Nagy Konstantin jele
2008. július 5. 00:00

Fáy Zoltán
Aki az esztergomi bazilika monumentális épülettömbje előtt megáll, a timpanon alatt jól láthatja a homlokzat aranybetűs feliratát: „Caput, mater et magistra ecclesiarum hungariae” – a magyarországi egyházak feje, anyja és tanítója. Ez a szöveg a lateráni Szent János-bazilika hasonló feliratára „rímel”, ott ezt olvashatjuk: „Sacrosancta Lateranensis Ecclesia omnium urbis et orbis mater et caput”, vagyis a város és a földkerekség minden templomának anyja és feje. E megkülönböztetett fontosságú helyen valamikor a Lateranus család palotája állt, de az épületet Néró – az ellene merényletet tervező Plautius Lateranus konzul kivégzése után – elvette eredeti tulajdonosaitól. Jóval később Nagy Konstantin nászajándékba kapta a palotát, amikor feleségül vette Maximianus leányát, Faustát. Constantinusnak ez volt a második házassága, és bár minden okuk meg lehetett volna az örömre, vélhetőleg nem éltek különösebben nagy boldogságban, hiszen a császár féltékenységi vagy hatalmi őrületében meggyanúsította első házasságából született, egyébként ártatlan fiát, Crispust, hogy viszonyt folytat a feleségével. Előbb őt ölette meg, később a tizenkilenc éves asszonyt is vízbe fojtatta, majd távozott a városból. Ez a szörnyű dráma is hozzátartozik a lateráni bazilika történetéhez, hiszen a háborgó lelkiismeretű Nagy Konstantin parancsára építették meg a „földkerekség minden templomának fejét”, amelyet az évszázadok során sokszor átalakítottak ugyan, puszta létezése mégis a birodalom fordulatára, Nagy Konstantin megtérésére emlékeztet.

A templom keresztelőkápolnájában, amelyet a Lateranus család nymphaeumából, fürdőjéből alakítottak ki, a XVII. század óta látható is egy gyönyörű freskó, Giacinto Gimignani (1611–1681) alkotása, amelyen a művész a világtörténelmet megfordító legendás eseményt örökítette meg. A csoda Euszebiosz életrajzából ismert. A brit légiók császárjelöltje, Constantinus a Maxentiusszal való döntő összecsapás előtt egy derűs késő délutánon a nap felett hatalmas, fénylő keresztet pillantott meg az égen. A csodás jelenés körül felirat hirdette: „Touto nika” – ezzel győzöl. Constantinus mágikus erőt tulajdonított a keresztnek, katonáit ezzel a jellel látta el, és 312. október 28-án valóban döntő csapást mért az itáliai császárra, Maxentiusra. A történeti kritika hajlik arra, hogy az egész legendát a császár iránt túlságos lojalitást mutató Caesareai Euszebiosz fantáziájának tulajdonítsa, s lehet, hogy ez így is van, az azonban tény, hogy Nagy Konstantin római diadalívén az egykorú felirat szerint a császárjelölt – „Divino instinctu” – Istentől jövő indításra győzte le ellenfelét.

Ez pedig elgondolkodtató, ugyanakkor Caesareai Euszebiosz Nagy Konstantinnal szemben valóban nem tekinthető elfogulatlannak. Olyannyira nem, hogy a római császárt egyenesen új Mózesként ünnepelte, és számtalan vonatkozásban egyszerűen átírta az életrajzát. Volt erre mentsége bőven, hiszen megdöbbentő korfordulóban élt, és a rendkívül gyors változásokat látva a kortársai közül is sokan ragadtatták el magukat. Ráadásul Euszebiosz nem elvont megfigyelések révén, hanem a saját bőrén tapasztalta meg a változásokat. A forrongó IV. században élt exegéta, püspök és történész Pamphilosz tanítványa – egyesek szerint rabszolgája – volt, akit annyira tisztelt, hogy nevét is fölvette. Mesterét 310-ben megölték hitéért, s bizonyos, hogy Euszebiosz is megtapasztalta az üldöztetést, alighanem még börtönbüntetést is szenvedett. Azzal vádolták később ellenfelei, hogy valamilyen álnokságnak köszönhette csak életét, talán lapsi lett, a kínzásoktól és haláltól való félelmében hitehagyó, ezért maradhatott életben. Erre azonban semmilyen adat nincs. Teljesen érthető, hogy az az ember, akinek hite miatt az élete is veszélyben forgott, a legnagyobbként ünnepelte a milánói ediktummal a kereszténységet elfogadott vallássá tevő császárt, akár még olyan módon is, hogy túlságos buzgalmában kissé átszínezte a történteket.

Mindazonáltal Euszebiosz Egyháztörténete páratlan dokumentum, hiszen olyan adatokat örökített meg a kereszténység első három századáról, amelyeket máshonnan nem ismerhetünk. Valószínűleg még az üldöztetés idején kezdte írni, majd többször átdolgozta és kiegészítette. E munkáját nagy becsben is tartották, Rufinus Tyrannius latinra fordította 403-ban, sőt még folytatta is a munkát Theodosius haláláig, de Euszebiosz művének fennmaradt szír és örmény fordítása is.

Nyugaton természetesen Rufinus fordítását-interpretációját-kiegészítését másolták évszázadokon keresztül, és a könyvnyomtatás megjelenésekor is e változat képezte a kiadások alapját. Eleinte csak elvétve jelent meg, a XV. században talán hatszor nyomtatták ki a Historia ecclesiasticát, Utrechtben, Strassburgban, Rómában, Mantuában és Párizsban – ezek közül ma tíznél kevesebb példányt őriznek Magyarországon. Később, a XVI. században már sokkal nagyobb számú és változatosabb tartalmú kiadások láttak napvilágot. Az 1569-es – Arnold Birckmann örököseinek megbízásából Servatius Sasseniusnál, Leuvenben nyomtatott – kötet például nemcsak az egyháztörténet tíz könyvét tartalmazza, hanem a Nagy Konstantin életéről szóló négy könyvet, valamint két beszédet is. E társítás kifejezetten gyakori volt, az angol kiadásokhoz még előszeretettel csatolták Beda Venerabilis Historia ecclesiastica gentis Anglorum című munkáját. A Sasseniusnál megjelent könyv szövegét a XV. században élt John Christophorson ciszterci szerzetes, chichesteri püspök gondozta.

Euszebiosz munkája természetesen sok helyütt foglalkozik a keresztények üldözésével, s csak csodálkozni lehet rajta, hogy a XVI–XVII. század hitvitáktól gyötört Magyarországán nem forgatták s hivatkoztak rá gyakrabban a kézenfekvő párhuzamok miatt. A könyvnek nincs sok fennmaradt magyarországi példánya a XV–XVI. századi kiadásokból, hazai kiadása pedig talán nem is volt a legutóbbi időkig. Többek között ezért is érdekes az 1569-es leuveni kiadás egy példánya, ez ugyanis bizonyosan az országban volt az ezerhatszázas években, sőt kézről kézre adogatták, és némelyek alaposan ki is dekorálták bejegyzéseikkel. Egyikőjük, Csütörtöki János talán még a XVI. század végén jutott a könyvhöz. Dávid Márton és Simonides Jónás talán valamivel később. Bár nincs rá adat, de nem ésszerűtlen feltételezni, hogy Simonides rokona volt a halálra, majd gályarabságra ítélt evangélikus Simonides Jánosnak, akinek szerencséjére még útközben sikerült elmenekülnie a súlyos ítélet elől.

Mindenesetre a bejegyzések arra utalnak, hogy valamelyik könyvhasználó vallási meggyőződése miatt üldöztetve érezhette magát, hiszen a megpróbáltatásokra vonatkozó bibliai helyeket írt a könyv szennylapjára, méghozzá magyar fordításban. „Algiatok azokat, az kik titeket karomolnak, jot kivaniatok azoknak, ne atkozzatok Rom 12 v 14.” Majd a Bölcsesség könyvéből idézte az ötödik verset: „Sapienti 5 Akkoron all ugy ki bizodalommal az igaz, szemben azok elöt, az kik nyomorgatták ötet, és az kik megh vetették az ö munkájokat, azt látván megh félemednek nagy félelemmel.” Ez utóbbi idézet éppoly eszkatologikus reményt fogalmaz meg, mint ami Euszebiosz munkáját hatja át, s amelynek szellemében végső soron a lateráni, majd az esztergomi bazilika felirata készült.

Magyar Nemzet 2008. július 5