K a l a n d o z ó

KLÁRIK ATTILA

A z  t ö r ö k  á f i u m  e l l e n  v a l ó  o r v o s s á g

(2002. április 14-20.)

            Mesélj a legkellemesebb kirándulásodról. Ez a didaktikus kicsengésű felhívás Marcello D’Orta olasz tanítóé, aki egy olasz kisvárosban próbálta a tudományosság alapkövét letenni, egyenesen a néhány osztályteremnyi apróság lábára. Lett is ebből nagy káosz, dolgozatírás, hadüzenet a csöndes ötlettelenség felnőttesen kopár síkja ellen. A kiszemelt dolgozat pedig így szól:

            „A legkellemesebb kirándulásom a múlt vasárnap volt, ki a roncstelepre. Elötte nap a nagybáttyám azt mondta: Ha máma este jól viselkedsz, holnap elviszlek a roncstelepre. Én erre rögtön jól viselkedtem, és a nagybáttyám elvitt a roncstelepre.

            A roncstelepen baromi jó. Amere mész, roncsok. Egy nagy rahedli kocsi egymás hegyin hátán, tisztára mindha a vidámparkba lenné. (…) Volt egy csomó horpadt kocsi, kiégett lámpa, bedöglött kormány, lottyadt gumi, pocsolya, nyitott ajtó, rendszámtábla nélküli rendszámtábla, egy kocsi bentvolt az árokba egy gyerek meg pisálta lefelé.

            Ha megnövök, roncsteleptulaj leszek.”

            Eddig a felidézési folyamat. Hogyan vág ez ide? Miként kapcsolódik Arzano kisváros, D’Orta és az említett vasárnapi kirándulás egy - a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület által szervezett - törökországi út egyéni bejáratú élményözönéhez? Egyszerű: az átvezető pallón át. Akár az igazi földrajzi Balkán, azaz Bulgária allegóriájaként is felfogható az előbbi festmény, az utolsó mondatot leszámítva. Hadd marakodjanak Simeonék a tulajdonosi státusz fölött. Én inkább soha nem növök fel. És jól sem viselkedem szombaton. Egyik szombaton sem. Nem állítom, hogy az egykor híres aranyhomok mellékén napfürdőző (lásd pl. ’89 előtti önmagam), hajdan BT-t szívó polgártársnak nem görbülhet ellenkező irányba a tükre, sajnos az enyém görbületét kétszeresen is aláhúzta a bőrön tapasztalt valóságszelet. Hja, pedig Isten látja lelkem, vissza is tértem azon az úton, hadd szakadjon fel az előítéletek (na meg a Sipka-hágó) köde. Bevallom, a sóhajtáson kívül nem nagyon volt aminek felszakadnia, hacsak nem a látvány kiegészítésének: az eltávolítási folyamat során elaludt vörös csillagok és biztató feliratok, a két-három dollárért észveszejtőn mosolygó rendőrök, az úton-útfélen legelésző birkanyájak (a hajdani Trákia büszke lankáin négyzetre emelve futott össze szájunk előtt a nyáj), a krónikus szuvenírhiánytól felpuffadt, járművek alkatrészeit szétdobáló vámosok, az alvajáró városlakók, a „községes” országutak, a halványan pislákoló fények holmi málló vakolatú panelltömbök szürkületében. A többit minden bizonnyal elmondják majd az ottani ötórás hírekben.

            „Pokolbéli látomás, el veled” - háborgá a „tragédia” modern Ádámja, és máris átbillent a Kapikulén (Kaputorony), két nagy világvallást elválasztó kaputornyán a civilizációnak. Ezen az oldalon mintegy másfélmillió keresztény, a világ népességének 35%-a, a túloldalon pedig 800 millió muszlim, a világ népességének 18%-a. Törökország ma India, Pakisztán, Banglades és Indonézia után az ötödik legnagyobb muzulmán ország. Kelet-Trákia. Törökország európai sarka egy 24.000 km2 kiterjedésű félsziget, amely ékként választja el a Fekete-tengert a Márvány-tengertől. Érdekes, hogy a nagyrészt Kisázsiában húzódó hatalmas NATO-tagország minden fórumon európai országnak vallja magát.

            Útvonalunk első állomása az alig 18 kilométerre fekvő Edirne, a hajdani Drinápoly azaz Hadrianopolis, a trák vásárhelyből városkát varázsoló római császár és hadvezér (Hadrianus) tiszteletére elnevezett város. Később, majdnem ezer évig a bizánci birodalom része volt, és a sors iróniájaként éppen bizánci közbenjárással jutott török kézre.

            A város fellázadt polgárait bizánci felkérésre leverő törökök végérvényesen letelepedtek a falak között, melyek 1362-től 1453-ig az oszmán török birodalom fővárosát ölelték. Ebben az időben 287 dzsámi, 1390 díszkút, 42 fürdő hirdette Allah dicsőségét, a szultáni palota személyzete pedig tízezer főre rúgott. Fővárosi rangjának elvesztése után is évszázadokon keresztül a szultánok kedvelt nyaraló- és üdülőhelye volt, valamint a balkáni és közép-európai hadjáratok kiinduló pontja. Itt öntötték a magyar származású Orbán mester hatalmas ágyúit is, amelyek segítségével 1453-ban sikerült rést ütni a sérthetetlennek tekintett bizánci falakon. A ma 85.000 lelket számláló város egykori feljegyzések szerint 1700-ban a negyedik legnagyobb európai város volt Isztambul, Párizs és London után, a maga 350.000 lakosával. Edirne mind a mai napig a legtöbb oszmánkori építészeti alkotással dicsekedhet Isztambul és Bursa után.

            A pompás utak mellett suhanó táj igazi jövőképet sugároz. Itt is, ott is megkezdett építkezések, az iparosodás és a polgárosodás megannyi apró jele. Mintha a pár éve hangoztatott török gazdasági hullámvölgyek messze elkerülték volna ezt a vidéket. Olykor hivalkodó reklámok bukkannak fel, korunk útonállói, századunk számtalan barlangrajza. A „hangszóróba szelídített” müezzin (imakiáltó) utolsó hívása után értünk be a városba. A másnap délelőtt rendelkezésünkre álló kevés idő alatt a város és Törökország egyik büszkeségének tekintett Szelim dzsámival (Selimiye Çamii) kezdtük a rácsodálkozás pillanatainak összefűzését. A 22.000 m2 területen fekvő templom 1569-1574 között épült, és 27.760 aranyba került, amelynek nagy részét a Ciprus meghódításából származó hadizsákmány biztosította. A II. Szelim szultán Ciprus szigetére vonatkozó fogadalmának eredményeként létrejött építészeti csoda annak a Mimar Koça Sinan (Mimár Kodzsa Szinán) építészmesternek az alkotása, aki többek között a budapesti Rudas-fürdőt is építette (ezenkívül  73 dzsámi, 51 mecset, 50 főiskola, 30 fürdő, 27 palota, 18 türbe/kripta, 18 karavánszeráj, 17 szegényház, 7 könyvtár, 7 híd, 6 kórház stb. dicséri tehetségét és szorgalmát). A Szelim dzsámi sarkain négy minaret emelkedik az ég felé. A háromerkélyes imatornyok mindegyike 70 méter magas. Ezek az ország legmagasabb minaretjei, magasságukat világviszonylatban is csak az indiai Új-Delhiben található Kutup-minaret haladja meg 2 méterrel. A 999 színes üvegablakon beszökő fény által halványan megvilágított impozáns belső tér is lenyűgöző. A 43 méter magasan levő központi kupolát 8 hatalmas oszlop tartja, mindegyikük 4 méterrel magasabb és 3 méterrel szélesebb, mint az Aja Szófiáé. A 33 kapuból a városra néző főkapu a legszebb, a keleti díszítőművészet remekműve.

            Rohanás. Musztafa Kemál Atatürknek, a „Törökök atyjának” szobra által felügyelt főtéren át, az európai oldal egykori legnagyobb karavánszerájáig (ma szálloda), a régi fedett bazárig (Bedesten), az Eski Çamii-ig (Régi dzsámi). A főtéren egészségügyi dolgozók figyelmeztető sztrájkja. A hazai emléközön elől továbbszaladunk. Tarsolyunkban a mágikus erejű Ben maçarim (Magyar vagyok). „Szívem csucske” csattan a válasz, majd széles mosoly, olykor erős tea követi az útszéli testvériséget. A hajdan híres török kávét felváltotta a zöld tea, melyet kis üvegpohárban, kockacukorral szolgálnak fel, a legtöbbször baráti gesztusként, nyelvoldóként, vagy az üzletkötés előjátékaként a „nem csok, nem drága” kulcsszó mellé. Szinte elképzelhetetlen számomra, hogy a számtalan, áruforgatásból élő honfitárs úgy rohan el Edirne mellett, hogy egy pillantást sem vet a gyönyörű városra. Az autóbuszon izzadtan alszik, a mázsás táskák és egyéb csomagok cipelési szünetének tekinti az oda-vissza vezető utat, melyet alig szakít meg egy kis vámolajzásra. Egészen addig a percig, amikor eldobhatja a szappant. Persze, ha hű marad a meghatározáshoz, miszerint a gazdagság az az állapot, amikor eldobhatod a szappant, ha már nem látszanak rajta a betűk. Egyik modern Kőrösi Csománk mesélte, hogy habár tizenegyszer járt Isztambulban, még egyszer sem látta az Aja Szófiát. A tornyait igen. Távolból. Legalábbis azt hiszi, mert ugye ott annyi a torony… akár az arany. Csak ne törpülne el a kulturális érték a bezsebelt haszon mellett.

            Isztambul (Új Róma, Bizánc, Konstantinápoly). Egyedi, zsúfoltságában is rokonszenves 12 milliós metropolisz, az egyetlen, amely két világrészen fekszik. A lakossági empátia szinte példaértékű, legyen szó akár magasított járművünk  vezetőjének járókelői szintű figyelmezetéséről, miszerint túlságosan alacsony a célbavett alagút (vízszintes gödör), vagy akár a bérmentve nyújtott idegenvezetői szolgálatokról, a forgalmat irányító rendőrök megannyi önzetlen beavatkozásáról. Érdekes színfolt a török vendéglátóipar is, amely iskolapéldája lehetne a „mindent a vásárlóért” elvnek, az előzékeny betessékeléstől a kis figyelmességekig, kóstolókig, a ház ajándékának tekintett teáig. A hazai mogorva kiszolgáláshoz szokott polgár igazi önfelértékelő terápiájának lehetünk tanúi, egy olyan futó, ám hosszú időre felvillanyozó állapotnak, mely során másodrendűségének árnyékából mindenki előléphet és fontossá válhat néhány röpke pillanatra (mit számít, hogy mindennek ára van). Törökországban ritka a szerepcsere. Mindenki tudja a helyét, legyen az árus, pincér, szállodai hordár, taxis és a sor a végtelenségig folytatható. Talán az ötven dicső szocialista esztendőnek sikerült nálunk minden megcsókolt (csonkolt?) békából - nem kommunista, ha a kommunizmust a szegénység egy főre eső egyenlő eloszásának tekintjük - herceget varázsolnia: váltóőrből minisztert, fejőnőből párttitkárt, mészárosból ügyvezető elnököt, bolti elárusítóból vásárlót frusztráló menedzsert. Rejtély marad, hogy a Konsztantinoszok, Szelimek, Mohamedek, Szulejmánok büszke népe miért nem akar kettészakadni a jobbra a szépek balra az okosak táblával ellátott útkereszteződésben.

            Isztambul a macskák városa. Sehol annyi macskát nem látni mint a hatalmas város zegzugos utcáin. Kóbor ebből már kevesebb van. Jóval kevesebb, mint például a 2 milliós Bukarestben, ahol minden negyedik polgárra jut egy belőlük (hiába, a kutya az ember legjobb barátja - lenne, ha tudna kölcsönadni). A támadó macskafalkák hiányáról már nem is szólunk. Rosszmájúságunk mondatná velünk, hogy az egykor térdeplő és meghajló látogatókhoz szokott törökök legalább ezen a szinten próbálták megőrizni az önbizalmukhoz szükséges (olykor doromboló) hódolatot. A város méretéhez illő szeméthalmok is következetesen hiányoznak. Láthattuk, amint az éjszakai utcák szűkületében összehordott szeméthegyeket kozmetikázták a köztisztaságiak, reggelre mindig nyomtalanul eltüntetve azokat. Gyönyörű parkok, terek káprázatják az érzékeket, zöld gyepszőnyeggel, rendezett virágágyásokkal, angolosan nyesett bokrokkal, díszcserjékkel. A szokásos túra sem maradhat el, a világörökség részeként jegyzett Aja Szófia (Hagia Sophia), az egykori világbirodalom szíveként számontartott szultáni lakhely, a Topkapi szeráj, a bizánciak által épített gyönyörű Ciszternák, a hattornyú Kék dzsámi, az obeliszkek, a mintegy hét kilométeren át húzódó bizánci falmaradványok, a hirhedt Héttorony (Yediküle), az olasz városállamok korát idéző Galata-torony, a számtalan művet ihlető Orient Expressz egykori végállomása, a sétahajóra csalt Boszporusz, a gyönyörű keresztény, zsidó és ókeresztény (kopt) templomok és az oly gyakori úticélként felvillantott Nagy Bazár. Nincs olyan útikönyv amely ne sorjáztatná oldalakon át a látnivalókra vonatkozó megannyi évszámot, adatot, történetet, de maradandó benyomásra csak  az élményanyag személyes begyűjtése által tehetünk szert, nem sajnálva a török milliókat és a román százezreket. Egy felnőtt belépő ára az Aja Szófia múzeumba 15.000.000 török lírát kóstál, ami körülbelül 390.000 lejnek felel meg. Hasonló összegbe kerül a karzatra szóló jegy is (külön), és a Topkapiba érvényes belépő (ahol ugyancsak külön kell megváltani az egyenként 15.000.000 lírás jegyet, amely a hárem, valamint a kincstár épületének megtekintésére is feljogosítja a látogatót). Más nevezetességek megtekintése nem ennyire költséges, az öszeg mintegy felével is megelégszik a török művelődési tárca, ami érthető, ugyanis a fenntartási és restaurálási költségek sem azonosak (pl. az Aja Szófiába két éve, a restaurálás kezdete előtt még „potom” 4.000.000 török líráért lehetett egy mindenre kiterjedő belépőt váltani). Törökországban az egy havi átlagfizetés 300.000.000 líra (250 amerikai dollár) körül mozog, a termékek és szolgáltatások ára pedig nagymértékben azonos a nálunk alkalmazott árakkal. A belépőkért elkért összeg természetesen nem szolgáltathat viszonyítási alapot, lévén szó a világörökség részének nyilvánított műemlékekről, épületekről. Mindennél jobban jellemzi a mába ékelt volt birodalmi fővárost a Szent Mihály templomban lezajló jelenet: csoportunk egyik tagját, aki beléptekor készült levenni török sapkáját egy imádkozás után odalépő színesbőrű férfi figyelmeztette, hogy levett fejfedővel illik ide bejönni. A kimerevedő kép: egy török fejfedőt viselő protestáns férfi és egy imádkozó (vélhetően katolikus) néger, egy muzulmán város keresztény templomában.

            Utunk következő állomása egy újabb hajdani főváros, Bursa volt. Az Európát Ázsiával összekötő kétpilléres hídról gyönyörű kilátás nyílt a korokat hűen összekovácsoló, egyszerre ódon és modern városra. A távolodó Isztambul és a sejtelmesen csillogó Márvány-tenger gondolatkuszáló fogságában közeledtünk Bursa felé. Kis-Ázsiában vagyunk (Asia Minor, a bizánci időkben Therra Anatolica, azaz Keleti Terület, később Anatólia, lakóinak nyelvén Anadolu). Az út mentén kisebb városok, köztük a földrengésrázta Izmit, ahol a töretlen építkezés majdnem teljesen eltűntette a tragédia nyomait. Hatalmas katonai települések húzódnak a tenger és az úttest között, szögesdrót, őrhelyek és egy egy tábla jelzi, hogy nem szívesen fogadják az esetleges kiváncsiskodókat a NATO egyik legerősebb hadseregének fiai. A kerítés mögött panellek, játszóterek, kis kertek, medencék, parkok, üzletek. Ha nem bukkanna fel olykor az őrtálló katona márványarca a kerítés mögött, egyszerű polgári kisvárosnak nézhetné az ember.Van némi igazságmag abban a sarkított megállapításban, hogy a katonai uralom az a jelenség, amikor egy ország önmaga ellen tart fenn hadsereget. Ez a kurd kérdés megoldatlanságával és a katonai vezetés figyelő szemével egyaránt bélyegezhető Törökországra is érvényes. A katonai vezetés ugyanis bármikor kész beavatkozni, ha a sajátos török demokráciát egy szélsőséges politikai erőfelbukkanás igencsak kilendítené valamely irányba - erre már nemegyszer volt példa -, egyfajta egészséges immunrendszerként őrködve a hatalmas „test”  felett.

            Az ország egyik legszebb fekvésű településének tartott Bursa, amely a 2543 méter magasságot elérő Uludag (Hatalmas hegy) és a Márvány-tenger szorításában igazán fenséges látványt nyújtott. Az autóbuszunkra pattanó önkéntes idegenvezetőtől kalauzolva sikerült elvergődnünk szálláshelyünkig. A napi látványadagunk beszerzését a városra tekintő Hisar (vár) kilátóján kezdtük. Az oszmán birodalom bölcsőjének tekintett Bursát 1326-ban hódította meg a névadó Osman bey fia, Orhan (Osman ugyanis az ostrom kezdete után nyomban elhunyt), egy olyan katonai és politikai hatalmat hozva létre, amely mintegy 600 évig tartó fennállásával (1326-1922) alakította a világ történelmét. Gazdagon díszített türbéjük (kriptájuk) is ott található a várban. Az I. világháborúban (1920-ban) Bursát is elfoglalták az előretörő görögök. A Török Nemzetgyűlés ekkor úgy határozott, hogy a parlament üléstermének asztalát mindaddig borítsa fekete lepel, amíg a „szent” várost vissza nem foglalják a török hadak. Erre két év, két hónap és négy nap múlva került sor. A várból a város legnagyobb dzsámijához, az Ulu-dzsámihoz vánszorgó, zömében grippétől gyötört társaság már veszített edirnei és isztambuli lelkesedéséből annak ellenére, hogy a szemünk elé táruló templom története szorosan kapcsolódik a magyar történelemhez, ugyanis Zsigmond királyunk vesztes nikápolyi (Nigbolu) ütközetét idézi. Az Ulu-dzsámit I. Bajazid szultán építette 1396-1400 között, a Nikápolyban aratott győzelem emlékére, az ott szerzett hadizsákmányból. A legenda szerint a szultán még a csata előtt megfogadta, hogy győzelme esetén 20 dzsámit emel majd Allah dicsőségére. A csata után azonban belátta, hogy képtelen lenne előteremteni az építkezéshez szükséges hatalmas összeget, ezért egyetlen, öszesen húszkupolás dzsámit építtetett, a Bursait.

            Újabb nap, újabb úticél. Nem közelebbi, mint a másik kontinensen (Európa) fekvő Tekirdag, a magyar történelem, irodalom-és művelődéstörténet Rodostója. Az útvonal káprázatos. A jobboldali „útitárs”, a Márvány-tenger, balra az Anatóliai-fennsík jellegzetes tájai, növényzete. Olykor egy-egy delfincsapat megcsillanó hátuszonyai kívánnak nekünk jó utat a ragyogó napsütésben. A pár órás trójai (Truva) kitérő felejthetetlen érzésekkel tölt el mindenkit. A nemrég épített, kilátóként használt faló által felvigyázott romok szellemi értéke felbecsülhetetlen. Kattognak a gépek, villannak a vakuk, számtalanszor tetten érjük a természetet, egyesek kavicsot süllyesztenek a zsebükbe, mások beérik a megörökített falóval, falovas önmagukkal. A kavics-szuvenír görögországi képet idéz, ugyanis egy időben az Akropoliszt látogató tengernyi turista veszélyes mértékben megkopasztotta a helyet, elhordva a romok és műemlékek között található kavicsokat, köveket, amit a találékony városvezetés egy-egy, a közeli kőfejtőből teherautó segítségével kihordott kavicsrakománnyal oldott meg. Ha a trójai múzeum vezetősége is jónak találta az ötletet…

            Nem klasszika-filológusi, történészi és régészi kiváltság a homéroszi hangulat megidézése, a csapongó gondolatoknak a falak közé életet varázsoló, a jelent múltbeli eseménnyel és arcokkal feltöltő ereje. Odüsszeusz, a szép Heléné, Alexandrosz, Priamosz, Kasszandra, a falovat ácsoló Epeiosz, Szinón, Laokoón, istenek, félistenek és halandók lepik el Schliemann hajdani álmát, az elsüllyedt és részben feltárt Tróját. Mítosz és valóság, az elkeseredett ostromnak tíz évig ellenálló város, amely egyetlen éjszaka alatt vált romhalmazzá, a csel áldozatává. Vegyes érzelmek kalauzolnak további utunkon, a Dardanellák irányába.

            Çanakkale. A Dardanellák egykori nevét takaró Hellészpontosz a Márvány-tengert az Égeitől elválasztó szoros ázsiai kikötővárosa, üdülőhelye. A keskenyebb részén másfél kilométeres szorost állítólag a híres angol költő, G. G. Byron is átúszta 1809-ben. A komp mintegy húsz perc alatt röpített át a két földrész között. Nemsokára Gelibolu (Gallipoli), a bújdosók egykori kikötővárosa is felbukkant. „Édes néném, hála legyen az Istennek, mi ide érkeztünk ma szerencsésen. Franciaországból pedig 15 septemberisben indultunk meg. A fejedelmünknek, Istennek hála, jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőle venni, de reméljük, hogy itt a török áer elűzi.” A II. Rákóczi Ferencet kísérő Mikes Kelemen és a fejedelemhez mindvégig hű bújdosók 1717. október 10-én érkeztek meg Törökországba, viszontagságos útjuk végállomására. Gallipoliból, Uzunköprü érintésével Drinápolyba mentek, majd Büyükderébe, később Yeniköybe és Beykozba telepítette le őket a török kormány. Végül, a Habsburg uralkodó kiadatási kérelme után Tekirdagot (Rodostót) jelölte ki számukra a Porta (1720). Akárcsak a mi számunkra az elfogult kíváncsiság, a 207 levél által felkeltett „látvágy”, utunk koronavárosát övező lelkesedés. Gyönyörű naplemente, gondozott vidék, a távolban húzódó szőlősök, gyárak az út mentén. Ez utóbbiakat leszámítva akár kézben is tarthatnánk Mikes leírását itt, Isztambultól kétnapi lovaglásra. Vagy akár a Thököly Imre fejedelemmel emigráló Komáromy János sorait: „Ez a Rodostó derék kikötő, nem messze tőle szakad a Marica vize, mely Drinápolytul foly a tengerbe: alatta a városnak szép tiszta fövenyes fenekű a tenger… Ennek a Rodostónak véghetetlen sok szép szőlei vannak, kedves finum ízű rubintszínű bora terem. A mandolának felettébb nagy bősége, és egyéb sokféle gyümölcse, csak vereshagymát sem láttam olyast, aminémű itt terem”.

            A Tekirdag név eredetét magyarázó monda szerint a város egyik hajdani, a bizánciak korában élő ura (tekfurja)  vadászni ment a környékre. Az általa megsebesített őz utolsó erejével még megszoptatta kicsinyeit, majd elpusztult. A látványtól meghatódott uralkodó minden vagyonáról lemondott, majd a közeli hegyekbe vonult vissza bűnbocsánatért esedezni. A környező hegyeket attól a perctől kezdve Tekfur hegyének (Tekfur dag) hívták, akárcsak az alant meghúzódó várost (Tekfurdag, későbbi módosulással Tekirdag).

            A szálloda erkélyéről pompás kilátás nyílik a Mikest egykor megihlető játékos hullámokra, a rodostói kikötő pezsgő életére. Nem messze húzódik az emlékpark, amelyet Rákóczi fejedelem ülőszobra, vezető magyar politikusok kézjegye és a faragott Mikes-emlékmű szépít meg. A százezer lakosú Rodostó minden szögletében rendezett, és határozott városrendészeti elveket tükröző oldalát mutatja a látogatónak. De nem a turistának, aki több ezer kilométer utazik azért, hogy személygépkocsija előtt lefényképeztesse magát. A pénztárcáját szorongató magyar fogyasztói társaság elé igazi európai üzlesorokba, áruházakba (a modern ember múzeumába), gyorsétkezdékbe rejtett vonásait tartogatja. Mert van neki más arca is. Van egykori magyar utcája, II. Rákóczi Ferenc emlékének szentelt saroképülete, düledező kuruc házsora, számtalan dzsámija, keresztény temploma (10), múzeuma…

            Szemerkélő eső koszorúzza az erdélyi népművészet főtérre vitt kincseit, táncokat népdalokat. A városvezetés örömmel hagyta jóvá a fellépést, itt is ott is kíváncsiskodó arcok állják útját a szálló pentaton dallamoknak, amelyekre a keleti népdalok is oly gyakran építkeznek. Rövid utunk során megfizetünk az elraktározott kúltúrkincsekért. Ali, a „müzesi” (Rákóczi Múzeum) vezetője mosolyogva kalauzol bennünket a zegzugos utcákon, ahol a történelem sorány annyi nép hagyta létének feledés és por által borított nyomát. Trákok, dórok, frigek, görögök, perzsák, rómaiak, majd a bizánci népek, az ostromló hunok, avarok és magyarok mind megfordultak már ezen a vidéken, egészen 1359-ig, amikor a várost végérvényesen elfoglalták a törökök. Ettől az időponttól kezdve Rodosçuk oszmán-török településként fejlődött tovább. A Rákóczi Múzeumként ismert saroképület egykor a fejedelem ebédlőháza volt. A tulajdonképpeni szálláshely és a vele szemben álló kis kápolna 1971-ben leégett. Az ebédlő igazi török stílusú egyemeletes épület, amelynek a földszintje terméskőből épült, kiugró emeleti része pedig hajlított fagerendából. A szerény méretei ellenére pazarul berendezett épületben töltötte ideje java részét a fejedelem és haláláig hű embere, Mikes Kelemen is. A Maçar Sokaknak nevezett utca házai fogadták be annak idején Bercsényi Miklóst, Esterházy Antalt, Csáki Mihályt, Pápai Jánost és még számtalan bújdosót, akinek jelenlététől annyira féltették feleségüket az örmények. A többi már történelemkönyvek, útirajzok gazdag tartalmában húzódik meg. Ami nem foglalható ezekbe a könyvekbe, azt mindenki önmagába csomagolta, álmaiba, kérdéseibe és válaszaiba szőtte. Az, hogy egy újabb törökországi út továbbképzelt valóságába, vagy a csak kipipált köztes állomás batyujába  rejtette, mindegy. Szomorúan búcsúzunk. Elköszönünk Alitól, Rodostótól, Törökországtól. A visszautak hiányérzete és a hazatérések öröme hálózta be a hangulatot. Na és a grippé által okozott autóbusznyi láz, levertség, a szervezet lesújtó apátiája a szellem felemelő tapasztalataival szemben. Ennek ellenére, a lázzal fizetett ár nem volt „csok”, nem volt „drága”. A már csöppet sem negatív kicsengésű „török áfium” ellen semmi nem hatott. A Panadol sem…

A szerző törökországi felvételeiből

K a l a n d o z ó