K a l a n d o z ó

 
 Nagy vagy-, Csendes Óceán!

            Nagy vagy-, Csendes-óceán! - idézem az egykori diákmondást, amelyet a térképről vettünk. Ott ugyan «Nagy-- vagy Csendes-óceán» állt, de mi a kötőjelből felkiáltójelet faragtunk, és a végére tettük, mert több fantáziát láttunk benne. Ez jut eszembe, amikor a repülőgép ablakából a nagy vizet megpillantom, s később is, ahogy az acapulcói tengerpart kókuszpálmái alól a hullámverést nézem. Akit nem ér az a szerencse, hogy Acapulcóban villája legyen, s annak kertje a tengerre kirúgjon, vagy hogy ilyen fekvésű szállodában szobát bérelhessen, az beéri azzal, amivel én. Egyszerűbb szállóban szerzek szobát a második emeleten, zuhanyozóval. A szoba tiszta, igaz, hogy a mennyezetről lenyúló ventillátor a levegőt csak kavarja, de nem hűti. S az is igaz, hogy az ablaka-ajtaja sem rúg ki a tengerre, csak kupáscserepes tetőkre, nyúlánkozó, alvó macskákra, rezgő pálmákra, mangófákra, de ezek között távol mégis kivillan a Csendes-óceán ... Kiváló téma, csak le kell érte hajolni...
            Ahogy tehetem, a partra sietek, hadd ismerjem meg minél hamarabb a tenger simogatását. Nincs messze, akár fürdőnadrágban is elindulhatnék. Mekkora felszabadulás lenne minden holmi és gond nélkül úszni, csatangolni... De mivel fő célom a rajzolás-festés, s erre mindig készen kell lennem, így ingben-nadrágban, felszereléssel indulok el.
            A parton leteszem a cókmókot a pálmalevelekből készült ernyő alá egy- székre. Jaj annak, aki napon parkol, mert a februári nap is pörköl. Rövidesen ott terem a székfelügyelő, bevasalja az öt pesót, és ezért a kissé hátradöntött székről egész nap gyönyörködhetsz a tengerben meg a parton nyüzsgő életben. Rendben van... Aztán odajön a szomszéd falatozó valamelyik embere, a kerek képű senor Carlos vagy a pofacsontos senor José, s udvariasan érdeklődik, rendelsz-e hűsítő italt vagy harapnivalót. Ez is rendben volna, de aztán olyan folyamatba kerülsz, amely estig tart, megállás nélkül.
            Az alkalmi árusok hada lepi el a partot. Jön a napszemüvegárus, és hiába mutatod, hogy már van sötét szemüveged, megkísérli a lehetetlent. Nyomába érkezik a napolajeladó, majd a szalmakalapos. Egyik indió sarut kínál, a másik fürdőköpenyt. De ajánlanak függőágyat. Két nő egy halom szerencsét hozó mütyürkét is rám akar tukmálni, mert hát valami kis ajándékot csak kell hazavinni; annak jelét, hogy Acapulcóban jártam. Hogy a kínálat változatosabb legyen, megjelennek az ételárusok is. Buktát vehetsz, melybe banánt meg ananászt sütöttek, tortillát édes-csípős krémmel. Jönnek az italosok is, a colás, az ásványvizes, de az is, aki az erős, pálinkaszerű tequilát árulja.
            Színes cserepek, fakéregfestmények is lesik az új gazdát, és a nagyszámú fürdőző között el is kelnek.
            De most kapaszkodjunk meg: kitömött öves állatot is hoznak; vedd meg!
            És még annyi mindenki ajánlja a portékáját, de egyik sem veszi figyelembe, hogy dolgozom. Közém és a tenger közé állnak, s gyakran hallom a harsány senor! megszólítást. Néha már így- fohászkodom: a hunok nyilaitól és az acapulcói alkalmi árusoktól őrizz meg, uram!
            Aztán megértem: élni akar mindenik.
            Lám, mennyire előnyös, ha tengerre rúgó kertes villánk van Acapulcóban! Hanem a tenger vize sok mindent feledtet.
            Igaz, hogy amíg az árnyékban hagyott holmitól a vízig mezítláb eljutok, a sárgás, égő homok a talpamba mar, s kapkodnom kell a lábam. Okos ember az acapulcói parton saruban jár, hacsak nem akar előgyakorlatot végezni az indiai parázson való járáshoz ...
            Itt megdől az az elvem, hogy a legkevesebb holmival induljon el az ember.
            Régi álmom hát beteljesedik! Már benn állok a sima homokos, kristálytiszta, meleg óceánban s olasz, görög, jugoszláv meg belga tengerek emlékei törnek elő.
            A Csendes-óceán más. Bár ez sem tűnik nagyobbnak. Akárha az Adria partján állnék. Annak sem érni szemmel a túlsó végét, csak a kissé remegő vonalat, a láthatárt látni.
            A sziklás partok, szigetek s a tenger színei csodálatosak. Milyen is ez az acapulcói tél? A meleg tengerben éjszaka is fürödhetsz: az illatos, sós levegő akkor is enyhe, simogató. Nappal, persze, melegebb. A lombhullató, csupasz fák barnás, lilás, ezüstös színekben játszanak a sziklákon, és a délelőtti fényáradatban a tenger annyira kék, hogy elérzékenyül az ember.
            Ahogy úszom befelé a jó mély vízben, nagyot gondolok. Az eddig elért legdélibb hely az acapulcói repülőtéren van, a nyugati csúcsot is valahol itt fogom elérni... Javítsuk hát meg a mélységi rekordot is, akár néhány centiméterrel. Elszántság és mély lélegzetvétel kell csak hozzá, aztán bukás lefelé... A tiszta vízben csak odalent nyitom ki a szemem, de nyomban be is hunyom, mert a víz csíp. Az a szempillantás is elég ahhoz, hogy engem, a forró égöv megszállottját valami ősi rettenet fogjon el és űzzön ki a vízből. Itt a talaj már nem homokos, hanem csalánállatokkal, rákokkal teli, és nem tudom, micsoda nagy halak azok odalenn ...
            Nem akarok újra úgy járni, mint a görög tengerben, ahol fonalas csalánállat mart végig a bokámtól a nyakamig. . .
Azért vagy két métert mégis lenn voltam ...
 
Békaember
 
            Az acapulcói parti vizeken mindjárt feltűnik egy vízen járó ember. Még ilyen egyensúlyozó művészetet sem láttam. Csak egy szál deszka kell hozzá, meg tökéletes tudás. Ösztövér, napszívta bőrű, elszánt emberünk vörösre festett járművét egy rúddal irányítja a megújuló hullámveréseken át. Mindezt pedig állva teszi! Előtte a deszkán kiszedett fehér kagylók, opálos színekben tündöklő csigák sorakoznak. Odatolat a merészebb úszók felé is, portékáját kínálja. Valamiből fenn kell tartania magát és családját. Élete nem lehet olyan nyugalmas, mert délben, amikor a fürdőzők visszavonulnak, nagyokat szendereg a harmadik széken. Fél szemmel azért vigyáz a partra kihúzott vagyonkájára. Mindenesetre foglalkozása: az úszás, a víz alá bukás, az egyensúlyozás, szép szikár testet formált belőle, nem olyant, mint amilyen a szomszédja, a löttyedt jenki úr, aki az emésztés fáradalmait pihegi ki a következő árnyékos széken. Nagy pocakjába bizonyára finom és dús ebédet kebelezett be.
            Kissé lopva rajzolom őket. «Lopunk, uram...» Unokatestvérem a közbeeső széken ül, és nekem «falaz».
            E két pihenő férfi példázza a békés egymás mellett élést, de inkább fekvést, a két életforma előnyeivel-hátrányaival.
            Hogy milyen munkát végez a békaember, azt az egyik üvegfenekű bárkáról figyelem meg. Több ilyen van; a kora délelőtti sziporkázó napon bizakodva várják a turistákat. Mindeniken egy-egy békaember.
            Tíz peso nem sok egyórás utazásért, lepengetem hát az általános belépődíjat, és beülök a kopott hajópadra. Az árnyékos helyeket - mert ernyő véd a nap heve ellen - jobbára elfoglalták az előbb érkezők, de bírom a napot.
            Jó negyedórát lipinkázunk az araszos vízben, mely ütemesen loccsan bárkánk oldalán, amíg a vízi alkotmány megtelik fürdőruhás utasokkal, a csóréság minden változatában. A finnyásabb fajta a drágább járatra megy. Én is egy szál úszónadrágban indulok e felfedezőútra. Egyetlen kapcsolatom a világgal a menetjegy, melyet a kezemben tartok.
            A bárka vezetője végre indulatba akarja hozni a gépet egy jókora zsinórral, de az elszakad. Mialatt gyorsan megkötözi, én is figyelem a műveletet és barna bőrét, világoskék ingét, kék sapkáját. Ismételt rántással ösztökéli a motort, de az csak köhög. Amíg ellenáll és újfent nem akar begyulladni, elgondolkozhatnék az élet mulandóságán, de az ember nem azért jön Acapulcóba.
            Jobban érdekel a nyüzsgés, a szüntelen mozgás. Tíz óra sincs, de már sokan kijöttek a tengerpartra.
            Az enyhén hullámzó vízen fröcskölve verődik vissza a napsugár, és ragyogás vesz körül bárkát, embert egyaránt. A reflexfények mindenüvé behatolnak.
            Az égen pedig megjelenik három színes ejtőernyő. Egy-egy motorcsónak úgy szalad velük, mint gyermek a papírsárkánnyal. A piros-fehér-kék csíkos ernyőkön jó toronymagasságban izguló turisták lógnak, akiket a vállalkozó ilyen örömökben részesít - jó pénzért. Nagy lehet az érdeklődés, mert a szórakozási lehetőségek tájékoztatója szerint negyvennyolc órával előbb kell feliratkozni. A rendes ejtőernyőktől eltérően itt a vászonbúra elején széles nyílás van, hogy az azon beáramló levegő nyomása a burát függőlegesen tartsa. Másik érdekesség a vízisízés. Itt talán nagyobb a kockázat, gyakran felfordulnak, de aztán a kis motoros vontató felszedi őket.
            Nagyvártatva, jó negyedórás buzdítás után gépünk egyet gondol - az okosabb enged -, és a jármű elindul. A motor csendesen dübörög, és a bárka elkanyarodik a pelikánok sziklaszigete mellett. A jámbor állatok már megszokták az ilyen kiruccanásokat, rólunk alig vesznek tudomást. A sziklák a madarak névjegyei folytán messziről fehérlenek, s ennek esztétikai eredménye, hogy közelükben a tenger még kékebbnek látszik.
            Az üvegfeneket körülüljük, rákönyökölünk a szegélykorlátra, mert valóban van mit nézni. Sárga-fekete foltos halrajok úsznak el alattunk, aztán más csoport más irányban sárga-kék változatban, különböző nagyságban. A sekély vízben az áthatoló napsugarak jól megvilágítják a tengerfenék csalánállatkáit, a vörös és fekete, vékony tengeri csillagokat. Hosszan elnéznők az ilyesmit, de a tervet adott idő alatt kell teljesíteni. Így hát egy helyt megállunk, és a bárka tatjáról beugrik a békaember. Csak szemüveget visel és különböző mutatványokat végez. Éppen csak a cápával való küzdelem hiányzik, de ezt az élményt egyikünk sem igényli.
            Végül összeszed néhány állatot, felhozza, s az üveglapra teszi. Egy deszkasovány nő nyúl egy nála is soványabb fekete csillaghoz, de nagyot visít, mikor az megvonaglik. Társa, a nyúlánk kanadai sem tartja sokáig kézben a szerencsétlen állatkát.
            A bárka meg siklik egy szikla felé... Mit látunk a tenger alatt? Mária-szobrot bronzból. Lendíti ez is az idegenforgalmat. Összetalálkozunk egy másik járattal, s a két békaember a szobrot a víz alatt körülússza. Könnyen megtalálják ezt a helyet, mert a közelben sziklasziget van, és a tenger tökéletesen tiszta.       
            Sokáig bírja a víz alatt a két békaember, de hogy hol fizet majd rá, azt néhány 'év múlva a szív- és tüdővizsgálat fogja eldönteni.
            Végül kiszállunk a szemben levő La Roqueta-szigetre. Itt egy órán át szórakozhat a turista azzal, hogy bérelt szamarakkal sört itat, de aki siet és erről a műélvezetről lemond, az a hazainduló másik járattal visszautazhat. Műélvezetről írok itt, mert ahogyan van láb és műláb, hasonlóképp van élvezet és műélvezet.
            Még elkapom a mozgásba jött bárka ernyőtartó rúdját, és a gumiütközőkön magam feltornászom, mert festeni akarok, hiszen ez a táj olyan megkapó...
 
Békaporonty
 
            Két nap múlva aztán kiderül, hogy miből lesz a cserebogár, vagyis a békaember.
            Most a hétszáz személyes sétahajóra váltok jegyet. A háromórás hajózás egyik mozzanata az, hogy harminc percre lehorgonyozunk a Marquez-kikötőben, Acapulco déli részén, közel a repülőtérhez. Ahogy megérkezünk, csokoládébarna gyermekek raja veszi körül a hajót. Vagy harmincan is úszkálnak; egyik sem több tízévesnél.
            - Senor! Peso! - kiáltják kórusban. Pénzt kérnek, és tapossák a vizet. S bár a hajó karfájára lépten-nyomon felírták, hogy pénzt ne dobjunk a tengerbe, mégis dob mindenki, aki csak teheti; nem babonából, hanem a mutatványért.
            Én is megsajnálom az egyik fekete hajú, holdképű fiúcskát, hiszen mióta igyekszik magát a vízen fenntartani... Nem tudok ellenállni kérlelő tekintetének... Nagy ívben hajítok el egy egypesóst. Kristálytiszta a víz, de két méter mélységben már egy pénzdarab sem csillog, mert négy-öt békaporonty nyomban utánabukik, és az ügyesebbje egykettőre elkapja. Még a marakodás is jól látszik. Vagy ötször megismétlem a pénzdobást, a művelet és az eredmény is ugyanaz. Egyetlen ágyékkötő minden felszerelésük, és így felmerül a kérdés: hová teszi a poronty a zsákmányt? Hát teheti-e máshová, mint a szájába?! A sós víz állítólag fertőtlenít, és a szemesebbje rövidesen már dagadt félorcával koldulja ismét a pénzt, és veti be magát az újabb küzdelembe.
 
Bukik a nap
 
            A hajózás legnagyobb élménye odakint a szabad tengeren ér. Előbb elhúzunk több, fényűzően berendezett villa alatt, majd a halálugrók félelmetes sziklája előtt fordulunk egyet nyugatra, jól ki a Csendes-óceánra. Ez lenne a legnyugatibb hely, ahová életemben elkerültem. Remélem, egyszer még tovább jutok...
            Ahogy tekintetem a vízkolosszuson végigsiklik, kissé északnyugati irányban vélem valahol Sanghajt, ahol már jártam két ízben is . . . Elábrándozom, hogy- most zárni kellene a kört a Csendes-óceánon át vagy fölötte ...
            A világosság szemlátomást tűnik el. Sose hittem, hogy ilyen naplemente is lehetséges. Többször megírtam, hogy a forró égöv alatt gyorsan sötétedik; most már tudom, hogy miért.
            Attól kezdve, hogy a nap súrolja a tengert, bámulatosan érzékelhető a mozgása. Le lehet mérni a sebességét, amint lefelé bukik a tenger mögé. Kissé borzongató, mert e mozgásból megsejtjük azt a roppant erőt, amely időtlen időkig forgatja a földet.
            A nap letűnése után a tenger még opálos színekben fénylik, ám a bíbor meg a lila árnyalatok egyre szürkébbek, és minden rohamosan sötétedik. Már felgyúlnak Acapulco hívogató fényei.
            Illő, hogy a hajó utasairól is írjak. «Mit visz a kis hajó?» Emberhalmazba kerültem, melynek jellemzője, hogy elemei ki tudták fizetni az ötven peso menetdíjat, egyébként a legkülönbözőbb egyedekből állott össze, komoly-nyegle-szélhámos, fiatal-öreg, sok fajta nációból. Az utasok zöme amerikai, német, kanadai, de van francia, angol és más nemzetiségű is. Romániait csak egyet láttam, azt is reggel, tükörből, amikor borotválkoztam. Persze, a leggazdagabb típus innen hiányzik, az a saját jachtjáról élvezi Acapulcót.
            A hajókázók jó része többnek akar látszani, mint amennyi, de hát ezért nem kell hajóra szállni, ugyanilyenek a szárazföldön is...
 
A nagy ugrás
 
            Említsd Acapulco nevét bárhol, csaknem mindenki a vakmerő ugrómutatványokra emlékszik, pedig csak mozifilmekből ismeri. Ezek hírét vitték a föld legeldugottabb zugába is. Különleges helyi színfolt, hasonló nemigen akad. Nincs odaérkező utas, aki meg ne nézné.
            Acapulcót Amerika Riviérájának mondják, jó száznyolcvanezer ember lakja, de a település hosszan elnyúlik az. erősen kanyargó trópusi parton. Nyugati részén, a kampósan beugró félszigeten van ez a híres hely, neve La Quebrada, vagyis Szakadék. A név találó. Szűk öblöcske, mely a nyílt tengerre néz, így- a-hullámok állandóan ostromolják.
            A meredek, szürkésrőt sziklafal egyik harmincnyolc méteres kiszögellése a legalkalmasabb a tengerbe való ugrásra, de csak viszonylag. Mert a fal nem függőleges, és kis ferdesége miatt az ugrónak alaposan el kell rugaszkodnia odafent, ha életben akar a tengerbe érni.
            Szerencsétlenség is fordult már elő, így csak kivételes képességű, elszánt fiatalembernek vaIó az ilyen ugrás.
            Az elképesztő mutatványoknak órarendjük van, déli tizenkettő és este kilenc-tíz óra körül bonyolítják le.
            Bársonyos-kékes-fekete a Csendes-óceán és a föléje bomló esti égbolt, amikor La Quebrada tetején a taxiból kiszállunk és igyekszünk az ugrás színhelyére. Még jócskán le kell ereszkednünk a túloldali kanyargó lépcsősorokon, addig a helyig, ahonnan az ugrás a legjobban látszik. Fényszórók világítják meg a sziklákat meg a tajtékzó tengert. A Csendes-óceán a partokon nem is olyan csendes.
            Minden titokzatos az esti világításban, még a vastag kőkorlátoknál összesereglő indiók is. Mint valami óriási díszlet, úgy várja a megvilágított sziklafal a hőst.
            Az egyszerű nép fiai a keskeny öböl innenső partjának oldalán gyülekeznek, ki amilyen helyet talál. A gazdag turisták a fent épült szállodák fedett teraszán, kényelmes nyugszékeken várják az eseményt.
            Beilleszkedem a néptömegbe, fehér ruhás indiók között támaszkodom a kőkorlátnak. Februári este van, a tenger felől szellőfutamok csapnak meg, egy szál rövid ujjú ingben sem fázom. Az idő eszményien kellemes, a szellő langyos. Fürödni is lehetne. Teszi ezt néhány fiú, de úszkálásuk célja az, hogy a talajt, helyesebben a vizet készítsék elő. Az uszadék fát szedik össze, amit a tenger rövidesen partra vetne, de jaj az ugrónak, ha egy ilyen fába ütközik. Nem olyan könnyű a fehéren háborgó vízben úszni, amikor az mindent odaver a sziklához. A mélybe nézve ezen is eltűnődhetünk, de az érdeklődés egyre inkább az ugróhely felé fordul. A fényszórókat is próbálgatják, ami számomra egyelőre érthetetlen. Majd meglátjuk. Copfos indió nők meg fiaik nyugtalankodnak. Mindenki mindent egyszerre akar látni.
            A közelben fémpénzeket rázogatnak egy nagy bádogperselyben: félreérthetetlen felhívás arra, hogy ami nekünk élvezet, az az ugrónak kockázat, azt meg kell fizetni. Mégis demokratikus ez a megoldás, ki-ki a képessége szerint adakozik.
            Az izgalom fokozódik.
            Megjelenik a főszereplő, de az innenső parton. Vagy, hat-nyolc méter magasból veti be magát, tempósan átúszik a színhelyre, bemelegít. . . A túloldalon kimászik, s mint a fürge gyík, úgy tornássza fel magát a meredek sziklafalon. Jól ismeri ennek minden zegét-zugát. Már kívülről tudja, melyik repedésbe, kapaszkodóba tegye a kezét vagy a lábát.
            Egykettőre felérkezik, s megkezdődik a hosszúnak tűnő előkészület. Nem mondható, hogy a közönség idegeit zsongítaná. Talán szándékos is. Úgy áll az ugróhelyen, mint Tarzan. Körültekint, a mélybe néz, latolgat, nyújtózkodik, légzőgyakorlatokat végez hosszasan, és közben a nézősereg is egyre sokasodik.
            Nagy terefere, gyermekkiáltás mindenfelé, de ünnepélyes csend lesz, amikor a fiatalember a sziklába vágott kis oltár előtt letérdel és imádkozni kezd.
            Ezalatt maradék fizikatudásom segítségével kiszámítom, hogy mennyi ideig tart az esés. Hát bizony harmincnyolc méter magasról a szabadon eső testnek csak két egész háromnegyed másodpercre van szüksége... Nem sok idő, s készülnöm kell nekem is, hogy ezalatt minél többet véssek emlékezetembe a jelenség lefolyásából.
            Fohászát befejezve, hősünk feláll a helyére, talpát törli, lábát emeli, megint lenéz, mint aki az iszonyú mélységet becsli. Újra tornászik, talán a hangulat fokozásáért, elgondolkozik, aztán hátramegy, keres valamit, igen, két fáklyát hoz elő, a közönség egyre jobban izgul, nagyokat sóhajt mindenki, mintha neki kellene ugrania. Aztán az oldalt odakészített tűznél meggyújtja a fáklyákat, s elérkezik a nagy pillanat. Feláll, a fáklyákat széttartja, lekuporodik s idegtépő kiáltással dobja magát előre. Nyomban elalszik minden fényszóró s hátborzongatóan szép, ahogy a két fáklyával köröz a vaksötétben, mint síugró a kezével.
            Sohasem fogom - hacsak lázálmomban nem - megismerni ezt az érzést: zuhanni a sötét mélységbe abban a reményben, hogy ezúttal is sikerülni fog. De neki közben arra is élesen figyelnie kell, hogy melyik pillanatban vesse el a fáklyákat, nehogy a lángokra essék.
            A lángcsóvák kétfelé repülnek, karja előrelendül, s ugyanakkor a fényszórók is kigyúlnak. Szinte nappali fényben fúródik teste a habokba.
Könnyedén úszik ki a tajtékzó vízből, valószínűleg azzal a jóleső érzéssel, amilyent a sarkkutató érez sikeres útja végén ...
            Nagy tapsvihar fogadja. A közönség is morajlik...
            Másnap délelőtt megfestem a La Quebrada-szakadékot jó magasról, egy házikó árnyékába bújva s egy kőfalnak nekitámaszkodva. Szerencsére a kép már kész, éppen a krétákat rakom el, amikor zajos turistacsoport áll elém, de annyira, hogy majdnem eltaposnak. Megtudom, hogy ugrás készül, s a kis ház éppen az ugrógárda gyülekezőhelye.
            Sietve ereszkedem lejjebb, hogy napfénynél is lássak ilyen mutatványt, mert a társaság egytől-egyig magasabb, mint én.
            A nappali ugrás nem hat annyira, mint az esti, amely éppen sötét hátterével egységesebb képet ad A figyelem nappal többfelé szóródik: a tenger kékjéből felbodrozó fehér hullámtarajok, a feketés-vöröses-szürke sziklák, és a nézőközönség tarka öltözete, az ég kékje: mindeme élmény mellett kevesebb hely marad az ugrás megfigyelésére. Természetesen a teljesítmény maga nappal is lebilincselő, s ha az estit nem látom, erről is elképedve írnék, hiszen a fiatalember mindkét esetben ugyanúgy szembenéz a halállal.
 
(Részletek a jeles erdélyi fametsző 1972-es mexikói utazásáról készült útirajzából és a hozzá készült pasztellvázlatokból * Dacia könyvkiadó, Kolozsvár, 1974)
 
 

K a l a n d o z ó