Hogyan lettem tanár ?
Kedves Olvasó!
Örömmel jelentetjük meg Szucsán András csongrádi tanár – szegvári elszármazott – Visszaemlékezem címû írását. Megszállottja szakmájának – ez is kiderül írásából – oly annyira, hogy ezzel szülõfaluja hírnevét is öregbíti. Ugyanis Csongrád város önkormányzata a szegvári születésû Szucsán Andrást díszpolgárává választotta. Gratulálunk és köszönjük!

Szucsán András:
Visszaemlékezem
Pályaválasztás. Hogyan lettem tanár?
Hatvannyolc év iskolában, és még nem ért véget. Úgy látszik erre ítéltettem.
Szegváron az úgynevezett Külsõ iskolában születtem, ahol apám iskolaszolga volt. Az elemi elsõ négy osztályát itt végeztem, Agócs tanító néni vezetett be a betûvetés tudományába. Nagyon hálás voltam mindig kedvességéért, szeretetéért, ahogyan velünk törõdött, oktatott minket. Ötödik osztálytól a Központi iskolába kerülve, elsõ alanyai volttu1k a bevezetett általános iskolai képzésnek. Gondolom sok problémát okozhatott tanáraimnak az új típusú oktatásra való átállás, és még a tetejébe, mi sem voltunk angyalok. 1945-öt írtak ekkor.
A Külsõ iskola elõtti árokparton szinte minden délután összegyûlt gyereksereg rúgta az általunk varrott rongylabdát, terveztük kalandjainkat, köztük a megvalósított Attila koporsójának keresését. Ennek leírásáért kaptam késõbb gimnáziumban az elsõ komoly dicséretet.
A tanulással sosem volt gondom. Általános iskola nyolcadik osztályát befejezve, mint legjobb tanulmányi eredményt elért tanulónak, különbözõ dicséretek mellett a Kendergyár dolgozói által összegyûjtött tíz forint jutalom is járt. Ez akkor jelentõsebb összegnek számított, ha jól emlékszem apám jó ideig csak az egy-szobás szolgálati lakásért dolgozott, amihez késõbb huszonhat forint bért is kapott. Bár nagyon szegények voltak, részben tanáraim rábeszélésére tovább tanulhattam Szentesen, a Horváth Mihály Gimnáziumban. Jeles érettségi bizonyítvány után ismét felmerült a hogyan tovább kérdése. Szüleim segíteni nem tudtak, nagyon alaposan meg kellett fontolnom az egyetemre való jelentkezést.
A mi generációnk egzisztenciális problémái mellé a történelem is besegített. Tízéves voltam mikor a második világháború véget ért. Negyedéves egyetemistaként éltem át az 1956-os eseményeket. Mivel szüleim rákos betegségben meghaltak (1954 és 1958), gyakorlatilag minden támogatás nélkül kellett a továbbtanulás feltételeit megteremtenem. A tervezett mérnöki, vagy orvosi pálya nem jöhetett számításba, helyettük az akkor gyorsan jövedelmezõ vasutas forgalmista szakma tûnt a legkedvezõbbnek. De tanáraim unszolására végül a JATE fizikus szakára adtam be jelentkezési lapomat. Azért ide, mert ezt a tárgyat szerettem legjobban, és nem akartam tanár lenni. Nagyon kedves biológia tanárunk Derzsi Kovács Jenõ gyakran mondogatta é-zõs tájszólásával, "gyerékék minden légyeték csak tanár, né ". Pontosan nem értettem, de hittem neki, mert tiszteltem és szerettem. A sors fintora, hogy a JATE-re ugyan felvettek, de fizika-matematika tanári szakra. A kapott maximális szociális segély döntött, mert akkor abból szûken, de meg lehetett élni.
Egyetemi éveim alatt is ugyanúgy mint korábban, a sport és tanulás töltötte ki idõmet. Ez nagyon fontos volt életemben, mert a sport szívóssá, küzdõképessé tett, késõbb pedig nagyon sok lehetõséget adott tanítványaimmal való szoros kapcsolattartásra. Kedvencem volt. a foci, negyedéves koromban többször bekerültem az egyetemi válogatottba, de nagyon szerettem az asztaliteniszt, a szertornát és nagyon szívesen sakkoztam alapfokú versenyeken. Ajánlatot is kaptam az akkor Haladás néven szereplõ NB I-es egyetemi csapattól átigazolásra indulásként a tartalékok közé, de inkább maradtam hetenként
hazajárva a kis szegvári járási csapatban. Nagyon sok szál kötött ide, de voltak akik igyekeztek ezeket elvagdosni, célozgatva szüleim szerencsétlen körülményeire.
Az egyetemi évek után saját kérésemre szülõfalumba Szegvárra kerültem, általános iskolába tanítani. Szerettem ezt a falut, mindig azt mondtam, itt van a "világ közepe". Itt kezdtem tanulni azt a mesterséget, amire az egyetem nem tanított, és úgy gondolom jó tanulónak bizonyultam. Itt tapasztaltam elõször, hogy nagyszerû dolgokat csinálhatok tanítványaimmal, ha megértem õket, megismerem gondjaikat, problémáikat. Nagyon furcsán hangzik, de én, aki nem akartam tanár lenni alig vártam az évközi tanítási szünetek végét, hogy újra együtt lehessek tanítványaimmal. Együtt dolgoztunk, hogy a nyári kirándulásaink költségeit elõteremtsük, de ez így volt a játékban, sportban, és a tanulásban is. Képesek voltunk nagyon nagy munkával az iskola udvarán szabadtéri színpadot építeni, és a rossz idõ miatt még a nézõtér fölé is sátra húztunk.
Fantasztikus volt látni a gyerekek szorgalmas munkáját, érezni az együttdolgozás örömét és tudni, hogy tanulmányi moráljuk fokozatosan javul. Itt kezdtem igazán tanulni ezt a nagyon sok buktatót, de legalább annyi örömet is hozó göröngyös pályát. Utólag átgondolva valahol itt alakulhatott ki bennem az elképzelés, ha már tanár lettem próbáljak mindent megtenni, hogy a tanári közösség vegye észre egy-egy gyerekben bujkáló adottságokat, és amennyire lehet, segítsük annak kibontakoztatását.
Hiszem és vallom, minden gyerekben van valami adottság, nevezzük tehetségnek, amit fejleszteni kell, mert maghatározó lehet további életében.
Akkor még alig volt elképzelésem hogyan fogjak hozzá, próbálkozásaim voltak, talán ma is csak azok, de sok szép eredményünk mégis csak bizonyítja munkám nem volt hiábavaló.
Pedagógus házaspárnál már akkor is akkor szokványos lakásproblémák miatt, feleségemmel Csongrádra költöztünk, és egy évet az akkori Szabadság téri ált. iskolában tanítottunk. Nagyon jól éreztük itt magunkat, de 1960-ban megkérdezésem nélkül, népgazdasági érdekre hivatkozva áthelyeztek a Csongrádi Batsányi János Gimnáziumba. Mint fõ fizika szakost igyekeztek bõséggel ellátni fizika órákkal, mert nemcsak nálunk, de késõbb szakfelügyelõi munkám során (1978-1989) között, gyakran tapasztaltam a szaktanárok mennyire igyekszenek szabadulni a fizika óráktól.
Engem különösen a kísérletezõ munka érdekelt. Délutánonként a szertár volt az "otthonom", megismertem felszerelésünket, és egyre több sajátkészítésû eszközzel gyarapodtunk. Öröm volt itt dolgoznom, de ami különösen fontos volt, a családom ezt megértette, és amennyire lehetséges volt segítették munkámat.
Egyre jobban sikerült színesebbé, érdekessé tenni óráimat, ami az eredményességben is kezdett mutatkozni. Késõbb szakfelügyeleti munkám során is ezen a területen próbáltam a hozzám tartozó tanároknak elsõsorban segíteni. Két évig vezettem iskolánkban a megyénk tanárainak továbbképzést a kísérletezõ munkáról, két évig pedig a feladatmegoldás módszereirõl.
Iskolánk 1970-ben ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját. Néhány kollégánk gondos kutatómunka után megírta az iskola történetét, bemutatva a félévszázados változásokat, a fejlesztésre irányuló törekvéseket, felsorolták a szaktárgyankénti kiemelkedõ eredményeket.
Ezek összességükben tartalmas munkát tártak fel, ami a fizikatanítás szempontjából is tanulságosnak bizonyult. Kissé szégyenkezve kellett látnunk, hogy ötven év alatt fizikából egyetlen Kömal /Középiskolai Matematikai Lapok Fizika Rovata / dicséret született. Ez a tény változást sürgetett, amihez kedvezõ lehetõséget kínált, az 1968/69-es tanévben indított fizika tagozat. Nálunk ez kockázatos vállalkozásnak tûnt, mert két párhuzamos osztálynál több csak elvétve indult, ezért kis létszámból kellett aktív, természettudományi csoportot kialakítani. Szakfelügyelõnk is kétkedéssel fogadta elképzelésünket, õszintén megmondta, nem hisz a sikerben. Szakosított tantervû osztályok indítását csak olyan iskolákban látták indokoltnak, ahol legalább négy-öt párhuzamos osztály indítására volt lehetõség.
Szucsán András