, hogy mégsem nevezek be az idei Tour de France-ra. Pedig, ha jól hallottam a rádióban, egy vagy két szakaszát Svájcban rendeznék.

(1998. március 16-án)

Az utolsó (13. svájci) kaland

            Szent-István-i leveleimet leszólták a barátaim, mert nem írtam szakmai tevékenységemről. Nos, hétfőn, március 23-án, a csoportszemináriumon bemutattam itteni munkám eredményét. A kemometriával foglalkoztam, a vegyészetben alkalmazott statisztikai és matematikai módszerekkel, amelyek lényege az adatmátrix dimenzióinak csökkentése egy ortogonális tényezőtér segítségével. Egy szimmetrikus mátrix saját vektorai egy ortonormális n-dimenziójú vonatkoztatási rendszert alkotnak, amelyre a mátrixot leképezve..., de talán hagyjuk mégis máskorra, jó?

            Három esős hétvége után vasárnap végre rám mosolygott az ég. Szombaton egész nap esett és csak nehezen szakadoztak fel estére a felhők annyira, hogy a Polyterasse-ről lefényképezhessem az első tavaszi naplementét. Hétfőn felváltva esett és havazott. De vasárnap reggel ragyogó napsütésre, gyönyörű kék égboltra ébredtem. Igaz, meglehetősen hideg volt, az ablakomba kitett hőmérő öt fokot mutatott, ám fent, az Uetlibergen, Felsenegg és Albispass között be voltak fagyva az ösvény menti tócsák. Némi nosztalgiával tettem meg ellenkező irányba első vasárnapi utamat, Adliswilig vonatoztam, majd onnan a drótkötélpályán lebegtem fel Felseneggre (itt nem repkednek amerikai pilóták).

            Első állomásom a Türlersee volt, egy tündéri kis tó az Uetlibergen túli völgyben, festői környezetben, alig félórányira Albispasstól. Egy óra alatt körbejártam, majd folytattam utamat délnek, a Zugersee felé. Az út kissé nyugatabbra tartott, mint számítottam, de ez nem nagyon zavart. Szelíd dombok között, zöldelő rétek, friss szántások mellett haladtam el. Ez már a vidék volt, távol a nagyvárosoktól, 20-30 házas tanyákat, apró falvakat láttam. Éppen ezért lepett meg, hogy az egyik kisváros, Knonau bejáratánál, a névtáblán a svájci fehérkefesztes, pirosmezős címerpajzs mellett ott virított a piros-fehér-zöld sávos címerpajzs is. Közelebb lépve megtudtam, hogy Knonau Abaliget testvérközsége („Partnerge-meinden"). (Amikor Badenben jártam, az irányjelző oszlopon, amelyik jobbra Zürichet mutatta öt és fél órányira, balra meg Zurzachot ötre, apró felirat adta tudtomra, hogy itt halad el az E4-es európai távgyalogút - Fernwanderweg - a Pireneusoktól a Balatonig. Határozottan érdekes....)

            Bár fentről a hegyről már megpillantottam a Zugerseet, itt, a dombok között elvesztettem a szemem elől. Hirtelen bukkant fel, de nem váratlanul, a táblák már rég jelezték, hogy az észak-nyugati csücskébe épült városka, Cham kikötője felé tartok. A tó 4-5 km széles, 8-10 km hosszú, déli vége benyúlik a hegyek közé. Lenyűgöző a Rigi-csúcs látványa, amelyik több, mint ezerkétszáz méterrel magasodik a lábait fürösztő tó fölé. Megpihentem a tóparti parkban. Mellettem egy fiatalember rajzolta a tavat s a föléje magasodó csúcsot - az én tehetségemből csak két-három fényképre tellett.

            Átgyalogoltam a tó észak-keleti csücskébe, Zugba. Egy tóparti kertben ázsiai szarvasokat láttam (ki volt írva a táblára). Persze, már nem volt szabad filmkockám, elfényképeztem az úton. (Egy kedves házaspár megengedte, hogy lefényképezzem őket és kötőféken vezetett két szamarukat. Nem sokkal azután egy olyan apró pónilovacskát láttam - és fényképeztem le -, hogy kétszer akkora bernáthegyi ugatott meg a Boden-tó fele.)

            Hat óra után értem Zugba. A túloldalon a nap éppen lement, a vörös minden árnyalatát vetítve a lézengő felhőkre ós a tó vizére. Gyűjteményem immár hét tóra gyarapodott. Szép napom volt, szép befejezése svájci kalandozásaimnak.

1998. március 25-én

Nagy E. József útirajzát svájci képeslapok illusztrálják

Alpesi táj, az elmaradhatatlan felhővel

A számos svájci síparadicsom egyike

Védkunyhók a svájci Alpokban

A Leman-tó partján

Genfi virágpiac

Tűzijáték a Genfi-tó fölött

Libanoni cédrus a genfi ENSZ-székhely kertjében