Álmodjunk örökké
Gyorsan múlnak a nappalok, a percek,
Nincsen fecsegés, se hazug ígéretek,
De tartalmukban sincs szemernyi hiány sem,
A csendet törve egyikük sem kiált fel.
Éjszakákra nyúló ezernyi szó; minek?
Ha a szív úgyis érzi, hogy szereti-e.
Ha igen, ordít akár egy tomboló vad,
De ha nem, lassan ver, mint egy poros óra.
És most üvölt mindkettőjük ereiben,
Elcsitítva összes régi sebeiket.
Kiált, veszettül döng, majd maróan éget,
De egyre csak élvezve ezt - ők nem félnek.
Álom talán, mikor a csókjuk megesik,
Vagy a valóság, mert éppen megtehetik?
Álom, mikor testük-lelkük egybe olvad,
S elveszítik a gyermeteg gátlásokat?
De még mennyire álom, maradjon is az,
Örökké egy perc sem él mi végleg kitart.
A valóság megölné kegyetlen mindezt,
S elveszítenék ezt a mámoros kincset.
A legigazabb érzelem régen nem az,
Ki mellett egy életre hű esküt fogadsz.
Inkább Plátói legyen eme szerelem,
Semmi ne rontsa el e meghitt perceket.
Maradjon meg halálos ágyig az érzés
Szűzen, s lelkükben rontatlan egymást nézzék;
Így könnyek nélkül boldogan kimondhatja:
"Csak álmodjunk örökké, ezért elhagylak"
