16. Michael Reaves és Steve Perry: Halálcsillag

Ebből a történetből többet is ki lehetett volna hozni egy kis fantáziával és hozzáértéssel. Engem főként az zavart, hogy a két szerző jól láthatóan nem ért se a műszaki dolgokhoz, se a csillagászathoz, se az űrhajózáshoz, mégis egy ilyen, erősen technokrata SF-et merészeltek írni (a tudatlanok önbizalmával).

Például a lázadók Lucrehulk-osztályú hordozójának támadása (49. fejezet) elég laposra és ostobára sikeredett. 500 X-szárnyú pilótának csak annyi esze lenne, hogy hagyják magukat simán lemészároltatni és nem érnek el semmit a támadásukkal? Még a harcállomásig se jutnak el? Na ne szórakozzanak már! Utána meg a Yavinnál a teljesen kész harcállomás ellen sikerrel küzd 30 vadászgép (a maradék)?

Az meg egyenesen nevetséges, hogy a Halálcsillagot úgy próbálják elrejteni, hogy átviszik a bolygó túloldalára (51. fejezet). Milyen túloldalára? Hisz akörül kering! De még ha stacionárius pozícióról lenne is szó, egy hold méretű objektumot akkor sem lehet úgy eldugni, hogy átvisszük egy bolygó másik oldalára, mivel az ellenség felderítői attól még szabad szemmel is megtalálják (nemhogy műszerekkel!), ha kicsit körülnéznek. Több értelme lett volna az L3 pontra áthelyezni az állomást a csillag mögé vagy kivinni a naprendszer peremére a legkülső bolygóhoz.

Aztán a Despayre megsemmisítésekor a bolygó ugye darabokra szakad és a törmelékek szétrepülnek az űrbe (56. fejezet). De ettől még a gravitációs tere nem szűnik meg létezni, csak megváltozik a szerkezete, mivel az anyag, ami a gravitációt kelti, nem megszűnik, hanem szétszóródik. És a rendszer gravitációs egyensúlya sem bomlik meg ettől, csak kicsit (nagyon kicsit) megváltozik.

Ezután az Alderaan megsemmisítése is elég meseszerű lett (59. fejezet). Egy Föld nagyságú égitestet nem lehet egy másodperc alatt darabokra robbantani. Egyrészt, mert a saját tömege összetartja, ami fékezi a széthullását. Másrészt itt nem egy újságosbódéról van szó, hanem egy 12500 km átmérőjű bolygóról, aminek a puszta mérete miatt a szétesése elég sok időt vesz igénybe (perceket, sőt talán órákat) még a legjobb esetben is.

Az meg nonszensz, hogy a Halálcsillag percek alatt tegyen meg a hiperűrben galaktikus távolságokat két távoli naprendszer között (Despayre-Alderaan, aztán Alderaan-Yavin), mikor az a kisebb űrhajókkal órákig, sőt inkább napokig tart minden más történetben! Mintha nagyon siettek volna a szerzők gyorsan, egy nap alatt lezavarni az egész történetet. Ha belegondolunk, ekkora sietség esetén a lázadóknak nem lett volna idejük feldolgozni az R2-D2-től kapott rengeteg műszaki adatot (nem egy hétvégi házról, hanem egy 160 km átmérőjű objektum tervrajzairól van szó!), áttanulmányozni, megtalálni benne a sebzhető pontot (ami nincs odaírva nagy betűkkel: tessék ide lőni!, vagyis keresni kell!), megtartani az eligazítást és elindítani a vadászgépeket (előtte még Lukeot tesztelték egy szimulátorban, hogy alkalmas-e vadászpilótának). Egy ekkora feladathoz órák, ha nem napok kellenek. A térrel és az idővel szokás szerint masszívan hadilábon állnak ezek a szerzők is (mint szinte minden SF szerző a Star Wars univerzumban).

Mindettől függetlenül a történet szépirodalmi része rendesen ki lett dolgozva és egész élvezhető, egy-két ponton még nevetni is lehet a poénokon. A fordító és a lektor figyelme csak néhány helyen lankadhatott, például: 305. oldal: Leia (Vader szerint) egyszerű fekete ruhában van.

Ja, és hogy mi lehetett volna az a plusz, amit még kihozhattak volna a sztoriból egy kis fantáziával? Például az, ha kiderül, hogy nem Luke protontorpedója semmisítette meg a Halálcsillagot, mert az elakadt valahol az aknában félúton, hanem a tüzér Tenn Graneet (Tíz Gránát? Hű de fantáziadús neveket zagyváltak össze!). Akinek a lelki világát annyira megviselte a két bolygó megsemmisítése, hogy a harmadikat már nem akarta felvállalni, de megtagadni sem akarta a parancsot, ezért vagy öngyilkosságot követett el (szándékosan rosszul kalibrálva az ágyút, hogy az állomás magát robbantsa fel) vagy idegességében hibázott (elügyetlenkedte és ezért robbant fel a kóceráj). Bármelyik verziót választják, igazán ütős befejezése lett volna a történetnek, de sajnos nem éltek a szerzők a lehetőséggel.

Összefoglalva: Az ilyen nüanszok azok, amik a jó munkát elválasztják a mesterműtől.

Készült: 2012.12.23.