K a l a n d o z ó

 

MIKÓ IMRE

A  s z ü l ő f ö l d  s z e r e l m e s e

(részletek)

 

               

                        Az alábbi szöveg 1969-ben látott napvilágot, a bukaresti Irodalmi Könyvkiadónál megjelent riportkötet előszavaként (Orbán Balázs nyomdokain), amelyben a korszak két vidékjáró írója, Fodor Sándor (Felfedező úton szülőföldemen) és Beke György (Csángó krónika) írták meg azt, milyen sorsfordító változásokon ment keresztül a csíki, illetve a barcasági székely lakosság az Orbán Balázs-féle számbavétel óta eltelt időben, különös tekintettel a szocializmus éveire. Addig Orbán Balázs legendás alakjáról és munkája nagyságáról évtizedeken át hallgatni kényszerült a kollektív emlékezet...

 

            A nemzeti romantika megkövetelte, hogy hőseinek származása is regényes, vagy ahogy akkor mondták, romános legyen.

            Mohamed szultán a múlt század (XIX. sz. – szerk. megj.) kezdetén tizenkét bányamérnököt szerződtetett Selmecbányáról. Ezek közül Knechtel János a török kincstári bányák főfelügyelője lett. A nagyreményű ifjú Konstantinápolyban feleségül vette egy dúsgazdag görög család egyetlen leányát. Ebből a házasságból származott Knechtel Eugénie. A munkaszerződés lejártával Knechtel János szeretett volna visszatérni szülőhazájába, de felesége hallani sem akart erről. Egy este az apa a tengerparton sétált kislányával, titokban hajóra szállt, és szerencsésen haza is érkezett. Kassán nevelőintézetbe adta gyermekét, ő maga visszaindult Konstantinápolyba, hogy feleségét is magával hozza.

            De a sors másképpen döntött. A hajó elsüllyedt, Knechtel János a tengerben lelte sírját.

            Az asszony eközben az osztrák követség útján nyomoz férje után. Így telik el három év. Mivel pedig az apa három évre fizette ki lánya neveltetési költségeit, a gyermeknek távoznia kellett az intézetből. S ekkor jön a „védangyal" Orbán Pál őrnagy hitvese személyében, kinek három leánya ugyanabban az intézetben nevelkedik. Magával viszi Knechtel Eugéniát Lengyelfalvára, Székelyudvarhely mellé. Most Jókainak kellene átadni a tollat, hogy leírja, miként lesz a görög—magyar leánykából viruló hajadon székelyhonban, miként tér vissza a napóleoni háborúból sebesülten a nevelőszülők édesgyermeke, Orbán János délceg huszárkapitány.

            Szerelem, házasság, öt gyermek. A második, Balázs, 1829. február 3-án születik.

            Következnék az epilógus. A Konstantinápolyban élő özvegy édesanya évtizedek múlva hírt hall leányáról, s viszontagságos körülmények között megérkezik Lengyelfalvára. Tökéletes a boldogság, amíg a görög asszonyban fel nem ébred a honvágy. Rábeszéli leányát, hogy családostól költözzék vissza Konstantinápolyba, ahol a Boszporusz ázsiai partján palotát építtetett számukra. Az anya előreutazik. A család 1846 tavaszán indul utána.

            A sors azonban másodszor is közbeszólt.

            Az Orbán család Galacon értesül róla, hogy Knechtel Jánosné hazatérése után nemsokára meghalt. Mire Konstantinápolyba érnek, a vagyonra rátette kezét a mohamedán egyház. A család pert indít, a per tizenhét évig tart. Ebből tizenkettőt hazájától távol tölt Orbán Balázs.

            A regényes történelmi keret tehát adva van.

            De ez önmagában véve nem elég, hogy Orbán Balázs egy olyan katonának nevelt, békétlenséghez szokott nép csillaga legyen, mint a székely. Hiányzik még ahhoz valami kurucos ellenzékiség, valami „vitézek mi lehet...", valami „szabadság-szerelem", a romantika ikertestvére. Elődeitől ebből nem sokat örökölhetett. Inkább labancok voltak. Negyedik őse, a birtokszerző I. Elek, Moldvában vészelte át a Rákóczi-felkelést. Fia, II. Elek, Mária Teréziától kapott báróságot. Róluk nem szívesen beszélt a fiatal Balázs. A báróságból pedig gúnyt űzött: keleti utazása alkalmával eladta Vámbéry Árminnak — öt krajcárért.

            Messzibbre kell visszamenni, vagy oldalágon kell kutatni a szabadsághősöket.

            I. Elek anyjának nagyapja Pécsi Simon kancellár, a szombatos vallás alapítója, akiről Kemény Zsigmond regényt írt. Az utódok közt is akadt több „zsidózó". Orbán Balázs nagyapjának testvére, Ferenc pedig az amerikai szabadságharcban vett részt, s csak fia tért haza onnan. Egy rajongó és egy amerikánus. De mégsem ezek a geneológiai esetlegességek határozták meg a későbbi író jellemét, s csak kis mértékben az udvarhelyi iskola, amelyet nem is tudott elvégezni. Odüsszeusz nyomán kellett vándorolnia, hogy a szabadsággal eljegyezze magát, s hontalannak kellett lennie ahhoz, hogy a távolból is mindig zöldnek lássa szülőhazáját.

            Előbb az ókori klasszikus világot járja be.

            Látta Konstantinápoly márvány palotáit, Jeruzsálem kegyhelyeit, Alexandria könyvtárát és a gizehi piramisokat. Kószált a görög szigetvilágban, könnyeket hullatott Marathón mezején és a Thermopülai szorosban. S így búcsúzott el anyja hazájától, mielőtt apja hazájába visszatért volna: „Még egyszer felmentem az Ákropoliszba ... hogy a nép dicsősége ezen templomában, a szabadság és a honszeretet oltáránál esküdjem neked örök hűséget, s annyi dicső példa látásánál tanuljak meg téged imádni, óh hazám! Szabadságodért örömest áldozom fel életemet, s neked szentelem magamat utolsó lehelletemig."

            Aztán a fiatal Európa felé fordul.

            A szabadságharc hírére szabadcsapatot szervez, az útlevél késik, százötven emberével csak Viddinig jut el. Ott értesül a menekülőktől a világosi fegyverletételről. Visszafordul s az emigránsokat támogatja török földön, mely egykor Rákóczinak is menedéket adott. Kossuthot Kiutahiában keresi fel, az angol konzul segítségével ártalmatlanná teszi az emigráns politikus megmérgezésére kiszemelt bérgyilkosokat. Az osztrák külügyi hatóságok, mint katonakötelest, kikérik Törökországtól, mire Orbán Balázs Londonba hajózik. Ott Mazzinivel köt ismeretséget, Louis Blanc-kal barátságot. Tőle tanulja el a tudományos kutatás módszerét a British Museumban, ahol Marx is dolgozott.

            Onnan Jersey, majd Guernesey szigetére költözik, s négy évet tölt Victor Hugó társaságában, kinek az a véleménye róla, hogy kétszáz Orbán Balázzsal meg tudná buktatni a császárságot. De Orbán Balázs csak egy van. Az is visszatér Konstantinápolyba. S onnan csak újabb öt év elteltével indulhat haza Erdélybe.

            1859 őszén érkezik meg, s a haza „szent földére borulva áhítatos muzulmánként csókoltam meg" — írja Utazás Keleten című munkájában.

            A székely Odüsszeusz ebben az évben borul Predeal mellett az anyaföldre, amikor Vasile Alecsandri (költő és) külügyminiszter és Klapka György tábornok egyezményt köt Erdély és Magyarország felszabadítására a Habsburg iga alól, a nemzeti egyenjogúság jegyében. A francia—szárd csapatok szétverik az osztrák császári haderőt Magenta és Solferino mellett. A magyar forradalmárok rohamra készen állnak a Kárpátok déli és keleti lejtőin. De az istenek a sötétség erőinek kedveznek: III. Napóleon Villafrancában fegyverszünetet köt I. Ferenc Józseffel. Orbán Balázs most érti meg atyai barátját, Victor Hugót, aki gúnyiratok pergőtüzét zúdította a francia császárra. Ausztria szorult helyzetében elismeri Cuza fejedelem kettős megválasztását, Magyarországnak pedig az Októberi diplomában, majd a Februári pátensben tesz engedményeket.

            Az időpont nem alkalmas arra, hogy Orbán Balázs a közélet színterére lépjen. A birtokos nemesség politikai téren passzív ellenállásba vonul, s a közjogi kérdéseket vitatja. A székelység 48-as és nem mozdul. Ha mégis mozdul, az olyan balul üt ki, mint a Makk-féle összeesküvés. Orbán Balázsra más gondok várnak. Most harmincéves. Meg kell találnia helyét szűkebb hazájában, ahonnan mint ifjú elszakadt. Vár reá „a zöld fák bársonyába foglalt kis falu" — Lengyelfalva. Rendbe kell szedni a gazdaságot; nem nagy az egész. Osztoznia kell testvéreivel; különösen Celesztát szerette. Házasodni kéne, de ő megmarad legényembernek.

            S amíg a vele egyívásúak „a haza sorsának siratásában" találják meg az ürügyet a semmittevésre, Orbán Balázs hozzáfog Utazás Keleten című munkájának megírásához. Aztán kiadja hat kis kötetben. Hogy képzelete se nyugodjék, s a hazai olvasót megismertesse kelet tündérvilágával, lefordítja Szaif Züliázám szultán regéjét Ali-bey nyomán. Az európai irodalomban akkor még ismeretlen mesegyűjtemény az Iszlám e bolygó hősének, ennek a Don Quijoténak, Rollandnak és Garabonciás diáknak állít emléket.

            A keleti utazás és az arab rege kopár tájai messze feküsznek a zöldellő Székelyföldtől. Mégis onnan ide egyenes út vezet. Mind a két mű erőgyűjtés, a szerkesztés meg a stilizálás próbája nagy művéhez, A Székelyföld leírásához. S most kilép Kelet tündérvilágából a székely Szaif Züliázám, a félelem és gáncsnélküli lovag, aki mindenütt segélyt és vigaszt nyújt. Hat év alatt bejárja a székelylakta tájnak minden községét, majd ismét hat, de ezúttal nagy kötetben leírja szülőföldjét, melynek már az Akropoliszon hűséget esküdött.

            Hogyan járja be? A vonaton harmadosztályú kocsin utazik, hogy a népet jobban megismerje, aztán rendszerint felfogad egy szekeret, s kiviteti magát valamelyik központi fekvésű településbe. Onnan lóháton vagy gyalogszerrel folytatja útját. Tarisznyájába jegyzőkönyvén kívül csak egy kis hideg étket tesz: barna kenyeret, szalonnát, kofa-pecsenyét, retket, hagymát. Meg egy ivópoharat a lépten-nyomon kínálkozó ásványvizek kedvéért. Útközben megszólít minden gazdát, napszámost, menyecskét. Jegyezgeti a határrészek, dűlők és csapások neveit, elles népi szokásokat, hosszasan leírja a falusi lakodalom menetét. Gyenge lovas, de kitűnő gyalogló, könnyen mássza meg a dombtetőt és a hegyet. Ott feltérképezi az akkor még el nem hordott várromokat, vázrajzot készít a vidékről.

            Gyakran visz magával fényképezőgépet, munkájának műmellékletei is többnyire saját felvételei alapján készülnek. Szívesen készít fényképet a hetivásáron összeverődő atyafiakról, ami útiköltsége egy részét is fedezi. Ő maga „szegénybáró", ingyen mégsem fogad el senkitől semmit. Egyszerű darócruhában jár, de sokat ad szakállára, s hosszú macskabajuszát gondosan kipedri. Éjszakára szénapadláson vagy pásztortanyákon húzódik meg, sokszor alszik isten szabad ege alatt. Erős hidegben, esős időben a családi levelesládákban kutat vagy jegyzeteit rendezi...

            (...) Orbán Balázs nem adja rendszeres leírását a székely székeknek, helyesebben az anyaszékek és a fiúszékek általános bemutatása az egyes kötetek bevezetőjeként szolgáló „előismertetés"-be szorult. A részletes, a tulajdonképpeni anyagközlés vezérfonala az utazás. Ariadné-fonal: szeszélyesen kanyarog, hol a vizek mentén, hol azokkal ellentétes irányba, hogy egyetlen falu vagy huta, várkastély vagy barlang bejáratlan ne maradjon. Így aztán A Székelyföld leírása a helytörténeti művek leíró csoportja és az érzelmes útleírások között alkot átmenetet. Legalább annyira irodalom, mint tudomány. A hazafias hozzáállás, a sok színes költői kép úgy lepi meg az olvasót a negyedrét alakú, kéthasábosan szedett könyv lapjain, mint a tisztáson átszaladó szarvas a rengetegben.

            A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból — ez a teljes címe Orbán Balázs nagy művének. Első kötete ...1868-ban jelent meg. Pótkötete, Torda város és környéke, csak 1889-ben. Az alcím is azt mutatja, hogy a szerző elsősorban történész. Már az Utazás Keleten előszavában leszögezte: „Bármily fölséges valamely táj, vidék, ország: belsőbb értékét az emberi nemnek ottan lefolyt viszontagságai kölcsönzik, s így a történelmet az utazási leírások érdekére múlhatatlan kelléknek tekintem ..."

            Nem véletlen, hogy a legtöbb támadás éppen romantikus történetszemlélete miatt érte. Ő ugyanis a székelyeket a krónikák, a hagyomány, a várromok és az énlaki rovásírás alapján hun származéknak tartja, akik Attila birodalmának széthullása után keletre visszavonulva mai lakóhelyükön állapodtak meg, s népi egyéniségüket a magyarok bejöveteléig fenntartották. Ezt külön vitairatban is kifejtette Hunfalvy Pállal szemben. A székelység ködbe vesző eredetéről nemcsak történelmet írt, hanem mítoszt is teremtett. Költői lélek volt, ismereteit önképzés útján szerezte, a forráskritika nem tett féket csapongó képzeletére. Elfogult volt saját fajtájával szemben — s akkor ki nem volt az? (...)

            Orbán Balázs művének történelmi értéke nem ebben a népregébe illő történetszemléletben van — bár annak is megvolt a jelentősége annak idején —, hanem a gyönyörű anyag összegyűjtésében — amint találóan írta róla Kelemen Lajos —, amellyel művelődéstörténetünket gazdagította. Több mint száz templomot és harangot, több száz szárnyasoltárt, mennyezetfestményt, kelyhet, poharat és hímzést mutatott be, jelentős részét ő fedezte fel. Időközben sok elpusztult és csak A Székelyföld leírásában maradt nyoma.

            Orbán Balázs földtani és földrajzi tudása nem haladta meg az alapismereteket. Mégis érdeklődése és ügyszeretete számos olyan nyomra vezetett, amelyet a tudomány és a termelés további során hasznosítottak. Az irodalomban fellelhető adatokat saját megfigyeléseivel egészítette ki, vagy ő maga irányította a figyelmet ásványi lelőhelyekre ott, ahol a szakember érzéketlenül elhaladt. Mintha útjában a népi varázslónak valami primitív ösztöne vezette volna, aki két keresztbe rakott vesszővel keresi a forrást.

            A szájhagyomány alapján felkeresi a „sárig arany folyásos" helyeket, s bebizonyítja, hogy az aranynak nézett piritek a Hargitában is előfordulnak. Kikaparja a hargitai higany, cinóber lelőhelyeit, pásztorokkal vezetteti el magát a rejtett borvíz-forrásokig. Homoródoklánd közelében ő ad hírt először a Dungó forrás működéséről, s ezzel értékes földgázkútra figyelmeztet. Részletes leírását adja a Rétyi nyírnek, azt mondja róla, hogy ez a homoksivatag, ahol „csak beteges nyírfák tenyésznek sivár homokbuckák közt, melyeket a Nemere vihara ide s tova hord", — Háromszék Szaharája. Keletkezésének megfejtését a „geognoszták"-ra bízza, ő maga csak leír, tényeket közöl, akár a szovátai sóstavak, akár Balánbánya rézhegyei felé vezet útja.

            Fő gondja a székely ipar, főként a bányászat. Tudja, hogy a nép felemelkedése, helyben maradása ettől függ. Kirujon így kiált fel: „Mily dúsan van e vidék megáldva a természettől! Van itt annyi vas, hogy fél Európa szükségleteit el lehetne látni, s mégis vas készleteinket külföldről kapjuk; mert a minden oldalról elnyomott, tengődő hazai ipar nem bír felvergődni..." A fülei vashámort látva arról panaszkodik: „Mily veszteség a hazára, hogy ezen bánya is, mint a szentkeresztbányai... külföldi részvényesekből alakult társaság kezében van", Torockón pedig, ahol saját tőkével dolgoznak, az lepi meg, milyen kezdetlegesek a vasbányák, mily veszélyes a behatolás, törpék a folyosók, a falhoz támasztott, meredek, korhadt létrán kell kézben, háton felszínre hozni a vasércet. Kölcsönt, tőkebefektetést sürget, vasúti szárnyvonal építését, hogy azon a kőszenet odaszállítsák. Dicséri a Borszék határában felfedezett kőszéntelepet, ahonnan a tutajozható Besztercén a Dunáig és a Fekete-tengerig lehetne szenet vinni. Mindenütt követeli az ipari szakoktatást.

            Legtöbbet a só kérdésével foglalkozik. Parajdról feljegyzi, hogy egész Székelyföld és Szászföld innen hordja sóját. Pedig a Homoród mentén, ahol már a rómaiak sót vágtak, a házak sósziklába vannak vésve, a pásztor sóhegyeken legelteti nyáját. De mivel a bécsi kincstár magasan állapította meg a só árát, a székelyek jobban járnak, ha a sót Moldvából csempészik. Azt is fájó szívvel veszi tudomásul, milyen rablógazdálkodás folyik az erdőkkel, s nem csak a fakitermelés munkafolyamatáról ad hiteles leírást, hanem a Tusnádi szorosban arra figyelmeztet: „Bizonnyal Csíkban, e par excellence gyáriparra hivatott vidéken, fel fog virágozni az ipar és ezáltal fokozódni a kereskedelmi mozgalom... Addig a fával kíméletesen kell bánni, kedves atyafiak!" S az iparosítás kérdéséről a népesedés kérdésére tér át: „Ideje azért a székely kivándorlás ... megakadályozására gondolni, mit leginkább a gyáripar felvirágoztatása által lehet elérni, melyre kiválóan hivatottsággal bír Csíknak tevékeny népessége."

            (...)

            A „népisme", vagy mai szóval néprajz területén Orbán Balázs éppen olyan otthonosan mozog, mintha történelmet írna. S kutatásainak ez a két területe a hat kötet folyamán egyre inkább eltolódik: a néprajzi anyag csökken és a történelemnek adja át a helyét — figyelte meg Kós Károly. Bár a kettő közt nehéz megvonni a határt. A néprajzos munkája is többé-kevésbé mindig történelem. Orbán Balázs „a szabadság és a polgárosodás" őrállójának vallotta magát, törvényszerű viszont, hogy a polgárosodás a nép ősi építkezésének, ruházkodásának, szerszámainak lassú eltűnéséhez vezet. Ebben a helyzetben a néprajzos Orbán Balázs — mint a néprajzkutatók általában — meg akar menteni valamit az enyészettől.

            Munkatársai minden rendű és rangú emberek voltak, de főként a falu vénei. Fényképein a népviseletet, vásári jeleneteket, a lakóházakat, székely kapukat, a faragásokat örökítette meg. Felvételein kevesebb a munkaeszköz, a bútor. S míg az ősi várakról pontos alaprajzot készített, a falusi épületeknél ezt nem tartotta fontosnak. A nemesi címereket kormeghatározás okából közölte, de a tárgyi néprajz emlékeinek évszámos és szöveges felírásait nem örökítette meg. Mérhetetlen szolgálatot tett a mondák és regék, a népszokások, szállóigék összegyűjtése terén. Magyarázatai eredetiek és találóak. A „tökfej" kifejezést például arra vezeti vissza, hogy a kuruc-labanc háború kardos csatáiban sok volt a fejseb, és kötszer híján üres féltököt húztak a sebesült fejére sebszorítónak („tökfejű Pál").

            A népek történelmi kölcsönhatásait éber figyelemmel kísérte. Rámutat a román—magyar—szász népviselet hasonlóságaira a vegyeslakosságú területeken, vizsgálja a „székely kivándorlás okait", s a nemzetiségi szimbiózis olyan példáira hivatkozik, mint a torockói, ahol a vashámorok termékeit a Mócvidékre szállítják, a szántóföldeket pedig a környékbeli románok művelik meg.

            Az élő és zöldellő Székelyföld leírása igazmondástól fűtött vitairat. Szerzője a könyvben mindvégig jelen van: magasztal és elmarasztal. Frissen élnek benne 1848—1849 emlékei. A székek hazafiságát aszerint értékeli, hogy mit tettek a forradalom alatt és utána. így aztán a Marosszékről szóló kötet két fejezettel öblösödik, mert belekerül a mártírhalált halt Török János, Horváth Károly és Gálfi Mihály perének leírása. Vitriolba mártott tollal írt a feljelentő Bíró Mihályról, az sajtópert indított ellene, de az esküdtszék felmentette Orbán Balázst. Megrója a Bécs kegyét kereső kortársakat, nyakassága nem engedi, hogy az abszolutizmus alatt németül szólaljon meg, pedig ezt a nyelvet is olyan jól beszéli, mint a franciát és az angolt, a törököt és a görögöt. Ez azonban nem teszi elfogulttá a szászsággal szemben, s annak fejlett gazdasági életét példaképpen hozza fel. Amikor a természet adományait felhasználó vállalkozói szellemet hiányolja, arra is rámutat, hogy „csak politikai szabadság képes a nemzeti tevékenységet feléleszteni".

            A helytörténet mindig felidézi a lokálpatriotizmus veszélyét. Orbán Balázsnak a Székelyföldre korlátozott leírása éppen ellenkezőleg, olyan egyetemes kitekintésű munka, amilyen az Utazás Keleten volt. Szülőhazáját ő is bokrétának tekinti Isten kalapján, mint a kortárs költő, de közben a világszabadságért is lelkesedik. Az elnyomókat, ha saját fajtájából valók is, elátkozza. Az elesettekkel, bármilyen nyelvet is beszéljenek, mindenütt együttérez...

            A mondanivaló Orbán Balázsnál választékos irodalmi formában jelentkezik. Ezért is sorolta Jókai A Székelyföld leírását öt legbecsesebb könyve közé. Képzeletének költői színeit Orbán Balázs a görög és török világból meríti, amelyet tizenkét évi kényszerű távolléte alatt beutazott és leírt. Monográfiájának előszavában még arról elmélkedik, hogy „nem szorulunk lelkesítő példákért Hellasra", de a gyergyói medencét már „bérces honunk Árkádiájának", a gondtalan pásztorok boldog hazájának, Háromszéket „hazánk Lacedemonjának", Spártának nevezi, a 48-as ellenállási harcra emlékezve. Aztán eltakarja az ókori világ képét a Hargita.

            „E nagyszerű havas — írja — zöme az egész Székelyföldet s fél Erdélyt befutó hegyláncolatoknak, onnan mint középpontból oszlanak szét a hegysorok minden irányba, onnan erednek a völgyeket termékenyítő patakok, ott teremnek a drága bércek, ott tenyésznek a sudár fenyvesek, de annak az ég felhői közé felnyúló tetején szülemlik a vihar, onnan támad a mindent elsodró szélvész és árvíz is, azért a székely félelmes tisztelettel tekint mindig ezen három csúcsos ős havasra, melynek tetejét hó ezüstözi gyakran még akkor is, midőn alant ért kalászt lengetnek a szellő fuvalmai."  (...)

            Stílusa hol archaizál, hol népi ízektől zamatos. A népvándorlás itt „népzűr" vagy „népdagály", a hunok „világ hősök", s késői utódaik „a jelen eltörpülésének közepette távoli fény után kapkodnak", a várrendszer „regék koszorújába övezett ősromok"-hoz hasonló, a bölcs fejedelem „mély belátású országlár". De ha búcsút veszünk Zandhirhámtól, a rabonbánoktól és leventéktől, ott találjuk magunkat a száz év előtti „kies tereken" és „vidor falvakban", ahol a kutak bélletét „küpünek", a kerekdeden végződő hegyfokot „bütünek" mondják, példálóznak a ráknak vízbe ölésével, a bikának toronyba húzásával, vagy versben mondják ki egy községről az ítéletet: „Ez a falu Madaras, hol a pap is fazakas." A Vadrózsák virágzásának kora ez, amikor még faekével szántottak, háziszőttesben jártak, s a világosságot a miligyertya és a Hármas kistükör terjesztette.

            (...)

            Amíg Orbán Balázs faluról falura járt — megtörtént a kiegyezés Ausztria és Magyarország között.

            De az alkotmányos élet helyreállása után azonnal megszerveződött és akcióba kezdett a kiegyezés zajos ellenzéke is. Mint Kossuth buzgó híve és az emigrációban harcostársa, Orbán Balázs függetlenségi programmal lépett a közélet küzdőterére. 1872-ben képviselőnek választják, s attól kezdve haláláig volt a képviselőház tagja. Ott a szélső baloldalon, a viharsarokban foglalt helyet, ahol előtte és utána még két földije is ült. Az egyik a szombatfalvi születésű Ugron Gábor, aki Garibaldi légiójában harcolt a francia—porosz háború idején, a későbbi pártvezér — a „rabonbán". A másik a keresztúri fiúszék, Rugonfalva szülötte, Bartha Miklós, a tőmondatokban pattogó közíró, az Ellenzék alapítója. Hárman együtt valóságos székely triumvirátus a Függetlenségi Pártban...

            Ez a székely választók körében is erősen népszerű, gyakran demagóg, de a nemzeti függetlenség mellett mindig síkraszálló ellenzékiség a „szabadság—testvériség—egyenlőség szentháromságának" és a 49-ben eltemetett köztársasági eszméknek volt késői visszhangja...

            Népszerű volt, akármerre járt.

            Egyik kortársa feljegyezte, milyen hatást tett a francia főváros asszonyaira, amikor többázáz tagú küldöttség élén Turinból Párizsba zarándokolt, s Victor Hugó szobrának talpazatáról mondott beszédet. Fekete selyem dolmányban, oldalán görbe karddal, fején sastollas kucsmával, lábán sarkantyús csizmával ő maga is a szobor mellékalakjának hatott. Gyönyörű férfi volt: a görög arányok és a székely vérmérséklet szerencsés keveréke. A politikában inkább személyes varázsára, mint érveinek súlyára támaszkodott. A népiességet, ami olyan homálytalanul tükröződik írásaiban, gyakran összetévesztette az olcsó népszerűség hajhászásával.

            Erről vall egy másik kortársa, aki Székelykeresztúr piacán látta szónokolni egy hordó tetejéről. Arról beszélt: ha képviselőnek választják, eltörlik az adót. „Ez a mi emberünk!" — kiáltották hallgatói. Az asszonyok pedig férjük lelkére kötötték, mikor az szavazni ment: „Aztán Orbán Balázsra szavazzon kend!" S Orbán Balázs ezt készpénznek vette. Amikor barátai figyelmeztették, hogy a kormány más eszközökkel dolgozik, azzal vágott vissza: „Míg a nyikómelléki választó leakassza a szegről tarisznyáját, tesz bele kenyeret s szalonnát, s bejön gyalog Székelykeresztúrra csak azért, hogy reám szavazzon, nincs a kormánypártnak olyan hatalma, mely engem megbuktasson!"

            S Orbán Balázs mégis megbukott Keresztúron az 1881. évi képviselőválasztáson.

            (...)

            Keresztúri kudarca után Berettyóújfalut képviselte a törvényhozásban, de szíve továbbra is szülőföldjéért dolgozott, amelynek rejtett „zugolyait" felkutatta, történetét kiszínezte, amelyet hálátlanságában is zöldnek látott, s kenyérrel dobta vissza a feléje dobott követ. Végrendeletében is haza gondolt. „Családdal nem lévén megáldva — írta —, a magyar népet tekintem családomnak, s azt kívánom főörökösömnek tenni." Törzsvagyonát Tövisen, Szombatfalván s a szomszédos Szejkefürdőn közcélokra hagyományozta. Ide hozták és itt temették el 1890 áprilisában, amikor a parlamenti ülésszak alatt váratlanul elhunyt...

            Halála ismét szárnyat adott a képzeletnek.

            Mondják, hogy nem a gyomorrák végzett vele, hanem megmérgezték. Mondják, hogy halálakor íróasztala kettéhasadt, mint ama bizonyos jeruzsálemi templomkárpit. Senki sem látta, csak hallotta. Azt azonban, hogy a családi kripta összeomlott és 1921-ben a földbe kellett helyezni Orbán Balázs koporsóját — mindenki láthatta.

            (...)

 

Régi székely ház Orbán Balázs szülőfalujában, Lengyelfalván, 1990-ben. Fotó: Székely Sándor

 

Lengyelfalvai faragott kapu. Fotó: Székely Sándor

 

Az Orbán Balázs halálának 1990-es centenáriuma plakátja egy lengyelfalvi kerítésen. Fotó: Székely Sándor

 

Orbán Balázs mint országgyűlési képviselő. (Fény-nyomat)

 

Ismeretlen fényképész felvétele Orbán Balázsról

 

Alsórákosi népviselet. Fotó: Orbán Balázs

 

A székelyudvarhelyi Csonka-vár. Fotó: Orbán Balázs

 

A szentkeresztbányai hengergép. Az Udvarhely-Csíkszereda útvonal menti településen vashámor működött. Fotó: Orbán Balázs

 

Lövétei népviselet. Fotó: Orbán Balázs

 

Parajdi sóaknák látványa. Fotó: Orbán Balázs

 

Csíksomlyói látkép, háttérben a Mária kegytemplommal. Fotó: Orbán Balázs

 

Borszéki főkút és borviztoltöde, Székelyföld nevezetes fürdőhelyén. Fotó: Orbán Balázs

 

Gyergyói népviselet. Fotó: Orbán Balázs

 

Az előpataki fürdőhely főtere. Fotó: Orbán Balázs

 

A Rákóczi-vár romjai az Ojtozi-szorosban. Fotó: Orbán Balázs

 

Faszállító vasút Gödemesterházán (Maros völgye). Fotó: Orbán Balázs

 

A szék kórháza a háromszéki Sepsiszentgyörgyön. Fotó: Orbán Balázs

 

Borvizes székely. Szekerekről árulták az ásványvizet. Fotó: Orbán Balázs

 

Orbán Balázs „unokái” a centenáriumi ünnepségeken Lengyelfalván, amely ma már összenőtt Székelyudvarhellyel. Fotó: Székely Sándor

 

Orbán Balázs sírja a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdőn, a szabadtéri Székelykapu múzeum közelében. Fotó: dr. Szabó József

 

 

 

K a l a n d o z ó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Enveco Free Stat