K a l a n d o z ó

TÓTH FERENC

L e b e g v e,  a  v i l á g  f ö l ö t t

            Szerző pár éve már nincs az élők sorában, hátrahagyott emlékei az idő teltével pedig egyre elevenebbek, értékesebbek.

            Tóth Feri bácsi - mindenki így szólította az erdélyi fotóstársadalomban, nem csak a fiatalok - a népi demokrácia hőskorában vált filmes szakemberré, miután bukaresti szakértők meglátták hegyi felvetéleit egy nagyváradi turisztikai iroda kirakatában, ahol dolgozott. Amikor egyetemre szólították a tehetségkutatók, már három gyerekes családapa. Bukarestben, bár alig tudott románul, egy órás látványos diavetítésével meggyőzte a bizottságot, hogy az egyetemen a helye. A több mint 100 jelentkezőből 12-őt vettek fel, köztük őt is. Az ezerkilencszáz negyvenes évek végén akkora operatőrhiány volt Románia-szerte, hogy számukra a négy éves tananyagot egyetlen évbe zsugorították. Ők voltak a romániai népi demokrácia első operatőr évjárata.

            A végzős Tóth Ferenc az alig egy éve létesült Sahia dokumentumfilm stúdióhoz került, ahol a heti mozihíradó is készült. Képesítés nélküli, amatőr csapatot talált ott, aki olyan nehezen hozta össze a nyersanyagot, hogy a heti híradó négy hétben csak egyszer frissülhetett.

            Feri bácsi és társai jövetelével látványosan meglendült a romániai dokumentumfilmgyártás. Tóth Ferencnek az egész élete a filmgyárban telt el. Kalandjai a szakmájával kapcsolatos változatos témákhoz és helyszínekhez kötődtek. Ő volt az a filmes, aki a dunai Vaskapu közelében valamikor idegenforgalmi szenzációként is közismert, török lakosságú, Romániához tartozó Ada-Kaleh szigetet a vaskapui vízierőmű megépítssése előtt, elárásztását megelőzően a filmstúdió megbízásából még egyszer, utoljára lefilmezte. Ezt a riportot vetítik azóta naponta többször is a vaskapui vízierőmű mellett berendezett múzeum előadó termében, ahol a létesítmény története mellett a letűnt Ada-Kaleh és lakossága is feléled 20 perc erejéig.

            Az alábbi emlékezés Feri bácsi egy hosszabb, 1987-ben tollba mondott vallomásának egy összefüggő részlete. (csg)

1.

            Vidéken vetítettük egy filmünket, majd kötetlen beszélgetésre készültünk a nézőkkel. A teremben szorongó, jobbára kamaszkorú fiúcskák azt a kérdést szegezték nekem - mert a filmben helikopteres jelenetet is láthattak -, hogy zuhantam-e már le életemben helikopterrel.

            Nem akartam kedvüket szegni a bölcs válasszal, hogy ha azt mondom, "igen",~akkor most nem közöttük, hanem a te­metőben lennék. De azért nem is hallgathattam, s így eszembe jutott három történet, amelyek kivétel nélkül jól végződtek, de hajszálon múlott, hogy egyáltalán túléltem őket.

            Egyszer a Fogarasi-havasok felé közeledtünk, érződött a másodpercek alatt lehűlő levegőn. Szokásom szerint kint ültem az operatőri helyemen, a helikopter nyitott ajtajában, félig bent, félig kint. Szokatlan magasra kellett emelkednünk, mert a Negoi fölött készültünk repülni. A pilótákkal gégemikrofonon át értekeztem, de beszédünket mindenki hallotta: mind a meteorológiai szolgálat, mind a légi irányító központ. Egyszer csak hallom, hogy a meteó értesít: figyelem, igen erős légáramlati "folyosón" fogunk átrepülni, de jóformán be se fejezte a mondatot, már éreztem is, hogy a hatalmas gép ahelyett, hogy előremenne, oldalirányba lavírozik. Egyik pillanatról a másikra szörnyű hideg lett. Csupasz térdem majd lefagyott, mire kikerültünk a rettentő erős széláramlásból.

            Egy bucsecsi filmezés után tartottunk hazafelé, s hideg eső zendített rá. Repülés közben szigorúan tilos - mert biztos halálhoz vezet - az ajtóba kikötött operaőrnek kioldani a gurtni hámrendszert. Gyártásvezetőnk, aki bent, a gépben ült, a hátam mögött, egyre unszolt, hogy oldjam ki a gurtnit, s húzódjam be az esőből. Én meg, a szabályokkal mit sem törődve, szót fo­gadtam, s kioldottam a kötelékem, hogy becsússzam. A pilóták erről mit sem tudtak, de ha abban a pillanatban egy parányit billen a gép, rögtön kizuhantam volna. A főpilóta, amikor leszállás után elmeséltem neki az esetet, szörnyen letolt, és azon csodálkozott, hogyan menekültem meg mégis.

            Harmadik kalandom egy dupla szárnyú iskolagépen zajlott le, ahol én a hátsó ülés mélyedésében, minden fedél nélkül repültem. Indulás előtt két-három pokrócot kértem magam alá, hogy ne csak a fejem legyen kint a mélyedésből, hanem derékig a törzsem is. Miközben javában repültünk, a hegyekben légzsákba kerültünk, s egy hatalmas zökkenés nyomán, a pokrócnak köszönhetően hajszál híján kiestem a gépből...

            E vérfagyasztó kalandok ellenére sose élt bennem a félsz, hogy e légifilmezések netán kötelezően átsegítenek a másvilágra. Pedig sok ezer kilométernyi repülés volt a hátam mögött!

            Legelső helikopteres feladatom az volt, amikor a Deltában  készítettünk filmet a tőkehal-halászatról. A Razelm-tó kijáráti része, Portila fölött kavartuk a levegőt a hatalmas légcsavarral, ott, ahol a sós tengervíz mintegy 100 méteres sávban keveredik a tó édesvizével. A 180-200 kg-os tőkehalak fel-felugrottak a levegőbe a nyári napsütésben. Csakhogy a vízben acélhuzalok voltak kifeszítve, s azokon egyenlő távolságra óriási, tűhegyes svéd horgok fityegtek. Fickándozás közben testük valamely részével a halak hozzácsapódtak egy-egy horoghoz, ami pillanatok alatt beléjük fúródott. A hatalmas állat minél inkább próbált szabadulni, annál jobban fennakadt a horgon. Egy kollégám lentről, csónakból filmezett, én pedig, fentről céloz­tam meg a tükörsima vizet, amelyből olykor-olykor kiugrott egy-egy óriási test, siralmasan vergődve. A halászok egy idő után csónakon közelítették meg áldozatukat, s egy kb. 8 kilós tölgyfarönk-bunkóval akkorát sóztak a fejére, hogy egy ökör biztosan összeesett volna tőle, ez viszont rá se hederített. Lát­tam, hogy elhúzódik a kiemelés, a helikopter pedig nem tud sokáig egy helyben maradni, amire pedig szükség lenne a zavartalan filmezéshez. Borzalmasan remeg a 2500 lóerős motor, amit nagyon erősen kell túráztatni, hogy viszonylag egy helyben maradjon. Ilyen esetben ún. liftjelenethez szokás folyamodni, ami abban áll, hogy a helikopter a lehető legalacsonyabbra ereszkedik, ott tartja magát, amíg tartja, majd függőlegesen fölemelkedik, mint a lift, s eközben a kamera regisztrálja az érdekes jeleneteket. Ehhez viszont pontosan tudni kell, melyik felvevő­lencsével lehet a legjobb eredményt elérni. Nekem elég hamar sikerült kitapasztalnom mindezt, s aztán már nem is igen küldtek mást helikopterrel, mert a légi filmezési költségek nagyok voltak, s a stúdió lehetőleg biztosra akart menni.

            A pilóta megértette, hogy mit kérek tőle, s szabályosan ráereszkedett az alant folyó, elkeseredett küzdelemre, sokáig lebegett, s szép lassan tartotta az irányt. A hallal közben már alig bírtak az emberek, s amikor azt lehetett hinni, hogy na, végre legyűrték, akkor a sok halászt egy kétségbeesett farkcsapással mind egy szálig beseperte a vízbe, s a küzdelem kezdődött elöl­ről, míg végül sikerült csónakba emelni. Akár egy hízott disz­nó - 173 kg-os volt! ­

            Már eldöntötték, hogy a Dunára vízierőmű épül, s bár még egyetlen teodolitot sem állítottak fel, engem azonnal helikopterre ültettek, hogy Turnu-Severintől Új Moldováig filmezzem le a Duna vonalát. A „végállomásnál" megfordultunk, és visszarepültünk. Sikerült is szépen megörökítenem az egykori medret, a Duna akkori légi képét. Visszaúton kérdezte a pilóta, leszálljon-e Adah Kaleh szigetén? Akkor már mindenki tudta, hogy a sziget víz alá fog kerülni, s a lakosok egy része már át is köl­tözött Orsovára, Turnu Severinbe. De azért még maradtak néhányan, főként idősek. Egy nyolcvanéves bácsi azt is hitte rólunk, hogy valami küldöttség-féle vagyunk, s hosszasan győzködött minket, a pilótát és engem, hagyjuk őt a szigeten maradni. Próbáltuk neki érthetően elmagyarázni, hogy nekünk csak a filmezés a feladatunk, egyébbel nem szolgalhatunk, de nem hitte el, az udvarán makacsul leült egy karosszékbe, s kijelentette, hogy akkor is ott fog ülni, amikor emelkedik majd a vízszint. Ő onnan el nem mozdul...

            Persze, mint később megtudtam, a bácsi végül mégiscsak elment, beletörődött a gondolatba, és az utolsó pillanatban csónakba szállt, amely a legutolsó lakókat szállította el...

            Már javában növekedett a Duna vízszintje, amikor újra arrafelé repültem, és nem ismertem rá a tájra. Kérdem a főpilótát, hol is kezdődik a Kazán-szoros? Lemutatott: az ott. Mert azóta 30 métert emelkedett a Duna, s Ada-Kaleh jegenyéfáinak a hegyét még épp hogy látni lehetett.

            Az élmény hatásara fogtam magam és megkerestem a Dunáról és a szigetről készített dokumentumfilmem fölösnek ítélt, kimetszett nyersanyagát, s emlekül hazavittem belőle néhány celluloidkockát...

2.

            Amióta legelőször megláttam a Fogarasi-havasokat, gyökeret vert bennem a szándék, hogy egy nagyobb filmben örökítsem meg téli szépségeit. Csakhogy a magashegyi forgatás rengeteg nehézséggel jár. Akkor még sehol sem volt a Transzfogarasi átkelőhely, s akár északról, akár délről készült fölmenni oda az ember, akármilyen télidőben is csak gyalogos expedíció árán jutott el a Bîlea-tó partjára, az ottani menedékházhoz. Számolva minden nehézséggel, javasoltam munkatervemben egy Fogaras-filmet, s minden további nélkül el is fogadták. Az volt az elképzelésem, hogy egy kis történetet is kerekítek a film képanyaga köré; eszerint egy turistacsoport útját kísérjük nyomon, amint bejárja a hegyeket, meglehetősen felké­születlenül. A kétezres magasságon felül aztán - így a forgatókönyv - beborul felettük az ég, elromlik az idő, előkerül a rumosüveg, s amikor kiderül, hogy eltévedtek, a téli vihar is kitör a havason. Ez volt a "szüzsé", ami elég érdekesnek tűnt, s ennek keretében aztán nyugodtan felvonultathattuk a havasi táj jellegzetes szépségeit. A stúdió eleinte idegenkedett attól, hogy irodalmiasítsuk a témát, de aztán elfogadta a forgatókönyvet, mi pedig felköltöztünk a Bîleához, magunkkal vittük a turistákat játszó hat embert, meg három kolozsvári alpinistát is, akik ismerték a jégtechnikát, mert a tervek szerint ez utóbbiak fogják majd megmenteni a viharba került, már-már életveszély fenyegette kirándulókat. Negyven napra szabályosan megszálltuk a menedékházat, sőt, a gondnokot is rávettük, hogy Cezar nevű kutyájával szerepet vállaljon a filmben. Az volt a feladata, hogy amikor az ”eltévelyedők", akik a menedékháztól indultak útnak, nem érkeznek haza, türelmetlenül nézegesse a kakukkos órát, amely éppen esti hatot üt, ez pedig télen meglehetősen ké­sei idő; vegye a viharlámpást, s Cezarral együtt induljon a ke­resésükre... A kutya szerepe az volt, hogy· nyomra vezesse a gondnokot. De hogyan filmezzük le a kutya "nyomozó munkáját", mert bármilyen értelmes állat is, Cezarunk magától képtelen fölfedezni a zugot, amelyben a turisták menedéket találtak. Akkor eszembe jutott, hogy Cezar szereti a cukrot. Kivittem a konyhából a cukrosdobozt, s a menedékháztól a jégzugig vékony csíkban elszórtam az édes kristályszemeket. A kutya, mihelyt orrát belenyomtam a hóba, buzgón nyalogatni kezdte azt, szerencsére esti filmezés volt, a félhomályban meg úgy hatott, mintha szimatolna. Sajnos, egy-egy helyre több cukor szóródott, ott túl sok ideig lehorgonyzott, ezért hátulról  állandóan kellett noszogatni, hogy ne vesztegessünk annyi filmet és időt. Ultrarapid filmmel dolgoztam, s előbb a menedékházi gondnok gázharisnyás lámpása világított, majd a segítségü1 ér­kező alpinisták kezébe nyomott, sztearinból és foszforból készített óriási fáklyák. A forgatókönyv szerint az eltévedésre a 2500 m-en felül került sor, egy jégfal alatt, fel is cipeltük oda a társaságot, hogy az útjukat s magát a tájat filmezhessük, a megmentést viszont a menedékház közelében rendeztük meg. Emlékszem, kemény téli este volt, fújt a szél, s hogy a hóvihar látványosságát fokozzuk, füstgránátokat használtunk, amiket a produkciósunk hozott utánunk egy lapáton. Állandóan utasítottam, merre tartsa, hogy a szél a kívánt irányba fújja a meglehetősen fojtogató füstöt. Ám egy váratlanul megforduló szélroham egyszer csak az egészet az illető arcába csapta, ő pedig a hirtelen slukktól szabályosan elterült a hóban. Kínos pillanatok következtek, egyrészt mert szükségünk volt továbbra is a füstre, hogy ne álljunk le a filmezéssel, másrészt azt se szerettük volna, ha a gyártásvezetőnk megbetegszik. Szerencsére aztán magához tért, s mi is elkészíthettük a zárójelenetet, amelyen az alpinisták mintegy 500 méter magasból síléceken, lobogó fáklyákkal a fejük fölött, mesterien kanyarogva siklanak le a hegyoldalon.

            Hasonló buzgalommal szerveztük meg a deltai Letea erdőről szóló dokumentumfilmünk forgatását. A védett területként számon tartott, nem túlságosan nagy kiterjedésű, természeti ritkaságnak számátó, liánokkal teliszőtt erdőnek sötét útvesztője van, vállig érő málnabokrok és süppedős ingoványok váltakoznak benne; az egész pedig homokon terül el, hiszen Leteát a Caraorman nevezetű homokdűnék határolják. Ahhoz, hogy az erdőben állatokat is filmezhessünk - márpedig állatok néilkül nem tudtam elképzelni a filmet -, sok pénzre lett volna szükségünk, ráadásul nem is volt biztos, hogy találkozhatunk állatokkal:.. Az ilyenfajta kockázatnak nem sok értelmét láttuk, de hogy mégse nélkülözzük az állatszereplőket, javasoltuk: béreljünk a fővárosi állatkerttől néhány itt honos állatot, azokat vigyük el Leteára, nézzük meg, hogyan viselkednek abban a természeti környezetben, s egyben le is filmezzük. Kaptunk e célból három nagyocska rókafit, két borzot és egy vadmacskát, s jött velünk egy· szakértő is, az állatkert részéről. Tehergépkocsira rakodtunk, amivel eljutottunk Tulceáig, ott behajóztunk, később meg csónakra raktuk az állatseregletet. Közben amiatt főtt a fejünk, hogy a bérelt szereplők szabadon bocsátása nagy körültekintést kíván, bár a költségvetést úgy számították ki, hogy az állatok a filmezés befejeztével a leteai erdőben szélednek szét. Még indulás előtt igyekeztem hozzászoktatni. főkönyvelőnket a gondolathoz: meg ne forduljon olyasmi a fejében, hogy mi majd a rókákkal és társaikkal aztán megbeszéljük, hogy mivel sok pénzbe kerülnek, legyenek olyan jók, és maradjanak veszteg. Ketrecben szállításuk is rengeteg nehézséget okozott, valósággal sajnáltuk az állatkerti kollégát, ami­ért ilyen hálátlan pályát választott, de ő egyszer se jött ki a béketűrésből, szenvedélyesen szerette a munkáját. Patakfalvi Ferenc kollégámmal filmeztem, egy szép tisztáson állítottuk fel a gépet, a ládák közelében, s kiosztottuk a feladatokat, hogy ki hova álljon, amíg filmezünk, hogy milyen irányból, és merre kezdjék ereszteni az állatokat.

            A rókákkal kezdtük. Patakfalvi állt a gép, én meg a ketrec mögött: Az első róka villámgyorsan és nyílegyenesen az erdőbe inalva eltűnt a szemünk elől, nem is láttuk többé. A másik kettő - állatkertben született és nevelkedett rókákról volt szó ­ felbaktatott egy dombocskára; ott maguk alá tűrték a farkukat, leültek, és kiváncsian nézegettek körbe. Feri eszeveszetten filmezett; nem is reméltük, hogy ekkora szerencsénk lesz, majd pár perc múlva abbahagyta. Rákiáltottam: még, húzzad, ameddig lehet, az ilyesmiből sosem elég!... Nemsokára azonban ezek a rókák is elinaltak. Sajnáltuk őket, arra gondolván, mihez kezdenek szegények a szabadsággal, hiszen nem szoktak hozzá az . önálló táplálékszerzéshez; de hát ez most már nem volt a mi gondunk. Arra voltunk kíváncsiak, mire megyünk a borzokkál. Bemértülk a fényt, távolságot, mindent, s kinyitottuk a ketrecajtót. Az egyik borz mintegy tíz méternyit szaladt a fűben, s ott gyors mozdulatokkal kezdte beásni magát. Látszott, hogy valamikor a szabadban született, s úgy fogták be, fiatal koraban. Visszafojtott izgalommal filmeztük a kotorék készítését, s közben kíváncsian néztük, vajon a másik mit csinál. Hát látjuk, hogy amíg a társával foglalkoztunk, őkelme fogta magát, s szépen visszasétált a ketrecébe! Ezért potyára fizetünk, mondtam, de úgy ítéltük, borzból elég volt egy is; jöjjön tehát a vadmacska! Karda rendezőkollégám azt tanácsolta; tegyük föl a fára. Rendben van, de hogy? Mert ez nem áll meg nekünk! Akkor meg kell kötni a hátsó lábát. Azt nem lehet, mert látszana a filmen, hogy lehet ilyet el is képzelni? Elengedjük? Mint az őrült elszalad, s ott maradunk az ablakon kidobott pénzzel, 5000 lejünkbe került

             Végül az állatkerti emberhez fordultunk tanácsért: „Tetszik, nem tetszik, meg kell kötni a lábát, mégpedig nagyon erősen, mert ha sarokba szorítják, szörnyen veszedelmes." Az állatkerti ember megkötötte a kandúr lábát. Az állat veszettül fújt, csapkodott, csattogtatta fogait. Közben kiválasztottunk egy magányos fatörzset, a ketrecet melléje helyeztük, ámde amikor kinyitottuk az ajtót, a macska nem a fa felé indult, hanem egyenesen a gondozónak ugrott, aki a kötelet tartotta, tűéles körmével megszaggatta a nadrágját, s több helyen a bőrt is felhasította. Emberünknél azonban  készenlétben állott egy acélhurok, amit villámgyorsan a kandúr nyakába helyezett, kettőt csavart rajta, mire a karmok rögtön el is engedték. Az állat szabályosan fuldoklott. Erre lazított a hurkon, a nyakánál fogva a fatörzshöz közelítette a macskát, amely a felmenetel helyett inkább lefelé akart jönni. Hogy makacskodását megtörje, idónként még szorított egyet-egyet a hurkon. Utasítottam Patakfalvit, használjon 75-ös teleobjektívet, hogy ne kelljen a macskához közelítenie, s mégis félportrét csinálhasson, mert  szörnyen látszott a drót, amit ki kellett iktatnunk a képkivágatból. Mintegy kétméternyit vánszorgött felfelé, csúnyán fújt ránk, és vicsorgatta a fogait, mellső lábával felénk csapott. De nekünk ennyi elég volt a filmezéshez . . .         Köz­ben telefonáltak Bukarestből, hogy ha már úgyis a Deltában tartózkodunk, ugorjunk át Tulceára, mert az ottani nyérctelepen a gondozók befogtak egy földikutyát. Én addig ilyen álatról nem is tudtam, fogalmam sem volt, hogyan néz ki. Kocsiba vágtuk magupkat, s meg nem álltunk a telepig. Egy tavacska partján szálltunk ki, amelyet az erdészet emberei dorongokkal fölfegyverkezve körülálltak. A színeiben hiénára emlékeztető, csíkos bundás állatkát, amely rendszerint úszó földszigeteken tanyázik, beeresztették a vízbe. Mi úgy készültünk, hogy úszása közben filmezzük. Valaki bedobott a tóba egy henger alakú fát, amire a kutya menten fel akart mászni, de a rönk minden egyes próbálkozásra pörgött egyet, s az egészből nevetséges cirkuszi mutatvány lett. Ugyancsak azon az úton láttam, miként szervezik még halászatukat a gödények (másképpen pelikánok). 25-30 madár tartózkodott egy helyen, egy részük félkörben állva. Mivel csónakon közelítettünk feléjük, ránk se hederítettek, annyira megszokták a vízi járművön közlekedő embert. A félkört alkotó madarak szárnyukkal erőteljesen csapkodták a vizet, a középen állók felé hajtva a halakat. Va­lósaggal dúskáltak a zsákmányban, s ha sejtettük volna, milyen élmény vár ránk, nyugodtan hozzuk a horgászfelszerelést is; mert minden egyes dobásra biztosan halat fogunk. A meglepeés ezután kezdődött: mikor a középen állók megszedték magat, helyet eseréltek az addigi hajtókkal, s most már ők csapkodtálk nekik a vizet, amíg azok is pukkadásig laktak.

3.

            Az Alexandru Sahia Filmstúdió programszerűen vitte filmre az ország természeti szépségeit, amelyek közül nem hiányozhatott a Retyezát sem, ahol egy szép, mintegy 2000 hektáros rezerváció igyekszik megőrizni az erdei állapotokat, s nyújt menedéket jó pár, ritkaságnak számító állatnak, mint amilyen például a zerge. A Retyezát-filmet több részből szándékoztunk elkészíteni, a terv szerint 10-12 felvonásos, flórát és faunát bemutató produkció lett volna. Többször kiszálltunk oda, mindenféle évszakban, s lassanként úgy ismertem az ottani erdei csapásokat, ösvényeket, mint a tenyeremet. Egyik kiutazásom a zergék párzási időszakában történt. Egyenesen a Gura Zlata-i menedékházhoz igyekeztem, amellyel átellenben a rezerváció „kapuja” áll: Ha arrafelé útnak indul az ember, két órai túra után, egy csodaszép bükkösön át a Gemene-tó partjához ér, ahol az Akadémia magashegyi tókutató intézetének egyik részlege szé­kel. November eleje lehetett, a háznál már csak az őr tartóz­kodott, a kutatószezon befejeződött, de azért befogadtak ben­nünket éjszakára. Csatangoló útra indultam a tó környékére. Itt láttam azt a furcsaságot, hogy a téliesedő napjárás miatt a .tó nak az egyik fele, egyenes vonal mentén be volt fagyva, a  má­sik pedig nem. Térkép után tájékozódva haladtam tovább, vállamon géppel és egy könnyű akkumulátorral. Hirtelen, a szemben levő hegygerincen fekete, papírkivágásra emlékeztető zer­gebakk-sziluetteket vettem észre, amint egymásnak rontottak. Volt nálam egy 200-as teleobjektív, ami viszonylag közel hozta a jelenetet, de a távolság túlságosan  nagy volt ahhoz, hogy fejük tisztán látszott volna. Próbálták egymást a nem túlságo­san széles sziklapárkányról mindenáron letaszítani. Látványos, dekoratív küzdelem volt, filmeztem is vagy 60 méternyi anya­got, majd áldottam a szerencsémet, hogy kóborlásra csábított, különben aligha kapom el a természet ritka nagylelkűséggel felkínált ajándékát. Ez aztán bekerült a Retyezát-filmbe, akárcsak az a medve-felvétel is, amit szintén a retyezáti rerervációban készítettünk, egy oda beszabadult vérmedvéről.

            A rezerváció területén érvényes szabály, hogy az ott élő állatokat nemcsak megölni vagy foglyul ejteni nem szabad, de bántani és zavarni sem. Ilyen körülmények között egy betévedt vérmedve kész csapás a zóna ökológiai egyensúlyára nézve, s mi vállaltuk, hogy segítünk megtalálni, egyúttal pedig le is filmezzük. Kirendeltek mellénk egy idős vadászembert, Pietraru bácsit, akinél külön engedély volt a kilövésre, arra az esetre, ha a medve emberéletet veszélyeztetne. A vállalkozás méreteire jellemző az is, hogy katonai telefonnal szereltek föl bennünket, hogy könnyen kapcsolatba léphessünk a segédoperatőrökkel és a rendezővel. Nehezen haladtunk előre, két héten át hiába kerestük az állatot. Főhadiszállásunkat egy hegyi tó partján ütöttük fel, nagy, lakható sátorban. Egyik nap, amint a hevenye­fenyők között járkáltunk - úgy hatott, akár egy óriási méretű perzsaszőnyeg, mintha nyírógéppel vágták volna belé az ösvényt; másfél méter szélességben -, azt mondta Pietraru: itt a közelben dögnek kell lennie! És mutatta az ide-oda cikázó zöldlegyeket. Jóformán magamhoz se tértem, s majdnem beleütköztünk egy jókora, leütött tehéntetembe. Ki volt belőle éve már a mája, a tüdeje, a lágy részek. Telefonáltunk a rendezőnek, hogy ráakadtunk a filmezési helyre, ahová biztosan ellátogat még mackó koma, hiszen a jelek szerint kb: .18-20 órával korábban járhatott itt utoljára. Pietraru bácsi úgy számított, hogy a következő látogatás időpontja alkonyatra tehettő, hiszen még csak egyszer fogyasztott a dögből. Beástuk magunkat egy 10 m2­nyi helyen, sátor hátvédelemmel. A kamerára 300-as teleobjektívet szereltünk, s az egészet alaposan, gallyakkal álcáztuk. Szétfeszítettük a dög mellső lábait, mert a hátán feküdt, hogy a kamera jobban beláthasson a lakmározás esetleges színhelyére. Mindennel elkészültünk, mire Pietraru bácsi figyelmeztetett: csend legyen, ne mozogjon senki, jön a medve! Csak úgy hullámzott. lépteitől a hevenyefenyő. De egy idő után hirtelen abbamaradt a mozgolódás. Ez lefeküdt, mondta a vadászunk, s esetleg éjjel, ha jön. Ugyan mihez kezdünk vele a sötétben? Ő meg belakik az éjszaka leple alatt, s másnap megint csak lustálkodni fog, de nem látótávolságban! Gyorsan  menesztettünk valakit a közeli esztenához, hozzon egy kicsi csengőt. Azt egy drótra kötöztük, a drótot pedig a dög lábai közé feszítettük, majd őrséget állítottunk éjszakara. Mintegy éjfél tájban hallottuk, csilingel ám a dög. Felpattantunk, ordítoztunk, ahogy a torkunkon kifért. Sikerült elűznünk a hús közeléből. Hajnalban újra enni próbált, de akkor is résen voltunk, és távol tartottuk. Reggel kilenc óra felé járhatott, amikor Pietraru bácsi figyelmeztetett: most aztán tessék készen lenni!

            Belenéztem a gépbe s hát jött is, két lábon lépegetve, mint egy ráérős parasztgazda. Kétszer-háromszor körüljárta a dögöt, kíváncsi gyanakvással elnézett az álcazott felvevőgép felé, szerencsére a széljárás nekünk kedvezett, nem fogott szagot, s medve koma egysrer csak lezöttyent a földre. Karmos praclijával odacsapott a dögnek, csak úgy sercegett a leszakított hús. Negyven méternyire voltunk tőle, kezdetben nem teleobjektívvel filmeztük, hogy befoghassuk a tájat is, nehogy még azt gondolja a néző, hogy arénában rendeztük meg a felvételt! A rendező a hátam mögött próbált meggyőzni, hogy elég lesz ennyi is; én el voltam szánva, hogy ha a nálam lévő egész anyagot elfilmezem is a .medvére, akkor se elég; még egy ilyen alkalmam mikor lesz, közel jutni egy vérmedvéhez?! Ekkor teleobjektívvel is közel hoztam az állat fejét, láttam, csurgott szájából a véres nyál, ahogy zabált, persze, hogy színesben ment a felvétel. Evés közben már nem zavartatta magát, mi nyugodtan beszélgethettünk a közelében, oda se figyelt. Engemet a hideg rázott az örömtől, hogy ilyen zsákmányhoz volt szerencsém, mígnem az öreg mackó alaposan kikerekedve elhallbagott. a sűrűbe...

            Az íráshoz mellékelt illusztráció ama bizonyos filmkocka, amit Feri bácsi a szerkesztőnek adott emlékbe Adah Kalehről

K a l a n d o z ó