Cselényi Béla 1998 VII-IX.

 

 

HÁZSONGÁRDI APOKRIF

Dróton leng a kövér postás.
Nem érte meg ’hatvanhatot.
Egy szem nyugtatót se vett be,
vagy ha bevett, hát nem hatott.

(Budapest, 1998.VII.1.)



LÁSZLÓ GYULA
1910.III.14-1998.VI.17.

kőhalmon születtem
elpityeredik
nyolc-tíz éves lehettem amikor bejöttek a románok
elpityeredik
odalett a nagyhaza területének kétharmada
elpityeredik
és lakosainak egyharmada
elpityeredik
drága szabédi kollégám ott feküdt volt
elpityeredik
a vonatkerék után is vigyázzállásban
feküdt a dezméri rendezőpályaudvaron
elpityeredik
mint egy katona
elpityeredik
ő mutatott be nemrég bonfininek
elpityeredik
és akkor eszembe jutott
hogy gyerekek
de hiszen én már több mint két hete
hogy nem láttalak titeket
elpityeredik

Budapest, 1998.VII.1.(?)




AZÉRT A KISLÁNYÉRT

LETT ILYEN BÜDÖS

Rám szakadt a kánikula a Duna-parton. Júniusban fél évszázada nem volt ilyen forróság, de e b b e n az órában s o h a
nem égetett így a nap sehol.
Szembe jön velem egy nyúrga, ösztövér, torzomborz, kopaszodó ember, Incze Pali, (Nem így hívják!). Szifilitikusan aprózó és
térdemelő léptei különös ingást adnak vánszorgásának; ha dolgozóméh lenne, tudnám: megszúrt egy emlőst, s most zizegve
landol végső szerpentinjén, mint aki megtette már, ami megtehető. Imbolyog kiégett tekintettel, büdösen a katlan-szerű
esteledésben. Hetek óta tépdes a búskomorság, de van ebben a városban még valaki, nevezett Incze Pál, aki nálam is
boldogtalanabb.
Valamikor halálosan szeretett valakit, aki másé lett... Ebbe ment
tönkre.
„Azért a kislányért lett ilyen büdös” - gondolom végtelen együttérzéssel, valahányszor elinog mellettem, s ez annyira megvisel,
hogy aznap rendszerint semmihez sincs kedvem.
Istenem, Margit hídjának istene, mért nem perzselsz el minket egyetlen villámcsapással, miért pirítasz minket lassú nyárson?! s, -
ha szabad kérdeznem -, miért Incze Palival párhuzamosan? Terelj minket e g y időben Boldog Margit hídjára, s perzselj fel
minket lánggal, tűznyelvvel, gömbvillámal... minket, a főváros legboldogtalanabbjait... vagy ha már mindkettőnket el nem
veszejthetsz, bár őt vedd magadhoz, hisz’ lásd: nálamnál is savanyóbb, nálamnál is büdösb.

Budapest, 1998.VII.15.




PARASZTOK

van búza
van hajléktalan
mi kell még
vinilintiborc

Budapest, 1998.VII.19.




HÁNY ÓRA VAN?

Azt mondtom, fiam, sose fogadj el kitüntetést attól, akinek a szíve távoli bankokban kamatozik, s hízik akkorára, hogy
befogadja a bajuszos Mona Lisát is. Te e m b e r vagy, nem bajuszos Mona Lisa! Sose kérj semmit azoktól, akik
befogadnak, s t ő l e d , aki kirekesztetted az ügyeskedést, t ő l e d fogják megkérdezni: «HÁNY ÓRA VAN?»!

Budapest, 1997.VII.29.




A BORSZÉKI BIVALYOK

a borszéki bivalyok
csak borszéki vizet isznak
gőzölög az orruk a vályúnál
és meg se kóstolnak más vizet
exportálhatatlan barmok

(Budapest, 1998.VIII.2.)




CIGÁNY HOLOCAUST
1943.VIII.2-3.

előbb még jól lehordták panyókában

Budapest, 1998.VIII.4.




MESE A SZOMORÚ SZABÓ EMBERRŐL

Volt egyszer egy szabó ember.
Ez a szabó ember mindig szomorú volt,
mert mindig cigány volt.
Isten szerette a szomorú szabót
és megengedte neki,
hogy amíg egyedül dolgozik a műhelyben,
addig magyar lehessen.
De hát, ugye,
jöttek a megrendelők...
egy... kettő... három...,
s mire megtelt a kis szabóműhely
emberünk érezte,
hogy ereit elönti a cigányság,
s a nap végén,
ha lehet,
még cigányabbul feküdt le, mint ahogy felkelt.
Egyszer beállított hozzá egy fekete sapkás ember.
Késő ősz volt,
de ez az ember,
akit a szabó látásból már ismert,
forró augusztusi nyárban is
örökké fekete sapkában járt.
Bejött, köszönt és kockás kabátot rendelt.
A szabó felvette a méreteket
és megkérdezte a sapkás embertől:
- Uram,
ne haragudjon,
láttam én magát kánikulában is,
akkor is a fején volt ugyanez a sapka...
- Igen... - mondta a sapkás ember,
mint aki nem érti,
mi ebben a pláne.
- Hát... szóval... nem értem,
hogy’ lehet egész nyáron sapkában járni...
- Nagy titka van annak - mosolygott a sapkás ember.
- Mégis, mi...?
- Én azért járok mindig sapkában - mondta -
mert mindig zsidó vagyok.
A szabó embernek, aki mindig szomorú volt,
mert mindig cigány volt,
ekkor megeredtek a könnyei
és megvigasztalódott az idők végeztéig.

Budapest, 1998.VIII.30.




AZ ÁMOKFUTÓ

Az ámokfutó tudta:
mindenki ámokfutóként végzi.
Egyszer csak érezte, hogy lohol,
s látta, hogy kezében füstölög a kénszagú fegyver.
„Milyen futás ez, Istenem?...!
«Ez már az ámok-»...(!)” -
hallott egy belső hangot,
s tudta:
bevégeztetett.
Ebben volt valami borzasztó,
hiszen tudta,
hogy ámoki karja nemsokára
önmaga ellen fordul,
(ámoki fegyverével együtt),
de ugyanakkor meg is könnyebbült,
hiszen betegségei nem fejlődnek már tovább,
s a fogorvoshoz sem kell elmennie többé.
„«Ez már az ámok-...» -
hallotta megint a belső hangot...
„«Bevégeztetett.»
Milyen futás is ez, Istenem?
Milyen ismerős is...
Igen. Ez már az ámok-.”
És amíg futotta az utolsó ámokköröket,
vitustánczenére kalimpált a szíve,
mert két táncot tudott ő:
a tangót és a vitust.

(Budapest, 1998.VIII.26-IX.5.)