Kolozsvár, 1968. január 1., hétfő:
Tegnap 1/4 4-kor feküdtem le.
Reggel mentem apjukkal [1.] az Attila
útra [2.], (7-es autó) az ottani vendéglőben ettem bolti sósrudat és
szalámit. Este voltunk a "Százegy dalmáciai" c. filmltn [Sic(!)] (Walt
Disney). [3.] (Laci külön ült a kamasz barátaival)[4.] (E nap kezdetét és
egyben az 1968-as év kezdetét léggömbpukkanással adtam tudatára a bent
tartózkodóknak). [5.]
[1.] A szüleim nevét ekkor még --
következetlenül -- hol nagy, hol kis kezdőbetűvel írom. A továbbiakban
naggyal fogom írni.
[2.] Str. Andrei Mure$anu. Édesapám kedvenc sétálóhelye volt: vagy
Antinevragic, vagy Attila út... 1980.IV.11-étől ott működött a kolozsvári
magyar főkonzulátus, (az 1978-ban Budapestre férjhez ment FARKAS Klári
osztálytársamék lakásán [is]).
[3.] [Itt a rajzfilmgyáros nagy nyomtatott betűs kézírását utánzom.]
[4.] [Alkalmas köztes időben a bátyám ezt cáfolta: ekkor nem tartózkodott a
Bánffy-palotában lévő Haladás (= Progresul) moziban. Romániában központilag
fordították le a filmek neveit; a helyi magyar sajtóban tehát nem a
Magyarországon meghonosodott címükön futottak a külföldi filmek, hanem a
bukaresti névadás tükörfordításával emlegették az erdélyi magyarok. Mondanom
sem kell, itt a Százegy kiskutya című rajzfilmről van szó, amelynek
előkészületeiről már az akkor még megrendelhető, 1964-es Tábortűz című
úttörőlapból már három és fél éve értesültem. Egyébként ekkor már másodszor
láttuk; 1967-ben néztük meg először valamikor karácsony és szilveszter
között, emlékezetem szerint legvalószínűbben 1967.XII.26-án vagy 27-én uo.]
[5.] A kolozsvári Brassai utca 1. szám alatt laktunk. A család öt tagú volt:
életkor szerint: nagynéném, Cselényi Piroska [* Marosvásárhely,
1908.VII.29--1969.V.26., Kolozsvár †], édesapám,, Cselényi Béla [*
Marosvásárhely, 1911.VII.16--1999.XII.23., Budapest †], édesanyám, Cselényi Béláné Kiss Anikó [Magyardécse, 1927.VI.24-); a bátyám, Laci [* Kolozsvár,
1951.II.1./2.- <forrása válogatja, hogy elsején vagy másodikán született-e>)
és én [* Kolozsvár, 1955.IV.4.). Ezalkalommal Laci -- azt hiszem --
barátaival/osztálytársaival szilveszterezett. Én még fatökű voltam. H. SZABÓ
Gyula szüleivel szilvesztereztünk, "Öreggyulával" és SZENTIMREI Judittal.
Fehérre festett ajtónkon, a kilincs fölött, tátongott egy lyuk, egy
Erdélyben csak dámzárnak mondott wertheimzár helye. Oda erősítettem egy
közepes nagyságú, felfújt léggömböt, majd -- a kelet-európai, hivatalos
éjfél pillanatára időzítve -- az ideiglenesen szívókorongjától megfosztott
falövedékkel belelőttem. A ballon nem halt meg azonnal, csak az immár
stílustalan második kegyelemlövésre, minthogy a "pistol de tir Olimpic"
[ilyenünk mindig volt egy-kettő] ceruzányi lövedéke elcsúszott a léggömb
felületén.
[Az utólagos kommentárok időpontja: 2004.IV.25.]
Kolozsvár, 1968. január.2., kedd:
Reggel szintén az Attila úton voltam Apjukkal a tervezett 1 km-es utat megtenni. Délután Gabinál [1.] voltam, akinél biliárdoztunk, römiztünk [2.] és rajzfilmet néztünk (TELEVÍZIÓBAN).
Mikor hazajöttem, itt volt B.B.b. [3.].
Este olvastam Asztalos István "Jóskáját" (olvastam) [4.]
[1.] KOVÁCS Gábor osztálytársamnál [* Kolozsvár, 1955.IX.22-). Azt hiszem, Élesden mérnök. A '80-as évek közepén láttam legutóbb, amikor látogatóban volt Kolozsváron. A Petőfi u. 17. szám alatt laktak. Akkor még Petőfi utca volt...
[2.] Erdélyben a römizés nem kártyalapokkal, hanem ún. kövekkel történik. 106 römikő van egy dobozban. Ezek dominó nagyságú, régebb fehér kazeinből, később polisztirol jellegű műanyagból készültek. A francia kártya 13 rangját képezik le 13 arab számmal + 2 db "zsoli"-val, azaz "dzsóker"-rel; (mi valami miatt "zsoli-zsóker"-nek ejtettük, vagy inkább egyszerűen "zsoli"-nak mondtuk). Fatáblákra kellett helyezni a köveket. A francia kártya négy színének négy tulajdonképpeni szín felel meg; a mi esetünkben: sárga, piros, zöld, fekete. Egy-egy színből 2-2 sorozat van: 106 = [2 x (4 x 13)] + 2. A fatábláknak két-két fémpecek képezte a talpát. A kövekkel történő römizés a Kárpátoktól délre élő románoktól terjedt el az erdélyi magyarok között is.
[3.] Egy idős ismerősünk, akit ekkor még nagyképűen The Oldként aposztrofálok és /ziold/-nak ejtek. Minthogy még csak második éve tanulok angolt, -- (VI. b. osztály) -- még nem érzem, hogy az angolban az old szó nem szerepelhet egymagában, önálló névszó gyanánt, csak jelzőként.
[4.] A tévedésből megismételt állítmányt -- tanulói reflexből -- csak zárójelbe teszem, de nem húzom át. Az iskolában tiltották az áthúzással való érvénytelenítést; az elhibázott részt zárójelbe kellett tenni, ami nagyon értelemzavaró rendelet volt, hiszen én például sűrűn éltem a tulajdonképpeni zárójel használatával is.
Kolozsvár, 1968. január 3., szerda:
Reggel 9-kor a télifaünnepélyre [1.] mentem, ahol Laci volt a "Télapó".
Kaptam egy csomag édességet és egy alsóinget, valamint harisnyát [2.], gumit + (plusz) füzetet [3.]. Kirándulásra a Monostori útra mentünk, (a sörgyárnál) szálltunk le a buszról és gyalog mentünk haza). Mikor hazajöttünk, itt volt Mioara [4.].
Egy pár házi olvasmányt megírtam.
Holnap megyek "Vass-ho". [5.]
(A naptárt ma vettem). [6.]
[*]
[1.] 1989. december
22-éig a karácsonyt Romániában hivatalosan csak télifaünnepélynek
lehetett nevezni. A Télapó -- nos -- nagyjából karácsonytájt
érkezett, de hatalma/hatásköre nem volt akkora, mint az Angyalé,
csak mint a Mikulásé. Az ajándékokat az osztályfőnöknőm,
Hegedűs Gyuláné (...) Sári néni is osztogatta tanári fehér köpenyében.
Később mesélte a szüleimnek és a nagynénémnek, hogy egy elemista tanuló azt
mondta, hogy neki az ajándékot "a Télapó leánya" adta, tehát a
számtant tanító osztályfőnöknőm
.
[2.] Régebben a felnőttektől úgy tanultuk, hogy csak a harisnya szó a helyes, a zokni idegenül hangzik. Csak kamasz koromban szoktam le a harisnya szó használatáról; most már ez utóbbin kifejezetten csak a női ruhadarabot értek.
[3.] Úgy emlékszem, egy A/4-es méretű rajzfüzet volt. Az osztályban én voltam a legjobb rajzos; rajztanárnőm, BOLDIS Ila egyenesen gyermekművésznek tartott: "Belőle lesz Románia Szocialista Köztársaság legnagyobb szürrealista festője" -- mondta egyszer (az ironikus stílus ellenére komolyan) édesanyámnak a '60-as évek legvégén vagy '70-ben...
[4.] Mioara Panduru az olténiai Drägä$ani melletti Grädinari-ból /gr(ö)dinárj/. Apám felkarolt tanítványa volt; évekig vissza-visszatért hozzánk beszámolni a sorsáról. 1964-ben Lacit édesapám "román szóra fogandó", Mioara szüleihez küldte nyaralni. A név kisbárányt jelent és némileg talán összefügg a leghíresebb román népballada, a Bárányka (Mioritza) népszerűségével. [tz = t-alul vesszővel = /C/].
[5.] Dr. VASS Zoltán fogorvosról van szó. Nagyon szerettük az ekkor már jócskán nyugdíjas kor fölött járó fogorvost, aki értett a gyermekek nyelvén. Ugyanakkor borzasztóan féltem a kezelésektől, s bizonyára Laci is így volt vele. Érces hangú, zsidó bácsi volt; ha románul kellett beszélnie, egyszerre érződött magyar akcentusa és azon belül a zsidós hanghordozása. Fehér, "partedlis" munkaruhája volt; a fokozott megerőltetéstől jobb kezén deformálódott a hüvelykujj izülete. Úgy tudom, a felesége haláltáborban vesztette életét. Dr. VASS Zoltán 1970. tavaszán halt meg. Sírkövét a kolozsvári zsidó temető bejáratához közel 1979.IV.19-én láttam, nagynéném barátnője, Benjámin Árpádné Steinfeldt Margit temetéséről jövet.
[6.] Fekete vinilin-borítós, A/5-ös méretű román határidőnapló, "T modell", 15 lej 80 baniba került. AZ 1968-as szökőév minden napja egy-egy fél ívpapír-nagyságú oldalt tesz ki, de a naptár kiegészül még a mindenkori román zsebnaptárak hasznos tudnivalóival. Romániában 1968. január 1-én térnek át a tartomány-rendszerről a megye-rendszerre. Ennek egyik célja a Maros Magyar Autonóm Tartomány felszámolása, felosztása volt. Anakronizmus, hogy ennek a fekete határidőnaplónak a vége felé Románia 16 tartománya látható (a későbbi 39 megye helyett). Bizonyára ez a legutolsó tartomány-felosztású románia-térkép.
[*] Vissza tudom idézni, hogy 1967 őszétől 1968 tavaszáig elhúzódó, prepubertáskori depresszióban szenvedtem. Kezdődött 1967.XI.28-áról 29-ére virradó éjszakával, amikor éjszaka a VÉGTELENRŐL meditáltam és úgy éreztem, hogy megbolondulok, és befejeződött 1968.IV.16-án délelőtt, eltört kulcscsontom megoperálásával, ami -- ideiglenesen -- normális kerékvágásba zökkentett. Fel tudom idézni, hogy 1968.I.3-án még kellemes, problémátlan volt a sötétben való felkelés és készülődés, de amikor az ünnepély után helyet foglaltunk az osztályteremben és megeredt a havas eső, majd ezt követően, amikor latyakot dagasztva hazamentem, eszembe jutottak akkori problémáim, amelyeket pontosan már nem tudok felidézni és átélni, de napszaktól függő periodicitása is a depresszió jellegzetes tünete. A VÉGTELEN, az ÉLET, a HALÁL és ehhez hasonló -- megoldhatatlan -- kérdések gyötörtek. Nagyon elszigetelt voltam. ! Nem szerettem futballozni és gyermektársaságba menni; csak a felnőttek között, az ő beszélgetésüket hallgatva éreztem tűrhetően magam.
1968. január 4., csütörtök:
Délután voltunk Vassnál és utána megtettük a már hagyományossá vált 1 km-es utat (Monostor felé). Hazajövet vettünk 5 üveg malátasört [1.].
Este römiztem Nyúllal [2.]. Volt pót-"Cräcilä" [3.] is Egy inget és "Sä tzesem frumos" [4.]játékot kaptam. (II séria) [Sic(!)] [5.]. (Az elsőt karácsonyra kaptam).
Ittam kávét (fekete-) [6.].
(Apropos [Sic{!}] [7.]. Vass fúrása kissé fájt. 8-szor fúrt (4 + 4), kettőt tömött.
[*]
[1.] Soraim 1978-as(?), kb. 10 évvel későbbi kommentálása során, külön papíron megjegyzem, hogy a malátasör talán alkoholmentes volt, hiszen utóvégre gyermek voltam még...
[2.] A velünk -- 1956 óta -- egy háztartásban élő apai
nagynénémet [CSELÉNYI Piroska, * Marosvásárhely,
1908.VII.299--1969.V.26., Kolozsvár
†]
általában Nyuszinak vagy Kemának szólítottam, (én
voltam a Mókus). Ezt kb. 3-4 évesen találtam ki, látva a mintegy 50
éves nagynéném és kisded önmagam közti méretbeli különbséget. A Kemá
becézésiformát a bátyám találta ki; neki ugyanis keresztanyja is
volt a nagynénénk. Laci őt kezdetben Keresztmámákónak szólította, [palócós,
rövid á-kkal]; ez rövidült Kemává,
amelyet alanyesetben is rövid, palócos á-val szoktunk
ejteni. Amúgy ez a rövid á hiányzik a fonémarendszerünkből,
csak ebben a szóban él(t) tovább. A! felnőttek Babaként emlegették
és úgy szólították. Ekkor -- a változatosság kedvéért --Nyúlnak
írtam. Más megszólításai: Badás (apám részéről), akkor az ebből
rövidült Dás; aztán Nyuszkó és az ebből szinte
eszelős módon rövidült SZKVIN(!!!)
[3.] Cräcilä... Románul az Angyal vagy a Jézuska neve "Moş Cräciuni", azaz "Karácsony Apó"; a francia "Pere Noël" [az első e-n balra hajlo "acent grave"-val] A "Moş Cräcilä" édesanyám egyik román kolléganőjének szóvétése volt. A "kröcsilö" tehát -- egyedi szócsinálmány.
[4.] "Szőjünk szépen!" Játék A/6-os méretű, színes román lakpapírokból. A fényes, élénk színű, boríték-nagyságú lakpapírokon -- kotta-szerű szabályossággal -- hasítékok húzódtak; ide lehetett befűzni más színű, kb. 5 mm vastag lakkpapírcsíkokat, s ezzel a román népi szőttesek mértani mintáit lehetett utánozni. A román márkanév hatására, az erdélyi magyarok a lakpapírt igen gyakran nevezték Angelika-papírnak [TRS]<[RO], minthogy -- nagy ívben -- egykor ezen a néven forgalmazták iskolai célokra. Ha egymás mellett látok vörös, kék, zöld, világoskék lakpapírokat, mindig eszembe jut '67/'68 tele, s az elkényeztetettségemből fakadó, ám komoly elvont kétségbeeséseim a végtelenről, halálról...
[5.] Ez azon ritka esetek egyike, amikor a román nyelv hatása hozzám is begyűrűzött[H]. A széria szót ékezetes é-vel írom ugyan, de már z nélkül. Hasonlóképpen(,) a római II-es után nem teszem ki a magyarban mindig kötelező pontot. Ennek a nyelvromlásnak -- szerencsére -- a későbbiekben (esetemben) nem lett folytatása.
[6.] 12 éves kori helyesírási érzékem még nem terjedt ki a kötőjeles szóösszetételek elkülönült előtagjai végén dukáló kiskötőjelre, (pl. gyors- és gépíró stb.) Azt akartam kifejezni, hogy feketekávét ittam, de szemantikai szabad vegyérték nélkül ismételtem meg zárójelben az előtagot).
[7.] Ekkor még úgy tudtam, hogy az apropó szót franciás helyesírással kell írni, de addig még nem terjedt a tudásom, hogy az accent grave-os a-t a francia a propos-tól külön írja. Zsenge nyelvérzékem ekkor még nem idegenkedett a hibridmegoldásoktól.
[*] A köztes időben, 1978-1979 körül(?) a következőket gépeltem egy A/5-ös piszkozati lapra 1968.I.4-ével kapcsolatban:
A pirossal bejelölt ékezet, betű és kihúzás ceruzával történt, de ezt a napot már egyenesen töltőtollal vezettem be. Már ekkor megfigyeltem, hogy közvetlenül a fogorvosi kezelések után -- pár percre -- enyhül a depresszió (a megkönnyebbülés miatt). [...] Kávét általában egy öblös, rovátkázott, vastagfalú pálinkáspohárban szoktam [ekkortájt] kapni. Mézet is olyanból szoktam régen fogyasztani. A "Sä tzesem frumos" másik sorozatát, (a létező talán 4 sorozat közül) 1967 karácsonyára kaptam. Az 1967/68-as télen több pót-cräcilá-t /pótkröcsilát/ rendeztek, (hogy eltereljék búskomorságra hajlamos kedélyem figyelmét).
1968.I.1-4. között egy-egy lila román keletbélyegzést is alkalmaztam, [akkoriban csak dátumpecsétet mondtam] aztán beleuntam. Azokban a hetekben vettem ugyanis zsebpénzemből a bélyegzőt. A pecséttinta szaga máig ezt idézi, annál is inkább, hogy 1967. decemberében H. SZABÓ Gyula, Laci osztálytársa kölcsönadta a guminyomdáját, elmés, magyarországi betűszedő játékát, amellyel sokat játszottam, pl. hamisítottunk "Dr. VASS Zoltán"-orvosi pecsételőt, csak a tréfa kedvéért, minden cél nélkül. (Persze mi se gondoltuk komolyan, hogy ezzel bárkit meg lehetne téveszteni!)
1968. január 5., péntek:
Reggel a ruhás üzletbe mentünk sínadrágért, de nem kaptunk. Onnan az Attila útra mentünk -- (1 km-es út) -- busszal, és vissza: gyalog. Az ottani "maszek" vendéglőben egy adag flekkent és savanyúságot ettem. 6 órakor Anyjukat megvártuk a 11-es iskolában, ahol vizsgáztatott, és onnan mentünk a ruhásüzletbe sínadrág-féléért.
[Kommentár 1978-1979 körül -- (A/5-ös pisztkozatlapra hosszában gépelve)]:
A
sínadrág fekete volt és lasztexből való, testhezálló. Ha jól emlékszem, a Dózsa
György u. és a ştefan Octavian Iosif u.
[= Szép utcza †]
sarkán lévő gyermekruházati üzletben vettük, a mai sportüzlet helyén. (Ott volt
egy széles állú, Gyöngyössy nevű, -- akkor még fiatal -- eladó, [amúgy
szabó], aki, -- úgy emlékszem -- 1965 karácsonyára készített Lacinak
sötétkék, öltönyt). Úgy emlékszem, hogy a 7-es autóbusz végállomásán lévő
vendéglőben egy, a torokfájásom miatt meghiúsult álarcosbálon való
részvételemről beszéltünk. Anyjuk kerített is rózsaszín, jégeralsóból rojtozott
indiánruhát és beszélték Kemával, hogy pár év múlva skalpokat is viszek
.
Ezt nem értettem. "Ősz skalpot." --replikázott szarkasztikusan Kemá anyám felé,
s ezt még kevésbé értettem. Valahogy arra gondoltam, hogy pár év múlva a
felnőttek már nem lesznek. (Azt hittem, hogy a halottakat szokták megskalpolni).
[2004.IV.29-i betoldás:]
Úgy emlékszem, hármunknak borravalóstól 40,- lejbe került a vendéglőzés. (Mindig apám fizetet).
Akkor divatos, Romániában forgalmazott műszálas ruhaszövetek neveit idézem: tergál, szemikangán, lasztex. Akkoriban két nadrágot vettek nekem: az egyik szürke volt, (talán az volt a lasztex); a másik meg egy fekete sínadrág volt, (talán ez volt a "szemikangán"). Nem örvendtem különösebben ezeknek a ruháknak: csak a farzsebén moldvai címerrel díszített, 70 lejes, szürke román farmernadrágot szerettem, amelyet a családban a felnőttek valami miatt huligatyának kereszteltek el; nagynéném egyszer lelkifröccsébe is beiktatta, -- aktuális hálátlanságomat kiemelendő --, hogy én aztán "megérdemeltem" a "huligatyá"-t... Ilyen román gyermekfarmernadrágom először 1966 tavaszán volt, úgy emlékszem. Drágának számított 70,- lejért -- (2000,- lej az megbecsült havi jövedelemnek számított) --; több osztálytársam hivalkodásnak ! érezte. "Máskor rövidnadrágban jön februárban, most meg farmernadrágot visel" -- jegyezte meg ekkortájt egyik osztálytársam, ALBÁN István [* Kolozsvár,1955.IV.19-) valakivel kapcsolatban, akit --- kiskamaszként -- piperkőcnek gondolt. (Forrás: A.I.: 1968 +/- 2 év).
1968. január 6., szombat:
Reggel felé [1.] Kemá olvasta az Egri csillagokat. Utána elmentünk az Attila útra Iláékhoz és megbeszéltük a holnapi, (vasárnapi) programot. Ami után hazajöttünk, Kemá olvasta az Egri csillagokat. Este megnéztük a Sárga liliom c. színdarabot [2.]. Nekem -- az igazat megvallva -- nem tetszett.
Itt volt Egyed [3.], a borbély. (1968.II.18-án írtam be pótlólag). [4.]
(Naplójegyzeteim helyesírását és központozását felülbíráltam. Csak abban az esetben írom betűhű helytelenséggel, ha annak dokumentumértéket tulajdonítok).
[1978-1979-es utólagos hozzáfűzések pirossal, sűrűn gépelve, a lap hosszában, A/5-ös piszkozati lapon]:
Kemá felolvasta az Egri csillagokat nekem, de rendszerint Apjuk is hallgatta. [(2004.IV.29-i betoldás a '78/'79-es magyarázószövegbe:) A felnőtteknek volt egy téves elmélete, miszerint ha a nagynéném felolvas nekem, akkor rá fogok kapni az olvasásra]. Laci már nagy volt; nem volt otthon, Anyjuk meg dolgozott vagy nem érdekelte. Úgy rémlik, hogy ezen a napon néztem egy 1964-es Tábortüzet, amely képeket közölt A százegy kiskutyából, amelyet azonosítottam a napokban látott rajzfilmmel, A százegy dalmáciaival.
Úgy emlékszem, a színházból jövet volt a konyhaasztalon rostos baracknektár, de lehet, hogy ez régebb volt, miután a Rokonokat néztük meg. Akkoriban Kolozsváron számomra emlékezetes inyencségnek számított, ha a konyhaasztal viaszosvásznán üdítők sorakoztak. Volt valami francia zsebkönyvünk gyermekjáték-ötletekkel. Az 1968.I.7-i játékunk is abból való volt.
Az akit Ilaként emlegetek, az Boldisné volt, a rajztanárnőm. [1916 k. kellett születnie, ha az 1971/72-es tanévben nyugdíjazták(?)...] V.-es korom, azaz az 1966/67-es tanévtől kezdve tanított; festői hajlamaim miatt barátilag becsült, rajzkörön foglalkoztatott és jó jegyekkel támogatott. Neki köszönhettem, hogy az elemiben engem végigkísérő osztálybohóc-szerepem után bizonyos tekintélyt vívtam ki magamnak. Azt akarta, hogy az 1967-es szilvesztert náluk töltsem, de valahogy inkább otthon szerettem volna szilveszterezni a nagyokkal. EBBEN AZ IDŐBEN A FELNŐTTEKET AZ A RÖGESZME KÍSÉRTE, HOGY NEKEM KOROMBELI TÁRSASÁGBA KELL JÁRNI, pedig én otthon vesztettem el a lelki derűmet, s otthon is kellett megtalálnom. (Ha valaki otthon, a házban hagyja el a szemüvegét, nem fogja azt a moziban megtalálni, akármilyen szórakoztató is legyen a film!...[!]) Annyira egyedül vagyok ! befelé tekintő alkatommal, hogy ez máig idegen még a családomnak is. Nekem úgy tűnik, hogy azt hitték: evés közben jön meg az étvágy és a salakos udvaron ténferegve kapok majd rá a futballra, ami máig untat -- nézni is, hát még művelni... A nekem szánt gyermektársasági mulatozás ekkor még közelebb ált a
zsúr, mint a buli fogalmához. Laci bulii már érdekesebbek voltak, bár már előző évben igyekeztek oda hatni, hogy vigyek magammal egy barátnőt, amit nem álságos szeméremből mulasztottam el megtenni, hanem... nem igényeltem még, (olyan formán, ahogyan most, 2004-ben, e klaviatúrán pötyögtetve nem szottyan kedvem karikázni az utcán). Emlékszem, hogy Lacival kiegyeztem, hogy én fogom kezelni a lemezeket, csak ne kelljen nőt hoznom.Most menjünk vissza időben egy hetet. 1967. december 24-31. között, amíg még egyáltalán nem vezettem naplót, a bátyámmal szintén megfordultam a rajztanárnőnél. Fűztek, hogy szilveszterezzek náluk, ami körülbelül olyan volt számomra, mintha ma azt mondanák nekem, hogy egy irodalmi folyóirat törzsolvasói gárdájával, tehát ismeretlen társaságban mulassak. Ekkor már téma volt a depresszióra való hajlamom, s utólag úgy tűnik, hogy meddő meditációim okának a besavanyodott felnőtt-társaságot tekintették. Ekkor azonban még hébe-hóba csúfoltak az osztálytársaim, és örökké nehezen oldódtam a túlságosan harsánynak érzett, más érdeklődésű kortársaim között. Emlékszem, a tanárnőm leánya, Boldis Nina /:16-17:/, a bátyám osztálytársa is győzködött, hogy milyen jó lesz, de amit mondott, az valahogy olyan felnőttes erőlködésnek tűnt a számomra, mintha a nagyok bérelték volna fel. Utólag emlékszem, hogy Nina kék tréningruhában volt és az édesanyja megjegyezte, hogy "Folyton tréningben jár, mióta az apja megdicsérte az idomait". Arra gondoltam, hogy bizonyára jól áll neki, de 36 év távlatából nem tartom kizártnak, hogy az édesanyja pont fordítva értette: vagyis úgy, hogy ez az atyai méltatás a szemérmetes rejtőzködést váltotta ki Ninában és ezért választotta a laza szabadidőruhát. Még felötlik bennem 36 és fél év távlatából, hogy a rajztanárnőm férje úgy találta ekkor, hogy Napoleonhoz hasonlítok, amit furcsálltam, s azóta sem hallottam ezt másoktól. Laci társaságában jártam ott, közel a 7-es végállomásán, a későbbi Anatole France-negyedben(?). Laci út közben is az ismeretlen társaságban való szilveszterezésre próbált rábírni. Ő az osztálytársainál tervezte és kivitelezte a szilveszterezést. Tippet adott.
-- Azt fogom mondani Ilának, hogy "Nem mehetek el, hiszen Laci is bitangul hagyta a Cselényi házat".
... így, Arany-osan fejeztem ki magam...
-- Ezt ne mondjad -- mondta Laci.
[1.] 12-13 éves kori szóhasználatomban a "reggel felé" kifejezés azt jelentette, hogy felkelés után, tehát a délelőtt folyamán. (Ma már inkább pirkadat értelemben használnám ezt a két szót).
[2.] A kolozsvári sétatéri kőszínházban...
[3.] Egyed bácsi, a borbély, házhoz járt, biciklivel. Mindig jól vasalt, szürke nadrágban volt. Nadrágszára külső felét egy-egy csipesszel fogta le, hogy az ne akadjon a bicikliláncba. Barna aktatáskában hozta a nyíró felszerelést. Kellékei közt csak kézi szerszámok voltak; egyáltalán nem használt ilyenkor villanymeghajtású nyírógépet. Egyed bácsi keresztnevére nem emlékszem. A Kossuth Lajos utcai [1965-től: bulevardul Lenin] Zburlici[ejtsd: /zburlics/. Jelentése: <Kócos>] gyermekfodrászaton dolgozott és talán ezen a napon járt nálunk utoljára; (aztán már mi magunk mentünk nyiratkozni, ha szükség volt rá). Tipikus borbély volt -- bajusszal, jó modorral; közlékeny volt, de sosem indiszkrét. Nagyjából édesapám korosztálya lehetett, nem emlékszem pontosan. Letűnt már az a patriarchális, kispolgári világ, amelybe belefért, hogy házhoz járjon a borbély bácsi.
[4.] Emlékirodalmamban ez a legelső utólagos betoldás.
1968. január 7., vasárnap:
Reggel itt volt Niebelné [Berta néni] [1.] kabátot próbáltatni [Sic(!)]. Utána játszodtunk [Sic(!)] egy olyan -- általunk nem ismert -- játékot, hogy kellett 20 tárgyat összerakni és 1'-nyi nézés után le kellett őket írni [2.]. <
Délben olvastunk francia könyveket. [3.]
5 órakor elmentünk az (Augusztus 23. [áthúzva!!!]) Haladás moziba, ahol mégegyszer megnéztük Iláékkal [is] a Százegy dalmáciai c. filmet. (Csak Laci és én) [4.].
[1.] Niebelné [ejtsd, rendhagyó módon /nébel/-nek] Anyjuk tanítványának, [a későbbi KOVÁCS Kázmérné] NIEBEL Mártának (1954-) volt az édesanyja. Varrónő volt; ha jól emlékszem, a Hosszú utcában † laktak, amely a Vörös Csillag mozi felé vezetett. Márta magántanítványa volt Kemának, aki román irodalomból foglalkozott vele -- talán az 1966/67-es tanévben. Márta osztálytársa, NAGY Domokos [* Kolozsvár, 1954.V.4-), amikor 1994. szeptember 9-én magánautójával Klagenfurti otthonába fuvarozott engem a szüleimmel -- első és mindmáig egyetlen nyugati utam alkalmával --, menet közben mutatta egy nyugat-magyarországi településen Márta és Kázmér házát. (... Igen. Domi kedden lesz ötvenéves.! .. Csak most volt petárdázó kamasz...) Romániában 4 éves ciklusokra osztják az iskolai tanítást. Egy-egy osztályfőnök az elemiből kiszabadult V. osztályt kapja. A ritmus úgy jött ki, hogy édesanyám tanítványai [...] 1950-ben, '54-ben, '58-ban [...] születtek. (Némi eltolódást okozott az 1968/69-es tanév, amikor a 7 éves életkorról Romániában is 6 éves korra szállították le az iskolakötelezettség határát; ekkor volt egy dupla évjárat: az 1961-ben és 1962-ben születettekké). NIEBEL Márta osztályába járt még BAJKA Pali, BAKÓ Tünde, BARTOS Pali, KRÉMER Laci, OPRA Ágota, POP Jetti (Marietta) [Domi szerelme], SÁSKA Anikó... [Elnézést kérek az osztály többségétől, azoktól, akik nem jutnak eszembe].
[2.] Kedvencünk volt a Franciaországban 1949. július 16-án alapított Vaillant folyóirat jogutóda, a Pif. Magyarországon a Kockás füzetek-sorozatban lehetett találkozni e szerkesztőség rajzoló gárdájának nemes, tanító célzatú és/vagy szórakoztató képregényeivel. Amerikai neve ennek e műfajnak a comics; (Walt DISNEY-iskola + klasszikus, zórádernős rajzolatú képregények...) Minthogy a Pif a Francia Kommunista Párt védnökségét élvezte, viszonylag gyakran lehetett kapni, ám -- a balkáni közállapotok miatt -- következetlenül és hiányosan jutott el Romániába. A trafikosnők spekulatív áron, 10 leejért árulták az ekkor még szokatlan módon, fóliában megjelenő, meglepetéses Pifeket, amelyeknek hivatalos ára 1968-ban mindössze 8 lej 50 bani lett volna. [Külön fogalom volt a "gadget" /gazsé/, azaz az adott lapszám apró tárgyi meglepetése: kivágható, gyufásdoboznyi franciakártya, pörgettyű, sóférgek lárvái, majd, (a soron következő számban) speciális tápanyag a lárváknak, aztán az 1966. március 6-i(?) napfogyatkozásra szánt, fényvisszaverő napszemüveg stb.] A kiadónak volt akkoriban egy zsebkönyv-sorozata, a poche-ok /pos/. Pif poche, Pifou poche, Group-Group poche, Totoche poche stb. Ebben a sorozatban jelent meg egy gyermekeknek való játékos, nagyjából GRÄTZER József Sicc...-ének, Rébuszának szellemét idéző kiadvány. A különböző játékok leírása előtt szellemes piktogram jelezte, hogy milyen típusú játékról van szó, mi kell hozzá, (ceruza? labda? szabadtér? stb.) Ekkor, ezekben a napokban, 1968. január 5. és 7. között ismertem meg az
intuíció
szó jelentését, ugyanis volt egy piktogram, talán egy nagy nyomtatott "I" betű, amelyhez az intuition jelentést társították. Édesapám elmondta, hogy az intuíció megérzést, ráérzést, ösztönös kitaláló képességet jelent, s úgy éreztem, hogy ez valami misztikus, okkult dolog, amit a szocialista táborban nem nagyon ismertetnek/támogatnak. Ez tehát EGY SZÓ ŐSBEMUTATÓJA is volt. Ez alkalommal 20 tárgyat tettünk le az asztalra: mondjuk kulcsot, pingponglabdát, ceruzát, gumit, szemüveget, gyűszűt, kanalat, hamutartót, pálinkáspoharat, elemlámpát, ollót, játékautót, kesztyűt, szaloncukrot, pecsételőt, dugóhúzót, pénztárcát, tolltartót, ellenőrzőkönyvet és könyvjelzőt... 1 percig lehetett nézni, aztán letakartuk a tárgyakat és emlékezetből le kellett írni ezekből annyit, amennyi eszünkbe jutott. Ma is szórakoztatna...!
... de ezen kívül voltak antikváriumból való egyéb francia meséskönyveim is, amelyekből Apjuk szívesen fordított. Emlékszem pl. egy történetre Na No Na kínai hercegnőről. Fürdött. A rabszolganője öntötte Na No Nára a vizet. Szemérmetes fátyolt kanyarított a rajzoló a pucaöröm mérséklésére. Aztán volt egy nagyon pazar kivitelű bábkönyv: A király új ruhája című mese nyugati pompában, egy költséges, profi bábelőadás színes fotóival stb. Akkoriban még az angol nem szorította ki teljesen a franciát, és Kolozsváron, a Jókai † = Napoca utcai Golf trafikban [stb.(?)] néha lehetett Le Monde-ot is kapni. 1971 és 1989 között ez már elképzelhetetlen volt.
[4.] Itt először helyesbítenem kell. 1968. január legelején először láttuk ezt a rajzfilmet, s csak ekkor, 7-én volt a másodszori megtekintés. Az zavart meg, hogy 1967. karácsonya és szilvesztere között több filmet is láttunk. Ezek közül kettőre biztosan emlékszem: a Spartacusra Kirk DOUGLAS-szel, Elisabeth TAYLOR-rel, Tony CURTIS-szel stb., valamint a jópofa, bár fekete fehér A szórakozott tanár című játékfilmre a szupraelasztikus műgumi felfedezőjéről, aki találmánya révén például magasba repíti a Ford Taunusát és győzelemhez segít egy zömök tagokból álló, vidéki kosárlabdacsapatot. (Ha menet közben még eszembe jut valami ebből az időhatárból, még visszatérek rá...)
A (Csak Laci és én) szövegrész arra utal, hogy -- a már említett Boldisékon kívül --, öttagú családunkból ezúttal már csak a gyermekek nézték meg a filmet.. Ez is azt támasztja alá, hogy 1968. január elsején tévedtem, amikor azt írtam: "Laci külön ült kamasz barátaival". Nem ült külön, hanem egyszerűen morzsabálozott/morzsabálozhatott valahol, s csak ekkor látta a rajzfilmet előkamasz öccsével, bakfis osztálytársnőjével és annak anyjával, a rajztanárnőmmel, aki 1962 és 1967 között Lacit is tanította (V-VIII. osztályban).