K a l a n d o z ó

KREBSZ JÁNOS:

V ö r ö s  h e g y e k,  v e r e s  patak

            (Piac és gazdaság) Odaútban Szászsebes közelében és bent a városban integető árusok az út szélén. Most mind látcsövet kínál. Mindig egyféle árujuk van, valószínű kétes eredetű, s azon túl, hogy ott állnak minden félrehúzódásra alkalmas helyen, tehát az autós nem tud megállni, hogy magányosan legyen bizonyos szükségleteinek idejére, kicsit rámenősek, a piros lámpánál odajönnek az autóhoz, külföldi rendszám, biztos tele van pénzzel. Egyik felismeri a magyar jelzést, s anyanyelvemen nagyságos úrnak szólít, a számokat is tudja, kezdi egy magasabb összeggel, én nem mozdulok, mintha alkudnánk, egyoldalúan viszi lefelé az árat. Mi lenne, ha érdeklődést mutatnék? A szocializmus kereskedelmi gyakorlatát juttatják eszembe: a boltban egyféle áru kapható, nagyon olcsón és korlátlan mennyiségben. Egy moszkvai nagyáruházban láttam egyszer: csupa kockás zakóból állt a férfi konfekció osztály kínálata. Minden méret ugyanabból az anyagból, ezerszám. Ez nem sokat segít azon, akinek éppen alsónadrágra lenne szüksége.

            Valami csodát vártunk a piacgazdaságtól. Hogy majd helyrehozza a szocializmus által ütött összes sebet. Ritka nyugati útjainkon láttuk a jólétet meg a szupermarketeket, valóságos földi paradicsomnak tűnt itthoni állapotainkhoz mérve. Kaptunk helyette demokráciát meg jogállamot. Lettek szupermarketek is, meg árubőség, de a piacgazdaság meg a mi viszonyaink elegyedéséből ismét csak kegyetlen, koraszülött vadkapitalizmus lett. Abszurd módon továbbélő titkosszolgálatok és elvtársi kapcsolatok, amelyek példátlan gyorsasággal fordították a közvagyont magántőkévé.

            Úti beszámoló készül, s máris a rendszert szidom, az elégedetlenségeket vázolom. Az itt élő ember lelki állapotáról van szó. Akkor is, ha elmegyünk megnézni egy jövendőbeli nagyberuházás állapotait. Változások zajlanak, nem könnyű senkinek.

            (Gyulafehérvár) Alba Iulia, november utolsó napjait koptatjuk, készülődik az ünnepre. A rendezett kisváros küllemű megyeszékhely az utolsó kozmetikai simításokat kapja arcára, gőzerővel rakják a térkőburkolatos járdát, emelvény ácsolnak, zászlókat aggatnak. Túlnyomórészt a román trikolór uralkodik, de szép számmal kéklik az EU kék selyme a tizenkét csillaggal. Ez lépett a munkásmozgalom piros lobogójának helyébe? Még egy kis púder ide, egy kis paraván oda, söprűs asszonyok takarítják széles csapásokkal az utat. Itt ragyogni fog minden.

            A román történelem nagybecsű városa méltósággal viseli jelentéshordozó küldetését, az erdélyi fejedelmek lába nyomát elfedte az idő. A térképet szemlélve próbálok rátalálni a földrajzi okra, bizonyos településeket igencsak szeret a történelem, jelképpé magasztosul a nevük, s az újabb idők históriacsinálói, a politikusok, szívesen sütkéreznek abban a sugárzásban, amit a helyszín ünnepeken és évfordulókon különösen erősen sugároz. Belerakódott ebbe a városba erős súllyal, hogy Erdély közigazgatási, hatalmi központja volt sokáig. Az esti ködben fölmegyünk a történelmi városközpontba, nem sokat látunk. Pontosabban: csak azt látjuk, amihez közel megyünk. Erődítmény ősidők óta, jól kiválasztott, védhető hatalmi központ, amelyet minden korszak hadászai továbbfejlesztettek, modernizáltak, az utolsó maradandó kéznyom a monarchia hadmérnökeié, derékszögű sarkok, léniával rajzolt utcák. Az utólag beleépített ortodox templom és kolostor igazodik, föltakar, links und rechts, mint újonc a veteránok között.

            (Dilemmák) A Raiffeisen Bank épületét kell megtalálnunk Gyulafehérváron, abban bérel irodákat a Rosia Montana Gold Corporation (a név félig román, félig angol, szerintem értelmesebb lenne egy román név, és annak angol fordítása, vagy megfordítva, mindegy, ez valami megatrend). Szóval ez a Vörös Hegyek Arany Vállalkozás Verespatak aranyát akarja kitermelni.

            Mint a Romániai Magyar Szó újságírói, a fotós kolléganővel a cég vendégei vagyunk. Meghívtak egy magyar újságírót, hogy nézzen körül, írja meg, amit lát, nekik fontos a romániai magyarság tájékoztatása ebben a kérdésben.

            A magunk részéről óvatosak vagyunk, sokáig dilemmáztunk, elfogadjuk-e egyáltalán a meghívást. A nagybányai elszabadult ciántó, Tisza-gyilkolás óta eléggé rossz az aranybányászat sajtója, valóságos környezetvédelmi hisztéria alakult ki, amelyben rádöbbentünk, hogy a külföldi karvalytőke, az emberi kapzsiság kizsigereli a posztszocialista tábor szegény államait, amelyek azáltal piacképesek, hogy náluk még nem olyan szigorúak az előírások, a másutt már idejétmúlt, betiltott technikákat itt lehet használni. És nagyon érzékeny húrokat pendít, aki a természeti kincseink védelmében, az emberi lét feltételeinek megóvása érdekében hív harcra minden igaz lelket. A Verespatakon tervezett projekt már-már világméretű üggyé szélesedett, Budapesten a Kanadai Nagykövetség előtt tüntettek a környezetvédők, Bukarestben minden tekintélyével megszólalt a cián ellen a pátriárka őboldogságossága. Zajlanak, egymást követik az események, s mint minden jelenidejűség, minimum kétesélyes a végkifejlet. A mérleg két tányérja egyensúlyban van, a legkisebb többlet az egyik oldalon eldöntheti a kérdést. Talán így került bele a képbe az országos magyar napilap. Mi dilemmázunk.

            (Lelki környezetvédelem) Fölvesszük a kapcsolatot Dascalu úrral, édesanyja magyar volt, ő a Rosia Montana Gold Corporation piár-főnöke (reklám-igazgatója, sajtófelelőse, ilyesmi). Hosszas, mindkét oldalon bizalmatlansággal terhelt telefonbeszélgetésben tisztázzuk, hogy miről is lenne szó. Mert ha a Gold Corporation reklámot, nyomulást, sajtót akar, akkor küldjön anyagokat románul, angolul, ahogy megvan, mi lefordítjuk és megjelenik a magyar sajtóban, ahogy akarják. Aki fizet, az megmondja, mi kerül a reklámjába. De ők nem ezt akarják. Mi kötjük az ebet a karóhoz, hogy tisztességes újságíróként nem lehet ezt megcsinálni. Elfogadni a vendéglátást, aztán, ugye, csak nem ír rosszat arról az ember, aki... A vendégjog meg a vendégbarátság ősi törvényei. És kimondatik a másik oldalról a varázsige, azt írunk, amit akarunk, oda megyünk, ahová kedvünk tartja, azzal beszélünk, azzal találkozunk, akár az összes ellenzővel, akivel csak akarunk, és akármi bűnt, hanyagságot, felelőtlenséget látunk, lefényképezhetjük, megírhatjuk. Meg fogják köszönni nekünk. Megjelenés előtt el sem kívánják olvasni, az újságíró úr azt írhat, amit elbír a lelkiismerete. Ez fényes. Mégiscsak van valami különbség a prostituáltak és azok között, akik csak szeretik csinálni, bár a köznyelv ugyanazt a szót használja mindkét esetben.

            Marad még a lelkiismeret, amelynek meg kell küzdenie a látszattal, hogy mit gondolnak rólam itt és ott. Mert a kiegyensúlyozott cikkek nem jók, meg ügyetlenek is vagyunk abban, hogy folyton mérlegeljünk, minden pro mellé állítsunk egy kontrát. Mert olyan éppen a helyzet, a világberendezés, hogy bizonyos ügyekben le vannak előre osztva a kártyák. Vannak a jók, akik védik a környezetet (bár ebben az üzletágban is hatalmas pénzek forognak), és vannak a rosszak, akik mindenféle furfanggal tönkreteszik a szép, barátságos környezetünket. Mert tény: van ózonlyuk, terjeszkednek a sivatagok, fogynak az esőerdők, és van környezetvédő magatartás, amely globálisan gondolkodik és lokálisan cselekszik. Hát odamegyünk, hagyjuk hatni magunkra a világ ingereit, mintha tiszta papírlapként fekhetnénk a toll alá, íródjék rá az aktualitás. Majd az olvasó eldönti (dehogy dönti el, ő is tele van előítéletekkel, azokon át, mint szemüvegen, olvassa az újságot), hogy mit sikerült meglátni a valóságból.

            (Verespatak) Mint Dürenmatt drámájában, Az öreg hölgy látogatásában, a pénz szítja az indulatokat, fordítja ki a világot és az embereket önmagukból. Itt a nagy lehetőség, mindenki megcsinálhatja vagy eljátszhatja a szerencséjét. Ott a kisváros szülöttje dollármilliárdokkal tér haza, itt a kitermelhető dollármilliárdok ígérete idehozott előzetesen pár milliót. És a nagy üzlet, a sok pénz a legrosszabb tulajdonságokat hozza ki az emberekből. Az irigységet, a kapzsiságot, a ferde utakon járó sandaságot. Bár olyan filozófiai vélemények is vannak, melyek szerint éppen ezek a tulajdonságok szülték az egyenlőség eszméjét, és ez a mások életébe beleturkáló gyanakvás, rosszindulat tartja össze az emberi közösségeket. Fékező- és hajtóerő van benne.

            Első utunk Verespatakon az egykori kultúrházba vezet. Már a Gold tulajdona, kis bemutató múzeumfélévé alakították. A kisasszony (Ekart Teofana, a falu szülötte, itt járt iskolába, szavalt, táncolt ezen a színpadon pár éve mint iskolás), kétfős váltásban látja el a feladatot, szombat-vasárnap is nyitvatart az információs központ. Alig ismerni rá belülről a szokványos falusi kultúrházra. Két hatalmas cserépkályha fűti be a hodályt, nem hiszem, hogy valaha is ilyen tartósan, egyfolytában fűtötték volna az épületet. A cserépkályhák kályhaezüsttel fényesre festve, ilyet még nem láttam. A színpadon néhány ásatásokon előkerült ókori kődarab, a nézőtér kiürítve, padlószőnyeg, hatalmas tablóképek között lehet bolyongani. Képek, dokumentumok a falu múltjából, az aranybányászok életéből, a Gold Corporation és a projekt terveit bemutató térképek, grafikonok, fotók, az építendő új lakások külső képe és belső elrendezése... Egy képen a miniszterelnököt és Paunescu szenátort ismerem föl a cég vezetőinek társaságában. (Legföljebb egy év múlva aktuálisabbra cserélik a képet.)

            Paunescunak háza van a faluban. – világosítanak föl. Úgy látszik, az erkölcsi tántoríthatatlanság nagyszerű példaképei az Isten háta mögé is eljutnak a körülöttük auraként rezgő dicsfénnyel együtt.

            És beleesik a fölvásárlásba? – kérdezem azonnali jóleső rosszindulattal.

            Természetesen.

            Ha eladja, ha nem, lesz politikai huzatja a dolognak.

            Majd meg is mutatjuk a házat, ha kíváncsiak rá.

            Ha már itt vagyunk, nem hagyhatjuk ki a helyi nevezetességeket. Az egyik tablón eladott/fölvásárolt ingatlan képe, mellette az új ház, amelyet megvásároltak az elköltözők a szomszédos városban. Ez földszintes, az emeletes, mindkettő takaros, rendben tartott porta. Ezt kell bemutatni. Van olyan is, aki csodaautót vett a háza árából, aztán egy hét után összetörte, s olyan is, aki már el is itta az egészet. Ők nem szerepelnek a tablókon. 

            (Főtér avagy piac) A település központja XVIII-XIX. századi polgárházakkal erősen romlásnak indult, a szocializmus odatette melléjük a maga betonkockáit, és az is látszik, mint szerte Romániában, hogy a házak külső csinosítására nemigen van pénz, amikor a megélhetéssel vannak gondok. A Gold úgy tervezi, ezt a történelmi hangulatot árasító központot a műemlék jellegű épületekkel, templomokkal helyreállítja, a többi ház el lesz bontva.

            Öreg román bányász megy át a téren, romlatlan érdeklődéssel fordul a fényképező, bámészkodó idegenek felé. Szájában ezüstfogak. Sulea Nicolae a becsületes neve, tizenöt éves kora óta bányászként maga keresi a kenyerét. Odáig jutott a maga erejéből, hogy saját bányája volt. A bányászok ama ritka példányával találkoztunk, aki nem dohányzik, nem fogyaszt alkoholt. 47-ben elvették a bányáját, akkor állami bányász lett. Nem volt ám olyan könnyű oda bejutni, előbb három hónap önkéntes közmunkát kellett végezni, vasutat épített Petrozsényben, azzal érdemelte ki, hogy fölvegyék. Most készül az aranylakodalmára. Jó egészséget kívánunk neki. Még egy kérdés: - Beleesik a háza a zónába, a fölvásárlásba? – Bele. – És eladja? – El, mit tehet az ember. – És mik a tervei? Hová megy, mennek innen? – A terv, a terv... – vakarja a fejét, és ennyiben maradunk.

            (Jövő-kép) Fölcaplatunk a Paunescu-házhoz. Kövezett, de azért sáros keskeny utcák. Módos, gangos, gazdagságot, tekintélyt és vagyont sugárzó házak, soknak a homlokán bányászjelvény: két keresztbe fektetett kalapács.. Némelyik házon már kinn a kék táblácska, a Gold tulajdona. Egyelőre baromfikodácsolás, kutyaugatás, iskolából hazafelé tartó gyerekek, a pataknál egy teherfuvarozó mossa az autóját, látszólag hétköznapi rendben zajlik az élet. Még nem halott falu, sokan laknak benne, de elindultak a folyamatok.

Még ezt a telet kihúzzuk itt, de már nem szántatjuk meg a kertet, eltüzeljük, amit úgysem tudunk elvinni. Nem érdemes kicserélni a repedt ablaküveget, megigazítani a tetőn a cserepeket, megjavítani, ami elromlott. Ideiglenes szállássá válik, ahol generációk nőttek föl. Egy építész szakember majd bejárja a települést, és dönt. Ezt meghagyjuk, azt lerontjuk. Csinos, történelmi múltat idéző falucska lesz. Egy skanzen.

Az öregeken érződik a tétovaság, a fájdalom, ők nem akarnak elmenni, nem akarnak újrakezdeni. Érthető.

            A Paunescu-ház, semmi különös, valószínűleg idejében, spekulációs céllal megvásárolt ingatlan. Ez utóbbi mondatot bármikor hajlandó vagyok visszavonni, tévedésnek minősíteni, sőt bocsánatot kérni érte. (Bár Arany János is földeket vásárolt annak idején a jövedelméből. Ez valami költői vonás, amivel az esztétika tudománya még nem foglalkozott behatóbban.) 

            (Az ember átalakítja a természetet) Dzsip áll elő sofőrrel, körbevisz bennünket, megnézhetjük a jelenlegi bányaipari létesítményeket. Mesebeli vagy Marsbéli táj, avagy annak illusztrációja, mire képes az ember, ha nekidurálja magát, és átalakítja a természetet. A korábbi képeken, metszeteken még egy szabályos kerekre kopott hegy magasodik a falu fölé, most olyan, mintha derékban elvágták volna. Ide kapaszkodunk föl először, föntről gyönyörű kilátás nyílik a falura, és a hátunk mögött hatalmas gödör. Nem csak levágták, elhordták a hegy fölső felét, hanem még mélyen ki is vájták a belsejét. Rozsdatemetőbe való monstrumok, gépek most is marcangolják a követ. Minden délután fél négykor messzehangzó robbanás rázza meg a falut. Bányaművelés. Lenn a mélyben egy aprócska lyuk, a lefelé haladó kitermelés elért egy ki tudja mikori bányát, amely keresztbe fúrta be magát a hegybe, mint a mesehős, aki átrágta magát a csokoládéhegyen. Lefényképezzük, de nem valószínű, hogy az árnyékos mélységben a képen is kivehető lesz a kétféle bányaipar találkozásának romló pillanata.

            A szétszórt, szertehullott kövek szinte mindegyikében van valami erezet, elszíneződés. A mélyedésekben megálló esővíz a szivárvány különböző színeiben ragyog, éppen milyen anyagot oldott ki a kőzetekből. Állítólag Verespatak is onnan kapta a nevét, hogy a kőzeten átcsurgó esővízként, fémeket, sókat oldott ki, s azok színezték meg a patak vizét. A bányaművelés erre a folyamatra csak ráerősített, a korábban elfolyó vizek is becsurognak a nyitott hegy belsejébe.

            Kis, hegyoldalba vágott lyukak mellett megyünk el, némelyik elé szikla van görgetve, másokra erős vasajtó szerelve, mind egykori bányák. Megnézhetnék egyet belülről? – Kérésem parancs, odakanyarodunk egyik elé, valamire ezt most is használják, mert csövek vezetnek be. Kívánságom hülyeség volt, hamar belátom, kísérőim előre tudták. A szádon beszűrődő világosság alig tízméternyire terjed a barlangban, itt az eleje aprólékos kőművesmunkával, bazaltkockákkal kiboltozva, párás, sűrű levegő. Négyszögletes lépőkövek lerakva, ha elvétem, nyúlós híg sárba süllyed a cipő. Hamar belátom a tévedéseimet, de azért addig elmegyek, ameddig látok valamit. Nagy vicc lenne, ha kísérőimet azzal lepném meg, hogy kifelé hozok egy aranytömböt szerényen. Készülni kellett volna rá. Még egy fotó azért elkészül: városi újságíró elmélyült érdeklődéssel személyes tapasztalatot szerez a bányászok munkakörülményeiről.

            Tovább. Folyamatosan ellátnak információval „ghidjeim”, megpróbálok udvariasan jegyzetelni az ugráló terepjáróban, inkább kardiogram, mint kézírás az eredmény.

            (Rosia Poieni) Ceausescu idejében, 20-25 évvel ezelőtt kezdték itt a kitermelést, akkoriban váltásonként ezer ember dolgozott ebben a bányában. Hogyan kell kivájni egy hegyet tervszerűen, módszeresen, hogy egy kráter maradjon a helyén? Hát így. Körkörösen lefelé vezető spirál, gigantikus, nagyszabású, örök emlékmű az ember dicsőségére. Egy negatív piramis. Hatalmas markolók és puttonyos nehéz teherautók most is dolgoznak odalent. Nagy, fekete foltok láthatók odalenn az egyik platón, megkérdezem, az mitől keletkezett. Hideg időben a munkások egyéb tüzelő híján hatalmas gumiabroncsokat égetnek melegedés céljából.

            A kráter mellett továbbhaladva kinyílik a táj, Musca település látszik, meg a kis szocialista iparváros az üzemmel, amit ideépítettek. Két tó vize sötétlik a közelében, kell a víz a technológiához. A munkáslakások nagyobb része üresen áll, pedig ott senki nem agitált a távozásra, csupán a megváltozott körülmények. Alig haladunk száz métert, és az előbbi iparvidék után, mintha egy természetvédelmi területen haladnánk: erdők, esztenák, mindenütt lángolón érik a csipkebogyó. Errefelé is lopják a fát, látszik az erdőn a szakszerűtlen, kapkodó irtás nyoma mindenfelé.

            Úttalan utakon megyünk lefelé, a dzsip hol oldalt dől a felborulás határáig, hol sarat, vizet, követ fröcskölve kipörögnek a kerekei, másutt lassan csúszik a sáron behúzott fékekkel, megint másutt nagyokat huppan a döccenőkön. Kapaszkodunk, amibe bírunk, sofőrünk rezzenéstelen arccal teszi a dolgát. Ez gyanús. Úgy vélem, a bemutató része ez az útvonal, egy kis magánszórakozás. Egzotikus élmény az idelátogatóknak. Aztán este egy sör mellett a focihaveroknak milyen remekül el lehet mesélni, te, azok úgy kapaszkodtak, mint majom a köszörűkövön.

            (A völgy) Még arra kíváncsi vagyok, hol van, hová tették a ledarált, lisztté őrölt hegyet. Megnézhetem, odavisznek. Képzeljünk el egy völgyet, egy olyan igazit, amiben napokat el lehetne kóborolni. Na, egy ilyen völgy van megtöltve az iszapszerű anyaggal. Völgyzáró gát nincs, a kiszáradt por rézsűsre alakítva tartja önnön tömegét. A vizet kiszivattyúzzák belőle. Elképzelni is katasztrofális, hogy mondjuk ez a köbkilométernyi massza nincs kiszáradva, és egy nagy esőzés vagy földrengés után elindul a saját tömegétől.

            A Gold egyébként tervezi, hogy amint fölépülnek a berendezései, ezt a depót szünteti meg először. Az állami bánya által alkalmazott technológia csupán a benne lévő arany negyven százalékát tudta kinyerni, még benne van hatvan. És a kő meg van őrölve, csak neki kell ereszteni a vegyi anyagokat.  Ha a pozitív oldalát nézem: megszűnik ez a csúfság, felszabadul a völgy, és a Gold is megtalálja a számítását. Azt elfelejtettem megkérdezni, hogy hová teszik ezt a roppant mennyiségű kőport, de bizonyára megvannak a tervek. Van elég gödör a környéken.      

            (Ekart bácsi) Apja még Eckhartnak írta a nevét, a gyermekei nemzeti hovatartozását firtató kérdésre az a válasz: a nevük magyar. Ahogy az övé is: Ekart Irimiei Emerik. Ez Verespatakon magyar név. Szépen, lendületesen mesél magyarul. Minek köszönheti? Nyugdíjasként a tévé és a számítógép tölti ki napjait, kapásból több magyar adót sorol, mint ahányat én ismerek. A szobában évszázados bútorok, hifi rádió, nagyképernyős televízió, a számítógépen a Windows 2003-as XP programja fut. Az unitárius pap elérhetőségéről érdeklődünk, azonnal megmondja, csak előhalássza a nadrágzsebből a mobiltelefont, kikeresi a számot a memóriából, és közben figyelmeztet, nem nagyon valószínű, hogy elérjük, a pap képes napokig be se kapcsolni a készülékét. Minek az ilyennek mobiltelefon? A családban mindenki munkanélküli, ő, a nyugdíjas, az egyetlen kereső.

            Két házuk volt a faluban. A kisebbiket már eladták a Goldnak, vettek Arad közelében egy házat, és ott fogják élni feleségével a nyugdíjas éveiket, kertjük lesz, állataik, úgy könnyebb a megélhetés. A nagyobbik házból a két gyereknek lesz ház a környéken. Ők úgy látják, nekik éppen jókor jött az ingatlanok fölértékelődése a településen.

٭

            Generációkra visszamenően, ameddig a családi emlékezet vissza tud nyúlni, itt élt a családja. Gondolom, a bányászat volt a létük, a megélhetésük...

            Itt mindig bánya volt, dákok, románok, ahogy a könyvekben van, itt mindig bányásztak. Régebben, a gyerekkoromban magánbányák voltak, cégtulajdonosok voltak, és ezek adtak a személyzetnek, az embereknek részvényeket. És kinek hogy alakult a jövedelme, hogy tudott gyűjteni. Vettek részvényeket egyik bányától, másik bányától. Vettél két-három, tíz-húsz részvényt, és annak az értékében részesedtél a jövedelemből. Voltak azok a – hogy is mondják – fejtések, két-három fejtése volt egy társaságnak.

            De nem csak részvényesek éltek itt. Milyen volt a bányászok munkája, élete abban a magánvilágban?

            A kőzet nagyon kemény, robbantással fejtették a követ. Kézi fúróval fúrtak, kézikalapáccsal, vésővel csináltak olyan húsz-huszonöt centis lyukakat. Azt megtöltötték dinamittal, vagy asztralittal, az emberek többet vettek asztralitot, mert olcsóbb volt, és aztán, ahogy mondják, cinder helyett (gyújtózsinór helyett), csináltak az öregek puskaporból... nádszálat kivájtak, abba aztán, előbb meleg vízben felforralták a puskaport, és beleöntötték a nádszálba, ez volt a gyújtózsinór. Az időzítés nem kapszikkal történt, hanem taplóval. Ami a korhadt bükkfákon keletkezik, olyan fehér tapló, éppen úgy ég, mint a szivar, lassan. És amikor odaér a tűz a puskaporhoz, akkor robban. Tudták, mekkora taplót faragnak, hogy biztonságban kimehessenek. Olyan négy-ötcentis tapló, öt-tíz perc beletellett amíg az robbant. A kirobbantott követ kihordták.

            Szekérrel szállították?

            Nem lehetett oda szekérrel menni. Kasokba tették, és lovakkal, vagy az emberek a hátukon vitték. Nem volt könnyű. Elvitték a kőtörő zúzdába. Volt akinek volt magánzúzdája, és volt, akik béreltek. Ezek a zúzdák voltak hét, kilenc és tizenkét nyilasok...

            Ez mit jelentett?

            Olyan bükkfaoszlopok végén kalapácsokhoz hasonló nagy vasbunkók, négyszögletesek, és az a súlyából következően összetörte a követ. Ott folyt a víz, mellette, mosodának mondták, ami kő nagyobb maradt, azt újra visszatették, amíg olyan nem lett, mint a faina, liszt. Ebben, milyen szerencséje volt az embernek, volt az arany. Sokszor nem volt semmi.

            Azért tudták, hogy hol keressék...

            Vettek próbát. Kézi vésővel vettek próbát, és akkor meglátták. Két-három szem, ahogy jött. S akkor meg is van. Volt szerencséjük az embereknek, egyeseknek. Volt olyan, ahogy mondják, arany érre találtak. Ott meggazdagodott. Közben jöttek a bányatolvajok, a hollangerek. Ajaj! Ha valaki talált egy eret, onnan az ember ki nem jött, amíg teljesen ki nem fejtette. Mert ha kijössz onnan, oda vissza nem mehetsz! A másik jött, és ő telepedett be. Hiába volt tulajdon, meg kellett őrizzed. Meg kifüstölték egymást, dinamitot dobtak utánad! Vagy te, vagy ő!

            Az összezúzott kőből hogyan szedték ki az aranyat?

            Mosták, az arany nehezebb, lemarad, a kőport meg vitte a víz. Tettek ilyen szőttest, azon folyt le a víz, és ottmaradott az arany. Ezt kétszer-háromszor megismételték.

            Azzal az arannyal mit lehetett csinálni?

            Mentek, és beváltották. Itt lehetett arannyal vásárolni, ami kellett. Mentél, a mészárszékbe, élelmiszerboltba, adtál egy darab aranyat, és kaptál, ami kellett. Szemre ment, ennyit ért egy búzaszem nagyságú, annyit egy kukoricaszem.

            És mindenkinek volt otthon egy kevés arany a sublótban?

Inkább ritkaság volt. Az államosítás után járták a házakat, aztán verték az embereket, hogy adják az aranyat az államnak. Sokan beléhaltak.

            Előtte még, a magánvilágban... Megéltek ebből a családok? Megérte ezt a nehéz munkát végezni?

            Sokan, akiknek szerencséjük volt, elherdálták. Ahogy jött, úgy ment. Találtak, dolgoztak, aztán hetekig Abrudbányára mentek a Detonátor Janikához. Volt ott zene, minden, ott mulattak hetekig. Amikor volt, akkor ünnep volt, nem dolgoztak semmit. Amikor nem volt, akkor éjjel-nappal dolgoztak, beleadtak mindent.

            Volt, aki összerakta, házat épített, gyarapodott?

            Itt minden ház abból van. Itt más jövedelem nem volt. Ez egy nagyon gazdag település volt. Ha  visszamegyünk száz-kétszáz évet, itt kétezer körüli számú család volt. A bányászatból élt mindenki.

            Amikor gyerek volt, a negyvenes években, mennyire volt magyar ez a falu?

            Akkor még volt magyar iskola negyedik osztályig, itt jártam iskolába. Volt román iskola is.

            Hova járt felsőbe? Hol volt a legközelebbi magyar iskola?

            Várfalva, vagy nyolcvan kilométerre. Én is el voltam menve, kollégiumban laktam.

            Gondolom, ez besegített az elrománosodásba. Nem mindenki ment el olyan messzire az iskoláért, elvégezték itt, románul.

            Hát persze. Sokan. És ha magyar vagy, akkor a megélhetés, az állás kezdett megbillenni. 47-ben volt az államosítás, mindenkitől elvettek mindent, jött a katonaság, és az összes bányaszájakat berobbantották. És hirdetésbe adták, hogy nem szabad, akit megfognak, hogy bemegy mégis, az büntetve lesz. A kőtörők meg berendezések szépen tönkrementek. Az emberek egy része átment az állami bányához. Fizetésért, megélhetésért. Mások elköltöztek más bányavidékre, Bradra, a Zsil völgyébe. Nem számított, hogy román vagy magyar. Itt mindig in armonie éltek az emberek, nem számított, hogy ez zsidó vagy magyar vagy német.

            Az államosítás után az ön édesapja is állami bányász lett?

Igen. Egy ideig nem kapott munkát, borbélyműhelyt nyitott. Valamit csinálnia kellett, hogy megéljen. Család, hárman voltunk gyerekek. Nem ment valami jól a borbélyműhely, elment a Zsil völgyébe. Ott szenet bányásztak. De nem költöztünk el, a család itt maradt. Aztán csak visszakerült ide a bányához.

            Az iskola után önből is bányász lett?

            Az iskola után a világot jártam. Dolgoztam építkezéseken Ploiesti mellett, aztán a bicazi vízerőműnél, voltam Bradon, aztán hazajöttem ide az aranybányához.

            Akkor hogy nézett ki ez a fizikai munka a bányánál?

            Nem mondom, hogy nem volt nehéz, nehéz volt akkor is. De egészen más, mint a magánvilágban. Normára dolgoztunk. Azelőtt, ha akartál, dolgoztál, ha nem akartál nem dolgoztál. Vagy dolgoztál két nap, két éjszaka egyfolytában. Ahogy te akartad. Itt meg ennyi meg annyi csillét ki kell fejteni, ha ezt nem csináltad, lettél megbüntetve. Normára ment.

            A fizetés milyen volt?

            A legjobb fizetések voltak. Aki jó bányász volt, annyi fizetése volt, mint egy igazgatónak. Dej és Ceausescu idejében bányásznak lenni jó volt. Nehéz munka volt, és a bányászbetegség, a szilikózis, ez vele járt.

            Megengedi, hogy lefényképezzem?

            Jaj, ilyen szakállasan! Voltak egyszer a Duna tévétől, azok csináltak itt filmet, megláttam magam, megijedtem.

            És mondja csak, voltak olyan stiklik, hogy azért tudtak az ügyesebbek egy kis aranyat szerezni?

            Nem lehetett. Mindenhol ellenőriztek. Aki megpróbálta, annak a nyaka szakadt. Elvitték, aki ilyennel próbálkozott, és a hírét sem hallottuk azután. Nagy volt a rizikó.

            Mikor nősült?

            67-ben. Huszon és nyolc voltam. Két gyerekünk született, egy fiú és egy leány.

            Ők is a bányánál?

            Nem. Ez az új rezsim... nincs munka, nincs lehetőség. Itthon vannak. Munkanélküliek. A fiú, még amikor jönnek az archeológusok, nyaranta két-három hónapra, ha van szerencséje, sikerül beilleszkedjék oda.

            A felesége magyar. A gyerekek mennyire magyarok?

            Hát a nevük. Már elfelejtettek magyarul. Míg élt édesanyám, vele mi csak magyarul beszéltünk. Édesanyám, Isten nyugtassa, azt mondta, ti, ha akartok, beszéltek románul, én nem. Muszáj volt a gyerekeknek is.

            Jártak magyar iskolába a gyerekek?

            Nem. Akkor már nem is volt itt magyar iskola. 54-től nincs.

            Magyar élet, magyar közösség azért még a hatvanas-hetvenes években volt?

            Volt. Volt a Magyar Népi Szövetség. Összejártak az emberek, tartottak teaesteket, ahol most a kocsma van, oda bejártak az öregek, sakkoztak, kártyáztak, dominóztak. A nagyteremben volt a biliárd. Minden szombat este tartottak egy teaestet, ott aztán összegyűltek. Volt zene, táncoltak.

            Volt magyar színielőadás?

            Tartottak. Ahol most van az Eurogold iroda, és itt a blokk mellett van egy nagy épület, a kaszinó. Tartottak magyar színdarabokat meg román színdarabokat is.

            Meddig tartott itt a „magyar élet”, vagy mikor maradt abba?

            Hát, mondhatjuk, egészen a revolúcióig.   

            (Szórvány) Feladatomnak érzem, ha már eljutottam ide, tudósítsak a magyar szórvány helyzetéről. Jelentem: nincs. Elolvadt, föloldódott, asszimilálódott, elköltözött, kihalt, elrománosodott.

            A fölvásárolásra kerülő ingatlanok tulajdonosai között száznál több a magyar név, de, mint Ekart bácsi fogalmazott a gyerekeivel kapcsolatban: csak a nevük magyar. A Gold munkatársai igazán segítőkészek, egyik fiatalember ide nősült, ismer mindenkit, a többiek egy-két éve járják a falut, keresik a kapcsolatot az emberekkel, töprengenek, gondolkodnak, ki is a magyar a településen. Úgy szólítják, Józsi bácsi, Kati néni, de senki nem hallotta magyarul beszélni.

            A nagy segítőkészség terepjáróval elvisz egy meredek utcába, de a nagypapakorú úriembernek még a nevét sem tudjuk meg. Udvariasan barátságtalan. Nagyon haragszik az újságírókra, és talán az sem szól mellettünk, hogy a Gold autója hozott a kapu elé. Őt az újságírók becsapták – mondja románul – még a fényképe is megjelent valamelyik lapban, olyan szöveggel, amit nem is mondott. Így higgyen az újságolvasó a verespataki tudósításoknak! Biztos nem illett a cikk koncepciójába az itt elhangzott mondanivaló, a helyiek nagyon óvatosan fogalmaznak a készülő beruházással, a felvásárlásokkal kapcsolatban, leginkább se igent, se nemet mondanak. Az újságcikkek meg általában harcosan állást foglalnak, hangulatokat, indulatokat gerjesztenek. Egy próbát teszek még kifelé menet: - Mi a Romániai Magyar Szótól jöttünk. – Hátha ez jelent valamit, ha már magyarként akarták bemutatni nekünk. Nincs ezeréves sorsközösség, csak legyint: - Stiu, ziarul maghiar.

            Az irodában tovább találgatnak. A Székely Adelina néni! Ő biztos magyar. Keressük meg őt. Már óvatosabbak vagyunk, körülbelül megjegyezzük merre lakik, majd a környéken érdeklődünk, és nekivágunk gyalog.

            A cím közelében két néni társalog, az egyik az ablakban, a másik a portája kerítésénél. A bukaresti egyetemről jöttünk, a magyarokat keressük a faluban, és úgy tudjuk, itt a közelben lakik Székely Adelina néni, aki tud magyarul. Persze, ismerik, talán tud is magyarul. És egyikük elkísér bennünket.

            Zlasky Teréznek hívják kísérőnket, hát nem éppen dákoromán a hangzása, és ipszilonnal írja. Érti, ugye, amit mondok? – kérdezem magyarul. – Dá, inceleg. – És nem tudna magyarul válaszolni? – Nu. – Édesanyja volt magyar, a családban románul beszéltek, soha nem használta, csak érti a nyelvet.

            Adelina néni, túl a nyolcvanon, a tiszta szobába vezet bennünket, a tévén szőttes takaró, a szőnyeget nájlonfólia védi, a falon szentképek, magasra vetett ágy, arra kerül a kabátunk. Rend, tisztaság, egy hosszú élet porcelánjai, megbarnult fényképek, rózsafüzér és szenteltvíztartó. Az utóbbi ötven évben talán annyit változott itt a berendezés, hogy bekerült egy televízió. Viszontlátom anyám egykori üveges konyhaszekrényét, nekünk is hasonló volt, ugyanilyen vadzöld fényes festékkel bevonva nyolcszáz kilométerrel arrébb. A néni pont annyi idős, mint anyám lehetne.

            Óvatosan bekapcsolom a kismagnót, és kérdezgetem az életéről. Gyermekkoráról, gyerekeiről kérdezem, hátha előjön a magyar emlékezet. Ő román születésű, román iskolába is járt, a férje volt magyar. Két gyermekük született, két leány, egyik 42-ben, a másik 45-ben. Nem volt vita, a férj vallásának megfelelően az unitárius templomban esküdtek, a lányokat unitáriusnak keresztelték, pedig akkoriban Brassóban éltek, a lányokat magyar iskolába adták, Tordán jártak középiskolába. Egyiknek román férje lett, a másiknak magyar. Az unokák fele román, fele magyar. Így megy ez Verespatakon.

            Nem beszél folyamatosan magyarul, egy-egy szó, fogalom románul jut eszébe, megáll, körülírja, hogy mit is akart mondani, aztán teljesen átvált románra. A kérdéseimet megérti, de az udvarias önözésemet nem ismeri föl, amikor erre rájövök, és a magát használom, akkor jobban megy. Lassan kialakul a beszélgetésünk, én magyarul kérdezek, ő bólint, megértette a kérdést, és magyarul kezd válaszolni, de inkább csak a kérdésből kiszedett szavakat ismétli meg magyarul, a románnal lassan kezdi, figyeli az arcomat, értem-e, amit mond, végül belelendül az emlékezésbe, s amikor elvesztem a fonalat, akkor a kolléganőm fordít. -  Miért nem tetszik magyarul beszélni? – Szégyellem, hogy rosszul tudok. Amikor a lányok iskolások voltak, akkor tudott a legjobban. -  Azóta is olvas magyarul.

            A háborús években házasodtak a férjével, akkor itt nem volt biztonságos magyarnak lenni, szedték össze őket a gárdisták, vitték a frontra. Ezért is költöztek Brassóba. 45-ben jöttek vissza, akkor építették ezt a házat. Itt mindig egyeztek a nemzetiségek, összeházasodtak, és soha nem volt vita vallásról, nyelvről. Neki anyukája volt magyar, édesapja román. Kérdezem: ő akkor inkább román, vagy inkább magyar. – Fele, fele. Öten voltak lányok, az első két lányt a katolikus vallásra keresztelték, mert még nem volt a faluban görög katolikus templom, a másik három már görög katolikus lett. Nem emlékszik, hogy valaha valakit szidtak, bántottak volna azért mert magyar vagy román. Adelina néni minden felekezet istentiszteletére eljár a faluban. Egy az Isten – mondja.

            A régi életről is beszélgetünk, Zlasky Terézéknek még kőtörő berendezésük is volt, ahol törték a követ, mosták az aranyat. A nők, lányok is? – kérdezem, mert úgy gondolom igencsak nehéz férfimunka volt. - A miénk volt, válaszolja, miért ne dolgoztunk volna benne! Fiaiból mérnök lett az állami aranybányában. A két öregasszony abban reménykedik, hogy valami történik, valami csoda, és nem kell innen elmenniük, ahol egész életüket leélték. Adelina néni elmondja, megvan a kontraktus, eladta a házát a Goldnak, de megengedték, hogy tavaszig benne maradjon. Erről nem szabad beszélni, mert az a rend, hogy a Gold akkor fizet, ha kimegy a lakó. Vele méltányosak voltak. Egyik lánya közelében, Marosújváron vettek egy házat, oda fog költözni, de még nem ment el megnézni. – Ez a ház, meg a két lányomnak kenyeret adtam a kezébe. Ennyi az életem. – mondja.

            (Barta Magda) Kolozsvári lány, fotoriporter kollégám szintén, hamar tegeződésre váltanak, váltunk, „tudod, abban a házban nőttem fel, amelyikbe időnként belehajt egy teherautó vagy kamion”. A szép város egyik, csak lokálpatrióták számára létező sajátossága.

            Magda a magyar a Gold előretolt csatárláncában, amely itt, a faluban, az emberek között intézi az ingatlanvásárlásokat, építi a kapcsolatokat. Most munkája mellé megkapott bennünket hátráltatónak, szervezi programjainkat, gondoskodik rólunk. Két éve végzi ezt a munkát, sokat lát, ismeri a falu minden rezzenését, frontharcos és alkalmazott. Egyik ebéd után leültetem a magnó elé, és elbeszélgetünk a munkájáról. Szeretném, ha sztorizna, érdekességeket, extrém eseteket mondana el, ő ragaszkodik a tényszerűséghez, tárgyszerűséghez. A beszélgetés szövege monológként kerül a cikkbe, a kérdések mellékesek.

٭

            A két év utáni aktivitásom alapján úgy látom, sok minden történt azóta, mióta itt vagyunk.

            Volt olyan is, hogy nagyon könnyen fölvásároltuk valakinek a vagyonát, és van olyan is, amiről még nem tudunk semmit mondani, hogy mikor fogjuk felvásárolni. Az emberek nagyon különbözően állnak hozzá a dolgokhoz, vannak, akik nagyon könnyen megértik, el is adják a tulajdonukat, mások pedig... Ha arról van szó, hogy mit csinál az a tulajdonos, amelyik nem akarja eladni a tulajdonát, vagy amelyik el akarná adni a vagyonát, de többet szeretne, mint amennyit ígér a Gold Corporation. Akkor az megpróbál mindenféle cselt, ügyességet.

            Megpróbálja azt, hogy fát ültet például éjszaka. A gyümölcsfáknak szabályszerűen jó értékük van, például egy szilvafa egymillió három-négyszázezer lej, a diófának sokkal nagyobb, négymillió hétszáz-nyolcszázezer lej. Alma- cseresznye- és egyéb fák egymillió és egymillió háromszázezer között van az értéke. Egyméteres magasság felett számít fának egy fa. Egy egyéves facsemete az már nagyobb egy méternél, az már számít. Vannak följebb gyümölcsöskertek, amelyekben hét-nyolcszáz szilvafa is van. Ez jogosnak tűnik. De egyáltalán nem tűnik annak, hogy elvárják tőlünk, hogy elnézzük: egyetlen éjszaka egy kiskertben kinőtt négyszáz diófa. Mind egy méteren felül van, és azt ki kellene fizetnünk.

            És van olyan, hogy családon belül elosztják a vagyont. Mert az, aki ott lakik a házban, és tulajdonos, kap még kétezer dollárt a végelszámoláskor. Újrakezdési pénz a neve, és ezt próbálják nagyon sokan megszerezni többszörösen. Meg van olyan, hogy az ingatlan ára fölött még tekintetbe veszik, hogy hányan élnek a házban. Egy három-négygyermekes család milliárdon felül kap, ha csak két szobájuk van, akkor is. Ha van egy több száz éves lelakott háza, azért is annyit kap, hogy újat tudjon venni. És akinek van új, milliárdon felüli értékű háza, azt ezt az értékkülönbséget szeretné látni abban a vételárban, amit ő kap. Egy házaspár például, akinek gyereke nincsen, és négyszobás lakása van, az egy picit úgy érezheti, hogy rosszul járt. Nincs semmi igazságtalanság a rendszerben, a piaci értéket mindenki megkapja, de egyik nem jár jól, míg a másik nagyon jól jár.

            Itt zajlanak a viták a mi irodánkban. És zajlanak a szomszédok között, gyűléseken. Mindenkinek a saját vagyonáról, boldogulásáról van szó, nehéz elviselni, hogy el kell költözni, meg hogy elmarad, amit egy életen keresztül összehoztak. Mondhatjuk: időnként indulatosak az emberek. Vagyunk jó páran, akik egyfolytában találkozunk velük, így tudjuk meg az ő gondjukat és bajukat. És megpróbáljuk úgy megoldani, ahogy nekik is jó. Meg a cégnek is.

            A feszültség abból is származik, hogy egyesek eltitkolják, mások meg felnagyítják az összeget, amit kaptak. Nekünk, az alkalmazottaknak nem szabad elmondani semmit. Azért mégis nagyon sok információ valamilyen módon kiszűrődik. Az a személy, aki megkapta a pénzét, vagy örvend vagy búsul. És elmondja valakinek, nézd csak, mennyit kaptam. Vagy hirtelen megbánja, elkapkodtam, bár vártam volna még valamennyit. Meg nagyon sokan nem igazat mondanak.

            Van jó pár, aki teljesen megkötötte magát, ő pedig juszt se adja el a földjét, ingatlanát. Tudja a jogait, és azt is tudja, hogy az ingatlana alatt mi van. Egyelőre ellenáll. Közben próbálkozik. Hogyha ennyire szüksége van a cégnek erre a területre, akkor lesz ez még másképp. Szerintem srófolni akarják az árakat fölfelé. Nekünk, a cégnek, az alkalmazottaknak és a lakosságnak is az lenne a legjobb, ha valamilyen formában mindenkivel meg tudnánk egyezni. Egyelőre fenntartjuk a kapcsolatot mindenkivel, tárgyalunk. Van egy olyan réteg is, amely nem tárgyal velünk. Azoknak köszönünk, megkérdezzük, hogy vannak, és tudomásul vesszük, hogy nem akarnak tárgyalni velünk.

            A házakra szépen lassan kék táblák kerülnek, ami azt jelzi, hogy már a cég tulajdona. Nem vagyunk konkrét időhöz kötve, hogy eddig meg addig ki kell üríteni a falut. A cég politikája – szerintem – jó, az is benne van, hogy segítsük azokat, akik együttműködnek velünk, és azokkal is akik nem akarnak. Mindenkivel nagyon türelmesnek kell lenni, gondolkodásra időt hagyni. Ha azt mondja, hogy soha az életben innen el nem megyek, az is az ő saját véleménye, amit tiszteletben tartunk. Már nagyon sokan elmentek, voltak, akik igyekeztek pénzhez jutni, kaptak az ajánlaton. És, bármennyire itt akarsz maradni, és azt látod, hogy az öt szomszédodból négy elment, akkor elgondolkozom: mi lesz velem, mit csináljak? Meg ha arra gondolok, hogy kettő-három, vagy a Jóisten tudja hány év múlva, nekifognak a kitermelésnek, nem maradhatok a bánya közelségében.

            A történelmi településrészt megtartjuk, a többi ház lebontásra kerül.

            Naponta történnek érdekességek. Van olyan, hogy megszületik az elhatározás, eladják a vagyonukat, öt-hat testvér, amikor oda kerülünk, hogy már pénzt fizetünk, akkor egy meggondolja magát, még várna egy picit, hátha növekednek az értékek, és akkor lezajlanak előttünk a veszekedések, mert a másik már költeni kezdte azt, ami még a kezében sincs. Ilyesmi nagyon gyakran történik.

            Megbeszélted az emberekkel, megértettek mindent. Másik nap jönnek, semmit nem értenek, elölről kezdünk mindent. 

            Sokan voltak, aki át szerettek volna települni, és házat kértek az új Verespatakra és Gyulafehérvárra. Időközben megváltoztatták a tervüket. Inkább a pénzt kérik. Kevesebben maradtak, akik a felépülő új településeken akarnak lakni, és ennek a tisztázódása után dől el, hogy új Verespatak épül, Gyulafehérváron városrész, vagy valamelyik szomszédos településen építkezünk. Ahogy az igények alakulnak, mindháromra kidolgozott terveink vannak.

            Száztíz olyan házszám volt induláskor, ahol magyarok laktak. De ezt nem lehet így számolni, java részben vegyes házasságokban élnek itt, s van olyan is, hogy tiszta magyar neve van, és egy kukkot nem tud magyarul. Nagyon normálisan élnek itt egymással a románok meg a magyarok. Van színromán, és azt mondják neki, Józsi, és a másik egy vakhangot nem tud magyarul, de ő Sanyi.

            Az első személyes élményem. Még az első napokban csak kimentem a temetőbe, ismerkedtem a körülményekkel. Olvasgattam a sírköveket, ni itt is egy magyar, ott is. A temető kapujából egy néni figyelt, kifelé menet magyarul megszólított. Nem értette: először megálltam a szülei sírjánál, aztán a testvéréé következett, majd a férjéé. Mit akarhatok én tőlük?!

            Munkanélküliség és szegénység van ezen a vidéken. Az egyetlen munkalehetőség az állami bánya, ahol folyamatosan csökken a létszám. A település a kilencvenes években fokozatosan jövőtlenné vált. A közösségi épületek tönkrementek, az emberek maguktól elindultak innen el. A Gold Corporation csak belelépett ebbe a folyamatba, fölgyorsította a folyamatokat. Két-három év után már lehet látni, hogy valami pozitív irányban is változott, valami megmozdult. Jó néhány embert alkalmaz innen is a cég, megnőtt a vásárlóerő, érzik, hogy van jövő. De a cég nem tud mindenkit alkalmazni, ez tény. Volt fölháborodás is, hogy miért nem csak falubelieket alkalmaznak. De nincsen a faluban szakember. Sok új autót látni a faluban, építkeznek a zónán kívül...  

            (A bizalmatlanság operettje) Ha kíváncsiak vagyunk, megnézhetjük a laboratóriumot, dolgozik ott egy magyar. Itt minden az arany körül forog, mindent láttam eddig, csak aranyat nem. Talán a laboratóriumban.

            Hidi Ferencnek hívják, és abszolút bizalmatlan. Nem hatja meg, hogy ilyen szép emberek fölkeresték és magyarul szólnak hozzá. A laboratórium stratégiai intézmény, itt lehet a legjobban belelátni a cég fazekaiba. De mi hatalmas hatalommal bírunk itten. Nyeglén kijelentem, hogy csakis a hétpecsétes titkok érdekelnek, és meglátja, be fogunk menni. Fölhívja Dascalut, arcára fagy a mosoly, mert azt kapja utasításba, hogy mindent mutasson meg. Dascalu úr utánunk is érdeklődik, magyarra váltanak, most beszélnek először magyarul egymással, s Hidi Ferenc mondja a telefonba: itt állnak mellettem és kipihentnek látszanak. Most már azért vagyunk valakik. És lássuk, mit akarnak eltitkolni előlünk! – jelszóval be a laboratóriumba.

            Végigmegyünk a folyamaton. Először beérkezik a geológusoktól a minta. Ez titok, csapok le rögtön, honnan szedik a mintákat? Az valóban titok, a csomagnak csak azonosítási száma van, ők se tudhatják, honnan származik az esetleg arannyal dús csomagocska. Ezt a mintát 110 fokon megszárítják.

            Írok inkább százhúszat, - mondom – hadd lássák, milyen szépen túlteljesítik itt a tervet.

            De hát száztíz fokon kell szárítani, ez az előírás. – értetlenkedik.

            Jó, egyezzünk meg száztizenötben.

            De nem veszi viccnek, beleles a jegyzetfüzetembe, hogy valóban azt írom, amit mondott.

            Az anyag malomba kerül, porítják. „Lábasba tesszük, abban van egy disc” – ilyenféle töredékmondatokat jegyzetelek, kalauzunk ragaszkodik a szakszerűséghez. Azután az anyag a „consatorba” kerül. Itt megakad a tolmácsaim tudománya is, szakkifejezés, bizonyára van magyar terminus technikus rá. Szent fogadalmat teszünk, hogy a riport megjelenése előtt utánanézünk egy szakszótárban. Ennyit a fogadalmakról. Vergiliusom betűről betűre ellenőrzi a román szó lejegyzését.

            Aztán valami fondanttal összekeverik a mintát (inkább nem kérdezek, mert megint elakadunk. Fondant és kész. Segédanyag.), és kemencében megolvasztják 1100 fokon. – Ne írjak egy kicsit többet? Derüljön ki, milyen jól dolgoznak itt. – Egy-két fokot hozzátehetek, mondja. A hő hatására az ólom, arany, ezüst, platina elválik a salaktól, az olvasztófazék aljára süllyed. Ezt megdermedéskor kiborítják, elválasztják a fémtartalmú részeket a salaktól. Előbbi egy kisebb fazékba kerül, újabb kemence, ahol az ólom elpárolog, és maradnak a nemesfémek. Ezt megtámadják királyvízzel, az arany oldódik, az ezüst üledékesen leszáll az aljára. Ez kémcsövekben történik, melegvizes fürdőben, minimum 85 fokos hőmérsékleten. De írhatok 86 fokot is – előz meg Hidi Ferenc.

            Végül egy számítógéppel összekapcsolt analizáló készülék következik, acetilén és oxigén keverékében elégetik az oldatot, atomizálódik az arany, és az okos számítógép a végén szám szerint megmondja, hány darab arany atom volt a mintában. A képernyőn azonnal számok, grafikonok, görbék jelennek meg, a hozzáértők számára bizonyára beszédesen.

            Már engedelmesen jegyzetelek a végén, fegyelmezetten. Fölajánlja, hogy bemutatja az olvasztást. Fényképezhetjük is, látványos folyamat. Egy munkatárs betölti a fazekakba  a porított, fondanttal összekevert anyagot, és betolja az 1100 fokon izzó pokolba egy targoncán. Kell neki öt-tíz perc, amíg fölolvad, addig visszamegyünk a számítógépes terembe, kikérdezem addig kalauzunkat.

            Dicsőszentmártoni származás, Kolozsváron végzett vegyészmérnök, felesége magyar, gyermekei magyar iskolába járnak. Három hetet van itt, egyet otthon, Déván.

            A Magyar Szót olvassa-e?

            Az az asszony dolga. – na ezt megkaptuk.

            Közben megolvadtak a minták, folyós üvegszerű, csillogó folyadék van a fazekakban. Ahogy megdermed, kiborítják. A kúpszerű öntvény felső egyharmada fémes színben csillog, az alja üvegesen fekete. Ennyi fém van a mintában? – csodálkozom. – Nem, a fondant nagyobb része ólom, azzal egyesülnek a minta fémjei. Ez az ólmos keverék kerül bele a másik, a kisebb kemencébe, ahol elpárolog az ólom, marad az arany meg az ezüst.

            Megnézzük, mi kerül ki ebből a kemencéből. Arra számítottam, ugye azt hallottam korábban, hogy tonnánként két gramm aranyat tartalmaz a hegy, hogy valami árnyékszerű kicsiny mennyiség lesz a fazék alján, amit tényleg csak a számítógép atomszámlálója tud értékelni. Ehhez képest egy gombostűfejnyi csillogó gömböcske látható. Most vagy nekünk demonstráltak egy látványosabb folyamatot, vagy a geológusok nagyon tudják, honnan veszik a mintáikat.

            Még megkérdezem a szakembertől, hogy mi a különbség a ciános aranykinyerési technológia meg a higanyos között. Szabad állapotában a higany, kötött állapotában a cián képes előcsalogatni az aranyat a természetes előfordulásaiból – kapom meg a szakszerű szakmai választ. De a lejegyzés már saját metafora, jobban esik, ha azt írhatom, előcsalogatják... Még elmondom, hogy hetedikes koromban komolyan vegyészmérnök akartam lenni, kitűnő voltam kémiából, de aztán nyolcadikban olyan sérelem ért, hogy méltatlanul alul osztályoztak abban az igazságtalan szocialista iskolában. És hátat fordítottam a kémiának. Ha igazságosabb a világ, akkor most kollégák vagyunk.

            Valóban baráti hangulatban búcsúzunk. Hidi Ferenc még megkérdi, hogy miről fog szólni az a cikk, mert nem szeretné, ha valami úgy állítódna be, hogy... – nem fejezi be a mondatot, továbbra is aggodalmai vannak. Én elvicceltem a komoly bemutatót, aztán leírok valamit a képzeletem után.

            Nem biztos, hogy megnyugtatom, amikor azt válaszolom, én nem szóltam bele, milyen védőfelszerelésben munkálkodik a kemencénél dolgozó munkás, mert ő bizonyára tisztában van azzal, milyen veszélyekkel néz szembe nap mint nap.

            (Power Point) Időrend szerint valahol a riport elején kellene ennek a résznek szerepelnie, de a folyamatok logikája a végére kívánja összegzésnek. A kronológia szálához igazítva: megérkeztünk Gyulafehérvárra, együtt ebédeltünk Dascalu úrral, természetesen a Gold számlájára, elfoglaltuk szállásunkat a Park Hotelben, azután visszamentünk a vállalkozás vezérlőközpontjába, ahol megismerkedtünk a cég vezetőivel, filozófiájával, üzleti stratégiájával, mindazzal, amit meg akartak mutatni nekünk. (A Power Point egy számítógépes program, amely diavetítéshez hasonló élményben részesíti a nézőt, de fordíthatom „hatalmi pont”-nak is, jelképesen: az erő helyzetének.) Manapság valamirevaló előadás, cégbemutató, reklámkampány elképzelhetetlen Power Point nélkül. A program számtalan lehetőséget kínál, amit a felhasználók több-kevesebb profizmussal kihasználnak. Az előadásba képek, szövegek, effektusok illeszthetők, az előadó folyamatosan illusztrálja mondanivalóját.

            Még csak jegyzetelnem sem kell, megkérdezem, hogy az előadás anyagát megkaphatom-e CD-n, hogy otthon, saját számítógépemen futtassam. Semmi akadálya, illetve egy apró, a CD-re másolás még aránylag új technika, gyermekeink korosztályának otthonos világ, de kerül egy fiatalember, aki percek alatt megoldja. És én, miközben írom a cikket, nézegethetem az angol és román nyelvű bemutató képeit, szövegeit, érveit, ahányszor akarom, összevethetem azzal a személyes élménnyel, amit a rákövetkező napokban a helyszínen begyűjtöttem.

            Mert – és itt előrebocsátom, amit le akarok írni – meggyőződésem, és válaszom minden kételyre és megfontolásra: engem meggyőzött a Rosia Montana Gold Corporation bemutatója. Bonyolultabb a kép, de előbb kimondom az IGEN-t, azután következnek az érvek.

            Messziről kezdem: a Panama-csatorna megépült, de hogy milyen körülmények között, arról tanúskodik a magyar nyelv egy igéje azóta (panamázni). Sokan meggazdagodtak, sokan tönkrementek, de megépülése óta nem kell körülhajóznia Dél-Amerikát annak, aki az Atlanti-óceánról át akar hajózni a Csendes-óceánra, vagy vissza.

            (Verespatak hegyei) Rosia Montana több mint kétezer éve az aranyban megtestesülő gazdagság vágyvidéke. A koncentrált gazdagság, a kis mennyiségben is nagy értéket hordozó arany ott van a kőzetekben. A kapzsiság, mondjuk szebben: a meggazdagodás vágya folyamatosan törte, aprította, fúrta a hegyet. Olyan mennyiségben van itt arany, hogy vésővel-kalapáccsal, primitív eszközökkel, háton cipelve az embertelen terhet, kézi eszközökkel porítva a bazaltos kőzetet, kis szerencsével megérte itt dolgozni évezredeken át. A modern, újkori technológiák és kemikáliák megtalálják a legkisebb mennyiséget, amit még üzletileg nyereséges módon ki lehet termelni. Lehetnek aggályaink, és lehetünk harcos környezetvédők, csak az a kérdés: ki fogja kiszedni a kőzetekből az aranyat, és milyen garanciákat kínál, miközben természetesen megtalálja a saját hasznát.

            A táj és a környezet el van rontva. Ne feszegessük, miben és mennyire bűnös a múlt rendszer, és mit kellene helyrehozni. A kérdés: folytatódik-e itt a természeti értékek további romlása (rongálni már nem szükséges, pusztul magától), vagy visszafordíthatók a folyamatok. Folyik közben a panama-játék, hogyan és kik osztozzanak a haszonból. Mert az aranynak szépen, egyenletesen emelkedik az értéke a világpiacon, és néhány elektronikai felhasználástól eltekintve, még mindig a vagyonfelhalmozás, értékmegőrzés legbiztosabb eszköze.

            (Remény és kiút) Másfelől itt van az emlékezetemben egy romániai település, amely alig különbözik a többitől: munkanélküliség, összeomlott szocialista nagyipar, szegénység, elvándorlás, kényszervállalkozók, a kitörés reménytelen. De itt van a föld alatt valami, ami a nemzetközi jog szerint a román állam tulajdona, fölötte magántulajdonban lévő házak, kertek. A kincshez az út a magántulajdonokon át vezet. A Rosia Montana Gold Corporation szépen egyenként fölvásárolja az ingatlanokat, kerteket, templomokat és temetőket, egy a magántulajdon szentségére alapozott piacgazdaságban azt vesz, és arra alkuszik egy jogi személy, amire akar. A román állam is eladhatja mindazt, amivel jelenlegi fejlettségi szintjén nem tud mit kezdeni, de a piacon van rá kereslet. Ebbe a körbe tartozik a föld alatt található kincsek jövőbe tartalékolása vagy azonnali értékesítése. Megmozdulnak a fantáziák.

            Kicsiben és nagyban mindenki jól akar járni. Politikai széljárások, világgazdasági versenyzők, környezetvédelmi mozgalmak, vallások és kisebbségek, aggódások és cselekvő alapítványok, egyéni és közösségi érdekek mozognak, kampányolnak, kötnek alkukat a háttérben. Mindenki sandán tekint a többi partnerre, itt is lesznek nyertesek és vesztesek. A játszma nagyban és kicsiben életeket és sorsokat pörget a rulettgolyó egykedvűségével.

            A Gold – maradjunk ennél a névnél – nem számol a véletlennel, a kiszámíthatatlannal. Olyan a Power Point, hogy lenyűgöz, racionális, meggyőző, vitathatatlan. Elvből bármi elutasítható, ilyenkor az ember oda se figyel az érvekre. Ha nyitottan közelítünk a kérdéshez, akkor meglátjuk az esélyt a térség felemelkedésére.

            ( Jelen és jövő) A Power Point-bemutató – gyanakvóak vagyunk, leleplezzük a hátsó szándékot – a jelenlegi állapotok bemutatásával kezdődik. Térképen bemutatja a terület patakjainak vízgyűjtő területeit az adott körzetben, a hegyeket elbontó bányaipar mérgező anyagokat küld a folyókba, amelyek eljutnak a Dunáig. Átlagosan negyvenszeresen haladják meg most a szennyezések a nemzetközi határértékeket. Gyönyörű kép, ahogy a veres patak belefolyik az Argesuluiba. Látszik, ahogy a szennyes meg a tisztább víz nem akar összekeveredni egymással. Látunk még légi felvételeket a bányákról, mindenütt a hanyagság, a pusztulás, kritikátlan állapotok.

            A bemutató átvált a Gold természetvédelmi projektjére. Ők garantálják, hogy a kitermelés kezdetétől számított második évben halak lesznek a folyókban, patakokban, gátakat építenek, s szűrés, tisztítás után olyan vizet eresztenek vissza, amibe vissza tud térni az élet.

            A kitermeléssel azért ők is belemarnak a természetbe, kör keresztmetszetű függőleges tárnákat nyitnak, indulnak két ilyen lyukkal, azután a következő kettő meddője visszakerül az elsőkbe, rá agyagréteg, termőföld, növényzet. És hogy ez ne csak elszálló ígéret legyen, (ha netán tönkremenne a cég, ki vasalhatná ki belőlük a helyreállítást?), az első kapavágástól, vagy stílusosabban: az első exkavátor-mozdulás pillanatától a cég egy banknál letétbe helyezi a táj rendbe hozásához szükséges összeget. Annyira szép, hogy már  gyanús. A Gold a térség megmentője, a szocializmus vágta sebek begyógyítója. Meg is kérdezem: a természeti környezet helyreállítása, a helyben lakók előzetes kárpótlása, (Romániában vagyunk) az engedélyek megvásárlása és a többi, nem túlzott befektetés-e, ha netán nem találnák meg az előzetes számításaikat.

            Az előzetes kalkuláció szerint a kőzetben tonnánként két gramm arannyal számolnak, és ezzel a kutatásokon, méréseken alapuló adattal körülbelül a várható nyereség felét költik el. Az én paraszt ősökön csiszolódott bölcsességemnek ez nem túl barátságos életfilozófia. Holnap kapok egy százast, tehát ma nyugodtan elköltök egy ötvenest.

            Nagy távlatokban nézve, a romániai általános állapotokat szem előtt tartva, azt is mondhatjuk, hogy a verespatakiaknak szerencséjük van. Jön a külföldi tőke, és kiutat kínál az általános reménytelenségben. Világszínvonalú garanciákat ígér, úgy hasznosítja a természeti kincseket, hogy közben javít a környezet állapotán. Helyrehoz, és közben megtalálja a maga számítását.

            (Cián) Beszéljünk a ciánról is. Hogy milyen mérgeket és vegyületeket használ a vegyipar, egyáltalán nem titok, csak valamiért nem figyelt oda a közvélemény addig, míg Nagybányán elszabadult olyan mennyiség, amely végiggyilkolta a Tisza élővilágát. Azóta a cián bűvös szóvá, jeligévé vált, amely metaforaként magába foglalja a környezetszennyezés minden múlt- és jövőbeni bűnét. Nagybányán egy felelőtlenül, rosszul megépített tó hanyagon megépített gátja mondta föl a szolgálatot, ide olyan berendezést terveztek, amely zárt rendszerben, irányítás alatt nyeri ki az aranyat ciánvegyületek segítségével, s a jelenlegi európai normák által megszabott határértékek tizedrészével terveznek, mert arra számítanak, hogy szigorodni fognak a környezetvédelmi szabályok. A közvéleménynek mindegy: cián, cián.

            (További meggyőzés) A bemutatóban láthatunk még ausztráliai és új-zélandi külszíni kitermelésekről gyönyörűséges fotókat. A piacgazdaságban kiszedik a földből mindazt, aminek értéke van. De nagyon nem mindegy, hogy milyen technológiával, mekkora felelősségtudattal, milyen garanciákkal. Elhordják a hegyet, vagy a helyén marad? A meddő völgyeket tölt föl, kopár dombokban magasodik vagy el lesz tüntetve? A patakok ágyában ipari szennyvíz folyik, vagy halak úszkálnak?

            Az új-zélandi és ausztráliai fotók mint a hajnövesztő-reklámok: ilyen volt, és ilyen most, bemutatják, hogy a bányaművelés után a növényzet visszatért jogaiba, zöld a fű, és tiszták a vizek.

            Mint már többször leírtuk ennek a cikknek a keretei között: hangulatkeltés is folyik minden oldalon. A jelenlegi pusztulás elrettentő képei bejárják a világot, azt sugallván, hogy ez a helyzet tovább fog romlani. Mi úgy látjuk, hogy éppen itt van esély a javításra. Kétféle gondolkodásmód egyszerre dolgozik az ügy ellen: én kukkert akarok neked eladni, csak az kapható nálam, vegyél, ilyen olcsón máshol nem kapsz; és: nem adjuk el a hazát. A Nyugat nem igazán érti ezeket a keleti hol bazáros, hol hazafias, hol környezetvédő megnyilvánulásokat.

            Ottlétünk idején feszítettek ki egy nagy transzparenst a falu bejáratánál, szövege:

A verespatakiak köszönik a róluk való gondoskodást. De ők maguk akarnak dönteni a saját jövőjükről.

            Egyetértünk.

           (Mellékesek) Olyan apróságok, amelyek belekerültek a jegyzetfüzetbe, megragadtak az emlékezetben, tovább árnyalják a világról vagy Verespatakról kialakult képet a riport végén.

            Topánfalvára járunk át ebédelni (Topánfalva időközben megnőtt, elnyerte a városi rangot, magyar neve a régi maradt.) Vélhetően a verespatakiak azon része, akik nem akarnak messze menni, ragaszkodnak a tájhoz, környezethez, ide fognak költözni. Verespatakon azelőtt volt vendéglő, már nincs. Kocsma van, három is. Szállodánk harminc-negyven kilométerre, Albacon van, közelebb nincs olyan, amit a Gold megfelelőnek tartana európai és tengerentúli vendégei számára. Ez is beszédes. A helyben alkalmazottak egy része a faluban lakik, a fölvásárolt ingatlanokban alakítottak ki számukra lakást.

            Az alkalmazottak mindegyikének van mobiltelefonja, a cég vásárolta számukra, az irodákban modern bútorzat, számítógépek, a magasabb beosztásúak előtt notebook.  Gyakran megfordulhat a kanadai menedzsment erre, mert a feliratok kétnyelvűek (szórványvidéken, és senki nem számolt utána, hogy jogos-e!): angolul és románul szólnak. A falubeli szokásoknak megfelelően nagyobbrészt cserépkályhákkal fűtik az irodákat, a fázósabb munkatársak széke mögött olajradiátor, rásegítésnek.

            A legnagyobb sérelem, hogy a Gold nem ígér foglalkoztatást a helybelieknek. Ezrek vannak munka nélkül a környéken, a Gold a kitermelés-feldolgozás folyamatában 500 embert foglalkoztat majd. Induláskor ezek fele külföldi lesz, amely arány fokozatosan csökkenni fog, ahogy a helyiek elsajátítják a követelményeket. És nagyon nem valószínű, hogy a szakképzetlen, alacsony iskolázottságú rétegekből válogatnak. Nem jótékonyság, vállalkozás. Kétféle gondolkodásmód ütközik a jövőképek tervgazdálkodásában. A Gold ISO mittudoménhányas minősítéssel rendelkezik (szóval a legjobbal) a minőségbiztosítás terén. A cégek amott, odaát, hatalmas összegeket költenek arra, hogy elnyerjék az ISO megfelelő minősítését, ami garancia minden partner számára. Ennek a gondolkodásmódnak még csak az előőrsei érkeztek meg Romániába.

            A román akadémia kidolgozott alternatív megoldásokat a térség gondjainak enyhítésére. Egyetlen épkézláb javaslatot tartalmaz a tervezet: megélhetnének itt az emberek turizmusból, vagy gyógynövények, erdei gyümölcsök, gombák gyűjtéséből. Minden tiszteletem az akadémikus uraké, de tán csak nem gondolják komolyan?  Bár – nekem is elindult a képzeletem – el tudnék képzelni egy Clondike-ot, egy vadnyugati aranyásó falut, a Jack London által oly szépen megörökített aranyásó életforma turisztikai kihasználására. Álom, de hadd írjam le. Unatkozó nagypénzű emberek számára itt építeni egy minden kényelemmel felszerelt, de külsőségeiben az aranyláz idejét idéző falut, ahol lakhatnának, dolgozhatnának jó pénzért. Már hogy ők fizetnek érte. Itt képzett geológusok tartanának nekik egy gyakorlatias elméleti képzést, hogy mire figyeljenek, milyen köveket keressenek, aztán helyi vezetők kíséretében követ bányásznának, gyűjtenének, vésnének. A zsákmányt saját kezűleg földolgoznák kis kőmalmokban, majd laboratóriumban kinyernék belőle az ércet. A szerencsésebbek hazavihetnének annyi ezüstöt, aranyat, amennyiből kitelik a feleségnek egy láncocska, amiért az embere igencsak megdolgozott. Arra azért ügyelni kell, hogy a vendégek többsége elégedetten távozzon. Ez a legjobb reklám. (Tőkeerős vállalkozó urak, az ötlet eladó, ha valaki fantáziát lát benne, társulhatunk...)

            A megvásárolt házakat lebontják. Az egyezség szerint a volt tulajdonos elviheti a használható építőanyagokat, ajtókat, ablakokat, gerendákat. Azután dózerrel simára egyengetik a terepet.. Néhány gyümölcsfa meg a kút jelzi, hogy emberi lakhely állt itt valamikor. A falu, Verespatak nem kerül bányaművelés alá, csak a kitermeléstől számított ötszáz méteres körben biztonsági zónát kell kialakítani, amiben nem lakhat senki, ennek esik áldozatul a település. A zónának van határa, mint minden határ, igazságtalan, sérelmeket termel. Abrudbányán például mutatnak egy házat, kárpótolt szarvaspataki lakos vásárolta. (Szarvaspatak település is teljes mértékben felvásárlásra kerül a hegy másik oldalán.) Az utolsó lebontott háztól négyszáz méterre állunk meg, légvonalban kétszáz méter a távolság. Ezt nevezik abszurdnak. Amikor az ember által hozott törvények húznak egy vonalat (határt), és a vonalnál minden átalakul. Ami egyik oldalon van, az értékes, ami a másikon, a kutyának se kell. A vonalon innen a szamojéd a hivatalos nyelv, onnan az eszperantó.

            Utazásunkkal egy időben kiállítás nyílik Kolozsváron egy sepsiszentgyörgyi fotóművész  itt készült képeiből.

Verespatak

Az arany árnyékában

Kovács László Attila sepsiszentgyörgyi fotóművész kiállítása

Megnyitó: 2003. november 25., kedd, 18 óra;

Belvárosi Unitárius Egyházközség Tanácsterme

(Brassai Sámuel u. 6 sz.)

            A kiállítás képei az elmúlt időszakban bejárták Magyarország városait. A verespataki pusztulás képeire a Greenpeace is felfigyelt. E gyűjtemény képei a jelen valóságát rögzítik, és akár több más erdélyi faluban is készülhettek volna. A verespataki életképek azonban egy erőszakos beavatkozás nyomán válhatnak kitörölhetetlen és fájdalmas múltbeli valósággá.

Házigazdaként a Magyar Ifjúsági Tanács szeretettel hív mindenkit e kiállítás megnyitójára.

            Kétségtelenül ködös kicsit a meghívó szövege, de leszögezi azt, amit mi is észrevettünk, bárhol készülhetnének Erdélyben, Romániában ilyen fotók, a jelen helyzet az elborzasztó. A Greenpeace is fölfigyelt... Hát velük az a bajom, hogy egyik országban az atomerőművek, a másikban a vízierőművek, a harmadikban a hagyományos fűtőanyaggal működő erőművek ellen tiltakoznak. Valamivel csak kellene világítani... Amúgy a sajtó nagyon szereti őket, látványos akciókat szerveznek, profik. De a lelkiismeret érzékeny műszer, nem volna szabad összezavarni.

            Verespatakon kicsit több a jó autó, a mobiltelefon, jobban öltözöttek az emberek, nem olyan kilátástalan a helyzetük, mint Románia-szerte. Ennek áraképpen több a vita, a feszültség, az indulat. Áruba bocsátanak valamit, ami most éppen kurrens, de ki tudja, tudhatja, mit ér holnap? A Gold még emelgeti az árakat, lehet velük alkudni, ám ha megfordul a helyzet, és már kevesen lesznek a faluban, nem kezdenek-e lefelé zuhanni az árak? Gyűlik tovább a nyereményalap, vagy elviszi valaki egyben? Vannak ügyeskedők, reálisan számolók és óvatosak. Az idő forogja ki magából, hogy melyik volt a nyerő.

            Az egykori bár, élelmiszerüzlet, kultúrház ugyanolyan, mint bármelyik faluban. Sivár, lepusztult környezet, beton-acél-aszfalt egyveleg. Ezekbe a létesítményekbe telepedett be a Gold, egyik épületen még kinn függ az Alimentara felirat néhány hiányzó betűvel, benn nyugati irodaház, mosolygós alkalmazottak (keep smiling!), várakozó fejkendős nénikék, menedzserdivatban feszítő munkatársak. A két világ megszokott jellemzői nem akarnak, tudnak összeolvadni, vegyülni.

            Jellegzetes alak Verespatakon egy figura, állandó vendég a Gold irodájában, ahol az adás-vétel, az ügyfélforgalom zajlik. A munkatársak már évődő humorral fogadják, mert naponta támad, születik egy nagynénje, távoli rokona, aki kis házát, kertjét az ő közreműködésével kívánja minél jobb áron értékesíteni. Ráérzett az idők szavára. Dokumentumokat, dossziékat, adóíveket, helyrajzi számokat hoz, gyakorlott ügyintéző. Diplomatává, ravasz tárgyalópartnerré, népi jogásszá képződött a gyakorlat által. Ő korunk hőse Verespatakon.

            (A történet folytatódik) Amíg íródik ez a cikksorozat, helyére kerül a sok apró tény, benyomás, élmény, addig is zajlanak tovább az események, az újságok hírt adnak, tudósítanak Rosia Montanáról. A cikkíró nem vonhatja ki magát az eluralkodó közhangulatból, álláspontja egyértelmű, mégis meginog néha meggyőződésében. A Gold vendégei voltunk, mindent megmutattak nekünk, nyitottak voltak és együttműködők, de nem titkoltak-e el valamit előlünk? Például nem találtunk senkit, aki nyilvánosan vállalná, hogy ő ellenzi ezt az egészet. A sajtó, a tüntetések, a kiállítások, politikusok és tekintélyek megnyilatkozásai a negatív, elítélő közvéleményt erősítik.

            Néhány idézet a sajtóból, kommentárral:

            2005-re tervezi a verespataki bányaindítást a Rosia Montana Gold Corporation (RMGC) részvényeinek 80 %-át birtokló Gabriel Resources, de azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a határidőt a cégtől független okokból ki kell tolni – áll a Gabriel negyedévi jelentésében, amely a civil szervezetek ellenállását tünteti fel az egyik ilyen okként.

            A kanadai nagykövetség épülete előtt tiltakozott ma reggel az 1989. December 21 Szövetség és az Alburnus Maior egyesület. A résztvevők a verespataki tervre akarták felhívni a nagykövetség vezetőinek figyelmét, amelynek részeként egy kanadai cég ciánozással termelné ki a zónában található aranytartalékokat. Ennek pedig, szerintük, katasztrofális következményei lesznek a környezetre nézve.

            ...az egyház szinódusa szerdán úgy foglalt állást, hogy az RMGC verespataki projektje "környezeti és emberi szempontból egyaránt eltorzítaná" a Nyugati Kárpátok Érchegységében található Verespatakot és környékét.

            A terv kivitelezése templomok lerombolásával és temetők feldúlásával, illetőleg elköltöztetésével járna együtt, amibe az ortodox egyház nem egyezhet bele – jelentette ki a szinódus szerdai ülésén kialakított álláspontot kifejtő kolozsvári ortodox főpap. Bartolomeu Anania hangoztatta: álláspontjával a szinódus felzárkózott a román akadémia korábban kifejtett elutasító, környezetet, történelmi lelőhelyeket és hagyományos közösséget védelmező tudományos álláspontjához.

            A verespataki aranybánya tervét ismerve azonban más értelmezése is van a
helyzetnek: még a békés, a természet kegyetlen, de örök rendjével
magyarázható s ily módon elfogadható elmúlást sem akarják a maga
megkérdőjelezhetetlen körforgásában lefolyni hagyni, még a törvényszerű,
lassú halál beálltát is meggyalázzák az Aranyborjú imádói...

            Az arany kinyeréséhez alkalmazott ciános technológiához egy hatalmas ülepítő, tároló medencét fog kialakítani az RMGC, három-négyszer akkora lesz, mint a nagybányai ciántó.

            Az utolsó hírnél szakadt a cérna, hisztérikusan fölhívtam Dascalut, és magyarázatot kértem. Nem lesz ciántó, nyugtatott meg, a zárt rendszerből kikerülő anyagok a környezetvédelmi előírások által megszabott határértékek tizedrészét sem tartalmazzák semmilyen mérgező anyagból. – Akkor honnan szedték ezt az információt? – Az emberi butaság határtalan. – Ebben maradtunk.

            (A jelenség) Furcsa, hogy pontosan az a vállalkozás lett jelképe a környezetvédelmi harcnak, amely éppen környezettudatos magatartással jelent meg a romániai állapotok között. Szerény becslésem szerint jelenleg Romániában legalább hatvanezer olyan üzem, vállalkozás van, amely szennyezi a környezetet, nem felel meg semmilyen, nemzetközi egyezményekben, szabványokban rögzített előírásnak. Ha egyik percről a másikra bevezetnék azokat az előírásokat, amelyeket a Gold magára nézve kötelezőnek és természetesnek tart, Romániát be kellene csukni, s kitenni a „DEFECT” táblát. A pátriárka és az egyház szakértőként tűnik föl... Csak éppen: tudom, hogy aláírt dokumentumok vannak, melyek szerint Verespatak minden temploma állni fog a jövőben is, egyetlen temetőt, sírhantot nem tüntetnek el. A környezetet védő tudományos álláspont kicsit későn szólalt meg a lelkiismeret hangján, ott most van tönkretett állapotban a természet. Bukarestben, ahol van szerencsém - a pátriárka őboldogságával együtt -  élnem, ha megsimítom egy bokor levelét, fekete lesz az ujjam. Abból a levegőből rakódott le, amit kétmilliónyian a tüdőnkkel szűrünk folyamatosan. Ez a botrány.

            Két oldalról támadható a Gold, amit erőteljesen kihasználnak a hangulatok keltésében. Egyik az aranyborjú jelképével azonosítható: a pénz bálványa, az arany igézete, a kapzsiság mint elítélendő emberi bűn alkalmasan kiváltja a negatív véleményt, bár saját keretei között gazdagságról álmodik mindenki. Másik: a pusztuló, néptelenedő falu, a megfogyatkozott gyülekezetek, az életek munkájával, küszködésével megépített otthonok kényszerű elhagyásába belesajduló sorsok. Az öregek valóban tragikusan élik át...

            Még egy idézet:

            „Kovács László Attilának Az arany árnyékában címet viselő, a Verespatakon uralkodó állapotokat bemutató fotókiállítása nyílt meg Kolozsváron a Belvárosi Unitárius Egyházközség Tanácstermében. Az estet az egyházközségi lelkész, Bálint-Benczédi Ferenc beszéde indította, majd a szervező Magyar Ifjúsági Tanács nevében Tímár Alpár, az ifjú fotós barátja szólt Kovács pályafutásáról és a tárlat anyagáról. Elmondta, a Jókai által már 1857-ben a "pusztulás világának" nevezett Erdélyi-érchegységbeli faluban nem látják szívesen a fotósokat, Kovács csak hosszú lábainak köszönheti, hogy épségben tért vissza az általa készített kordokumentumokkal, melyek bejárták már az Egyesült Államokat is, a legkülönbözőbb körökben keltve fel az érdeklődést.”

            Valóban nem szívesen látják a fotósokat, a piac mellett mi is fölfigyeltünk egy régi házra, amelynek nem volt udvara, s a gazda ötletes megoldással az utcán álló kétágú villanyoszlopra szerelte fel a gyerekek hintáját. Fotoriporter kollégám kereste a megfelelő szöget, ahonnan jól komponálható a látvány, amikor szabályszerűen kirontott a háztulajdonos, hogy miért fényképezzük az ő házát. Kimagyaráztuk, hogy a mögötte álló blokkot fényképezzük.

2003 decemberében

            A verespataki naplóhoz a bukaresti Bányai Éva fotóalbumából válogattunk egy tucatnyi jellegzetes helyszíni riportképet.

K a l a n d o z ó