K a l a n d o z ó

ÉLTES ENIKŐ

O t t h o n i  t á j b a n

Távoli (egyre távolibb) országok, fenséges hegyek, (számunkra) egzotikus tájakon kalandoz a Kalandozó, számomra a közeli vidék is kaland. A “nagyvakáció” nyaralásai 50 kilométeren belül – de itt is vannak csodák, miért ne lennének, ha eddig ismeretlen helyeket fedez fel az ember – legalábbis számára ismeretlen -, ami első alkalommal már úgy befogad, akár az otthon. Legszívesebben titokként őrizném, mert láttam már csodaként kitáruló helyeket, otthonként szeretettet, amit ha sokan tudnak szemétdombbá válik/vált, mindig vágyott, de találkozások alkalmával ringyónak érzett, undok kiábrándultságot okozó lett.

            Ugyancsak Erdővidéknek kanyargunk. Biztosan vannak lélegzetelállítóbb, meghökkentőbb, gyönyörködtetőbb helyek, de Erdővidék minden évszakban más csodákat ígér. Tavasszal, mert oly szűz a fény, nyáron, mert sziporkázik, ősszel, mert játszik érzékeinkkel, mintha festő-isten lehelt volna a tájra, és télen: akárha hótündér értékes, féltve őrzött kristályai csilingelnének, nem is kell nagyon figyelni, úgyis hallja az ember. Tehát Erdővidéknek kanyarodunk, aztán az út szempontjából tehénlapótyáiról híres – mert rengeteg a tehéntartó gazda, nagy a csorda – községből hegynek búvó isten háta mögötti falun át kapaszkodunk fölfelé. Zötykölődünk, kanyargunk a rázós úton, s ha jól belegondolunk, kiráz a hideg, hogy egy másik falusiaknak erre vezet a világ felé az út, s a másik felé, amelyik rövidebb lenne, még rosszabb. Eltérünk, és mégsem mondom merre, ugratunk még párat, tiszta, nagy ívekben kígyózó patakon át, s ahol csak a madarak járnak, tábort verünk. Kiderül aztán, hogy nemcsak madarak, tehéncsorda, juhcsorda éli itt a nyári életét, de nem zavarnak a kutyák sem, a pásztorok sem, csak “kirándulókat” ne lássunk. Nem is látunk.

            Amikor megérkezünk, május elseje előtt egy nappal, még kopaszok a fák, a bokrok, csak a rügyek szerénykednek szinte észrevétlenül a kitörő tavaszban. Vagy nyárban? Mert olyan meleg lett hirtelen, mintha nyaralni mentünk volna, pedig néhány napja még fűtöttünk otthon. Pisztrángok is cikáznak itt a patakban. “Himlős halak”, ahogy kisfiam üdvözölte első látáskor őket. Tulajdonképpen legelő, rengeteg mogyoróbokor a környéken. Mitől is tűnik oly szépnek? A csend, ami csak nekünk csend, mert a természet nagyokat nyújtózik...Dehogy is nyújtózik, hirtelen szökken talpra, mint a munkából elkésett, és rohanva próbálja utolérni magát. De a pásztorfüttyön kívül emberi hang nem tör ránk, és csak állati “szemét” van, semmi más.

            Hajnalban nagy “zajra” ébredünk. Madarak csipognak, füttyögnek, kakukkolnak, csirikolnak, kacagnak bele a reggelbe. Soha ennyiféle madarat egyszerre nem hallottam. Elbűvölten hallgatom órákig. Hihetetlennek tűnik az egész. Az is, hogy szinte szemmelláthatóan bomlottak ki a levelek, sercen a friss fű.. Kopár, alig tavaszi képet találtunk, két nap múlva kizöldült helyet hagytunk magunk mögött....

            Aztán egy hónap múlva ismét visszatérünk, két hónap múlva megint. Mindent úgy talánunk ahogy hagytunk, és mégis más. A nyár tobzódik. A madarak mintha csendesebbek, fiókáik vannak, dolguk van. A tehenek mellett kisbocik téblábolnak, és nedves szemeikkel bámulnak ránk. Egy tehén két napig bőg egyfolytában keservesen. Minden bokor mögé benéz, és egyre keservesebb a bőgése. Elmarad a csordától, egyedül bóklász és bőg, bőg szüntelen. Később megtudjuk, elvették tőle a borját. Azt keresi. Az anya fájdalma rázza meg a völgyet. Éjjel is bőg, oly hangosan, elnyújtottan, hogy nem bírunk elaludni. Keres és bőg. A csorda messze, más felé jár, éjjel is hallszik a kolomp, legelnek, meg-meg pihennek, de ez egyedül csak keres, keres és bőg, hívja gyermekét. Hiába. Harmadnapra már megritkul a bőgés, de még mindig keres, még mindig inkább egyedül bóklász.

            Őzike ugrik ki a tisztásra, szétnéz, majd minden félelem nélkül a patak felé megy. Nézzük elbűvölten. Ő itthon van, bennünk sem lát idegent.

            Aztán ismét búcsúzunk. Ahogy aszfaltra érünk, mintha a mindennapokba rohannánk bele feltartóztathatatlanul, s azok rohannak velünk. Hiába csiripelnek, ricsognak, kacagnak a madarak a parkban is – ritkán halljuk meg....

*

A mikóújfalusi ILLYÉS ANDRÁS ZSOLT ugyanazt a tájat fényképezi, amelyről Éltes ír, s amelyben a fiatal fotós hétköznapjait tölti. Hangulati illusztrációként válogattunk néhány falusi életképet az otthoni tájról, amelyek mindenikében ott rejtőzik a kaland szelleme.

K a l a n d o z ó