K a l a n d o z ó

TAMÁSSY ERZSÉBET

A r a n y k o r b e l i  t á r s a s u t a z á s o k

          Az itt következő két szövegrészlet a szerzőnek Kelet-, Közép-, Nyugat- és Dél-Európában tett, jóval a rendszerváltozás előtti társasutazásainak a teljesség igényével készült és szerkesztőségünknek évekkel ezelőtt elküldött leírásaiból származik. Annak idején nem volt módunkban hasznosítani őket, de most, hogy a Kalandozó melléklet beindult, törleszteni szeretnénk az adósságot. Terjedelmi okokból itt is csak két jelentősen megrövidített szövegrészlet közlésére vállalkoztunk. Úgy gondoljuk, hogy a több mint húsz éve keletkezett útleírások azért még bírnak némelyes vonzóerővel a mindenkori olvasó számára. Az aranykorszak árnyékai különben nem vetülnek túl élesen a leírásokra. Talán csak annyiban, amennyiben – a szerző maga jegyzi meg kissé csodálkozva az itáliai úton – az utasok átlagéletkora (a szerk. feltételezése szerint biztonsági meggondolásokból) közel jár a hetvenhez. Na és az, hogy idegenvezetőjük, egy Carmen nevezetű „kacér kis nő” egy vélhetőleg fárasztó munkanap után végleg eltűnik a szerző és olvasó szemei elől a Szixtusi kápolnában... (a szerk.)

         1.       ...Megérkezünk a Ponte Novába és megszállunk a Dante-hotelben. A szálloda az út mentén van, de modern és tiszta. A szállodán túl emelkedő dombon van Assisi. A domboldalon egészen sárga már a búza és telis-tele van pipaccsal és búzavirággal. Ez a termés szempontjából nem nagyon jó, de látványnak csodaszép. Az étteremben a falon színes dombormű, az innen 18 km-re levő Assisi kolostort ábrázolja. Assisi tulajdonképpen város, vasútállomással és 24 ezer lakossal, de messziről inkább természeti tüneménynek tetszik. A béke és tisztaság városa. Assisi felé a dombok tele vannak házakkal, várakkal. Maga Assisi is lépcsőzetesen helyezkedik el a hegyoldalon. Messziről olyan, mint egy vár. Mikor már látszik az autóból, megállunk, leszállunk, fényképezünk. Aztán mind csak felfele megyünk. A Szent Péter kapun megyünk be az ugyanolyan nevű térre. Innen nyílik a bejárat a bazilikába, ami alul román, felül gót stílusban épült. Sok lépcsőn kell felmenni a bazilikáig és nagyon meleg van, de bent olyan hűvös, hogy felveszem a szvettert. Az első benyomás az, hogy nagy, a második, hogy szédítően tarka. Minden festett. Az ablakok, a falak, a csúcsíves, gótikus mennyezet. Vezetőnk ugyan van, de nem férek hozzá, hogy halljam is, mit mond. Itt is állandó a zsongás a sok embertől. Csoport csoport hátán. Az oltár mozaik, fehér alapon. Témája a Szent Ferenc életéből van véve. Legfelül: történetek az antik időkből. Az oltár mögött nagyon régi, magas hátú, berakásos faragott székek, százkét darab. Előttük térdeplő s az előtt pad. Középen trón. Hátul megyünk ki, keskeny vaslépcsőn felfele. Alig férünk, mert szemből is jön egy csoport. Látom, itt papok és apácák is vezetnek csoportokat. Majd lefele vesszük az irányt egy kisebb templomba. Ez egyszerűbb, sötétebb, kevés festett ablak, sok mozaik. Oltár, fehér márványból: koporsó, rajta fekvő alak. Megint lefele megyünk egy másik templomba, majd ismét lejjebb. Itt már csak a Szent Ferenc sírja van. Ez a legelső sírhelye, ami a föld alatt van. Ablak nincs, csak villanyvilágítás. a kijárat mellett egy oltár Szent Ferenc ruháiból, üveg alatt. Rongyosak, sőt piszkosak.

         Az egész Assisi vörös márványból van építve. Lépten-nyomon pappal meg apácával találkozik itt az ember. Legtöbbjükön barna ruha van, de akad fekete is. Kőházak, kicsi ablakokkal és sok virág. Rettentő keskeny utak és nagy forgalom. A Santa Maria Magdiore templom. Szűz Mária oltár. Kicsi az egész, sima falak. Tér. Assisi központja. Fehér kőtemplom: a Rufino katedrális. A főoltáron hat óriási gyertya, nagy mellékoltárok. A főoltár mellett Szent Ferenc- és Szent Klára-szobor. Hátul, középen, Rufino püspök szobra.

         Az utcákon csupa fehér kőépület. Az asszonyok a házak lépcsőin ülnek, kézimunkáznak, traccsolnak. Virág minden tenyérnyi helyen a kövek között és sok a madár kalitkában. Gyakran lehet madárcsicsergést hallani.

         Szent Klára Bazilika. Nagyon egyszerű. Fehér falak, barna, oszlopos oltár. Egy rács mögött lefedett arcú apáca. Mindenkinek ad egy képet, aki elébe áll. Mi is beállunk a sorba. A fekete fátyol ritkás, így mi is látjuk, hogy azért mindenkit megnéz, mikor a képet nyújtja. Nagyon sok nyomorék van a kérők között. Olyan is, akit tolószékben tolnak. Ez a Klára biztosan a nyomorékok védőszentje. Egy rács mögött oltár. A kép, amit kapunk, ezt ábrázolja. Itt is sok a nyomorék. A tömeggel együtt lemegyünk a lépcsőn. Ez a kripta, de sokkal díszesebb, mint fent a templom. Üvegkoporsóban bebalzsamozva itt találhatók Szent Klára bebalzsamozott földi maradványai. Emberi formája van az arcnak is, a kéznek is, csak erősen barna. Olvastam, hogy előkelő Assisi családból származott, de minden vagyonáról lemondott és Szent Ferenc követője lett. Ő alapította a Clarissa rendet. Temetésén a pápa is megjelent a bíborosaival és már halála után két évvel szentté avatták.

         Az utcákon olvassuk a táblákról, hogy csupa kolostor, meg apácaiskola, meg mindenféle intézet, amit apácák vezetnek, működik itt. Lépcső, az mindenesetre van mindenütt bőven. Az utcák jóval egymás fölött futnak. Látok papot és apácát a volán mellett is. Egy kicsi templom. Benézek, ez is Szent Ferencről van elnevezve. Egy pap sepreget benne. Olyan kicsi és egyszerű, hogy ebbe igazán csak imádkozni jöhet az ember.

         Visszamegyünk a Bazilikába és bemegyünk a bazárba. Itt csak papok árulnak: Kereszteket, olvasókat, érméket, szentképeket nagy tömegben. A parkolóhelyen 27 nagy autóbusz és megszámlálhatatlan taxi áll. Megyünk vissza a Dantebe.

2.

         Április 17. Közeledünk Alexandriához. A reggeli után készen állunk a leszálláshoz. A vámosok fehívják a figyelmünket, hogy árulni nem szabad (amit persze senki nem vesz komolyan). Az emberek barnák, mint a hangya és ugyanúgy nyüzsögnek is. Itt a vám körül majdnem mind európai ruhát viselnek. Isten tudja, honnan tudják, hogy Romániából jövünk, de tudják, és lépten-nyomon félrehúznak, hol Gerovitalt, hol cigarettát kérnek. Ami először mellbevág, az a mérhetetlen piszok. A járda szélén annyi a szemét, látszik, évek óta nem sepergettek. A zsúfoltság ami ott volt, elképzelhetetlen. A gyerekek úgy rohannak meg, mint a legyek. Táskámat a nyakamba akasztom, de így is fogom mind a két kezemmel, hogy el ne vegyék. A legtöbb gyermek kéreget. Szemtelenül, tolakodóan, a szegénység követelőző erejével. A férfiak földig érő, bő kaftánszerű ruhában, fekete, szürke vagy olajzöld színűben járnak, a nők mindig feketében, csak a fejük van fehérrel fedve. A férfiaknak a fejükön is különböző színű fejfedő van. Nem csúnyák, de nem egynek olyan a tekintete, hogy félni lehet tőle. Valami vadság, gyűlölet lobog belőle felénk, idegenek felé.

         Egy mellékutcába befordulva tipikusan alexandriai kép tárult elém. Az utca olyan keskeny, hogy a nap sem süt be, csak egy-egy pászta. Felhúzott fedelű fiáker döcög. Két öreg, egy férfi és egy nő, az ő viseletükben, hevesen és hangosan veszekszik, észre sem veszik, amikor lefényképezem őket. A parkolást tiltó tábla alatt leparkolt egy autó, az üzlet bejárata mellett nagy halom láda. Egy darab igazi Alexandria.

         A házaspár, akikkel voltam, visszafele jövet egy bódéban megláttak egy egyiptomi figurákkal telerajzolt kétfülű bőrtáskát. Nagyon megtetszett nekik és alkudni kezdtek. Bár ők csak románul beszéltek, az árus meg arabul, azért megértették egymást és én is őket. Végül megalkudtak 300 lejben és ráadásul adtak még 3-4 doboz cigarettát. Az árus mennyre-földre esküdözve kiabálva bizonygatta, hogy csak azért adta ilyen hallatlanul olcsón, mert nagyon szereti Ceausescut és a románokat. A házaspár elégedetten távozott. Mikor visszaértünk a hajóra, látták, hogy más is vett olyan táskát, csakhogy azok 250 lejért, cigaretta nélkül.

         Az Abu el Abbas mecsetnél leszállunk, aki akar, bemehet, de a vezető nem jön. Így én is megelégszem annyival, hogy félrehúzom az ajtót helyettesítő bőrt és benézek. Nem látok semmi különlegeset, így kívül maradok. Ez a legrégibb mecsetje Alexandriának, a XVII.sz.ból való, szép, filigrán munka. A kerítésen belül kecske legel. A lépcsőn öreg arab ül. Valaki közülünk mellé ül, és hogy lefényképezzék. Egy fiatalember felháborodva tiltakozik és int, hogy álljon odébb.

         Reggel korán indulunk Kairóba. Néhány falun megyünk keresztül. nem akarom elhinni, hogy ezek falvak és ezekben az ólakban emberek laknak. Az ún. ház egy négyszögletű doboz, sárral tapasztva. Ajtó nincs rajta, csak keret. Az ablakkeret akkora, mint nálunk a kamra ablakáé. A tetőről, ami teljesen lapos, rendetlenül lóg le egy kis olcsó szalma, de sok ilyen ólba be van vezetve a villany. Festésről, meszelésről szó sincs sehol. A tetőkön néhol olyanszerű építmény vanm ,mint egy méhkas, csak háromszor akkora. Azt mondja a vezető, amelyiken lyukak vannak, az galambdúc, amelyiken nincs, az gabonatároló. De alig 7-8 ilyen emberi település, ilyen skatulya közül kecsesen emelkedik ki a minaret és ott van egy tiszta kis mecset. Azért a mi Istenünk nem olyan önző, mint ez az Allah.

         Temető látszik a dombon, középen kis épület. Apró, csúnya, rendetlen halmok. Figyelmeztetnek, hogy temetőt sem szabad fényképezni.(Inkább a falut kellene megtiltani fényképezni). Újabb „város”, ami kézzel szőtt szőnyegeiről híres. Egy embert kapálni látok a mezőn. A kapa nyele alig félméteres, hogy még fárasztóbb legyen a kapálás. Egy taxi egy fának ütközött. Ott van azonmód, senki nem törődik vele. Sík területen megyünk. Vetnek a földön. Kézzel! Átmegyünk a Nílus egyik ágán. Nagy vashíd, a már említett piszokkal. A hídon jóval túl, szamárcsontváz hever az útszélen.. A csontok még nem estek széjjel, de hús és bőr már nincs rajta. A csontok helyzetéből látszik, hogy ott égette le róluk a nap a bőrt és az izmokat, nem a csontvázat vitték oda. Két három méterre tőle, az út szélén ül egy arab, maga alá húzott lábbal. Valamit piszkálgat nyugodtan. Láthatóan cseppet sem zavarja a közeli szamármaradvány.

         Fél egyre érünk Kairóba. A város lapostetejű, emeletes téglaházakkal kezdődik. De semmivel sem tisztább, mint a vidéki városok. Valami lusta lomposság van mindenütt. Két híd közt a jobb oldalon a gazdagok negyede. Pálmák közt villák látszanak. Leszállunk egy nagy téren az egyiptomi múzeum előtt, ami zárva van. A déli ima ideje van. Elindulunk befele egy széles utcán. Előttünk egy kövér, göndörhajú, középkorú férfi megy, világos, csíkos, földig érő ingben, ami csupa pecsét és piszok. A hangszóró teljes erővel bömböli a Korán verseit és az első mellékutcában, gyékényen, maga alá húzott lábbal ül 3-4 férfi hosszú ingben és behunyt szemmel, áhítattal hallgatja. A zöldséges boltban viszont a szegény fehérnépek éppen úgy állnak sorban paradicsomért, mint nálunk otthon.

         A piramisokhoz közeledve, megváltozik a környék. Az út két oldalán csinos, 3-4 emeletes házak vannak, fákkal, virágokkal körülvéve. Nagy az ellentét a nemrég elhagyott, zajos, mocskos bérkaszárnyák és ezek a házak között. Közvetlenül a piramisok előtt enyhe szerpentinnel emelkedik az út. Magamban azt gondoltam: vajon minek mondják, hogy a piramisokat hatalmas kőkockákból építették, amikor itt van ni! milyen csinos kis téglalap alakú kövek és nem is olyan nagyok. Szerencsére hallgattam. Akkor megláttam a „kis” köveken két hangyanagyságú .emberi alakot. Boldog voltam, hogy hallgatam és csak magam előtt kellett restelljem ostoba gondolataimat. A piramis melletti téren a helybeliek úgy megrohanják a boldogtalan idegent, hogy még levegőt is alig tud venni. A gyerekek levelezőlapot, vizet, édességet árulnak, vagy egyszerűen koldulnak. De a felnőttek sem különbek: egyik azzal az ajánlattal áll elő, hogy üljünk fel a tevéjére. Minimális összeget kér. Előre figyelmeztettek, hogy fel ne üljünk, mert az a szokás, hogy aztán nem rendeli el a tevének, hogy letérdeljen, hogy leszállhassunk róla, míg legálább két dollárt le nem gombol rólunk. A piramisok csodáját elrontja a sok szemtelen kölyök és üzletelő arab. Néhány rendőr renénytelenül próbálkozik szétriasztani őket. Ahogy jön egy rendőr, szétrebbennek, de ahogy elfordul, már újra ott vannak. A szfinksz nekem valahogy kisebbnek tűnt, mint ahogy elképzeltem, talán azért, mert a Kheopsz-piramis fölé magaslik.

         Visszafele a sivatagon keresztül jövünk. Amerre a szem ellát, mindenütt csak sárga homok látszik. ezen a sárga homoktengeren, modern betonúton fut az autónk. Itt már csak nomád beduinok élnek sátrakban. Az út mentén néhol feltűnik egy-egy kis, keserves, girbegurba, zöld bozót, vagy fehér kődarab. Kietlen vidék ez, de valahogy tiszta, rendes, nem mint az az út, amelyen Alexandriából jöttünk. A sivatag Alexandriáig kísért bennünket. Időközben teljesen besötétedett és már messziről látszanak a város fényei. Alexandriában meglep a város nappali és éjszakai arcai közötti különbség. Nappal piszok,por zsúfoltság, zaj. Az emberek ruhái gyűröttek és piszkosak. A vak ember kiterjesztett karral, bot nélkül, kiabálva megy, a többi utat enged neki, sőt vezeti. A béna a földön csúszik, hosszú burnuszával nagy porfelhőt ver maga körül és ordítva nyújtja alamizsnáért a kezét. Éjjel az utcák üresek,a jótékony sötétség eltakarja az utcán garmadába gyűlt mocskot. Az öböl kivilágítva ragyog, tündöklik, mint valami gyémánt nyakék. Az utcák tele vannak színes fényreklámmal, úgy hogy félhomály van, nincs teljes sötétség. Az utcákon, keresztül-kasul, fent a fejünk felett, színes villanykörték füzére, ami állandóan kihuny és felgyullad, azt a benyomást keltve, hogy egy színes füzér forog a fekete égen. Bámulatosan szép. Mintha nem is az a város lenne, amit tegnap láttunk. A legszebb benyomásokkal távozunk Alexandriából.

K a l a n d o z ó