A megtört lélek
Sírva az élet sötét tengerén,
Akár egy árva száraz kis levél,
Épp úgy hánykódik a megtört lélek,
És vele tart a fájdalmas élet.
Űzi, kísérti, amíg teheti
Hogy szinte halott, őt nem érdekli,
Mert ott hol élet élt és vala él,
Ritka az, ki fájdalmakban szegény.
Sötétség burkolja be a szépet,
S az ismeretlen a messziséget.
És ha olykor éppen csak szertenéz,
Félelem könnyezi be a szemét.
Merre az út, mely a fénybe vezet?
Érzi, a sötétségben elveszett.
S nem lelheti, míg a vég el nem jön,
Mert az élet csak egy ördögi kör.
Mikor menne, akkor visszarántja
Megint a feneketlen homályba.
S míg önmaga ily mozgásképtelen,
Nem juthat egy lépést semerre sem.
Egyedül áll magányosan, s némán
A nagy világban, de hiába már,
Mert nem lesz ki sirassa őt többé.
S elmúlik, mint a száraz kis levél.
