Kolozsvár, 1968. január 8., hétfő:

 1. Voltunk az orvosnál, (III. emelet, "gyermek") [1.].

2. Amikor hazajöttünk, kötöttünk szaloncukrot[2.].

3. Este felé Kemá olvasott az Egri csillagokból.

Nem voltunk az 1 km-es utunkon.

(1 szó mint 100, a mai nap lényegét nem tudom jól.) [3.]

Ui.: Este römiztünk.

[1.] Dr. LINZMEYER Erzsébetnél voltunk. Úgy érzem, hogy nem jó helyen tapogatózunk, ha misztifikáljuk a lelki élet ésszerű karbantartását. Itt most tiszteletköröket járok, de a lényeg az, hogy én szenvedtem és én kértem meg a szüleimet -- burkoltan és gátlásosan --, hogy üssenek nyélbe egy találkozást egy lelki problémáimat orvosolni tudó vagy akár megkísérlő szakemberrel. Úgy emlékszem, édesanyámnak az iskolaorvos ajánlotta a városszerte, magyar körökben jól ismert gyermek-pszichiáternőt. Tudomásom van róla, hogy más iskolatársam is fordult hozzá, tehát nem állítok ki magamról rokkantsági bizonyítványt hogy igénybe vettem szolgáltatását, s, -- ami engem illet -- sosem éreztem szánalmat azok iránt, akiknek olyan nagy hodály a lelkük, hogy egyedül képtelenek benne rendet rakni. Több versemben tért vissza 1968. január 8-a. Misztikusan kiszámítottam, hogy, -- mivel hétfői n! apon születtem -- ez addigi életem 666. hétfője volt. Vajon, ha a papok Isten szolgái, akkor a pszichiáterek Sátán szolgái lennének?  Én egyáltalán nem így gondolom. Pap engem még nem vigasztalt meg, mert a Pokol és a Mennyország bináris kódjával az embert csak derékszögű, éles kanyarokkal képesek vezérelni; hajlamuk van a kinyilatkoztatásra; s moralizálásaik nyitot kapukat döngetnek, azaz zavarnak, mert úgy érzem, dorgálásaik nem engem érintenek, hanem pontosan azt a világot ostorozzák, amelyiktől én is szenvedek. Ezzel szemben a pszichiáter tudja azt az alaptételt, hogy "NATVRAM EXPELLAS FVRCA TAMEN VSCVE RECVRRET." <'A vasvillával űzött természet utóbb mégis visszatér'> A lélekbúvárok jól tudják, hogy két pont között nem az egyenes a legrövidebb út. A papok még az euklidészi geometria szerint cserkészik be az emberi lelket: gyomlálják a gonoszt, nyalogatják, tömjénezik az üdvöst, s ezzel nem érnek el egyebet a gondolkodó,(főleg fiatal) lelkeknél, mint hogy tautologikusan is beléjük plántálják, hogy az ördög bundája szebb mint az angyal tolla. Pontosabban: a (középszerű és rossz) pap kinyilatkoztatja, hogy az alternatíva mindig sikamlós útvesztő, csakhogy ebből a hívő főleg azt szűri le, hogy a kísértés azonos az alternatívával; (végeredményben tehát magával az élet szépségével).

     Egy kicsit nagy tiszteletkört írtam le, hogy kivédjem tanácsadóim és jóakaróim azon féltő intését, hogy lelki életem karbantartásával kapcsolatban minél szűkszavúbb legyek. Csakhát... Pont emiatt a rosszul értelmezett szemérem miatt, 13 éves korom előtt annyira megszeppent és a prüdériáig menően szemérmes voltam, hogy csak annyit mertem leírni: "Voltunk az orvosnál", mintha csak egy oltásról vagy sztetoszkópos ellenőrzésről lett volna szó. [Külön figyelemre méltó, prepubertáskori tünet, hogy az orvosnő nemét is titkosítom].

   Nagyon sokat vártam ettől a rendeléstől.

   Emlékszem, 1968. január 8-án, hétfőn, a szökőév első maradéktalan munkahetének első napján, (s egyben a karácsonyfák kidobásának jegyében/hetében), nagy pelyhű, de olvadékony havazásban, latyakot dagasztva, édesanyámmal és Lacival megindultunk a Bälcescu(?) utcai klinika felé. Nagyon ismertem ezt az utat: édesanyám havonta-negyedévente vitt vérvételre vagy egy francia antibiotikum-injekcióra, amelyet ezekben a hónapokban cseréltek fel egy román készítményre. Krónikus garatgyulladásom volt, s szervezetem gyermekkoromban is hajlamos volt a megfázás tüneteit túlreagálni. Ezalkalommal azonban nem az anyám által otthon kifőzött injekcióstű várt, amelyet rendszerint idős, gumiharisnyás ápolónők döftek ülepembe, hanem... a lelkemről volt szó... a kifejezhetetlen elmondásának megkísérléséről... Valahogy úgy emlékszem, hogy Laci bekísért a vastag falú épület kissé sötét várótermébe, ahol édesanyámmal vártuk sorunkra, míg Laci elment valahová, ám utóbb feladata volt engem haza kísérni. 13 éves voltam; a klinika nem volt messze tőlünk, de -- orvosról lévén szó -- a család mégiscsak tapintatosan irányított; látták, hogy rossz lelkiállapotban vagyok, s ezekben a hetekben tapintatosak voltak hozzám; nem használták ki szorult helyzetemet, hogy nagybácsiszövegekkel úgymond életre neveljenek. Laci tehát ideiglenesen elment és várakozott rám, mint sofőr a nagyemberre. Az előttünk közvetlenül betérő kislány-páciens is magyar volt. Az ajtón kiszűrődött az orvosnő tréfás-tanítónős dorgálása:

     --... és ha édesanyja jól rásóz...?

     Ebből le lehetett szűrni, hogy az engem megelőző beteg nem betegségtudatból, nem önként, nem gyógyírt keresve fordult pszichiáterhez, hanem az anyja hurcolta el --, bizonyára mert magatartászavarai voltak az iskolában. Tehát ez az intermezzo egyáltalán nem vette el a hitemet; eszembe see jutott, hogy az orvosnő engem félvállról vegyen, [és nem is vett!]

    Végre rám került a sor. Először édesanyám ment be, ami számomra, orvostól szorongó gyermek számára nagy megkönnyebbülést jelentett. Nem tudom, miket mondhatott, de aztán hívtak.

     Beléptem.

     Zöld linóleummal borított padló fogadott. A padlóból kiállt egy fehér porceláncsiga, (amelynek ugyanúgy nem volt funkciója, mint a vörösre pácolt íróasztalunk fehér porceláncsigájának, amely valaha telefonzsinórt vezetett). A bejárattal szemben a fák felső ágai látszottak. Sűrűn havazott; fehér volt minden. Ennyi volt talán csak jó és szép. Az ablak melletti sarokban fehér, kerekes fémvázas, üvegberakásos, zárt szekrény volt gyermekjátékokkal; keljfeljancsik, csörgők, sípoló játékok kicsiknek. A rendelő íróasztala jobbkézt volt. Ott ült dr. LINZMEYER Erzsébet, aki ekkor még fiatal, vöröses-szőke hajú orvosnő volt; az íróasztalon az elmaradhatatlan fémnyelű gumikalapács, sztetoszkóp; a még általános töltőtollhasználat miatt indokolt itatóstekercs, amely ovális alakú volt. Megkezdetlen lehetett vagy a sötétsárga kartonhenger köré újonnan tekerhettek rá friss itatósgöngyöleget. Jobbkézt, az orvostól! balra egy heti előjegyzési naptár állt -- gyakorlatilag még megkezdetlenül. Gyermeki figyelmemet nem kerülte el, a naptár hármas színnyomása. A fekete betűk és számok mellett, ezen a hosszában megfelezett ívpapír formátumú, ujjnyi vastag, fehér szigetelésű huzalba fűzött spirálfüzeten a vasárnapokat zölddel, egyéb ünnepnapokat meg narancssárgával jelölték. Ma ha csak annyit mondanak, hogy "zöld-fehér-narancssárga", rögtön rávágom, hogy Írország, India és Elefántcsontpart nemzeti színei, ekkor azonban a szigorúan tilos magyar színeket idézték és számomra szinte politikai cinkosságot sugalltak, (no persze: ekkor még nem voltak politikai panaszaim, s ha lettek is volna...) A páciensnek oldalt kellett helyet foglalnia, az orvostól balkézt, egy halványszürke vinilinhuzatos, csővázas fotelben, ha jól emlékszem. (Később olvastam is, hogy szabály, miszerint a pszichiáter lehetőleg ne üljön szemben a betegével).

     A társalgás nehezen indult be.

     -- Tessék panaszkodni! -- mondta kedvesen.

     Nem nagyon tudtam megszólalni.

     -- Akkor inkább én kérdezek... -- mondta és rutinkérdéseket tett fel a lakhelyről, családról, iskoláról, tanulmányi előmeneteleimről; van-e valami, ami nagyon zavar...?

     -- ... hát... így... a gyermeksírás mondjuk..., de úgy semmi különösebben... -- valahogy így válaszoltam emlékezetem szerint, ugyanis a nagy váróterem belgyógyászati(?) részlegén nyomasztott egy ekkor régóta síró gyermekhang.

    [...]

    -- Édesanyádat valamennyire megismertem. Milyen ember édesapád?

    --... Rendes -- mondtam.

    Ezen lélekből kacagott.

    -- Szóval apukaságból megadjuk neki a 10-est -- mondta és még megkérdezte, hogy melyik szülőm van rám nagyobb hatással. Ekkor főleg apás voltam, de demokratikus akartam maradni.

     -- Nem tudom...

     -- Mégis...?

     -- Azt hiszem, édesapám.

     -- "Azt hiszem, édesapám" -- körmölte burkolt hegyű, szürke, tömlős szívókájú, ekkor divatos kínai töltőtollával A/5-ös űrlapra, ahova folyamatosan jegyzetelt, de azt is észrevettem, hogy nem szó szerint azokat írja, amiket mondok, hanem nyilván kategorizál.

     Voltaképpen semmi lényegeset nem mondtam; olyan "ínyencségekről", mint az az 1967. november 28-áről 29-ére virradó borzalmas

VÉGTELEN-ISZONY,

be se számoltam. FÉLTEM, HOGY akkor ŐRÜLTNEK NÉZ. (Ezzel azonban távol tartottam magamtól a katarzis lehetőségét).

     Még emlékszem, hogy szóba hoztam annyit, hogy nem tudom, mi leszek, hova felvételizzek; mire megnyugtatott, hogy ez általában később szokott kialakulni. Aztán..., hogy "ügyes fiú vagyok" és hívjam be édesanyámat. Vele még tárgyalt körülbelül ugyanannyit, mint vizsgálatom előtt.

    Amikor édesanyám kijött, kérdeztem, hogy mit mondott. Nekem nem tűnt úgy, hogy Anyjuk kitérő választ ad; úgy rémlik, mintha azt mondta volna, hogy nincsen semmi baj; sokat kell játszani, szórakozni, társaságba járni. Néhány hónap... év múlva tudtam csak meg, hogy bizony aggódott, mert dr. LINZMEYER Erzsébet látott néhány felkiáltójelet, amelyek közül az egyik megriasztotta édesanyámat. Minden esetre, úgy emlékszem, két gyógyszert írt fel; az egyiket édesapám marosvásárhelyi szemorvos unokatestvére, dr. HENTER Kálmán szerezte be és juttatta el hozzánk; a másik egy francia orvosság volt. [Jóakaróim eltanácsoltak tőle, hogy világhálós önéletírásomban bármely gyógyszernévről vagy dózisról említést tegyek, de ez a gyógyszer "tetszett nekem"...] Az apró francia tabletták rózsaszínűek voltak és valódi barna üvegben álltak, noha ekkortájt már az átlátszó vonalzók anyagával azonos plexi dívott. Az üvegcse címkéjén fehér alapon barna és zöld apró betűk sorakoztak. Ez is a tilos magyar színeket idézte, s ettől is közelebb került hozzám ez a gyógyszer, amelynek hatását soha sem éreztem(!), de pozitív életérzéssel vettem be. Azt hiszem, két üveggel fogyasztottam el pár hónap alatt, aztán nem újítottuk meg a receptet. Mutattam Kemának is a rózsaszín tablettákat, s egyszerre jutott eszünkbe, hogy "rózsaszínen látja tőle az ember a világot". Ekkortájt hangzott el Kemának az a felejthetetlen mondása, hogy "Az a baj, hogy Mókuskának ekkora az agya", -- képezett le két marokkal egy vackornyi űrtartalmú gömböt --, "és azzal ekkorát akaar gondolni" -- járt körül két marka ezúttal egy sárgadinnyényi gömbfelületet.

     De térjünk még vissza pár percre a klinikához. Az orvostól jövet(,) Anyjuknak sietnie kellett valahova...; -- [ekkor még tartott a rendesen december 22-étől január 10-éig tartó téli szünidő...; nem tudom hová mehetett; talán csak a kközeli piacra bevásárolni] --; s átadott Lacinak, hogy kísérjen haza. A bátyám kérdezte, hogy hogy, s mint volt, majd meghagyta, hogy Kemának ne szóljak arról, hogy róla is kérdezett az orvosnő, nehogy ő úgy érezze, hogy engem kifaggattak róla. Ezt nem értettem pontosan...; szót fogadtam, de valahogy nem csíptem a konspiráció lényegét. Laci ezalkalommal is ecsetelt egy hangulatos iskolai szánkókirándulást, amelyen feltétlenül részt kellene vennem, s egyúttal azt is megemlítette, hogy öltözhetnék fiatalosabban, sikkesebben, például látott ő egy skótkockás [és talán bojtos(?)] simléderes sapkát...; olya! nban jár az angol királynő férje is(!). Valahogy... nem csábultam el... Ekkoriban a ruházatom nagyjából a következő volt: sötétkék vagy fekete posztókabát, szürke nadrág, barna, vastag gumitalpas bakancs, ultramarin színű szvetter[TRS]/kardigán[H] és kötött kesztyű; volt ezen kívül még egy világosszürke, szikrázó, bojt nélküli síző sapkám és egy ugyancsak szikrázós, vékony zöld-sárga-barna keresztcsíkos, vékony műszálas sálam is, [mindkettő xilonból, ha jól emlékszem]. Ekkortájt viselt ingeim: iskolai fehér ing és kék-fehér pepita ing, amelyeket itthon mindig levetettem; ezen kívül színes aprókockás ingek, s egy Niebelné által szabott, barackvirág-színű flaneling, amelyet ezúttal már Lacitól örököltem. Nincs adatom arról, hogy 13 éves koromban hány centi voltam; 10-11 éves korom körül voltam 144 cm, s másfél évvel később, 1969 nyarán értem el a 178 centit; [most vagyok 185 cm]. Ami a szánkókirándulást illeti, emlékszem, egykedvűen jegyeztem meg Lacinak:

     -- Meggondolom ezerszer.

     -- Gondold meg ezerszer -- mondta Laci és felcsúsztatta a külső ajtó kémlelőablakán az üveget, hogy hozzáférhessen a dámzárhoz[TRS]/wertheimzárhoz[H].

[2.] A két testvér, Kemá (1908-0969) és Apjuk (1911-1999) ültek egymás mellett Laci fekhelyén, a "piros divány"-on, amely 1967 nyara óta, [hogy BARTHA Miklós rettegi kárpitos áthúzta és újra politúrozta bútorainkat], szóval amely 1967 óta már barna volt, de régi nevét megőrizte. Pamutgombolyítási, ibseni békebeliséggel kötözgették a szaloncukrokat egy tarka, fokos-utánzatú turistabotra aggatva szépen sorjában a párokat. Ők is kérdezték, hogy milyen volt a pszichiáternőnél és a kérdések afelé irányultak, hogy fiatal volt-e, szép volt-e, mennyi idős lehetett.

     --Huszonnyolc és a halál között -- idéztem akkori tőszomszédunkat, Titót [= DARÓCZY Károly, * Monteviideo, 1932 k.(?)--1985.VIII.5., Kolozsvár †; egy kocsimosást követő agyvérzésben halt meg a Kisszamos partján, családi körben], az első nem-rokon felnőttet, akivel tegeződtem már, s aki pajkosan ki-kiszólt a gyermekek vélt vagy valós kakasülőjének.

     Apám és nagynéném ekkor némi tréfás megütközést erőltettek magukra, hogy honnan is hallhattam én ilyen jasszkifejezéseket, mire Laci a védelmemre kelt, hogy ismerem én ezeket, még jobban is mint más.

[3.] Azt írom, hogy "(1 szó mint 100, a mai nap lényegét nem tudom jól.)" Itt két dologra kell gondolni. 1.) Ekkoriban még nem írtam minden nap naplót, így a mondjuk csak harmadnap rögzített adatok, elnagyoltabbakra, vázlatosabbakra sikeredtek. 2.) Dr. LINZMEYER Erzsébet szakrendelése olyan dominánsan kitöltötte előkamaszi lelkületemet, hogy ennek arányában a nap többi, (a lélekbúvárkodástól független) eseménye kimosódott belőlem. Erre utal az az apró jel is, hogy ezúttal megszegtük apró, íratlan fogadalmunkat, s -- az évben először -- egykilométeres sétagyaloglásunkat [máig(!)] felfüggesztettük.

     Többször szerettem volna még elmenni ilyen lelki jellegű karbantartásra, de -- gyermekkoromban -- ilyesmire már nem került sor. Talán édesanyám volt egy kicsit struccpolitikus és félt attól, hogy aki orvoshoz jár, előbb-utóbb beteg lesz. Ismerős ez a viszonyulás. Amikor szóba hoztam, -- hangulati mélypontjaim alkalmával -- ezt Kemának, ő olyasmit mondott, hogy hát a pszichológusok, pszichiáterek is "sötétben tapogatóznak". Ez igaz, de legalább keresnek, s közülük a legkülönbek arra tették fel az életüket, hogy a lelki világ rejtelmeit kutassák.

     Abban a tényben, hogy ennyire fetisizáltam a "pszichológus"-okat [értsd: pszichiátereket] némi szerepet játszott egy amerikai és egy francia filmkomédia a '60-as évek közepéről:  a Drága Brigitte! c. amerikai film egy zeneszóra fogott fejszámoló csodagyerekről, aki Brigitte BARDOT-ba volt szerelmes, illetve egy Luis de FUNES-es film, ahol az ismert komikus egy túlfeszített főnököt alakít. Bár mindkét "filmi" megragadásban a pszichiátereket tehetetlen pojácáknak, demagóg sarlatánoknak ábrázolták, mégis bogarat ültettek a fülembe, hogy talán ők a hivatottak segíteni rajtam.

    Kamaszkoromig legféltettebb titkaim közé tartozott, hogy milyen nagyra tartom a lélektant. A GERÉB-féle Pszichológiai atlasz szinte hasonmás-kiadása jelent meg Bukarestben: Tatiana SLAMA-CAZACU: Atlas de psichologie című kiadványa, amelyet úgy fél évvel később vett meg édesapám. Varázslatosan érdekes tudománynak éreztem a lélektant, s emlékszem, hogy valamikor 1968. június-júliusában, amikor együtt sétáltunk édesanyámmal, [és történetesen kaliedoszkóp-tolltartót vett nekem a Kissszamos-híd északi hídfőjénél, a Horea út páratlan oldalának elején lévő trafikban], felvillantotta előttem, hogy

legyek pszichológus...

     Talán jó, hogy nem lettem az, ("és most is élek")...

EPILÓGUS

     1987. nyarán elkedvetlenedve értesültem a kolozsvári napilapból, az Igazságból, hogy elhunyt

LINZMEYER Emilné FINTA Panni,

dr. L.E. édesanyja. 1987. június 27-én, szombaton elmentem a Házsongárdi-temetőbe. Az elhunytat nem ismertem, de éltem az alkalommal, hogy viszontlássam gyermekkori lélekgyógyászomat. A Linzmayer család sírja meglehetősen magasan van, a temető egyik felső szögletében, -- emlékezetem szerint -- nem messze a hősök uniformizált sírjaitól. A sírkövön az elhunyt férjének életrajzi adatait is lejegyeztem:

LINZMEYER Emil

1901.X.10-1973.X.11. 

     A szertartás után beálltam a részvétnyilvánítók sorába és ezt mondtam:

     -- Páciense voltam 'hatvannyolcban.

     Párás tekintetét egy újabb belső könnyfüggöny mosta tovább.

     --Köszönöm.

 

(Íram 1987-ben,

 az orvosnő édesanyja temetésének napján,

 32 évesen).

 FURCSA:

PONT ARRÓL A NAPRÓL ÍROK EPISZTOLÁKAT 36 ÉVVEL KÉSŐBB, AMELYET AZNAP NEM TUDTAM és/vagy FÉLTEM KIELEMEZNI...

 

Kolozsvár, 1968. január 9., kedd:

 

Délután jött Oriold [1.] az édesanyjával és az öccsével. Anyjuk megszerezte a Lectures facile [Sic(!)] IV-ik kötetét [2.]; (a III-ik kimaradt). 5 órakor K. Gabi [3.] jött hozzánk. Mielőtt jött volna, Kemá olvasott az Egri csillagokból. Gabival játszodtunk [Sic(!)] majdnem minden játékommal [4.]

Anyjuk vett szaloncukrot, amit én felkötöttem. A "pót-Cräcilä" hozott egy bizonyos Je parle anlais avec Babar c. könyvet. Apjuknak adtak éjjeli zenét. Gaudiámusz [Sic(!)] [5.]

[1.]  ORIOLD István; (született: VARRÓ István; Steven VARRO-ORIOLD), osztálytársam és nem egyszer padtársam; [* Kolozsvár, 1955.III.28-). 1974.XII.4-én, osztálytársaim közül elsőnek neki született gyermeke, így az osztálytablót ő örökölte és a felesége, aki szintén osztálytársunk volt, NAGY Éva (Éci) örökölte. 1979-ben az édesanyja, Kati néni kint maradt Amerikában és 1983-ban István, Éci és Cica /:8-9:/ is kimentek Los Angelesbe.

[2.] Helyesen: Léctures en français facile

[3.] KOVÁCS Gábor [Lásd: 1968.I.2-ánál!]

[4.] Kivételesen gazdag karácsonyom volt 1967.XII.24-én, vasárnap: 1.) kicsi bordó japán felhúzható robotember két, mereven előre nyújtott kék karral; 2.) csipegető/lépegető kanári, 3.)bádogesernyő-forgató bohóc(?) [lehet, hogy ezt még előbb kaptam(?)]; 3.) kicsi zongora (Kemától), [két oktávos volt; nem voltak félhangjai; szomorú üveghangon szólt]; 4.) lakpapíros "szövőszék"; 5.) egy angol építkezési telep csontszínű, lyuggatott műanyaggolyókat szállító kicsi műanyag-teherautókkal, amelyeket egy vájatban keringő rugó hajtott alulról, (315,- lej volt); 6.) fekete, harmonikásan összecsukódó stilizált műanyagból való macska, amelyet ha összenyomnak, nyávogva nyeri vissza eredeti térfogatát; 7.) olajos kaleidoszkóp; (az átlátszó üvegcserepek mozgását jótékonyan fékezte az üveglapok közé rekesztett átlátszó gépolaj); 8.) összeszerelhető lendkerekes autó; 9.) apró céllövő nyíl; 10.) eg! y nagyobb nyíl: sárga vinilinszigetelésű műanyag nyíl, fehér műanyag zsinór, szívókorongos nyílvesszők; 11.) egy Hip-Hop nevű román társasjáték; (fehér, 5,- Ft-os nagyságú, kb. 3 mm magas, középen vájatos korongok voltak; azokat kellett bepöccinteni valami alagutakba, ha jól emlékszem; a pályára meg lóverseny volt nyomtatva drukkoló gyermekekkel; 11.) úgy emlékszem, hogy volt egy gépi lombfűrész is, fekete nyele volt és fehér kapcsolója; hálózatba kellett kapcsolni, de nem sokat használtuk, mert egyre-másra szakította a lombfűrész-éleket;  13.) sajátságos ajándék volt egy lapos, korong alakú, barna szigetelőszalagos bakelitdobozban lapos, Walt DISNEY-stilizálású "állatkák" [a Kemá-féle mese szereplői]; (ügyetlenségből, pár állatka kétszer volt meg, kétszer volt meg, avagy eltört. Kedves és személyes jellegű ajándék volt, de familiárisan suta szerelésben); 14.) [noha kikötöttem, hogy könyv NE legyen...] Arkagyij GAJDAR novellái franciául(!); 15.) [noha kikötöttem, hogy ruha NE legyen...] zöld mellény twist-kivágása és ujjai körül krómsárga szegéllyel, a mellén egy sárga körrel, abban pedig egy tömzsi felkiáltójelet stilizáló piros, élire állított háromszöggel, s egy alatta lévő kisebb piros körrel. Az Évszakok gipszalkonyatban című kötetemben, (Íves Könyvek, 1995) a Zöld mellény címmel írtam egy rövid karcolatot róla. A LÉNYEG: volt mivel játszanunk tizenkét-tizenhárom éves osztálytársaimmal. (Most, utólag, egy világhálós szolgáltatású lokálban múlatván az időt 2004. május 8-án, szombaton, közép-európai nyári időszámítás szerinti 13 óra 3-4 perc körül igen mulatságosnak tűnik, hogy a zöld mellényemet is a játékok közé soroltam, mintha ugyanbizony azzal is eljátszadoztunk volna KOVÁCS Gabival... Egyébként puskázom. Gyermekkorom karácsonyi ajándékait és egyéb emlékeztetőit -- kamaszkori ötletből -- egy füzetbe jegyeztem. Ennek a füzetnek egy "hasonmás kiadású" fénymásolatából merítettem ötleteimet, de a pléhbohócot és a gépesített lombfűrészt például emlékezetből vezettem be, tehát még ez a gazdag lista sem törekedhetett a maradéktalanságra. Elképzelhető még vízfesték, elektromos szerelő játék... Ezek szinte mindig voltak...)

FIGYELEM! A KIVÉTELESEN GAZDAG KARÁCSONY NEM JELENT EGYBEN KIVÉTELESEN BOLDOG KARÁCSONYT IS. 1967 KARÁCSONYÁN KEZDTEM ÉREZNI AZT, HOGY NEM TALÁLOM A HELYEM, S AZ CSAK EGY MESTERSÉGES VILÁG, AMELY RUGÓS JÁTÉKOK MÖGÉ REJTI LEENDŐ FELNŐTT, DE MÉG ÉLETKÉPTELEN EGZISZTENCIÁMAT. AZ OSZTÁLYTÁRSAIM ÉRDEKLŐDÉSE MÁR NAGYOS VOLT, DE ENGEM NEM ÉRDEKELTEK A KALANDREGÉNYEK, (COOPER, MAY KÁROLY, VERNE GYULA...). ÚGY ÉREZTEM, NEM VAGYOK NORMÁLIS, HOGY GYERMEKJÁTÉKOKKAL PRÓBÁLOM MARASZTALNI A MÚLÓ IDŐT.

[5.] A tanítványai elénekelték ablakunk alatt az egyetemi himnuszt, [amelyet kb. 1965-ig tilos volt Romániában énekelni, mint klerikális-gyanús latin éneket, de aztán a Gaudeamus című román film bemutatását követően rehabilitálták, és elég gyakran csendült fel..., igaz: főleg május végén, amikor ballagtak a végzős iskolások].

Kolozsvár, 1968. január 11., csütörtök:

Ma reggel megvettük Apjukkal a "MATEMATICA MODERNÄ" c. könyvet (46 lej) [1.] Apjuk sietett és onnan egyenesen az egyetemre ment [2.]. Az iskolában Ilától kaptam egy 10-est [3.] ("Rajzköri tevékenység") [4.]. Voltunk a vendéglőben [5.]: 32 lejért Apjukkal és Anyjukkal flekkent ettünk. A pincér 4 lej borravalót kapott. Tanultunk Angolt és Mértant [6.]. Utána tanulmányoztuk a matematikai könyvet. Rájöttünk Apjukkal és elmagyaráztam Kemának, hogy milyen elven alapszik az elektronikus számológép [Sic(!)]. [7.]

[1.] Frédérique PAPY svájci matematikus elmélete alapján tanították Romániában a halmazelméletet az 1966/67-as tanévtől kezdődően. Állítólag elméletén, sőt, szimbólumrendszerén azóta már túllépett az idő. Én szerettem; érdekesnek találtam; valahogy beleéreztem abba, hogy a halmazelmélet nem mérnöki, almérnöki segédtudomány, hanem voltaképpen a mennyiségek filozófiája. A vastag, keménykötésű, színes könyv sokáig vesztegelt a Laciék-örökölte lakásban. Amikor -- az 1983.III.19-i Magyarországra való kijövetelük előtt -- mindenüket pénzzé kellett tenniük, a bátyám fölösleges holtanyagnnak vélte és antikváriumban eladta.

 EZÚTON TESZEM KÖZHÍRRÉ, HOGY HA VALAKINEK MEGVAN Frédérique PAPY (1966-ban vagy 1967-ben Bukarestben kiadott) MATEMATICA MODERNÄ CÍMŰ MUNKÁJÁNAK I. (első) KÖTETE, SZÍVESEN MEGVENNÉM.

[2.] A sorokból következik, hogy édesapám egy darabon elkísért iskolába menet. VI.-ban délutánosak voltunk; román idő szerint délután 1-re; [magyar idő szerint tehát déli 12-re] kellett iskolába menni. Általában 5 óránk volt, tehát este 6 körül szabadultunk. A mai Apáczai Csere János Elméleti Líceumba http://apaczai.polyweb.ro/index1.html jártunk, amely a régi polgári rendszerben Református Leánylíceum volt, aztán 3-as számú Középiskola lett; történetünk idején éppen 3-as Számú Líceum volt; a '70-es évek végén lefokozták 19-es számú Általános Iskolává, majd az új demokráciában megkapta a megtisztelő Apáczai Csere János Elméleti Líceum nevet. Szerettem este, sötétben hazajönni az iskolából. Csak délután szerettem iskolába járni. Reggel 7 és 8 között felkelni valóságos kínszenvedés volt a számomra. Ezt az életritmusomat máig megtartottam; jelenleg is hivatalos munkaidőm déli 12-től este 8-ig tart.

[3.] A romániai tanügyi rendszerben a 10-es volt a legjobb jegy, a "jeles", [a magyarországi rendszer 5-ösének felelt meg]; a 4-es volt a bukó jegy, az "elégtelen", az 5-ös pedig az "elégséges". A 6-os gyengécske, a 7-es halovány, a 8-as elég jó, a 9-es pedig majdnem hibátlan eredményt tükrözött.

[4.] Idézőjelemből kitűnik, hogy nem tudtam pontosan, mivel is érdemeltem meg a jó jegyet, vagyis az érdemjegyem mögött -- akkori megítélésem és mostani emlékezetem szerint -- nem állt reális teljesítmény [= rajz], hanem valami egyéb húzódhatott mögötte, amit protekciónak éreztem, s amit szemérmesen szégyelltem. 

[5.] Ha külön nem jelölöm, valószínűleg "törzshelyünkről", a Hubertus nevet viselő, faburkolatos, hangulatvilágításos vadászvendéglőről lehetett szó a Kossuth Lajos utca † és a Dávid Ferenc utca sarkán lévő, IN HONOREM SOLIVS DEI feliratú központi unitárius templommal szemben. Már ekkor felfigyeltem a kis fogyasztású, faburkolatról visszatükröződő, feketére pingált fémelemes lámpákkal leárnyékolt égők meleg hangulatvilágítására, amelyben a nikkelfényű evőeszközök rezesen-aranyosan csillogtak. 

[6.] Az angol nyelv friss hatására, 1968-as naplómban a tantárgyak neveit gyakran írom nagy kezdőbetűvel. A továbbiakban eltekintek ettől a krónikus rutinhibámtól, amely végigkísérte 13 éves kori naplójegyzeteimet.

[7.] Helyesen: számítógép. Édesapámnak fogolytársa volt a Szovjetunióban dr. DÉSI Frigyes, az Országos Meteorológiai Szolgálat elnöke. 1969. márciusában meglátogatta Apjukat Brassai utca 1. szám alatti lakásunkban. Szóba hozta, hogy ma már számítógépekkel jósolják meg az időjárást. A beszélgetés során -- nem egészen 14 évesen -- "elektromos számológép"-et mondtam. Ekkor és ő tudatosította bennem azt, hogy az nem "elektromos számológép", hanem elektronikus számítógép. Ami erre a napra vonatkozik: az említett "elv" nyilván a kettes számrendszerrel való műveletek logikája lehetett.

Kolozsvár, 1968. január 12., péntek:

 Reggel itt volt Barzu [1.] és megírtuk a mértant. De sajnos Schuster [2.] is jött és vele is meg kellett csináljam [3.].

Jó ebédet ettem: flekkent, szalmakrumplit stb. 1 ó-ra mentem az iskolába. A mikor [Sic(!)] hazajöttem, Kemával és Apjukkal elmentünk a "Libräria noasträ" [4.] könyvesboltba, ahol Apjuk naptárt és Kemá Larousse-t [5.] vett nekem.

Este -- tanulás előtt és után is -- ezt nézegettük, sőt, az ágyban is...

[1.] Egyetlen román nemzetiségű osztálytársam, BARZU Constantin volt. Érett, nálam magasabb, élelmes fiú volt; 6,- lejért felvásárolta a laposelemes zseblámpákat és 10,- lejért adott túl rajtuk. Közben -- órák alatt -- reklámtevékenységet fejtett ki: színes, mikulásról maradt celofánt téve az üveg elé, hangulatvilágítással konferálta be választékát. Tőle vettem 1968.IX.19-én egy lapos fehér magyarországi műanyagcsontvázat 5,- lejért, amelyet FÜSTÖS János unokatestvérem örökölt kb. 13 évvel később. 

[Volt még VIII. osztályban, az 1969/70-es tanévben egy KRISTÁLY János (egy Holló nevű faluból), akinek CRISTEA Ioan néven is futott, -- (az osztálykönyvben közvetlenül megelőzött engem) --, de ő magyar fiú volt. A Héja utcában (str. Uliului) lakott albérletben, zöld környezetben].

Erdélyben általános, hogy egyes románok magyaros sorrendben használják a nevüket, (bemutatkozáskor is). A Regátban ez bántja a fület, illetve "katonásan" hangzik.

[2.] Naplómban először teszek említést ekkori legjobb barátomról, SCHUSTER Andrisról (Totó), [* Kolozsvár, 1955.IV.22-) 1971.V.24-én(?) láttam utoljára. 1968. decemberében az édesapja, SCHUSTER Győző kinn maradt Amerikában, két és fél évvel később ő, az édesanyja, és nővére, (aki SIMÁNDI Zsuzsa néven bemondónő volt a Román Televízió Magyar Szerkesztőségénél) kimentek utána New Yorkba. A Totóval való levelezésem 1972-ben vagy 1973-ban megszakadt; kezdett nem válaszolni, s tértek vissza nagy szomorúan, rápecsételt lila mutatóujjal az Andrew SCHUSTER-nek címzett leveleim...: BACK TO SENDER, (azaz: "Vissza a feladóhoz!")... Apai nagymamája BETEGH Gáborné, Jolán néni delejes parafenomén volt; (Gábor bácsi '67-ben halt meg). Őt 1962-ben ismertük meg. Megfogtuk egymás kezét és melegünk lett... égett a fülünk. Ennek a bioáramkörnek állítólag jótékony hatása volt. Győző bácsi  -- emlékezetem szerint -- az édesanyjával ment ki.

[3.] Természetesen nem Totó jelenléte nyomasztott, hanem az időveszteség, hogy a "Mértan-t" "Suszterrel" is "meg kellett csináljam". A helyes "ennem"/"innom"/"tanulnom" változatot még az erdélyi, kopott köznyelv szerinti "egyem"/"igyam"/"tanuljak" stb. változatban használtam. Ez utóbbi változatot ekkor még "modoros"-nak, "magyarországias"-nak(!) éreztem.

[4.] "A mi könyvesboltunk"... Szovjet, népi hatalmi terminológiával és módszerrel a románok így próbálták közel hozni népükhöz a Könyvet, a Betűt. Az embernek beindul erre a fantáziája és széles ablakos, világos községi könyvtárakat lát fejkendőben olvasó fejőnőkkel, csizmás, kucsmától mákos hajú, böngésző traktoristákkal, fehérköpenyes, félvárosi felvilágosító könyvtárosnőkkel. Az ötlejesen egy munkásnő, a tízlejesen egy munkás, a huszonötlejesen Tudor VLADIMIRESCU pandúrvezér, a százlejesen meg Nicolae BÄLCESCU 1848-as, Palermóba száműzött "román kossuthlajos" feszített. Ilyen világ volt.

[5.] Kemá az Encyclopédie Larousse dés enfants 1956-os kiadását vette meg nekem már akkor is kivételesen olcsó áron: 100,- lejért. (A világhálón hiába kerestem a könyv fedőlapját).

Encyclopédie Lrousse des enfants; René GUILLOT professeur de lycée Cobdrcet; Librairie Laraousse; 17, rue Montparnasse -- Paris-6'; Copyright: Augé, Gillon, Hollier--Larousse, Moreau et Cie; (Librairie Larroisse); 1956; 301 oldal; A/4-es; keménykötésű. 
 

Kolozsvár, 1968. január 13., szombat:

 Reggel tanultam az állattant és a földrajzot. Az iskolában csak 3 óránk volt. Oriold az iskolából egyenesen hozzánk jött. Együtt játszodtunk [Sic(!)]. Megtudtam, hogy megvan neki egy olyan Larousse-kötet, amit [Sic(!)] hirdet az egyik Larousse-ismertető prospektus.

Este megnéztük a (Surkuf) ejtsd: Szurkuf c. filmet [1.].

Itt aludt Gyula [2.].

[1.] A XVIII.(?) századi témát feldolgozó filmből csak egy jelenetre emlékszem, hogy a vége felé a negatív hős úgy hal meg, hogy felvonás közben megbillen a veder a muníció nyersanyagának szánt olvadt ólommal, amely nyakon önti őt. "Lett belőle ólomkatona" --  jegyeztem meg cinikusan a gyermetegen túlexponált jelenetről.

[2.] H. SZABÓ Gyuláról van szó, az előző évben induló Kriterion Könyvkiadó leendő igazgatójáról, aki ekkor még nincsen 17 éves. Tábori ágyat vetett neki Anyjuk.