Részlet a regényből:

A Hoth rendszer peremén húzódó hatalmas aszteroidamezőn túl egy magányos koréliai teherűrhajó haladt kifelé a mélyűrbe, stabilan izzó ionhajtóművekkel. Mögötte fokozatosan elmaradtak az utolsó magányos sziklatömbök és fagyott üstökösmagok is. Az ütött–kopott burkolatú jármű egyedül volt a kietlen kozmoszban, utasai mégsem aggódtak emiatt. Sőt, éppen ellenkezőleg. Kifejezetten boldogok voltak, hogy végre sikerült lerázniuk az őket üldöző birodalmi flotta egységeit. A nyomukban lihegő csillagrombolók pár perccel ezelőtt sorra hiperűr sebességre váltottak, különböző irányokba tartva és elhagyták a körzetet.
A galaxis szerte körözött Millennium Falcon csupán egy bravúros trükknek köszönhette megmenekülését, amit a pilótája talált ki végső kétségbeesésében. Miután már második napja hajszolták őket a császáriak a Hothtól idáig, keresztül a sűrű és életveszélyes aszteroidamezőn, kénytelen volt kijátszani az utolsó ütőkártyáját az elsöprő túlerővel szemben. Űrhajóját megfordítva frontális támadást imitált a mögötte száguldó Avenger csillagromboló ellen, majd a hatalmas hadihajó parancsnoki hídja fölött elhúzva, hirtelen lefékezett és leszállt a behemót felépítményének hátsó oldalára.
Kockázatos manőver volt, de bejött, mert a kozmoszt fürkésző birodalmi nyomkövető rendszerek sehol sem találták a radarberendezések holtterében lapuló csészealjat. A csillagromboló megzavarodott személyzete ezek után elképzelni sem tudta, hová tűnt a prédájuk, amit pedig már a markukban éreztek, annyira biztosak voltak a győzelmükben. Álmukban sem jutott volna eszükbe a feltételezés, hogy a lázadó űrhajó a sturcolást követően nem ugrott fénysebességre az utolsó pillanatban, hanem potyautasként viteti magát az üldözője tatjára tapadva.
Han Solo, a Millennium Falcon tulajdonosa és kapitánya ismét megkísértette a szerencséjét. És bejött neki a vakmerő húzás, pont ahogy eltervezte. A csillagromboló burkolatára történő villámgyors leszállás csak azért sikerülhetett, mert a császáriak hátul elfelejtették felhúzni a védőpajzsokat. Joggal feltételezve, hogy a lázadók támadni akarnak, csupán a hadihajó elülső részét védő energiamezőt aktiválták, amit a koréliainak esze ágában sem volt próbára tenni a csészealj lövegeivel.
A helyszínre összefutó birodalmi flotta egységei persze alaposan végigkutatták az űrt a szökevény teherhajó után, de érzékelőik semmit sem találtak, egy hirtelen megszakadó ionnyomon kívül. Amiből azt a következtetést vonták le a stratégák, hogy a Falcon mégis a hiperűrbe ugrott az utolsó pillanatban. Szenzoraik nem észlelték az Avenger tatján lógó apró járművet, mert annak hajtóműveit és fedélzeti rendszereit a leszállással egy időben kikapcsolta ravasz pilótája. Energiakibocsátás nélkül a csempészbárka csupán egy halom fém volt a sokkal nagyobb hajótest acélszürke oldalán.
Aztán csak vártak, türelmesen bámulva kifelé az ablakon, míg az üldöző flotta feloszlott és eltávozott a körzetből. Indulás előtt az Avenger csillagromboló is kibocsátotta hátsó csapóajtaján a fedélzetén felhalmozódott szemetet, ami jobbára gépalkatrészekből és mindenféle hulladékkal teli tartályokból állt. A Millennium Falcon pedig észrevétlenül levált a behemót faráról és bukdácsolva eltávolodott a hadihajótól, míg az a hiperűrbe ugrott, utolsóként távozva csúfos kudarca színhelyéről.
Han ekkor visszakapcsolta a csészealj rendszereit és begyújtva az ionhajtóműveket, irányt vett az Anoat rendszer felé. Ez volt hozzájuk a legközelebb, amit a normál űrben száguldva elérhetnek, miután sehogy sem sikerült megjavítaniuk Csubakkával a Falcon rendetlenkedő hiperhajtóművét. A Hothra nem mehetnek vissza, mert azt megszállták a birodalmi csapatok, elűzve onnan a Felkelők Szövetségének felszíni haderejét. A másik lehetőség az Ison volt, egy fehér törpe csillag az ellenkező irányban, ami körül egy kopár és lakatlan bolygó keringett az atlasz szerint. Ott senki sincs, aki segíthetne nekik helyrepofozni a hajtóművet. Szóval marad az Anoat. Ha az sem jön be, még mindig továbbmehetnek a maradék üzemanyaggal a valamivel távolabb lévő Bespinre, de aztán nincs több dobásuk. A normál űrben haladva végül elfogy az élelmük és vizük, nem beszélve az energiáról, ami működteti az űrhajó fedélzeti rendszereit és sanyarú halál vár rájuk a végtelen kozmoszban sodródva.
De egyelőre még nem tartottak ott, hogy válságosra forduljon a helyzet. És Solo őszintén remélte, ezután is szerencséjük lesz és gond nélkül megúszhatják a hajmeresztő kalandot. Ha sikerül találniuk egy szerelőműhelyt és megjavították az öreglányt, egyenesen továbbmennek a felkelő flotta titkos találkozási pontjára, ahol a Hothról elmenekült hajók gyülekeznek a következő hetekben. Ott kiteszik az utasaikat, majd Csubival késedelem nélkül továbbrepülnek a Tatuinra, hogy kifizessék végre Jabbának az évek óta halmozódó adósságukat. Ami a késedelmi kamatok miatt kezdett vészesen nagyra hízni. Még pár hónap és a végösszeg meghaladja annak a pénzhalomnak a nagyságát, amit Han a fedélzeten őrizgetett egy titkos páncélrekeszbe zárva.
A pénzt a Felkelők Szövetségétől kapta az elmúlt években, a nekik tett és utólag hősiesnek nyilvánított szolgálataiért cserébe. Szinte hihetetlen, hogy még mindig képtelen volt elszakadni a lázadó barátaitól és visszatérni régi munkájához, a jól jövedelmező csempészéshez. Ebben persze nagy szerepet játszott egy bizonyos fiatal hölgy vonzó személye is, aki most a sors szeszélyéből kifolyólag itt ült mellette a pilótafülkében és őt nézte tisztán csillogó barna szemeivel.
– Szép munka volt, kapitány! Ezt el kell ismernem! – mondta az utasa, kellemesen lágy, mégis határozott hangján.
Leia Organa hercegnő, a felkelés karizmatikus vezetője kényelmesen elterpeszkedett a másodpilóta nyikorgó ülésén és fejét talányosan oldalra biccentve meredt a hajót kormányzó férfira. Őszintén csodálta vakmerőségéért a koréliait, aki a legnagyobb nyugalommal csinált bolondot az üldözőikből és kimentette őket reménytelennek tetsző helyzetükből. Ezzel ugyan még nem jutottak biztonságba, csupán időt nyertek az Anoat szektort elözönlő birodalmi csapatokkal szemben. De ő már ennek is tudott örülni, azok után, amiken az elmúlt napokban keresztülmentek.
– Kockáztattam és bejött! – vont vállat Han talányos félmosollyal.
Rutinos mozdulatokkal pályára állította a Millennium Falcont, miután a radaron eltűntek előlük az utolsó űrben lebegő szemétkupacok és aszteroidák is. Aztán robotpilótára kapcsolt és megkönnyebbülten kifújva magát, a hófehér ruházatba öltözött lányra nézett.
– Be kell vallanom, nem hittem volna, hogy sikerül leráznia őket! – jelentette ki a hercegnő, meglepő őszinteséggel.
– Azért még ne örüljön korán, szépségem! Mindjárt csinálok egy fordulót, hogy lássam, nem hagytak–e hátra egy kisebb hajót vagy robotszondát a biztonság kedvéért.
– Tényleg...!
A lány pupillái kitágultak a felismeréstől, miközben kipillantott az elülső szélvédőn a végtelen csillagóceánra. Neki eszébe sem jutott volna ez, de ő persze nem volt gyakorlott űrpilóta. Bár a felkelő hadsereg egyik irányítójaként pár éve megtanult könnyű vadászgépeket vezetni, szigorúan alapszinten, korántsem érezte magát a szakma mesterének. Inkább lelkes amatőrnek, aki már annak is örült, ha épségben fel és le tudott szállni egy Y–szárnyúval.
Nyílt a pilótafülke ajtaja és Csubakka, a teherhajó hatalmas termetű vuki első tisztje toppant be hozzájuk, elégedetten makogva valamit Solónak.
– Jó! Út közben lesz időnk megjavítani azt is! – biccentett a kapitány türelmesen.
– Miről van szó? – élénkült fel Organa, felpillantva a szőrös óriásra.
Mivel a jobb hátsó ülésen gubbasztó Szi Thripiót korábban kikapcsolták, nehogy feltűnjön a kibocsátott energiajele a birodalmi szenzoroknak, nem volt, aki lefordítsa az antropoid szavait a lánynak. Han Solo azonban tisztán értette a vukik hörgésekből és mordulásokból álló nyelvét, így nem szorult rá a tolmács robot segítségére.
– A hátsó pajzsgenerátorunk tönkrement. Nem tett neki jót, hogy a birodalmiak céltáblának használták a fenekünket az üldözés során. – viccelődött könnyedén az utasával.
Leia gyorsan hátraült a kapitány mögé, átengedve a helyet a termetes vukinak, aki fáradtan letelepedett testre szabott foteljába és állított valamit az egyik rakoncátlankodó műszeren.
– Figyeld a radart, Csubi! Teszek egy kört! – mondta a koréliai egészen halkan.
Azzal kikapcsolta a robotpilótát és megragadva az űrhajó szarvkormányát, szűk ívű fordulóba döntötte a Falcont. Erre a manőverre azért volt szükség, mert a teherhajó távérzékelői nem láttak hátrafelé tisztán az ionhajtóművek kibocsátott gázsugarának zavaró hatása miatt. Ebben a holttérben pedig észrevétlenül megbújhatott bárki, ugyanúgy, ahogy ők is kicselezték az ostoba birodalmiakat az előbb. Han nem örült volna neki, ha a saját módszerét használják föl ellene, hogy elkapják idekint, a mélyűrben, ahol nincs hova bújni az üldözők elől.
A csészealj fürgén körbefordult és utasai legnagyobb rémületére szinte azonnal jelzett a nagy hatósugarú pásztázóradar, egy kisebb űrhajó képét rajzolva ki a monitorra. Ami közvetlenül mögöttük volt, alig pár kilométerrel lemaradva. A gyorsan csökkenő távolság miatt szabad szemmel is kivehetővé vált a jármű a világűr fekete háttere előtt, másodpercek alatt beérve őket.
Csubakka felhördült, ahogy felismerte a nyomukban lopakodó csepp alakú szerkezetet. Látta már elégszer az elmúlt években és egyáltalán nem őrzött kellemes emlékeket a tulajdonosával kapcsolatban. Épp ellenkezőleg!
– A sztangba...! – sóhajtott föl kétségbeesetten Solo. Hirtelen oldalra rántotta a kormányt, hogy elkerülje a feléjük csapó rubinvörös lézersugarakat.
A Millennium Falcon kilencven fokkal elfordult a hossztengelye mentén, félbeszakítva a megkezdett kört és nagy sebességgel elsuhant a másik hajó mellett. Nem sokon múlott, hogy elhibázta őket az első sorozat, ártalmatlanul elsuhanva a végtelenbe.
– Ez meg ki? – kiáltott fel a hercegnő, erősen megkapaszkodva ülésében.
Már kezdte azt hinni, vége az izgalmaknak és mostantól lazíthatnak egy kicsit. Erre felbukkan egy határozottan nem birodalminak látszó űrhajó és azonnal rájuk támad.
– A Slave I. Boba Fett hajója! – közölte vérfagyasztó nyugalommal a koréliai. – De hogy került ide?