|
|
Megérkeztünk.
Kiszálltunk a buszból és elindultunk a rendház felé. Ákos atya vezetett minket, és a fiatal szőke tanár néni, akivel még csak apa találkozott és mesélte, hogy kedves, és az ofőnk lesz, mögöttünk jött és mosolyogva nézett minket. Állítólag aranyosak voltunk. Szerintem ártatlanok, büszke szentimrések, nagy gimnazisták, kis ötödikesek. Néztünk egymásra, ismerkedtünk, méregettük egymást, vajon melyikkel leszünk jóban, a fiúk jó fejek, de nincs egy szép lány se, satöbbi. Hátravan még nyolc év, gondoltuk, rengeteg időnk van.
Megijedtünk a nehéz első dolgozatoktól, sírtunk életünk első hármasától, és a félévi négyesektől, mi, a csupa kitűnő tanuló, az „okoskák”, ahogy a tanárnő mondta. Aztán szépen megszoktuk, hogy ez egy gimnázium. Megszoktuk, és megszerettük, lassan már eligazodtunk a labirintusban, már Cili néni nélkül is letaláltunk az ebédlőbe, és arra is rájöttük, milyen jó kint a napon focizni az akkor még salakos pályán.
Egyre nagyobbnak éreztük magunkat, lassan osztállyá értünk, és ha már osztály, akkor osztálykirándulás, kicsit másképpen, mint később...
Új tantárgyak, ismeretlenek, új tanárok, ismeretlenek. Új osztálytársak jöttek, és aki elment, az sem önszántából. Hátravolt még hét év, hat, öt, rengeteg időnk van.
Mikulás estek, farsangok, picifociszter, szavalóversenyek, és tanulás, izgulás, szorongás és felszabadultság. Nyarak, táborokkal és azzal a tudattal, hogy még visszatérünk, hogy újra látjuk egymást - hiányoztunk és örültünk egymásnak.
Lassan meg kell szokni, hogy gimnazisták vagytok! És tényleg azok lettünk. Már 50%-tól kaptunk csak kettest, már folyékonyan kellett jegyzetelni, nehezebb dolgozatokat írtunk, és lyukasórában nem rabszolgáztunk, hanem a következő órai leckét írtuk. Egyre több kicsi volt, és egyre kevesebb nagy. Őket meg csak néztük, és vártuk, hogy egyszer mi is nagyok legyünk - igazán nagyok. De addig még négy év, még három...
Növekedtünk, cseperedtünk, énekeltünk, utaztunk, színjátszottunk, parodizáltunk, rappeltünk, és lassan-lassan bulizni is elkezdtünk. Aztán egyre gyorsabban, egyre többet, nem gond, van még két év, messze van még az a bizonyos, és különben sem kell most még számolgatni. Ráérünk még azzal. Használjuk ki, amíg itt vagyunk, ragadjuk meg a napot, és élvezzük, minél jobban élvezzük az iskolát! Megismertük a parkot, az Inkát, a Netcafét, a Pingvint, osztályból társaság lettünk, és nagyon jól éreztük magunkat együtt.
Kicsit elkezdtünk izgulni, jöttek a faktok, a döntéskényszer, nyílt napokra jártunk, számoltuk a pontokat, de szerencsére még van egy évünk együtt, nyár után még látjuk egymást. Küzdöttünk a jó jegyért, ki így, ki úgy, kicsit többet tanultunk legalábbis úgy tettünk, hogy elhiggyük, hogy időben elkezdtük, és ne járjunk úgy, mint az eggyel idősebbek, akik már ott vannak...
Elmentünk Erdélybe, és mire visszajöttünk, már mi voltunk ott… Mi voltunk a legnagyobbak. Nem voltak nagyok, csak mi voltunk - A ballagók, A végzősök, Az érettségizők. Táncoltunk, igyekeztünk még halogatni a szembesülést, de már nem sokáig lehetett, ott volt, futott felénk, már a sarkunkat taposta. Virított a szalag a kabátunkon, és láttuk, hogy az utolsó kapaszkodó is elment... Már a szalagavató sincs hátra. Ki hova megy, mit csináljak, mire jelentkezzem? És ha már tudom, akkor hogyan, hány pontot kaphatok, és mennyit fogok, hogy a legjobb? Tejóisten, mindjárt vége...! Nem, nem van még néhány hónap. Én már beadtam a jelentkezést! Hogy állsz? Kidolgoztad már? Tudod? Érted? Utolsó party, utolsó utáni, meg még egy, szülinapok, köszöntések, és rettegés... egyre inkább rettegés. És döbbenet. Itt voltunk nyolc évig, egymás arcát néztük, és most egyszer csak... már csak két hét. Két hétig vagyok még iskolás, két hétig ülök még a padban, két hétig tart még a kisbetűs élet, aztán jön az a másik...
Osztály voltunk, egy igazi osztály. A CTAO. Vagy más néven a szentterezek. Azaz mi. Hogy folytatódik, csak remélni tudjuk. De így, ahogy van, véget ért. Itt vagyunk, és vége lett. Eddig tartott, nincs tovább - most már más jön.
Indulhatunk.
Mohay Bence - csoho
|
|
