29. John Jackson Miller: Kenobi

Olvasás közben hamar világossá vált a számomra, hogy helyesebb lett volna ennek a könyvnek a Páragyűjtők vagy Párafarmerek (esetleg a Tatuin) címet adni. Mivel ők a főszereplői, míg Kenobi (a szereplők felsorolásánál bevallottan) csak egy titokzatos idegen, azaz egy sima mellékszereplő a történet elején, akinek az első száz oldalban nem sok szerep jut. És később is, ahogy fokozatosan főszereplővé válik a regény végére, elég titokzatosan viselkedik a párafarmerek és az olvasó előtt is.
Maga a történet egyszerű, de igényesen és aprólékosan kidolgozott, ahogy azt megszokhattuk Miller korábbi könyveinél. A vége felé pedig egyre jobb lesz, szóval kifejezetten élvezetes és emlékezetes olvasni. Egy biztos, A gonosz útvesztője óta nem olvastam ilyen kiváló Star Wars regényt. Ezzel a művel Miller a számomra bekerült a sci-fi író mesterek panteonjába, a legnagyobbak közé. Nyilván nem véletlenül van a borítóra írva: Legendák. Hát ez az!
Amúgy nekem speciel nem tartoznak a kedvenceim közé a Tatuinon játszódó történetek, mivel már túl sok van belőlük és szerintem túlzottan mozgalmas az élet ezen a kietlen, csupa sivatag világon. Ahhoz képest, hogy egy távoli és jelentéktelen bolygóról van szó a galaxis peremén, a szerzők valamiért mégis folyton ezen lovagolnak, nem tudva elszakadni a sivatagi pusztaság vadromantikus, westerneket idéző hangulatától.
Egy logikai hiba: A szerző szerint a páragyűjtő tornyok különféle beállításokkal működhetnek és ettől függ, hogy milyen minőségű, ízű vizet adnak. Ezzel csak az a gond, hogy a levegőből kivont pára gyakorlatilag desztilláltvíz, ami íztelen és egyféle minőségű. Az utólagos ásványi anyagokkal való keverés meg szerintem nem a torony dolga kicsiben, hanem a gazdáé, aki ezt nyilván nagy keverőtartályban végzi a farmon, nem helyben a toronynál, ami nem lenne praktikus.

Készült: 2015.04.01.