K a l a n d o z ó

Aradits László

V o l t  e g y s z e r  e g y  t u t a j

            A szerző évek óta nincs már az élők sorába. Nem túl hosszú, ám kalandokban gazdag életében megvalósította azt, amit közülönk nagyon kevesen: kamaszkodi vágyait követve behajózta - ha nem is a fél világot -, de annak egy jelentős részét. A Kalandozóban rendre közzétesszük hátrahagyott útiélményeit.

            A portré Aradits Lászlót ábrázolja, egyik vízre szállása alkalmával, munka közben. (Fotó: Imreh S. István)

            Lugoson, ahol születtem, a Temes partján növekedtem. Külvárosi házunk igen közel állt a folyóhoz, úgyhogy hamarabb tanultam meg úszni, mint járni. Víziszonyom sose volt, viszont a tengerrel csak huszonnyolc esztendős fővel találkoztam először, amikor hivatalos voltam a mamaiai rajzfilmfesztiválra, de különösebb hatást akkor nem gyakorolt rám. Ma sem tudom, mikor és hogyan szerettem meg közben a tengert. Igaz, szívesen olvastam tengeri kaladokról, s az első nagy élményt Verne Nemo kapitánya jelentette, de 1962-ben minden addigi hatást elnyomott Thor Heyerdahlnak a Kon-Tiki expedícióról szóló könyve, amit rögtön a szívembe zártam; éppen a katonaság idején sikerült megszereznem, s társaimmal valósággal kórusban olvastuk a hadgyakorlati pihenőkön, a fűben hasalva.

            ...Aztán rádióriporter lettem, majd tévészerkesztő, mindenféle műfajt végigpróbáltam, a híradótól a művészfilmig, de mindebből csak a dokumentumfilm bizonyult tartós szerelemnek. Ebben is nagy szerepe volt feleségemnek, Lukács Zsuzsanna vágónőnek, aki elismerést szerzett magának a szakmában, és számos riportfilmes nélkülözhetetlen támasza.

            A kaland szele akkor csapott meg igazán, amikor egy operatőr Mobra robogóján teljes sebességre kapcsolva legurultam Giurgiuba, hogy lefilmezhessük egy szokatlan jármű beérkezését.

Hír a turistalapban

            Egyik szerkesztőségi kollégám fedezte föl a bukaresti turistalapban, hogy a Dunán úszik egy tutaj, rajta lelkes iasi-i fiatalok, akik a Beszterce környékéről szállítottak le gerendákat Orsovára, hogy a klasszikus tutaj mintájára összeácsolják azokat, árbocrudat és vitorlát szereljenek rá, majd végighajózzanak vele a Dunán, egészen a sulinai kikötőig.

            Vasárnap elcsíptem őket Giurgiuban; életrevaló legényeknek tűntek, riportot készítettem velük, majd megegyeztünk, hogy mikor Sulinára érnek, ismét találkozunk. Kíváncsiságból megkérdeztem akkor a giurgiui kikötő parancsnoktól, aki sokat látott-tapasztalt vén tengeri medve, hogy személyesen megindulna-e egy ily módon összeácsolt járművel a tengeren. Azt válaszolta: igen, ha a megfelelő módosításokat is eszközölte rajta.

            Túl az érkezés izgalmain, Sulinán, a szállodai szobában megünnepeltük az eseményt, s ez alkalommal mondtam a tutaj parancsnokának, Szekeres Gerő iasi-i építészmérnöknek: abból lehetne ám érdekes filmriportot készíteni, ha mi ezzel a tutajjal nekivágnánk a tengernek.

            Mindenki komolyan vette a javaslatot, hát még, amikor másnap reggel a szulinai tengerviszonyokat alaposan ismerő helyiek csak úgy ránézésből is megállapították, hogy a folyami útra készült tutajjal is ki lehet ám merészkedni néhány mérföldre. Kíváncsiak lettünk, kipróbáltuk, hullámzott is jó erősen a tenger, de a tutajnak s a rajta levőknek semmi bajuk nem lett.

            Ekkor született a tengerjáró tutaj ötlet, amit aztán meg kellett építeni, az útrakelés tervét pedig alaposan megindokolni.

Miért éppen tutajon?

            …és miért nem bárkán vagy evezős gályán, ahogy Jászonék utaztak volt az ókori Görögországból a Boszporuszon át, a Fekete-tenger déli partvidékei mentén az Aranygyapjú Földjére? Így lett volna logikus, s ehhez találtunk is volna szakirodalmat, előzményeket, ifjúkori olvasmányélményt. Mi azonban nem akartunk másról hallani, mint a gerendákról.

            Andrzej Urbanczyk, az európai tengertutajozás úttörője az Elba-torkolattól a Balti-tengeren Norvégiáig jutott el Észak nevű fenyőtutaján, 250 tengeri mérföldet téve meg tíz nap alatt. Könyvben térképezi föl a tengeri tutajozás addigi történetét (amelyben az elsőség a nyughatatlan Odüsszeuszt illeti meg), s hangsúlyozza: egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy a tutaj felborult vagy elsüllyedt volna, ezért aztán rendkívül biztonságos tengeri járműnek tartja.

            Ezzel kapcsolatban különbejáratú megánvéleményt is megkockáztatok: az emberi fejlődés bizonyos korai fokán néhai őseink lustábbika egyszerűen összekötözött 2–3 gerendát, tehát tutajt épített, s azon evezett, míg a szorgalmasabbja kivájta a fatörzset, és lapátot is szerkesztett hozzá. Ennek modern leszármazottja aztán az óceánjáró. A tutaj mint olyan kikerült a figyelem homlokteréből, habár fejlődhetett volna… Igaz, létezik egy szerkezeti hátránya is, ami abból adódik, hogy árboc és vitorla felszerelése ellenére s csupán a szél irányába, illetve a kormánylapát segítségével, attól valamnnyire jobbra vagy balra mozog. Ha két párhuzamos uszonyt szerelünk a tutaj aljára, amelyek a vízben folyosófélét alkotnak, a középen keletkező áramlásban működő kormánylapát manőverezhetővé változtatja a tutajt.

            (Sajnos, mindez már csak menet közben derült ki a maga összetettségében, és ebből adódott expedíciónk életveszélyessége. Egymásnak ugrottunk menten a nyílt tengeren, még kés is került elő, annyira pattanásig feszültek az indulatok, szikrázott és parázslott minden. Akkor fogtam magam, és teljes hangerőre állítottam a magnetofont. A szalagból a már unalomig ismert, véletlenül le nem törölt zeneszám hangzott fel, és csodálatos módon ezúttal is azonnal lehűtötte a kedélyeket...)

Gyűl a legénység

            A tengerre szálló csapatot a korábbi dunai tutajexedíció két tagja. Szekeres Gerő és Victor Molocea, a iasi-i Kutató- és Tervező Intézet mérnökei szervezték.  Mivel Gerő korábban is a parancsnok szerepét töltötte be, s ezúttal se mondott le róla, a saját szempontjai alapján keresett társakat. E felemásan alakuló társaságban az addig is bizonyított szervezőkészségem alapján jutottam, s talán az is nyomott valamennyit a latban, hogy a tévériporteri szakmában sikerült néhány visszhangosabb adással kirukkolnom, ráadásul a dunai útról készült riport is jól sikerült. Az már csak mintegy „mellékes” erénynek számított, hogy nem félek a víztől, s a humorérzékkel sem állok túl rosszul. Úgy nézett hát ki, hogy a szervezést, a szükséges anyagok beszerzését, az engedélyekért szaladgálás szíves-örömest átengedik nekem.

            Az eddig felsoroltakon kívül a jövendő legénység, tagjának számított Emil Braharu technikus a iasi-i Építőnyag-ipari Vállalattól, Szuhanek Imre petrosani-i autószerelő és hegyimentő, valamint Ion Preda, a Romania Pitoreasca c. turistalap riportere.

            Még a tervezgetések és a szervezések elején egyik tévés munkatársam nekem szegezte: mondd, miért szereted s miért keresed állandóan a veszélyt? Nehéz volt neki megmagyaráznom, hogy épeszű ember egyáltalán nem keresi a veszélyt, s én se ragaszkodom hozzá, csupán a szakmához, amiért – ha elkerülhetetlen – akár a veszélyt is vállalom.

            Ahányan voltunk, annyiféle egyéni cél fűződött az előttünk álló tengeri vállalkozáshoz. Preda riportkönyvet akart írni, jómagam dokumentumfilmet készültem forgatni az útról. Parancsnokunk mint bebizonyosodott, dicsőségre vágyott, mérnökkollégája anyagi haszonra remélt szert tenni, Braharu azt akarta bebizonyítani, hogy mint annyi mindenre mostanig – mert volt már hegesztő, búvár, asztalos, esztergályos –, erre is kiválóan alkalmas, és képes helytállni, Szuhanek Imre pedig rettenetesen büszke volt arra, hogy ő képviseli a Zsil-völgyét, ebből valósággal presztízskérdést csinált…

            Ennyiféle szándékot közös nevezőre hozni, érdekeltté tenni, hogy az önös indítékokat meghaladó, távlatos haszonnal járjunk, egyáltalán nem volt könnyű feladat, hiszen országos szempontból is premierre készülődtünk.

Árbocfa Isztambulnak?

            Sok-sok hivatalos beadványunkban leírtuk: azonkívül, hogy nálunk a távoli történelmi múltba nyúló hagyományai vannak a tutajozásnak, a Beszterce vidéki népi emlékezet határozottan hivatkozik olyan tapasztalt tutajosokra, akik a kedvező szeleket és áramlatokat kihasználva a tengerre is kimerészkedtek, s egészen Cárigrádig (a mai Isztambulig) jutottak az árbocfával, s ott tízszer annyit kaptak érte, mint ha a Dunán adták volna el.

            Nem tudom, mennyi az igazság e hiedelemben és mennyi a folklór, mindenesetre a Dacia 2050 fedőnevű expedíciónak ezt kellett volna hivatalosan bizonyítani. Emellett célul tűztük ki, hogy tudományos kutatómunkát végzünk: mérjük a szél erősségét, az áramlatok jellegét; ez utóbbira például a tutaj minden egyéb vízijárműnél alkalmasabb, mert gyakorlatilag 30 cm-re van a víz felszínétől. Ráadásul, mivel nincs rajta motor - s ha netán szerelnek is rá, csak rendkívüli helyzetben használják –, nem zavarja a tenger élővilágát… Ez be is bizonyosodott útközben, mert csak úgy nyüzsögtek körülöttük a delfinek, valósággal játszodoztak a tutajjal, tetszett nekik a nagyobb „testvér”, amely nem szennyezi a vizet, emberi hangok hallatszanak róla. Nem is szakadtak el tőlünk éjszakákon át…

            Az út során készítendő dokumentumfilmtől várható volt, hogy nemzetközi érdeklődésre számíthat, a televízió szerkesztősége tehát melegen támogatta a vállalkozást. Készülődés közben arra gondoltunk, hogy az úton fényképezett diapozitívokat is sokszorosítani lehet oktató segédeszközként, s az eredeti útvonal egyes állomásairól – Bulgáriából, Törökországból, a Szovjetunió krími partvidékéről, a szulinai Deltáról – külön sorozat készíthető, végtelen példányszámban.

            Minezeken túl emberileg valamennyiünket érdekelt az, mi van a láthatáron túl, és milyen érzés az, ha az embert veri az eső és tépi a szél. És milyen lehet az, amikor teljesen körülvesz az ég és a tenger.

            Az útvonal megválasztásakor figyelembe kellett vennünk, hogy az expedíciót egyetlen hónapba sűríthessük, hiszen egyikünk se hiányozhatott hosszabb ideig munkahelyéről. Úgy gondoltuk, a bolgár és a török part felé haladva érintsük mindhárom külországot, majd jussunk vissza a kiindulópontba, vagyis Szulinába. Amivel mellesleg új rekordot állítottunk volna: az időben előtünk járó 18 tengerjáró tutaj közül egy se tért még vissza ugyanabba a kikötőbe, amelyből elindult!

Elvégzem, ami rám hárul

            Eredetileg 1977-re terveztük a tengerre szállást, ám közbeszólt a földrengés, két építészmérnökünk ki sem látszott az átépítés munkájából. A pillanat ráadásul arra is alkalmatlan volt, hogy a szükséges anyagokat beszerezzük, és azokon a fórumokon, ahol a különböző engedélyek sorsa eldől, sokkal súlyosabb és égetőbb gondok voltak napirenden, semhogy a mi szerény fenyőrönkjeink ügyével foglalkozzanak.

            Csúsztattunk tehát egy évet, ami azért volt szerencsés megoldás, mert több idő maradt a felkészülésre. Ez legalább olyan lényeges mozzanata kalandunknak, mint az út maga, hiszen legénységünk tagjai közül senki sem járt még addig tengeren – se hajóval, se vitorlással, se csónakkal, tutajról nem is beszélve.

            A legfontosabb lépést, amit utam sikere érdekében megtehettem: elsajátítottam a filmezés technikáját. A filmszakmában – s a televíziónál is – általános szokás szerint a riportfilmesek forgatócsoporttal járnak, ebben helyet kap a szerkesztő, a filmoperatőr, a hangosító és a világosító… A stábban addig a szerkesztői feladatokat láttam el, kiutaztunk például vidékre, s én eldöntöttem, hogy kiket keressünk föl, és miről beszélgessünk velük, továbbá milyennek képzelem el a közlendőt hangsúlyozó-kiegészítő képanyagot, majd mindezt az operatőr tudomására hoztam. Csakhogy mivel a gép az ő kezében volt, sose tudtam, mit lát a keresőben, és mit vesz szalagra elgondolásomból. Ebből adódtak az első feszültségek; kértem például egy kollégát, mászna föl egy fa tetejére, mert két mondat nyomatékához szükségem lenne egy onnan készített képsorra. Nem volt hajlandó fölmászni, munkavédelmi szabályokra hivatkozva – bár inkább azt hiszen, egyszerűen lusta volt hozzá –, én nem kényszeríthettem semmire, s akkor egyszerűen kivettem a kezéből a gépet, felmásztam én, és lefilmeztem az általam fontosnak vélt anyagot. Ilyen kényszerhelyzetbe nem egyszer kerültem már a tutaj előtt is, a filmezőgép használata tehát nem volt teljesen idegen számomra. Ugyanakkor a technikát megtanulni nem volt nagy ördöngösség: a motorkezelés, a felvétel, a film be- és kifűzése, az objektívek váltogatása, a távolság és fényerősség beállítása mintegy másfél óra alatt elsajátítható. Nehezebb a képsorban való látás és gondolkodás, hogy filmezés közben minden pillanatban tudjam: a majdani film jó ritmusához milyen fajta képekre, képkivágatokra lesz majd szükségem. Ezt viszont csak géppel a kézben, állandó gyakorlattal, illetve a vágóban lehet megtanulni, ahol a filmet a nyersenyagból összeállítják.

            Egy-két tekercs filmet le is húztam indulás előtt terepen, s rettenetesen boldog voltam, amikor néhány képem jól sikerült. A tutajon készített riport volt az első film, amit szinte elejétől a végéig egyedül filmeztem, s amikor későbbb, a hányattatások után hazatérve a laboratóriumból felkerülő anyagról kiderült, hogy kockáról koára nem csupán használható, hanem érdekes és jó is, madarat lehetett volna fogatni velem.

            Induláskor viszont… Nem akartak filmezőgépet adni a kezembe, mondván, hogy hát ott úgyse történhet semmi, csak a tenger és az ég dominál; egyáltalán, hogy képzelem, mit lehet filmezni pár négyzetmérenyi gerenda térségen, ahol hat ember zsúfolódik össze. Hogy később kiderüljön: sokkal több film elkelt volna a fedélzeten!

            Annak ellenére, hogy úticélom a dokumentumfilm készítésében csúcsosodott ki, nem játszodhattam meg a kívülállót: az expedíciónak is teljes jogú tagja voltam, kötelezettségekkel, amiknek eleget kellett tenni.

            Megjegyzem, ha magam szervezem az utazást, biztosan a saját ismeretségi körömből válogatok ki öt olyan embert, akikben föltétlenül megbízom, s akikkel viszonylag könnyen elviselem az egy hónapon át tartó összezártságot. Így a minket összetartó – esetleges – kohéziót próbára tenni meglehetősen bizonytalan kimenetelű lélektani kalandnak bizonyult; márpedig a nyílt tengeren elsősorban nem tanulságokra, hanem egybehangzó tettekre van szükségünk.

            Én úgy reméltem, hogy indulásig minegyikünk becsülettel elvégzi a rá kirótt közösségi megbízatásokat.

            Amikor legelőször összeültünk mind a haton, a fiúk úgy döntöttek, hogy az ügy szervezési része gyakorlatilag rám háruljon. Ez annyit jelentett, mint biztosítani a szükséges anyagokat. A gerendák már Szulinán voltak. A fedélzetre állítandó árboc, vitorlázat, az üvegszálas kunyhó, a fedélzetdeszka és a többiek anyagát mind elő kellett teremteni. A felszerelés zömét Iasi-ból hozták, s Braharu készítette el a munkatársaival együtt, szabad időben, újra felhasználható anyagokat is igénybe véve. Ugyanakkor rám hárult az élelmiszer és az ivóvíz, valamint a megfelelő ruházat és kelléktár beszerzése. A polgári hajózás felügyelőségének akkori mérnök főfelügyelője összeállított számunkra egy lajstromot, amin halálos pontossággal szerepelt minden tétel, ami egy ilyen úton nélkülözhetetlen és szükséges, sőt az is, hogy az illető holmikat hol lehet beszerezni, netán kölcsönkérni. Jövendő sorsunkat tehát nem bíztuk a vakvéletlenre, s ha valamiről mégis megbizonyosodott később, hogy bizony, elfért volna a fedélzeten, az jobbára a mi lelkünkön száradt.

            Az élelmiszer zömét Tulceán, turisztikai csekkel vásároltuk össze, hogy minden friss legyen, s kiiktassuk a fölösleges szállításokat. A kézdiváaárhelyi készruhagyár átadott nekünk egy-egy rend munkaöltönyt és egy-egy rend ünneplő ruhát. Egyfelől reklámnak szánták őket, a munkaruhákat pedig azzal a céllal bízták ránk, hogy egyúttal kipróbáljuk tengervízálló képességüket. A saját példányomat, mert hogy a többiek mihez kezdtek a sajátjukkal, arról nincs tudomásom, érkezésem után mindjárt le is adtam, hogy megvizsgálhassák a gyári laboratóriumban. A brassói hegyimentő alakulat hálózsákokat, sátorlapot kölcsönzött. A haditengerészettől gyalogsági rádió adóvevőt kaptunk, ami már indulásunk előtt se működött, viszont megígérték, hogy Mangalián várni fog ránk egy vadonatúj, kipróbált készülék; úgy is volt, de mi annak már hasznát nem vettük, mert soha nem jutottunk el Mangaliára. Ugyancsak a haditengerészek láttak el pirotechnikai felszereléssel (pl. jelzőrakétákkal), mentőövekkel és -mellényekkel, navigációs műszerekkel, különleges, ivóvíz tároló fémkannákkal.

            Külön gondot okozott a kenyér, hiszen csak pár napra elegendő mennyiséget vihettünk magunkkal, mert az állandó sós párakörnyezetben gyorsan megpenészedett volna. Faládába csomagolt katonai kétszersültet utaltak ki számunkra, ami igen kiadósnak, elégségesnek bizonyult az egész út során, sőt, még hoztunk is haza belőle némi madárlátta mennyiséget.

            Szuhanek Imre ötlete volt, hogy az élelmet háromnapi adagokra osszuk be, s külön műanyagzacskóba csomagoljuk. A rá jellemző alapossággal összeállította napi kalória-, vitamin- és édességszükségletünket, hogy minden legyen a 6 ember jó erőben tartásához az illető adagokban. A csomagokat aztán légmentesen leszigeteltük, s amikor elfogyott egy-egy zsák tartalma, elővettük a következőt.

            Gyermekkoromtól tengerre szállásomig szinte mindennap ettem kenyeret, s valahogy nem kerültem olyan helyzetbe, hogy több héten át egyhuzamban megvonjam magamtól eme alapvető élelmiszerünket. Amikor hazatérve ismét kenyérbe haraphattam, döbbenten fedeztem föl a csodálatos ízeket, amelyek intenzítása azóta se csökkent.

Mások se ülnek ölbe tett kézzel

            Nagyon komolyan dolgozott Emil Braharu, aki a tutajépítés gondját és irányítását vállalta magára, s neki segítettek Ion Preda és Szuhanek Imre is. Az építőtelep Sulinán volt, az egyik kerchana szomszédságában, s ha szabad idejében valamelyikünk leugrott akár néhány napra is, kötelező módon kezébe vette a szekercét, a kalapácsot vagy a csavarkulcsot. Victor Moloceára bíztuk a vitorlázatot, a hozzá szükséges anyagbeszerzést, szabásvarrással és festéssel együtt.

            Szekeres Gerőre az a munka hárult, hogy elsajátítsa a navigációt. Igaz, kezdetben úgy gondolta, hogy navigálni velünk tart Nemess László író, egykori tengerésztiszt, akinek külön elképzelései voltak a tutaj műszaki optimizálásáról a tengeri körülményeknek megfelelően, ám életében nem látott tutajt, és például az volt a meggyőződése, hogy a fedélzeten egyfolytában térdig fogunk járni a vízben. Vitorlázó tapasztalatai sem voltak, ennek ellenérre bízott a sikerben. Végül aztán Gerő úgy vélhette, még sincs szükségünk külön navigátorra, s ekkor vállalta: elsajátítja a szükséges tudnivalókat. Be is szerveztem hát a galaci tengerészeti fakultásra, korábbi filmezéseim során megismerkedtem néhány parancsnokkal, s szívesen fölkarolták ügyünket. Gerő náluk töltött tíz napot, majd a constantai tengerészeti továbbképző intézetben újabb két heti kiképzésen vett részt, ráadásul le is vizsgázott. Hallottam szóbeli feleletét, s láttam az írásbelijét is, mert filmeztem a vizsgát, amit part menti navigációból tett. Ez a hajózásnak az a típusa, melynek esetében a hajós állandó látótávolságra van a parthoz viszonyítva, s a parti támpontok, valamint a jármű sebessége alapján ki tudja számítani helyzetét, uralja az útirányt mind nappali, mind éjszakai viszonyok között. Elvileg Gerőnek nem is lett volna szüksége nagyobb tudományra, hiszen jobbára part mentén hajózva akartunk eljutni Bulgáriába, majd Törökországba, a valóságban viszont a vihar elsodorta tutajunkat a parttól, és hiába volt szextánsunk, mert „navigátorunk” többé nem tudta kiszámítani földrajzi helyzetünket. Előfordult, hogy kalkulációi szerint egyszer valahol Tirgu-Jiu környékén hánykolódtunk a vízen, máskor éppen Olaszország egyik csücskébe vetett az ingatag hajóstudomány…

            Ha visszagondolok, maga a vizsga formalitás volt, de elég alaposan megforgatták, Gerő pedig tudott is. Ami azóta se fér a fejembe, az az, hogy a vizsga után egyszerűen elkönyvelte: most már a kisujjában van minden, s nincs mit tanulnia. Pedig tudnia kellett, hogy sok mindenhez még csak nem is konyít, akár az újdonsült sofőr, jogosítvánnyal a zsebében, tapasztalat nélkül, ám a legnagyobb mellénnyel. Ő például arra számított, hogy – miként a lipovánoktól hallotta – egyszerű dolga lesz: elég a táskarádió, s ha sikerül megtalálni rajta Isztambult, már csak a hangerősség irányába kell hajózni, s biztosan célhoz ér.

            Ha eddig terjedt volna csupán parancsnokunk felelőtlensége, biztosan mulatunk egyet a dolgon, s elfelejtjük. De mi próbaútra is elmentünk a tutajjal, szabályos bizottság szállt a fedélzetre a televízió szerkesztőségének felkérésére. A nagy tapasztalatú, nyugalmazott navigátor, Ovidiu Cernautescu és Petre Georgescu hajóépítő mérnök alighogy ráléptek a tutajra, azt mondták, hogy ezzel baj nincsen. Megnéztek mindent, átvizsgálták az ácsolatokat, a kötéseket, a sodronykapcsolódásokat, s elégedetten konstatálták, hogy tengerbíró alkalmatosságot sikerült fabrikálnunk, ami nem fog elsüllyedni. Verdiktjük egyértelmű volt: ezzel bátran nekivághatunk!

            Óriásit nőtt az önbizalmunk. Hiszen nem magánvéleményt hallottunk, hanem hivatalos szakértői nyilatkozatot, amiről azonkívül, hogy komoly pénzbe került, hétoldalas jegyzőkönyv is készült, minden oldala lepecsételve és aláírva. Jókora hullámzást fogtunk ki éppen a szakvizsgálat napján, a vontató motoros hajó csak úgy bukdácsolt az 5-ös erősségű tengeren, mint a sorsára hagyott dióhéj, miközben a tutajunk vígan simult rá a hullámokra… Igaz, egy pillanatra feltámadt bennem valami megmagyarázhatatlan gyanakvás – ami aztán gyorsan el is múlt, de később bebizonyosodott: nem volt alaptalan –, mert láttam, hogy a Szulina csatorna felé akartunk vitorlázni, ám a part felől fújó szél miatt sehogy se tudtuk irányítani a tutajt. Akkor azt kérdeztem Cernautescu kapitánytól: ha mi Ogyesszából hazajövet ugyanilyen helyzetbe kerülünk, hogy ott lesz Szulina, tíz mérföldre tőlünk, valósággal az orrunk előtt, és mivel innen fúj a szél, akkor mit tudunk csinálni? A kapitány nevetett: csak idáig jussunk, mert akkor már nem lesz baj, megeresztünk egy jelzőrakétát, s a szolgálatos határőrcirkáló egykettő bevontat…

            A bizottság tagjai még egyszer gratuláltak a munkánkhoz, jó utat kívántak, s visszamentek Kostancára. Ezek után Gerőnek az az ötelte támadt, hogy módosítson az eredeti konstrukción, s hogy növelje a tutaj stabilitását, alászereltetett Braharuval 4 üres fémhordót, ami a vízszint fölé emelje a gerendát, hogy a víz ne csapjon mindig keresztül a tutajon. S ezzel a járgányunk gyakorlatilag irányíthatatlanná vált! Úgy siklottunk, mint egy korcsolya a víz felszínén. Már az oldalszéltől is sebességet kaptunk, de sehogy sem tudtunk irányt tartani… Erről viszont már nem értesítettük a szakbizottságot!

            A három napon és két éjszakán át tomboló nagy erejű vihar így a Fekete-tenger keleti részébe sodorta a tutajt, amelynek ráadásul a kelleténél nagyobb volt az ún. vitorlafelülete, tehát minden olyan kiemelkedő, nem áramvonalas felülete, amiben a szél megkapaszkodhat. Ilyen szerepet játszott a kunyhó s a tetejére halmozott málhamennyiség is. Ezeket szintén nem vettük számításba, csak a tényleges vitorlafelületet, pedig ilyenkor – nagy vilharban – egy emberrel több is számít, benne is megkapaszkodik az orkánszerű szél.

            A vihar során derült ki, hogy a kormánylapát közé szerelt uszonyok a tutaj egész épségét veszélyeztetik. Hiszen a 2 m-esnél magasabb hullám esetén az 1 m2-re ható nyomóerő 4 tonnával ér fel. Nem is lett volna különösebb baj, de elfelejtettük jobbra és balra kimerevíteni őket! Ezért a megnövekedett nyomóerő a gerendákat kezdte szépen szétfeszegetni. Ez volt az a pillanat, amikor majdnem ölre mentünk, hogy ki a hibás. A kivitelezők – Braharuék – a tervezőket vádolták, szerintük ők felejtették ki a tervből a merevítést, Moloceáék viszont azzal vágtak vissza, hogy a tervben szerepelt, de elmulasztották végrehajtani! Mivel a kölcsönös vádaskodással a nyílt tengeren nem mentünk semmire, egyik pillanatról a másikra döntenünk kellett: vagy levágjuk a lemezeket, s akkor a tutaj végleg arra megy, amerre az ég akarja, vagy megkockáztatjuk a tutaj széthullását, s legfeljebb mindenki megkapaszkodik egy-egy gerendában. Az első változat bizonyult rokonszenvesebbnek, tehát megszabadultunk az uszonyoktól. Azután már összevissza hánykolódtunk a viharos tengeren, Gerő sehogy se tudta kiszámítani nekünk, hogy merre, pedig Szuhanek már nagyon beteg volt, attól féltünk, a korábbi gyomorfekélye újult ki, s nehogy belső vérzés érje. Elhatároztuk, hogy nappal, ha közeledő hajót látunk – pedig akkor már napok óta színét se láttuk vízi járműnek –, egycsillagos, segélykérő rakétát lövünk fel.

            Valamelyik hajhalon váratlanul halvány fényjeleket vettünk észre. Gyorsan kilőttünk egy rakétát, s mint kiderült, ez mentette meg az életünket.

Előrevitt kronométer

            Most is égnek áll a hajam, ahogy rángondolok, de egy tengeri lőgyakorlat kellős közepébe tévedtünk. A Fekete-tengeren rombusz alakú jelzés figyelmezteti a polgári hajózást, hogy kerüljék el az illető övezeteket, mert azok gyakorlatilag tengeri lőterek, ahol a hadihajók úszó célpontokra lőnek. Tutajunk a már gyakorlatra felsorakozott, lövésre kész hajók és a célpontok közé került. Ha akkor nem lőjük fel azt a rakétát, ami figyelmeztette a gyakorlatozókat, hogy valaki van a lőtéren, akkor bennünket szabályosan pozdorjává lőnek anélkül, hogy jelenlétünkről egyáltalán tudtak volna. A sok célpont között, a hajnali homályban fel se figyelhettek volna ránk.

            Gerőre tehát testületileg haragudtunk, őt tartottuk minden szerencsétlenségünk eredendő okának. Pár év múlva, amikor alkalmam volt megtanulni a navigációs műszerek kezelését, rájöttem, hogy a szextáns átlalában nem bonyolult műszer, kevéske átlagos matematika tudással simán meg lehet tanulni, s a pozíciószámítások se komplikáltak, pláné nem voltak azok Gerő építészmérnöki felkészültségének. Nem is hanyagságnak tartom nála a mulasztásokat, inkább jellemhibának, s ezt egy apró, de igen jellemző közjáték tökéketesen érzékelteti.

            Őrségen kettesével váltottuk egymást egész úton. Ez azt jelentette, hogy egyikük a vitorlázatra ügyelt, a másik a kormánykeréknél állt. Szekeres és Szuhanek kerülnek éppen sorra, éjféltől éjjeli 2 óráig tart a szolgálatuk. Szuhanek beteg, rosszul érzi magát, különben is a vitorla le van engedve, az irányról halvány fogalmunk sincsen, mindenütt koromsötétség, ilyenkor a legjobb, ha az árbochoz vagy valami más szilárd dologhoz kötözi magát az ember, mert ha valamelyikünk véletlenül becsúszik a vízbe, ki se tudják menteni: a tutajt nem lehet megállítani, s akkora sebessége van, hogy képtelenség lenne úszva utolérni. Ráadásul a víz is nagyon hideg már októberben… Szóval, ott ül Gerő magában, a kormánykeréknél, s a hajós kronométer lassú mozgását ügyeli.

            Ez a kronométer Omega gyártmányú, minden komoly vízi jármű alapvető műszere a szextánssal együtt, a kettő segítségével állapítják meg a pontos koordinátákat. A kronométert indulás előtt beállították nekünk Szulinán, hogy attól kezdve ez legyen számunkra a vonatkozási pont, az etalon.

            Ahogy barátunk nézegeti unalmában a kronométert, elkezd szemerkélni az eső. Arra gondol, mi lenne, ha gyorsabban fedél alá kerülne. És ezért 45 perccel előreviszi a kronométert, hogy a társait becsaphassa!

            Nem beszélve arról, hogy rajtafogtuk, amint később a katonai kanniszterekben tárolt közös ivóvizet is titokban fosztogatta!

            Egy éjjeli őrség alkalmával elmesélte nekem, hogy nem volt kedve egyedül kirándulásra menni, és öccsét, aki cukorbajos, felvitte egy sziklaoromra. Tudta, hogy Lacinak szabályos időközkén inzulin injekcióra van szükség, de amikor feltértek, kiderült, hogy a pár évvel korábbról ismert táj jócskán „átrendeződött”, a túlodalon beindult egy kőbánya, s a hegynek szabályosan levágták az oldalát, szakadék lett, s ott nem tudnak lemenni a menedékházhoz. Gerő fogta magát, s hogy erőt öntsön Laciba, nagylelkűen megkínálta a nála lévő csokoládéból. Laci rosszul lett, alig tudtak lejönni a hegyről. Végül is nem történt tragédia, de jellemző, mennyire össze tudta kuszálni mindenféle „aprósággal” a dolgokat! És mindezt a legkisebb rosszindulat nélkül, mint a legtöbb felelőtlen, önző ember, a szélhámosok bájával és rokonszenvességével megáldva.

Akinek nem jutott gyógyszer

            Szuhanek Imre, hegyimentő lévén, elsősegélynyújtási tapasztalattal rendelkezett, sok esetben mentett meg embereket hozzáértésével, alaposságával. Törés esetén sínbe tudta tenni a beteg végtagot, ha valaki rosszul van, elég biztos diagnózist állít föl, s a rendelkezésre álló gyógyszerek közül kiválogatja azt, ami enyhítheti a bajt… Egy egész községi patikának becsületére váló gyógyszermennyiséget csomagolt össze az útra, s a sors iróniája, hogy épp az ő bajára – tengeribeteg lett, mint utóbbi kiderült – nem akadt orvosság.

            Szintén rá hárult a mentőfelszerelés összeállítása. Az volt a véleménye, ne bízzuk magunkat csupán a mentőövekre és -mellényekre, s ha már tutajunk van, úgy illik, hogy annak legye egy mentőtutaja. Mulattunk az elején, amint összeszerelte a deszkalapok közé illesztett, hat traktorgumi-belsőből álló tákolmányát, árboccal és műanyag hordóval, amibe hat embernek három napra elegendő élelmet és ivóvizet tartalékolt. A fióktutajt vontatókötélen húztuk magunkkal, kisebb-nagyobb pórázra hagyva, attól függően, mekkora volt a hullámzás. A vihar kitörésének második napján a mentőtutaj vontatókötele beszorult a tutaj 2 hátsó gerendája közé, elvásott, s a mentőtutaj eltűnt a hullámok hátán. A vihar addig sodorta, míg partra nem vetődött a Kígyók Szigetén.

            Később tudtuk meg, milyen galibát okozott szegény Szuhanek sok lélekkel elképzelt és kivitelezett tutajocskája.

            Rádiónk, mint már említettem, nem működött, s amikor kitört a vihar, kétségbeesetten kezdtek bennünket keresni rádión, feltételezett útvonalunkon, Sulina és Mangalia között. Később helikopter és repülőgépek, hajók, partmenti cirkálók is kutattak utánunk, eredménytelenül. Az éterben röpködő, ideges rádióbeszélgetéseket a Kígyók Szigetén tartózkodó szovjet partőrség is hallotta, s azokból az derült ki, hogy egy tutajt keresnek, viszont annak se a méreteire, se a leírására nem történt utalás. Amikor aztán a tenger a partra sodorta azt a furcsa valamit, amit előbb felszólítottak rádión, de az nem válaszolt, mire óvatosan megközelítették, megcsáklyázták, kivontatták és átvizsgálták, s a paszulykonzervekről megállapították, hogy azokban tényleg babszemek vannak, a ciszternákban pedig ivóvíz, akkor a partőrök is bakapcsolódtak a rádióbeszélgetésbe, s jelezték, hogy náluk a vihar partra vetett egy tutajt, amelyen egy fia lélek sincsen.

            Idehaza erre szabályosan kitört a pánik, s tartott mindaddig, amíg meg nem érkezett ogyesszai táviratunk, amelyben tudattuk az otthoniakkal, hogy szerencsésen partra szálltunk. Igaz, már hamarabb is sejtették, hogy nem nyelt el olyan  könnyen bennünket a tenger, mert az egyik tévés kolléga, aki jelen volt búcsúztatásunkon, tudott a kicsi mentőtutajról, s amikor pusztulásunk hírét hallotta, azonnal érdeklődni kezdett a talált jármű formája és méretei iránt. Mikor megérkezett távolról a válasz, sikerült lecsillapítania a kedélyeket.

            Szuhanek Imre amúgy betegen, elesetten maga volt a megtestesült nyugalom és kiegyensúlyozottság. Olyan derűs hangulatot árasztott, hogy bármilyen idegesek voltunk, amikor Imi hozzánk lépett, és a Zebedeusz nevezetű mitológiai figurát kezdte emlegetni, akkor a puszta hanghordozásával is képes volt minket lecsillapítani és rendre fogni.

            Ha ma kellene megszervezni az akkori utat, mindannyian tudnánk, hogy nem elegendő csupán azt elvégezni, amit a közösség ránk szabott. Valamennyiünknek kötelessége lenne levizsgázni navigációból s motorkezelésből is, mert hiába intettek le a többiek, amikor javasoltam, hogy a biztonság kedvéért vigyünk magunkkal egy legalább 10 lóerős dízelmotort; milyen jól fogott volna! Vagy postagalambot, ami nem „döglik be”, mint egy rádió…

A kockázat ellenére nekivágunk

            Úgy terveztük, hogy május-júniusban indulunk, amikor a tengeren azok az áramlatok működnek a legkedvezőbben, melyekre tutajunkat szerettük volna bízni. Csakhogy megkéstünk a szervezéssel, eltelt a nyár, el az augusztus is, a szeptemberről pedig tudtuk: rapszodikus széljárása miatt már sok kellemetlenséget szerzett a hajósnépnek, emellett pedig már az áramlatok sem segítenek  úgy bennünket. Ha megvárjuk a következő tavaszt, ki tudja, elmegyünk-e még egyáltalán. Egyszer már halasztottunk, tartottunk a további halogatástól.

            Éreztük az egyetlen és soha vissza nem térő alkalom kábulatát.

            Úgy döntöttünk tehát, hogy a kockázatok ellenére nekivágunk. A hordók s a kimerevítetlen uszonyok aztán, mint láttuk, betették nekünk az ajtót. És az se használt, hogy indulás előtt túlságosan optimisták voltunk, egyre-másra fojtottuk el a kételyeinket. Márpedig ahol minden pillanatban az életünk forog kockán, ott nem lehet eléggé óvatosnak lenni.

            Indulás előtt leszögeztünk néhány szabályt is, hogy lakhatóvá, elviselhetővé tegyük „úszó börtönünket”, ahol nem engedhettük meg magunknak azt a luxust, hogy ha valakire megharagszunk, akkor nem beszélünk vele. A tutajon egyszerűen nem  lehetett egymást elkerülni, nem lehetett róla leszállni és elmenni moziba vagy kikapcsolódni. Ott voltunk, kötelezően, egymás hegyén-hátán.

            Ezért aztán, miheztartás végett eldöntöttük, hogy: 1) bárkinek bárkivel elszámolnivalója, azt ott helyben megoldja, és tisztázza, és senki se gyűjt föl magában rejtett indulatot; 2) a személyi tulajdon sérthetetlen, de nemcsak a fokkefe vagy a bortoválkozó felszerelés; 3) közösen osztjuk be az élelmet, az ivóvizet, közösen döntünk, hogy mikor veszünk elő alkoholt; 4) az út során esetlegesen felvetődő egyéni félelemérzésekről nem faggatjuk egymást, mindenkinek maradjon személyes titka, mikor és mitől rezelt be; 5) ha valaki használhatatlannak érzi magát, nyugodtan megmondja, hogy egy órát vagy kettőt ne zavarják. A legteljesebb nyíltság és közvetlenség szellemében képzeltük el tutajos életünket, s e szabályokat nagyjából be is tartottuk.

            Akadt azért – ritkán – olyan helyzet is közöttünk, hogy egyesek balra akartak menni, mások pedig jobbra. Az egyik egyféleképpen képzelte el a váltások sorrendjét, a másik másképpen. Ilyenkor kellett volna elhangzania a tengeren törvényként tisztelt parancsnoki szónak. Mert a parancsnok ég és föld között lebegve: tekintély. Még akkor is, ha különben nem az. Ez így honosodott meg évezredek óta, és ezen mi se kívántunk semmit változtatni. Ámde miután kiderült, hogy a mi parancsnokunk szakmailag egyáltalán nem kompetens, ráadásul mint ember még a közösség felállította legelemibb szabályokat se tartja be, s ezzel a tekintélye alatt maga vágta el a fát, a legénységi élet közönséges szakszervezeti gyűléssé alakult át. Parancsnokunk fölismerte, hogy kutyaszorítóba került, hiszen öten ócsároltuk naphosszat, s akkor azt az életmódot alakította ki, hogy duzzogva bevonult a kabinba, ahol úgymond a végtelenségig kalkulált, s kiüzent mondjuk pénteken, hogy hétfőre megiscsak kiszámítja, logaritmus segítségével, koordinátáinkat…

            Tulajdonképpen várható volt ennyi meglepetés, hiszen induláskor nem is ismertük egymást eléggé. Egyikünk se volt a másikkal korábban olyan helyzetben, huzamosabb időn át, hogy tapasztalatunk lehessen, ki miként viselkedik az együttélés hétköznapjaiban, nehézségek közepette.

            Az egyetértés és a megértés zavarai miatt tutajos életünk oda redukálódott, hogy közösen azon iparkodtunk, ne legyen feszültség, s  mindegy hová, de valahol partközelbe jussunk. Hogy aztán új alapokról tudjunk valahonnan, valamiképpen elindulni, valahová eljutni. Erről ugyan egyikünk se beszélt nyíltan, de érződött, és meglátszott a viselkedésünkön, hogy szenvedünk a bizonytalanságtól: meddig tart még így ez a kaland? Persze élelmünk és ivóvizünk volt bőven, s a vihar is kipróbálta járművünket, bízhattunk benne, hogy nem borul föl; belső feszültségünk mégsem engedett föl.

            Az út elején, amikor a rossz idő még csak lehetőségként fenyegetett, fölmerült közöttünk az ötlet, nem kellene-e változtatnunk az eredeti útirányon, s előbb észak felé tartani, éppen a szeszélyes őszre gondolva. Akkor Gerő kötötte az ebet a karóhoz, hogy tartsuk be a tervet, tehát irány Isztambul! Ez a vita azonban teljesen tétnélküli volt, hiszen a konstrukciós balfogások miatt gyakorlatilag arra mentünk, amerre a szél akarta. Mi eleget próbáltunk nyugat felé tartani, még akkor is, amikor Gerő számításai végleg összebonyolódtak, s azt mondtuk, amerre a nap nyugszik, arra van a román és a bolgár partvonal, de sehogy se sikerült partközelben maradni. Később az is kiderült, hogy életben maradásunk kizárólag a véletlennek köszönhető.

Készül a film is

            Igazság szerint az expedíció filmjét már jóval az indulás előtt forgatni kezdtem, Adelmann Alfréd és Relu Stanciu kollégáim közreműködésével, akik mindvégig ott ültek Szulinán, amíg a tutaj épült. Ezalatt én az országot jártam a szervezés ügyes-bajos dolgaival, ők meg filmeztek, és hangot vettek föl. Braharu és egyik iasi-i munkatársa semmibe vették ezt a munkát, s valahányszor látták, hogy a hangtechnikus bekapcsolja a magnót, olyan cifraságokat kiabáltak, hogy a hangszalag is elpirult belé, s a felvétel természetesen használhatatlan lett. Szükségünk lett volna egy fúrómenet búgó zajára, ők viszont mindezt nyakon öntötték a legútszélibb kifejezésekkel és fordulatokkal. Próbáltam megérteni magatartásukat, aminek az az irigykedő tévhit lehetett a gyökere, hogy amíg ők úgymond hősies odaadással húzzák a sodrony kötelét, mert volt ugyan egy csörlőnk, de akadozott, s kézzel kellett az acélsodronyt húznunk, az meg összegabalyodott, olajos volt, és felsértette a kezet, addig a tévések ahelyett, hogy odaraknák a csülköt, a filmezésre hivatkozva a műszerekkel babrálnak.

            Filmes ember előbb-utóbb túlteszi magát a gáncsoskodásokon, ha értelmes szóval képtelen megértetni, hogy tulajdonképpen az ő feladata éppen olyan munka, mint a tutajépítés, és minden percében riportot készít arról, ami történik, és az lesz elsősorban a maradandó, s azon keresztül a mű, ami épül; a film vési az időbe az egész eseményt, különben elmosódik, szétfoszlik nyomatalanul.

            Természetesen az úton magam sem voltam túl népszerű e magatartásommal, hogy amikor valami esemény, vész- vagy munkahelyzet kezdett kibontakozni a fedélzeten, én az aktív részvétel helyett a pillanat rögzítését tartottam fontosnak. Azt, hogy ehelyett pluszrészt vállaltam főzésből, takarításból, fedélzeti munkából, nemigen méltányolták, egyszerűen eltűrték.

            Hivatalosan tíz tekercs fekete-fehér filmet kaptam otthonról, de azzal nem sokra mentem volna. A többi anyagot – természetesen színest, s emiatt oly heterogén a film képanyaga – az operatőr kollégák adták, egyik kettőt, másik nyolcat, ki mennyit tudott nélkülözni. Szolidaritásuk velem, aki lényegében „betolakodtam” közéjük, a szakmába, és olyasmit akarok csinálni, amihez lényegében nincs képzettségem, erőt adó érzés volt. Méltányolták a vállalkozás méreteit, s egy kicsit úgy tekintették, mintha a szakmát s személyesen őket is képviselném azon a kilenc szál gerendán.

            Igyekeztem minden helyzetben filmezni, mert amíg nem ért véget az út, úgysem tudtam volna előre eldönteni, mi a lényeges, és mi nem. Annyit már tapasztalatból megtanultam, hogy az egyszer szemünk elé kerülő természeti jelenséget, élteképet kötelező lefilmezni, mert sosincs belőlük két egyforma, még a legbanálisabb naplementéből sem. Kár ilyenkor töprengeni, hogy a másnapit filmezzük-e le vagy az aznapit. Nyilván: az aznapit! Egyáltalán, ki biztosíthat afelől, hogy másnap lesz még egy naplemente? Így történt a kirándulással is, amikor a felfújható gumicsónakba beültünk; tiszta szerencse, hogy akkor filmeztem, mert a manővert nem tudtuk volna újra megismételni, soha nem volt már olyan csöndes a tenger. Az alkalmatosságot különben egy fiatal brailai munkás, Vasile Antip tukmálta ránk, amikor Galatcon átutazóban, Szulina felé tartottunk, s olyan meggyőzően érvelt, hogy ajándékát nem tudtuk visszautasítani; a mentőtutaj elvesztése után ez lett az egyetlen eszköz, amivel eltávolodhattunk a tutajtól…

            A tutajon zajló eseményekhez még a legfeszültebb pillanatban is legtöbbször filmesként viszonyultam. Egyszerűen nem fordult meg a fejemben, hogy az események rám is hathatnak. Szakmai betegség képkivágatban látni a világot, de ma is, ha házunk mellett végigmegyek a madárfüttyös ligeten, akkor a fa részletét vagy a táj egy jelenési formáját is gépbe fogalmazottan látom. A tutajon történő eseményekben mindössze a témát fedeztem föl, konfliktushelyzetben tehát a dialógusra figyeltem, bekapcsoltam az Uher-magnetefont, s igyekeztem a legmegfelelőbb hangerősségre beállítani. A szöveg egyszerűen nem érdekelt! Csak később tudatosult bennem, hogy jé, mit is mondtak az egymással perlerkedők. Így történt, hogy amikor az uszonyok tutaj alóli kiemelésére került sor, engem nem az érdekelt, hogy hová fog esetlegesen beakadni, hanem hogy honnan esik a fény, és milyen szögben tudok a leginkább hozzáférkőzni a jelenethez. Felugrottam az árboclétra legalsó fokára, mert onnan bizonyult legjobbnak a filmezés. Ezzel mellesleg szerencsém is volt, mert így számomra mindig létezett egy pótcselekvés, ami elvonta a figyelmemet a tényleges veszélyről. Ugyanígy filmeztem a közeledő tornádót is: annyira lefoglalt a ritka látvány megörökítésének sok-sok körülménye, hogy még akkor sem tudtam igazán reszketni, amikor a többieknek már a foguk vacogott az utólagos felismeréstől – kis híján egyenesen az égbe repülhettünk volna!

            Igaz, a félelmetesen bőgő és közeledő víztölcsér olyan ellenállhatatlan volt, hogy a többiek is tátott szájjal bámulták, valósággal meg voltak babonázva, hiszen akármit tettek volna, pusztulásunk elkerülhetetlennek látszott. Nem tudom, minek köszönhetjük a vízoszlop hirtelen irányváltoztatását, de szüntelenül arra gondolok, hogy további életemet azóta félig-meddig ajándékba kaptam, és igazán nem mindegy, hogyan sáfárkodom vele.

            Megmenekülésünk után immár tudatosan is vigyáztam a lefilmezett anyagra: minden tekercset leszigeteltem, műanyagzacskóban, majd ládában tároltam, hogy bármi történjék is, az anyag megmaradjon. Hogy abból, ami azon képileg történik, ki lehessen következtetni az esetleges pusztulás okait. A filmes ládám lett a tutaj „fekete doboza”.

Tanulságok nimbusz nélkül

            Az, hogy Ogyesszában kiköthettünk, megváltást hozott Szuhaneknek; egy csapásra véget értek szenvedései. Gyengesége odalett, súlyát hamarosan visszanyerte, s az orvosok tanácsára vonatra ült, hazajött. Mi úgy döntöttünk, hogy még egy próbát teszünk a tutajjal, és azzal jövünk vissza Szulináig. A kikötőmunkások segítségével igyekeztünk helyrehozni az észlelt hibákat. Új uszonyokat is tettünk volna, de azt mondták, nem kell,  elég, ha a hordókat leszereljük…

            Szuhanek hazatérve lelkedezve számolt be a kalandról, istenített bennünket, s szubjektív benyomásai alapján megjelentek rólunk az első méltatások. Természetes hát, a filmtől is azt várták, hogy heteken át tartó vergődésünket hőstettként mutassa be. Ennek viszont semmilyen alapja nem lett volna! Hiszen mi tulajdonképpen el kellett volna hogy pusztuljunk…

            Expedíciónkat egy olyan kísérlethez hasonlítanám, ami egyértelműen bizonyítja, hogy valamit hogyan nem kell csinálni. Tanulságai elsősorban számunkra nagyon fontosak, de aki szeret a más kárán tanulni, elhiheti nekünk: ha valamit nagyon akar az ember, akkor azt előbb-utóbb el is éri. Ezt az utazást mi nagyon akartuk. Vígan vállaltuk azt is, hogy bolondnak tartsanak, majd meggondolatlannak, könnyelműnek. És nem törtek le a halogatások, a vállvonogatások, az ügyintézés packázásai. Az is megszívlelendő, hogy az ember önmagában semmire se megy az egyéni akaratával. A nagy dolgokat csakis közösen, más emberekkel együtt összetartva lehet kivitelezni, márpedig az emberek nem sakkfigurák, s így az egész vállalkozás vészesen hasonlítani kezd egy többismeretlenes egyenletrendszerhez. Nagyon éreztem a saját bőrömön, milyen fontos egy-egy valamire való elképzelés végigvitelében a hátország – a család, a munkahely – szerepe. Mert ha nem lett volna olyan megértő feleségem, édesanyám, akkor is elindultam volna, de sokkal nehezebben. Ha a munkahelyi viszonyulás történetesen nem kedvező, akkor is tutajra szállok, legfeljebb előtte beadom a felmondásomat, viszont nem tudom, mit kerestem volna a tutajon. Ráadásul a televízió szerkesztősége nemegyszer nyúlt a hónunk alá anélkül, hogy akár sejtetük is volna – nem kevés pénzbe kerülhetett az a rádió, melynek során a tomboló vihar miatt a legkorszerűbb felderítő eszközöket is igényben vette, hogy bennünket felkutasson. Szintén a munkahelyi segítségre jellemző, hogy a hazautazásunkhoz szükséges támogatás egyik napról a másikra hullt az ölünkbe: egyikünk kollégája baráti kapcsolatban állt a szovjet Robert Rozsgyesztvenszkij költővel, fel is hívta telefonon, röviden ismertette vele kritikus helyzetünket, s a küldemény másfél nap alatt már ott is volt az ogyesszai postahivatalban!

            Személy szerint elégedett voltam az út sikerével, amikor az első megtekintés után a szakértők egyöntetűen megállapították, hogy a képanyag jó. Ez volt a „szakvizsgám”, utána már senki sem aggódott amiatt, hogy ebből esetleg nem lész épkézláb riport.

Pókháló a tutajon

            A film véglegesítése, bármennyire szerettem volna, nem ment egyik napról a máskra. Szabad időmből kellett hozzápótolnom, hogy két és fél hónap alatt így is kész legyen. Ez alatt a iasi-i kollégák letettek arról, hogy valaha is viszontlátják majd a riportot, s az általuk készített diafelvételek alapján műsort állítottak össze, amit különböző helyeken bemutattak, s abból megint csak az derült ki, hogy az expedíciósok milyen nagy hősök voltak. Mikor megindult a film közvetítése, már kialakult egy bizonyos vélemény, amit nem igazolt, sőt, semlegesített a riport.

            Mindegy, a sorozat befejeztével szépen elültek a disszonáns hangok.

            Emlékszem olyan házibemutatóra a tévés szerkesztőségben, hogy a nagy képernyőjű vetítőteremben a szembegördülő óriási hullámok láttán egyes nézők szabályosan hátrahőköltek, sőt rosszul lettek. A fővárosi Egyetemiek Házában a hegymászó szakkör tagjai nézték meg a filmet, és elsöprő sikert aratott. Persze, nem attól, ahogy meg van csinálva, s attól sem, mintha az expedíció kaland lett volna, hanem azért, mert megérezték benne egy végigvitt vállalkozás beteljesülésének izgalmát, a természetességet…      Egy erdélyi néző pár folytatás után aziránt érdeklődött, hogy lehet egy ilyen kirándulásra feliratkozni. Sokan várták a folytatásokat.

            Külön fejezet a film rigai fogadtatása, ahol a japán kolléga például ámultan csóválta a fejét: ő nem is hitt volna, hogy a Fekete-tengernek annyiféle arca van, s föltételnül rászán egy nyári szabadságot, hogy megismerje tengerünket. A ciprusi delegátus a kommentár szűkszavúságát és tárgyszerűségét emelte ki. A Pravdában Súlyod van a galaktikában címmel meleg hangú kommentárban méltatták a produkciót. Számomra nagyon furcsa volt ott ülni a világ minden tájáról összesereglett filmes és tengeri szakember között és felfedezni, hogy nem én vagyok az egyetlen bolond a világon.

            A zsűrinek, amelyben olyan tekintélyek foglaltak helyet, mint Jaques Ives Cousteau és Thor Heyerdahl, nem volt könnyű dolga, bár a minőségi skála igen szélsőséges keretek között mozgott. Volt olyan japán film, amelyben egy kétszemélyes vitorlás elindul s megkerüli az amerikai földrészt a Horn-fok, majd Kanada felé, lecsorog a nyugati partvidék mellett, miközben legnagyobb problémája az, hogy az x márkájú rezsó miként működik, milyen konzerveket eszik, milyen motor röpíti a hajót, milyen Schell-olajban dolgoznak a motorok. Egy másik alkotásban alig történt valami: a föld körüli utazás krónikása megjelent egy planiglóbusz előtt, s elmesélte az utazás történetét, viszont olyan izgalmas beszélőpartnert rég nem láttam, annak ellenére, hogy csak fordításban élvezhették filmjüket a tengerrengésről, pompás színekben és képkivágásokban bővelkedő víz alatti felvételekkel…

            1986 júniusában Medgidiától Tulceáig az út egy szakaszát a mozdonyvezető fülkéjében töltöttem, hogy onnan filmezhessem a szerelvényt. A mozdonyvezetőt addig nem láttam, s amikor megtudta, hogy filmes vagyok, s az is kiderült, hogy tulajdonképpen a tutajos filmsorozat készítője áll vele szemben, lelkendezve mesélt arról, hogy igen, most is emlékszik rám, amint én ott filmeztem a tutajon egy pókhálót, és azt fűztem hozzá komentárként, hogy a babona szerint pókot látni szerencsétlenséget jelent, de pechemre, nem vagyok babobás. Annyi év után szóról szóra megőrizte ezt a kommentártöredéket a filmből, kalandunkból. És ahogy beszélt róla, ragyogott a szeme! Akkor éreztem: mégsem utaztunk hiába!

Szerencsére nem földrengés

            Tisztán emlékszem egyik tutajos éjszakámra. Olyan sötét volt, amikor lefeküdtem, hogy az orrunkig se lehetett látni, csak éreztük, hogyan tornyosulnak fölénk az 5–6 méter magas hullámok. Forgolódtam a hálózsákomban, s közben azt álmodtam, hogy földrengés van! És rettenetesen nyomasztó érzés fogott el. Az 1977-es katasztrófa éjszakján ugyanis végig filmeztünk egész Bukarestben, és egy életre elegem volt ebből az élményből. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, kibújtam a zsákból, s túláradó örömmel tapasztaltam, hogy… a tutajon vagyok, csak álmodtam, és szó sincs földrengésről.

            Egyszerű vihar tombolt körülöttem a Fekete-tengeren.

            A tutajozásunk óta eltelt időben egyre jobban értékelni tudom, milyen nagy dolog az, hogy egyáltalán haza tudtunk akkor érni. Persze, nem erre vagyok igazán büszke, de arra már igen, hogy utunkkal elindítottunk, valamit, ami eddig nem volt mifelénk.

            Pedig milyen egyszerűen, bonyodalmommentesen kezdődött minden, ahogy a mesék kezdődnek: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tutaj…”

1987 januárjában

K a l a n d o z ó