K a l a n d o z ó

CSEKE GÁBOR

E l é g i a  e g y  b o t a n i k u s  k e r t r ő l

            Egész életemben kísérteni fog a kolozsvári Botanikus Kert.

            Elsősorban végtelen nosztalgia fog el, valahányszor rá gondolok: a feléje tartó, enyhén kaptató Majális út, a valamikori galambdúcos, kávébarnára mázolt díszkapura, a mellé ragasztott kapusfülkére, ahol a belépőjegyeket osztogatták, a tekervényes sétányokra, az árnyas, zuhatagos, vadregényes patakmentére, a virág- és pálmaházakra, a japán kertre, a víztoronyra, a római kertre, az alapító-igazgató, Alexandru Borza magányos szobrára, szemközt a Növénytani Intézet és Múzeum épületével, diszkréten a bokrok közé húzódva.

            Gyermek- és ifjúkorom kiemelt, állandó kiránduló helye volt az a közel 14 hektáron elterülő füvészkert, mely a kolozsvári Mikó Kert szomszédságában, a Feleki-tetőről alácsurgó patakocska körül szerveződött 1920 tájékán, egyenetlen és változatos talajformákon. Valahányszor beléptünk a kapun s néhány lépést tettünk a kezdetben nyílegyenesen haladó, majd a tulipánágyások sokaságához érve sokféle irányba ágazó sétányon, egy elvarázsolt, az ütött-kopott város fölé magasodó világban éreztük magunkat.

            Az idő teltével szabályos „menetrendje” is kialakult egy-egy kiruccanásnak, ami legtöbbször a kaputól mindjárt balra letérő ösvényt vette célba, majd a Japán Kerten át a pálmaházakat, illetve a víztorony környékét, az ott lévő medencéket, a magnóliákat, majd Római Kerten át a patak mentét, a szolgálati épületek mellékét, végül az intézetet és a klasszikus üvegházat fűzte egyazon logikai rendbe, amelyen nem egyszer úgy száguldottam végig, mint gyújtózsinóron a láng, a rám-rámtörő időszűke miatt.

            Különösen azok az alkalmak ragadtak meg emlékezetemben, amikor a kert felé felkerekedve még ragyogó napsütés kísérte utamat, a kertben bolyongva viszont váratlanul lecsapott rám a pergően kopogó, kíméletlen zápor... Olyankor a legbiztosabb menedéknek sosem valamelyik pálmaház vagy netán a víztorony acéllépcsőinek védelme, netán az intézet oszlopos, fedett terasza bizonyultak, hanem a Japán Kert kis filegóriái, melyekben padok se voltak, de úgy érezte magát bennük az ember, hogy bár semmilyen fal nem választotta el a természettől, valami láthatatlan búra vette oltalmába. Mélyen beszívtam a paskoló eső semmihez se fogható, serkentő szagát, magamon éreztem szállongó permetét, s akár órákon át képes voltam elnézni az esőfüggöny fátyolozta tájat, amely mindig ugyanazt, mégis mindig más-más arcát mutatta.

            Jártam itt szüleimmel, édesapám túráskedvű, hajadonként megőszült nagynénikéivel, testvéreimmel, menyasszonyommal, majd feleségemmel, néhány barátommal, egyszer meg itt adtunk találkát egymásnak néhány, rég nem látott rokon, külföldre szakadt testvér s megannyi pereputtyunk, természetesen gyermekeinkkel együtt. Volt akkor nagy fényképezkedés, gyerekricsaj, tűzött a nap, pompásan illatoztak, tobzódtak színeikben a virágok, a mezőségi szénafüvek enyhe dombhajlatai felől pitypangpelyheket sodort felénk az időnként nekilóduló szél...

            És mindenki sajnálta, hogy haza kell egyszer menni, hogy az idő képtelen megállni egyetlen, örömös pillanatnál, ami előtt úgy érezzük, hogy még nem elég jó, nem teljes az élet, utána viszont a tökéletesség álcája alatt egyre nagyobb az elszivárgás, a kiábrándultság, a keserű nosztalgia.

            Volt egy koranyár, a múlt század ötvenes éveinek végén, amikor öcsém a kolozsvári képzőművészeti középiskola első évét végezvén, rögtön a tanítás befejezése után néhány héten át a kolozsvári Botanikus Kertbe járt rajzolni, festegetni osztálytársaival együtt, reggel 8-tól délután 3-ig. Úgy nevezték ezt akkor, hogy szakmai gyakorlat, ami szigorúan hozzátartozott a tananyaghoz, tehát nem lehetett következmények nélkül ellinkelni.

            (Bár, a magam diákéveire emlékezve, hálát adtam volna valamely létező felsőbb hatalomnak, ha ehhez hasonló kötelező foglalkozást írt volna elő számomra, akár a szünidő idejére is...)

            Szerencsére, öcsémék permanens kirándulásként fogták fel a dolgot, s példáján fellelkesülve, nagy lelkesedéssel kerekedtem fel magam is, hónom alatt az egyetemi tanulnivalóval, s a kert majd minden zegében-zugában megfordulva, padra vagy éppen a fűre telepedve figyeltem a nálam pár évvel fiatalabbak sürgölődését, ahogy kiválasztották a megörökítendő helyszínt, majd órákon át méregették a látványt, hol összehúzott szemmel, hol tágra nyílt pupillákkal, kevergették palettáikon a színeket vagy váltogatták a zsírkrétákat, dolgoztatták a sustorogva papírra tapadó szénrudat. Tulajdonképpen már nem is emlékszem, mivel töltöttem el a nap nagy részét: azzal, hogy őket bámultam, miközben magam is kedvet kaptam arra, hogy kipróbáljam rajzkészségemet, vagy a jegyzeteimmel, amelyek kisilabizálásához minden emlékező tehetségemet segítségül kellett hívnom, ugyanis a diktálás után lejegyzett előadások jegyzőkönyve a hetek, hónapok teltével hieroglifák tárházává lett.

            Később, hogy elkerültem otthonról, s a világjárásba is itt-ott belekóstoltam, nem hagyhattam ki sehol a botanikus kerteket – valamilyen formában majd mindenütt létezett egy terület, park, liget stb., ami a flóra tanulmányozásának céljait szolgálta, s bár pályafutásomból talán már végleg kimaradt szorosabb kapcsolatom a növényvilággal, a passzív sóvárgást soha se tudtam letagadni, de elfojtani is csak ideig-óráig lehetett.

            Tudom, hogy nem a kolozsvári Botanikus Kert a legragyogóbb  tudományos létesítmény világviszonylatban. De olyan intézmény, amit mindenütt komolyan vesznek. A kert honlapján olvasom: növénytani múzeuma 6900 különböző színű virágot tárol, egyetemi herbáriumában pedig 635 000 ívnyi növénygyűjtemény található, a Föld majd minden flóráját képviselő példányokkal. A kert egyúttal 82 ország szinte 300 hasonló intézményével hajt végre termőmagcserét, illetve herbáriumcserét. Hat üvegházában egyenlítői, trópusi és szubtrópusi növények találhatók, kiváló kaktuszgyűjteménye van. (Ámde úgy hallani, az utóbbi években három üvegházat, a látogatók kártevései miatt zárva tartanak, s csak a párás, nem túl gyakran lemosott ablaküvegen át, nyújtózkodva, a tükörhatással szemben ellenzőt tartva tenyerünkből láthatni valamit, ami már nem jelent valódi élményt, túlságosan hasonlít a kirakati kukkoláshoz.

            Kolozsvárnak különben nem ez volt az első botanikus kertje: a nagy polihisztor, Brassai Sámuel akinek egykori iskolájában jártam, 1866-ban mint a kolozsvári Nemzeti Múzeum igazgatója, Hermann Ottóval együtt a múzeumkertben (Mikó-kert, a mai Botanikus Kert szomszédságában) füvészkertet létesített mintegy 11 hektáron. Brassai különben nem csak a régióban, de világszerte elismert tudós volt: tudóstársai először egy ausztrál fát (Brassai Actinofylla), majd egy fajt (Brassaiopsis) neveztek el róla életében.

            A nyolcvanas években, hosszas távollét után ismét sikerült felkeresni a Botanikus Kertet: Imreh S. István kollégámmal fotóriportot készítettünk az Előre Naptár számára, s a legjobb képekkel illusztráltuk a kiadvány kimondott naptár-részét. Az akkor készült felvételekből állt most össze elégikus hangulatú időbarangolásom fekete-fehér képeskönyve.

K a l a n d o z ó