Veresmarti Mihály

(Veresmart, Ugocsa vármegye, 1572. március – Pozsony, 1645 eleje) református lelkész, római katolikus apátkanonok, író, a magyar korai barokk egyházi próza képviselője.

Élete

Veresmarti baranyai református papi családból származott, s csak viszonylag későn vált katolikussá.

Tolnára, majd Debrecenbe járt iskolába, és utána maga is református egyházi szolgálatba lépett. Nagykőrösi prédikátorként 1599-ben hívei egy részével a Ürménybe menekült az Alföldet dúló tatárok elől. Erős érzelmi színezetű vallásosságával magára vonta Forgách Ferenc nyitrai püspök figyelmét, aki 1604 nyarán el is fogatta s a nyitrai börtönbe záratta.

Miután Bocskai István csapatai kiszabadították, Komjátiba került prédikátornak. Vallási kételyei azonban egyre fokozódtak, míg végül református paptársaival való több éves vitázás után, 1610-ben áttért a katolikus vallásra. Áttérése előtt és után is főleg Pázmány Péter pártfogolta. Előbb vágsellyei plébános lett (itt találkozott 1615-ben Szenci Molnár Alberttel), majd pozsonyi kanonokká, később bátai apáttá nevezték ki.

Mint katolikus pap buzgó térítő munkát folytatott, s tollát is e cél szolgálatába állította.

Művei

Tanácskozás, melyet kelljen a különböző vallások közül választani (Pozsony, 1611) – Leonhardus Lessius belga jezsuita könyvéből fordította.

Intő s tanító levél melyben a régi keresztyén hitben a bátaiakat erősíti apáturok egyaránt a protestánsokat igyekeznek visszaterelni a katolikus egyházba (Pozsony, 1639) – jelentősebb alkotása, (Pozsony 1639), az egyszerű bátai polgárokat igyekszik meggyőzni a katolicizmus igazáról.

Megtérése históriája (Turócszentmárton, 1632-34?) – Irodalomtörténeti jelentőségét e munkájának köszönheti. Talán már 1610-ben kezdte írni, de végső formája 1632–1634 körül keletkezett. Az ellenreformáció ügyét szolgálja. A barokk széppróza egyik első alkotása.

Veresmarti Mihály^*
Megtérése históriája

ELSŐ RÉSZ

VERESMARTI MIHÁLY KÁLVINISTA PRÉDIKÁTOR
MEGTÉRÉSE HISTÓRIÁJÁNAK ELSŐ RÉSZE

Buzgóságos indulatom a kálvinistasághoz

Az én elébbeni vallásomba fölötte kemény, ez mastani hitöm ellen pedig csuda mely fene ember voltam én elein. Mert arra képest, amit predikátoroktúl, iskolamesteremtűl és egyéb emberektűl a pápisták felől hallottam vala, nem ítéltem, hogy ég alatt pápistánál dögleletesb nép lehessen. Ifjúkoromban azért hazámból oly helyekre kelvén, ahol valami kevés pápisták is voltak, annyi ellenek való gyűlölség viselt, hogy csak egy öregasszony is szentegyház előtt imádságát békével miattam el nem végezhette.

Pogányság ellen hadak hogy osztán indulának^*, deáktársaim tanakodtak, végre hadba el is mentek (Anno 1593. Laurentius Szegedi, alii), és Keresztesnél közülök ennyihány vesze is; de kísztetésekre válaszok tűlem csak az lett, hogy én nem megyek, mert csak török ellen vagyon még had, de ha pápisták ellen lészen, jószívvel elmegyek: és nem tudom, vihetöm-e szándékomat végbe, nem-e; akár vihessem pedig s akár ne, de bizony minden igyekezettel azon lészek, hogy miattam közülök sok meghaljon; azután én is az Úristennek vígan adom lelkemet.

A derék kálomistaságba történt volt nemcsak születnem, de nevekednem s tanulnom is. Azt tartom azért, hogy tehetségem kévánságomnak ha megfelelhetett volna, a keresztyének üldözésébe Saulnak^*semmi részből nem engedtem volna. De mint szinte ő, merthogy ignorans feci, amit cselekedtem, egy tudatlanságból cselekedtem, azért, mint szinte Saul, én is misericordiam Dei consecutus sum, az Úristentől kegyelmet nyertem. Vallásomhoz azért zelus, buzgóság nagy, de malitia, szánt gonoszság bennem soha semmi nem volt. Sőt jóindulat oly volt, hogy gyermekkoromba, ha iskolamesterünk oly áhítatosságot mutató éneket kezdött a szentegyházban, a több gyermekek között azt könyvem hullásával éneklettem. Ifjúságomba pedig azután ennyihányszor megújított fogadással köteleztem az Úristennek magamat, hogy csak segítsen hozzá lelki ajándékival, egész életömbe híven és fiúi engödelmességgel szolgálom ő szent felségét.

Vallásomban első megütközésem

A pápisták felől pedig mindaddig is semmit olyat nem hallottam, mígnem Nagy-Győr felől közinkbe jütt (az debreceni iskolába) deákok (David Szegedi, Joannes Szegedi) kezdték mondani: a pápistákkal, úgymond, az eccelésiáról, bizony dolog ám, hogy nem bátorságos disputátióba eredni.

És úgy vagyon, hogy ők két-három szóváltás után mindjárt oda akarnak minket vonni. Lásd ennek példáját fellebb, de nékünk is még nem kevésbé kell azon lennünk, hogy onnan elrántsuk őket, és a beszédet másban üssük. Mely beszédekre képest gondoltam, de mi oka lehet annak; mert igazságunk ha vagyon a pápisták ellen, nem kell tűlök a hitnek velük akármely kérdésbe levő cikkel efelől való vetekedéstül is irtóznunk, abba szaladásra utat néznünk, cselhányással élnünk. Azután a dologra jobban vigyázván, gyakrabban kezdék hasonlókat hallani; és végre általértém, hogy ez hát lészen traditio, írás nékül, szóval, kézről kézre adott titkos tudomány köztünk.

Vallásomba lévő akadékomnak újulása

…Ezeknek és több ezekhez hasonló dolgoknak hallása újította s öregbítötte szívembe való akadékomat, és reájok képest gondoltam: de mint lehet ez; igaz keresztyénekről szól; akiket nevez, szenteknek mondja, az régi, igaz ecclesia históriájából böcsülettel beszéli ezeket: azonközbe kész pápista dolog, amelyeket szól felőlük. Mint fér azért e kettő össze: igaz keresztyének s szentek voltak. És pápisták voltak? Vagy pedig: ez ha jól esik, a mi dolgunk úgy rosszúl lészen. Mi bizony úgy tévelygők, eretnekek leszünk. Ezek ellen mindazáltal én mind eljártam még dolgomban, és elsőben (Cegléden, Kecskeméten) a hódoltságon iskolamester voltam, azután predikátorrá lettem. De rövid üdűn a hadak miatt mind (Kőrösről) városostúl ide felfutánk, és én Mátyusföldében egy mezővárasocskában telepedém meg, Irmelt^*, Nitrán egy mértfölddel alól.

Ott laktomba, szomszédságba, Komjátin Dobronoki Miklós, akkori superattendens volt prédikátor; iskolamester pedig Suri Mihály, kinél létömben egykor elővén egy nem tudom ki könyvét, és olvasván, a pápista feleletire a kálvinista így szól vala: No! hallottuk már ezt régen; egyebet nem tudtok ti felelni, mindenkor csak ezen egyet mondjátok. A katolikus ismég: Bezzeg mi mindenkor ezen egyet mondjuk, és ezen eggyel ellenetek mindenkor meg is érjük. Nem úgy, mint ti. Mert minthogy néktek igazságtok nincsen, készkénytelen változnotok kell. Egyször azért egyet mondotok; azt kiütik markotokból: azután meg mást feleltök, abból is kifogyatunk; meg elébb s meg elébb, de ugyan mindenekből kiforgatnak. Mondék: bizony mondom, igen találá. És minthogy azt nem felejthetem, s kérdi, mint tetszik az, és mondom, hogy igen jól, mond: Én azt tartom, hogy erős pápista volnál te, ha pápista lettél volna. Mondom: Már azt nem tudom, de ha mind így mégyen el dolgába, ez itt bizony igen helyén tapogat. Monda: Én pedig ezt semminek tartom, és efféléket ingyen eszembe sem akarok venni, hanem inkább mind csak azon vagyok, ellene mit szólhassak.

Imhol a disputaciókban ezeknek rossz magokviseléseknek oka, fundamentoma s gyökere: a megátalkodás vagy vallásokon magok oktalan megkötések: melyből a veteködésbe nem arra néznek, ami annak tulajdon vége volna, hogy az előttök lévő dolgot azáltal meghányván-vetvén, az igazat abban általlássák s értsék; és mint a mértékserpenyő hogy a reá vetett erőnek enged, úgy űk is, az igazság bizonyításának erejétűl meggyőzetvén, annak engedjenek; hanem mint az más ellen tusakodó barmok, űk is minden erejekkel csak azon vannak, hogy valamint s valahogy lehet is, ortályozásnak, kiáltozásnak, cigánykodásnak segítségével is, győzedelmesek legyenek. És ezentúl itt is már, ezek dolgába, egyebet nem láthatsz, hanem vagy vallásokba megátalkodás jelentést; vagy megátalkodásból a győzödelömre való verekedést. Az Suri beszédi pedig noha nékem nem tetszének: mindazáltal még ez eddig elémbe találkozott akadékok ellen, ha nagyobb erő nem ért volna, én ma is kálvinista predikátor volnék: de rövid űdő múlva jobban felnyiták szömömet; mert:

Fogságba vittetésem Nitra várában

Közönséges szokásunk szerént affélékkel, aminémű hitvány gyalázások a község szájában is forganak, kímélés nélkül bezeg én is rajtok voltam ám a pápistákon. Volt pedig ott oly nemes ember (Irmely István), aki bemondogatott efféléket Nitrára (kit én nem tudtam) a püspöknek, bódog emlékezetű Forgách Ferencnek. Egykor azért kezdék mondani, hogy a püspeknek igen ellen vagyon Irmelt létem, mert sokat káromkodom. Haragszik azért reám, fenyeget, bevitet, jobb, ha gondot viselök magamra. Jó üdő múlva szomszédságból egy alkalmas nemes ember (Ivánkáról Dömjön János eleinte kálvinista, s azután megtért vala) jüve hozzám böjtbe, mondván, hogy Pozsonból az országgyűléséből ő nékem rossz hírt hozott, mert a nitrai püspök ott azt beszéli, hogy húsvét napján házamnál bizony békével a kokonyát meg nem eszem. Én azért, úgymond, azt adnám tanácsul, hogy más helyről gondolkodván, viselnél gondot magadra. Bővebb beszédét is meghallván, mondék: Termetedre képest nagyra volnál méltó. Azért, ha királyod egy végháznak gondját reád bízván, azt az ellenségnek csak fenyegetésére pusztán hagynád, mit érdemlenél? Az én Istenem is engemet, a bálványozók köziben, úgy rekesztett, mint egy kertben, körös-körül (Suránba, Tardoskeddin^*, Selyén, Mocsoságon) rajtam itt s itt, mind azon pápisták vannak. De csak fenyegetésekre felkeljek-e, és az én gondviselésemre bízott nyájat farkasok prédájára hagyjam-e? Nem cselekszem. Látod, oly kézzel-lábbal vagyok, hogy kaszára-kapára vagy kardra-kopjára termöttem inkább, hogysem pennára; vasat esztendeig tovább is elpengethetek; vársöprést, kertásást, egyéb munkát felvehetek; egy nyommá sem megyek. Ez beszédekre reám álmélkodva monda: Az Úristen éltessen, uram; ezt én szinte nem vártam volna, de akarom; nem is szólok én effelől többet. Húsvét napja eljüve, és ami keveset főztek vala, azt békével el is költők; de az aratásnak utolja lén szerencsétlenebb. Mert a porkoláb (Gradeczi Mihály) kijüve ennyihány magával, és engemet kedvem ellen is föltévén a kocsira, bevín Nitra várába. Holott mindjárt a püspöktűl fogságomnak okáról tudakozván, arra cédulám hátán ilyen írással taníta meg: causa tuae captivitatis est, quod sis calvinista haereticus, pervertens oves Christi, et traducens fidem catholicam coram tuis auditoribus. A te fogságodnak, úgymond, ez az oka, hogy te egy kálvinista eretnek vagy, ki a Krisztus juhait tántorgatod, és az igaz keresztyén hitet gyalázod a te hallgatóid előtt. Melyet én superattendensömnek kiküldék, de magam ott, kedvem ellen, két hónapig levék…

A vallások között az igazságnak kitalálására, a katolikusok írásának csak olvasása szükséges

Valami vártatva, elébbeni papommal s egyebekkel szóltomba, két könyvet egy inas elhozván, mondá, hogy azokat az úr küldötte, hogy ahol a jegyzések vannak, olvassam. Látásokra a vér is megpozsdula bennem. Kedvetlenködésemre hozzájok, onnan elfordula vélük; és kevés üdő múlván, hogy hálóhelyemre menék, ott találom őket, s újonnan ugyan megirtózám tűlök. Bellarminus^* disputacióinak két része volt. Ennyihány nap hozzájok sem éritök. De meggondolván osztán, hogy ha vallásom a tudományok megpróbálását csak egy parasztembernek is megengedi, azontúl engemet is az nem tilt; nagy irtózva felnyitván egyiket, ellenvetésre találék. Rostálom azt igen, ha tulajdon erejébe hozza-e elő, vagy megerőtelenítve; és hogy dolgába csalárdságot nem vehetek eszembe, tetszik benne. Az ellenvetésre való felelet állott a Szent Pál mondásának megmagyarázásába, melyből (már nem jut eszembe, melyből) vétettek volt. Azt a mi részünkre világosnak s megronthatatlannak tartom. De hogy megolvasám a feleletet, úgy tetszék, hogy oly jó módjával s oly fundamentomosan magyarázza meg a Szent Pál mondását, hogy afelől maga is Szent Pál mást nem mondott volna. Levetém, hogy jövendőbe valóba megolvasom, de már mast ugyan békét hagyok neki. De nem állhattam.

Két-három nap múlva is még elővévén azért a másik könyvet, akadék oda, ahol a bűnnek okáról disputál, leginkább Calvinus ellen. Lehetetlennek tartottam megmutathatását, hogy tanításával Istent Calvinus akármi módon is a bűnnek okává tegye. De minekutánna megolvasám azt a részdisputaciót, úgy tetszett, hogy ha mégsem az, nem tudom, mi lehessen valaminek világos megmutatása. Ennyihány nap múlva, még azont nézegetvén, az utolján találék ilyen írásra: Oratio in scholis habita. Az iskolába tett predikáció. Meg sem gondolván, hogy abba valami szívembe sértögető dologra találhassak, elkezdém olvasni.

Mondja azért hallgatóinak, hogy: Noha tíz esztendeje, miulta a Lutherekkel harcol, de még eszébe nem jutott volt, hogy elejökbe adta volna, micsoda állat légyen az, amelyet Luthernek hínak. Mast azért a Szent János látásából azt akarja nékiek megmagyarázni. Szép dolognak tetszék érteni, mit fogjon beszéleni. Tovább azért a Szent János beszédit (Apoc. 9. vers. I.) előmondá: Et quintus angelus tuba cecinit etc. Az ötödik angyal is megfújá trombitáját, és látám, hogy az égből csillag esék a földre, és adaték annak a mélység kútjának kulcsa. Felnyitá a mélységnek kútját, és a kútból, mint egy nagy kemencéből, a füst úgy kezde feltekergeni: és meghomályosodék a nap, és a levegőég a kút füstitül etc. Ezek után mondja, hogy pörbe vagyon, kikről kelljen ezt érteni. Mert a Lutherek s kalvinisták azt kiáltozzák, hogy őréajok (a pápistákra) illik; ők pedig nemcsak mondják, de nagy nyilván meg is bizonyítják, hogy a Lutherekre s kálvinistákra nagy szépen illjék.

MÁSODIK RÉSZ

SZÍVEMBE LEVŐ AKADÉKOMNAK KIJELENTÉSÉRŐL

Más esztendőre, hogy Bocskai hadának megadák^* Nitra várát, a generalis (Rhédey Ferenc) tudakoztat predikátort, kit a várba küldjön; és hogy engemet Újvár alatt a táborba látnak, a benne lévő marhám kedvejért, vívása alatt szerencséjét vártomba; hogy Nitrába bemenjek, kérlek. Katolikus könyvekhez jutás kedvejért elmenék. De Komjátiról ottan hivatal ére, és én Bellarminus disputaciójának jó részével, az anyaszentegyház históriáival és valamely más szép könyvekkel, Nitra várátúl két hónapra (fogságom napjai száma szerént) jó módjával búcsút vevék.

Komjátin laktomba, második esztendőm alatt, Nagyszombatból Súri Mihály, oly névvel, hogy ő mahónap (Kassa felé) elébb megyen, hozzánk költözék. És másodnap egyik úr asztalátúl (Forgách Péter^*uramtúl) egy véle jütt (Bozor Mihály) szombati polgár elsőbe borosan eljűvén, háborodott elmével mondja, hogy a hit felől az úr ott nagy dolgokat szólott, igen nagyokat. És Súri is szólott azokra valamelyeket, de bizony az úr nagy dolgokat szólott. És hogy lássuk: (Ez kalvinistából megtért volt, de nemrégen ismég eltántorították volt, mindazáltal végre is catholice holt meg) ővéle már elhitethetjük, de róla számot kell adnunk. Ennek, sápolodva a feje hajtogatva tűlem elmenése után, Súri is elérkezvén monda: Mit csinálsz itt (Komjátin), mert ezek az urak csaknem szinte pápisták. Ám N. N. uram, olyakat mond, uram, hogy ugyan nagyokat, és melyekre igazán mondom, hogy én meg nem felelhetek. Mondék: Hát én hogy felelhessek meg? Könyveket forgatnál, úgymond, s reá tanulnál. Mondék: Tanulhatok, de ím, ekkor s ekkor is mint járék. Egy főember asztalánál (udvarba Sárkány Szaniszlóénál) egy pápista fő udvari szolga (Kanizsai János, generális Kolonics szolgája) monda egy szép ősz kalvinista tisztviselő embernek: Édes apám, bizony régiebb vagy hitödnél. Melyet el nem felejthetvén, hogy ím, hallgatván reám néznek, s tűlem várnak, mondék reá, hogy a hitön, ha érti azt aminémű bizodalmat Istenbe veti, bűne bocsánatja, megigazulása s üdvössége elől, ingyen a Krisztus érdemejért, megengedem, hogy maga régiebb hitinél: de a keresztyén közönséges vallást ha érti, tagadom. Monda Súri: S ezekre mit szóla? Én: Semmit. Ő: Úgy hat, úgymond, ember csak distinctióval (választástétellel) éljön, mindjárt megkötheti őket. Láss kálvinista mesterséget! Vallásom ótalmazásomba, igazságát annak nem láthatásom miatt, nékem is cigánykodnom kellett. Súri is dolgom javallásával, azon cigánykodáshoz társ lett. Mondék: S mi hasznom benne. Mert hogy ím, szószaporításommal ennek eszét veszthettem, azzal néki megfeleltem-e? igyemet megigazítottam-e? vagy magamnak is eleget tettem-e? Mert, hiszön értettem, hogy vallásánál magát mondotta régiebbnek; de ha nem láthattam, mit felelhessek elegendőt néki, s nem; s mast sem láthatom. Ezekre Súri valamit gondolkodván, kedvetlenséggel tűlem csak elfordula.

Ez pedig az úr kálvinista volt, mint szinte még most is. (Végre anno 1632. tért meg karácsony innepibe.) De bódog emlékezetű Forgách Ferenc kardinál és Forgách Zsigmond^* atyjafiaitúl és ezek mellett lévő tudós egyházi emberektűl a hit kérdéseiben aminémű derekas dolgokat hallott, azokat igen eszébe vette. Amikor azért arra való emberre talált, azokból a katolikusok részére igen jó módjával, szép formába és kedvezés nélkül is disputált. És erre súhajtott a nagyszombati polgár; ezt nem állhatta Súri. Maga, ez őnála újság nem vala; mert amikor még ott laktomba az iskolát bírta is, beszélötte, hogy ezt nem könyvek forgatásokkal s tanulásokkal ültették le (amit nékem tanácsla), hanem kezéből katolikus könyveit vesztötték ki, melyeket néki nagy emberek küldének vala.

Predikálással olykor hogy kénáltam, magát azzal mentötte, hogy kötött szöszi, kezdett munkája vagyon: mert Campianust fordították magyarra^*, s arra akar megfelelni. Számot tartottam erre. Az urak izeneteire pedig egy vasárnap felállván, kezdé predikációjában az egy hit által való üdvözülést kommendálni. És hogy nem oly nehéz üdvözülni, mint némelyek tanítják. Egyszóval: nagy víg orcával, mosolyogva, untig mondotta, hogy könnyű s igen könnyű üdvüzülni; nem is kell ahhoz egyéb az egy hiszömnél. Csudálkoztam én is rajta, mások is, nem tudom mi gondolatokból, de elég álmélkodóban néztek reája. Onnan kijűvén, az iskolamester (Fövényes György) kezdé mondani, hogy ennyihányszor sápolódása volt azon néki, hogy én a keresztyén népet nem jól tanítom, káros vagyok néki, sőt: inimicus crucis Christi, a Krisztus keresztinek ellensége vagyok, mert ha olyan jóknak s jámboroknak kell az embereknek lenniök, mint én kívánom tűlök, a Krisztus érettünk csak hejébe holt meg. Mondottam én is, hogy nékem is még kérködőlen beszélötte, hogy Szombatba predikátor társa reggel amit predikállott, gyakorta délest azt ő mind meghamisította.

Ezeknek is láthatod, először a magok között való igyenetlenségeket, visszavonyásokat, melyből egymás építésének rontói, tanításának hamisítói. Másodszor káromkodó voltokat: 1. a Szentírás ellen, mintha felszabadítván az embereket az a tökéletes élettűl: szabadosb és feslettebb életre nékik tágítást tenne. 2. Az Úr Krisztus ellen, mintha halálának érdömével ő nem azt szerzette volna, hogy annak érdemejért a megtérő bűnösöknek az Úristen megkegyelmezzön, azokat magához vegye s üdvözítse: hanem, hogy a latorságokba megmaradókat, semmit azzal nem gondolván, hogy életeknek minden megjobbítása nélkül azt csak eltörölvén, üdvözítse: így az Úristent latrok patrónusává, enyegetőjévé, ótalmazójává; a mennyországot pedig latrok barlangjává tévén.

Ez üdő tájba feleségem szegény világból kimúlék; melyet az keservesbé tén, hogy üdvösséges kimúlására segítséggel néki nem leheték. Magam is osztán a predikátorságtúl, valami üdővártatva búcsút vevén, a várasba szállék, és helyembe Súri Mihály költözék, ki Nagyszombatba, engedelemből, esztendeig predikállott vala; hanem osztán onnan kijüvetele után, de sem nem jókedvéből szinte leginkább a katolikusok ellen gyakorlott káromkodási miatt, sem nem oly nyilván, ott Komjátin csinálák predikátorrá. És ugyanazon gyűlésbe egy más predikátort is vádolának azzal, hogy hideglelés ellen nyakra valamely babonás igéket írogatott volna; de még azellen tisztibe megmaradhat vala, hanem az éré, hogy alkalmatlan a házasságra, és annyiból elébbi feleségével is haszontalanul lakott volna; s ezt osztán szenvedhetetlennek ítélvén, predikátorságátúl bezzeg őtet megfoszták.

A különböző vallások között az igaz hitnek kikereséséhez való készülésem

E dologban e nagy két akadálytúl így megmenekedvén, azon gondolkodom, miképpen eredjek el a vallások igazsága vizsgálásomba. Bellarminusnak csak mintegy megtekintéséből általlátván a katolikusokat mely méltatlan kárhoztatásokkal terhelnék az ellenkezők, még fogságomban eltökéllettem vala, hogy egyik félnek sem hiszek a más fél vagy a többi felől; hanem mindenik vallását a maga doktori könyveiből akarom látni; a katolikusok dolgát legutóra hagyván. De kévántam könyveket nem találhatván, egykor vévém elő a Bellarminus disputációinak legelső könyvét: olvasom és látom, hogy az egy mindenek helyett lehet, mikor minden kérdésbe, mindenik félnek értelmét, tanítását, bizonyítását, ellenvetésit, feleletit hosszan s igazán mind előmondja.

Értvén pedig, hogy e dologban az igazság láthatásához, a praejudicium letétele szükséges leginkább, hogy ember azt az ítéletit, mellyel vallását igaz keresztyén hitnek tartotta, ideig félretegye, és egyikhöz is jobb kedvvel ne légyen, mint másikhoz, egyiknek is sem igazságát, sem fogyatkozását másiknál inkább nem akarja látni, eszébe venni; egynek hozzá való szeretetből ne kedvezzön, másra gyűlölségből ne irigykedjék: én ilyen lélekkel és indulattal Szent Pálnak ama mondásával: Domine quid me vis facere? Uram Isten mit kévánsz tűlem; no mit cselekedjem? teljességgel az Úristennek ajánlám lelkemet, reátökélvén arra magamat, hogy az igazság ellen szömömet bé nem hunyom, szívemet meg nem keményítöm; hanem mindenik félnek mind a maga tudománya állatását s mind a többinek rontását egyenlő jóakarattal meglátom, értem; és amelyiknek a többi fölött igazságát látom, akár elébbi vallásom legyen az, s akár más, kész is lészek minden akadékok ellen követni.

A keresett igazságnak feltalálása

Nagy isteni félelömmel azért, imádsággal, az igazság értésének nagy kévánásával és ezekhez illendő figyelmetösséggel elkezdém olvasni a Bellarminus írását; és ottan hamar nékem úgy tetszék, hogy szinte olyan a keresztyén hit igazságának mutogatásába, mintha fényes nappal, igyenes és tágas országúton hordozna. Beszéde neki igyenes, tanítása értelmes, bizonyítása terhes, kivel a mi doktorinkat ha összevetem, hasonlóknak látszanak amaz éjjeli nem igaz járatbéliek, búdoklók, út kívül és félve lappangókhoz: kik setétbe csötölnek, botolnak, esnek, hullanak; és akik hozzájok adják magokat, azokat is keskeny helyeken hordozzák, gazon és tüviskeken hurcolják, réseken ugratják, szorosakon bútatják.

Igazmondó s beszédű voltával is, amint édesített magához, meg úgy idegenített a doctorinktúl, sok hazugságoknak, nagy tökéletlenségeknek mutogatásával. Elszörnyűködtem belé, amennyi csalárdságokat, patvarokat, hazugságokat elémbe kezdé adni, melyekkel a magok dolgát szépegetik, és a katolikusokat gyűlöltetik. Magamtúl is jól tudtam, doktorinknak is mindjárt nagy igazán előhozott mondásiból láttam, hogy azokat mondottuk felőlük, amelyekről panaszkodik. Nagy gonoszság is volna pedig, káromkodás és istentelenség, ha azokat értenék, vallanák, tanítanák; de minekutána előmondotta, amit tartanak, vallanak, tanítanak; meg kellett vallanom, hogy az, ha nem igazság, föld kerekségén nincsen, e világból számkivetésbe vagyon az igazság. Hiszem pedig, mit hisznek s vallanak, nem egyebektül, hanem magoktul kellett értenem; mert nem erővel kell emberekkel hitökről vallást tétetni, melyet ünként s jókedvekből cselekesznek; hanem még eddig, ha mikor ebben az emberek erőszakot cselekedtek, azzal hitöket tagadtatták vélök nem vallatták.

Olvastam egyszersmind az anyaszentegyház históriáit is, és azokból is nyilván láttam azt is, hogy akármikor is, akik igaz keresztyéneknek tartattak, azok e mi pápistáinkhoz hasonlók voltak. Tanítók közöttök pilisös és misemondó papok, barátok, püspekek, érsekek voltak, kiknek fölső fejök a római pápa volt. Szentegyházakat szaporán s jó módjával építöttek, és nagy pompával szenteltek; arany- s ezüstedényekkel gazdagítottak, szentképekkel, lámpásokkal s viaszgyertyák világával ékesítettek: szentelt vízzel, magokra kereszt hányással éltek, böjtöltek, egy helyből másokba, leginkább a martélyok szenvedések helyére, processióval búcsúra jártak. (Ruffin lib. 11. cap. 23.) A szent keresztet, szentek képeit s tetemöket böcsülték, előttük földre borultak, és az üdvözült szenteknek érettük esedezések által, Istentül magoknak segítséget úgy kértek etc. Azt is láttam ismég, hogy e mastani Luther s kálvinista doktorok, erkölcsökbe, szavokba s cselekedetekbe a régi fő-fő eretnek tanítókhoz teljességgel hasonlók. Mert, mint azok, úgy ezek is, a számtalan sok azok után következő szent doktorokat, szentatyákat megvetvén, az apostolokra ugranak fel. A szentatyák írásmagyarázásokat semmire böcsülik, hanem reménységöket csak a disputacióba helyheztetik. Azoknak hitöket sem vészik, mint tévelygöket átok alá vetni sem merik. Írásokat különb-külömféle virágokkal bűvölködő mezőhöz hasonlítják, azért ami jót ők azokba találnak, csak azt szakasztják, azt mondják. Ha meggyőzetvén, dolgokban elő nem mehetnek, azt mondják, hogy a hit dolgai vizsgálásába nem kell szintén oly mélyen elmenni, hanem abban, amit ki-ki hiszen, megmaradhatni…

Az ecclesiáról való szólást kerülik az ellenkezők

Mondám egykor ezt is: Bizony azért a pápistákkal nyilván nem örömest eredünk ám szóba mi az ecclesiáról. Monda: Bizony minket ugyan intött is praeceptorunk (tanítómesterünk), hogy arról az articulusról (cikkelyről) mindjárt másra vigyük őket. Mesteri Keckerman^* (csakhogy már nem jut eszembe, mely helyen, de Logicájá-ban is ez azonra int) és Pareus voltak; nagy két híres neves doktor az ő részekre akkor Németországba. Ha nem mindkettőről avagy ennek egyikéről is kellett ezt érteni. Dolgomnak kijelentése után pedig már egykor ismég az ecclesiáról szóltunkba, hogy tétován, mondék: Mi haszna, ha bizony semmit nem bízunk igyünkhöz. Ő: Azért, mert mindenkor csak ezen egyet forgatják. Én? (Ott laktomba) Ha mindenkor csak azon egyet forgatják, mi is mindenkor csak azon egyet forgatnók ellenek. Azon ellen azon egy igazsággal hiszen mindenkor megérnők őket. Nékem pedig csak ez egyszer mondd ezt meg, többször soha senkit nem bántok miatta. No bizony hallgata. Ládd-e pedig, hogy vallása igazságát ez nem láthatja, s mégis vakjába nékimegyen, s megátalkodólan véle marad.

Olykor ismét mondottam: Nyilván a pápisták valóba megszorongatnak ám azért minket, hogy akárkikkel bár inkább kapjunk egybe, hogysem pápistával. Monda: Az bizony annyira vagyon, hogy ím, Jakab, a selyei (ez mostan komáromi predikátor, s láss felőle ím, mindjárt), azt mondja, hogy elővészi olykor a pápistákkal való disputációt, és az őtet annyiba viszi, hogy nem tud osztán előtte hova lenni, hanem, suszt, a földhöz úgy üti, hogy ugyan szakadoz, s úgy válik meg tűle. Szép mód ám azért ez is a lelkiüsméretnek elégtételére s megcsöndesítésére.

Az igazság ellen maga megkötött embernek más példája

Campianusra való feleletben is vég hamar ha lennéje, kérdém egykor, s monda: Nostri doctores mihi non satisfaciunt. Az, hogy munkáját félbe kellett hagyni, mert doktori könyveiben az ellen elegendő feleletet nem találhatott. Az Úristen bizonyságom, hogy ezt mondá. S hiszen veszedelmére szömlátomást ménő ember már ez, mikor doktori segítsége mellett is vallása igazsága látásába megfogyatkozik, s ugyan mégis véle marad. Ebből követközhettek osztán, ím, ezek: 1. Hogy azt kezdé beszéleni, hogy ha szinte ír is valamit, de a polemikáknak (hitről való disputaciót illetőknek) ő békét hágy. Maga egyébképpen (mint olykor megmondotta maga is) quaerebat in palam esse (Ioan. 7. vers 4. id est celebris.), kévánt ugyan híres-neves lenni, melyre a disputáció által uta lehet vala. Rajta volt ugyan, de kin látta, hogy erőt vehet. 2. Hogy bokorral kezde bizonyítani. Mert a kardinál (Forgách Ferenc) Komjátin létében egykor ez mastani (Pázmány Péter) érsek urunk őnagysága szólott valamelyeket véle, házánál. Azután Barssá kezde egykor híni télben, igen alkalmatlan üdőben: Mert a kardinált mondják, úgymond, hogy ide jű, és tudom, Pázmány véle lészen, s eljű hozzám. Igazán mondom pedig, hogy én meg nem felelhetek néki. Akkor el nem jüvének, s azután nem tudott hozzá tartozni; és annyira színle, nem ment, de azért valamíg közel érzötte Pázmány Pétert, idején általszedte magát Csornokra (ez a Forgách urak faluja, erdőn által jó fertál mértföldön Komjátitul), és néki tilalmas volt onnan mindaddig is hozzá jűni, valamíg a tikoknak szabad volt a szöméten vakarni. 3. Hogy atyafiai szomszédságából és felesége örökségecske mellől is annyi földnyire (Patakra) méne. Mert két-három ekekieresztésre nem úgy rendeli vala dolgát. De mind többet tett ennél a pap s jezsuita szömébe nézés. 4. Hogy az együnnen is, másunnan is írással való tangalásokat csak füle mellől bocsáta.

A papok uraságáról szóltunkban is egykor mondám: De bizony lábbal azt mi sem rúgnók, ha kézzel kaphatnók. Megmosolyodék reá, s monda: Ha lehetne, bizony én nagyságos asszont vennék (a nőszés akkor ösztönözte), s osztán csak a magam jobbágyinak predikállanék, mint Antonius Sadeel. Ez kalvinista doctor theologiae, kit őnagyságos úrnak is mondott. S jó. De sycophanta vagy ám már így jámbor.

Vallásomba megakadásomat másokkal kezdém közleni

Immár alkalmasan olvastam vala, s mégis pedig olvasok naponként, melybe feltett célom s kévánságom az vala, hogy az én vallásomat igaz keresztyén hitnek s a többit tévelygésnek találjam. De keresztül esék. Mert mitűl szorgalmatosban keresém vallásom igazságát, azt attúl inkább elveszteném; és ugyanúgy tetszék, hogy föld kerekségéről az igaz keresztyén hit ha ki nem fogyott, az nem lehet egyebütt, hanem a római gyüleközetbe. De nem hagyom abba, hanem azon vagyok, mint közölhessem jó módjával e dolgot a predikátortársaimmal, ha mi segítséggel lehetnének.

A kalvinista vallás minden áhítatosságot kiveszt emberekből

Vagyunk azért egykor superattendensöstül ennyihányan a pöstyéni hév vízbe; holott egy estve, mikor egy más predikátorral a fördőkön fölül sétálnék, imádságra kezdének harangozni; melyre, feledtömbe, süvegemhez nyúlék, hogy imádkozzam, melyhez magamat titkon már a pápista szektából szoktattam vala. De vévén eszembe, hol s kivel vagyok, levonám kezemet. A mellettem való is, nem tudom, mire néztébe, meg azont cselekedé. Így már hallgatunk s ballagunk. Vévén azért ez alkalmatosságot, mondék: Én azt mondom, Jakab uram (láss efelől fellebb sellyei és komáromi predikátor), hogy ha magaddal volnál mast, imádkoznál. Mond: Imádkoznám. Én is imádkoznám. Mi lehet hát ennek az oka, hogy együtt létünkbe nem imádkozhatunk? Szégyenljük ám mi az imádkozást. De tetszenek-e mindenek a mi dolgainkba? Mond: Bizony nem tetszenek. (Ládd-e, hogy vallása neki vagy csak valamelyekbe is nem tetszik, s mégis véle tartja.) Bizony nékem (mondok) sokak nem tetszenek, és a többi között úgy tetszik, hogy minden devotiót, áhítatosságot, Istenhez való figyelmetösséget, imádsághoz való jókedvet, indulatot, emberektül szívökből teljességgel kigyomlálunk, kioltunk. Tekinték a fürdők felé, s hát egyebek, férfiak, asszony emberek, ki térden s ki fenn állva, mind imádkoznak, csak a mi superattendensünk fülel ide s tova köztök; süvege fejébe, gamója kezébe. Oly ok alatt osztán, hogy engedelmem nekül azt valami kicsin ideig másoknak nem jelenti, itt én hű szómat azon végezém, hogy félök azon, hogy tévelygésbe, eretnekségbe ne legyünk.

A szentatyák böcstelenek a predikátorok előtt

Ezek után egykor Súri asztalán találván Szent Ágostonnak egy könyvét, olvasám s mondék: Pápista ez e jámbor, meritumot (érdemet) emleget. Fennszóval elolvasám, s monda: Gyönge magyarázással azt így s így érthetjük; és beszéle valamelyeket. Melyre gondolám: Nem gyenge magyarázással, hanem azt úgy bizony vastag vesztegetéssel érted. Máskor meg azonnak más írását a padról hogy előveszem s olvasom, mondék: Ugyan pápista ez; ím mit beszél. Mond könyörületesen: de nem pápista. Mit kapdosunk (mondok) rajta, e bizony sült pápista. Monda: S mit gondolok én véle, ha pápista is, ám légyen pápista. Gondolom: Én bizony igenis gondolok; mert olykor ezt szentatyának, az ecclesiának fő doktorának mondjuk, akitül kelljen kitanulnunk az igaz régi keresztyének hitit, s mégse gondoljak véle, hogy pápista? Igenis gondolok.

A predikátorok sok hamisságokkal terhelik a katolikusokat

…Ezután, nem sok üdővel, egy vasárnap, a pápistákat rútul kezdé gyalázni, hogy még Istennek nem sokat gondolnak, úgyannyira, hogy szent könyvet is, a Bibliát, egy conciliomba előtévén, prókátorokkal azzal vádoltatták, hogy az eretnek. Arra megszentenciázták, és reája tett törvények szerént, lófarkan utszáról utszára meghordoztatván, osztán kivitették, és az akasztóhelyen, mint eretneket megégettették az Istennek szent könyvét, a Bibliát. Szörnyű csatornával volt ez; csaknem minden szava az Istennek szent könyve, a Biblia volt. Értvén s tudván már annak méltatlan voltát, kénnak kénja volt nekem a káromlásnak hallgatása; amelyből nem is nyughattam, emelgettem magamat, s rokogattam együnnen másuva, mintha tüviseken ültem volna.

Ennyihány nap múlva jüve be Fövenyes predikátorságából, és vacsoránk után, beszéd közbe, vévén elő Bellarminusnak egy könyvét, felnyitám, s mondék: Ím, mely bátran s erejébe veszi fel argumentumunkat (erősségünket) ez a pápista. Meghallgatá végig, hogy elolvasám, hanem osztán kedvetlenül monda: Nos lássuk, ha tud-e mit reá szólani. A feleletet is elolvasám; melyre nem szól, csak gondolkodik. Én is letészem a könyvet, s hagyok gondolkodni. Másodszor s harmadszor is azont cselekedtem, s abbahagytam.

Az igazságnak megismerését kerülő emberek példája

Másnap reggel beszélgetünk, s hogy ismég kezembe vevém azon könyvet, monda: Hagyj békét néki, ne vedd elő is, ez éjjel sem alhattam én amiatt. De miért? Azért amit ez estve olvasál belőle. Lehajtám, s mondék: Ám ottan nyugodjék e jámbor: Gondolkodtam azért, hogy ha mennyországra való lészen, szöme felnyitására az elég lészen. De semmi, mert az ellen ő, jó lelkiüsmeréttel (az ő módjok szerént) mind kálvinista lehetett, abba holt meg is. Azt is mondottam vala ennek is, hogy igyünk ótalmazásába méltatlan dolgokat is cselekeszünk, és azt hazugságokkal is kötjük, mint én Súri is e napokba, melyeket monda, hogy a pápisták miképpen bántak a Bibliával. Megbeszélém hogyan néki, s monda: S azok igazak nem lehetnek-e? Igazak? (mondok) Vajha mi köztünk a Biblia olyan böcsbe volna, mint azoknál! Mint akármely koszos malacot a makkos erdőbe, hogy azt szabadjába folyja, túrja; bizony nem szabadítanánk akárkit is a Biblia vesztegetésére, morcongására, mocskolására, s így e jó üdőbe sem volnánk. Melyet hogy Súrinak megmondott légyen, abból ítéltem, mert a jüvő vasárnapon azon dolgot ismég előfordítá, de már egyébképpen is, ezzel is: Amint a históriák mondják ám, igen lágyította.

Az esküvéssel tett fogadásnak kötele alól a predikátorok felszabadítják az embereket

E tájba lén, hogy egy jó magabíró falusi (mezőkeszi Török Miklós) jobbágy, szólogata Súri délesti predikációja alatt valamelyeket, részegébe, de csak dadogólan is, semmi oly gonoszt sem, melyért mindazáltal az ő akaratjából annak meg kell vala halni; de jó ideig való fogsága után megszabadították volt. Ez, nyomorúságába, esküvéssel fogadta volt, hogy soha bort nem iszik. De üdőre, szenvedéséről is kezd elfeledkezni, a régi jót is kezdi vágyni. Esedezett azért nékiek, hogy fogadásátúl felszabadítsák. Megcselekdték. Bévinek (gyűlésökkor) a szentegyházba (maga nékem így beszélötte), térdre állatának; azután kezöket fejemre tévén, beszélének nem tudom mit, de a boritalra engemet (mosolygott ezekre) felszabadítának. Míg köztök levék, bódog Úristen! s mi gyalázást nem tettünk a pápistákon, hogy ők az esküvéssel tett fogadást kevésnek tartják, annak köteléből az embereket künnyen kioldják, terhe alól felszabadítják; azonközbe ím, ők mit cselekesznek! Ha belé azt vetik, hogy kicsin boritalra, nem részegségre valóra szabadították. Megesnék ugyanis benne, ha részegségre való italra, azaz bűnre szabadították volna. Nem abban áll azért a dolog, hanem minthogy hiti s fogadása elfogta volt attúl, amire szabadították, mert egyébképpen szabadítások nékül nem szűkölködött volna; azért hititül s fogadásátul szabadították fel. És így, amivel másokat patvarkodólan vétkésítenek, azt ők voltaképpen cselekeszik (Vide Toletum summae lib. 4. cap. 17. 18.), s így ebben is sycophanták; melyből ördög tagjai.

Mindezeknek utána, egykor szállásomon amely formán kezde Súri a katolikusok ellen szólani, azt ítélém, hogy az oda fel említett predikátor kezdett neki valamit jelenteni, s azt akarja tűlem kivenni. Melyhez nékem is kedvem lén, s mondék szavára: Mert a pápisták arra ezt s ezt mondják. Ő; Úgy, de mi meg ezt mondjuk. Én: Igaz, de ők meg ezt felelik. Itt immár mond: Azt felelik, de könnyű arra is a válasz. Én: Micsoda? Ő: De afelől arra bizony megfelelhetni, Mondok: Azt én bizony örömest hallanám. Most nem gondolkodtam (úgymond) felőle, de arra elegendő feleletet találhatni. Én: A szent Isten adja, de bizony gyanakodom benne; s elkeserödöm, és nem is kezdek szólhatni. Reám képest ő is közel könyvezőlen mondja, hogy talám valami kételkedésem vagyon. Vagyon (mondok), s ugyan sok is vagyon. Kér, hogy megmondjam, micsoda, ne titkoljam. Én: Megmondom, mert immár szinte ideje, de látod, mast nem lehet. Abbahagyok, hogy ő csak ebéd után is szólít, hogy a szőlőhegyre mentünkbe s jüttünkbe beszéljünk.

A végezéshez tartván, várom: egy hétig sem jű. Másodszor is szólok neki; ígéri, de nem cselekszi. Harmadszor mondom, hogy gondolkodásra adott okot annyi halogatásával. Velem bizonyítja, hogy Komjátin egy predikátornak ugyan gondja s dolga vagyon; nem érkezett; hanem egyik nap már szentegyházban akar velem traktálni. Ettűl sem vonszom magamat, noha félek csalárdságátúl. Negyedszer, kedvetlenül már, hogy mondom, hogy eluntam várását, nem tudom, mire vélni, jóra nem érthetem dolgát; gyomrán valót így mondá ki: Amit éntűlem te kévánsz, azt én bizony nem cselekszem, mert te Bellarminusból olyat kezdenél énelémbe feszíteni, melyen én által nem mehetnék; s az énnékem tisztességemre nem esnék; gyalázatomra követköznék az nékem. (Famam non conscientiam veretur^*, cum tamen etc. Seneca lib. de moribus.) Hallván ezeket, szömébe nézek, és gondolom, hogy azelőtt is tudtam én, ő kicsoda, mast maga is jelenti, hogy azok seregéből való, kik egymástúl várnak dicsőséget, és amely dicsőség egyedül Istentűl vagyon (Joan 5. vers. 44.), azzal nem gondolnak. Azért ettűl fogva, ebből én utána nem járok; nem is méltó hogy ember üdvössége dolgáról véle szóljon; s így csak elfordulék tűle. De gondban esem itt; nem künnyen láthatom, mit kelljen cselekednem; mert tudom, hogy ez ha így beszél, a többi sokkal inkább hozzá sem merne ehhez ériteni.

A tévelygőket könnyű meggyőzni: de Isten a, ki őket az igazságnak vételére viheti

Ez üdő alatt, egy éjjelre maradék utamba Szencen az (ez mast a superattendensek, Joannes Somorjai, halászi predikator) iskolamesternél; ki szóra foga, hogy felőlem egy hír hallatik; kér azért baráti nevével is, hogy megmondjam, az igaz-e, nem-e. Talán az (mondok), hogy pápistává akarok lenni. Csudálkozva mondja hogy az; s vagyon-e valami benne. Én: Falevél, szél fúvatlan nem indul (Non temere fama nasci solet. Cicero.), vagyon, igenis vagyon. És hogy, ím, rajta csudálkozol, ha akarod, mondok is abból valamit elő, ami bélemet ebbe marja; de ily okkal, hogy csak szószaporításra valót arra nem szólasz. Ígéré, s ígéretit meg is teljesíté. Abban azért, amit előhozék, már nem tudom, mit; második vagy harmadik szóváltásra, hogy osztán mondék: Arra már ez a pápisták mondása, melyre mit kelljen szólanunk; én nem látom; ő is csak hallgatva gondolkodott felőle, s abbahagyta. Valami vártatva más s nyájas beszéd után, másodszor s harmadszor is meg azont cseleködtem, s akkor abbahagytam.

Azután egykor ismég hozzátérvén, két vagy három árkos papiroson lévő írást ada kezembe, melyet hogy megmondék, honnan írt ki, és csudálkozik, hogy tudom azt a könyvet, s mégis kételkedésem lehet vallásom felől, mondám, hogy sőt az a könyv szívem sebét igen öregbítötte. És abban hogy kévánásomra felkeresé, valahol derekasb dolgot tudhata benne; s doctorunknak nagy csalárdságát mutatom ott szöme eleibe, elég gondban essék. Mely miatt, másnap hogy elkészülök, mondja, hogy általértette dolgomat, és szinte készülőbe vagyon Németországba tanulságra, de végére megyen, mint légyen ebbe dolgunk. Mondom, hogy haszontalan, mert amin az megfordulna, a praejudiciumját (vallása felől bevett jó ítéletit s annak szeretését, és a több vallások felől való rossz értelmét s azok gyűlölését) le nem teheti. Mondja, hogy leteheti, és úgy tetszik, magát úgy rendelheti, mintha ingyen Isten sem volna. Mely mondást nem szereték, de békét hagyván annak, mondám, hogy Isten viselje békével, s vezérelje jóra.

A superattendens vallásom dolgába lelkem isméreti sebéből nősztetéssel orvosol

Azon üdő alatt a galgóci kálvinista keresztyének nevével kér Súri, hogy minthogy predikátorok megholt, avagy a karácson innepire menjek hozzájok. Köztünk afelől való disputáció után, lelkem isméretit abba megsértéstűl mint menthessem, reábírám magamat. De meghozák, hogy az urok, kedvök ellen Luthert vetett reájok. Azon untat azért ismég, hogy a vénembert (a superattendenst) segéljem meg Újvárba. Elmenék, és az innepek elmúlván, a szentegyházba titkon bű beszéddel eleibe adám, micsoda okból, minemű akadékom vagyon hitünk dolgába, mennyi olvasás után hova jutottam; és kérem az Istenért is, hogy elegendő feleletek mutatásával az előttem lévő dolgokba segítsenek. Szóla is pedig valamelyeket azokra, amiket akadékom okaiban előmondék, de melyeket én nagy künnyen semmivé tettem. Utolsó szavai azért ezek lének: Sok gondokodásid után, a te dolgod így csak amiatt vagyon, hogy ilyen solitáriussá (magadnak való) levél; hanem nősszél meg csak, és szállj predikátorságra, elfeledkezel ezekről. Bizony így; s ezzel hoza ki a szentegyházból, S ím, hitöm s üdvösségem dolgába megháborodott elmémet felelet által nem eligazítással orvosolja, hanem felőle nöszés által, elfeledköztetésnek ízével köti. Jaj pedig, s ki nehéz valakinek oldalába lűtt keresztül álló nyílról elfeledkezni! Igazán hogy csak magyar barbély ám ez is.

Főpredikátorságra szerzés ígérésével kísérgetnek

Valamely üdő múlva ismég Súrival mindkettőnket hívata, és hogy ez elénkben adott házasságbeli dolgot a mi módunk szerint eligazítók, Súri a superattendens akaratjából (mint majd megtetszik) egy más predikatorral sok szóval kezde untatni, hogy a superattendens Komáromba megyen, s vegyem fel az újvári predikátorságot. Én itt azt mondottam, hogy akadékimban igazítsanak el elsőbe, hogy lelkembe lehessek helybe. Ők viszont azt, hogy akadékimban ők engemet mindenkor eligazíthatnak, csak ím, ebbe fogadjam szavokat. Utunkba pedig osztán ugyan meg is tudott Súri rajta haragudni (háborgott, veszekedett velem), hogy magamat nem hagytam tűlök megcsalatni. Minden cigánsággal rajtam voltak.

ÖTÖDIK RÉSZ

A MÁSODIK ZSINATUNKRÓL

A másik zsinatba hínak

…Erre hozák a superattendens levelét, melybe Komjátira hív gyűlésbe hagyott napra; melyre megírám, hogy nem azon vagyon, látom, hogy közikbe menjek, hanem inkább, hogy ne menjek; mert megmondottam, tudja, hogy hitlevél nekül közikbe egyet nem lépöm. A hitlevelet azért ha mindjárt nem küldi, elébbeni írásomhoz tartom magamat. Melyre harmadnapjára elhozák a hitlevelet is.

Elmegyek, s az úrnál (Forgách Péternél) jó akaratot szörzök

Komjátira mindjárt harmadnapra elmenvén, az otthon talált úrnak akkor még kálvinistának, mikor utamnak okát jelentöttem volna, tehát az Úristennek ad hálákat, hogy mutatott, aki ezért merjön szólani. Mert édes predikátor uram, úgymond, minöm csak kegyelmed vagyon emiatt ilyen háborodott elmével; sokan vannak, kik ebben nagy bizontalanság miatt óhajtanak, nem tudván a külömb-külömb vallások között lelkök hova légyen. És ám mondád, hogy két-három napig is nem imádkozhattál, de két-három hétig, hónapig is amiatt én níha nem imádkozhatom. Azt is végezök, hogy a predikátorok ha eljüvendnek, a köztünk lévő dologba véle értsem magamat; azt is cseleködtem.

Az úr a superattendensöt oskolázza

A superattendens is, hogy a hagyott napra mintegy tizönhat predikátorral elérközött, elsőben azon úrral leszen szömbe; de köszönetit sem fogadja, hanem kemény szóval mondja: No püspök uram (amit nem érdömöl, így híják); mi dolog az, hogy ez egy embernek mindnyájan sem tudtok megfelelni. Amint én vészöm eszömbe, semmi igazságtok nincsen nektek, csak tántorgattok ti minket. Lássatok hozzá, mert az Isten úgy segéljön, én magam is pápistává lészek. Nem jó a hittel tréfálni; nagy dolog, uram, az üdvösség. Superattendens: Nagyságos uram, nem lehet hirtelen. Az úr: Hirtelen, hirtelen! Nem hirtelen, uram, mert ennyi s ennyi ideje, miúlta utánatok jár; hiszön tudom minden dolgát, láttam minden írását; nagy méltó dolgokat kéván, hanem hozzálássatok, uram. Superattendens: Mély dolgok, nagyságos Uram, amelyekre kérd bennünket. Az úr: Mély dolgok! (Ezöket mélyekké bennök igazságok nem létele tészi.) Hiszöm ti is gyermökségtöktűl fogva mind tanultok; hiszön kell tudnotok hitötök igazságát. Osztán ti sokan vagytok, a csak maga vagyon szegény. No lássatok hozzá, uram, ha láttok, mert hitemre, én is elhagylak.

Alkolmatossága e zsinat dolgainak megírásának

Ennek pedig a gyűlésöknek dolgai felől mindaddig is semmit nem írtam, mígnem ezön gyűlésbe tűlök a traktára rendelt három predikátorral a mi dolgunk volt, a superattendensnek írva küldvén, azt írta volna reá, hogy: írásomat elvette, de már őnéki azelőtt megbeszélötték, micsoda mint s hogy volt köztünk; kiknek ő szavokat meg is hitte (Quod nimis miseri volunt^*, hoc facile credunt, Seneca.). Hanem a dolog az, hogy sokszor mondottam azt, hogy sebben lévő lelköm isméretinek keresök orvosságot; de hogy mind csak tettetés legyön az, vették eszökbe megátalkodott vakmerőségömből: mert a közhelyön való traktákba nem úgy viselöm magamat, mint orvosságot kereső, hanem a tévelygő értelmeket s vallásokat, minéműket a Bellarminus könyveibe bűvön találnék, ha az igazságot érteni kévánó szándékkal olvasnám azokat; minden engödelmesség nekül, magam megkötőlen ótalmazom. Nem egyéb azért dolgom, hanem ugyancsak a Krisztus ecclesiájában akarok háborúságot s botránkozást szörzeni. Int azért, hogy hozzájok megtérjek, mert egyébképpen a lészön utolsó írása, és én ha mit írok is azután, csak meg sem méltóztatik olvasni, hanem Vulcanusra (a régi pogányok ezt tűzzel bíró istennek tartották, és azért tüzet is értenek rajta, mint ez is) bízza megolvasását. Ez alkolmatosságból azért úgy írám osztán ezt is meg, ilyen elöljáró beszéddel…

Ez második zsinatunk dolgai megírásának alkolmatossága

Nem láthatom azért méltó okát ennek az idegönségnek, és az egyáltaljába hallgatásra kénszörítésnek s leveleimnek is égetéssel fenyügetésének módját. De vet azért kegyelmed okot belé; azt, hogy lelköm isméreti sebe orvoslása keresésének színe s palástja alatt csak visszavonyást és zenebonát akarok köztök indítani: mely a többi között magam megátalkodólan viseléséből is megtetszik. Hogy azért nyilván légyen, mely méltó vádolás ez, és eddig még hozzám a magatok viseléséhöz képöst, a magam megkötésének bennem csak árnyéka is találtassék-e, vagy nem; ami hátra volt dolgainknak szöm eleiben adásában, a fölső esztendőben, Komjátin Szent András havának 17. napján való zsinatba lett dolgainkat is, ez alkolmatosságból, ím, megírom.

Olvasó atyámfia, itt is a levélformát csak egyátaljába való írásformára változtatom. Egyébaránt is írásomat itt is meg úgy rendelem, mint odaföl is.

A második zsinatunk dolgai

A zsinat napján jó reggel köszöntöm őket, s a többi is kedvetlen hozzám; Puha Pál senior pedig kézfogás helyött feddözik: No mit akarsz immár; miért hívattál, mit kévánsz tőlünk, miért háborgasz, s az ecclesiába, miért szörzesz ilyen botránkozást etc. A predikátor házába hogy osztán begyűlének, ottan írék nékiök, hogy nekem úgy tetszik, hogy mindeneknek előtte, íme, két dologról kell engömet bizonyossá teniök. 1. Ha kétölködésimből akarnak-e kivezetni. 2. Azt, ha az én okaim szerént akarják-e cseleködni. Jó üdő múlva, közülök egy eljűve, s hív nevökkel közikbe. Megírám általa, hogy szömbe nem, hanem írással akarom, hogy végbevigyük dolgunkat. Ismég ketten jüvének éröttem, s hínak, hogy csak azt mondják meg, ez ideig miért nem gyűltek öszve. Mondom, hogy én már azzal nem gondolok, akarmiért ne gyűltek legyön, csak ha már együtt vannak, lássanak a dologhoz. Megtérének azonok, és félelöm ellen bátorítanak nálam lévő hitlevelök erejével. A barsi dologtúl, mondom, hogy irtózom. Ezek után az urak tiszttartóit s váras bíráit küldötték hozzám; és nagy ajra-bajra közikbe hogy menék.

A senior mondja, hogy annyi hivataljokra csak közikbe sem akarok menni, maga nálam lévén a superattendens levele, nem kellene félnöm. Ím, látók pedig (úgymond) leveledet is, melyben írsz arról is, miért nem akarnánk öszvegyűlni; mintha vennők igyünkbe megfogyatkozásunkat eszünkbe; de a mi eddig öszve nem gyűlésünknek más okai vannak. És inte egynek, s a kezdé, cédulába tekintélvén, nagy ütve-vétve előbeszéleni, miért halasztották annyira öszvegyűlésöket. Az elvégezvén azt, újonnan azon okok felől, magyarázólan sokat szóltak. Végre Puha monda: Ezöket azért mondjuk, hogy megtessék, hogy te ok nekül traducaltál (gyaláztál) bennünket, mikor azt írtad, hogy csak azért nem akarunk veled szömbe lenni, mert magunk is látjuk, hogy semmi igazságunk nincsen; mert a mi vallásunkba mi semmit nem kételködünk. Elunám várni, míg zajgásokat végezék, s mondék, hogy nem magam felejtésömből vagyon, sem hozzájok való böcsületlenségömből, hogy annyi hivataljokra közikbe nem mentem, hanem hogy a barsi állapattúl is félök; azt is kévánnám, hogy üdöt ne vesztenénk, hanem látnánk dolgunkhoz. Erre ők nem is érítöttek, hanem ismég az elébbire tértek, hogy amelyeket írtam, nem őtűlök értöttem, s nem kellött volna írnom. Puha sok ízbe kérdötte: No hát ezeket az okokat helybehagyod-e? elegendőknek tartod-e? A sok szó között sokszor elfüleltem. Olykor pedig mondottam: Akarmiért haladott, én már azzal mit gondolok, csak no mastan kezdjünk a dologhoz. Nékem rejaszkodott: Nem az, nem, hanem megelégszöl-e vélük, helt adsz-e nékiök? Ilyenkor meg másra figyelmeztem.

Szörnyíteni kezdé azon senior újonnan, két levelemben őket én mely igön megsértöttem; nagyot vétöttem ellenök; invectivákat (gyalázó leveleket) írtam reájok. Egyik az, melyben a barsi dolgot írtam meg^*, melyet nem kellött volna cseleködnöm, mert senki nem kért volt reá; de ugyancsak gyalázni akartam őket. Másik az, melyben rajtok sok több gyalázattétellel arról is írok, miért ne akarjanak öszvegyűlni. Melyből azt hozá későre ki, hogy valamíg őket meg nem követöm, semmit velem nem végeznek, sem fraternek nem ismérnek. Az ő fraterségöket pedig már akkor én alkolmasan láttam, mely kevésre kelljön böcsülnöm. Mondám is, hogy: lássák; az ő akaratjok ha úgy lészön is. Nem felelének reá; hanem ismég leveleim miatt kárhoztatásomhoz kezdöttek. Taksoni az asztalról azt fölragadván, részenként olvasta, s hozzám fordulván, ottan-ottan mondotta: Te írásod ám ez, ez is te írásod, meg ez is etc. Mondottam: Enyim, az is én írásom, meg az is; mind enyim, mind. És valamiben ítélitök, hogy megsértöttelek, mindenekre megfelelök, csak írva adjátok, de szóval s szömbe léve, veletök semmit nem végezök. Ám Barson is mi lén etc. A barsi dolog megírásomért, kárhoztatásokra sokszor hogy mondottam: S mi vétök vagyon benne? mit nem írtam igazán? Nam az elein is mindjárt azt írtam, hogy nekem úgy jutott eszömbe; de ha kik jobban emléköznek róla, kész vagyok azokra hagyni. Végre Pál senior monda: De, uram, azt bizony nem igazán írtad, hogy olyan haraggal tekintéltek volna hátra, mert nem volt azért oly nagy haraggal. Gondoltam: Legyen hála az Úristennek; ezzel írásomat nemcsak kétségössé nem teszöd, de sőt még hitelt is szörzesz néki; mert meggondolhatni, hogy (amely eb csonton rágódik, higgyed, hogy az húst nem kaphat) ha nagyobba vétkesíthetnéd, azt sokkal inkább el nem nyögnéd. És minthogy Súri majd úgy láttatik szólani, mintha én a köztünk lettekhez, köztünk lettek nevön, többet írtam, hogysem írnom kellett volna; ebből csak magán is megtetszik, hogy ily értelömmel az a mondás nem igaz. Efölött pedig, magunk szerént létünkbe, csak az nem tetszett írásomba néki, hogy a két félről való mondásinknak erejét megmutogattam; hanem hogy azokat minden magyarázás nékül csak azonba kellett volna hagynom. Igaz ugyan, hogy úgy, mit tegyenek azok, csak ennyire is eszébe nem minden olvasó vehette volna.

Vádoltak a barsi dologban azzal is, hogy azt megbeszélöttem is másoknak; írásomat mutogattam, s olvasni is adtam. (Hazud a senior Pál.) Mondott a senior: A magad fogadásod ellen cseleködtél. Mert tudod, hogy Barson magad kérél, hogy ne gyalázzunk, hanem inkább megtiltsuk, hogy afelől sohult senki ne is emléközzék; s ám megis tiltók sub poena depositionis (predikátorságvesztés alatt), s mast ismég magad lettél kikiáltója; és az egész sinodust ilyenképpen gyaláztad. Mást is mondott (Dániel Nemesnépi, mastan komjáti predikátor. Láss efelől fel.): Tudod, domine Michael, Constantinus Niceába^* miképpen égette meg a püspök leveleit, melyekben egymást vádolván, gyalázták volna, s ím, pedig mast kegyelmed miképpen kisebbít minket? mely azért ugyan tereád is háromlik. Igen bizony! Te cseleködjél rosszul, viseljed magadat gazul, s én gyalázódjam miatta rútul? A senior pedig kérdözte haraggal, ha tudom, és tudom-e, mint volt a dolog Barson? Mondottam: Tudom; mert így s így volt. Elmondottam; de semmiben a senior igazat nem mondott. Mert 1. Nekem semmi fogadásom nem volt. 2. A tilalomtételre is egy szóval sem kértem. 3. De mi szükségöm lehetött a fogadásra, vagy tilalomtétel kérésére? Az-e, hogy ne gyalázzanak? Annak kihirdetéséből én de mi okon vagy úton tudtam volna gyalázódni, hogy annak általlátásából tilalomtételért, nékiök supplicálnom kellött volna? Vagy hogy, ím, kibeszélötték, mint ők mondják, gyalázatban esésömért én panaszolkodom-e, s nem ők? Bizony, senior, egy társok az én magamviselését amint javallotta, az övékét meg úgy gyalázta. Igyem örvendöztetéséből pedig mintha korona lett volna fejembe, még mutogattam is magamat. Azért, ha reá vártak volna is, az én szóm a tilalom felől közemléközés, nem kérés lett volna, az is egyedül az illendőségre való tekintetből, semmi vég köztünk nem lévén. De rossz igyük mellett, gaz magok viselésökért látták ők annak kiterjedéséből a fejökre következő gyalázatot, s azért siettek kihirdetése megtiltásával.

A zsinat tilalmáról való beszédömnek több részét a senior elnyögvén, hogy ím, az előtte szavainak horgasságát mutogatta, csak a: Tudomra szóla, melyre monda: Hát ha tudod, miért hogy tilalom ellen kikiáltottad? És az ő tilalmok engömet már noha nem kötelez vala, mert birodalmok alól magamat kivettem vala: mindazáltal annak békét hagyván mondék: Immár, uram, semmi sincsen ám ebbe. A tatai predikátornak (Emericus N.-nak) mondja, hogy mutattam, s oskolamester is hogy olvasta. Mondám: Superattendens uram mondja, hogy azonoknak ő nem mutatta. Sőt én tudtam, hogy a nőstén superattendens után, Újvárban azt az asszonyomék is beszélgették. Mondák, hogy az írás mast is külső kéznél vagyon. Én: Hanem ha más által. Az úrnál gondolták ama beszédire képöst: Láttam minden írásit. De többet első levelemnél annak én nem mutattam vala.

Monda Súri is: Az uraimnak a vagyon igön ellene, hogy a barsi traktát kegyelmed megírta: mert egy közakarat nekül azt nem kellött volna megírni; de azért hiszöm, mind semmi lészön az, csak mast érjünk jó véget dolgunkba. Mondék: Tűz lészön annak mindjárt helye. Többeknek több szava között, azon írás felől ismég egykor fölkiálta: Él az Úristen, hogy annak ott nagy része nem volt, amit odaírtál. Végre hogy megcsöndesödének, mondék mosolygólan: Bizony hogy sok veszeködéstök vagyon uram, engömet is eléggé vádoltok, de csak nevethetem ám én, amit cselekösztök. A jó lelkiisméret látjátok-e mely bátor? Puha senior monda: Hát ezt a levelet (a Szombatból költet) miért s mi okon írtad? Mondék: Valamit én abban írtam, valóban írtam; és amiről akkor mit írtam, arról mast is azont tartom: hanem mast is hogy hejában essék, nem akartam: és látom, hogy lett is haszna, mert annak szele kegyelmeteket, ím, összvefútta; ha pedig így nem írtam volna, mast is kegyelmetök itt nem volna. Ezekre Súri kezde mosolygani; s egyebek is utána kezdének megenyhődni; s végre arra is menni, hogy a dolog felől akarjanak beszéleni. Nékem mondák, hogy írással csak ez is sok ideig ment volna végbe (bizony! mint valami fő s szükséges dolog), hanem ha hívatnak ismég bémenjek közikbe. Ezök után a tiszttartókkal (a bírák elébb elmentek vala) kijüvék közülök.

Ezök felől én mégis oly ítéletbe lévén, hogy ugyanazért gyűltek öszve; hogy velem ígéretök szerént véget érjenek; feddőzésöket mind elszenvedtem, gondolván, hogy rajtam bosszújok kitöltésével megfakad epéjök, s a dologhoz kezdenek; de nam semmi sem volt benne, mint a majdan következőkből megtetszik. Mastan eszünkben itt vegyük ezöket. 1. Ezök nem azért vétkösítenek engömet, hogy felőlük hamisat írtam volna, hanem hogy dolgokat megírtam. 2. A magok viselését magok is gyalázatosnak ismérik. 3. Nem fáj nékiök magok gazul viselése, hanem annak emberek eleibe kelése. 4. Ezután is egy csöppel jobbak nem lesznek. 5. Elméjöket magok gazul viselésöknek okára, mely igazságoknak elfogyása, soha nem térítik, melyből vagyon tévelygésbe maradások nékik. 6. Akármennyi méltó okát lássák is vallások felől kétölködhetésöknek; elég nékiök, azt ha mondják, hogy afelől ők semmit nem kétölködnek. 7. Feddenek azért, hogy dolgokat hírök nekül megírtam; maga tűlök azt követni nem tartoztam; okát is cseleködetömnek elegendőt adtam. 8. Öszve mely örömest gyűltek volna, ha mondott okaiok engedték volna, feddésök, hogy őket fárasztom s háborítom; sőt egész magok viselése, szépön megmutatja. 9. Talámmal vagyon, de ha egyáltaljában írtam volna is, megmutatja mindön dolgotok, hogy azért kullároztatok, mert igazságtokat nem láttátok. 10. Láttad, Súri, hogy írásomban az, ami köztünk lett, attúl, amivel jobbítottam, jelökkel választva volt, s kitetszött; néked azért ilyenképpen kiáltoznod nem illött.

Könyvírásra ajánlják magokat. Nem azt kevánom, mely nem egyéb,
hanem igyüknek eménletlen volta látásából cigánkodás

Jó üdő múlva hívatván, mondták, hogy e dolognak eligazítására nékik legjobbnak s alkolmatosbnak a tetszik, hogy e kérdésöknek s erősségöknek elegendő megmagyarázására egy alkolmas könyvet írjanak; oly renddel s móddal, hogy melyet egyebek hasznára is kibocsáthassanak. És darab papiroson mutogatták is írva rendit, amely szerént annak kellene lenni, s kérdözték, ha tetszik-e, s javallom-e. Hiszön ezör ezöknek cigánságok! Mondék: Én könyvírásra senkit nem kértem, sem kérök; nem is szűkölködöm nála nékül; sőt énéröttem s ez okból azt senki ne is írja. Nékem zajdulának; egyebeket is szólván, kérdözvén is: Mit akarsz hát, s mit kévánsz? Mondottam: Hiszön írva régön kezetökbe forog, s mégsem tudjátok-e mit kévánok? A superattendens az említött darab papiroson lévő írással tompult rajtam; toszogatta elémbe, s kérdözte, az ha jól vagyon-e írva, helybehagyom-e; az én akaratom az-e; vagy írjam úgy, amint akarom. Eltaszítottam előlem, s mondottam haraggal: Hagyjon békét kegyelmed véle. Attúl inkább rajtam volt hogy: írjam úgy hát, amint akarom. A senior rejasztá osztán el rólam: No, no; nem hallod-e, úgymond, hogy azt mondja, hogy egyször azt ő megírta, s többször annál nem írja? Erről osztán meg arra tére (egy cigánságtúl elesvén, meg más segítségéhez folyamodnak), hogy ne mondjam meg, micsoda articulast (részt, cikkelt) nem igazollok (vallásokba), mi nem tetszik benne; adjak thesesöket (írást) róla, s bátor osztán disputáljunk meg. A hitvallásiba, dolgoknak ezekben eligazíthatása nekül, igazságok mintha lehetett volna! Mások meg azt kérdözték: rendölésöm szerént e traktának mint s hogy kellene lenni. Mintha írásomból nem tudhatták volna, megbeszélöttem; és mondottam; Így rendöltem, s ezt kévánom én, de új könyvírás nekül én nem szűkölködöm. Senior Pál monda búsulva: No, ha az ellenség után mentök, bizony az árokra viszön; hanem vagy akarja ő, vagy nem, járjunk el mi dolgunkba; tudjuk dolgunkat… Ezön értelöm szerént egyebek is eleget szóltak. Mondám: Én csudálkozhatom a kegyelmetök dolgán, hogy egész könyvet írhattok, s ennyihányat, ím, nem szólhattok. Amit én kévánok, künnyebb-e azt könyvben ezután írni, hogysem mast elémben adni? Úgy történhetnék, hogy engömet csak ennyihány szóval is megérhetnétök, s ím, arra nem érközhettök, hanem egész könyvet írhattok. Egy nagy dolog ám azért ez is! Itt elég zajgások volt. És én soha nem értöm, ezök micsoda más árokra való viteltül féltek, ha nem attúl, ha elijedtek, hogy az igazság üsmeretire kezdenek jutni, melyet talám fognak követni, s ennyiből valahogy kezdenek is üdvözülni. Cigányok s cigányok!

A Szentírás igaz értelömbe vételének elénkbe mutatásokba módot nem találhatnak

Egykor Taksoni valami okból hogy Szentírással bizonyíta, mondék: Ez mind jó; de hogy ím, ezt a Szentírás mondását ennyihányképpen magyarázzák; én és az énhozzám hasonló több vékony értelmű tanítók, leginkább a község, miből tudhatjuk, hogy ez az igaz értelme annak, amelybe mast veszöd, s nem más? Monda: Abból, hogy vedd elő a Bibliát, és olvasd utánam, s lásd meg. A hamisság hiszen bolond! Azonközbe heydelbergusok^* azok, mint ím, majd meghallod. Én: Hiszöm minden parasztember utánad a Bibliát nem olvashatja; azonközben, annak is szegénnek abba bizonyosnak kellene lenni, ha igaz értelömbe forgatod-e az írást, nem-e. Mi is pedig, akik elővehetjük, s olvashatjuk; amit én kezdök, és amire nékünk szükségünk volna, hogy tudniillik, ebbe vagy amaz értelömbe kell ezt, vagy amaz írás mondását venni; vagy hogy Taksoni, Luther, Calvinus ez írásnak helyeit jó értelömbe vészi, azt ott írva nem találjuk. Azért még ezön az úton nem mehetünk annak végére, ha igaz értelömbe vészöd-e, amely írással bizonyítasz, nem-e. Ezökre hallgatának: ellene mit is mondhatnának?

Bellarminus vádolásával idegenítenek annak olvasásátúl

A senior is egykor monda: Csak a Bellarminus vesztött tégödet; csudálkozom, hogy olyan igön tetszik az néked, mely semmirekellőnek mondják annak írását. A superattendens: Annyi hazugságit s magával való ellenközésit mutathatni annak, hogy sokat; én csudálkozom, hogy hihetsz neki. Itt a senior mégis okosban szólott; de bezzeg a superattendens nem tartotta magát amahhoz: (Joan. 3. vers. 11.) Quod scimus, loquimur; amit tudunk, azt mondjuk. Maga már egyször ez szégyönt is vallott emiatt. Szállásomon is egyször a Bellarminus disputációinak (secundum illius temporis editionem^*) harmada részét kérdözte, ha minden írása az-e; hogy ím; ingyen írását sem tudja, nemhogy olvasta volna. Mondék azért néki: Ám kegyelmed meg is mutatott már scilicet (hogy már!) ennyihányat bennök. Láss pedig nagy állhatatlanságot ezöknek dolgába! Egyfelől Isten parancsolatjának erejével is köteleznek Bellarminusnak is olvasására. Súri is pedig a barsi zsinatban 1608. esztendőben, én ott nem létömben, affelől ilyen derekas intést tett. Uraim (Egyigyűnek ámítására való hazugság. Egy szavokat másikkal arcul verik.), a pápisták is szömöket mastan jobban fölnyitották, és sokkal külömben disputálnak, hogysem ezelőtt; mellyel az emberek közül némelyeket (engömet értött, azt tartom) meg is tántorítanak. Mindenek megszörözzék azért magoknak mind a Bellarminus könyveit, s mind akik az ellen írnak, és szorgalmatosan olvassák, mert csak egy pap szömben akadjon veletök is, mindjárt megakaszt etc. Térülnek-fordulnak, s meg ím, mást mondanak; idegönítenek olvasásátúl. Az ő mivoltokból vett ítélettétel szerént is beszélnek ezök énfelőlem; mintha csak oktalanul adnám Bellarminusnak való hitelre magamat, amint ők cselekösznek: No elhittem én ezt, megnyugodt ezön az én lelköm etc. Azonközbe én Bellarminusba mást is látok vala, de teljességgel ítéletömbe meg is kötöz vala, úgy hogy nem láthattam semmiképpen, tanítása mint ne légyön igaz.

Az én kévántam traktának rendi s módja nem férhet fejökbe

Ama vakon születött embörnek meggyógyulása^* után (Joan. 9. vers. 1.27.) nem volt a pharizeusoktúl több kénja afelől, ki gyógyította s mint gyógyította meg az ő szömeit, mint néköm volt ezöktűl amiatt, mint lenne s hogy lenne az én kévántam trakta. Mert aminthogy azok Urunk felől amit nem örömest hallottak, azt nem érthették: azon szerént ezöknek is semmiképpen ennek a traktának rendi fejökbe nem férhet, mert semmi kedvök hozzája nincsen. Így a tanítványok is Urunknak ama nagy nyilván való szavait: Ím, fölmegyünk Jeruzsalemben, és az embernek fia a papi fejedelmeknek és írástudóknak adatik, és őtet halálra ítélik etc. nem érthetik vala, mert értéséhöz semmi kedvök nem vala. Ezök is még azt kérdözik tűlem, az én gondoltam disputációnak micsoda renddel s formán kellene lenni. Meg kellött ismég nékiök beszélenöm; és az esküvést hogy említöttem, Puha gúnyolólan mondott: Majd megesküsznek volt; nem elég hogy egyször megesküdtek. Miről mondjam, hogy egyször megesküdtek, nem érthettem; hanem hogy az én kévántam esküvésbe ellent tarta, mondék: Én nem értöm pedig, mit kelljön mast embereknek azelőtt magokat vonyogatniok; mert nam azelőtt az is jó s méltó kevánság vala. Bizony ím, Súri uram még a barsi gyűlésünk előtt is látta, s meg is vallotta annak méltó voltát. Ezökre Súri fejét lefüggeszté; a senior pedig nagy pokol szömöket vete reá, s abba múlék. Soha nem hiszöm, hogy agyazás nekül hagyták légyön, hogy engödelmök nekül igazat mondott volt.

Arra pedig, hogy a doktorok írásiból kévánok feleletöket, egykor Taksoni monda: Nem viselhetöm én mindönütt a doktorok könyveit zsebömbe; hanem azért tanultam én, hogy mindenkor kész feleletöt hordozzak velem (Hic Rhodus, hic salta). Jó Mihály uram, Heydelbergába együtt ím, Súri urammal háromszor disputáltók mi az egész Bellarminust által. Erre akkor én semmit nem szólhaték; de azt hiszem, hogy a Bellarminus-argumentomra ott is meg olyan erős feleletöket tettek, mint Sibrandus^* is: puhán kötöttek, hogy künnyen ódhassanak; örömest hitték azt megfejtetöttnek, amit kévántak meghamisíttatottnak. Egykor én mutogatok vala Taksoni uramnak Bellarminusból valamelyeket szinte maga házába; de bezzeg azokra úgy sörken vala föl akkor, mint elsőbe látott dolgokra. De légyön énmiattam ám úgy, mint mondjátok, hiszön annál bátrabban kellene mast előállanotok. Azonközbe a készön feleletökből láttunk is már valamelyeket.

Szavoknak s mondásoknak tűlem egyáltaljába való hitelét kévánják. Láss ilyent odaföl is

A superattendens egykor monda: No domine Michael! azt mondod te, hogy orvosságot kévánsz; de nem így viseli magát, aki gyógyúlást kéván! Nem keressz orvosságot! Még itt feddőzik ám! Ez mit akart légyen itt ezzel, azután jobban elébb említött leveléből vettem eszömbe, melyben azt írja, hogy: nem lelköm isméreti sebe ellen keresök orvosságot, mert a zsinatokba dolgomat mindön engödelmesség nekül ótalmazom.

Estek pedig efféle példák köztünk, hogy mentek olykor némelyek közülünk hely kedvejért a Lutherök határába (ilyenök valának Hollósi Márton, ki Szombatba hala meg, Almási Gergely, Irmelyi s egyebek); és amíg odavoltak, ők Lutherök voltak. Két-három esztendő múlva, hasonló okból ismég hozzánk visszaszállottak. Effélék azért, minekutána szóra fogták őket, a kálvinistaságra csak kevés beszédre megadták magokat; mint kiknek jüvedelmök volt hitök, s hasok Istenök. Ezek talám azt hitték, azért, hogy az én dolgom is meg hasonló állhatatlanságból vagyon; bizonnyal pedig azt kévánták, hogy künnyen és efféle bába beszédekre, mint aminéműk még eddig származtak tűlök, szám föltátva, esztelenül és minden ok nekül, mint amazok, csudálkozólan én is csak ezt mondjam (Hollósi Mártonnak tulajdon szavai): E é! jól értöm, s jól látom már! No, elhittem ezt én! megnyugodt ezen az én lelkem! Hogy azért kedvök szerént nem esik, hanem inkább olyakat feszögetek elejökbe, melyekbe körösztülakadnak; ládd-e, hogy magamat nem jól viselöm, magam megkötött vagyok, nem orvoságot keresök, háborúságot indítok, feddőzöm. Efféle hozzájok egyátaljába való engödelmességre vonyó s hódoltató beszédökre pedig amit derekast szólhattam volna, nem siettem előmondani, mert tudtam, hogy mindjárt elidegönödnek tűlem. Itt is azért a superattendensnek csak ezt mondám: Bizony úgy, uram! bé kell volt hát szömömet humnom. Meg akarom bizony a dolgot érteni s meglátni, kinek s mit higgyek; mert amit kegyelmed akar, azt éntűlem a magunk hiti sem kévánja.

Ezök abba semmit nem tudnak, mi okon kelljen valamely vallást venni vagy megvetni

Súri is monda egykor: Azokra a kérdésökre s erősségökre, aminémű feleletöket vagy magyarázatokat mi fognánk adni, hit szerént ha megmondanánk azon, hogy azok nékünk igaz elegendő feleletöknek látszanak: s néköd azonközbe elegendőnek nem tetszenének, sem rajtok meg nem nyughatnál, osztán mi lenne? Ezök is mind csak az ő bolond dolgokból származó beszédök, mellyel azt tartják, hogy valaminek hivése vagy nem hivése csak az akaraton áll, hogy ha akarja, hiszi, s ha nem akarja, nem hiszi; melyről bűvöbbeden láss odafel. Mondék Súrinak: Hiszön ha nékem elegendőknek nem tetszenének, okát kellene látnom s adnom, miért nem tetszenek elegendőknek, és miért nem nyughatom meg vélük; egyébképpen kellenének tetszeni, s vélük kellene tűrnöm. Ha pedig ennek okát sem adnám, vagy nem is adhatnám, meg sem elégödném vélük; ez egy magam megkötése lenne. És így ti, mind Isten s mind e világ előtt ment emberek lennétök; én pedig viszont Isten előtt is igön vétkes lennék, embereknek is gyalázatja lehetnék és szidalma.

Zaj, morgás, rejogatással ijesztés itt magok ótalmazások

Ezökre Súri hallgata; mast nem látom, ellene mit szólhatna. A többi pedig mit beszélött mind, Isten tudná! Több zaj között egy ezt is akkor kiáltja vala: Ugyan csak azt akarná, hogy Bellarminusnak subscribálnánk (hajtanánk fejét, ővéle tartanók) mindnyájan. Más meg felelt ennek: Eb subscribáljon mint latornak. – Sok volt efféle. Reájok mutatván mondottam is a superattendensnek: Efféle zajgókat kegyelmed miért nem compescál (fenyít meg), mit is járjak effélék itt; metszett kegyelmed vélük. Csak elhallgata. Maga is! Etájba lén az is, hogy a senior nagy szélhűdéssel nékem állván, kezde sok szóval feddőzni, hogy: micsodát? mit akarok? s kinek állítom magamat? etc. Mert azzal is próbált, hogy níha pócra ültetött, hogy: De vagyon azért valami; láttam, hallottam, olvastam valamit. Azzal, hogy semmit nem használt, gondolta magát, s meg a pad alá vetött. De (mi tagadás benne) itt bizony megijesztött vala; mert gondoltam, hogy ha nékem ugratja őket, engömet hamarjába kéz között úgy megkennek, hogy másoknak is hírt mondhatok az orvosságkeresés felől. Mondék azért könyörületösen (Responsio mollis frangit iram.^* Prover. 15. vers. 1.): Soha nem értöm, jó uraim, kegyelmetök mit akar! Mert hiszöm látnivaló, hogy énnéköm sem testömnek, sem lelkömnek senki pápistasága nem kellene; de mit cseleködhetöm! Meggyőzettem lelköm isméretibe, kötözve vagyok elmémbe: nem látom, hova lépjek, menjek, s hát hova legyek? Vagy azt akarjátok-e, hogy lelköm isméreti ellen cseleködjem? Kérlek lelkötökre, üdvösségtökre, lelköm isméreti ellen való cseleködetre ne kénszörítsetök, ne erőltessetök! Nam jóval ajánlom magamat; mit tudok jobbat ígérni, tudjátok mondani, s kész vagyok venni. Hiszöm fratertök vagyok, akarok is lenni; nyissatok utat elébe, s örömest követöm, és veletök élök, halok. Ezökre ismég megenyhődének.

Az igazság ellen hogy ím, nem is talál, mit szólhasson, 
hallgatni sem akar, haragszik a senior, s morog

Valami alkolmatosságból ismég itt is mondám: Én annak végére soha nem mehetök, a hit és üdvösség dolgába miképpen tudja magát ember azokra bízni, akik abba tévelygésbe vihetnek. Mert ebbe ha megcsalatkozhatnak, s tévelygésben ejthetnek; mint tudhatjuk, hogy immár is belé nem ejtötték? Azt már nem mondhatjuk, hogy meglátjuk s megpróbáljuk ám mi; mert ottan így magunk kívül hát senkire sem bízzuk magunkat. Magára is pedig ki mint bízhatja, mikor maga megcsalatkozhatatlan volta felől is ebbe semmi úton bizonyos nem lehet: látja is, hogy ebben olyak is igön megcsalatkoztak, kiknek ő csak ingyen nyomokba sem hághat. Arius, Nestorius^* és minden egyéb eretnekségköltők, kik egyébképpen többire bölcs emberek voltak, kétség nekül azt tartják vala, hogy mind a Szentírás szerént vagyon az ő tanítások; de nincs abba kétségünk, hogy igön megcsalatkoztak. Szent Ágoston, Szent Ambrus és a több szentatyák is azt ítélik vala, hogy Szentírás ellen semmit nem tanítanak; de azért felőlük azt mondjuk, hogy ítéletjökben igön megbotlottak. Luther is pedig maga felől azont véli vala: maga sokakba távul jár a Szentírástúl. De nagyobb az, hogy azont mondjuk még a törvény szerént való conciliomok felől is, melyekben e világnak esze, bölcsessége s szentsége jelön vala: Hát hogy bízhatunk mi magunkhoz, hogy meg nem botlunk abba, amiben azt tartjuk, hogy meg nem csalatkozunk; hogy Szentírás ellen nincsen az, amit az Szentírás szerént valónak tartunk?

A magok vallására támadnak

Ezökre a senior egyvalamit gondolkodólan hallgatván; hirtelen osztán nagy búsulással monda: De bizony csak csácsogsz, csak csácsogsz. És kiugrék az asztal mellől ilyen szókkal: Ennyi sok jámbor beszédének nem hiszön, s nem enged! Ám lássad, akár föl s akár alá! Én bizony ennél többet nem szólok, ám lássátok, akármit cseleködjetök. Immár csak fönn állott. Én pedig csakhogy lassú szóval, de ugyan szavai között mondék: Amit immár kegyelmed mastan szól, az a magad vallásának is ellene vagyon. Minekutána pedig ő is, egyebek is végezék sok szavokat, el későre mondék: Én, uram, nem csácsogok, sőt nam inkább nem is szólhatok. Hárman, négyen, öten is egymás után kegyelmetök mind eleget beszél; én osztán valamely későre úgy akarnék szólani, de akkor is szómat gyakorta félbehagyatják velem. Valakik ismég szólanak; és egykor, mintha valaki eszébe juttatta volna az én elébbeni szavaimat, monda: Azt mondád-e, hogy magam vallásának is ellene vagyon, amit szólok? Én: Azt mondám, uram. Elbúsúla, s monda: Azt ne mondd, mert bezzeg immár majd mást mondok ám. Hallgatott, s meg szólott, és mindaddig fujtogatá, hogy amit akara, meg is mondá, de lassú beszéddel. Én is egyebek beszédére figyelmeztem, hogy elfilelhessem; ne kelljön reá szólanom, és annál is inkább el ne búsuljon, s így ismég hejába el ne oszoljanak; mert ezt igön ósztam. Jó módja vagyon pedig néki benne.

Vallásokkal vissza vannak, melyért vagy vallások hamis; vagy ők vallásokhoz hamisak

Ne kérd ám reá, mi okon mondom, amit szólok, hanem megharagítja magát, hogy azzal múlhassék el a dolog mellől. Én pedig ama mi fundamentumonkon építök vala, mellyel azt tanítjuk, hogy ember ég alatt sohult senkinek ebbe egyátaljában és csak arra való tekintetért nem hihet: nem is tartozik sem szentatyáknak, sem conciliomoknak, sem Luthernek, Calvinusnak vagy akármi más doktornak is hinni. Hát immár, miérthogy mikor azt mondod, hogy annyi sok jámbor beszédének kellene hinnöm s engednem (mert beszéded ennyit tészen), nem valami oly erős okkal, hanem authoritással (méltósággal, reátok való tekintettel) fogdosz s kénszerítesz; bezzeg, úgy tetszik, nem vétettem benne, amint mondád, csakhogy magyarábban, mikor azt mondám, hogy magad vallása ellen cselekszel.

Minden végezés nekül akarnak itt is, mint Barson, elmenni

Ezek után rözgölödésökből általértvén akaratjokat, mondék: Hallja meg kegyelmetök. Vészöm eszömbe, hogy ismég kegyelmetök minden végérés nékül, amint jütt, csak úgy akar menni. Nagy dolog ez kegyelmetöktűl! Vaj bizony amellől nem kellene ily künnyen elmúlni. Lélökbe; üdvösségbe vagy kárhozatba járó dolog ez. Ha kegyelmetöknek tetszik, bízza kegyelmetök ezt Súri s Taksoni uramra; vagy ha még mást is rendel kegyelmetök ezökhöz: lássuk úgy is, mit végezhetünk… Ezökre kibocsátának közülök. Egykor behívatván az senior közel könyvezőlen mondá:

Hármat rendelnek, főeket, a velem való traktára

Édes fiam, Mihály uram, a te sérelmed nékünk is fáj. Ezért az uraim kévánságod szerént e dolognak veled végbevitelére ím, Súri, Taksoni s Patkó uramékat rendölték. Vettem eszömbe, hogy ez Súrinak igön tetszött; s mondotta ennyihánszor, hogy kevés szóból, két-három feleletökből is eszömbe veszöm, ha elegödhetöm-e meg vélük, nem-e. (Súri sophista; mit tégyen ez, lásd initio. Nullus malus est, qui malitiae nomen maxime non oderit.^*) Csak ottan ismég monda: Nam az uraim közül pedig némelyek azt mondják, édes Mihály uram, hogy kegyelmed azt beszélötte volna, hogy engömet ebben a traktában nem akarnál bevenni, mert én sophista volnék. Itt hallgaték. Puha pedig mondá: No már az hadd járjon, édös fiaim, hanem az Úristen légyön köztetök, s vezéröljön mindön jóra. Mast hazamennek, hanem hétfőn itt lesznek, s lássátok. Ismég Súri, reám nézve, mondá: Ím, én is azt mondom, hogy Deus ita sit mihi propitius^*, és erre senki nem kénszörít, hogy én is mindönben a kegyelmed javára igyeközöm. Fölszóval kezdé ezt el, s olyformán, hogy ugyan azt hittem, hogy az én kévántam forma hitre száll; de tekintöm, s hát nagy véletlenül a dolgot is másba csapja, szavát is mind alább viszi. Reá nézve gondoltam én is: No! jó hogy sophista nem vagy! akárhol, mikor s miben is megmutatod te mivoltodat. Sophistaságból is magát sophistasággal taszítja? (Fallacia alia, aliam trudit^*. Adag.) Itt is beszédünk így végződék, jóllehet nagy része ennek sem jut eszömbe. A Súri beszédére amit feleltem volt, másutt írom meg.

NYÓCADIK RÉSZ

ELVÉGRE MIKÉPPEN ADTAM LÉGYEN MAGAMAT A RÉGI KERESZTYÉN HITRE

…Itt a superattendens, vagy talám elfeledközvén beszédiről, hogy többször nem ír, ha hozzájok nem térek; vagy, látván, hogy ijeszgetésével nem sokat gondolok: azt írá, hogy márciusnak 23. napjára ismég gyűlést hirdet, hanem odamenjek, és ha akarom, a dologhoz újabban lássunk. Melyre megírám, hogy zsinatjokba többé sem együvé, sem másuvá nem megyek, hogy vagy szömbe szóljunk, vagy írással is disputáljunk, úgy, mint annak előtte, abba eső fogyatkozásokért is, leginkább a hirtelenkedés miatt talám: hanem az elejökbe adott utak közül, amelyikön akarják, induljanak el, és írjanak, amit akarnak; melyet én elvévén, ha mi akadékom találkozik abba, megírom ismég nékiek, ha pedig semmi nem találkozik, tudtokra adom, hogy nékem eleget tettek, s kimégyek közikbe.

A kálvinista szombati keresztyéneknek írt levelemnek sommája

De gondolám azt én itt, hogy nem hogy akarnának valamit írni, de sőt közikbe nem menésem örömökre is kezdene lenni, ítélvén, hogy azzal megmeneködhetnek tűlem. A szombati kálvinista gyülekezetnek írék azért egy levelet, melybe bűvön előbeszélvén, micsoda okból mely nagy kétségbe legyek vallásunk igazsága felől. És abból, magam szerént elsőbe, miképpen akartam kifejtőzni. Azután köztünk a főbbeknek megjelentvén a dolgot, mint kértem segítséget tűlök. Végre (megfogyatkozván ezekbe) írással sörkentvén fel őket, miről s micsoda okokkal kévántam tűlök a velem való traktát. És hogy igaz az, hogy elkésőre zsinatokba kezdöttek velem traktálni, de amelyeket még addig szólottak s cselekedtek, azok nem szív csöndeszítésére, sem hit igazítására, hanem inkább léleknek nagyobb háborítására és hit felől mélyebb kétségben ejtésre valók. Vettem pedig eszembe, hogy már el akarnak állani, és dolgokat hallgatásra akarják venni. Kérem azért őket az egy Istenért s lelkek üdvösségejért, hogy kitámadván mellettem az superattendenst egész gyüleközetivel, kérjék, hogy (amit magoktúl s jókedvökből kellene cselekedniök) ennyi esedezésimre ilyen nagy dologba tovább mégis ne tartsanak függőbe; hanem ha mi vagyon a megírt dolgokba, mutassák igazságunkat. Módjuk a gyülekezetet megtalálásába jó vagyon; mert marciusnak 23. napján Komjátin együtt lesznek. Igaz pedig, hogy a superattendens adta nékem is a zsinat napját tudtomra, de megelégesznek, ítélöm csak azzal is, ami okáért írtam, hogy köztök nem akarok lenni; mely fölött a közikbe menéstül félelöm is tartóztat. Igazságunk mutatásába pedig, az elejökbe adott két út közül, amelyiket akarják, azt követhetik. Ha pedig ők is, amazok is, hallgatással mulatják e dolgot, én mindkét félnek ennyi sok szóval s írásba tett esedezésimet, mind a fölséges Úristen és annak szent angyali eleibe s mind pedig e világi emberek eleibe bizonyos hűséges és élő bizonyságul támasztom. Költ ezen Nagyszombatba 17. Martii Anno 1610.

Hitlevelek ellen is, nyomorgatásomról tanácskoznak

Hogy pedig ím, mast is félelmet emlegetek, s ezelőtt is azont forgattam, nem árnyékomtúl rettegtem. Mert az első zsinatunkba is Barson, az oskolamesternél vacsorán lévén Súri, Taksoni s Csene senior, mond egykor Súri nékiek: Lehetetlen dolgot kéván ez a Veresmarti mitűlünk, hogy azt mi ővéle elhitessük, hogy igaz, amit eleibe adunk. Minöm Isten vagyunk mi, hogy valaki szívét hitelre hajtsuk. Egyedül a Szentlélek dolga az, nem emberi erő. Taksoni: No! gyógyíthatatlan frater ez; nem akar ez a jó szónak engedni. Csene: Vonjuk le papságát, s ám osztán akar fel, s akar alá menjen; vagy fogjuk meg, s fizessünk érdeme szerént neki. Háborúságot akar ő miköztünk indítani! Súri: Hogy cseleködhessük, mikor salus conductusunk nála vagyon. Csene: Vegyük el tűle salus conductusunkat, s hiszöm, úgy bánhatunk véle, mint akarjuk. Taksoni: No, mast ottan hagyjunk békét néki; hanem mihelt hazamegyünk, vegyük ki tűle hitlevelünket; s egykor gyűljünk ugyanoda Komjátira: ott is árthatunk mi afelől őneki. Egy embert nem tudunk-e megnyomvasztani?

Ezt, mint a követközőket is, nékem a magokfélékje beszélötte. És ez elsőt Caspar Florián mondotta, ki akkor komjáti oskolamester volt, és asztalhoz amazoknak Súri Pállal szolgált. És tiszta szívvel s jó lelkiismérettel jártomat látván, ha szinte megcsalatkozásból, vétkes lett volna is dolgom némelyek nevek és pöcsétek alatt adták írásokat a predikátoroknak ellenem való tanácsokról. Ezt Georgius Lővei cselekedte, Florián előtt komjáti oskolamesterségébe. Itt pedig ez dolgokat szörnyítvén, azt merte mondani, hogy soha nem hitte, hogy a csifári kőnél el ne alussanak. Ezt akkori csötörtöki oskolamester mondotta, ki vélünk együtt ült. Séllye felé közelgetvén Taksonival, s a többivel mondott ismég Csene: No nem tudják egy hajdúval átallövetni. Ennek egyéb sem kellene, hanem a városból ha kimenne, csak egy golyóbissal kellene megsegíteni.

Házamból kivonyásra szándékoznak

Súri is Komjátin egynek ismég mondott: Nam Istennek hála, már annyi deákunk vagyon, hogy csak azokkal is árthatunk ennek; házából is kivonhatjuk ezt. Ezt is pedig Florián mondotta. Melyre képest éjjelre házamat keményen zárlottam. Tud efelől mondani Kanizsai János, mastan németújvári predikátor. Mert Nitráról a fogságból kijüvetelem után azt Súri magamnak is mondotta, hogy ha igaz lett volna, amit felőlem hirdettek, hogy fogságomba pápistává lettem, és valahol talált volna deákival (mert akkor oskolamester volt), a Nitrába vettetött volna. Melyre hallgattam akkor, de azért gondolkodtam. Mast azért már, miérthogy szállást egy kamorába az oskolába tartottam, mely a várastúl félre is, gyümölcsöskertek mellett is vagyon; és a Nitra is ott mindjárt: féltem bezzeg, hogy egy éjjel házamból ha kivonyván, a Nitrába lobbantanak, s azt bilikum gyanánt meg nem ihatandom, meg is fog ártani.

Informátiójokra halállal fenyegetnek

Hogy a delegatusokkal meg nem alkudhatánk is, másnap reggel olykor találék a várasba indulni, hogy hát szinte előttem ballagnak, mintegy hajtásnira, mindhárman, hogy a superattendensnek Újvárba dolgunk felől hírt vigyenek. És találkozék hozzájok egy nemes ember s fő udvari szolga (Héczei Lukácsnak híják vala); s mindjárt tudám, hogy azt dolgunk felől hamisan informálván, commendálnak neki, de vissza. Betérvén azért egy polgár udvarára, várom, míg elmenjön; és hogy elmúltába dadog magába, kérdöm fölszóval: Hogyhogy, Héczei Uram, hogy mondasz? Mond: Azt mondom, ese fia (hazul elkerítve), hogy ahova elindultál, tova, pokolba, Rómába, elmenj, s itt ne sétálj, mert az Isten úgy segéljen (hóna alatt akkor is kardja), kezem miatt meg kell halnod. Ezt a háznak is mind gazdája, gazdasszonya hallotta. Én is azon éjjel onnan Szombat felé szedém magamat.

Gyöngyösrűl is egy régi jóakaró uram, barátom, kálvinista ember (ezt Kun Jánosnak hítták, ki Kecskeméten bíróságviselt ember volt), jüve egykor hozzám, kinek mikor mondottam volna, hogy énfelőlem azt ő talám csak nem is hallotta (maga tudom vala, hogy igenis hallotta), de csaknem szinte pápista vagyok én: mind elbeszélém osztán bűvön előtte a dolgot. És minekutána nagy emberséggel mind elhallgatta volna, végre monda: Hallottam én efelől, de bezzeg ezt mások nem így beszélik. És az én hitömre magamnak is mind ilyenek forognak fejembe. Én pedig kegyelmedet nem taníthatom, mert hiszön ti tanítotok minket is; de azt mondom, hogy ha látod a dolgot, járj el benne, s a predikátoroknak hagyj békét, mert ennyi s ennyi napja, miúlta Szombatba vagyok; főemberekkel szólottam, és annyit értöttem benne, hogy bizony elölnek. És annyira volt, hogy a várasba, sőt házamba is féltetett. Elmenésekor hogy velem nem szólhatott, izent, hogy amire intött, megfogadjam, mert kárát vallom. Ezek nem semminek tarthatók valának.

Hazugsággal pedig ezek énellenem magokat csak köszörülték. Mert ama kevánságot: Ezt s emezt hitessétek el velem etc. melyet Súri monda, éntűlem nem értötték vala, hanem kevánságom ez vala: Az előadott dolgokba, a két fél vallásdoktori disputációját vitassuk öszve mindaddig, míg egyik valamelyik fél igazsága ótalmazásából ki nem fogy: hogy így abból tudjam, melyik rész hitit üsmérhessem igaznak. De ládd-e, hogy erről ők szömöket elfordítják, s dolgokat patvarral tudják. Bár pedig ezent találtam volna is mondani: Hitessétek el velem ezt s amazt; az mégsem azt tette volna, hogy Isten módjára, belső, titkos erővel hajtsák szívemet annak hivésére, hanem hogy azt okok erejével cseleködjék bennem; annak, amit fognának mondani, értelmembe s ítéletömbe igazságára meggyőzvén, és úgy megkötözvén, hogy azmiért nem lehetne igaz, semmiképpen nem mondhatnám. Melyet ha cselekedtek volna; s mégis szavokhoz nem hajlottam volna, amit mast minden ok nekül, akkor bezzeg igen helyesen mondották volna, hogy: Lehetetlen velem jót tenni, ők, mert minöm Isten etc. De mastan (Ratio nobile obsequium exhibeatis.^* Rom. 12. v. 1.) olyhoz kévánják fejem fogását, melynek okát mint nékem nem mondhatják, úgy magok sem tudják: aminéműhöz, mint okosság kívül levőhöz való hajlás, mint ők állítják nem isteni világosításból s bírásból, hanem ördögi vakításból, ámításból s dobolásból való. Azt én mondhattam volna nekiek, hogy Isten az, aki ővélük az éntűlem elejökben adott igazságot elhitetheti (Errores convincere Dei munere possumus etc. A tévedéseket isten ajándékából kerülhetjük el (Szent Ágostontól vett idézet). S. August. Vide cap. 9. in medio.), mikor ítéletjökben annyira meggyőztem őket arra, hogy magok is olykor megvallották, hogy ellene nem volt mit mondhatniok, mert arra elég lett volna, hogy hozzájok meghódoltak volna; azonközbe Farao s fariseusok módjára magokat ellene megkeményítötték.

Ezeknek itt ama mondásokra: Minöm Isten vagyunk mi, hogy azt mi ővéle elhitessük etc. ezt ha mondottam volna: Nam Bellarminus sem Isten, de azért közel jár hozzá, hogy vallásának igaz hit voltát velem elhitesse: fogadom, hogy, mint odafel, hasonlóba közel azt mondá Súri, hogy: A Bellarminus írása nékem azért tetszik oly igen, mert kedvem vagyon hozzá; itt is ezt mondotta volna: Bellarminus künnyen elhitethette, mert kedved vagyon mondásinak elhivéséhez. Azonközbe mit vala kedvem annak elhivéséhez, mikor inkább hiszem magam szerént is azért töreködtem annyit az ellen; nékiek is elejökben azért adtam, hogy azt ne hagyják elhinnöm. De minekutána magam sem találhatám fel, ők sem mondhaták, miért ne kelljen azt hinnöm; kételen levék elhivésére; győzhetetlen igazságával, hozzá való kedvetlenségemet meggyőzvén s azáltal magához, mint egy vaslánccal kötözvén.

Lehetetlenné pedig ezeknek énvelem annak elhitetését, amit kévántam, majd csak azon tette volt a budai latornak is lehetetlenné az egész kád méznek egy pénzen megvételét. Ez, amint beszélik, Buda piacán kérdötte egy kád méz felől, azt mint adják, egy pénzen hagyják neki, s csak azon sem vehette meg. Mert mint az is, annak megvételére magának csak egy pénzt sem találhatott, így ezek is magoknál, igazságok megmutatására csak egy pénz erőni erőt s tehetséget sem találhatnak; mert egyébképpen, amikor osztán ideje s helye lén; nam én két utat is mutattam elejökbe, amelyeknek akarmelyikén is énvelem azt künnyen elhitethették volna.

De minthogy ezek még itt is, majd minden szavokba mutogatják hitök fejét s fundamentomát: az egy akaratot; egy szép arra szolgáló historiát azért ím, mégis mondok. Súrival gyűjtettünk egykor szénát; és hogy munkásinkat a gyűjtésből valami kicsin eső pördülés ottan-ottan kiverte, s én azon sápakodtam; egykor mondá: De nem lészen már több; én elhittem, hogy nem lészen; higgyük el, hogy több már ugyan nem lészen. Én mondék: S miért higgyük azt el? Ő: Isten megtekinti hitünket, s nem ád több esőt. Én ismég: Mint hihessük ezt el, mikor a hit Szentíráson fundáltatik? Gondolkodék valamit s monda: No azért ugyan elhiggyük s elhiggyük. Bizony ezek így voltak. S ennyiben ez mégsem bolond ember volt-e? Azonközbe mastan is ezeknek a többi is, ebbe csak egy ponttal is nem jobb, s nem is lehet ennél jobb; és még a Szentháromság egy Isten hitöknek is, ezeknek jobb s bizonyosb fundamentomok ennél nincsen. Az akaraton bizony nem áll valaminek elhivése; mikor ember úgy nem akarhat elhinni valamit, hogy azt hihesse, okát ha nem látja, amelyért azt kelljen hinni. (Nulla voluntas potest credere, si nulla sit suasio, cui credatur.^* S. August. De spiritu et lit. cap. 34.)

A szombati kálvinisták levelemet küldötték volt a zsinatnak, mely a Súri régi tanácsa szerént, ahol maga között kiket arra valókat talált, reájok osztotta kérdésimet s ellenvetésimet, hogy azokra feleleteket szörözzenek. És azt én magamba is elgondoltam volt, hogy ezt fogják cselekedni. A zsinat után, írék azért ismég 2. April. a superattendensnek, melybe kértem, hogy tudtomra adja, micsoda karba légyen az én dolgom: akarjanak-e velem valami jót tenni, nem-e? Feleletet reá ilyen tén 14. April. Lészen válaszod írás által nem sokáig, de azért nem hit alatt, amint kevánod. Melyre meg így írék. Hogy ím, hit nekül lészen, tudom, hogy semmibe szebb, jobb az eddig valóknál nem lészen; de azért valami csodás lészen is, ugyan elvárom: ne is késsenek pedig véle, mert igen-igen érőlen vagyok.

Ezelőtt valami üdővel, bejüvén Patkó Szombatba, az ott való predikátorral szállásomra is tért vala; s ennyihány szó után ígéré, hogy délest ismég hozzám jű: de hogy ő nem jüve, én menék az ő szállására; és azt mondá, hogy a hozzám jövésről az ott való predikátor verte el: Mert ládd-e, úgymond, hogy valamit hall tűlünk, utánunk mind megírja. Nem szólhattak olyat, melyet nem kellett volna szégyenleniök (Nisi hoc dicant, quod erubescant, si dicant, non habent omnino, quod dicant.^* S. August. Lib. de. vanit. eccl. cap. 15.). Kérdé pedig: Szentírásból honnan tudnám megbizonyítani, hogy az előadott kérdések magyarázása forgatásába, ha mikor és amiről kévánandom értelmöket, tartozzanak azt hit alatt előmondani. Melyre hallgatva várom, akívül, amit én már efelől írtam volt, többet ha mit mond-e. De szinte csak azt mondá, hogy elég arra a Szent Péter ama mondása: Parati semper ad satisfactionem etc.^* Tovább mégis: Még a barsi gyűlésünk előtt is, úgymond, házánál létömbe, Súri kérdezett engemet, conditioid (kévánt okaid) felől ítéletem micsoda. És minthogy nemrégen oskolamesterem vala, böcsületiért, két-három kérdésére is mondottam, hogy ő dolgok az, nem értek én ahhoz. Végre, hogy untata, mondék: Azok bizony mind méltók s Isten szerént való kévánságok. Melyre ő is monda: Méltók bizony, nagy, méltó kévánságok, és bizony reájok is kell lépnünk. Okaidnak s kévánságidnak méltó voltokat azért mi jól értjük s jól tudjuk. Kérdöm: Tehát miért nem állotok nékiök? Elsőbe erre csak vállal vonyíta, kicsin hallgatás után is még monda: Ítélöd-e azért, hogy a hit kévánságodra még Bellarminus is reá lépnék? Én mondék: Bellarminus felől nem tudok mit szólani, de ím Pázmány Péter ünkén ígéri nékem magát, hogy valamiről kévánom, kész velem mindazok az okok alatt szólani; de mondottam, hagy nem szükséges, mert enekül is a pápisták dolgaiba, amelyeket én érthetök, nékem nagy igazaknak látszanak; Patkó: Mondhatja, úgymond, de hiszöd-e azért, hogy azellen is igyét nem segítené? Leginkább oskolába létömbe még disputációkra készültünkbe, doktorink írásit nagy figyelmesen olvastomba, és mesterink szavaira számot tartásomba, az ellenvetésekre való feleltökben is sajdítottam megelégtelenségeket, noha magamtul nem mehettem teljesen végére, azok miben estek; de hogy azon egyről egyszer egyet, másszor mást mondottak, azt igen jól láttam, melyből estem is gondba vallásom igaz volta felől; de viszont a több vallások felől is, nevezet szerént pedig a katolikus hit felől azonok sokkal több rosszakat mondottak. Melyből egyebet mit tudtam ítélni, hanem én bizony azt gondoltam, hogy ezek a köztünk levő vallások annyiból egyenlők, hogy mindenikbe vagyon igaz is, vagyon hamis is; melyből követői is azoknak egyenlők, hogy mindenik gyüleközet a magáét, amint ótalmazhatja; tétovázással is, csalárdsággal s hasonló több mesterségekkel úgy ótalmazza. Egyebek is ebben énnálamnál jobb ítéletbe nem lehettek. Ez én delegatusimnak is immár ebből vagyon az, hogy hittel magokat arra kötelezni sohasem merék, hogy vallásunk igazsága mutatásába s ótalmazásába ilyen mesterségek segítsége nékül, csak az egy isteni igazsággal akarjanak élni. A Patkó, íme, mondása is itt, hogy Pázmány még hiti ellen is hitit segítené: azonból vagyon. Ezen Patkó mondotta még azt is, hogy ezen előadott ellenvetésektül irtóztába Súri mondotta: Minden fogas kérdésre, minöm én felelhetök meg! Maga felől is: Én, úgymond, a barsi gyűlésünkbe ugyan nem akartam szólani (nem is hallottam egy szavát is), mert köztünk mind a volt híre, hogy magadat disputációba bocsátod, s nem akartam gondolkodásra üdőt adni… Az Úristen bizonyságom, hogy ezeket mondá. S hiszöm, Istentűl elszakadott nemzetség már ez! Ím, semmi igazságokat nem tudhatják, nem láthatják. Mert annak mindezek tűlök kész megvallása. S azonközbe, valahol kiket lehet, egybeket is mind csalton-csalnak, ámítón-ámítanak: engemet is affélére, aminémű disputációba gondolják, hogy vagy kiáltásokkal elnyomhatnak, vagy más álnoksággal megfoghatnak, ragadni nagy igyekezettel kévánnak.

A kérdésekre való feleleteket akikre hánták volt, előviszik; 
de kétség nekül, hogy elégteleneknek ismerték őket, elő nem vészik

A megígért feleletet én hogy várom, ím, júniusnak 9. napjára ismég a superattendens zsinatot hirdet; de már nékem ezt tudtomra sem adja. Nem hihettem pedig, hogy a feleletek küldésébe valami teljék; de mégis a szombati predikátornak mondottam, hogy én a gyűlésbe el nem mehetek, nem is híttak, hanem a feleleteket, tudom, hogy tűle mast küldik el, s meghozza. S mi lészen már ebbe? Elsőbe Súri amit reá bíztak volt, elővévén írását arra, elolvassa; de senki csak azt sem mondja reá, bű vagy bá. Ő is azt öszvetűri s a zsebébe dugja. Daniel Nemesnépi, mastan komjáti predikátor. Más áll elő s mondja, hogy az ő részéről ő is valamit munkákodott; de ha mi nem tetszik benne, találnak reszelőt, s simogassák, amint akarják. Ettűl annak elolvasását ingyen nem is kívánják. Mert tudhatták, hogy a Suriénál jobb nem lészen; a sem üti pedig meg a funtot. Hova fordítják hát már tanácsokat? Látván, hogy amit akarnak, végbe nem viheti, amire érközhetnek, akaratjokat arra térítik; (Id si non potes, quod vis, id velis, quod potes. Parturiunt montes, nascitur ridiculus mus^*), és Súrit választják, hogy Szombatba bejűvén, a keresztyénséget predikációjába intse, hogy társaságomtúl is magokat óják, példámban is meg ne botránkozzanak. Az ott való predikátor pedig hazajűvén, hogy ő semmi feleletet nem hozott, azt monda, de egyebekről hallgata. Az jüvő vasárnap zsinagógájokba nem ménék, hogy amit akar, a népnek bátrabban megmondja; mert akar magam megmondottam volna, hova csavarosznak. Mondotta azért, hogy a jüvő csütörtökön egy atyjokfia jüvén bé, fog predikálani; melyre hogy felesben gyűljenek, inti s kéri őket.

Én a superattendensnek is írok, melybe panaszolkodván elsőbe, hogy a zsinatból ígéreti szerént, a feleleteket meg nem küldötte; kéröm osztán, hogy a dolog mibe légyen, tudtomra adja. A predikátor béjüvésére is vigyázok; és a predikálószékbe ha fölálland, véle szömbeülni akarok, remélvén azt, hogy csak jelenlétemmel és szömébe merészen nézésömmel is én annak úgy eszét vesztem, hogy maga sem tudja, hol evez; mit szól, beszél; s mit cselekszik. A superattendens is levelemre semmit nem felele: ím, ez is a hagyott napra el nem jüve. És késése miatt meg is feledkeztem vala már felőle; csak mondák azért egykor, hogy Súri benn vagyon, s noha nagy óva, de azért ugyan énfelőlem predikálott, hogy az ecclesiának mindenkor voltak ugyan ellenségi, de azért legártalmasbak azok, kik az ecclesiából szakadnak ki. Azért, ha valahol affélét hallhatnak, barátságátúl s nyájasságátúl megvonják magokat. Példájában is meg ne botránkozzanak, mert tűlünk mennek ugyan ki, a Szent János mondása szerént (1. Joan. 2. vers. 19.), de nem közülünk valók voltak. A Súri ellenem tett kátyolodásának summája.

Rajtok vagyok a predikátor házába. És a két jüvevény predikátor hogy az ajtótúl az asztalhoz elfordulva vannak, s nem látnak az ott való, a ház közepiről sietvén hozzájok, mondja nékik: Ihon jű Veresmarti: s maga is azon elfordulásba marad. Én köszönök fölszóval, s egyik sem fogadja. A Súri társa mindazáltal ottan felém fordula (Gregorius Almási, ki akkor ürmeli predikátor vala: kiről láss máshol): kinek hogy kezemet nyújtom, mondja: Nem foghatunk, Mihály uram, kezet. Én ismég: Miért nem, Gergely uram; miért nem foghatunk kezet? Hogy ez hallgat: a segítő sereg, Súri felém fordulván, mondá: Elszakasztotta kegyelmed az egyességnek kötelét közöttünk, s azért nem foghatunk kezet. Én: Még ez nem egyesség kötelének elszakasztása; sem semmi szakadás köztünk nincsen: Ami vagyon, a még nem egyéb feslésnél. A feslésről pedig könnyű vargának tenni, csak légyen módja benne: könnyű azt megvarrani. Ő: Nehéz ott varrani, ahol nem tehetni oly errős varrást, melyhez hozzáfogván az nagy éles kést, egyszersmind (egész jobb karjával itt félre fel nagyot ránta) föl ne messék. S mi mindjárt az ajtón. Elcsudálkozám olyan nyilvánvaló megvallásán annak, hogy még addig minden mondásoknak varrását, feleletemnek éles késivel én mind felmetszöttem. Megvallják, hogy meggyőzettek.

Az utcán, a piac felé mentünkbe mondám: Miért, Súri uram, hagy velem ennyi sok esedezésömre, ennyi könyörgésemre, jól nem tesztek? Igazságunkat ha látjátok, nékem miért nem mutatjátok; Hallgat; várom én is, hogy gondolkodjék, s valami jót szólhasson. De látván, hogy csak a hallgatásba akar elmenni, mondék ismég: Szólj, uram, mert tartozol itt szólani. Azt mondom: Miért nem tesztek jót velem? Hiszön látni való minden kévánságomból, magam viseléséből, hogy az én dolgomba semmi álnokság, csalárdság nincsen; hogy tiszta szívvel, lélekkel járó ember vagyok; senki pápistasága nem kell. És ez igybe, nálamnál Istennek angyala is viselhetnéje magát jobban? Bizony ilyen esetbe, fáradságtok s költségtök szánása nekül nektek kellene énutánam járnatok… De mast nem, hanem könyvem hullásával utánatok én járok; s miért mégis, hogy jót tenni velem nem akartok? Könyvezőlen szólottam ezeket. Tudom, megesett szíve rajtam, s monda: Mit tudunk veled cselekedni, ha nam semmit nem akarsz hinni. Ugyancsak az, hogy őnálok a hivésnek oka, az egy akarat. Mondék: Semmit sem akarok hinni? S inkább ezeket hihetném-e, amelyeket még eddig mondottatok? Nem hit, hanem egy belluinus stupor, oktalanság volna azok mellé állásom. Nemcsak az pedig az én dolgom, hogy mondástokat nem hiszöm, hogy szavaitok ellen csak megkötném magamat, hanem okát mondottam s írtam is, mondásitok miért nem lehetnek igazak s állandók, mely ellen ti miért nem mutatjátok meg, hogy inkább az én feleletim erőtlenek, semmirekellők, hanem azok ellen, a ti mondásitok, ily okon s ily okon, erejökbe ugyan megmaradnak? Magad is inkább, amelyeket még eddig mondottatok; sőt amiket magad mondottál is, igazaknak hihetöd-e? Itt meg úgy hallgat, mint elébb is. Mondom azért ismég: Szólj, uram, tartozol itt lelked veszedelme alatt szólani. Mert tudod, hogy ha ki kútba, Dunába vagy valami más vízbe kezdene halni, s üstökön kapván megszabadíthatnád, de nem akarod, hanem odahagyod halni… Isten előtt te léssz annak gyilkosa, és lelköddel fizetsz érette: Így ha látjátok, hogy tévelygésre, bálványozásra, s így pokolra, kárhozatra indultam; és jól tehetnétek velem, pokol utáról elránthatnátok, de nem cselekeszitök: lelkömért lelketekkel kell fizetnetek. Azt kérdem azért, ha magad is igaznak hihetöd-e, amelyeket még eddig szólottatok, sőt amelyeket magad szólottál: és az én feleletim ellen, azoknak hihető, igaz s megállható voltokat ha látjátok, nékem is mért nem mutatjátok meg? Monda: Majd ott mutogatják volt egyenkint, de add ki csak íme, mastani írásodat (traktánkról a superattendensnek írt levelemtűl irtózik), meglátod, bizony úgy megfelelek, hogy még deák szódba is vétket mutatok. (Venerem cum non possint, sandalium eius reprehendunt: Adagium^*.) Bódog anya! Reám tekinte pedig itt, azt én mint szenvedöm. Én pedig efféle haragra görjesztöket, vagy melyekkel (mesterségek szerént) a derék dologtul akarok elrántani, azelőtt is sokakat bocsátottam fülem mellől. Erre is csak reá sem éríték. Gondoltam pedig; de Priscianusnak (Egy fő grammaticus ez. Innét aki deák szóba megvétkezik, azt mondják, hogy Priscianust nyakazza.) ám akármennyi nyakazásával cselekednétek ti, csak mutathatnátok igazságunkat. És akar magyarul s akárhogy szólanátok, csak érthetném, mit akarnátok. A ti írástok pedig huszadrészényi is nincsen, de azért, a dolog, ha abba állana, csak abban is tudnék én vétket – s nem egyet – mutatni, noha fő három mester volt hozzája. De mondom, hogy eszembe sem akarván én azt venni, mégis azon untatom, hogy mondja meg, ha hiheti-e maga is azokat, amelyeket még addig mondottak, és maga is amiket mondott, igazaknak s olyaknak lenni, melyekre üdvösségét ember támaszthassa? Hallgat; hanem sok erőltetésre végre monda: Immár te mit gondolsz véle, ha mi szerdékkel megelégeszünk is; a mi lelkünk ha megnyugszik rajta, teneked mi ellened benne; ám te lássad. (Másodszor is megvallják igazsága meglátása kifogyásokat. – Kálvinista lélekhizlaló: szerdék. Ugyan jobb azért mosléknál.) Hatalmas Úristen! Hiszön mind magoknak, másoknak, értve, tudva való vesztői s rontói már ezek. Mert mit tészen az egyebet ennél: Hiszön látod igyünknek s vallásunknak mind igazságát s mind hamisságát; és ha vélünk ilyen oktalanul veszödelmedre itt akarsz maradni, lássad; ha pedig üdvösségedre te gondot akarsz viselni, ám az is előtted, csak állj el immár rólunk; ne szánts hátunkon, maradhassunk mi békével miattad. Mely két együtt semmiképpen nem maradhatókat is vesznek ezek öszve! Egyikét azt, hogy vallásoknak igazságát nem láthatják, tudhatják. Mert ezt tészi, mikor megvallják, hogy annak igazságát s mivel állathatni gondolták, abból őket kiforgatták. Másikat azt, hogy vallásokon nékiek lelkek megnyugszik. Mert ollyal való tűrést, aminek igazságát nem tudhatják; lelkeknek azon megnyugvásának miképpen mondhatnák? Vallásokon azért, nem lelkeknek megnyugvása ezeknek az, amit ők annak mondanak; hanem vallásokon nemtörődések, azzal nem gondolások; ezeknek, elméjöknek a fejébe, hogy azt rostálgatnák, micsodás s micsodás nem, arra csak nem is fordítások: hanem amely vallásba egyszer vagy minden ítélet nekül és szerencsére akadtak, vagy valakik egyszer fejökbe verték, abba minden afelől való szorgalmatoskodások nekül, bátran, mintha semmi gondjuk nem volna, csak eljárások. Itt már a piac felé érközünk, s int ennyihányszor, hogy tűlök elváljam, s szállásomra menjek. Én mondom: Nem! mert beszédem vagyon nékem veletek. Néznek mindenfelől reánk; mert a dolgot predikációjával már, mint volt, annál is inkább elhíresítette. Én szólok bátran, kezeim is eljárván dolgokba; ők magok gonosz lelkek isméretinek vádolásából is szégyenkedvén tudom, agg farkasok módjára földbe sütötték fejöket. Egykor mondá: Mit akarsz már ezzel, hogy ennyit untatsz bennünket? Én: Azt akarom, hogy meglássam, vagyon-e igazságunk, nincsen-e. Ő: S no s osztán ha meglátod, mi lészen? Mégis én: Az, hogy ugyan végére akarok ennek menni. Ismég ő: S no s no; osztán ha ugyan végére mégy is, mi lészen belőle? Eszembe vévém, hogy ezt tészi beszéde: Ha csak magadért szorgalmatoskodol, eléggé mégsem látod-e? Ha pedig szándékod az, hogy minket is felserkents, abba bizony héjába fáradsz. És minthogy ugyan nem bántam volna (mi tagadás benne) ha szömöket azokra felnyitották volna: én is e beszédekre megszégyenlém szabású magamat, s hallgaték. Monda ismég: Immár ha ez akaratod, miért nem mégy oda, ahol nagyobb authoritású (méltóságú) emberek volnának? Én: Hova? Ő: Heydelbergába s több helyeken oda. Én: Hogyhogy azok nagyobb autoritásuak nálatoknál, mikor ti azokat is megítélitök, ha igazat és Szentírás szerént valót tanítanak-e, nem-e? Ő: Vaj nagyobb autoritásuak annyiba, hogy tudósbak. (Ez vagy nem tudta, hogy az autoritas nem a nagy tudományba áll, hanem abba, hogy ember publica persona légyen; vagy itt is csak haboz.) Én: S hát ti, hogyhogy ítélhetitek meg őket? Erre is hallgata. Több beszédekkel (melyekbe mindegyig egy-egy szóval leütöttem ináról), hogy végre szállása eleibe jutánk ott, mint már maga szömetén (Et gallus in suo sterquilinio plurimum audet: Adagium) kakas módjára, velem szömbe állván, mindjárt egy szavába, hogy ismég megfogám, berugaszkodék a kapun. Ahonnan ismég nékem fordulván, egy ugrásába úgy meglepém, hogy nem is verdődheték. Él azért onnét is ily szóval: Már ugyan nem szólok többet veled, mert mindeneket gonoszra forgatsz. Én: Ezek ha nem igazán következnek mondásidból, mutasd meg; s én jó szívvel engedek. Attul fogva nem is láttam osztán, hanem az irmélyi zsinatjokba.

Ezután is még 2. Julii írék a superattendensnek, panaszkodván először azon, hogy engemet is csüggőbe tart, magát is egyszer ennyi búsításomtúl meg nem szabadítja, vagy ezt írván közönséges névvel: Imhol már, amely feleletért régen untatsz; vagy ezt: Mitűlünk semmi feleletet ne várj; hanem azt keresd ott, ahol akarod; vagy cselekedd azt, ami kedvednek tetszik, Másodszor azon, hogy némelyek predikálószékből is mernek kákogni reám, mely ha hírök nélkül vagyon, affélét megfenyítsenek: ha pedig akaratjokból, annak békét hagyván, inkább amit tűlök nagy méltán kévánok, lássanak ahhoz.

Ez üdő alatt mind olvason-olvastam. Attúl fogva pedig, hogy említém, a katolikusok közül leginkább mastani érsek urunkkal, őnagyságával^* szólottam. Ki a prófétáknak ama mondását is említvén: (Isa. 28. vers. 16.) Qui crediderit, non festinet; egyelsőbe tartóztatott is, hogy e dologba ne hirtelenködjem, mely örök életembe s üdvösségembe, nem világi életömbe s tisztösségembe jár: hanem jól meglássam, meghányjam-vessem a dolgot. Melyre gondoltam: Ez sem kálvinista lélekből szól. Nem így beszélenének ők ilyen állapatba lévőnek! Azután is soha nem tudhatok vala magamnak eleget tenni. Ennyihánszor mentem fel oly szándékkal, hogy véget vessek dolgomba; de a beszélgetésből ismég megtartózkodtam, mintha mégis valami héja volna dolgomnak, melyet azonközbe magam sem láthattam. Végre segíte ily eset is. Egy estve, minekutána jó ideig beszélgettem volna szállásomon egy kálvinista régi üsmerős emberemmel, Kecskeméti Nagy, alias Déli Mártonnál tűlem jó egészségbe válék el. Reggel kezdék mondani, hogy tűlem házához érkezvén, csak ülhetett le, mindjárt félredűlt, s megholt. Melyre gondoltam, hogy: (Cuivis potest accidere, quod cuiquam potest.^* Publ.) nem lehetetlen nékem is egykor úgy járnom. Feleimnek igazságunkból kifogyása fölött is azért ennyi ideig való olvasás, vizsgálás, tudakozás által én átalértvén minden egyéb vallásoknak tévelygő tudomány voltokat, fölmenék egykor, és egész napestig való beszéd után, szinte estve resolválván (adván reá) magamat, ezen érsek urunk ő nagyságának mondék: Ez naptúl fogva, valamely órába és valaminémű halál által kévánandja az én Istenem lelkemet, nem más vallásba, hanem (Nec piget: haud unquam stulte elegisse videbor.^* Ovid.) a régi katolika, római avagy pápista hitbe adom ő szent fölségének, melybe minden eleink is üdvözültenek. Fölmenvén osztán ottan hamar Bécsbe, hogy mégis (mint azon érsek uram őnagysága szólott) obliviscerer populum meum et domum patris mei^* (Psal. 44. vers. 12.), kompániámról feledkezném; ott Nagybódogasszony napján meggyónván, communicálván és professiót tévén, teljességgel ellene mondék a kálvinista tévelygésnek, melybe merő tudatlanságból születésemtül fogva harmincnyóc esztendeig hevertem vala.

Az eddig valókból pedig már megtetszik; ezek vallások igazsága látásába annak másoknak is megmutatásába, míg mehetnek; és hogy aki tűlök hitök okát állhatatosan kévánná megtudni, végre miképpen kezdenék azt arra megtanítani. Melyre: először afölött, hogy az egyébaránt is világ előtt nyilván vagyon; ezekből láthatni, mint tetszenek ezek vallásokból magoknak, mely nagy birodalmokat mutatják abból, mely bátor ígéretöket tesznek annak igazságának, valamikor s valahol kévántatik, megmutatására; mindeneknek, minden vádolások ellen megótalmazására. Másodszor: Azt is szömünkkel látjuk, azon vallásokat mely igen kévánják terjeszteni; nagy erőszakasztásokkal más vallásoktúl elidegenítvén, az embereket arra mint akarják rántani, s a benne lévőket már azonba mely igyeközettel akarják megmarasztani. Harmadszor: Ha kik búcsúvétlen egy vagy más vallásra közülök eltérnek, azokat ellenek írt énekekkel s egyebekkel miképpen gyalázzák, példáit tudjuk. Negyedszer: Aki pedig addig való atyafiaságoknak ellene mondó szándékát tudtokra adja, ha vallások igaz hit voltát fundamentomból meg nem mutatják; igaz, vannak azon elsőbe, hogy azt magok között megtartsák; de valahol melyeket annak köztök megtartására mondhatnak, azok csak ingyen, minden ok, bizony elegendő ok nekül valók; s azonközbe azt kévánják, hogy azokat őtűlök amaz, mind bizony gyanánt vegye. Melyet az ha nem cselekszik (okosan s lelkesen bizony nem cselekedhetik), hanem az addig valóknak elégtelen voltokat szömök eleibe mutatván, tűlök többet és megronthatatlant kéván; búcsút adnak neki. Mely ellen ha mégis rajtok lészen, hogy ím, hitcserélés sem testének, sem lelkének nem kellene, csak vallása igazságát láthatná, házból kivonyatással, megnyomvasztással, általlövetéssel, megöléssel akarnak néki megfelelni. És így ezeknek hitökkel maradásoknak, az egy magok azon oktalan megkötéseknél egyéb oka semmi nincsen.

---