A mastino napoletano fajtatörténete

 

Az ókori történelemben szereplõ molosso szóból eredeztethetõ a napjainkra kialakult fajta- elnevezés, a Mastino Napoletano. A fajta alakulását, az egymást követõ történelmi korokban bekövetkezett események és változások, az emberrel történõ különös kalandok alakították. Az emberek és a kutyák közötti kapcsolatot, az idõk során, hódítások, uralmak, fénykorok és hanyatlások, bukások és dicsõségek fémjelezték. Az emberek, kutyáikat bérelt- harcosokká és vadászokká, nemesi villák- és külvárosok õrzõjévé nevelték. Mindenegyes változás otthagyott egy redõt a kutyák arcán és ez sok emberben megindított valamit, elkezdték alakítani a típusokat, melyrõl hûen a kutyák szemei tanúskodnak és egy hallgatag történet.

 

A Himalája magas fennsíkjain élt egy nagytermetû molosszus, mely durva szõrrel, rövid fejjel és nagy, hátára csavarodó farokkal rendelkezett, ez volt Tibet legendás masztiffja, nomád csordák mellett élt és buddhista kolostorok õrzõje volt. Egyszer egy ilyen kutyát harcra edzettek és neveltek, de sajnos ezt bizonyító leírásokból túl kevés áll rendelkezésünkre és az ezeket feljegyzõ utazók is csak igen keveset éltek.

Ezen kutya legendája elveszett a múltban, de egy kitörölhetetlen nyomott hagyott hátra, ami a csupasz hegytetõk hátterébõl szintén egy ilyen kutyát sejtet, egy majdnem jeti külsejû alak mellett

Talán õsét látjuk a nagy hegyi kutyákban és az egyenes ágon felmenõ rokont a szelindekben, az asszír- babiloni jelkép, Nabeth esetén is. Az oroszlános termet és csontozat okozta, hogy Epeirosz szelindekeit, akik a világ leghatalmasabb és legerõsebb molosszusai voltak, súlyok húzására sõt tüzérségi kocsik vontatására is alkalmaztak és elõfordult az is, hogy a hódítók, Macedónia ellen indított háborújában a hadszintéren is bevetették õket és a Paolo Emilio- i és a Pidna- i ütközetben is az õ segítségükkel gyõzedelmeskedtek. Azok a szelindekek kivették részüket a háború hadizsákmányainak megszerzésébõl, hogy aztán Rómában a gyõzelmi felvonuláskor, katonák társaságában kísérjék végig a ceremóniát. Ezt követõen a seregekben sorra alkalmazták õket és száz meg száz szelindek lett a kocsik vezére.

Molosszusok egész sora erõsítette a légiókat, a tekintélyt parancsoló termet és a rövid pofa megfelelõek voltak az ellenség támadására és megragadására, ezek a "katonák" tökéletes gépezetként mûködtek a háborúkban.

Róma folytatta a terjeszkedést és Cesar i.u. 55-ben elfoglalta Brittaniát, ahol az italiaiak szembesülhettek a kelták molosszusaival, akik szintén négylábú harcosaiknak köszönhetõen sok kárt tettek a légiók sorai közt.

A kelta molosszusok tulajdonosai felismerve kutyáik bátorságát és erejét, az általuk kiválasztott egyedeket brittaniai és római cirkuszi arénákba vitték, küzdeni.

 

Az emberek szemében csodalényként tetszõ kutyákat a nemzetek kereskedõi és hajósai gyorsan elterjesztették a Mediterrán- medencében, ekkortájt az epeiroszak már különbséget tettek a kutyák közt, méghozzá betûvetéssel leírva, egy újszerû szelekció szerint:

azaz van a magashegységi kutya, melynek hosszú szõre, visszahajló- csavarodott farka és nagy végtagjai vannak, míg a másik típust alföldi kutyának írták le, rövid szõrrel, rövid végtagokkal, mely típusnak ezen két dolog mellett a fõbb vonásai a viszonylag nagy termet és a rövid pofa voltak.

 

Egy történet az õrrõl

 

Ezen címmel megírt feljegyzés Columella úrtól származik, leírás egy õrkutyáról, (mely mû sejtetést enged a mi mastinonkra):

"Mivel az emberek napközben gyanús külsejû alakokat láttak, mindez nagy aggodalmat váltott ki bennük, arra jutottak, a házakat egy kutyával kell õrizni, lehetõleg egy fekete lénnyel; egyszer megesett egy tolvajjal, hogy a sötét éjszakában eltévedt egy udvarban és -szerinte észrevétlenül- elsétált egy hatalmas kutya mellett, ami támadás nélkül engedte tovább menni. A sokak számára gyanús alak elmondása szerint õ látni vélt egy olyan kutyát, melynek masszív feje több részbõl állt össze, impozáns megjelenése volt, fülei lefelé lógók és elõre esõek voltak, a mellkasa erõs, szõrrel borított volt, a test elsõ része hatlamas és erõs, a hátulja sûrû és dúrva bõrrel fedett volt, a végtagjai rövidek és izmosak, ujjai és körmei erõsek voltak."

Talán ez a legutolsó magát eredetinek mondható feljegyzés egy mastino-ról, ami ránk is maradt, pedig Róma korából sok jegyzet került elõ patrícius házak romjai alól. Dél- Tirol félszigete volt az egyike, a mi Mastinonk bölcsõi közül, az itteni körülmények erõsen rányomták bélyegét a fajta alakulására, hol a szeretet hol a felejtés pillanatait ,,élvezte" a fajta és ebbõl kifolyóan mindig különbözõ típusok jegyei voltak megfigyelhetõk az éppen felnövekvõ utódokon.

Elõször egy aragóniai urlakodó, ezt követõen egy bourboni uralkodónõ, majd két szicíliai kezdett tevénykedni a fajta létrehozásában. Ezután a spanyol király hódításaiból érkezett kutyák és azok típusai jelntek meg a királyi udvarokban. 1625-ben találtak egy medált, mely egy perro de presa-t ábrázolt, ezen medál összefüggésbe hozható egy mastino típusosságával és maga a kifejezés szószerinti jelentésével.

A ,,cane 'e presa" kifejezés valóban szerepel egy nápolyi szótárban.

A jellegzetes fej a perro-nál: a széles koponya, maga a pofa, a masszetirikus tekintet és az elõre kidomborodó állkapocs, mind mind tipikus jellemvonások, melyek szeretett fajtánkat idézhetik fel bennünk.

A mastino egy bölcsõje

 

Settecento egy terrakottája részt vett Cucinielloban -mely terrakottát most a San Martino- i nápolyi múzeumban õriznek- a Nápoly környéki kis falucska lakosai számára szervezett Mastino kiállításon, itt együtt voltak parasztok, pásztorok és hentesek. A mastino társaságával az embereknek szükségük volt a robosztus kutyákra és az õ hûségükre, akik egy rövid idõt kitölthettek az életükbõl, ezzel sok boldogságot okozva az embereknek, ez idõ alatt az ember tanította és nevelte a mastino-t még akkor is ha az élet nehezebbre fordult, de a kutyáktól kapott bizalmat soha nem árulva el, valóban hittek a fajtában.

1790-ben Caserta megrendelésére Luigi Vanvitelli kivitelezésében a király udvarának Atteone nevû parkjában elkészült egy molosszusokat ábrázoló márványos szökõkút. A szobor Atteone és Diana be nem teljesült szerelmét ábrázolja. Egy pásztorfiú bemerészkedett a királyi udvarba és tekintetét a tisztalelkû Istennõre szegezte, aki éppen a nimfáival fürdött. A fiú merészségének lett áldozata, mivel csínytevését követõen szarvassá változott és a 10 molosszusból álló falka üldözött vadja lett, akit a kutyák utolérve szétmarcangoltak.

Egyes márványkutyák alaktani formáiban felismerhetõ a típusos hasonlóság a mai molosszusokkal. A csontozat erõssége, a bõséges lebernyeg a nyaknál, a bõr szélessége és bõsége, a fej tömörsége és rövidsége, ezek mind egyértelmûsítik a jelet, hogy abban az idõben már megindult a letisztulása egy fajta kialakulásának életében.

Az uralkodás végével, a hosszú ideig tartó királyságokat politikai és társadalmi forradalmak követték, melyek a mastino fajtafejlõdésére negatív hatással voltak, úgymint a már említett, két szicíliai úriember államhivatali hatalmából fakadó nemtörõdömsége is.

E zavaros idõkben a fajta típusát képviselõ egyedek kiszorultak a gulyák mellé, csõszöket szolgálva, mivel csak itt ismerték el ezen kutyák értékét.

Ez volt az az idõ, mikor ezen típusú kutyák masztiff elnevezése a már szolgálatban álló massatinus és a masseria õrzõinek elnevezéseibõl jött.

1897-ben Tecce professzor egy leírásából értékes adatok származtathatók ezen régió kutyáinak testfelépítését és testtartását illetõen: ,,Egy nagy hajótelepet írok le, mely elég nehezen megközelíthetõ, kellõ biztonsági zárral felszerelve; az itt dolgozó emberek abból próbálnak megélni, hogy a telepen tartott nehezebb és veszélyesebb kutyákat vadászatra-, míg a többi kutyát, más kutyák és vadállatok elleni harcra edzenek. A több féle típust képviselõ egyed közt van egy, mely büszke, gõgös és méltóságteljes mozgásával kitûnik a többi közül, hûen szolgálta gazdáját: mikor harcra szólították, egy szempillanat alatt széttépte ellnefelét és tökéletesen bevégezte ,,munkáját"". Nápolyban a korrupt párttagok növelték az erõszakos fosztogatásokat, még a teljesen becsületes környékeken is. Az elõbb említett típus alkalmatlan volt a gulya õrzésére, de az utcák nyugalmának visszaállítására bizonyítotani tudta rátermedtségét, akárcsak a bikaheccek alkalmával a bika feldühítésére és annak lefogására, ezek alapján biztos vagyok, hogy a zavargó és rendbontó emberek dühödtségét kezelni tudták és egyben nyomást is tudtak gyakorolni azok lelkére, mégpedig ezen ,,rendfenntartók" bevetésével.

 

Egy harcoló kedvesség

 

Egy harci kutya félelem nélkül küzdött medvékkel, bikákkal, farkasokkal, vadkutyákkal sõt még orgyilkosokkal is. Vero Ercole, aki bízva erejében nem tûrte és megvetette az edzéseket, a csatákat mindenkivel szemben bátran és habozás nélkül küzdötte végig, az ellenfelei legyõzésével megnyugtatta eltartóját, aki, mint a többi hétköznapi kutyáját, egyszerûen, megkötve tartotta a kiváló harcost. Nemeslelkû volt a gyerekekkel és a kölyökkutyákkal szemben, neki nem volt ínnyére az ész nélküli harc és civakodás, de ha provokálták, jaj a meggondolatlanul cselekvõknek, bár a mastino maradandó sérüléseket nem okozott ellenfeleinek. Házak, raktárak és áruk õrzésében a legrettentethetetlenebb õr, aki mégis nagy gondot igénylõ fajta, mert inkább meghal, minthogy végignézze az éberségére bízott vagyon ellopását.

 

Egy harcos testû

 

A kutya nagy feje rendszerint jólfejlett rágóizmokkal van felruházva, amik a felsõ állcsontot egy erõs harapofogóvá alakítják: jól láthatóan a szájával képes küzdeni és tépni. A homlok nagy és ráncolt, középen barázdált, a pofa nagy és kiemelkedõ, az orr lapított, négyzetes és kissé rövid, a fülek kevéssé határozottan hajlítottak, nagyon magasan tûzöttek, lelógók és a fejtõl eltávolodnak. Mindezek mellett a torka szabadon izmolt, a mell és az ágyék hatalmas, a csípõnél nem húzott, a testalkat masszív, képességeik egy kicsit fejleszthetõk, azonban az izomzatot edzeni kell, a farokhosszú és vastag. A szõrzet rövid, a kûlsõ takaró lehet csíkos, mogyorószínû és fakóvörös is.

A fajtában ezt követõen a nápolyban és a Nápoly környékén megjelenõ egyedek jelentettek kiemelkedõ minõséget, mégha ezek típusaikat tekintve nagy heterogenitást mutattak is, ezen a területen is magát az állományt utazók, juhászok, párttagok, õrök, földbirtokosok és gazdasági társaságok tulajdonaiban lévõ kutyák képviselték.

Az elsõ világháborúban az adók és egyéb fontos dolgok mellett az emberek magárahagyva a fajtát, csak kevés egyed maradt meg.

Piero Scanziani a nápolyi vidéken bukkant rá a fajtára és felismerte ennek az olasz fajtának a fontosságát, jelentõségét illetve a fajtától elválaszthatatlan tipikus jellemvonásokat és tulajdonságokat. A kutyakedvelõk az elsõ lépéseket a nápolyi kiállítással tették meg, amikor is 1946-ban 8 db mastino-t mutattak be, melyek azonban nem igazán nyerték el a kilátogatók és a szakemberek tetszését, fõleg a gyérnek mondható felhozatal miatt.

Azonban ez nem kedvetlenítette el a szenvedélyes rajongókat és az elsõ bemutatkozást egy elsöprõ eredmény követte. A nápolyi állattenyésztõk elsõ csoportja mindjobban egyre nagyobb számot képviselt, mely Bilangione, Zaccaro, Francesco Manno, Testa és Sorbo, akik munkájuk kézjegyével felvállalták egy új- és új fejezet nyitását a fajta történetében, ezt látván melléjük állt Mario Querci is, aki felejthetetlen titulust szerzett Ponzano tenyészetével elért eredményeivel, valamint Benelli, Lazzaroni, Mira és az új generációk, Barani, Vandoni, Imbimbo, Letizia.

Mindannyiuk erõfeszítései és fáradtságos munkájuk hozzájárult ahhoz, hogy hozzáadjanak egy darabot az eredeti, az igazi Mastino Napoletano mozaikjához és ennek a nagyszerû mû újjáépítésével visszaadtak egy összetéveszhetetlen olasz fajtát a kutyakedvelõknek.