K a l a n d o z ó
Az ötvenes években született útibeszámoló – a korszak dogmatikus légkörén messze túlmutatva – egy vérbeli művész őszinte vallomása a világról, amelyben a földrajzi koordináktól függetlenül mindenütt otthonosan érzi magát. Megjelent a marosvásárhelyi Igaz Szó 1957. májusi számában.
Vajon igazán honvágy?
Mielőtt Kínába elutaztam volna, Felvinczi Takács Zoltán - kitűnő műtörténész és
keleti szakértő, aki éveket élt ott - azt izente, hogy irigyel, mert boldog
ember vagyok, hisz mehetek Kínába... Előttem ottjárt művészbarátaim is
elragadtatással beszéltek élményeikről.
Visszajövet találkoztam néhány olyan emberrel, akik hosszabb ideig éltek Keleten, s könnyeztek, amikor utamról meséltem. Mindegyik vágyott vissza...
Ezek az emberek fiatalságuk idején éltek ott - gondoltam -, lehet, hogy a Kína utáni vágyakozás a tovatűnt fialalság visszavárása... Otthagyták a fiatalságukat Kínában...
Én igazán nem hagytam ott a fiatalságomat Kínában, mert csak azt lehet elhagyni, ami van... Meg aztán, csak egy hónapig voltam ott...
Bukarestben azonban én is azzal az érzéssel búcsúztam el ismerőseimtől, hogy velem most valami nagy dolog történik...
...Nem célom ezzel az írással holmi idillikus jellemzést adni. Erre Kína igazán nem szorul rá. Épp úgy küzdenek a létért ott is, mint minálunk. Egy akkora területről, mint Európa, hatszázmillió emberről az általánosítás - ilyen rövid idő után - merészség is volna. Mégis, utazgatásaim, de főképp művészi működésem közben sok apró, őszinte, mélyen emberi megnyilvánulást láttam meg egészen éles megvilágításban...
*
Sokat olvastam Kínáról fiatal koromban. Igaz, hogy a császárság bukásáig, 1911 utolsó napjáig, nagyon színes, ha ugyan nem egyenesen káprázatos volt ez a világ. A császárok és főuraik élete nagy pompával járt, s e pompás külsőségekből kivette a részét mindenki - rangja s módja szerint. Ugyanakkor azonban a nyomorról s az egyszerű emberek rabszolgasorsáról is sokat írtak. Régebbi könyvekben képeket láttam a pekingi koldusok hídjáról, s nem egy utazó írja, hogy a kéregetők itt-ott egyenesen megrohanták.
Ezt a színes, fényes Kínát én már nem találtam... Igaz, hogy egyetlen koldust sem láttam sehol. Részeget sem. Ma igen egyszerűen öltözködnek a kínaiak, de az utca képe vidám. Akinek a ruháján meglátszott a munka nyoma, arról tudtam, hogy kétkezi munkás. Arcukról viszont egyáltalán nem tudtam foglalkozásukra következtetni. Az első benyomás mindenesetre kitűnő volt, s jólesett közéjük elvegyülni. Egy - a hatszázmillió közé...
A varázsszék
Foglalkozásom nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy az egyszerű emberekhez megtaláljam az utat. Nem betűt, hanem képeket írok s így az emberek nem zárkóznak el előlem, hanem érdeklődve szemlélik - akár egy tenyérnyi papíron is - egy-egy mikrokozmosz teremtését. S hogy a nézőközönség még jobban feloldódjék, abban kicsi székemnek mindenütt igen nagy szerepe volt. Más, rendesebb művész összecsukható háromlábú széket hordoz, a helyszínen szétnyitja, ráül a bőrülésre, előveszi alkotószerszámait és úgy döngeti a halhatatlanság kapuját. Én egy kicsi, alacsony széken dolgozom. Súlya könnvű, kényelmesen szállítható, csupán egy jó tenyérnyi deszka, abban négy lyuk és a belejáró arasznyi lábak. Az egész elfér az ember zsebében.
Ez a szék egy bugaci kisgyermek széke volt: 1938 óta én bámulom róla ezt a változatos világot. Ugyanezt a formájú széket használják a kínai gyermekek is, de az övék nagyobb. S a kínaiaknak eszükbe sem jutott az én újításom, hogy a széket szét is lehet szedni. Ez nagyon tetszett nekik.
(Csak egy helyen nem volt sikerem ezzeI a székkel: a kolozsvári elmegyógyintézetben. Annak idején modelljeim éppen azért tartottak a legnagyabb bolondnak, amiért szét mertem szedni egy széket...)
Kínába ma nem utazik annyi idegen, mint régbben. Ennélfogva jobban meg is bámultak. Annyira, hogy mire kiszemeltem rajzom tárgyát, már legalább nyolc-tíz érdeklődő szemlélt - engem. A nagy jelenet: székem összerakása, mindenütt hatásos volt, fülig szaladt még a legilledelmesebb kínai szája is. Mivel a kínait a tárgyak nagyon érdeklik, a humort meg sokra tartja, ennek a széknek egész Kínában nagy sikere volt. El is neveztem "varázsszéknek".
Első csepp a tengerből
Első rajzolásom idején egyéb is történt. A sors éppen derék asztalosak közé vitt.
A Román Népköztársaság grafikai kiállításához gyalulták, fűrészelték, szegezték,
vésték, fényezték a kereteket a kiállítás helyszínén. Olyan serényen, ahogy csak
a kínai tud dolgozni.
A helyszín a pekingi császárvárosban volt a Fehér Palota hegyének aljában, éppen az Északi Tó partján. A hegy úgy keletkezett, hogy amikor a tavat ásták, a földet egy helyre hordták. A hegyen magas nyárfák, szomorúfüzek, különböző fenyőfajták díszlenek, ez utóbbiak egészen a leggöcsösebb változatig. Egyik-másik még a régi kínai művészek munkáin is túltett, annyira ágas-bogas volt; külön rajzot lehetett volna készíteni egy-egy göcsről. Az épület takaros, sötétvörösre lakkozott, annak rendje és módja szerint sárga csempekupával fedve, tetejének sarkai felkunkorítva. Az ereszek alját módosan kifestették, főképp zöld, fehér, fekete és arany színekkel.
Bájos udvarán sok délszaki növény - én csak a virágzó gránátalmát ismertem fel - s az eImaradhatatlan, messziről odahordott sziklák, amelyek a régiek gondoskodása folytán minden valamire való helyet díszítenek. Mindezt a maiak is tiszteletben tartják.
S augusztus vége lévén, tessék még hozzáképzelni fenn, jó magasan a szikrázó napot, a párás pekingi meleget, fenyőillatot, az evezők csobbanásait, a csónakázók vidám társalgását (ordítást, kiabálást nemigen hallottam, mérsékelt hangon érintkeznek az emberek, sok torokhanggal) s mindezek tetejébe egy bogár állandó zümmögését, amely legjobban a vásári szerencsekerék percegésére emlékeztetett. Ez úgyszólván egész Kínában végigkísért. Görög tengerpartokon hallottam még ezt a zajt, de a kínai bogár puhább és kitartóbb hangon ad életjelt magáról.
Ebben az udvarban működtek - egy szál rövid nadrágban és egy szál ingben, vagy éppen anélkül - szapora mozgású asztalosaim. Nagyon vigyáztak, nehogy valamiben kárt tegyenek.
Éppen ebédeltek, mire befejeztem félhivatalos működésemet: a terepszemlét, s megtárgyaltam a metszetek elhelyezését. Végre kiszemeltem az egyik szikár, meghatározhatatlan korú, hosszúkás fejű asztalost. A széket összerakom, hatása óriási. Leülök, kinyitom rajztartómat, rámutatok a hófehér papirosra és mutogatom, hogy le szeretném rajzolni.
Erre ő a világ legtenmészetesebb mozdulatával odajön, mosolyog, s udvariasan
megkínál az ételéből. Valami tésztaféle. Csodálkozás és kis szégyenféle fog el,
de csak egy villanás az egész.
Hirtelen megragad egy 1937-beli emlék. Akkor is augusztus volt. Görög-Macedóniából tettek át Bulgáriába mint kémgyanúst. Az autóbusz vezetője - a Sztruma völgyében nem volt vasút - egy égzengéses vihar után szemerkélő esőben egyszer csak megáll, leszáll, bemegy egy kunyhóba, majd tálcán hoz ki egy pohár italt egyetlen utasának - nekem. Útlevelem nála, tudhatja, hogy a hátizsákon kívül egy kis pénzem csak kell, hogy legyen... Felvillan a gondolat: hátha ez a markos görög meg akar mérgezni?
De nem akarom megsérteni, tehát Szokratészre gondolok és a poharat kiürítem... Azóta sem ittam olyan kitűnő szilvapálinkát! Most persze biztonságosabb a helyzetem. Emberem a tészta egyik felét már jóizűen megette. Letörtem hát egy jó darabot a tésztából, udvariasan megköszöntem, s eleinte tétovázva, de azután jó étvággyal megettem. Csak néztünk, egymásra mosolyogva, a többiek is mosolyogtak, minden olyan magától értetődő volt, s bennem kavarogtak az érzések és gondolatok.
Szemben velem ez az egyszerű ember, a különös környezet, eszem ezt az ismeretlen, furcsa ízű ételt, amely mégis jólesik... Hová lett a régi idegenkedésem, amikor Olaszországban három napig nem mertem meleg ételhez nyúlni...
S ahogy a kínai kopaszra nyírt fejét, bölcsen mosolygó arcát kanyarítgattam krétámmal, a szégyenfutamnak is megtaláltam a magyarázatát. Kosztolányi Dezső megállapítása jutott eszembe. Ezt írja a kínai emberről: "Hozzáképest a legalázatosabb európai is úgy látszik -- nagyzási hóbortban szenved". Ezt a jellemzést még elutazásom előtt többször emlegettem Bukarestben s íme...
Amikor úgy húsz perc múlva a rajzot befejeztem, egy csomag cigarettával akartam megajándékozni. Óvatosan kivett egy cigarettát, udvariasan megköszönte, de a csomagot visszaadta. A többit nem volt hajlandó elfogadni. A rajzot még mosolyogva aláírta; erre én a fülemet mutogattam. Tagolva olvasta el az aláírást. Hadd írom ide a nevét: Szung Kui-juen-nek hívják. A hatszázmillióból az első kínai, akivel mint rajzoló összekerültem. Az első csepp a tengerből...
Gondoltam, itt az ideje, hogy én is megszólaljak kínai nyelven, tehát rámutattam a rajzra, s tagalva ennyit mondtam: "Lo-ma-ni-ja Zsen-min-zsi-bao!" A kínai "r" helyett "l"-et mond, s ő azonnal megértette, hogy ez azt jelenti: arcképe idevaló újságban fog megjelenni. Arca sugárzott. Megszorította a kezemet, amiért lerajzoltam.
Egyszerű emberek között
Most nyugodtan írhatom le élményeimet, de akkor még felvetődött a kérdés: hátha mindez egyszerűen az idegennek kijáró udvariasság?
Nos, a következő modellek is mind egyszerű emberek voltak. Csicsergő fiatal munkásnők, egyik-másik arca a nyárádvidéki menyecskéinkre emlékeztetett, csak a kínai kissé vékonyabb és törékenyebb.
Szívélyességüket nehezen tudnám leírni. A kínai nőt inkább azzal jellemzem, hogy valószínűleg ők lennének a világ legjobb ápolónői. Kevés szavúak, de mosolygók, figyelmesek. Egyetlen kínai nő közelében sem éreztem azt a fura dolgot, amit nem egy eurápai nőnél tapasztaltam, körülbelül ezt a parancsoló ohajt: "Légy szíves előttem alázatosan összeroskadni, hisz nő vagyok!". Valamilyen iskolafélében éreztem magam, derűs tanulók között, ahol még a házastársak sem fogják egymást karon.
Mindegyik szívesen ült le, ha le akartam rajzolni és nagy önuralommal tűrte, hogy különös vonásait fürkésszem. Ásítani? Világért sem. Bizonyos idő múlva - amikor a tapasztalat szerint már elfáradt a modell - én figyelmeztettem mindegyiket, hogy pihenjen egy kicsit.
Délen, Kanton mellett a banánültetvényen egy anyát rajzoltam. A vidék szokása szerint fekete ruhát hordott, kisgyermeke a hátára volt rögzítve. A kicsi sokáig bírta a mozdulatlanságot, de végül is nyugtalankodni kezdett. Megható volt, ahogy az apró termetű anya gyöngéden hátrafordult és egy pár halk szóval lecsendesítette. A kisfiú ezután csak bámult és hallgatott.
Városrészletek, tájak rajzolása közben is legtöbbször egyszerűbb, szegényebb emberek közé kerültem. Jártam olyan pekingi sikátorban, ahol nem hiszem, hogy európai ember az utóbbi időben megfordult volna. Üldögéltem hangcsui csatornaszélen, vagy kantoni cölöpépítmények közelében. Meg is bámultak mindenütt. Már színes ingeim messziről elárultak a fehér- vagy kékinges tömegben. De legalább annyira feltűnt hosszú hajam, mert a férfiak nagy része ma is borotvált fővel jár-kél. (De sok kopasz európai férfi érezné jól magát Kínában!)
Ha leültem, néha hatvan-hetven ember is körülvetl, de oly nesztelenül (lábbelijük amúgysem olyan zajos, nyár lévén, legtöbbjük gyékénysarut hordott, csak Kantonban kopogott a sok fatalpú szandál), hogy jöttüket csak a körülöttem vastagodó árnyék mutatta. Ez napos időben még kedvező is volt. Nemegyszer valamilyen süketnéma jeLbeszéddel kértem őket: vessenek árnyékot a vakító fehér papírra.
Gyakran vetődött fel bennem a gondolat: mi lenne, ha most ez a hatvan-hetven kínai egyszerre megveregetné a vállamat, mint annak idején a Via Appián egy-két olasz járókelő tette, mondván: "Bravo, signore!". De hát a kínai más ember. A kíváncsiság odaűzi ugyan, ahol valami különöset láthat, de a világért sem zavarná meg a művészt. Csak suttog s tetszését az orrhangon kiejtett "hao" szótaggal fejezi ki (azt jelenti, hogy jó, szép), Fejével biccent, vagy éppen jobb keze hüvetykujját emeli fel. Ez már egyenesen azt jelenti, hogy "príma".
Mindjárt az első nap megtanultam ezt a pekingi műkritikusoktól és művészektől metszeteim mutogatása közben. Amikor evőpálcikáimmal végre sikerült megfognom az olajban főtt félcseresznyealakú kemény gombát s az nem ugrott a szornszédom ölébe, akkor is a hüvelykujjukat mutatták. A hüvelykujjamat aztán én is sokszor fordítottam felfelé. őszinte szívvel tehettem, hisz sok remekművet láttam. Mai művészek alkotásait is.
Elszalad a zsűritag
Megismerkedtem a hüvelykujjnak az ellenkezőjével is Kantonban, a Gyöngyfolyó egyik ágának a partján.
A parti sétányon festek pasztellel egy forró délelőtt. Nagy a meleg, a szobában is éjjel-nappal harminc fok. Ilyen melegben színfeljegyzésre igen alkalmas a pasztellkréta (akárhogy is szidja egyik-másik művész, különösen, aki nem tud vele bánni). Ülök tehát egy meleg cementpadon, mert erről többet látok, mint a varázsszékről. A nap nem perzsel, hatalmas lombozatú fasor véd. Ismeretlen fák, a mi bükkfáinkhoz hasonlítanak. Csavarodó, inas, göcsös, szürke a törzsük, ágaikról szakállhoz hasonló képződmények lógnak. Előttem a sárgásszínű iszapos folyóág, majdnem akkora, mint Budapestnél a Duna. Rajta rengeteg kis fedett csónak: a szampánok. Mindegyiken egy-egy család él. A folyón nyüzsgés. Vitorlás teherszállító dzsunkák, különböző alakú személyszállító hajók, halászcsónakok. A parton járókelők, sötét bőrű, már-már indonéz típusú gyermekek, asszonyok, egyik-másiknak, déli szokás szerint, a hátára van kötözve a még járni nem tudó gyermek.
Szikrázó színek, sok a fekete és kék ruha, lila sál. Evező asszonyok elnyújtott kiáltásai a két part között és ismét a bogár zűmmögése, amellyel Pekingben már megismerkedtem. A szagokat itt a víz modulálja. Az iszap és a csatorna szaga főképp Velencére emlékeztet, de a Kínára jellemző szójaolaj illata itt sem hiányzik, hisz a szampánokon is ezzel főznek. Ez az illat úgy áthat mindent, mint nálunk - állítólag - a disznózsír szaga.
Éppen befejeztem a képet és a pad felé fordítottam, s kezdtem a krétadarabokat helyükre rakni. Szokásos csendes közönségem egyszerre csak megváltozott. Csivitelő gyermeksereg jött arrafelé. A közeli iskolából, óvodából igyekeztek haza ugyanolyan görbe úton, s lassan, vitázva, mint a mieink. Persze azzal a különbséggel, hogy egymást nem püfölték. Meglátták a sok szines krétát, s a résekből alig látszó szemük felragyogott. Hogy milyen érzéke van a kínainak a színek iránt, ruhamintáikon, színes papírkivágásaikon látható. Mert a kínai a legrikítóbb színeket is egymás mellé teszi. - Igaz, hogy ilyenkor rendesen egy-egy sötét, akár fekete szín is odakerül, s az egész valami bámulatos színharmóniát eredményez.
Körülvett a gyermeksereg. Hogy némi fogalma legyen az olvasónak arról, mennyi a gyerek Kínában, megamlítem, hogy minden szülőt az az ambíció fűt, hogy legalább öt gyermeke legyen. (Öt gyerek az első ötéves tervbén!) Írásukban a jó fogalmát is úgy fejezik ki, hogy az asszony és a gyermek írásjelet egymás mellé helyezik. "Mert mi lehet jobb a családnál?" - írja Kosztolányi Dezső. Nem kell mondanom, hogy egyik gyermek bájosabb, mint a másik.
Kantoni kísérőnőm, Chang Wen, - akivel mintegy húsz angol szó, s vagy száz kínai írásjel segítségével értekeztem - egy, sziámi nyelven írt füzet fordítása közben is éberen őrködött a pad túlsó végén, hogy munkám minél zökkenőmentesebb legyen. A gyerekek már nagyon mászkáltak körülöttem s a pad előtt. Pár halk szóval figyelmeztette őket, hogy ne zavarjanak. De ott settenkedett egy kopasz, kerekfejű négyéves fiúcska is - a gyermek Buddhát lehetett volna róla megmintázni -, akit egyenesen elküldött a közelemből. Végre megértettem, hogy a képet akarják látni. Kifordítottam tehát s tizenegy gyerek "Hao! Hao!" kiáltással mosolygott s persze a hüvelykujját felemelte. A kisfiú - úgy látszik - mérges volt, hogy megszidták, s a kisujját mutogatta. Ez Kínában a nemtetszés jele, s már tudtam, hogy ez a végzetét jelenti: a gyerek kizsőrizett. Még egy pár arcfintort is vágott hozzá, amilyent az életben nem sokat, csak klasszikus operákban láttam, amikor a hős indulatba jön.
Hogyan közöljem ezzel a gyerekkel Bernard Shaw ötletét, hogy nekem sem tetszik a kép, de mit csináljunk, tizenegyen leszavaztak... Szerettem volna megölelni, fel is álltam, de a gyerek elszaladt...
Íme, kellemetlen dolog is történhetik az emberrel...
De az eset folytatása rávilágít az igazi Kínára: Ivancenco útitársam, aki ez idő alatt valami cölöpkunyhókat festett másfelé, hahotázott, amikor ezt a kedves epizódot elmeséltem. Kínai kísérőnőm azonban szégyellte a történteket. Csak nagy kérésre volt hajlandó elmesélni a törékeny termetű kantoni művészeknek, akik kissé zavartan mosolyogtak...
Kínai vasutas
Kantonba - ahol ez a kis eset történt - vonaton tettem meg az utat. Kit ne érdekelne a kínai táj? Pekingtől Kantonig három nap és három éjjel fut a gyors, de megéri a fáradságot, különösen, ha nem egyvégben teszi meg az ember, hanem mondjuk Sanghajban és Hangcsuban is megszakítja. Beülsz tehát este a hálókocsiba és pirkadáskor, első dolgod, hogy kinézel az ablakon. De nem látsz semmit, mert éppen szemed magasságába esik egy jó tenyérnyi széles keresztléc. Lehajolsz ezért alázatosan, mert izgat a dolog, hisz né, ott bivalyháton ülnek a gyerekek, s úgy vonulnak ki a faluból ... Ott meg hajlott hátú hídon vonulnak át vagy harmincan, hátukon a bambuszrúd, azon két faveder... Hát az a furcsa nagykerekű taliga...!
De a görnyedést nem bírod ki. Felállsz, akkor viszont nem látsz ki, mert a szemed magasságában már nincs ablak. Talán azért, hogy a nap ne tűzzön be annyira. Lehajolsz, de az ablak felső részén a keresztléc fölött viszont szúnyogháló van, s azon át a világ olyan, mint napfogyatkozáskor. Pedig a színek! Egyszer sikerül ide eljutnod s a színeket ne lássad?
Futok ki a folyosóra a kocsiajtóhoz. Végre! Ott a lehúzhatatlan ablak, tehát se keresztléc, se szúnyogháló! És ez az ablak magasabb is.
Odaállok, hozzátapasztom arcomat az ablaküveghez és mohó szemmel falom ezt a világot. A szokásos vonatzajt, kerékkattogást nem is hallom, csak ámulok. Még kisgyermekkoromban édesapám poggyászkocsijának lépcsőjén ülve szívtam fel így a világ látható részét.
De pár perc múlva egy kéz tapintását érzem a vállamon. Annyira gyengéden ér hozzám, hogy először hépzelődésnek tűnik. Hátranézek, hát egy kicsi vasutas mosolyog s mutat egy karosszékre. A szomszédos étkezőkocsiból hozta, odatette az ablak mellé, hogy azon élvezzem a Központi Birodalom káprázatos szépségét...
Sanghaj felé robog a gyors
Itt üldögéltem aztán egész nap.
Hol szaggatott élű nagy gránithegyek zárták le a látóhatárt, hol meg a távolban vesztek el az elárasztott rizsföldek. Mindenfelé öntözőszerkezetek. Túlnyomórészt emberi erő hajtotta. Taposták hol hárman, hol öten egy tengely küllőit. Volt, amelyiket bekötött szemű öszvér forgatott, fölötte gyékénnyel fedett tető, az védte szegényt a perzselő nap sugaraitól. Volt bolgárkerék, s máshol szélhajtotta vízemelő szerkezet. Víz és víz mindenütt. Néha hollandiai képekre is emlékeztetett a táj, főképp amikor a rizsföldeken túl egy-egy teherhajó vitorlája is feltűnt.
Amikor azonban egy vékonyka halászt láttam, amint evezett s csónakja szélén két-két bekötött fejű ragadozómadara kuporgott (ezek segítségével halászott), ezt a képet már nem tudtam elhelyezni emlékeim közé, mert évezredekkel vitt vissza a múltba, mint nem egy kínai emlék. A gépeknek mindig örvendtem, hisz szívesebben jöttem ide repülőgépen, mint öszvérháton, vagy akár gyalog. De bevallom, ezt az ősi képet igen szépnek találtam...
A hegyek táján sokszor azt hinné az ember, valahol Gyulafehérvár környékén utazik. Csak a növényzet mutatja, hogy idegen tájakon barangolunk.
S közben városok. Rengeteg, bambusznádból épített házikó a széleken, kőházak bambusszal kombinálva, csatornák, menedékes kőhidak, számomra ismeretlen nagy fák, fűzfa és nyárfa, aztán megint fűzfa mindenfelé. Egyik részlet rajzosabh, mint a másik. Bárhová ülnél le, összeroskadnál az eléd táruló rajztémák tömegétől. Akárhol sikerült rajzot kanyaríthatsz. Az olyan Kolozsvár nagyságú városok a kisebbek közé számítanak. Hosszú állomások, sok kerékpár, taliga, a peronon halk nyüzsgés, az ételeket szájkötős árusok szolgálják fel, mint mindenütt, ahol élelmet árusitanak. (Amikor Pekingben első nap így pillantottam meg egy cukrászt az utcán, azt hittem, hogy a műtős jött ki az operációs asztaltól.)
A sok szemlélődés nagy eredménnyel végződött: rádöbbentem, hogy a kínai művészek nem sokat változtattak a természeten, tájábrázolásaik nem is olyan nagyon stilizáltak.
Olyan szaggatott vonalú gránit- és mészkőhegyeket láttam, mintha szeizmográf rajzolta volna meg. Alattuk a köd, aztán megint sziklaél...
*
Másnap kora reggel már ugyanott várt a szék. Boldog érzéssel töltött el az a tudat, hogy édesapám is vasutas volt.
A karosszék aztán Sanghajban sem hagyott el. Itt a rakodóparton a pekinginél is nagyobb melegben rajzoltam kísérteties dzsunkákat, elöl nagy festett szemekkel, halászokat, vitorlarúdon száradó ruhákat, rákdöngölő munkásokat, inas lábú rakodómunkásokat. Illendőbbnek tartottam, hogyha már afféléket rajzolok, mindezt munkaszékemről tegyem. A forró teát így a rakpart vezetősége egy tálcán vitette mindenütt utánam s tétette mellém le a földre.
Képmutatás a szellemúton
Most lássunk kisebb helyeket, városoktól távol.
Pekingtől úgy húsz kilométernyire, egy hegykoszorú völgyeibe temetkezett az egyik rövidebb életű császári család: a Ming dinasztia. A legnagyobb szabású temetkezési hely felé visz a Szellemút. Kétoldalt nagy gránitszobrok díszítik, emberi és állati figurák. Rendeltetésük az volt, hogy a rossz szellemeket elriasszák a sír felé vivő úton. Ezt a feladatot - úgy látszik - igen jól elvégezték, mert a monumentális sír, az előtte levő pagodák, faragott kőkapuk, feliratos emlékkövek, évszázados fák, minden a legjobb állapotban van ma is.
Ezen a Szellemúton üldögéltem egy életnagyságú álló elefántszobor árnyékában (van fekvő elefánt is), az augusztusvégi délutáni napsütésben egyes-egyedül, nagy csendben. Elhagytam az emberi alakokat, el az egyszarvúakat, meg a tevéket. Útitársam vagy négyszáz méterrel feljebb maradt el, a fegyveres álló emberi alakoknál.
A tájék, a hegyek színe és formája nagyon hasonlított Erdélyre, az Érchegység tájaira. Néha arra baktatott öszvérháton egy-egy kínai, vagy éppen kétkerekű kocsi vitt valami terhet, s a gazda a hallgatag öszvér mellett csoszogott, egy-két szóval noszogatva azt. Néha segített a húzásban, de minden erősebb zaj nélkül, puhán, tompán. Amikor megláttak, odajöttek. Fejbólintás, s az elmaradhatatlan mosoly után, hamarosan tovább vitte őket a szükség.
Egy "pekingi oroszlánt" rajzoltam. Ez ott gyakori szobor mindenfelé. Láthatni a császárvárasban öles nagyságú bronzból, márványból, de a város minden középületének bejáratánál kétoldalt, mészkőből, esetleg gránitból. Ülő oroszlán ez, soknak valami furcsa fintor bujkál az ábrázatán. Nem tudni, hogy igazán haragszik-e, vagy csak pajkosan mosolyog. Van, amelyik félretartja a fejét.
A ”modell" nem mozgott, így hát hamarosan kialakult a rajz. Éppen arra jött egy kocsi. Valami könnyebb rakomány tetején a nagykalapos gazda, s a fia. Megláttak. Lassítottak. Arcukon leplezetlen kiváncsiság. Valamit szóltak is hozzám. Gondoltam, dolgoztatok eleget, megkíméllek a leugrástól s utána a felmászástól. Két kézzel fogtam hát a rajztartót, s úgy emeltem fel. Vidáman s udvariasan köszönték meg, de bámultak is nagyon.
A kocsi már messze igyekezett a bálványok között, de a két kínai még mindig vissza-visszanézett. Bizonyára törték a fejüket, vajon ki lehet ez a képmutató előkelő idegen?
Villanások az öregségről
Elkerültem egy teaültetvényre is Közép-Kínában, Hangcsu közelében.
Mi Dian U-nak hívják ezt a hegyek közé beékelt kis falucskát. Ömlött a délszaki eső, de ernyőt adtak - olyan igazi kínait - bambusznádból és vízhatlan papírból. Így lépegettünk egyik kőről a másikra, amíg a teakollektíva székházába jutottunk. Itt aztán kedéiyes teaszürcsölés közben ismertették a termelőszövetkezet történetét. Jól emlékszem egy pontos adatra:
- Most kettőszáznegyvenkilenc tagunk van, százhuszonöt férfi és százhuszonnégy nő. Aztán elmondta a barna képű alelnök, hogy az az egy plusz férfi - agglegény. Ilyesmi Kínában nagyon ritka dolog, s azt hiszem, nem egykönnyen bocsátják meg.
Egy lányos képű, nagy kalapú élmunkást rajzoltam le itt elsőnek, Mi Szo-tien-t. Később egy teaszedőnő - Tsu Szül-szien - állt elém furcsa szögletes kosarával. Keze oly finom vonalú volt, hogy sok európai hölgyet elővenne a sárga irigység, ha látná. A kínai nő egyébként inkább barna, mint sárga. Aztán egy hetvenkét esztendős bácsival kerültem szembe. Ha arcképét nézem, most is szinte hallom, amint körülöttem fecskendezik a tócsás földet a legyek és szúnyogok ellen. Mert kisebb helyeken itt-ott még van légy. Hogy Európában mennyire zavar munka közben ez az állat, azt minden művész tudja, aki városok szélén, sikátorokban, a szegényebb negyedekben, egyszóval a "rajzosabb”, "festőibb helyeken” keresi témáit. Nem egy munkám megszületésekor arcomon, nyakamon árulkodtak a szén- vagy festékfoltok két ténykedésemről: arról, hogy rajzoltam, vagy festettem. És arról, hogy közben Iegyet hessegettem. Az alkotás gyönyörét egész Kínában ”légymentesen" élvezhettem.
Tea-kollektíva... Vagy hatan a tealeveleket nyomkodták szaporán a forrósított üstök fenekéhez. Odébb egy centrifugálgép a tealeveleket sodorta. lgy lesz a frissen szedett tealevélből - a mi teafüvünk. A kínai a leszedett és egyszerűen megszárított levelet főzi meg, ebből lesz az illatos zöld tea.
A centrifugálgép mélabúsan, egyhangúan zakatolt, no meg az eső csendesen szemerkélt. Ez volt az aláfestő zene, miközben Ong Ar-shi - így hívták az öreget - gyér ősz szakállát simogatta, melyre - mint minden régi vágású öreg kínai - nagyon büszke volt. Egy-két szál bajuszkája is látszott. De szerettem volna az öreg kínaival egy kicsit elbeszélgetni! Sok bölcsesség volt a szemében s egy kis szomorúság is. De melyik hetven esztendős ember szemében nincs ez? Arcát nézve inkább bölcs remetének hinné az ember, mint földművesnek. Ha valaki ebben a korban is élmunkás, az jó erőnek a jele... Bezzeg az én generációm!... De hát erre már tizenöt évvel ezelőtt megadta a talpraesett választ az akkor nyolcvanegy esztendős Ádám Gyuri bá, Bözödön: "Tetszik tudni, azért látszunk egészségesebbnek, mert aki közülünk gyöngébb vót, az már rég meghótt..."
Amikor elkészültem, udvariasan kezet fogtam vele, megköszöntem szíves fáradságát és tiszta szívből még jó egészségben eltöltendő száz évet kívántam. A szája szétszaladt, a szeme felragyogott és szemérmetesen szabadkozott: "Az igen sok!"
*
Röviddel azután, kies völgyeken át, folyóparton, több régi pagoda mellett, a Nyugati Tavat és sok lótuszvirágos melléktavat megkerülve, visszajutottam Hamgcsuba.
Külön tanulmányt érdemel ez a csatornákkal át-meg átszelt, tavakkal, hegyekkel körülvett régi császárváros, amely körülbelül négyszer akkora, mint Kolozsvár. Marco Polo a világ legszebb helyének nevezte. Itt él és alkot több igen jó művészbarátom, köztük Chan Jang-hai és a huszonnégy éves Tsa Tsung-cao, akit a mai Kína egyik legnagyobb tehetségének tartok.
Dél varázsa
De elröppen az idő s máris rohanok Délre, sok sejtéssel, kíváncsian, milyen is a világ a trópusokon.
Említettem, hogy a rizsföldeket kivéve a hegyvidék nagyjában és messziről Erdélyre emlékeztet. Persze Kínában minden nagyméretű, a hegyek magassága meg a kiterjedése is.
De most már a színek is megváltoznak. Tüzesek, buják.
Láttam sokfelé élénk cseresznyepiros színű földeket. Rajtuk világoszöld délszaki fenyőfák, közöttük egy-egy fekete bivaly, feketenadrágos, kék inges falusiak, kendőjük lila, kezükben barnás bambusznyelű kapa, fejükön naykarimájú sárga kalap, fölöttük a sötétkobaltkék ég... E táj előtt Gauguin is szívesen feltette volna vásznát az állványra.
*
A színek meg mind ragyogóbbak, a nap egyre magasabbról tűz, ahogy Dél felé ereszkedünk. Virradatkor a Pei-ho folyó mentén, a hegyoldalban robogott a gyors. Magas növésű bambuszligetek mögött a párolgó folyón dzsunkák, tutajok úsztak, de a túlsó oldal már teljesen ködbeveszett.
Sehol olyan csillagos eget nem láttam, mint errefelé. Pedig Nápolyban és Athénben is gyönyörködtem az egészen bársonyos mélykék égben. Itt a hold már nagyon meredeken mászik a fejed fölé, hisz Kanton városa a Rák-térítő alatt terül el.
Tizedik emeleti szobám ablaka a folyóra néz, s nem tudok betelni azzal a mozgalmas látvánnyal, amely elém tárul. Megnyugtattak, hogy nyugodtan kinyithatom az ablakot, a moszkitók ilyen magasra nem repülnek fel. Minden valamirevaló hajó siet valamerre, csak a halászcsónakok várják a jószerencsét. Estére a partmenti szampánokban, lakóházakban elcsendesednek az emberek. Akinek nagyon melege van, otthagyja a deszkaalkotmányt, kivisz egy gyékényt és kifekszik a rakodópartra.
Első éjjel azonban nem nagyon hunytam le a szemem. Egyik nagy hajó a másik után köt itt ki, s ez a művelet sok tülköléssel, harangveréssel, kiabálással s mindezek visszhangjával jár. Hallani aztán a fékező gépek mormolását és rövidesen az utasok partraszállását: kopog a sok fasaru. Szokatlan e sok zaj, mert éjjel másfelé mindenütt csend van. Közben a sohasom látott déli csillagokat nézem, s arra gondolok, hogy itt most éjfél van, odahaza pedig még csak délután hat óra...
*
Másnap, ahogy a melegtől, nyüzsgéstől bódultan egy guggoló, fésülködő nőt rajzoltam szépen kipingált csónakján, ismét Gauguin járt az eszemben. Igazat adtam neki, hogy délre vágyott. Ezt csak az érti meg igazán, aki belekóstolt a Dél rejtelmeibe s ettől egy kicsit meg is részegedett...
Egy másik csónakon egy sötét bőrű anya fürdette kisfiát a folyóban és nyomkodta a víz alá. Azzal a zsineggel huzigálta ki a víz alól, amellyel odakötözik a számpán felső lécéhez a mászkáló gyereket, nehogy beleessék a vízbe. Ez a vízbemártogatás megszokott dolog lehet náluk, mert csak én bámultam meg, pedig körülöttem sokan voltak. A gyerek széleseket pillogott s nagyokat nyelt. De nem sírt. A jónevelés legelemibb fokozatát láttam ebben a jelenetben.
*
Mindenütt érzem, hogy ez itt már Dél. Az ananászon és a banánon kívül furcsa alakú és ízű, sohasem látott gyümölcsöt eszem, de azért egy jó enyedi pónyikalmát szívesen elfogadnék...
A sors még elkanyarítja utamat Wen Tsun-shan faluba, egy banánültetvényre is. A falusi közönség - mindmegannyi vékony olajbarna apró ember, az Észak- és Közép-Kínában megszokottnál is jobban érdeklődik munkám iránt. Ahogy ereszkedtem dél felé, mindinkább én lettem az egzotikum. De azért itt is hagytak dolgozni. Akkora hőségben festettem, mint még soha. Mégis kiültem a napra, mert napos helyről láttam a témámat legszebbnek. Egy nagy kantoni szalmakalap óvott ugyan a perzselő sugaraktól, de a meleggel így is alig tudtam megbirkózni. Valaki a tömegből ezt észrevette, s egész idő alatt legyezgetett. Férfi volt-e, vagy nő, nem tudom. A vakító fény, s a színes árnyékok jobban lekötöttek. Annyit megsejtettem, hogy a mintegy háromnegyedórás munka alatt több váltásban legyezgettek. Talán jobban, mint egy fáraót annak idején.
Ahogy tehetem, fedél alá szaladok. De itt sem tudok pihenni. Valami erő a hatalmába kerít s nem nyugszom. Mindent meg szeretnék örökíteni, hiszen holnap reggel már utazom vissza - Északra, s akkor mindazt, ami itt van, el is veszítem...
Lerajzolom hát a banánkollektíva elnöknőjét. Előttem áll a végtelenül bájos asszonyka. Bámul. Mosolyog. Elgondolkozom, hogyan is vezethet egy egész ültetvényt ez a fekete ruhás, mezítlábas, filigrán teremtés? Ilyen helyre erélyes ember kell. Munkája csak úgy lehet eredményes, ha emberei is hasonlóképp fegyelmezettek.
Aztán az anyát rajzolom, kisfiával a hátán, akiről már megemlékeztem. Majd a kantoni tolmácsnőt, akit tizenhárom éves korában bebörtönöztek Csang-kai-sek-ék... Végül, amikor már mindenki fáradt a késő délutáni melegben, az épület kacskaringós tetejét vázolom fel tussal.
*
Késő este a városban még átsietek a nagyhídon s a túlsó oldalon az aluljárónál alaposan megtekintem a helyet. A járókelők furcsán néznek, vajon mit kémlelek?... Hogy is magyarázzam meg nekik: ez a legdélibb pont a földön, ahol megfordultam...
Másnap vissza Pekingbe. Több mint egy órás repülés a Sárga Folyó árvize fölött. Falvak serege teljesen elárasztva. Összeomlott házak... Mennyi szenvedés, amit innen felülről legfeljebb sejtünk...
Sok gép kell majd ide, hogy a folyót megrendszabályozzák. Bizonyára hamarosan el is következik ez az idő, s meghozza a nép boldogulását is. De gép nélkül is hatalmas dolgokat alkotott a kínai nép. Barátaim mesélték, hogy nagy völgyzáró gátat is építettek nemrég - kézi erővel. Hát még géppel mit fognak majd csinálni?! A Jang-ce-kiang-on már épül a nagy híd, nem messze attól a helytől, ahol most még komp viszi át a vonatot.
Alighanem mégis honvágy...
Amikor utolsó reggel a pekingi repülőtéren megöleltem a nyurga Wang Ghit, Kína
egyik legtehetségesebb fametszőjét, hat derék gyermek apját, elszorult a torkom.
A gép nagy lendülettel repített fel a magasba s rövidesen olyan arccal búcsúzott ez az ország, hogy sohasem felejtem el.
Valahol a Nagy Fal tájékán úsztunk a tiszta levegőben. Éles vonalú hegykoszorúk olyan serege tárult elém, hogy tekintetem idegesen ugrált egyik részletről a másikra. Emberi szem már nem is tud ilyen roppant látványt a maga teljes egészében befogadni.
A legszeszélyesebb alakú hegylánc, alatta köd, megint hegy, annak az alja is ködbe veszett és így tovább, nem tudom, hányszor. Az egész fölött ugyanilyen formán zsúfolódtak a gomolyfelhők. Köszöttük beözönlik a napsugár. Aztán, hogy még bizsergetőbb legyen az egész élmény, lent megjelenik a Nagy Fal. Hol lomhán, hol idegesen kígyózik. Aszerint, hogy milyen a terep.
Az egész látvány titokzatos, varázslatos s egyben mélyen emberi volt. Néha a sárkányokat láttam benne, a mondai hősöket, aztán arra gondoltam, hogyan lehetne ennyi erőt és szépséget egy képben érzékeltetni. Végül már az emberek tízezrei jelentek meg, s a Nagy Falat építették... Közülük egy kőfaragót rajzoltam le, aki megkínált az ételéből...
*
Valahol a Góbi-sivatag fölött még egyszer végiggondoltam, mi is történt egy hónap alatt? Csak egészen apró kis mozzanatok, minden különösebb külső bonyodalom nélkül. Méais: annvit láttam, mint ritkán azelőtt. Már tudom, mi az igazi Dél és megértem Gauguint. Sehol sem tudtam így dolgozni, mint ott, s egy sereg mélyen emberséges embert és igaz barátot ismertem meg...
Kolozsvár, 1957. április.
K a l a n d o z ó
|
