116. Justina Ireland: Lopakodó árnyak


A regény első fele elnyújtott szópazarlás, gátlástalan olvasó fárasztás, amit nyugodtan meg lehetett volna vágni fele ilyen hosszúra, de még az is sok lenne. A regény második felében viszont végre megmozdulnak egy kissé az események és kezd érdekessé, sőt, néhol kimondottan szórakoztató Star Wars élménnyé válni a cselekmény, mintha a szerző menet közben rájött volna, hogy mi lenne a dolga kezdettől fogva? De ez sem tart sokáig, sajnos.

Komoly hibája a történetnek, hogy a Jedik simán hagyják, hogy a Nihil rajtuk üssön a dokkban. Egyikük sem érezte meg előre a támadást? Senki sem nézett rá a külső kamerák képére, mielőtt kinyitották a teherrámpát? A Nihil tagjai miért nem ölték meg azokat a Jediket, akiket nem vittek magukkal? Hisz ez a számukra nagy dicsőség lett volna.

A harmincnyolcadik fejezet vége után van egy nagy ugrás a történetben, mert a szerző a sok locsogás és érzelgősködés után elfelejtette bemutatni az űrállomás körül tomboló űrcsatát és azt, hogyan jutnak ki belőle a főszereplők? Ez nagyon komoly írói hiba, amit egy profi szerző sosem követne el.

A regény végén egy szó sem esik a Jedikről, nem kaptak egy lezáró fejezetet, pedig elvileg ők a főszereplők, de a szerző erről is lazán megfeledkezett. Összességében ez így egy meglehetősen gyenge, összecsapott fércmű, amit sokkal jobban is meg lehetett volna írni, némi hozzáértéssel. Igazán kár érte.

Készült: 2024.01.13. - 20.