Kalandozó

K a l a n d o z ó

JAKABOS ÖDÖN

I n d i a i ú t i n a p l ó

(részletek)

Kőrösi Csoma Sándor nyomában

A szerző, a kézdivásárhelyi Jakabos Ödön sorsa már 1969-ben riportba kívánkozott. Abban ő előadta a szerzőnek, Gálfalvi Györgynek (Ifjúmunkás) merész utazási terveit: miután kölcsönkerékpáron és vonaton Máramarostól a Deltáig többször bejárta Romániát, nyelveket s eszperantót kezdett tanulni, levelezőhálózatot építve ki, amelynek tagjaival jóelőre tisztázta: az a célja, hogy segítségükkel megismerje előbb Kelet-Európát, majd Európát, aztán Indiát, később Afrikát, majd Dél-Amerikát.

Az első fegyvertény: Magyarország és Csehszlovákia kerékpáron. Napra, szinte órára lelevelezte partnereivel útvonalát, így mindig volt hol lehajtania fejét, került étel és zsebpénz is. Utána nyugateurópai biciklitúrát készített elő. Tréningezés közben túlerőltette magát, tüdeje sorvadni kezdett, a kerékpártól letiltották. Krónikus asztmával hagyta el a kórházat, s miután kissé összeszedte magát, 1970-ben nekivágott a nyugati útnak: nem biciklin, hanem autóstoppal, gyalog, vonaton - alkalmival, ahogy lehetett. Élményeiről kétnaponként részletes naplót küldött az Ifjúmunkásnak.

Hazajövetele után hamarosan bejelentette: Indiába készül. Tucatnyi levelet írt naponta, majd várta a válaszokat, amelyek lassan beérkeztek. Az út elméleti terve fedve volt. Most már csak az ütemhez kellett tartania magát. Gálfalvi György, barátja és hűséges krónikása indulás előtt találkozott vele, s így írta le Jakabos Ödi felszerelését:

„Az alkalmi búcsúvacsora után átnéztem kikészített poggyászát: enyhén szólva szegényes volt. Azon kívül, amiben elindult, a hátizsákban egy váltás fehérneműt, székelyruhát s egy pár tornacipőt vitt magával; némi kötszert és néhány fiola szérumot – igaz, előzőleg szitává szurkálták már a különböző védőoltásokkal; fekvőhelynek egy hálózsákot; végszükség esetére pár darab konzervet; négy fényképet Kőrösi Csoma Sándor szobráról és szülőhelyéről; egy marék csomakőrösi földet a diófák alól; pénztárcájában öt dollárt, amit aztán felváltatlanul visszahozott.”

1972 október 15-től 1973. június 30-ig utazik: június utolsó napján ér haza, Csomakőrösre. Nagy kalandját az úton írt gazdag naplója örökíti meg, amit aztán a Kriterion 10 évvel később, Gálfalvi előszavával ki is ad. Nagy könyvsiker. De a szerző ekkor már halott. Elvitte a szétroncsolódott tüdeje.

Úgy vonult be a köztudatba, mint Kőrösi Csoma jelenkori makacs földije, akinek minden vágya, hogy elődjének sírját fölkeresse. Pedig váltig mondogatta: kezdetben nem is gondolt a nagy utazóra, egyszerűen vonzotta őt India, azt a világot szerette volna megismerni.

A halála előtti években valósággal zarándokoltak hozzá a rajongók, ismerősök és ismeretlenek. Aztán ő járta az országot, kultúrházakban, iskolákban mesélt útiélményeiről, vetítette felvételeit.

Szabályosan a kalandba halt bele. Azt hiszem, s könyvéből ez kiolvasható, hogy csatangolásai közben, amikor állandóan amiatt kellett drukkolnia, hogy az ismerősök következő láncszeme vajon illeszkedik-e majd elképzelésével, s nem egyszer lázasan, felsebzetten, elcsigázva, gyomorrontással lesz-e hol lehajtania a fejét, az elégtétel soha se hagyta el: akkor volt jelen, amikor éppen legyűrte a soros nehézséget.

Április 16.

Egy óra után néhány perccel az expressz el is indult Agra felé. Nem tudtam viszont, hogy ez a vonat egyenesen Delhibe megy, nem érinti Agrát. Sok volt az utas, és csak sokára sikerült meggyőzni őket, hogy egy ablakot kinyithassak. Szép éjszaka volt, de nem tudtam aludni, s reggel felé nagyon fáradt lettem. Hét óra felé tudtam meg az utasoktól, hogy már elhagytuk az agrai elágazást vagy 80–90 km-rel. Ha oda akarok menni, nem maradt más hátra, mint visszamenni ezen a vonalon. Rosszul kezdődött ez a nap. Fáradtan, éhesen, pénz nélkül álltam 80 km-re Agra után, ahol – reméltem – barátra találok. Két óra múlva indult az első vonat visszafelé, persze ez sem közvetlen Agrába. Ilyenformán, ha már így túllőttem a célon, nem volt más választásom, mint az elágazásnál kuksolni, bóbiskolni, míg nyolc óra körül bezörgött egy kicsi vonatocska. Most méteres nyomtávon folytatom utamat, ócska fadobozban.

A levegő kezdett felmelegedni. Az éjjel és a reggel is szokatlanul hideg volt. Itt már kontinentális az éghajlat, közel a radzsasztáni sivatag. Nappal nagyon meleg van, éjjelre pedig lehűl a levegő.

Délelőtt 11 óra körül erről a vonatról is leszálltam Mathura város peremén, egy nagy vasúti elágazásnál. Most is 70 km-re vagyok Agrától, de nyugati irányban. Több mint kétórás várakozás után jött is egy Kalkuttába tartó expresszvonat (újra széles vágányon utazom), és felmásztam rá. Persze a jegyem már rég érvényét vesztette, de csak azért sem vettem másikat. A fontos az, hogy a vonatjegyemen Agra nevű állomás van megjelölve leszállási pontnak, aztán hogy keletről, Kánpurból indultam, és éppen ellenkező oldalról, nyugatról érkezem, erről csak a fennvaló hindu istenek tehetnek. Én mindent megtettem, hogy mielőbb Agrába érkezzem, de mindig éppen rossz helyen szálltam át.

Végre délután két óra körül feltűntek Agra körvonalai, és nemsokára szédelegve nekiindultam a város legnagyobb állomásában az egyik kijáratnak. Egy nagy bajuszú vasutasnak nem lévén más dolga, odaállt az utasoktól a jegyeket összegyűjteni. Gondoltam, beleköt a jegyembe, de nem volt amibe, mert időközben elveszítettem. Persze, beinvitált a főnökhöz, és nemsokára már egy egész csapat vasutasnak magyarázta a helyzetet. Megnyugtattak, hogy nem fognak megbüntetni, csak a Delhi – Agra távolság kétszeresét kell megfizetnem (Delhiből indult a vonat), olyan 18–20 indiai rúpia formájában. Kicsit nehéz volt velük megértetnem, hogy pillanatnyilag minden pénzem csak 6–7 indiai rúpia, és csak a barátaimat jöttem meglátogatni, aztán visszamegyek Delhibe, ahol „minden csomagom és pénzem” letétbe helyeztem egy másik barátomnál. Persze ebből csak a „minden csomagom” érvényes, de hát azt már hiába mondanám, hogy minden pénzem a zsebemben. Hittek nekem, és még azt is megmagyarázták, hogyan jutok be a városba. Elvergődtem a közelben álldogáló autóbuszig, és ilyen balszerencsés nap után valósággal elcsodálkoztam, hogy éppen oda indult, ahová én menni akartam.

Agra 62 négyzetkilométeren terül el, 170 m tengerszint feletti magasságban, lakóinak száma 638000 (1971-es adatok), öt vasútállomása van. A Tádzs Mahalról híres, melyet a világ csodái közt az első helyen emlegetnek. Ezenkívül van itt még több látnivaló is: a vár, melyet Akbar uralkodó építtetett 1565-ben, az Itimadud-Daula emlékmű, mely 1628-ban épült Nur Dzsahán parancsára, az édesapja emlékezetére, az Akbar-mauzóleum, amit szintén Akbar kezdett építtetni és Dzsehángir fejeztetett be, a Dajal Bagh palota...

Agrától nyugatra 36 km-re van Fatehpur, más néven a sivatag városa, melyet Akbar a mogul birodalom fővárosaként építtetett. A város 3 km hosszú és másfél km széles sziklasávon fekszik.

Agrától kissé távolabb, olyan 200–220 km-re fekszik Dzsaipura maga csodáival.

Nem messze az orvosi egyetemtől leszálltam az autóbuszról, de a balszerencse tovább kísért. Az este azzal a gondolattal indultam Kánpurból, hogy ma hétfő, és így megtalálom itteni ismerősömet. Megfeledkeztem, hogy nem otthon vagyok, és itt mások az ünnepek. Ma éppen a muzulmánoknak van vallási ünnepük, ezért minden be van zárva. Az egyetem is. Lógó orral érdeklődtem a gyéren lézengő egyetemistáktól dr.Longia felől. Végre az egyik a közeli orvosi otthonba igazított. Persze nem lakott ott, de kitaró érdeklődés után megtudtam a pontos címét. Az egyik csendes külvárosi nagyedben lakik, 5–6 km-re az egyetemtől. Hátizsákom meglehetősen nehéz, a riksásokkal alkudoztam, de két rúpián alul egy sem akart elfuvarozni. Egy gyermek mind ott lézengett a biciklijével, a hátizsákot a csomagtartóra tettem, őt a rúdra ültettem, kezébe nyomtam egy fél rúpiát, és felpattantam a nyeregbe, vígan karikázva ki dr.Longia lakásáig. Ez is megoldás.

Dr.Longia nem volt otthon, de a háziak nagyon barátságosan fogadtak. Teát, narancsot hoztak. Leültem egy székre az ajtója előtt, és sötétedésig vártam a fiúra, de nem jött. A háziak nagyon kedvesen vacsorához invitáltak, aztán a teraszon az egyik légkeverő alatt ágyat készítettek nekem. Még moszkitóellenes krémet is adtak, hogy így védekezzem a zümmögő had ellen. Nemsokára elnyomott az álom.

Április 17.

Reggel hat órakor dr.Longia felrázott, hogy vonuljak át az ő lakásába, ugyanis hazaérkezett, és megtalálta a levelet, melyet az ajtajára tűztem, arról referálva, hogy itt alszom továbbacska a teraszon. Átköltöztem a szobájába, aztán folytattuk az alvást 8 óráig. Neki 9-re az egyetemre kell mennie, így reggeli után felültünk az ajtó előtt várakozó riksára. Ez az ő mindennapi riksája, mely az egyetemig és vissza elfuvarozza. Útközben beszélgettünk erről-arról. Valóban van néhány szép épület Agrában. Mint például ez itt, balról. Olyan mint egy palota, vörös színű erkélyek, tornyok. Az egyetem egyik szakosztálya van itt. Közben megérkeztünk az egyetemre. Orvosok vettek körül, kíváncsiak voltunk egymásra, főként ők énrám.

Tíz óra körül nekivágtam a városnak. A várig Longia magánriksája fuvarozott el, aztán gyalog körbejártam a hatalmas, vörös színű építményt. Körülbelül egy nényzetkilométer területen fekszik, 8–10 szögű alakja messzire ellátszik. Mély sánc veszi körül a 15–20 méter magas falakat. A főbejárat felett India zászlaját lengeti a szél.

Átautóbuszoztam a Tádzs Mahalhoz, aztán fél rúpia ellenében bevonultam India egyik legnevezetesebb műemlékébe. Mindenütt őrök. Tilos, rdiót, magnetofont és más zakatoló eszközt bevinni. Valóban csodálatos ez a tiszta fehérmárvány-alkotás. Fényképezgettem, míg a filmem elfogyott. A Tádzs Mahal a Dzsamma folyó mentén áll, kb. fél négyzetkilométer területet foglal el a hozzá tartozó épületekkel, parkokkal együtt. A központi épület olyan 30X30 m, négyszög alakú kupolaépítmény, az alsó része 60X60 méteres, a négy sarkában egy-egy karcsú torony. A Dzsamma vize kanyarog, folydogál, nagyon lassan. Most, a forró évszak idején nagyon sekély, csak akkora, mint egy nagyobbacska patak. A vize mocskos. Sok bivalyt és keselyűt láttam, így odasétáltam a Tádzs Mahal északkeleti sarkába, és 14–15 méter magasból, az egyik sarki bástya erkélyéről nézem be közéjük. Innen már könnyen felfedeztem a keselyűk gyülekezésének okát is. Hulla himbálózott a víz szélén. A nagy csapat keselyű gubbasztva várta az alkalmat, hogy a lakomához hozzákezdhessen, ugyanis két kutya azon igyekezett, hogy a hullát kihúzza a partra. A kutyák megunták a kínlódást, és elsétáltak. A vezérkeselyű szétterített szárnyakkal, kihívóan, felemelt fejjel rálépett a hullára, és hozzákezdett a hulla csipkedéséhez. Jó darabig kínlódott, de végül a közel álló társai együttesen rátámadtak, s miután elkergették, nekiestek a hullának, melyik hol érte. A két kutya visszajött, sőt nemsokára még kettő jelentkezett, és most a kutyák verekedtek össze a tulajdonjog fölött. Néhány varjú is előkerült, és szintén a kutyák orra előtt csipkedte a csupasz holttestet. Alig 25–30 méterrel tovább a hullától egy csónak imbolyog a víz szélén, benne emberek. Beszélgetnek, időnként a hullára tekintenek, de nem zavartatják magukats. Más emberek jönnek-mennek a folyóparton,van olyan, aki egy-egy követ hajít a keselyűk közé, a hullával senki nem törődik.

Idefent a márványpalotában és udvarán, a sétányokon gazdag nyugati, indiai turisták sétálgatnak, fényképeznek, ámuldozva a csillogó márvány ragyogásán, a termek monumentális vonalain, a visszhang ismétlődésén. Nem sejtik, hogy tőlük nem messze mi történik, de ha látnák is, azt hiszem, undorodva továbbsétálnának. Több mint egy órája itt ülök, a három utolsó filmkockám is elfényképeztem. Borzongatóan szokatlan látvány. Mellettem, jobbról a csillogó meseország, alattam, balról a szürke India: szemét, hulla, rongyos emberek.

A Tádzs mahal oldalán idézetek a Koránból, urdu nyelven. Ez egyben díszítés is a márványba bevésve, mivel az urdu írásmód kacskaringós. A központi márványépület négyszögű, egy-egy oldala 20–25 méter magas, az alapépítmény már 50–60 méter lehet, szintén négyszögű. Alul föld alatti termek, járatok; körben, oldalt maszkok. A főbejárat, azaz főkapu is valóságos remekmű, négy sarkán tornyocskák, teraszok, finom kézimunka-véset. Bent az épületben a 26 méter magas kupola alatt van Mumtáz Mahal és Sahdzsahán sírja. Tulajdonképpen mindkettőjüket a sírok alatti kriptában temették el.

Késő este (itt az emberek 9–10 között vacsoráznak) dr.Longiával bevonultunk az egyik közeli szupervendéglőbe, és a barátom díszvacsorával traktált. Utána hosszasan elbeszélgettünk az orvosi szakma nehézségeiről, a lelkiismeretességről, egyes orvosok zsarnokságáról, a visszaélésekről. A beszélgetést az úton hazafelé sétálva is folytattuk, sőt otthon is közel éjfélig. Rendes, jólelkű ember ez a dr.Longia. Bevallotta, hogy éppen a fent említett hanyagságokat, visszaéléseket látva, azaz ezek miatt hagyta abba a kórházi orvoskodást és jött az egyetemre oktatni.

Április 18.

Ma éjjel nem zavart sok moszkitó, mert dr.Longia beflittelt mindenhová. Fürdés, reggeli, aztán a barátom kivitt riksával az autóbuszállomásra, majd visszatért az egyetemre.

Fél tízkor már egy autóbuszban terpeszkedtem. Ismét Kánpur irányába száguldok, kelet felé. Süvölt a szél, viszi a homokot a mezőn. Dél körül egy mező kellős közepén tett le az autóbusz. Semmi nem látszott, csak egy gyárkapu kemény katonai őrizettel. Elmondtam, kit keresek, igazoltattak, majd bevezettek az irodába. Nirot barátom itt amolyan segédhivatalnok, de sógora a gyár helyettes igazgatója. Nirot elvezetett a közeli lakótelepre, 15–20 kis tömbház 500–600 munkás és alkalmazott részére, akik a gyárban dolgoznak. Egyéb semmi, csak a kihalt mező. Betelepedtem a kényelmes lakosztályba, ő pedig visszasietett a gyárba. Irkáltam, heverésztem, aztán a bőséges hindu ebéd után ugyanazt az „építő” tevékenységet folytattam. Nirot sógora kényelmes lakosztályban lakik. Estefelé, öt óra után mindketten hazatértek a munkából, sőt még néhány mérnök kollégájuk is eljött, hogy a romániai vendéggel találkozzon.

Este körbesétáltunk a házak közti aszfaltcsíkon. A mindennapi találkozások a szomszédokkal, kölcsönös üdvözlések, az apróságok dédelgetése. Ez aztán valóban csendes, nyugodt hely. 25–30 km-es körzetben semmi más, csak a kihalt mező. Semmi szórakozási lehetőség, csak a munka a gyárban, aztán szomszédok látogatása, heverészés, olvasgatás. Nem bírnám ki sokáig. Este 10 óra után bemásztam a moszkitóháló alá.

Április 19.

Reggel idejében visszaindultam, és 8 órakor már Agra központjában tett le az autóbusz. Jelentkeztem dr.Longiánál, ott másodszor is megreggeliztem – gondolván arra, hogy ma nem fogok ebédelni, ami úgy is történt –, utána elbúcsúztam tőle is, és az egyik központi állomásra indultam, ahol a 2–3 órát, míg a Delhibe taró expressz megjött, ácsorgással ütöttem agyon. Nézegetem a vasúti kocsikat. A teherkocsik egytől egyig vasból vannak. Azt hiszem, Indiában a fa túl értékes ahhoz, hogy holmi vasúti kocsik gyártására pazarolják.

Délben berobogott a Kalkutta–Delhi vonal egyik lassú járatú expressz szerelvénye, és miután az indiai utasokon kívül nagyszámú külföldi is leszállt, hogy az agrai csodát megtekintse, én is felmásztam a vonatra, ugyancsak nagyszámú külföldi kíséretében, elégedetten, hogy mi már láttuk a Tádzs Mahalt. A mozdonyvezető hosszas töprengés után végül nekiindult az útnak. Meleg van, de közel sem annyira, mint pár nappal ezelőtt Lakhnau vagy Kánpur környékén. Mellettem két osztrák ül. Száguldottunk Delhi felé, időnként hosszú időre meg-megállva. Szerencsére az Agra–Delhi közti távolság alig több 200 km-nél, így már estefelé feltűntek Delhi külvárosi negyedei. Szegény osztrákok izzadtak nagyon, és azt mondják, alig várják, hogy Kasmírba érjenek. Én nem találtam túl forrónak ezt a napot, lehet, azért, mert már nagyjából hozzászoktam az indiai forró évszakhoz.

Otthonosan szálltam le és indultam neki a városnak. Alig múlt el hét óra, és már Rames barátomnál jelentkeztem. Persze újra nagy halom levél várt India minden részéből és Európából is. Átszaladtam Vágó professzor lakására, és a kellemes meglepetések folytatódtak. Ott is levelek vártak, sőt pénzküldemény is. Úgy látszik, minél tovább haladok, annál többen kívánják utam sikerét. Ma éjjel sem akart álom jönni a szememre.

Április 20.

Tehát indiai barangolásom utolsó szakaszához érkeztem. Az észak-indiai körút következik, mely egyben Kőrösi Csoma Sándor-programom második része is. Az út nehéznek ígérkezik, részbe mert magas szintekre kell kapaszkodnom, járatlan utakon, másrészt mert errefelé, Himácsal Prades, Karmír és Pandzsáb államokban gyéren van ismerősöm. Majd meglátjuk, mit sikerül tennem.

Egyelőre átautóbuszoztam Delhi dilomáciai negyedébe, és ismét jelentkeztem a román nagykövetségen. Nagyon barárságosan és érdeklődéssel fogadtak, ugyanis januári látogatásom óta időnként egy-egy képeslapon jeleztem hollétemet. Időközben megjött otthonról a meghosszabítási engedély, így ott helyben megkaptam azt egészen június 31-ig. Addig, remélem, hazaérek Kézdivásárhelyre. A követségen annyit beszéltem ezzel is, azzal is, míg jócskán eltelt az idő, és már késő délután lett, mire az afgán követségre elmentem. Így természetesen elkéstem.

Leautóbuszoztam Delhi déli sarkába, és végre találkoztam Theban Laurentiu barátommal Bukarestből, aki végül mégiscsak megkapta a beutazási engedélyt, és 1972 december első napjaiban nekivágott az indiai útnak. Sorra elbeszéltük kalandjainkat, és rövid vacsoraszünettel éjfél körül sikerült végére érnünk a tömörített beszámolónak.

Ma a román és afán nagykövetség közötti pár kilométeres távon, melyet gyalog sétáltam végig, éppen a magyar követség mellett belebotlottam a Tibeti Házba. Ez a neve az épületnek, és benne múzeum, könyvtár és népművészeti szaküzlet van. A múltkor, amikor itt jártam, éppen be volt zárva, de ma tárt ajtók vártak, így besétáltam. A földszinten a múzeum három teremből áll. A falakon körben az első nyolc dalai láma képmása zászlószerű selyemanyagon. Apró Buddha-bronzszobrok. A terem közepén a Mandala kolostor impozáns makettje. Oldalt, nagy üvegszekrényben bronztárgyak vallásos szertartáshoz, vaskos, hosszúkás, 20X60 cm nagyságú vallásos kézirat, mely Buddha húszezer nevét tartalmazza. Az előszobában nagy fényképek. Ezenkívül régi tibeti pénzek, bélyegek üvegtábla alatt. Az első emeleten népművészeti és szőnyegbolt. Minden drága. A második emeleten könyvtár, tibeti munkák, főként tibeti nyelven, de angolul is.

Ezek után kisétáltam, s az afgán követség után Theban Laurentiu lakásán jelentkeztem. Az egyetem hindi szakosztályának itt, Delhi csendes negyedében csak egy kis, amolyan alágazata van. Laurentiu barátom idejött magát tovább okosítani a keleti nyelvek (főként hindi, szanszkrit és urdu) útvesztőiben. Ő ugyanis a bukaresti egyetem hindi tagozatának legkitartóbb, legrégibb és legerősebb tartópillére. Hét évvel ezelőtt is volt már itt több hónapig, és azóta mind mélyebbre merül az indiai kultúra és főleg annak nyelvészeti káoszában, eközben kitartóan és lelkiismeretesen oktatja azt a néhány egyetemistát Bukarestben, akik ezen a téren érdeklődést tanúsítanak. Az egyetemnek egy kis, néhány szobás otthona van, amolyan villaszerű épület, és hetedmagával, nagyrészt távoli ázsiai országokból való kollégákkal tanulmányozza az indiai fő nyelveket. Az ő szobája a kétemeletes épület tetején van, az ablak meg az ajtó is a lapos tetőre nyílik. Éjjelre kihozta a hálózsákját a teraszra, és egyikünk azon, a másik meg a matracon aludt a csillagos ég alatt. Mivel kevesen vannak, maguk készítenek ételeket. Ebbe kóstoltam bele reggeliben, aztán elindultunk, hogy az Afganisztánon való átutazási engedélyt megszerezzem. Nem kis meglepetéssel vettem tudomásul, hogy az afgán követség vízumosztálya két hétre bezárt, mert a tisztviselő elutazott valahová. Ez is csak keleten eshet meg.

Szerencsémre az én indiai programom még mindig nem járt le, így nincs mit tennem, nekiindulok az észak-indiai útnak, és ha majd onnan visszérek Delhibe, meglátom, mit tehetek. Mindenesetre továbbindultunk Laurentiuval, nem lévén más kiút, és nemsokára már a román követségen traccsoltunk a legújabb hazai eseményekről. Néhány prospektust címeztem a legjobb india barátaimnak, hadd lássák legalább így, képekben, milyen ország az, ahonnan jöttem. A dél közeledtével átvágtunk Delhi derekán, és az egyetemi negyedben „értünk földet”. Míg Laurentiu a könyvtárban jegyzetelt, azalatt én az egyik olvasóteremben próbáltam még erre-arra visszaemlékezni az utóbbi napok eseményeiből. Ezután az egyik egyetemi étkezdében ebédeltünk. A személyzet örömmel és barátsággal üdvözölte Laurentiut, akik hét éve nem láttak, de emlékeztek rá mindannyian. A mindennapi forróság újra elérte tetőpontját. Izzadva sétáltunk át egy közeli, forgalmas, tipikus vásári negyedbe, és miután jódarabig egy indológiára szakosított könyvesboltban keresgéltünk, megnehezedett táskákkal folytattuk utunkat.

Késő délután Rames lakására sétáltunk, ott átrendeztem a csomagomat – ezúttal északra indulok, az égig érő hegyek közé. A szükségholmikat kettéosztottam, főleg orvosságféléket, aztán Laurentiu hazaindult a déli negyedbe, én meg néhény sürgős levelet válaszoltam meg. Este ismét az ajtó előtti teraszon aludtunk. Ma is későn aludtam el, az észak-indiai út járt az eszemben. Kevés támaszpont, hűvös levegő, magas hegyek, járatlan utak – ezeknek nézek elébe.

Április 22.

A mai napon egyetlen említésre méltó esemény történt. A délelőttöt kint töltöttem Delhi egyik nyugati „kertnegyedében”. Aztán ebéd után elindultam, hogy Dél-Delhiben felkeressem Laurentiu barátomat. Minden jól kezdődött, de amint az egyik mellékutcából kiforultam, nem messzire megláttam egy éppen indulni készülő autóbuszt a megállóban. Nem lévén rajta szám, nekiiramodtam, nehogy éppen az én autóbuszom legyen, jó delhi szokás szerint órákig várhatom a következőt. A lábamon egy indiai típusú nyári papucs volt eleinte, de pár ugrás után „elmaradt”, így kézbe kaptam, és mezítáb folytattam a trappot, az autóbusz utasainak és vezetőjének érdeklődő pillantásaitól kísérve. Az alig 50 méter távon a sebességem egyre nőtt. Egy darabig az aszfaltozott részen szedtem a lábam, aztán leléptem az útszéli homokos ösvényre, végül pár méterre az autóbusz előtt földre hajítottam a papucsomat és beleugrottam, a nézőközönség kacagásától kísérve. Persze a felolvadt aszfalt és a forró homok vörösre égette a talpamat.

A délutánt megint Laurentiu szobájában beszélgettük át, egymás kalandjain derülve. Ő nem hajózott és nem izzadt, mint én, viszont észak-iráni hűvös decemberi és forró szárazföldi kalandjai voltak. Afganisztánt megkerülte, hogy rövidítsen, és Dél-Iránból egyenesen Pakisztánba próbált átjutni, de a rövidítésből hosszabbítás lett. Érdekes, hogy éppen egymás útján jöttünk Indiáig. Én eredetileg úgy terveztem, hogy Törökország és Irak után Közép-Kelet északi részén, Iránon, Afganisztánon és Pakisztánon átvágva jövök Indiáig, Laurentiu viszont mind azon fondorkodott, hogy Iraktól hajóval jusson el Indiába, mivel a hajózás – mint bevallotta – mindig vonzotta. A helyzet úgy alakult, hogy én jöttem hajóval, ő meg az én utamon, sok száz kilométerre északabbra. A fontos az, hogy mindketten ideérkeztünk, és míg én kétszer körbejártam Indiát, tisztelegve a félútnál Kőrösi Csoma Sándor sírjánál, addig ő is eredményesen tevékenykedett: folytatta tanulmányait, gyarapította hindi és szanszkrit nyelvismeretét.

Április 23.

Azt hiszem, még nem írtam Delhi egyik híres központi részéről, a Connaught Place-ről. Ez a terület – nem messzire a kormánypalotától, a diplomáciai negyedektől és más állami központ épületektől – úgymond „delhi Delhiben” van (delhi magyarul szívet jelent).

Három körút gyűrűként szorít középre egy 160 méter átmérőjű parkot, melynek közepén egy 20 méter átmérőjű artézi kút szikrázik a nap- illetve neonfényben. Tíz sugárút indul a parktól, azaz a belső körúttól minden irányba, majdnem egyenlő cikkekre szaggatva azt a két épülettömböt, mely a három – egymástól olyan 60–80 méterre megépített – körút közepét beköti. A belső ház épületei majdnem mind egyemeletesek, és az emeleti homlokzat minden épületnél kettős oszlopsorra támaszkodik, 3–4 méteres folyosót hagyva az oszlopok és a földszint falai között. Tulajdonképpen ez teszi híressé az egész épület- és utcarendszert. Delhi leghíresebb, legnagyobb kereskedelmi központjaként tartják számon, és valóban az is. Körös-körül nem is lehet mást látni, csak reklámokat és persze oszlopokat. India minden államának külön népművészeti üzlete van itt. A Connaught Place a régi társaságok, utazási irodák, bankok, szaküzletek és mindenféle drágaságok oszlopos, körkörös csodakarikája. A közelben 20 sudár emelet merevedik 12 karcsú oszlopon egy vaskosabb, de csak feleannyira magas irodaház támaszaként.

Bámészkodtam mindenfelé szédülésig, aztán végül csak kitörtem a bűvös körből, és elindultam, hogy felkeressem Ramest Dzsamma menti irodájában. A Dzsamma ugyanaz a folyó, amelynek szélén tépdesték-szaggatták pár nappal ezelőtt a keselyűk a 15–16 gyermeklány testét az agrai Tádzs Mahal mellett. Útközben arra gondoltam, hogy ha a távolabb fekvő parlamentet betennék a Connaught Place közepébe, az éppen betöltené a park és a belső körút területét, és mint egy áramfejlesztő forgó részét lehetne megpörgetni. A megkettőzött oszloperdő is érdekes látványt nyújtana. (A parlament kör alakú épülete ugyanis kívül támaszkodik körös-körül oszlopokra.)

A Delhi-kapu közelében egyik bal oldali főutcából óriási tüntető tömeg kanyarodik elő. Mivel utunk egy darabig egybeesett, én is közéjük álltam. Hiszen rég nem tüntettem már. Több mint egy kilométer hosszú áradat tekergőzött Delhi központi negyedein át. Angol és hindi nyelvű jelmondatok, táblák, rángatózó, dirigáló öklök, zászlók és pokoli zűrzavar, mindenki vezényel, jelszavakat kiabál – amúgy indiai módra tüntet. Ezek az indiaiak szeretnek tüntetni, ceremóniás menetekben részt venni unalmukban is. A tüntetők nagy része munkanélküli volt. A menet két oldalán botokkal felfegyverzett legények hadakoztak, hogy szükség esetén, ha forgalmasabb utcarészeken kellett átmenni, megállásra kényszerítsék az ugyancsak heves forgalmat. A rendőrök jámboran, mosolyagva nézték a menetet, hozzá vannak szokva, hiszen Indiában ez mindennapos jelenség. Most sem tudtam kivenni, hogy miért tüntetnek, biztosan a tüntetők nagy része sem tudta, és csak a „cirkusz” kedvéért állt be. Jó fél kilométert együtt meneteltünk, aztán leültem egy kerítésre, és végignéztem, míg a szoknyás és pantallós emberáradat elkanyargott előttem.

A nap hátralevő részében Rames hordozott a robogóján ide-oda, aztán este indultam az állomásra. Kezdődik az észak-indiai körutam. Megjött a csomag is, amit Haidarábádban hagytam, hogy második dél-indiai körutamon könnyebben mozoghassak.

Április 24.

Eltelt a húsvét is öntözés nélkül. Helyette kivettem a részem a holy-ünnepből a múlt hónap közepén.

Az éjjel nagyrészt esemény nélkül telt el, a Moussorie expresszben üldögéltem az ablak mellett, aztán lévén a mellettem levő hely is üres, időnként szundítottam is. Reggel Delhitől több mint 200 km-re északkeletre szálltam le a vonatról, és kezet ráztam dr.R.R.R. levélbeli ismerősömmel. Dr.Ram Rattan Rádzsput szépen hangzó név, különösen ha még utánatesszük az MDEH jelzést is és azt, hogy rákkutatói doktorátusát Kaliforniában szerezte, és néhány neves indiai egyesületnek oszlopos tagja. Egyetlen elemista fia ott forgolódott körülöttem, míg kezet ráztam vele és fejére barackot nyomtam. Persze, ezután még inkább ott lábatlankodott.

Katdvora különben apró városka, 15-20000 lakossal, de a hőség itt is elviselhetetlen, habár a hegyek körvonalai már feltűnnek a háttérben. Ezért úgy döntöttem, hogy utamat még az éjjel folytatom észak felé, hogy mielőbb felérjek a hegyekbe. Irkáltam, aztán ebéd után ugyanazt folytattam. A légkeverő szárnyai állandóan suhogtak fölöttem, izzadok és száradok, ez az indiai forró évszak. Bombay irányába most kicsit nehéz lenne utazgatnom, ugyanis, mint az újságból olvasom, a nyugati vasutak nem működnek, újra sztrájkolnak a vasutasok arrafelé. Ha már a vasút került szóba, íme még egy vasúti hír: Uttar Prades állam egyik „hegyaljai” eldugott állomásának közelében nagy csoport fegyveres bandita megpróbált egy postavonatot kirabolni, de ezúttal pórul jártak. A mozdonyvezető, annak ellenére, hogy golyótalálat érte, makacsul továbbrobogott, a vonatot kísérő fegyveres személyzet több jómadarat lelőtt.

Igen nagy meleg volt, így csak este mozdultunk ki a szobából. Dr. Rádzsput szerint nagyon veszélyes helyre indultam Himácsal Prades és Kasmír égig érő hegyei közé. A természetes veszélyeken kívül az elmaradott nép is bajt okozhat nekem – mondotta. Legyek óvatos, elővigyázatos és ne higgyek senkinek azon a vidéken.

Búcsúvacsoraként finom ételeket tálaltatott, aztán kezembe nyomta a vonatjegyet egészen Szimláig. Valószínűleg holnap délelőtt érkezem oda, és azt hiszem, a következő étkezésem is akkorra halasztódik. Este 8 órakor búcsút mondtam Katdvora városkának. Dr.Rázsput és néhány barátja integetett, míg a kanyarban elfordult velem a személyvonat. Egy óra múlva már Nadzsibábád elágazásánál szálltam le, és közel éjfélig várakoztam sétálgatva, míg nagy késéssel berobogott a postavonat. Rengeteg az utas, nincs talpalatnyi üres hely. Előbb egy másodosztályú kocsiba „tévedtem be”, de a következő állomásig egy szemfüles kalauz „felfedezett”, és kitessékelt onnan, rámutatva a harmadosztályú kocsi ajtajára. Az ajtót nem lehetett kinyitni a sok utas és csomag miatt, de az egyik ablakon végül mégis sikerült bemászni, még mielőtt a vonat továbbindult volna. Az emberek padlón, csomagtaróban, pad alatt, mindenfelé halomban alszanak. Én még ilyet nem láttam. A vécé ajtaja is nyitva, és az indiai típusú kagylón is alszik egy ember. Rajta kívül még hárman szorultak be a szűk vécébe. Így utaztam, a hátizsákomon kuporogva, egész éjjel. Reggel öt órakor, kétórai késéssel, megérkeztünk Ambálába. Ez a város még Uttar Prades államban van, de már egész az északi sarkában, közel Himácsal Prades és Pandzsáb határához.

Félóra múlva egy másik expresszel robogtam északi irányba. Átvágtunk Pandzsáb északkeleti sarkán, aztán Csandígarh város néhány állomását vettük sorra, mindenütt hosszasan álldogálva. Csandígarh is India egyik nevezetessége, modern, egészen új város, és hírnevét rendezettségének köszönheti. Municípium, de egyben Pandzsáb és Himácsal Prades fővárosa is. Még egy érdekesség: az észak-indiai államoknak nagyrészt két fővárosuk van, téli és nyári. Kasmír téli fővárosa Dzsammu, a nyári Szrinagar. Himácsal Prades és a kelet-indiai Asszám környéki államok nehezen járható hegyvidékek, helyenként 5-6000 méteres hegygerincekkel, és így az államok egyes tartományai télen teljesen elszigetelődnek egymástól.

Április 25.

A vonat, amelybe Ambálában átszálltam, szinte teljesen üres, így elnyújtóztam az egyik padon, és végre szundikáltam is egy kicsit.

Fél óra múlva Kalpa végállomásra érkeztünk. Ezen túl kezdődnek a hegyek, és innen már csak keskenyvágányú vasút vezet Szimláig. Még éppen elértem az indulni készülő kicsi vonatot. A pálya ugyanolyan keskeny, mint Dardzsiling felé, de az emelkedés nem olyan „hirtelen” és meredek, így a Diesel-mozdony kétszer annyi kocsit húz maga után, mint a dardzsilingi pöfékelő kis mozdonyka. A kocsik is valamivel nagyobbak, szebbek, modernebbek. Nekiindultunk a kanyargó, emelkedő hegyi útnak. Az apró fülkében néhány egyetemista fiú meg lány közé kerültem, akik kirándulni indultak Szimla, Manali vidékére. Alagutakban, hidakon, aszfaltozott utak mentén kanyarogtunk. A sebesség 18–20 km között mozog. Rövidesen elmaradoznak a kopár, kiégett domboldalak és az ezer méteres magassági szint. Zöldellő, viruló hegyoldalakon, kertek, gyümölcsösök mellett haladunk tovább. Mivel Diesel-mozdony húz, nem kell mindegyre vízpótlás miatt megállnunk. Himácsal Prades hegyei közé értem.

Reggel 9 óra, a magasság 1350 méter (ki van írva az állomásokon), a levegő kellemes, nincs az a rettenetes hőség. Zúgva kapaszkodik az apró, hosszúkás Diesel-mozdony. Alagutak, emeletes hidak, melyek betonszerkezete ementáli sajthoz hasonlít, nem oszlopokon, hanem hálószerű oszlopokon nyugszik a híd maga, és távolról ez a lyukacsos építmény szita benyomását kelti. Tíz perc múlva Himácsal állomása tűnt elő – 1469 m. Körös-körül a hegyoldalon apró teraszokon gabonafélét termesztenek.

Fél tíz – 1579 m, a huszonkilencedik alagúton is átjöttünk, aztán nemsokára berobogtunk a 34.-be. Ez a leghosszabb errefelé, Laoborug a neve, 541,6 méter hosszú. A felső kijáratánál állomás van. Továbbhaladva visszakanyarodtunk 1676 m-ről 1524 m-re. 11 óra, 1432 méter magasságban vagyunk. Javában bent járunk a hegyek között, a nap melegen süt. Átjöttünk az 57. alagúton. Apró földparcellák mindenfelé, nagyobbra nincs lehetőség, mert a hegyoldalak nagyon lejtősek. A 67. alagút is elmaradt. Nagyon álmos vagyok, az éjjeli „nehéz” utazás megviselt, de próbálok ébren nézelődni, hiszen ki tudja, jövök-e még errefelé valaha.

Tovább felfelé, újra emelkedünk, de már erdők is vannak, azaz erdőfoltok lomblevelű fákkal. Fenyőfa nincs, ahhoz nagyon délre vagyunk.

Becsúsztunk a Taradgui alagútba, mely hosszúsága szerint a harmadik helyet foglalja el errefelé: 492 méter. 12 óra 30 perc, a magasság 2018 méter, a levegő kellemes. 12 óra 45 perckor átjöttünk a 100. alagúton. Körös-körül nagy, 10–12 magas fák, rajtuk piros, bazsarózsához hasonló virágok. Nemsokára felértünk 2143 m magasba, majd ismét lefelé ereszkedtünk.13 óra 5 perckor átmentünk a 103. alagúton. 14 órakor leszálltam Szimla állomásán, a magasság 2076 méter, a vasútnak vége. Tovább már csak autóbusszal, még tovább csak terepjáróval vagy gyalog lehet menni.

Szimla olyanszerű város, mint Dardzsiling, de nekem az jobban tetszik. A turistairodában érdeklődtem és térképet vettem.

Kőrösi Csoma Sándor itt több ízben megfordult, de abban az időben a helységet Szabáthunak nevezték, biztosan még a mogul birodalom örökségeként. A muzulmánok minden helységnek igyekeztek muzulmán nevet adni. Így van ez a Kőrösi Csoma Sándor által szintén bejárt Kulu városkával is, mely az ő idejében a Szultánpur nevet viselte. A hinduk manapság Kulu és Szimla néven emlegetik őket.

Nézegetem a dr. Baktay Ervin könyvéből készített jegyzeteimet. Íme: – 1824. X. 22-én elhagyta a zaglai kolostort, és elindult, hogy Szabáthuban jelentést tegyen munkája eredményéről. Az út: Zanglából a Zanszkár folyó völgyében a Szanszpo betorkollásáig, aztán ennek völgyében föl Tetha faluig, ahol elvált a lámától, és innen egyedül ment tovább Szultánpurig. Az út hossza Zanglától Szultánpurig 235 km. Pár nap várakozás után továbbindult, mivel a láma nem jött utána, és az indulástól számított 35. napon megérkezett Szabáthuba, 1824. X. 26-án. A távolság Szultánpur és Szabáthu között 220 km, tehát Zanglától Szabáthuig 455 km.

1824. XI. 28-án futár ment Ambálába (160 km) a Kennedy százados levelével Csomára vonatkozólag. Értesítették, hogy várnia kell, míg megjön a kalkuttai főkormányzó határozata. 1825. I. 23-án megjött a válasz Kalkuttából, és felkérték, írja meg a jelentést magáról, munkájáról. Öt nap alatt megírta, és 1825. I. 28-án el is küldte Kalkuttába (a jelentés 20 pontba foglalva nyolc teljes oldalt tölt be Duka Tivadar könyvében – J.Ö.). Május lett, mire újra megjött a válasz Kalkuttából. A főkormányzóság havi 50 rúpát szavazott meg neki, és újabb részletes jelentést kért munkájáról. 1825. V. 25-én elkészült ez a jelentés is (55 pontban Duka Tivadar könyvében, 25 oldal – J.Ö.), 1825. VI. 6-án elindul Szabáthuból, hogy visszamenjen Zanszkárba, mivel a láma nem tartotta be ígéretét, nem jött le Szabáthuba (1824 őszén). Induláskor tervet változtatott, és nem ment egyenesen Zanszkárba, hanem Basehrba, remélve, hogy a kanami lámakolostorokban megtalálja a tibeti szent irodalom teljes gyűjteményét.

1825. VIII. 12-én Kőrösi Csoma Sándor megérkezett Tethába. A láma nem volt otthon, csak szeptember 28-án érkezett meg. 1826 késő őszén végleg eljött Ladakból. Valószínű, hogy 1826. november vége felé hagyta el Zanaszkárt, mert 1827 januárjában érkezett meg Szabáthuba. Várakozás, bizonytalanság. 1827. VI. 14-én megjött a kormány jóváhagyása, hogy három évre Basehrba mehet havi 50 rúpiával. 1827 őszén elindul Kanamba. Nem tudni pontosan Kőrösi Csoma Sándor Kanamba indulásának és érkezésének dátumát, azt sem, hogy mikor és hogyan csatlakozott hozzá Szangye Puncog láma. Csak azt tudni, hogy Kanamban Szangye Puncog láma együtt lakott Szkander béggel. Dr.Gerald 1829 elején beutazta a Szatledzs felső folyásának vidékét (Kanamot is), és 1829. I. 29-én kelt levelében részletesen beszámol Kőrösi Csoma Sándorról. Dr.Gerald beszámolója nem maradt eredménytelen. A kormány közlönye 1829. VII. 9-én több részletet közöl belőle. Most már a Bengáli Ázsiai Társaság is sietett biztosítani magának Csoma eredményeit, és havi 50 rúpia illetményt szavazott meg számára. 1829. VII. 15-én erről ír neki dr.Wilson, a Társaság nevében közölve a határozatot és mellékelve az utalványt (havi 50 rúpia), végül hozzátette: „Megbíztak azzal is, hogy ellássam önt azokkal a könyvekkel, melyekre kutatásaiban szüksége van.” 1829. VIII. 21-én Kanamból írt levelében Kőrösi Csoma Sándor megköszönte az utalványt, de nem fogadta el, hanem visszaküldte. Megígérte, hogy jövő évre kész lesz az elvállalt feladat teljesítésével. 1830. III. 30-án Kennedy százados útján azzal fordult a kormányhoz, hogy novemberig Kanamban maradhasson. A válasz késett, mire május 30-án megismételte kérelmét. Akkor közölte azt is, hogy a láma november körül vissza szándékszik térni Zanszkárba. 1830 novemberében elhagyta Kanamot, bevárva az esős évszak végét és a hűvösebb évszakot, hogy Szabáthuba, onnan meg Kalkuttába menjen.

Eddig a jegyzetem idevágó része. A jegyzeteket dr. Bakay Ervin Háromszéktől Himalájáig (Budapest, 1942), Kőrösi Csoma Sándor ma (Budapest, 1962) és Duka Tivadar Kőrösi Csoma Sándor dolgozatai (Budapest, 1885) című könyvéből vettem.

...Ezek után tehát folytatom ott, ahol abbahagytam, vagyis Szimlába való megérkezésemtől.

Az első autóbusz Kanam irányába, bizonyos Kalpa nevű helységig holnap reggel 6 órakor lesz. Egyébként ez az egyetlen autóbusz, mely naponta oda indul. Szimlában a szállodák drágák, lévén hegyvidéki nyaralóközpont, és a nyári szezon megkezdődött. Nagyon fáradt és álmos voltam, s miután maréknyi rizset nyeltem valami szószfélével, az autóbuszállomás előtti padon a hátizsákomra dőlve két órát aludtam. Estefelé ráérősen sétálgattam a város meredek utcáin, lépcsős folyosóin (az utcák egymás fölött vannak, és a gyalogjárók lépcsőfokon váltanak át egyikről a másikra). Legtöbb utcában csak gyalog lehet járni, annyira lejtősek. Az egyik ilyen keskeny-meredek utcában nagy zenebonára lettem figyelmes. Egy épület földszinti nagytermében hindu templom van. Odabent néhány fanatikus hindu öt-hat különböző méretű koronggal meg csengettyűvel zakatolt, mások doboltak, füstölőket lóbáltak, és egy sárga-piros turbános, szoknyás hindu egy S alakú trombitafélével erőlködött az ajtó előtt, de az nem nagyon akart működni.

A levegő egészen lehűlt, így beöltöztem minden ruhafélémbe, és az állomás várótermének egyik sarkában, hátizsákomra dőlve befejezettnek nyilvánítottam a mai napot is.

Április 26.

Reggel ötkor ébredtem, egy óra múlva autóbusszal nekivágtunk a hegyeknek. Az út nagyon meredeken és keskenyen kapaszkodik a domboldalon. A cél a Szatledzs völgye. Veszélyes tűkanyarok és a mély, feneketlen szakadékok szélén nincs semmi védőkorlát. Egy hajszálnyi tévedés a vezető részéről, és alászolgálja mindenkinek. Alagúton megyünk át, aztán újra a szikla oldalán csüngünk. Hét óra, a magasság 2400 méter. Feneketlen völgyek, meredek hegyoldalak. Helyenként egészen befurakodtunk a hegyoldalba, és csak a szakadék felé van kilátás. Felettünk kis sziklafödél. Reggelre félrúpiás kenyeret ettem, ami olyan félvekni nagyságú. Szimlától 13 km-re vagyunk. Juhnyájak, hosszú szőrű kecskék, kerek sapkás pásztorok. Azért írtam hosszú szőrű kecskéket, mert Indiában az alföldön rövid a szőrük, itt viszont, úgy látszik, fáznak, azért öltöznek be olyan nagyon.

Nyolc óra, a hegygerincen folytatjuk az utat. Feliratok 30–40 méterenként – Vezess lassan! Ne idegeskedj! – hindi és angol nyelven. 8 óra 15 perckor egy útmenti fogadóféle előtt megálltunk. 3X6 méteres deszkabódé, ahol teát és vegetáriánus ételféléket szolgálnak fel. A nap nagyon melegen süt. Hó persze sehol nincs, sokkal délebbre vagyunk Romániánál. 9 óra, a magasság 2600 méter. Egymást érik a feliratok: Tarts balra! Vezess lassan! Kürtölj! 9 óra 25 perckor megálltunk a hegy tetején. A magasság 2725 méter. Nekiindultunk a felfelé tartó útnak. Negyedóra múlva már 2400 méterre ereszkedtünk a szűk szerpentineken. Fél tizenegy, a magasság 1000 méter. A völgy aljában feltűnt Szatledzs folyó. Újabb negyedóra múlva a partig ereszkedtünk, a magasság 800 méter. A víz nagyon zavaros. Útelágazás – inkább ösvény – Kulu irányába. Nem is jár arra, csak gyalogos, lovas, esetleg egy-egy bátor „terepjáró”. Tipikus függőhíd, a folyón át kötelek háncsfélékből fonva. 11 óra. Búzaföldek az apró teraszokon, melyeknek sikerült a meredek hegyoldalon megkapaszkodniuk. Újra 950 méter a magasság. Jobb oldalról a Nogli Khao völgye, innen tiszta vizű patak szalad a zavaros Szatledzsbe. Fent, jobbra 2 km-re vízi erőmű. Fél tizenekettőkor megérkezünk Rámpurba. 12-kor azt hittem, elindultunk, de csak pár száz méterre mentünk és folytattuk az álldogálást az út szélén. Az autóbusz utasai itt már nagyrészt durva posztóruhás hegyilakók. Egy öreg előhúzta a sarokból zeneszerszámát és cincogtatnk kezdte. Az útszéli bódénál félrúpiás bivalytejet vettem. Délután egy óra felé végre elindultunk fel a Szatledzs völgyébe. A környék elvadult. Zúgva rohan le a folyó a 3–4000 m-es sziklahasadékban. A háttérben előtűntek az 5–6000 m magas havasok. Háromnegyed kettőkor Iguri faluban álltunk meg, és aki akart, az útszéli fogadóban ebédelt. Én is akartam egy rúpiáért. Végül is sikerült.

Kettőkor továbbindultunk. Az út a hegyoldal közepe táján kapaszkodik. Fényképezem az égig érő sziklákat, a havasokat a háttérben. A folyó szintjétől a kétoldalt emelkedő hegycsúcsokig olyan 1500-1600 méter a meredek oldal (szinte függőleges). Leolvasom az egyik kilométerkövet: Ambála 300, Szimla 154 km (visszafelé). Negyedóra múlva gumidefekt az egyik hátsó keréknél. Nem baj, szép helyen vagyunk. Fényképezgetek, amíg a kereket kicserélik. Az utasok is mind leszálltak, és az út szélén leheveredtek a fűbe vagy sétálgatnak. Errefelé már nincsenek feltünteve a magasságok, az út is vadabb, még keskenyebb. Azt hiszem, újra 2000 méter fölött vagyunk. Három órakor megint nekivágtunk a vashidak, szakadékok felett. A folyó lent, a szűk völgyben, 5–600 méterre alattunk zúdul, dübörög. Ott nincs is út, még csak ösvény sem, így a folyóparton lehetetlen a közlekedés gyalogosoknak is. Délután háromnegyed négy. Sorompó állja utunkat: rendőrségi ellenőrzés. Sok katonai kocsi jár errefelé. Ezúttal nincs különleges engedélyem, így letessékeltek az autóbuszról csomagostul. Az istennek sem engednek tovább. Nem tudtam, hogy a külföldiek számára itt is tiltott terület van, hiszen Kína határáig még több mint 5–600 km távolság van hátra, járhatatlan hegyekben. A szakállas szikh, a helyőrség főnöke azért rendes ember volt. Levelet írt a rámpuri rendőrfőnöknek, melyben kérte, hogy adja meg nekem a vízumot. Az autóbusz folytatta az utat, és én itt álltam elárvultan a határ menti tartomány szélén. A hálózsákomat itt hagytam, hadd lássák, hogy úgyis visszajövök, aztán a szakállas szikh beajánlott egy éppen lefelé induló teherautó személyzetének, hogy 40–50 km-t ingyen visszafuvarozzon Rámpurig. Kőrösi Csoma Sándor-programom mindig különleges engedélyre szorul, mivel ő nagyrészt mind csak India határ menti tartományaiban járkált, és manapság e tartományokban csak ilyen engedélyekkel lehet külföldieknek bejutni, hadd tudja az indiai rendőrség, ha valaki eltűnik, milyen irányban keresse.

Fuvarosaim lefékeztek az egyik fabódé elé teázni, és engem is meghívtak az ivászatra. Utána fülsiketítő rádiósistergés és zeneféle mellett folytattuk az utat. A nagy tíztonnás Tátába rádió van beépítve. Nagyon szép ez a rész. Biztosan azért alakult így a helyzetem, hogy visszatérjek, és még egyszer végigcsodáljam.

Estefelé, fél hatkor újra Rámpurba értem. A balszerencsém tovább üldözött. Az, aki az engedélyt adja, nincs Rámpurban, és nem is lesz egy hétig itt. A legközelebbi illetékes szerv Szimlában van. Közben egészen besötétedett, és az amúgy is kis forgalmú úton semmilyen irányba nincs már jármű. Jó órai várakozás után lemondtam az autóstopos reményről. Ismét feláldoztam egy rúpiát vacsorára, utána a rendőrségre mentem, hadd lássák, hogy itt vagyok. Jó fél óra múlva fel is tűnt, ahogy ott ácsorogtam, és még egyszer megvacsoráztattak. Utána kihurcoltak nekem az egyik fogdából egy fapriccset, és a fogda rácsos ajtaja előtt leheveredtem rá. Régóta nem találtam fekvőhelyet ilyen kényelmesnek, pedig csak úgy felöltözve dőltem rá a kopasz priccsre. A két fogda (női és férfi) üres, és öklömnyi lakatok lógnak a rácsos ajtókon. Mindenesetre itt, az éjjeli szolgálatos rendőr közelében nagyobb biztonságban érzem magam, mint a falu végén levő autóbuszállomásnak nevezett fabódé előtti padon, ahol ravasz képű fickókat láttam szédelegni kora este.

Április 27.

Reggeliben még volt valami reményem, hogy alkalmi autóval visszajutok Szimlába az engedélyt megszerezni, de több mint három órás hiábavaló ácsorgás után lemondtam. Nincs forgalom itt, az isten háta mögötti hegyekben. Félóránként, óránként zörög el egy-egy kocsi, és az is csak a közeli faluig megy. Elkeseredve és éhesen hurcolkodtam dél felé az autóbuszállomásra. Nincs mit tennem, ha el akarok jutni Szimláig, fizetnem és autóbuszoznom kell. A balszerencse a tegnap óta üldöz. Mintha nyúznának, olyan fájdalommal válok meg minden rúpiámtól. Itt nincs barátom, sem ismerősöm, teljesen a magam zsebére vagyok utalva. A pénzalapom meg száz rúpia alatt mozog. Így nem csoda, ha a garasokat is kuporgatom. 11 órakor visszaindult az autóbusz velem Szimláig, ugyanazon az úton, ahol a tegnap jöttem. Rossz a hangulatom, a hálózsákom fent a hegyekben, és én éppen ellenkező irányba haladok, mint amerre menni szeretnék, szűkös pénzalapomat ilyen fölösleges, váratlan kiadásokra pazarolva. Ezenfelül az időveszteség, a fáradság. Újra felkapaszkodtunk 800 m-ről 2800 m-ig, aztán túloldalt visszaereszkedtünk Szimláig. Délután fél ötkor Szimlában voltam, aztán rendőröket kérdezgetve újabb húsz perc múlva a rendőrség megfelelő osztályán jelentkeztem, hogy az engedélyt megkapjam. Tíz perc múlva távóztam, engedély nélkül. Az, aki azt megadhatná, Delhiben van egy hétre, úgy látszik, valami tanfolyamféle van ott számukra. Azt mondják, jöjjek egy, esetleg két hét múlva, vagy menjek Delhibe az eredményért. (Az is kb. egy hétbe telne.) Erre nincs már időm, sem pénzem. Azt hiszem, mindent megtettem, amit megtehettem.

Szinte futva értem az autóbuszállomásra, és ott végre újra mellém állt a szerencse, mely két nap óta elhagyott. Útközben két rúpiáért vettem három kenyeret, van még három vékonyka otthoni konzervem, ezzel ismét nekivágok a hegyeknek. Mondom, mellém állt a szerencse, mert éppen csak elkaptam az utolsó induló autóbuszt. Újra haladok, de ezúttal más irányba. Most Szimla másik oldalát is láthatom, egy alagúton ugyanis átvágtunk a hegy alatt, és ott folytatjuk az utat a meredek hegyoldal közepén.

Fél hat, esteledik. A szerencse a nap hátralevő részében sem hagyott el. 15 km-re Szimlától átugrottam egy éppen indulni készülő másik helyi autóbuszra, és folytattam utamat egyenesen északi irányba, Basantpur felé. A hegygerinc közelében járunk, a magasság még mindig 2000 m körül van. Fél hétkor az autóbusz végleg megállt, tovább nem megy. Innen még a szerpentines úton 17 km van Basantpurig, ahova ma el szeretnék jutni. Egy-két épület van itt, amolyan erdészeti tanyaféle. Leszálltam, és – persze, szerencsémre – velem együtt leszállt egy fiatal egyetemista is, aki, miután megtudta, hová igyekszem, meghívott, tartsak vele, mert éppen ő is oda megy a szüleihez. Ez már valóban a szerencse tetőfoka. Nyomába szegődtem, és nem az úton, hanem jobbra felindultunk a hegygerincen. Alig 150–200 méter után a tetőn voltunk, és a fiú lemutatott a tulsó oldalra, a 900–1000 méter mély völgybe, ahol néhány szétszórt gazdaság van. Ez Basantpur. Hát bizony én nagyobbacska településre számítottam. Mint a fiú mondotta, még rendőrség sincs ott, és nem tudom, nála nélkül mit tehettem volna. Itt egyenesen a meredek ösvényen lefelé csak olyan 5–6 km az út a településig, míg az autóút 17 km, mert szerpentineken kanyarogva megy le a szomszédos hegyoldalon. Ha egyedül vagyok, ott indultam volna el, és körülbelül éjfélre értem volna be a faluba. Nekivágtunk az ösvénynek, és beszélgetve csörtettünk a bokrok közt a meredek oldalon. Szerencsére a hátizsákom nem nehéz, neki meg nincs csomagja. A fiúnak egy öccse, négy húga és szülei laknak a faluban, ő Szimlában tanul. Alig két óra alatt leértünk a néhány ház közé. Néhány ház, de villamosított. Gyönyörű, vad vidék, ahová eljutottam. Teáztunk, aztán vacsoráztunk, az egész família barátsággal vett körül. 2X3 méteres döngölt padlójú, de külön szobába költöztettek. Asztalt, széket is hoztak be nekem.

Április 28.

Fáradt voltam, jól aludtam. A fiú nélkül nem tudom, mit csináltam volna itt az éjjel... Ma egész nap irkáltam, mert nem tudom, mikor lesz még alkalmam valamit lejegyezni. Porzik a völgy a hőségtől. Rengeteg a légy, ilyen sokat soha nem láttam.

Késő délután, mihelyt a hőség kissé alábbhagyott, Sormával terepszemlére indultunk. Lesétáltunk két km-t Tattapani irányába a völgykanyarig. Onnan már jól látszanak Szuni és Tattapani nevű falvak. A zsebrádiómból kínai zene csilingel, Kína közelében járok. Kinéztem magamnak az utat, amelyen holnap reggel a Szatledzs partjáig le fogok jutni. Ott a túlsó hegyoldalon az a keskeny, Csaba településre vezető út. Ha ezen indulok, a folyópartig csak 2,3–3 km-t kell gyalogolnom, aztán éles szögben visszavonulva már folytathatom is a gyalogtúrát felfelé a Szatledzs völgyében. Miközben hazasétáltunk, Sorma arról beszélt, hogy ez a szomszédos hegyoldal, ahol holnap reggel le kell mennem, még 15–20 évvel ezelőtt is nagyon veszélyes volt. Alig áthatolható erdő borította, és még nappal is bizonytalan volt a járás azon az ösvényen az állatok miatt. Most már csak ritkás bokrok, fák borítják a meredek hegyoldalt. Persze, állatok most is vannak..

Április 29.

A tegnap úgy számítottam, hogy ma korán nekirugaszkodom a hosszú és nehéz útnak, de még hat órakor is alig akarództam a kényelmes ágyból kikászálódni. Fél hétkor mégis útra készen álltam, miután egy pohár teát csak úgy üresen elnyeltem. Jó kemény, vastag husángot kerítettem, aztán nekiindultam az útnak. A zsebrádióm vígan zakatolt valami nyugati nótákat a rövidhullámokon. Pár perc múlva megszólalt a bemondó, és nagyon elcsodálkoztam, mert magyarul beszélt. Egy nyugati rádió. Ezt én sem hittem volna, hogy még a Himalájában halljam. Több mint fél éve nem hallgattam európai rádiót, és most egyszerre ez a meglepetés! Egyórás Beatles-hangverseny következett, és újra Európában éreztem magam. Időközben vígan meneteltem, és már hét óra után magam mögött hagytam Csaba falut, ahol egy kis vízi erőmű van. Elindultam felfelé, a Szatledzs alsó folyásának völgyében. 60– 70 km gyalogút áll előttem. Az ösvény a hegyoldalban kanyarog, olyan 200 méter magasan a víz fölött. Járművel járhatatlan. A túlsó parton is van egy hasonló ösvény, de az csak egy közeli településig vezet. Helyenként víz csörgedez le a sziklák közül, bele-belekóstolok, pótolom a vízkészletem a félliteres üvegben. Tíz órakor félórás pihenőt tartottam, és egy lapos halkonzervvel és egy darab kenyérrel megkönnyebbült a hátizsákom. Nagy ritkán helyi hegyilakókkal találkoztam, napernyőt tartanak kezükben. Kezd nagyon melegem lenni. Újságból kalapot csinálok magamnak, aztán folytatom a mentelést, verítékezem, kénytelen vagyok lassítani az ütemen. A szűk ösvényen kecskékkel találkoztam. Gyanakodva nézegettük egymást. Én a szakállasok szarvát figyeltem, nem jön-e kedvük a szakadékba taszítani, ők meg a husángot nézték a kezemben, mikor lendül ütésre. Végül mégis elóvatoskodtunk egymás mellett. 11 órakor újra megálltam, az út nagyon fárasztóvá vált a hőség miatt. Félóránként meg kell állnom. Helyenként földomlás zárja el az utat. Kikerülöm, négykézláb mászkálok. Az ösvény homokossá vált, 5–6 centimétert süllyedt a cipőm, 200 m-rel alattam örvénylik az iszapszínű, zavaros áradat. Fáradt vagyok, a hátizsákomat nehéznek találom. A völgyben helyenként teraszos, alacsonyabban fekvő, amolyan apró fennsíkokat fog be a folyó. A teraszokon gabonaféléket termesztenek, főként búzát.

Délutén egy óra. Most már negyedóránként meg kell állnom, erősen szárad a torkom. Az autóút 3–400 km-rel fennebb kanyarog a hegyoldalban. Tovább. Most látom igazán hasznát az otthoni edzéseknek a Fogarasi-havasokban. A husángot elhajítottam. Esetleg megharap valamelyik kutya. Az időnként előtűnő, elszigetelt kunyhóknak ugyanis ez a velejárója. Mostanig a husánggal riasztottam őket, ezután esetleg inkább rugdalózom, minthogy azt is cipeljem. Délután két óra. Szédülök a forróságtól, ismét árnyékba menekülök egy szikla alá. Az ösvény cikkcakkban kígyózik, így a kiugró sziklák helyenként árnyékot adnak. Gyönyörű, vad vidéken járok. A víz – olyan hazai Olt nagyságú – zúgva örvénylik le a sziklák között. Sűrűn fényképezek és verejtékezem. Újabb földomlás, ezúttal hegyomlás. Gyalogosan is alig merek átóvatoskodni a percenként megmozduló föld- és kőgörgetegen. Házikók, kőből rakott kunyhók. Én a hindi tudásomat szedem össze, ők valami tájszólásban válaszolnak. Azért megértjük egymást. Mostanig az a néhány hegyilakó, akivel errefelé találkoztam, elég barárságosan állt szóba velem. Fél három, vízesés, vízimalom, patak. Iszom és pótolom vízkészletem. A papírsisak nélkül már biztosan hőguta ért volna. Negyedórás erőgyűjtés, aztán tovább. Valósággal fázom a forróságtól. Újabb hegyomlás, kettő egymás után. A töltőtollam fémkupakja égeti a kezem, úgy átmelegedett a hátizsák zsebében. Két-három másodpercenként cseppen a verejték borostás államról. Vajon hány km-t jöhettem és hány van még hátra? Minden éget még az árnyékomban is, ezer méter alatt vagyok.

Fél négy elmúlt tíz perccel. Valósággal lerogytam egy szikla alá. Éreztem, ha tovább megyek, baj lesz. Lüktet a fejem, és úgy érzem, azonnal szétpattan. Csak fél ötkor indultam tovább. Nagyon fáradt voltam. Tíz perc múlva kecskenyúzó pásztorok mellett vezetett el az ösvény. Úgy látszik, itt az indiaiak nem nagyon „hinduk”, azaz nem vegetáriánusok. Tovább mások az ösvényt javítják, a föld- és kőomlást egyengetik, hogy legalább gyalogosan át lehessen valahogy menni. Fentről, gyönyörű völgyszorosból zúgva tör elő az iszapos lé. Nem tudom elképzelni, miért ilyen zavaros állandóan.

Porzik rajtam fehéren a kiizzadt só. A fülem is bedugult. A nap lemenőben van. Végre árnyékban haladok, a túlsó magas hegyhát ide árnyékot vet. A menetelésem üteme nagyon lelassult. Gyakran meg kell állnom, már nem bírnak a lábaim.

Sötétedik, fél nyolc. Megálltam. Tizenhárom órája jövök felfelé a folyó völgyében. Oldalt keskeny teraszok búzával beültetve, köztük, 2-3 apró kőkunyhó. Oda hurcolkodtam szállást kérni, és csalódás ért. Jó véleményemet a lakosság barátságosságáról meg kellett változtatnom. Még vizet sem adtak, és a kutyákkal fenyegettek, ha azonnal el nem pucolok. Teljesen besötétedett. Az ösvény fölött 2–3 m-re egy keskeny párkányon leheveredtem egy bokor alá a poros földre...

Hajnal felé minden ruhaneműmet magamra szedtem, mégis fáztam. Azt hiszem, egész utazásom alatt a tegnapi nap és az éjjel volt a legnehezebb.

Jakabos Ödön útirajzát a szerző fotóival illusztráltuk