K a l a n d o z ó

DACZÓ DÉNES

A  s z o r o s

            Kanyargó hegyiút.

            A testre, fülre nehezedő nyomás egyre nagyobb a fenyvesek között. A Gyilkostót elhagyva, amely ilyenkor, hóval borítottan sem haragos, sem gyilkos képét nem mutatja, inkább roppant (hó)lepelhez hasonlítható. Igaz, még közelébe menni sem jó, mert nem tudni, hol ér véget a talaj és hol van helyenként vékony jég, rianás.

            A tótól tovább folytatva az utat, ritkul a fenyves, szaporodnak a kanyarok. Az embernek azaz érzése támad, hogy a fold alá süllyed, miközben a környező hegyek mind magasabbra törnek.        A fenyők csak makacsságuknak, no meg a véletlennek köszönhetik, hogy megmaradhatnak imitt-amott a meredek sziklafalon. Meggyötörtek ezek a fák.....

            Nyáron a kellemesen hűvös sziklák között sétálgató saját bőrén érezheti a szoros nyújtotta felüdülést, télen viszont minden más a szikla-szorosban.

            A megszokott turistazajt jócskán elfújta már a kitartóan süvítő szél. A sziklák között menedékre talált kereskedőbódék, amelyekben a taplóból készült kalaptól korondi kerámiáig és gyapjúpulóverig mindent megtalál az ember, most vaksi ablakaikkal, gazda nélkül várják a tavaszt.

            A gyapjúpulóverre pedig most lenne igazán szükség, hiszen a sziklás falak között a felpörgő szél csontig hatol. De hát a bódék tetején s mellettük méretes a hó, arról árulkodva, hogy már rég nem kínált itt senki portékát.

            A sziklák hűségesek maradnak, a télhez, a szélhez. Jelek és útmutatók mindazoknak, akik erre járnak. A Moldvából érkező autók most is itt kapaszkodnak fel, s a fás szekerek, a megrakott kamionok is erre ereszkednek alá.

            A szemhatáron minden csak kő, néhol makacsul kapaszkodik meg egy-egy fenyő. Ki tudja, milyen szél sodorta magvaikat erre. Sokat megélhetett a Békás-szoros, magaslataira felkapaszkodni csak az igazán bátrak vállalkoznak. A hegymászók is hagytak jelt az egyik szikla tetején, a kevésbé bátrak pedig szemmel is látható magasságba jutottak és festettek “örök” szerelmi üzenetet az időszerű „kedvesnek”. A meredek sziklaoldalon a hópelyhek ahol megmaradnak, diszkrét fehér sávokkal jelzik a sziklarepedéseket.

            Az erdészet is próbálkozott jelek festésével. Kalandozásom közben tábla figyelmeztet: e sziklás szoros a kőszáli kecske otthona, de igazából inkább csak reménykedem, hogy netán meglátom, amint az egyik sziklaélről átszökken egy másikra.

            Séta közben tisztelettel gondolunk azokra, akik ezt az utat építették, elképzelve azt is, mi minden eshetett meg itt öldöklő csaták idején. És ha most e cudar időben, egy szál gatyában, hanyatt-homlok kellene menekülni, át, vagy ki a szorosból?!

            Csata most is dúl, de inkább csak fehér asztalnál, az elrajzolt határt keresve. Mert furcsa módon még a vonatkozó katonai térképek is mást mondanak, igaz más-más időkből. Határkérdésben pedig a múló jelek úgy tűnik, nem mérvadóak. Ahogy a hófoltok eltűnnek a tavasz beköszöntével, úgy tűntek el itt is a jelenleg éppen megyehatárt jelző táblák. Azt mondják, az emberek hol lennebb, hol feljebb költöztetik őket a szorosban. Így aztán cask a lenyűgöző látvány az, ami örök...

(A szerző fotói)

K a l a n d o z ó