K a l a n d o z ó

A Székelyföld újraírása

B á l v á n y o s

(Napló) Az úgy volt, hogy csak eldöntöttük a kollégákkal: a tanév fáradalmai után pihenünk egyet közösen. Az államvizsgák utolsó mozzanatát letudva, magunk mögött hagyva az öltöny-nyakkendős hivataloskodást, keresünk egy csendes helyet a világban, ahol oda tudunk figyelni egymásra, főzünk, eszünk, iszunk, fürdünk, túrázunk, élünk. Mindenkinek tetszett az ötlet, sőt, többen lelkesedtek. Baráti kapcsolatok révén került egy bálványosi vállalati üdülő, az enni-innivalót összehordjuk, a társaság adott, lehet hozni házastársat, gyereket, a program meg majd adódik. Aztán egyikünknek ösztöndíjat hozott a jószerencse erre az időpontra, másikunknak vizsgakötelezettsége támadt a másik egyetemen, a harmadiknál ekkor jöttek ajtót-ablakot cserélni az építők. A körültekintő és hónapokig tartó szervezés eredményeképp hárman töltöttünk néhány napot Bálványoson. Megnéztük a látnivalókat, fényképeztünk, és egyszer csak kipattant az ötlet: azt meg kell írni, ami itt van.

(Hypertext) A szövegnek egy olyan számítógépes formája, amelyet a szerző mint társasjátékot nyújt át az olvasónak. A szövegben vannak aláhúzott szavak, amelyekre csak rákattint az olvasó, s máris megjelenik előtte egy fénykép, egy lexikoncikk, egy irodalmi részlet, avagy ábra, hangillusztráció, bármi. Itt és most segítene néhány részlet Orbán Balázs munkájából, Jókai Bálványosvár című regényéből, az elkészült fényképek, adatok tengerszint feletti magasságokról, vizek vegyi összetételéről, s ezekhez kapcsolódhatna az a szubjektív emléksor, amit fölidézünk ezeken a hasábokon. Az újságolvasás évszázadok alatt kialakult technikája közelít a hypertext-formához, ugyanis az egész újságot ide-oda lapozva, címeken átfutva, egy-egy bekezdést elolvasva fél óra alatt átlapozzuk s a számunkra fontos lényeget kiszedjük belőle. Itt is hasonlóval próbálkozunk, szerényebb igénnyel, csupán dőlt betűs és vastagon szedett szavakkal, fogalmakkal jelöljük a bekezdések tartalmát, a későbbiekben visszatérő, kapcsolódó gondolatokat.

(Sepsiszentgyörgy) Kisebb székely fővárossá vált az urbanizáció következtében. Az utcákon gyönyörűséggel hallja a fül a nyíltnál nyíltabb és a zártnál zártabb “e”-ket. Apuka viszi nyakában apró gyermekét, mellettük az anyuka aggódik: lá ne áss te! (le ne ess, te!). A piacon szinte csak románok árusítják a zöldséget, gyümölcsöt, virágot, a vevők szinte csak magyarok.

Két kollégát is meglátogatunk a városban. Az egyik blokkban éppen ajtókat és ablakokat cserélnek a fűtés hatékonyságának növelésére, a másikban gázvezetéket hegesztenek a lépcsőházban. A tömbházak lakói Románia-szerte leválnak a távfűtés rendszeréről, átállnak az olcsóbb gázra. Igaz, nagy beruházás, de négy-öt év alatt megtérül a takarékosabb fűtésszámla révén. Ha nem emelik a gáz árát. Rendesen megtanították nekünk a kapitalizmus politikai gazdaságtanát, a piac meg a kereslet-kínálat törvényét, tehát biztosra vehetjük, hogy lesz gázár-emelés. Addig egy kicsit föllendül a fűtésszerelői vállalkozások üzletmenete.

Örömmel tapasztaljuk, hogy szinte minden üzleten, utcanévtáblán magyarul is, románul is olvasható a tájékoztatás. Ahol egynyelvű a felirat, az rendszerint román. S a mi ökonomikusabb nyelvi érzékünk számára kicsit sok a magánhangzó ebben az újlatin nyelvben.

(Orbán Balázs) ... s térjünk vissza Szt.-Györgynek terére, amelynek harmadik nevezetes épülete az 1854-56-ban épült városháza, melyben a tanács hivatalos helységei, csinos és nagy tánczterem, kasinó, vendéglő, s egy csomó bolt van, azonban hogy miért nevezték el – ha csaknem gúnyképpen – azt Schwarzenberg Csarnoknak (a mint az nagy betűkkel homlokzatára fel van írva), nem tudom magamnak megmagyarázni, mert ha az egyszerű tanácsház elnevezéssel meg nem elégedve valami csattanósabb nevet akartak annak adni, ugyancsak lehetett volna népszerűbb, s olyan nevet kapni, melyet a székely is kitudott volna mondani, mert ebbe a sok mássalhangzóba könnyen beletörik a mi magánhangzót kedvelő nyelvünk.

(Bikszád – Bixád) Bikszád (más forrásokban: Sepsibükszád) felől közelítjük meg Bálványost. A falu román nyelven kirakott helységnévtáblája (tényleg: itt miért nincs kétnyelvű felirat?), a “Bicsad” vonzotta a humoros kedvű átfestőket, a B-ből csak P-t kell formálni az alsó görbület eltüntetésével, s máris a kemény (hard) pornó világát idézi a felirat, persze csak a magyarul értők számára. A helyi hatóság vagy más hivatalosság a középső két betűt összevonta X-szé, ezzel megszüntetve a további humoros kísérleteket. Csak a szívünk vérzik belé, hogy a bükk népies, nyelvjárásias formája, illetve a szád (’hegyszorosnak, völgynek a kezdete’) szavunk itt belevész a homályba.

(Tinutul Secuiesc) Az útmenti beton mellvédeken, források szikláin mázolt feliratok: “Vesszen Trianon!”, “Igazságot Magyarországnak!”. A magyar virtus és bátorság ezen megnyilvánulásai bizonyára elkeserítik és földühítik az erre autózó románokat, ha megértik az üzenetet.

(Jókai: Bálványosvár, A Mohos) Ez a halál országa valóban. (A mostani neve “Mohos”, népies elnevezéssel “Kokojszás”.) Az ember teste végigborzad, mikor ezt a tájat először meglátja. Soha ezt a nagy bozótot kígyón, békán, vidrán, repülő madáron kívül más élőlény be nem járta. Sással, szittyóval benőtt zsombikok, mintha ezernyi sírhalom volna egyrakáson, rőt színű bozót, vörhenyeges növénygubanc, amiknek a neveit sem ismeri az ember, köztük egy-egy nyomorék lucfenyő, egy göcsörtös árvanyírfa, aztán megint haragoszöld növénycsoportok, roppant zsurlók, páfrányok, amiken a boszorkányliszt terem, bársonynak látszó halmok, kövér mohából, ami virágzik, körüle emberfő nagyságú pöfeteggombák tolakodnak elő, amik lángot, füstöt vetnek, ha valaki rájuk bottal üt. Aki ebbe a süppedő ingoványba beletéved, ember, bölény vagy medve, az sohasem jön ki belőle többé. Mikor már észreveszi, hogy süpped alatta a sömlyék, már akkor késő a menekülés. Nincs mibe kapaszkodnia, minden süpped, oszlik alatta, körülötte, az úszás nem segít, a fű, a bozót, a moha összezáródik az elmerülő feje fölött. ...

Mikor aztán a “Mohost” körülkerülve, a hegytetőre felkapaszkodunk, s onnan tekintünk vissza rá, akkor meg már egy csábítóan varázsló tündérország áll előttünk. A mohos lapály száz meg száz gömbölyű tengerszemmel van behintve, olyanok azok, mintha ablakai volnának egy föld alatti világnak, valamennyi beszegve a vízi tök fehér tulipánjaival és széles leveleivel.

(Szent Anna) A tóhoz levezető egyetlen utat NATO-gyakorlós fiatalember állja el, választhatunk, lemegyünk autóval (százezer lej), vagy itt hagyjuk a kocsit a parkolóban (harmincötezer). Rövid mérlegelés után a drágább, de kényelmesebb megoldást választjuk. Sok vagy elfogadható a szolgáltatásért szabott összeg? Lenn a tó mellett mindössze négy-öt autó várakozik. Ezek szerint sok.

A szabályos kerek tavacska vize üdén tiszta. Ebben a magasságban jó, ha két hónap a strandszezon, és szerencsére nem használják olyan sokan. Elképzelve a tengerpartokat elözönlő napolajos, dezodoros nyaralókat, csak abban bízhatunk, hogy nem özönlenek ide tömegesen, nem változtatják szemetes, döglött pocsolyává ezt a természeti tüneményt. A kollégák átússzák a tavat, csak ők vannak a vízben, a családosan érkező kirándulók női oldala afölött aggódik, hogy a férfiak kedvet ne kapjanak a fürdőzésre ettől a két merésztől.

(A Mohos) A Szent Anna ikertava, csak a természet ezt feltöltötte iszappal. A Jókai által leírt állapothoz képest tovább folytatódott a feltöltődés, már csak egyetlen szoba-alapterületnyi darab a vízfelület a mohos kellős közepén.

Ebédidő van, fönn a kislányoknál veszünk egy kürtőskalácsot, a helyi ízekkel meg kell ismerkedni, mert ezen kívül csak a nemzetközi rágcsálnivaló kapható itt a büfében. Kérdezzük a kislányokat, a többféle kalácsból melyiket ajánlják. A tízévesforma kislány őszintén bevallja, hogy ő a diósat szereti a legjobban. Celofánba csomagolódik a cukros édesség.

A Mohos közepébe rönkökre ácsolt fahíd vezet be, félméteres magasságban járunk a leírások szerint halálos ölelésű iszapcsapda fölött. A közepe felé haladva egyre alacsonyabbak, véznábbak a fenyők, itt-ott néhány törpén nőtt nyír. Aszályos az idei év, a sokféle moha és páfrány a barna árnyalatait mutatja.

Lefényképezzük a rovarevő növényt, kis aprócska virágok, közelhajolva ott mászik egy pici pók, és a szirmok rácsukódnak. Horror.

A gombász kollégával, akinek nagy bánatára a rendkívül aszályos tavaszt még aszályosabb nyár követte, barangolunk egyet a fák között. Mintha araszos vastagságú padlószőnyegen járnánk. Itt is érik a fekete áfonya, népies nevén kokojsza. És találunk gombát. Ott piroslik a kalapja a moha között. Megtudjuk: lápi galambgomba. Egyórányi járkálás, kutatás után össze is szedünk egy ebédre valót. Úgy látszik, itt csak van valami természetes nedvesség alul.

(Vofkori László: Székelyföld útikönyve) A geológiai negyedidőszak rovarevő növényei között szerepel a kereklevelű harmatfű (Drosera rotundufolia), a hosszúkás levelű harmatfű (Drosera obovata), továbbá a Drosera anglica, a tarka tőzegmoha...

(Sánta Ferenc: Sokan voltunk)

- Aztán igaz-e, hogy elment?

Apám felkapta a fejét.

- Hová? – kérdezte, és nézett Ignác bá’-nak a szeme közé.

- Fel a Büdösbe – válaszolta az.

Akkorát lökött a szívem, mintha megütötték volna. Olyan száraz lett a torkom, mintha most hirtelen beléfúttak volna. Olyan forró lett a takaró, mintha tüzes vas volna.

Jaj, a Büdös! Aki csak belészippant, mind megfullad egy sorban. Onnan élő fia ki nem jön. Ha madár belérepül, ki nem száll, mert meghal. Csak vigyázzon, baja ne essék, apám is mondta, amikor utánaszólt. Pedig nem jön vissza. Hát éppenséggel odament, és apám akarta, anyám is hagyta, ha csak nem ők küldték. Jaj, édes Istenem, nagyapám! S utána se mennek, nem is akarnak, én sem tudok. Volt már egy hónapja, hogy más mesélte, és azt mondta, ez a rendje. Csak azt nem tudtam, hogy így csinálják, és így készítik. És éppen a nagyapámnak.

(A torjai Büdös) Már többször elautóztam alatta, mindig Bálványos irányából érkezve; Torján eszembe jutott, hogy a torjai Büdös, meg kellene nézni, ha már itt vagyunk. A faluban viszont felvilágosítottak, hogy jó tíz-tizenkét kilométert vissza kell menni a barlangig. Most pontos idegenvezetést kapok a kollégától, a megfelelő helyen állunk meg az út szélén. Az út túloldalán privatizálódott szocialista nagyszálló, kipucolva, kifényesítve, környezetrendezve, s az út felett hatalmas transzparens hirdeti: ez egy nemzetközi konferenciaközpont. Állítólag bukaresti román vette meg, költött rá milliókat, üzletet lát a környezetben, a környékben. A kialakított parkoló diszkrét műanyagszalagokkal kerítve, tábla: parkolás csak a konferenciaközpont vendégeinek. Innen célszerű nekivágni a kaptatónak. A modernizált szálloda mellett egy romosodó szakszervezeti üdülőféle omló vakolattal, bezúzott ablakokkal, mögötte egykori úszómedence bedőlt falakkal, a víz helyén növendék fácskákkal. Balra fészerek, egyik előtt fűrészbak, két munkásruhás férfi húzza kétoldalról a fűrészt. Vidéken nem megyünk csak úgy el egymás mellett, ránkköszönnek, mi meg vissza. Természetesen magyarul.

Itt nem olyan meredek, mint a Bálványosvár alatt, a fiatalabbak nekem megfelelő tempóval haladnak, nem is kiabál a szívem. De azért elgondolkodtat az a furcsa ellentmondás, hogy ez a bizonyos Büdös mozgásszervi és ízületi betegségekre nyújt természetes enyhülést, gyógyulást, de akinek komolyabb ilyenfajta baja van, az nem jut el ide.

A Büdös előtt busznyi középiskolás, öltözetükből, viselkedésükből magyarországiaknak tűnnek. Tolonganak egy kicsit a barlang szájánál, 8-10-nél több nem fér be, elhevernek a sziklákon, harsányak, jókedvűek. Továbbmegyünk a párpercnyire lévő timsóshoz, itt timsó rakódik le a kis barlang oldalára. Megkóstoljuk, ha már itt vagyunk, aztán visszaballagunk. Jól számítottunk, a kirándulócsapat továbbállt, miénk a Büdös.

A barlang eleje szépen ki van építve, két hosszú pad szolgál a gyógyulni vágyóknak, a falon magyarul és románul vagy tíz pontban fölsorolva a veszélyek és tudnivalók. Lehetett volna tizenkettő is a pontok száma (Mit kíván a magyar nemzet?)…

Bentről szépen látni, ahogy áramlik kifelé a kéntartalmú gáz, a falakat sárgára festette a kicsapódó kén. Öngyújtóval próbálkozom, fejmagasságban meggyullad, aztán ahogy eresztem lefelé, egyszercsak kialszik. Leguggolok egy pillanatra, beleszagolok a halál leheletébe, nem fojtogató, nem büdös annyira. Tudták a régiek, miért ide jönnek meghalni. Nem gyötrelmes.

Nyugdíjaskorú román házaspár érkezik, túrabakancs, hátizsák, célszerű öltözék. Leülnek, egy darabig csönd van, aztán mi hárman csak folytatjuk a beszélgetést. Most éppen mi vagyunk a többségi nemzet ebben a lyukban. Kitárgyaljuk, hogy mit kellene éreznünk, s hogy mit meg nem tesz az ember az egészségéért. Az előírt tíz percet végigüljük, aztán távozunk. A román házaspár hangos “Viszontlátásra!” köszönéssel előz meg bennünket a búcsúzásban. Ez igen!

Lefelé jövet szabadabban lélegzik a tüdő, jobban észrevesszük a látnivalókat, bizony azért ideért a civilizáció. Zacskók, műanyagpalackok papirosok jelzik a kirándulók útját. Kollégám megjegyzi: mi csak szeretnénk azt hinni, hogy ez a “szőrösnyelvűek” műve. Érik a fekete áfonya, addig csemegézünk, amíg szép kékes foltokkal tele nem lesz a kezünk, szánk.

(Sánta Ferenc: Sokan voltunk) ... És nekivágtunk a köves partnak, fel a Büdös felé. Kiabált a szívem, mint a vészben meghúzott harang. Lépkedtem apám nyomában. Ő nem fogta a kezem, mint nagyapám szokta volt.

A barlang szájában megtaláltunk mindent. Szép sorjában rakva ing, gatya, kabát, a nagyapám holmija. Legfelül a kucsmája, lenyomtatva egy nagy kővel. A fejszéjét elvitte magával. Olyan kicsi, semmi volt az a rakás ruha, mintha nem is a nagyapámé volna. Mintha bele sem férne egy ember.

(Orbán Balázs) ... kisérletet tettem torkolatánál lebuva lélegzeni, a beszívott lég édes ízű volt, s egy sebes belélegzés annyira elkábított, miszerint alig volt erőm sziklába kapaszkodva felállani, egy második bizonnyal megfojtott volna.

(Utak) Már Jókai is panaszkodott Erdély útjaira, azóta a helyzet annyiban változott, hogy manapság már hintóval, szekérrel egészen kényelmesen lehet utazgatni ezeken a tájakon. Az autó és a sofőr szenved. A Szent Annához vezető utat most is javítják. Két hatalmas teherautó, a tartályukból vastag porszívócső vezet ki, de nem szív, hanem fúj, bele a kátyúkba, lyukakba kőzúzalékkal vegyes bitument. Ha egy lyuk megtelik, mennek odább, kicsit púposra hagyják a foltot, majd betapossák az arra közlekedő autók. Az iparkodás és a jószándék nyilvánvaló, csak géppuskaként veri az autó alját a fölcsapodó kavics, és javítás után is ráz az út meglehetősen.

(Gárdonyi: Ne halj meg, Fábián!) A torjai barlang! Még akkor nem takarta ajtó. Bogár, ha bekeringélt, lepottyant. Kígyó, ha bemászott, ott meredt meg. Medve, ha bebújt ősszel, hogy ott aludja át a telet, nem jött ki többé a maga lábán. De néha embert is találtak ottan.

... Egy fatörzsök hever a barlang előtt, félméteres vastagságú. Ülőkének hengerítették oda nyáron a köszvényeseknek. ... Egy lépéssel beljebb, a barlang szájánál, a sziklából van kifaragva egy méhkasnyi buckó. Azon is szoktak ülni: a köszvényesek, csúzosok, szembajosok, akik a halál párájában okos-óvatosan gyógyítkoznak.

(Jókai: Bálványosvár – A pokol tornáca) Mondtam már, hogy ez élethosszító hely. Csodatévő titok. Aki ebbe belép. Úgy, ahogy én járok, csak a testével a halál országában, a fejével kinn az élet világában: annak minden tagja újra feléled, megifjodik: elalvó vágyai újra felélednek, fájdalma mind elmúl; jókedve visszatér; szemeinek homálya eloszlik, vére újra pezsdül, izma zsongul, szívén az ifjúság lángja fut keresztül: egy más világ lakójának érzi magát.

(Orbán Balázs) Vígan csevegve siettünk előre, míg a reggeli friss éltető léget és a fenyvesek üde illatát egész tüdővel szívtuk be. Kedélyünk költőileg volt hangolva, mert a természet barátja egy ily ünnepélyes magányban fellelkesül, az elmerengő lélek a szabad természet keblén csüngve elégültséget érez, a természet nagy műveleteivel szemben a szív átmelegül, s a mindig fiatal természet ölében a fiatalkor édes ábrándjai hálózzák körül az érző, s éppen azért mindig fiatal szívet.

(Idegenforgalom) Székelyföldnek nincs idegenforgalma. Néha, nyáridőben átszáguld a tájon néhány autóbusz és pár magyar rendszámú autó. Megállnak a romló történelmi emlékhelyeknél, megnéznek tucatnyi természeti látnivalót, vesznek két cserepet, s begyűjtik a kötelező magyarságélményt. Két nagyobbszabású kísérletről tudunk. Az első a korondi népi kezdeményezés, ahol is a fazekashagyományokra építkezve bazárrá alakult a falu, és a biznisz követelményeinek megfelelően elindult a gagyi, a talmi, a vacak irányába. A másik Szováta, ahol a páratlan természeti kincsre már a szocialista üdültetésipar is rámozdult, és most a privatizáció próbál, működő tőkét idecsábítva, nemzetközi színvonalú gyógy- és üdülőhelyet fejleszteni. Szerintünk mindkét kísérlet zsákutcába vezet.

A Székelyföld vonzereje éppen az, hogy hiányzik az infrastruktúra, az ember még nem tette tönkre a környezetet. Ez a csábítás csak egy szűk kisebbség számára érték, a pénzes, költekező tömegek mennek a divat és a trend diktálta felkapott helyekre, s rövid idő alatt tönkretesznek ott mindent. Óriási ellentmondás, csapda: a nagyszámú látogató teszi nyereségessé a turisztikai célpontokat, ez hozhatna fellendülést a régiónak, de éppen az tűnne el ezáltal, ami miatt érdemes, egyelőre, odamenni.

(Bálványosvár) Az én dunántúli hegyekhez szokott otthonosságomnak igencsak magasan van ez a rom. A műútról szinte egy karnyújtásnyira látszik. Szégyen ide, szégyen oda, többször meg kell állnunk tüdőkapacitásom és izomerőm kimerülése okán. Olyan, mintha meredek lépcsőn kapaszkodnánk fölfelé, csak éppen nincsenek kivágva a lépcsőfokok. Hiába az akarat, egyszercsak elfogy a levegő, a láb nem akar emelkedni. A természeti tünemények nagyszerűsége kényelmes haladás mellett megifjítja a testet és a lelket, a szálfaerdő magasba nyúló fái a lélek égbetörő emelkedettségét szimbolizálják, miközben a gyarló tüdő szaporább légzéssel igyekszik pótolni a kimerülő tartalékokat. Nem megifjít, ráébreszt az öregedés szomorú valóságára. Fél óra kapaszkodás mindössze, de megtanulom becsülni a nagy hegyek meghódítóit, akik hetekig mennek úgy, hogy előttük a meredek.

Költői képzelettel és mesével megírható a vár története, de igazából alig tudunk valamit a honfoglalás, államalapítás körüli idők építészetéről, technikájáról, munkaszervezéséről. Még az Orbán Balázs könyvében látható metszeten is kopár a hegy, elképzelhető, hogy szerpentint vagy körkörös utat vágtak eleink a meredek oldalba, s a szekerek is föl tudtak kapaszkodni a magasba. A csúcsok közül a leghegyesebbre illesztett vár bevehetetlen erődítmény volt, a Bálványos név utal az ősvallás szívós kitartására. Körbejárva a romokat mégis nehezen képzelhető itt el az élet. Mennyi vizet és élelmiszert tudtak itt raktározni? Hogyan oldották meg az utánpótlást? Ha elfoglalhatatlan is az erősség, könnyen körülzárható. A tatár, török dúlások idején bizonyára jó szolgálatot tett, mert azok a hordák, mint a tűzvész, csak végigsöpörtek az országon, öltek, gyújtogattak, raboltak, aztán eltűntek.

Föntről kinyílik a táj, másszuk a megmaradt falakat, az erdő és a zöld már a belső várban is területeket foglal, az ölnyi széles falakon igencsak van ereje a szélnek. Inkább ülök a kövön, cigarettám füstje, mint egykor az áldozatoké, elszáll a kiéhezett pogány istenek orráig.

(Jókai: Bálványosvár) Itt ülök a kövön, ami onnan esett le az istenek tornyáról. Szép zöld a mohától! S nézem a falakat: hallgatom a vércsék vijjogását: iharfák zúgását.

Héj, te öreg Isten! Magyarok Istene! Emlékszel-e még arra, amit Opour Kevendtől izentél a nap mezejéről?! – Vagy te is azt mondod: “Régen volt az: talán nem is igaz!”

(Politika) Jókai, amikor kikopott a pesti képviselőségből, akkor indult Székelyföldön, ahol simán meg is választották. A parlamentbe nemigen járt be, inkább otthon írogatta regényeit. A választásokra azért csak el kellett jönnie ide, fennmaradtak a jegyzetfüzetek, amelyekbe a helyszínen hallott mondákat, meséket, kifejezéseket gyűjtötte. Hogy tett-e valamit a politika színterein a választókerületéért, azt bizonyára ki lehetne gyűjteni a fennmaradt jegyzőkönyvekből, parlamenti tudósításokból. Erdélyről és Székelyföldről írott munkái azonban kitesznek egy kisebb írói életművet. Ehhez értett, nem a politikához.

(A csend) Nem a zaj hiánya, inkább valami érzékelhető harmónia. Már amikor van belőle. Az egyik közeli üdülőházban fiúcsapat nyaral, van nagy hangerejű magnójuk és vegyes zenei ízlésük. A hangulat tetőfokán túlüvöltik a zenét, visszhangozzák a hegyoldalak: Szállj el, kismadár... Éjszaka nagyfiúsan berúgnak s világgá kiáltják, hogy életkoruknak megfelelően éppen milyen női testtájékra lenne szükségük.

A reggel meg a délelőtt csodálatos. Korábban kelek mindenkinél, egy kávé mellett megfejtem a gombászújság keresztrejtvényét, van türelmem kibogarászni latin elnevezéseket, és megtudom, melyik galóca nem mérgező (azóta elfelejtettem).

(Bálványosfürdő) Átmeneti az állapot. Fényes, emeletes új villák árulkodnak egy réteg vagyonosságáról, a szocialista múlt üdülői, nyaralóházai pedig romlanak gazda nélkül. Egy közepes méretű nyájat hajtanak hol erre, hol arra a juhászok, egyszer az elhagyott, cserjésedő kemping düledező faházai között legelnek a birkák, másszor csak mennek a magánházak, kertek között föl a dombon.

Állítólag valaki új strandot épített a források fölé, elindulunk megkeresni. Először a régi fürdőélet nyomait találjuk meg, roggyant öltözőkabinokat, beszakadt oldalú deszkamedencéket. A zavaros víz pezseg, bugyog, hólyagosodik, tetején szöges deszkadarabok és szemét úszik. Megtaláljuk az új strandot, a régi medence mintájára friss deszkával bélelt uszoda, körben deszka napozó, friss fenyőszagot lehelő gyalult világ. A víz bugyog és hideg. Állítólag ha belemegy az ember, rövid idő után eltűnik a kellemetlen hideg, a masszírozó buborékok kellemes érzést keltenek, s csodás élmény megmártózni a szennyesnek tűnő lében. Most nem próbáljuk ki. Följebb még két elhagyott medencét találok, az erdő növendék fáival már egészen közel nyomult hozzájuk, de még áll a hosszú kabinsor, ide tömegek járhattak. Egy apróbb asztalnyi medencében úgy fortyog, mozog a víz, mint a reklámozott mosógépekben. Javakorú férfiember ül a partján, és térdig áztatja benne a lábát. Torjai, két fia dolgozik az iskola felújításán, ő orvosi javallatra itt kúrálja magát, ami húsz perc, félórányi üldögélés a mofettában, aztán ugyanennyi idő a medence szélén, lábáztatással. Kérdezzük, milyen betegségekre jó ez a víz. Ér- és ízületi bántalmakra meg az életkorral járó kopásokra. Nagyon jól tudják ezt a helybeliek, mi egy ritka pillanatban jöttünk, sokszor sorbanállással kell kivárni, míg sorrakerül az ember ennél a medencénél. Pedig lehetne itt akár húsz ilyen medence is, bárhol megássa valaki a földet, vagy gáz, vagy víz tör föl. Egyikre mofettát, másikra medencét lehetne építeni. Egy kis csöpögő forrás van a közelben, abból jön a szemvíz, világosít föl új ismerősünk, szembetegségekre szokták használni. Mindent az egészségért: mindhárman megmossuk szemünket az ingyen orvossággal.

Azelőtt csővezetéken levitték a vizet a fürdőhöz, ahol nagy kazánban megmelegítették, s kádfürdő működött. Lefelé menet megnézzük a mofettát, takaros villaépület volt valamikor, ajtaja felfeszítve, rajta román nyelvű felirat tiltja a belépést, ráfestve magyarul: “Vesszen Trianon!”. Hát nekünk ne parancsolgassanak. Az épület egyik fala bedőlve, a mennyezet több helyen leszakadva, de a teremnyi szoba közepén négyszögletes vízfelület, körben összetört padok, lócák, a meggyújtott öngyújtó lassú süllyesztésével ellenőrizzük, hogy a körülmények ellenére a mofetta lelke érintetlen. A helyieket sem zavarja valószínűleg a lepusztult környezet, elüldögélik itt az orvos által javasolt perceket. Magasan a hegyoldalban vannak ezek a létesítmények, az utak olyanok, hogy talán csak a jobb terepjárók tudnának ide fölkapaszkodni. A krónikus vagy előrehaladottabb mozgásszervi betegségben szenvedőknek igencsak kevés az esélyük, hogy idejárjanak gyógyulni.

(Orbán Balázs) Itt van a patakmedertől csekély távolra az éretlen színű tőzegtelepből felfakadó Hortyogó vagy Fortyogó, egy igen bő forrású s nagy zúgással (mit a fortyog szó legjellegzőbben fejez ki) fellövellő gyógyforrás. Vízének színe sárgás-barna, deszkamedenczébe foglalva fürdésre használják, köszvény, csontfájdalmak, zsugorodás és iz-meredtség ellen, valamint régi sebekre is igen nagy gyógyhatású.

Kissé odább délirányban fakad fel a Szemfortyogó, melyet szembetegségek ellen szintén sikerrel használnak.

(Nincs és van) Nincs újság és tévéhíradó, a mobiltelefon térerő híján használhatatlan. Lenn, az útmenti vendéglőben van kártyás telefon. Nincs Internet, és a kiürült gázpalackkal Kézdivásárhelyig kell menni, míg ki tudjuk cserélni. Van kiépített tűzrakó hely, a nedves levegő miatt minden fadarab előbb jókora füstöt ereszt, mielőtt meggyulladna, lehet sült krumplit készíteni a parázsban, és az egynapos gázhiány csak találékonyabbá tesz bennünket a szabad tűzön elkészíthető ételek komponálásában. Van helyközeli íz a sörben (Ciuc), a pásztoroknál finom orda kapható. Nincs rendszeres szemételszállítás, és vannak kóbor kutyák, amelyek étkezéseink idején menetrendszerűen megérkeznek. Vannak medvék a vendéglő mögött vasketrecben, szigorú rabságban, és Iliescu beszél a tévében, amikor belépünk az étterembe. Vannak fából ácsolt lócák és rusztikus berendezés, míg az asztalok másik hányadánál elöregedett műanyag székekre lehet letelepedni. Az idegenforgalmat még egy presszó-kocsma meg két sátras bazáros szolgálja ki, ahol a csergétől a lufiig mindent lehet kapni, amire egy turistának ingere támadhat.

(Tófalvi Zoltán: Van-e északi kisebbségi modell?) Aki részt vett egy észtországi finnugor találkozón, az sokkal drámaibban, szívszorítóbban éli meg a kisebbségek elleni többségi ármánykodásokat, felnagyítottan látja azt a mérhetetlen veszteséget, amelyet egy nép kipusztulása jelent az egész emberiségnek.

Az csak önáltatás, hogy a népzene, a népviselet, a hagyományok szivárványos rezervátumában újra tanulni kezdik régen elfelejtett és tűzzel-vassal irtott édes anyanyelvüket. Tamási Áront parafrazeálva: a kisebbségek sorsa felett lehajtott fejjel gyakran elaludt a gondviselés. (Valóság, 2003/2)

(Elképzelés) Eljátszunk a gondolattal, hogy mi vagyunk a nagy tőkével rendelkező beruházók, s mit művelnénk ezen a tájon. Gyógycentrumot építenénk, csodás gyógyulásokról beszámoló orvosi szakcikknek álcázott reklámokat jelentetnénk meg nagy példányszámú magazinokban, fölvennénk a kapcsolatot utazási irodákkal, megcéloznánk az öregedéssel kapcsolatos betegségek közönségét, nagy merülő melegítőkkel melegítenénk a vizet, hogy legalább hat-hét hónapra ki lehessen nyújtani a strandszezont, ezen kívül sípályát létesítenénk valamelyik lejtőre, hogy a téli időszakban is meglegyen a szállókapacitás kihasználtsága, utakat, sétányokat, kötélpályákat álmodunk a rengetegbe. Rögtön fölmerül az is bennünk: mindezt jó lenne úgy megvalósítani, hogy az ezzel járó nemkívánatos kísérőjelenségek, kaszinók, prostituáltak, gyorséttermek, bűnöző elemek ne tegyék ide be a lábukat.

És kellene körülbelül ötven évnyi kitartás, legalábbis abban számolva, hogy az ilyesfajta beruházások csak hosszabb távon termelnek hasznot. Ebben a régióban egyelőre úgy működnek a vállalkozások: ha ma belerakok tíz egység pénzt, holnap húszat vagy legalább tizenötöt ki akarok venni belőle. És a másik kérdés: mi lesz a helybéli Feri bácsikkal, akik most még békésen elüldögélnek a düledező mofettában, áztatják csúzos tagjaikat a mindenki rendelkezésére álló ingyen gyógyvízben?

(Csapda) A csapda egzisztenciális határhelyzet (Jaspers), nem az élet normális menetét mutatja fel, hanem olyan kivételes fordulatokat, amelyekben viszont az emberi világ abszurditása maximális világossággal tárul fel: a lét, a törvények, a szereplők ethosza, a társadalom titkos játékszabályai, a történelem negativitása. Mert a határhelyzet választásra kényszeríti a hősöket: valamit tenniük kell, ám a csapdák többnyire csak “rossz” lehetőségeket kínálnak, a “jók” választása vagy lehetetlen, vagy etikai leértékelődéshez vezet. ... Így a választás elszalasztása is akció, abban is kifejezésre jut a világ vagy a hős inkompetenciája. (Almási Miklós: Anti-esztétika)

(Por) Egy kisleány, mint minden rendes régi magyar faluban, csókolommal köszönt, mi meg elindulunk a helyi vásár felé egy mellékutcába. De vissza is fordulunk nyomban! Kínai és egyéb bóvlik, gagyik sorakoztak végig az árusok asztalain, rúdjain, a kézmívességére jogosan büszke faluban. (Temesi F: Gabo meg a halál)

(Lak) Szállásunk a Bálványosvár alatt van párszáz méternyire, csak ez kis távolság függőlegesen értendő. Az impozáns vállalati üdülőház csak a miénk, előttünk az évenként megrendezett gombásztábor résztvevői laktak itt. A szobák négyágyasak és hatalmasak, mindegyikben épített cserépkályha. A kolléganőnek jut a főnöki lakosztály, nincs szerencséje vele, a reggeli nap oda süt be először, s hiányzik a sötétítőfüggöny. Az alagsorban van a zuhanyozó, és ott van kialakítva három török mintájú illemhely. Ezeket inkább nem használjuk.

A szobámban a szekrény tetején lefelé fordított, bekeretezett festmények. Ceausescuban vagy legalább Marxban reménykedem, de csak tájképek, csendéletek.

Az üdülőépület pontos erdélyi szimbóluma a magyar és a román, a szocialista és az újabb civilizáció találkozásának. Láthatóan egy szocialista vállalat elitjének építették pihenésre, mulatozásra, némiképp majmolva a réges-régi uralkodó osztályok szabadidős hagyományát. A konyha jól felszerelt, a vizesblokk sötét, levegőtlen, lepusztult, a konyhai eszközök két lakattal lezárt vasszekrényben tárolva.

Tárgyakból, berendezési eszközökből árulkodó nyomokból rakom össze: miért épült, miért jártak ide az emberek. Az alagsorban gondnoki lakás vagy inkább férőhely kialakítva, ágy, szekrény, téglából rakott tűzhely. A szekrény tetején vajasdobozban szomjanpusztult növény, a tövénél zöld, apró levélke. Meglocsolom, kap még egy-két hét időt a túlélésre. A földszinten van a konyha, két lakószoba, meg egy nagy ebédlő, társalgó, közösségi tér. Hosszú asztalok, formás, de kényelmetlen faszékek. Az igényesség és az igénytelenség, a pénz és a “jó lesz így is” furcsa elegye. Távozásunk után majd nagy átalakítások kezdődnek, minden szobában önálló vizesblokkot alakítanak ki. El lehet majd hozni ide akár nyugati üzletembereket, befektetőket.

(A fürdő) Körbejárjuk az elhagyott fürdő épületét, kőből rakott masszív falak, a tető hátul egy helyen beszakadva. Mögötte, a bozótosban rozsdásodó kisvonat, az oldalán még ott a román nyelvű felirat, Szent Anna és Bálványos között szállította a munkásosztály erre érdemes tagjait a kiváló minőségű aszfaltozott utakon.

(Hazafelé) A másik utat választom, hátha az jobb. Eleinte eléggé bánom, Torja nagyon hosszú falu, és mindvégig több a kátyú, mint az út. Kézdivásárhelytől Brassóig már egészen jó, itt meg nagy sűrűséggel állnak kint rendőrségi mérőautók, vadásszák a sebesség megszállottait. Az egyik faluban (nem írom ki a nevét) szinte minden ház előtt kis asztalka, rajta kürtőskalács. Túlkínálat. Vállalkozás magyar módra.